Az újratalálkozás öröme a „violásokkal”
Fergeteges nosztalgia-ünnepségen emlékeztek meg csütörtökön délután a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád Termében az egykori (1975-ben a Művelődési Házban alakult) aradi Viola néptáncegyüttesről. A néptánccsoport egyik egykori alapítója, Szabó András táncos-koreográfus vezetésével hangulatos és egyben megható rendezvényre toborozták össze a régi tagokat (táncosokat, énekeseket, zenészeket stb.), akikkel felelevenítették az emlékeket a Viola megalakulásától annak alkonyáig. A Viola néptánccsoport történetére most nem térünk vissza, hiszen a szeptember 28-i lapszámunkban Juhász Béla terjedelmes beszélgetést készített Szabó Andrással erről, annyit azért mindenképp megemlítenénk, hogy sokan könnyes szemmel, baráti öleléssel üdvözölték egymást. A közönség 15 év történetét láthatta egybesűrítve „a volt violásokkal”, Szabó András felkonferálásával. Az eseményt Faragó Péter Arad megyei RMDSZ-elnök nyitotta meg. Megszervezésének oroszlánrészét Farkas Viktória ötletgazda, az RMDSZ Arad megyei szociális szakbizottságának elnöke és a Máltai Szeretetszolgálat Arad megyei vezetője vállalta magára. Utóbbi elmondta, tekintve, hogy az Aradi Magyar Napok is az október 6-i megemlékezések köré épülnek, a nosztalgiaműsor középpontjában is az emlékezés áll. „Úgy gondoltam, emlékezzünk meg azokról, akik annak idején, a régi rendszerben is vállalták magyarságukat, néphagyományaikat, múltjukat. Az újratalálkozás öröme ez, hiszen volt, aki Magyarországról és Ausztriából érkezett, hogy együtt ünnepelhessen egykori kollégáival, barátokkal. A Viola óta természetesen szinte minden magyarlakta vidéken alakultak tánccsoportok, viszont az ő munkájuk kimagasló, hiszen az alapokat ők helyezték el” – nyilatkozta Viktória.
A rendezvény végén az ünneplők egy gyönyörű tortával koronázták meg az emlékezetes estet. 
Sólya Emília
Nyugati Jelen (Arad

Tanulmány a középkori magyar irodalomról Tanulmány a középkori magyar irodalomról
Az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör október 18-án, kedden délután 5 órakor tartja munkaülését a megyei könyvtár Concordia Termében. Nagy Gizella és Juhász Béla tanárok olvasnak fel prózai írásaikból, majd Regéczy Szabina Perle műfordító ismerteti Világ világa virágnak virága című tanulmányát a középkori magyar irodalomról. Felolvasással közreműködnek az irodalmi kör szavalói, valamint az Erdőhegy-Kisjenői Általános Iskola diákjai Sime Judit és Pusztai Matild pedagógusok irányításával. A rendezvény szeretetvendégséggel zárul. Nyugati Jelen (Arad)

Az októberi Szövétnek – őszi délutánok szívet melengető, derűs olvasmánya
Ne haragudjatok! Lássatok, gondolkozzatok, törődjetek egymással! Ezzel a gondolattal kezdődik a Szövétnek 2016. októberi száma.
Rögtön az elején az Irodalom, művészet rovat októberhez kötődő versekkel indul: Böszörményi Zoltán az 1956-ban elesettek emlékére írt („Október lángjai”), Ódry Máriát pedig Csoóri Sándor halála rendítette meg – rajzban, versben. („Csoóri Sándor emlékezete”). Őszinte örömünkre, új, csillogó nevek is megjelentek a lap hasábjain: Arany-Tóth Katalin („Harangszó előtt”) meg Varga Melinda („Űrezüst”, „Őszelőben”), és nem hiányzik Grosz László („Mindennapok”) jellegzetes, kissé melankolikus költeménye sem. Böszörményi Zoltán Az irgalom ellipszisecímű új verseskötetének népes közönséget vonzó aradi bemutatójáról is szólunk Niedermayer György fotóriportja kíséretével. Rövidprózával jelentkezik újra Juhász Béla („Egy élet értelme”), folytatódik Nótáros Lajos „Arad marad” című regénye a VII/5. résszel. Olvasó-vonzó régi-új szerzőnk, Jámborné Péterszabó Ilona dokumentumjátékának („Eszméktől a vérpadig”) első része az ’56-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulóján a Szoboszlay-per mozzanatait idézi fel.
1956 szellemében kezdődik a Memoár rovat első írása, amelyben a Sarkadra került, egykori nagyvarjasi történelemtanár nemzeti érzésektől fűtött eszmefuttatását („Ezt is 1956-nak köszönhetitek, ugye?”) remélhetőleg sokan olvassák majd nagy érdeklődéssel. Ugyanúgy, mint a szegedi Kurunczi Mária visszaemlékezését a 2015. október 6-i aradi koszorúzásra. Regéczy Szabina Perle nosztalgiával emlékezik az utolsó pioníravatásra („Szemek tüzében – Az utolsó pionírok”), Móré-Sághi Annamária a soborsini Repkény utóhangjában „Dezső bácsi” emlékét idézi fel. Újból jelentkezik Chicagóból Tatár Etelka egy aranyos, érzelmes kis írással („Reszeld, Apjuk, avagy Alma slafrokban”), amelyben tájainkon eltöltött ifjúkorát idézi fel.
A Történelemrovatban Puskel Péter évfordulóhoz kapcsolódó írással jelentkezik („Románia belépése az első világháborúba. Arad 1916 augusztusa után”) a tőle megszokott izgalmas alapossággal.
A Helytörténetrovatban a fotográfus, Siska-Szabó Zoltán folytatja Régi és új Arad című fotósorozatát a 4. résszel. Ezután következik a fáradhatatlan, szegedi történelemprofesszor, Blazovich László beszámolója a 44. Országos Honismereti Akadémia Makón és környékén megtartott rendezvényeiről.
A Szövétnek 114. számából nem hiányozhat az Oktatás rovat sem. Fülöpné Bálint Anna Erika az egykori aradi Zárdáról mesél, keserű nosztalgiával, könnyes szemmel. Koreck Aladár „Egy szeretetre méltó tanár emlékére” című írásában a Magyar Vegyes Líceum történelem szakos tanárának, Calvasina Károlynak (Csoszinak) állít sok szeretettel átitatott emléket.
A soborsini majális jeles résztvevője, a Látó szerkesztője, Vida Gábor színes útinaplóját teszi közzé, amelyben hosszú kilométereket ró Törökország kies tájain („Török levél”).
A lap utolsó negyede – szokás szerint – tarka, színes anyagokat vonultat fel. Előtte azonban Ódry Mária beszámol Brittich Erzsébet templomos linómetszeteinek szentleányfalvi kiállításáról („A rend és a szabadság harmóniája”). A Hitéletrovat Matekovits Mihály mosolyt élesztő „Minorita anekdotái”-val zárul.
A sokat megélt kémiatanár, Piros Dénes ismét sport témájú cikket írt: „Emlékeim az olimpiákról”. Tartalmáról címe beszél.
Miről írt az újság a XIX. században? Például az első postabélyegekről – állítja Piroska István népszerű rovatában(„Azt írta az újság” – „Hány éves a postabélyeg?”).
Az üzenetrögzítők hahotát gerjesztő világa lett ezúttal a témája lapunk humorfelelősének, Kövér Péternek „A kütyü, avagy Kossuth Lajos azt üzente… Te mit üzensz?” című sziporkázó eszmefuttatásának. Habként díszelegnek ezen a tortán Grosz László szellemes, frappáns bökversei, s végül Móré-Sághi Annamária mosolyogtató anekdotái Mihály román királyról.
Úgy tűnik, Brittich Erzsébet nem fáradt el, tovább „faragja” keresztrejtvényeit; ezúttal egy „1700 éves születésnap” kínálja az apropót.
Szomorú sorok a lap végén: Elment sok száz aradi magyar ember Böbe óvó nénije, Steinhübel Erzsébet. Nyugodjék békében!
A 114. számú Szövétnek grafikai kivitelezése ezúttal is kielégíti a legkritikusabb szemlélőt is. Kett Groza János grafikái kellemes esztétikai élményt nyújtanak minden olvasónak, Kurunczi Ferenc címlapfotója, illetve a hátsó borítón megjelenő, meleg, őszi hangulatot árasztó háttérképe lenyűgöznek. Az első belső borítón az elengedhetetlen színes, képes beszámoló a Csiky Gergely Főgimnázium tanévnyitójáról. A hátsó belső borítót ezúttal Simó Margit grafikusművésznek tartottuk fenn.
Legyen az októberi Szövétnek olvasása a borús, esős, őszi délutánok szívet melengető, derűt teremtő időtöltése!
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)

Telt ház fogadta Juhász Béla új kötetének bemutatását
Azokról, akik tettek valamit ezért a városért
Juhász Béla (1950) ny. fizika tanár, a Csiky Gergely Főgimnázium egykori igazgatójának legújabb kötetét mutatták be szerda este a Jelen Ház dísztermében. Az eseményt nagy érdeklődés övezte, példa erre, hogy az ülőhelyeket hamar elfoglalták. Nem csoda, hiszen a szerző könyvében olyan kortárs közéleti személyiségeket szólaltat meg, akiket már nem kell bemutatni kis magyar közösségünkben, akik az elmúlt évtizedek során bizony nagyon sokat tettek le az asztalra, öregbítve a város hírnevét, tovább éltetve annak szellemiségét, értékeit.
Az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában, az aradi önkormányzat és az Arad Municípiumi Kulturális Központ támogatásával megjelent kötetet – két év alatt ez a harmadik a Legyőztük a rákot és a Száraz köd című könyvei után – Jámbor Gyula újságíró (a könyv szerkesztője) méltatta. A közel kétszáz oldalas Aradi személyiségek c. könyvben tizenhét közéleti személyiség – kilenc képzőművész, világbajnok sportoló, lelkész, politikus, mérnök stb. – válaszol a szerző olykor baráti, személyes hangvételű kérdéseire, mesél életútjáról, sikereiről, kudarcairól, karrierről, családról stb. A megszólaltatott személyiségek fényképei egyébként mind megtalálhatók a könyv borítóján.
A könyvbemutatón az interjúalanyok nagy része – közülük nagyon kevésnek nem sikerült eljutnia a rendezvényre – is megszólalt Juhász Béla felkérésére és dióhéjban elmondta, mivel tölti ki mindennapjait mostanában és mit jelent számára a kötetben való szereplés. A megkérdezettek közül bizony olyan is akadt, aki szerényen bevallotta: vért izzadt a kérdések sortüzében, a könyvet újraolvasva talán jobban meggondolt volna egy-két választ, talán nem kellett volna ennyire megnyílnia. Az interjúalanyok válaszaiból az olvasó nemcsak a kifaggatott személyiségek életébe, múltjába, hanem azok közvetlen ismeretségi körébe is betekintést nyer, sőt, mint utólag bevallották, maguk a szereplők is olyan érdekes dolgokat tudtak meg egymásról, melyekre nem is gondoltak volna.
Juhász Béla elárulta, az interjú-sorozatot szeretné folytatni, össze is állt már egy körülbelül 60 fős lista, melyből már 5 interjú elkészült. Reményei szerint jövőre sikerül napvilágot látnia az új kötetnek.
A könyvbemutató dedikálással és baráti beszélgetésekkel zárult.
„Ajánlom ezt a kötetet mindazoknak, akik éreznek vonzódást, érdeklődést Maros-parti városunk iránt. És azok iránt, akik megszólalnak ebben a kötetben, azok közül, akik tettek valamit – és nem keveset – ezért a városért, a hírnevéért, a benne lakó emberekért” – írja a szerző az előszóban.
A könyv a Jelen Ház könyvesboltjából ingyenesen elvihető, ameddig a készlet tart.
Sólya Emília
Nyugati Jelen (Arad)

Decemberi Szövétnek
A karácsonyfa alá
Érkezik a decemberi Szövétnek /aradi folyóirat/ – a karácsonyfa alá. Már a címlap (Mennyei fény – Allerhand István felvétele) utal az égből küldött ajándékra, amely bearanyozza szívünket. Kitör a felhők közül, és csillogó köntösbe öltözteti a havas tájat.
Az első oldal sorai: felhívás a szeretetre. „Szeressük emlékeinket, mert ők az igazi társaink! Emlékeink töltik fel testünket újfajta erővel.”
Az IRODALOM, MŰVÉSZET rovat az alkalomhoz illő verscsokorral indul: Böszörményi Zoltán (Karácsony), Szabó Péter (…és újból…), Radnai István (Jövendölések), Gál Z. Csaba (Még tisztán) a lap állandó szerzői, Bencze Mihály nemzetközi hírű matematikus, szerkesztő viszont először szerepel a Szövétnekben (Szülőföld).
Ismét levelet küldött Chicagóból Tatár Etelka (Az ’56-os emlékév nálunk). Sorai bepillantást engednek a tengeren túli magyarság néhány kulturális rendezvényébe.  Nem hiányzik ebből a számból sem Nótáros Lajos Arad marad című folytatásos regényének soron következő epizódja. Folytatódik Jámborné Péterszabó Ilona dokumentumjátékának (Eszméktől a vérpadig) közlése a 2. résszel.
Karácsonyos István rendhagyó, mesés elemeket felhasználó témát kifejtő rövid prózája (Angyal szállt el felettünk) melegséggel tölti fel minden olvasó lelkét.
Nagy örömmel indítunk új rovatot PIHETOLLAK A CSIKYBŐL címmel, amelyben a Csiky Gergely Főgimnázium ifjú tollforgatóinak (Köteles Nikolett, Simpf Angelika), illetve képzőművész jelöltjeinek (Czernák Dorottya, Pattus Dorottya) biztosítunk lehetőséget a sikeres bemutatkozásra.
Juhász Béla egyperces novellái (Zseni, A rendkívüliülés, Egyedül) három érdekes témát érintenek. 
Pataky Lehel Zsolt beszámol Juhász Béla Aradi személyiségek című interjúkötetének nagysikerű bemutatójáról (Egy ízig-vérig aradi könyv). 
A HITÉLET rovatban két lelkipásztor, egy római katolikus (Szilvágyi Zsolt) és egy baptista (Bátkai Sándor) üzen az olvasóknak karácsony előestéjén (Emberré válás, Menjünk el egészen Betlehemig!). Dr. Vajda Sándor a borosjenői török mecsetnek állít jól dokumentált emléket (Volt egyszer egy török mecset Borosjenőben), Ódry Mária a költő érzékenységével pillant az ünnepre (Csupasz ágakon át). A rovatot Jankó András elmélkedése zárja (Zarándoklat).
Aradi és kaliforniai karácsonyokra emlékezik MEMOÁR rovatunkban Koreck Aladár, gyermekkora meghitt, családi körben eltöltött ünnepeire gondol nosztalgiázva Móré-Sághi Annamária Régi karácsonyok című írásában. Regéczy Szabina Perle 1989-es iskolás eseményeket idéz Szemek tüzében című sorozata következő részében (Együtt a szeretetben).
A HELYTÖRTÉNET rovat színvonalát emeli Piroska Katalin aradi vonatkozású, érdekes színháztörténeti cikke (Egy merész vállalkozás), Sarusi Mihály kisiratosi ősei után kutató, dokumentum értékű tanulmánya (És mégis Kissarusi) és Siska-Szabó Zoltán fotósorozatának 5. darabja (Régi és új Arad).
A SPORT rovatban Piros Dénes befejezi Emlékeim az olimpiákról című kétrészes visszaemlékezését, miközben arról ábrándozik, hátha lesz 2024-ben budapesti olimpia.
Brittich Erzsébet KERESZTREJTVÉNYe sokak örömére a Szövétnek decemberi számából sem hiányzik (55 évvel ezelőtt halt meg…).
Az új évet köszöntő, szilveszteri hangulatot idéző HUMOR rovatot  Puskel Péter mosolyra késztető anekdotái (Anekdoták a művészetek világából) indítják.  Kövér Péter szellemes, vidám pillanatokat keltő írását (Kalandorok kíméljenek!) bizonyára sokan várták már.  Grosz László vicces bökversei jelzik: Durranhat a pezsgő!
A 115. Szövétnek hátsó borítóján Kurunczi Ferenc művészi háttérképére (Téli pillanat) Dutka Ákos érzelmes verssorai (Karácsony) vetítődnek, szép emlékeket idézve.
Az első belső borítón az elmúlt hetek aradi, kulturális eseményeiből kapunk ízelítőt, míg a hátsó belső borítón Brittich Erzsébet köszönti az ünnepet karácsonyi linómetszeteivel.
Ezt a lapszámot is díszítik Kett Groza János míves grafikái, karikatúrái.
Boldog, békés karácsonyt és egészségben eltöltött, sikerekben gazdag új évet kíván a Szövétnek  munkatársai nevében a főszerkesztő, 
Juhász Béla Nyugati Jelen (Arad)

Decemberi beszélgetés Hosszú Zoltán, egykori RMDSZ-szenátorral
„Mindenki remélte, hogy minden jobb lesz. De valahogy elcsúszott…” (I.)
– Tudom, hogy nem Aradon születtél.
– Désen jöttem a világra. Akkor, 1944-ben Magyarországhoz tartozott. Születésem előtt apám elment a frontra, úgyhogy engem csak akkor látott, amikor visszatért. Bejöttek az oroszok. Nagymamám és anyám két évvel idősebb bátyámmal együtt elvittek Budapestre. Menekültünk. Következett Budapest ostroma. A bombázás idején lent a pincében kereszteltek meg.
– Hogyhogy nem mentetek onnan tovább?
– Ajánlották a németek, hogy menjünk. De nagyanyám, aki szász származású volt, kijelentette, hogy ő erdélyi, szereti Erdélyt, lesz, ami lesz, ő visszamegy oda. Úgy is történt.
– Megvárt a családi ház?
– Teljesen kirabolták. Átvonultak az oroszok, bejöttek a románok Észak-Erdélybe. El kellett mennünk a Szilágy megyei Hídalmásra. Ott befogadott minket édesanyámnak egy földbirtokos unokatestvére. Aztán jött az államosítás. Összeszedték, deportálták őket. Minket kirúgtak a kúriából.
– Ott kezdted tanulmányaidat?
– Hídalmáson kezdtem óvodába járni, és ott végeztem el az elemi iskolát is. Inkább román falu volt, kevés magyar és zsidó. De az értelmiségi réteg magyar volt meg zsidó. Az óvodát és az első négy osztályt magyarul végeztem. Ötödiktől átírattak a román tagozatra, mert magyar szekció nem volt.
– Édesapád mivel foglalkozott?
– Miután visszajött a frontról, jogászként kérte felvételét az ügyvédek közé – elutasították. Viszont felvették ügyésznek, és kihelyezték a Beszterce-Naszód megyei Bethlenbe. Oda jártam líceumba román tagozaton. A megyésítés során megszüntették a bethleni ügyészséget, és apámat elhelyezték Nagyenyedre.
–  Voltak az iskolában kedvenc tantárgyaid?
– Minden tantárgyat szerettem. Fiatalkoromban sok könyvet olvastam, és megszerettem a történelmet meg a földrajzot.
– Szeretted az iskolát? Szoros volt a kapcsolatotok?
– Nem túl szoros. Sokat sportoltam. Az iskola kézilabdacsapatával megnyertük a tartományi bajnokságot.
– Érettségi után mi lett veled?
– Gépészmérnökire akartam felvételizni. Abban az időben a vizsgán nagyon hátrányos helyzetben voltak azok, akik nem jogosultak ösztöndíjra; minden szakon kevés hely maradt részükre. Nem vettek fel. De szerencsére nem vittek el katonának, mert még nem töltöttem be a 18-at. Dolgoztam egy évet Nagyenyeden. Utána elmentem Kolozsvárra a testnevelési tanárképző főiskolára. És sikerült elvégeznem.
– Milyen sportban jeleskedtél?
– Minden sportot szerettem, de fő szakom a kézilabda volt. Játszottam is a főiskola csapatában.
– Hogyan kerültél Aradra?
– Kolozsváron megismerkedtem egy lánnyal, a mostani feleségemmel, aki Aradra csábított. A kihelyezés előtt összeházasodtunk, hátha előnyünk származik belőle. Tévedtünk. De végül mindketten a Világostól nem messze fekvő Szőllősre kerültünk.
– Feleséged is pedagógus volt?
– Igen, matematika szakos.
– Sokáig maradtatok ott?
– Lehúztunk jó pár évet. Ott születtek meg a gyerekeink is. Közben beiratkoztam a jogra, és elvégeztem a Kolozsvári Babeș–Bolyai Egyetemen, levelezési szakon. Utána kértem felvételemet az ügyvédi kamarába. Vizsgázni küldtek Bukarestbe, és elnyertem az egyetlen meghirdetett helyet Aradon. Erre feleségem is kérte áthelyezését Aradra, és megkapta a gáji általános iskolában a számtantanári állást. Akkor beköltöztünk feleségem családjához, Pernyávába.
***
– Hogy éreztétek magatokat Szőllősön?
– Amíg végeztem a jogot, tanároskodtam Szőllősön. Kultúrigazgató is voltam. Versenyekre készültünk. Néptáncra tanítottam a fiatalokat. Futballcsapatot szerveztem, rendbe hoztam a futballpályát. Egyszer összeszámoltam: Szőllősön 17 tisztségem volt. A falusi párttitkár helyettese is lettem, meg tanácsi alelnök.
– Szóval zajlott az élet Szőllősön…  És Aradon?
– A diplomám megszerzése után elkezdtem ügyvédeskedni. Kevesen voltunk. Most dolgozik Aradon kb. 450 ügyvéd, akkor az egész megyében 65-en voltunk.
– Nem volt szükség több ügyvédre? Jobbak voltak az emberek? Vagy enyhébbek a törvények?
– Nem léteztek kereskedelmi társaságok. Voltak örökösödési, polgári perek – veszekedések, vagyonelosztás, válások – és büntetőperek. Egy ideig alelnöke is voltam a megyei ügyvédi kamarának. Aztán kitettek. Az elnök elárulta, elővették, hogy lehet a kamarának magyar alelnöke? Különben nem volt rossz a hangulat a kamarában. Megvoltak még a régi ügyvédek. Nagyon sokat meséltek. Elmondták, milyen volt Aradon a társasági élet a háború előtt. Szép emlékeket őriztek ezek az emberek.
– Hogy kerültél kapcsolatba a politikával?
– Avval kezdődött, hogy Szöllősön muszáj volt beiratkoznom a pártba. Emlékszem, hogy a falusi párttitkár, egy traktorista, nem szeretett sem fogalmazni, sem írni. Minden jegyzőkönyvet én írtam meg. Nyolcvan százalékukat hasból. Mert nem jöttek el az emberek a gyűlésekre. Kiáltottunk a kocsma felé siető férfiak után. Hiába… Ilyen volt Szőllősön a pártélet.
***
– Hogy élted meg az „úgynevezett” forradalmat?
– Hallottunk a temesvári eseményekről. December 20-án már megjelentek Aradon a diktatúraellenes falfirkák. Mentek az aktivisták, és törölték le a falakat. 21-én jött a hír, hogy elindultak a gyárakból a munkások. Tokay Györggyel beültünk Titu Gheorghiof kollégánk kocsijába, és kimentünk a térre. Már előtte láttuk a törvényszék balkonjáról, ahogy hozták a katonákat. Osztogattak nekik töltényeket és a főnökeik pálinkával itatták szegény fiúkat. Reszkettek a félelemtől azok a gyerekek. Biztosan újoncok voltak.
– Sokáig maradtál kint a téren?
– Hazamentem aludni egy kicsit. Másnap visszamentem, és tovább tüntettünk. Elterjedt a hír, hogy Ceaușescu megbukott, elszállt egy helikopterrel – bömbölte a rádió a híreket. A városházáról eltűntek az aktivisták, és bementek a forradalmárok. Én akkor telefonáltam Matekovits Mihálynak. Mondtam neki, össze kéne ülnünk, meg kéne alakítanunk az aradi magyarok szervezetét. Ő sok embert ismert, én kevesebbet. Összehívott párat. Másnap, 23-án elmentünk Ujj János lakására. Kovách Géza jött még el, Nagy Sándor ügyvéd kollégám és a kultúrfelelős, Kocsik József. Megfogalmaztunk egy 12 pontos kiáltványt. Elküldtük a sajtónak a hírt arról, hogy megalakítottuk az Aradi Román Demokrata Front Magyar Nemzetiségű Lakosságának Bizottságát. Útközben a nyomda felé megállított egy magyarországi forgatócsoport. Elmondtam, hogy létrehoztuk szervezetünket, és felolvastam a 12 pontot. A riportot még aznap este leadták a magyar tévében. Hívtak telefonon ismerőseim Szatmárról meg Nagykárolyból, ahol látni lehetett a magyar tévé műsorait… Akkor még senki sem tudta, hogy szervezetünket RMDSZ-nek fogják nevezni.
– Szóval ti szórtátok el a magot, amiből kinőtt az RMDSZ.
– Felhívásunk megjelent a már Jelennek nevezett napilapunkban. És onnan tudtuk meg, hogy Bukarestben Domokos Géza vezetésével megalakult az Romániai Magyar Demokrata Szövetség. Erre átneveztük szervezetünket az RMDSZ Arad Megyei Bizottságának. Közben elmentünk Cziszter Kálmánnal Valentin Voicilához, a Nemzeti Megmentési Front vezetőjéhez, hogy beszámoljunk új szerveződésünkről. Rögtön összehívtak egy gyűlést, és megválasztották Cziszter Kálmánt alelnöknek, engem pedig titkárnak. Ott töltöttem a karácsonyt és az új év első napjait is. Feleltem a jegyzőkönyvekért, az új pártok beiktatásáért. Nem kevesebb, mint 30 pártot jegyeztünk be néhány hét alatt. Közben jelentkeztek az aradi magyarok is. Nyolcezren lettünk. A segélyekkel is sokat foglalkoztunk. Hódmezővásárhelyen részt vettünk Voicilával Tóth Sándor temetésén.
– Jó véleményed volt Voiciláról?
– Járt Bukarestben, Iliescut is megismerte. Mesélte, mennyire jó ember… Aztán nagyon hamar kiábrándult belőle. Akkor, amikor bejelentette, hogy a Nemzeti Megmentési Front is részt vesz a választásokon.  Rájöttünk akkor, hogy vége a kezdetleges demokráciánknak. Azt ígérte, hogy a választások előtt feloszlik a Front. Iliescu azonban párttá változtatta – teljhatalmat szerzett, és meg akarta őrizni a hatalmát.
– Úgy tudom, te voltál az RMDSZ első Arad megyei elnöke.
– Igen, megválasztottak januárban. Voltunk vagy nyolcan a vezetőségben. Cziszter Kálmán lett az alelnök.
– Mit szólsz a márciusi marosvásárhelyi eseményekhez?
– Akkor épp Bukarestben tartózkodtam. Domokos Géza összehívta a megyei vezetőket… Egyfolytában szóltak a telefonok, jelentették percről percre, hogy mi történik. Király Károly beszélt Iliescuval. Mondta, ki kell küldeni valakit, hogy ne legyen vérengzés. Végül mégiscsak lett…
– Áprilisban jöttek az első parlamenti választások.
– Készültünk. Engem szenátorjelöltnek választottak, Tokay György képviselőjelölt lett. Kampányoltunk, jártuk a falvakat, mindenhol megalakítottuk az RMDSZ helyi szervezeteit. Közben a Nemzeti Egység Tanácsának (CPUN) megyei titkára is voltam. Rengeteget dolgoztunk. Nagy fejetlenség volt. Ki kellett nevezni az új igazgatókat, mert a régieket elűzték. Sokat veszekedtek a segélyek elosztásán is… Áprilisban azután megválasztottak szenátornak, Tokay Györgyöt pedig parlamenti képviselőnek. Arad megyének nem volt magyar szenátora 1927 óta. Előttem Barabás Béla volt az utolsó.
– Mi volt sikered titka?
– Akkor sokan szavaztak az RMDSZ-re, és több magyar ment el szavazni, mint román. Így kerültem be az első fordulóban. Csak kétéves parlamenti ciklus volt, míg megalkottuk az új alkotmányt. A ’92-es újabb választáson megint sikerült szenátori tisztséget nyernem az RMDSZ részéről. Ez annak is köszönhető volt, hogy Voicilă függetlenként indult, nem kapta meg a szükséges 80 ezer szavazatot (csak 70 ezret), de elvitte a többi párttól a román szavazatokat.
– Most már négy évre választottak meg.
– 1996-ig voltam Bukarestben.
– Mi volt akkoriban egy szenátor dolga?
– Az első két évben meg kellett szerkesztenünk Románia új alkotmányát. Én nem voltam benne az alkotmánybizottságban, annak ellenére, hogy jogász voltam. A szenátus mandátumvalidáló és petíciós bizottságának elnöke lettem. A magyar szenátorok közül Hajdú Gábort delegáltuk. Jómagam a forradalmi eseményeket kivizsgáló bizottságba is bekerültem. Ennek először egy parasztpárti elnöke volt, majd két év után Sergiu Nicolaescu, színész-rendező került az élére.
– Mi volt a dolga ennek a bizottságnak?
– Kihallgattuk a forradalomban részt vevőket, illetve a politikusokat, a volt kommunista párt vezetőségét, egykori tábornokokat, központi bizottsági tagokat.
– Mi célból?
– Hogy megtudjuk, mi történt a forradalomban… Én különvéleményt írtam, mert nem voltam meggyőződve, hogy az az igazság, amit Sergiu Nicolaescu és tábornok társai be akartak sulykolni az emberekbe. Terroristák, külföldi beavatkozás…, ez mind hülyeség! Nem voltak terroristák! Volt egy rettenetes nagy diverzió, amelyet a szekuritáté rendezett. Fenntartottak egy olyan látszatot, mintha az ország bajban lenne. Az első fázisban a nép nyomására Iliescu megszüntette a szekuritátét. Erre a sok szekus elkezdett mozgolódni. Ők rendezték meg a márciusi marosvásárhelyi eseményeket. Hogy bizonyítsák a szekuritáté létének szükségességét. El akarták tussolni szerepüket a forradalomban, a katonákra akarták hárítani a felelősséget, a katonák pedig a volt szekusokra.
– A Ceaușescu házaspár kivégzésének körülményeit nem vizsgáltátok?
– Próbáltuk tisztázni, hogyan haltak meg, miért haltak meg, ki a felelős halálukért. Senki sem vállalta... Végeredményben Iliescu volt a felelős, mert ő utasította Gelu Voican Voiculescut, hogy nyírják ki őket.
– Érdekes információk ezek.
– A kihallgatások összes dokumentumát 50 évre titkosították. Mostanában tervezik a titkosítás feloldását, hogy újra vizsgálhassák a forradalmat. Nekem megvan a kivonatuk... Én írtam meg az aradi forradalmi eseményeket, jórészt a temesváriakat is. A konklúziókkal nem értettem egyet. Készítettem egy különvéleményt.
– Mesélnél valami konkrétumot evvel kapcsolatban?
– Például Tőkés László szerepét minimalizálni akarták, külföldi hatást, beavatkozást próbáltak bemagyarázni az embereknek.
– Próbáljuk összefoglalni, mit jelent szenátornak lenni? Tulajdonképpen, mi a dolga egy szenátornak?
– A szenátorok végeredményben törvényeket alkotnak. Ez a fő foglalkozásuk. Alkottunk is sokat. Részt kell venniük az üléseken, ahol megvitatják ezeket a törvényeket, utána megszavazzák őket. Ez előtt a törvényeknek át kell menniük a bizottságokon. Egy-egy szenátor több bizottságban is részt vehet. Aztán voltak a vizsgáló bizottságok. Mint például a bányászlátogatást vizsgálóbizottság. Abba is beválasztottak. Elvittek a Zsil völgyébe. Ott a bányászok levittek minket egy 700 méter mélyen levő aknába, hogy lássuk, milyen nehéz munkát végeznek ők.
– Kiderült, hogyan kerültek Bukarestbe? Ki irányította őket?
– Miron Cozma vezette őket, egy volt szekus, aki tulajdonképpen fedett ügynök volt.
– Maradt időd, hogy tarthasd a kapcsolatot a választóiddal?
– Péntek–szombat–vasárnap jártuk a megye falvait, részt vettünk gyűléseken.
– Volt lakásod Bukarestben?
– Szállodában laktunk. Bukarest legelegánsabb negyedében, egy egykori pártszállóban helyeztek el minket.
– Vendéglőben ettetek?
– Az ebédet a szenátus alagsorában levő vendéglőben kaptuk. Vacsorára összeültünk a szállodában, akik ott laktunk. Mindenki hozott hazulról. Például Kozsokár Gábor mindig hozott egy láda sört, én vittem egy-egy liter pálinkát. Verestóy nem lakott velünk, neki volt saját lakása. De ott volt még Szőcs Géza, Tóth tiszteletes úr Szilágy megyéből, Szabó Károly, a szatmári szenátor, Magyari Lajos, a költő... Vacsora közben megbeszéltük a napi eseményeket.
– Itthon kaptál irodát?
– Volt szenátori irodám, kaptam gépkocsit Bukarestből. Volt sofőröm, titkárnőm és egy irodavezetőm: Bognár Levente.
Juhász Béla Nyugati Jelen (Arad)

Decemberi beszélgetés Hosszú Zoltán, egykori RMDSZ-szenátorral
„Mindenki remélte, hogy minden jobb lesz. De valahogy elcsúszott…” (II.)
 1996 után mi történt veled?
– Jelentkeztem újból, de már nem volt elég szavazóm. Akkor visszamentem ügyvédnek. Magánirodát nyitottam, odavettem a fiamat is. Most nyugdíjas vagyok, de még bejárok az irodámba. Rengeteg külföldi ügyfelem van ingatlan visszaszolgáltatási ügyekben Németországból, Izraelből... Sok dosszié ott porosodik nálam. Bukarestben a bizottság nem nagyon aktivál, nincs pénz a kártérítésre.
– Nem akarnak dolgozni?
– Akik ott voltak, mindet letartóztatták, mert saját zsebükre dolgoztak. Szerencsére, én nem keveredtem bele ilyesmibe. Jöttek Bukarestből, ajánlottak 10-20%-ot a sikeres dossziéért...
– Tudják az aradiak, mi mindent tettél a városért, a megyéért, mint politikus?
– A fiatalok nem ismernek, de úgy érzem, hogy azok, akik annak idején éltek, megbecsülik, elismerik a munkámat.
– Nem itt születtél. Mi az, ami mégis Aradhoz köt?
– 1965-ben kerültem ide, több mint 50 éve. Aradinak tartom magam. Ide köt a család, az ismerősök, barátaim, a munkám, az események, emlékeim.
– Szereted Aradot?
– Jobban szerettem volna azt az Aradot, amiről meséltek az öregek... Tulajdonképpen azért jöttem Aradra, mert lehetett fogni a magyar tévét. Amikor idekerültünk a feleségemmel, első fizetésünkből vettünk egy televíziót, felszereltettünk egy hatalmas antennát, és Szentes felé fordítottuk.
– Az aradiakat jellemzi a lokálpatriotizmus?
– A magyarokat inkább. A románok között nagyon sok a betelepített.
– Milyen volt a viszonyod az emberekkel? Tiszteltek?
– Tiszteltek, mert én is tiszteltem őket. Mindig kerültem a konfliktusokat, és meg tudtam ütni egy barátságos hangot. Akár román, akár magyar, akár értelmiségi, akár nem.
– Vannak politikus példaképeid?
– Domokos Géza elég megfontolt volt, jó politikus. Összeveszett Tőkéssel és Szőcs Gézával is, akik radikálisabb politizálást akartak.
– Nem lett volna jobb azon az úton menni?
– Konfliktusosabb lett volna, de lehet, hogy eredményesebb. Nem tudom megítélni. Én nem ítéltem el Tőkést, de a „neptunosokat” sem. Mindegyik a magyarság érdekeit akarta szolgálni, különböző módszerekkel.
***
– Politikai beállítottságod ma?
– Inkább konzervatív vagyok, mint szocialista.
– Van erre magyarázat?
– Azt hiszem, hogy ez a korral jár. Van egy mondás: „Aki nem forradalmár, nem szocialista fiatal korában, annak nincs szíve. Aki nem válik konzervatívvá öregkorában, annak nincs esze.” Azt gondolom, hogy a multikulturalizmus, a globalizáció, a nyílt társadalom nem vezet sehova. Zárjuk be egy kicsit a társadalmat, ha meg akarjuk őrizni értékeinket!
– Váltsunk témát!... Elárulnál-e valamit családodról?
– Szüleim erdélyi értelmiségiek voltak, mind anyai, mind apai részről. Nagymamám szász származású volt, apja Szászrégen polgármestere. Barátja volt Brukenthalnak, adományozott egy csomó pénzt, hogy megnyissák a szász múzeumot, etnológus volt, bogarakat fedezett fel. Nagymamám egyik nagybátyja, Meltzl Húgó, a kolozsvári egyetem német professzora volt. Ő fordította le Petőfit németre. Egy fényképemen együtt pipázik Brassai Sámuellel. Apai részről Hosszúné Szentkirályi Erzsébet nagymamám egyik rokona Szentkirályi Móric, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispánja és országgyűlési képviselője volt. Buda és Pest egyesítése előtt az utolsó pesti főpolgármester, majd az egyesített Budapest első polgármestere volt.  Apám, nagyapám és dédapám mind jogászok voltak. Így aztán én is jogász lettem.
– Egyik fiad is jogász, ugye?
– Igen. A másik közgazdász.
– Emlékszem egy magyar bálra, amelyen 8-10 év körüli fiú unokád társasági táncbemutatót tartott.
– A kisfiú ma 190 cm magas. Angliában él. Öccse jövőre érettségizik. Kisebbik fiam fiúgyereke most ötödikes.
– Hogy áll egészséged?
– A bajokat leszámítva megvagyok. Kicsit magas a vérnyomásom, kis szívritmus-zavart fedeztek fel mostanában. De nincs komolyabb gondom.
– Vannak terveid?
– Össze szeretném szedni a jegyzeteimet, írni egy tanulmányt. Összefoglalni valamilyen formában, hogyan látom én ezt a forradalmat, amely immár 27 éve rázta meg az országot. Bele foglalnám a bányászjárást is.
– Ennyi idővel a forradalom kirobbanása után, elégedett vagy mindavval, amit sikerült elérnünk?
– Akkor óriási volt a lelkesedés. Mindenki remélte, hogy minden jobb lesz. De valahogy elcsúszott. Rájöttünk, hogy ez nem éppen államcsíny volt, egy profitáló réteg, a volt kommunista párt második, harmadik garnitúrája, akik valamiért félre voltak állítva, Iliescu és társai, kerültek előtérbe. Átvették a hatalmat. A mostani PSD az ő utódpártjuk. Igazi rendszerváltás nem jött létre. Történtek pozitív változások, beléptünk az Európai Unióba, mi is haladunk a korral.
***
– Vannak megvalósulatlan álmaid?
– Régi álmom, hogy egyszer én is eljussak egy olimpiára. Hátha elnyeri Budapest a pályázatot... És akkor 2024-ben átugrunk.
– Mivel töltöd legszívesebben szabadidődet?
– Sakkozom a számítógéppel, sudokukat fejtek, olvasok, tévét nézek.
– Szereted a sportot?
– Hogyne! Évekig rendszeresen teniszeztem. Aztán abbamaradt... Van a pincében egy pingpongasztalunk. Szoktam játszani az unokáimmal.
– Mit szeretsz olvasni?
– Bármit, ami a kezembe kerül. Minden korban az akkor divatos könyveket olvastam. Gyerekkoromban Verne Gyula, May Károly könyveit, később a detektívregényeket, szerettem az útleírásokat is.
– Utaztál sokat?
– Szenátorként egyszer kiküldtek egy hónapra Amerikába, hogy tanuljuk a demokráciát. Nagyon szép volt az az egy hónap. Amikor a SIF-nél, a regionális Pénzügyi Befektetési Társaságnál voltam igazgatótanácsi tag, elmentünk Cuzmannal, az elnökkel Japánba. Egy hét alatt megnéztük Japánt, Hong Kongot és Tajvant. Európában pedig sokat jártunk feleségemmel társasutazásokon.
– A tévét szereted nézni?
– Háttérzajnak használom, olvasás közben. Ha van valami érdekes, felnézek.
– Melyik adókat szereted?
– A pestieket.
– Melyik híradót követed?
– Délben megnézem a román köztévé híradóját, hogy tudjam meg, mi történt az országban, este meg az M1 Híradót követem. Néha odafigyelek az RTL KLUB híreire, hogy megtudjam a másik fél véleményét is, olykor az ATV-re is átkapcsolok. Utána kihámozom magamnak, hol van az igazság. Biztosan valahol a középúton.
– Milyen a hangulatod mostanában?
– Mindig optimista voltam. Lehet, hogy túlságosan is. Mondja a feleségem, hogy túl jóhiszemű vagyok, túlságosan megbízom az emberekben. Nem hiszem, hogy ebből valaha hátrányom lett volna. Mindenesetre elővigyázatos is vagyok.
– Azt hallottam, hogy érdekel a kozmosz meg a fekete lyukak. Hiszel a földönkívüliek létezésében?
– Olvastam Daniken könyveit... Biztosan nem vagyunk egyedül a világűrben. Csak nem tudjuk felvenni a kapcsolatot az idegenekkel. Nem hiszem, hogy egyedüli értelmes lények lennénk a világűrben. Kellene, hogy jöjjenek a földönkívüliek, hogy megmentsék a Földet... az emberektől.
– Van hiányérzeted?
– Egy optimistának nem lehet hiányérzete.
***
– A forradalom után ennyi évvel, hogy gondolod, mit kellett volna másként tenni?
– Azt gondolom, nem lehetett másképpen csinálni. Valahogy össze kellett szedni a magyarságot. Akkor, ’89-ben úgy találtuk, hogy erre a legjobb módszer, ha beíratjuk őket egy szervezetbe. Sajnos sokan lemorzsolódtak. Akkoriban hatalmas optimizmus uralkodott a magyarság köreiben. Ugyanis kétszeres elnyomástól szenvedett.  Először is a kommunista diktatúra sújtotta, de Romániában kialakult a nacionál-kommunizmus is. A Ceaușescu-éra utolsó éveiben minket másodrendű állampolgároknak tekintettek.
– Most már nem vagyunk másodrendű állampolgárok?
– Amikor az RMDSZ-nek erős parlamenti képviselete van, akkor jobban érezzük magunkat. Most, hogy nem vagyunk kormányon, piszkálgatnak. Szerintem, jobb, ha elvállalunk kormányfeladatokat.
– Mi a véleményed arról, hogy mi, magyarok egyre kevesebben vagyunk?
– Fő ok a kivándorlás… Ha összegyűlünk egy osztálytalálkozóra a régi diákok, azt látjuk, hogy az egykori kollégáknak legalább a fele külföldön él. Rengetegen kimentek.
– Mit tehetnénk, hogy megállítsuk a romániai magyarság létszámának csökkenését, hogy megmaradjunk?
– Ne keveredjünk! Az asszimiláció azt jelenti, hogy a magyar fiúk megszeretik a román vagy a cigány lányokat, összeházasodnak. Abban a családban biztosan a többség nyelve fog győzni. Az a család biztosan nem marad meg a magyar kultúra hordozójának. Gyerekeiket román iskolába adják… Ezt a folyamatot nem lehet megállítani. A kivándorlás mértéke csökkenthető az életszínvonal növelésével. Én bíztam az Európai Únióban, hogy megszűnnek a határok, és részben megoldódnak problémáink. Viszont, ha nincsenek is határok, akkor is az a nép fog győzni, amelyik tud szaporodni. A magyar átok az, hogy az anyák nem szülnek elég gyereket. 
Juhász Béla Nyugati Jelen (Arad)

Csinálj magadnak tavaszt!
Az idei esztendő utolsó aradi, a Jelen Házban tartott könyvbemutatóján dr. Kövér Péter Barkácsolj egy tavaszt! ... és más történetek című, a Corcord Media Jelen Kiadó gondozásában idén megjelent könyvét bocsátották szárnyra. Érdekes a könyv már csak azért is, mert előlről, hátulról is olvasni lehet – persze nem az egyes sorokat (egy ilyen világpremier lenne, amit tudomásom szerint még senki nem produkált), hanem mert a kötetnek előlről is, megfordítva pedig hátulról is neki lehet fogni.
Akármelyik változattal él az olvasó, nem fogja megbánni és nem fog csalódni, mert biztatás nélkül is ez lesz a végkifejlet.
„A módszer, amivel dolgoztam, kőkorszaki.
Pattintott és csiszolt.
Kipattan egy ötlet, azt csiszolgatom, aztán összerakom a részecskéket.
Szép lassan, amihez feltaláltam a részecskelassítót.
Vegyék hát komolyan, mert olyannak szánom.
Szánom és bánom” – olvashatjuk a kötet egyik borítóján.
Amiből rögtön látszik, hogy itt nem egy halálkomoly dologról van szó. Bár ki tudja: már a mindmáig legnagyobb magyar humorista is kijelentette, hogy a humorban nem ismer tréfát.
Kövér Péter – aki aradinak született, s bár több évtizede külföldön él, ma is idevalónak érzi magát, könyveit itt és magyarul adja ki. Azokat a könyveit, amelyek nemcsak megnevettetik, gyakran nagyon, akár igényes olvasóját is (ez sem lenne semmi!): a doktor úr – a jó, sőt nagy írók között feltűnően soknak volt eredetileg orvos a mestersége – egyben filozófus, aki, dehogyis kanti vagy hegeli nehézkeséggel (még az hiányozna!), hanem kövérpéteri könnyedséggel, játékosan és persze nevettetően beszél az élet fontos dolgairól is. Például a címadóBarkácsolj egy tavaszt c. írásában. Olvassák el és próbálják ki. Nem vállalok felelősséget azért, hogy receptje mindenkinél beválik, elvégre olykor a világ legjobb orvosai sem tudnak segíteni a páciensükön (a filozófusok, rövid távon biztosan és még inkább nem), de ez már nem a szerzőn múlik, ő megtette a maga kötelességét.
E sorok írója a könyv (a harminc közül) jónéhány írását már ismerte, a kötet böngészésekor azonban másodszori olvasáskor is sokszor fel-felnevetve úgy érezte: a gyermekkori, egy-egy jó olvasmány okán ma nagyszerűnek érzékelt karácsonyok egyikét, de legalábbis néhány óráját éli át újra. Kövér Péter nemcsak hogy meg tudja ragadni az élet humoros oldalát – erre sem nagyon sokan képesek – de élvezetesen, kacagtatóan el is tudja mesélni, ami aztán végképp csak igazán keveseknek adatik meg.
***
A karácsony előtti pénteki bemutatót Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője és a figyelemfelkeltő, a kötet szellemiségéhez igazodó borítólap készítője nyitotta meg, a szerzővel Juhász Béla, a Szövétnek főszerkesztője és a könyv szerkesztője beszélgetett, akinek nagy érdemei vannak magának a kötetnek a létrejöttében is: a szerző szerint ő biztatta, hogy az aradi folyóiratban megjelent pár írását kiegészítve akár önálló könyv is lehet belőle.
Lett. Köszönet a szerkesztőnek, és természetesen a szerzőnek. Meg biztatás az olvasónak: vegye kézbe, lapozzon bele. S ha már kézbe vette, lefogadom, hogy el is olvassa, és nem bánja meg.
Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad)

Kölcsey-közgyűlés, meglepetésekkel
Szerdán este a Kölcsey Egyesület 2017. évi, az Aradi Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében tartott közgyűlése némi meglepetést hozott: a megüresedett elnöki posztra nem ír ki választást, a vezetést, egy évre, ideiglenes elnökség vette át.
Az ülést megnyitó Berecz Gábor titkár a (már újságból ismert) napirend felsorolása után Jankó Andrásnak adta át a szót az elnöki beszámoló ismertetésére. (Nem térünk ki rá részletesebben, a Nyugati Jelen közelmúlti számában olvashatták a Balta János által a leköszönő elnökkel készített interjúban.) A beszámoló végén az elnök „ennél többet nem tudok” megjegyzéssel bejelentette távozási szándékát.
A titkár ismertetője szerint az egyesület taglétszáma 150 körül állandósult, de 35-40 közülük nem látogatja a rendezvényeket, az egyesület könyvtára „mozdulatlan”, állományának egy része (raktározási hely hiányában) letétben van az alelnök lakásában, más részét szétosztották a megyében az erre igényt tartó iskolák, olvasókörök (például a borosjenői) között. A beszámolóban szó esett arról, hogy jó a kapcsolattartás más hazai és külföldi kulturális egyesületekkel (egyebek közt Nagyvárad és Kaposvár neve hangzott el), hogy megújult az immár Háromhavi Szemle folyóirat. A százlejes évi tagságdíj (ami nem egészen 42 százalékban folyik be, s ami, például, a Kölcsey-kiadványokhoz, -könyvekhez való ingyenes hozzájutást is feltételezi – szerk. megj.) távolról sem fedezi a kiadásokat, az Egyesület működéséhez külső segítségre van szükség. Az elmúlt évi 48,76 ezer lej bevételből 31,13 ezer pályázati pénz (nagy része az Arad Városi Tanácstól, egy kisebbik része a megyei tanácstól származik), 10,42 ezer magánszemélyek (köztük Böszörményi Zoltán) hozzájárulásából adódik.
Berecz Gábor elmondta még: az Egyesület évente kinyomtat 250–400 zsebnaptárt, s a 2013–2014-es évkönyv után (attól függően, hogy összegyűl-e a szükséges pénz) újabb évkönyvet szeretne megjelentetni.
Fekete Károly alelnök mindezekhez azt fűzte hozzá: tavaly a KITÁSZ-találkozó (a Kárpát-medencei magyar kulturális szervezetek 2016 nyarán Aradon megtartott találkozójáról van szó, amelyet évente más-más tagszervezet vállal fel – szerk. megj.) nagy erőfeszítés volt, ugyanúgy, mint a 14 aradi magyar alkotó képzőművészeti kiállításának (hosszú évtizedek óta premiernek számító) megrendezése. A felszólaló beszélt arról is, hogy az Egyesület tavaly, Aradnak az Európai Kulturális Főváros címre pályázása keretében (az aradi terv, mint ismeretes, megbukott, de esetünkben ez mellékes) öt javaslatot terjesztett elő, amelyből kettő bekerült a pályázatba. Az egyik az aradi múzeum birtokában lévő nagyméretű Feszty-triptichon rendbe hozása, kiállítása (írtunk róla annak idején, a mű nemzetközi konferencián történt bemutatása kapcsán), ebben jelentős a hozzájárulása a most leköszönt elnöknek. A másik a felújítás alatt álló Kultúrpalota orgonával való felszerelése, ami bizonyára nem kis anyagi erőfeszítés, de hosszú távra pozitív kihatással lenne a város zenei életére.
A 2017-es programra ezúttal nem térünk ki részletesen (alkalomadtán majd igen), előzetesen annyit, hogy minden hónapra van tartalmasnak ígérkező rendezvény, a legközelebbit azonban már most bejelentjük: február 21-én, jövő kedden Borbély László, az Aradhoz is (többek között felesége aradi származása révén) kötődő közismert RMDSZ-politikus könyvének bemutatása.
Amit nem halaszthatunk későbbre: a Kölcsey-elnökség arra vonatkozó javaslata, hogy az Egyesület Sándor Tivadar r. kat. papot, gáji plébánost, a Kölcsey régi és kitartó támogatóját tiszteletbeli elnöknek javasolta. (A tisztelendő úr, a rá jellemző szerénységgel inkább a volt elnökre ruházta volna át a megtiszteltetést – „a szolgát nem szokták kitüntetni”). Ugyancsak az elnökség javasolta, hogy az idei közgyűlésen ne legyen elnök- és vezetőségválasztás: egy évre, ideiglenesen, azaz jövő februárig az ügyvezető elnöki tisztséget Berecz Gábor eddigi titkár, a titkári tisztséget tőle Márkus János veszi át, a három alelnöki funkciót Fekete Károly, Hadnagy Dénes és Juhász Béla tölti be. A jogügyi tanácsos Jankó András lesz, a pénztárosi megbízatás Nagy Gabriellának jutott. Az elnökség tagjai továbbá Deák Rozália, Erdélyi István, Jámbor Ilona, Siska-Szabó Hajnalka. A közgyűlések között e tizenegy személy döntene a folyó ügyekről. A javaslatot a közgyűlésen részt vevő mintegy félszáz személy egyhangúlag megszavazta.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Beszélgetés Matekovits Mihály matematikatanárral
„Romániai magyar vagyok. Nekem az emberek sorsa a fontos” (1.)
– Szülőházad és egyik nagymamám házának közös fala volt a Választó utcában. Jól emlékszem szüleidre is.
– Kiss Karcsival mindig mondtuk, hogy belvárosiak vagyunk, mert a Választó utca belvárosi oldalán laktunk. A túloldalon szabadott csirkét, disznót tartani, a belvárosi oldalon nem…
– Hova jártál óvodába?
– Böbe óvó nénihez, két évet. Utána a Kossuth utcai iskolába. Láng István volt az igazgatónk első négy évben. Aztán hoztak egy rendeletet, amely kimondta, hogy tanító nem lehet igazgató. Ő közben elvégezte a magyar tanárit, és elment a Fürj utcai iskolába. Viszont, legszívesebben zenét tanított. De erről nem volt papírja.
– Nekem is énektanárom volt.
– Nagyszerűen vezetett kórusokat.
– Nyolcadiktól, gondolom, hol folytattad.
– A 3-as Számú Középiskola tanulója lettem. Közben Ocskó Teréznek nevezték el az iskolát, de nekünk megmaradt 3-asnak.
– Kikre emlékszel legszívesebben tanáraid közül?
– Nagyon jó pedagógusok tanítottak, de meghatározó személyiség volt az én szempontomból Kovács Miska bácsi, a matematikatanárom, illetve Vadász Ernő, aki osztályfőnököm volt. Miska bácsitól tanultam meg, hogy ha kicsengettek az óra végén, a tanár tegye le a krétát; a csengőszó után úgysem figyel már senki a tanár szavaira. Vadász tanár úr azt vallotta, hogy a pedagógus mindig hallgassa meg a másikat is, amikor az panaszkodik valakire, még akkor is, ha az diák. Sosem felejtem el, hogy azt kérte az órarend készítőitől, hogy az osztályfőnöki óra előtt kapjon egy lyukasórát. Hogy jusson ideje hazamenni, átöltözni öltönybe, ingbe, nyakkendővel. Úgy érezte, hogy az osztályfőnöki órát nem való sportfelszerelésben megtartani. Tudta, milyen sokat számít egy igazi pedagógus külső megjelenése.
– Kedvenc tantárgyaid?
– Történelem és matek. A líceum utolsó két évében teológiára készültem. Az érettségi táján gondoltam meg magam. A matematikát választottam, mert úgy tartottam, hogy arra nem kell tanulni. Ha az ember szeret és tud példákat megoldani, az elég…
– Úgy emlékszem, sokat jártál be a papokhoz.
– Ministráltam. A Sándor testvérek tőlem tanultak ministrálni. Mindkettőjük felszentelésén részt vettem Gyulafehérváron… Aktív egyházi ember voltam. Később is. Most is az vagyok.
– Hol jártál egyetemre?
– Temesváron. Bátyámat követtem, aki oda járt az orvosira.
– Jól tudtál románul?
– Gyenge volt a román tudásom, de hamar rájöttem, hogy a matematikában csupán néhány szót, kifejezést kell ismerni, a többi képlet és sok-sok szám. Az első évben voltak kisebb gondjaim a tudományos szocializmussal, amely narratív tantárgy.
– Tanári szakra jártál?
– Már elsőéves koromban a 3-asban a tanév elején, amíg Miska bácsi dolgozott az órarenden tanítgattam helyette. Rájöttem akkor, mennyire érdekes dolog a tanítás. És a diákok is szívesen fogadták személyemet.
– Úgy tudom, hogy kedvenc fizikaprofesszorommal, Toró Tiborral is jó volt a viszonyod.
– Már az egyetem előtt is ismertük egymást. Sokat jártam haza hozzájuk. Hobbim volt a csillagászat. Felesége, Edit asszony, a planetáriumban sokszor tartott magyar nyelvű bemutatókat; így kerültem közelebb hozzájuk. Később, miután végeztem, együtt mentünk országos csillagászati konferenciákra. Mint tanár, minden évben vittem látogatóba Temesvárra, a planetáriumba egy-egy osztályt. Később itt, Aradon Cziszter Kálmánnal vezettük a Tudomány, technika, technológia tanfolyamot a Népi Egyetemen. Minden évben legalább egyszer átmentünk a planetáriumba.  Az idős nénik nagyon szerették hallgatni Edit asszony kedvesen, választékos magyarsággal megtartott, a csillagképek magyar elnevezését használó előadását a „csillagos ég” alatt.
– Emlékszem, hogy minden évben Toró professzor nyitotta meg a Népi Egyetem előadássorozatát, és akkor mesélt a legfrissebb Nobel-díjasokról… Meddig foglalkoztál a csillagászattal?
– Gyakorlatilag a ’89-es forradalomig, amikor átálltam a politikára és kultúrpolitikára. Nem maradt időm tovább elmélyülten foglalkozni vele. Lehet, hogy a csillagászat egyféle menekvés volt számomra a múlt rendszerben, hogy valami értelmes dologgal foglalkozzam.
***
– Hol kezdted tanári pályádat?
– Az egyetem után ’68-ban kihelyeztek Fazekasvarsándra. A fél év katonaságot beleszámítva, három évet töltöttem ott. Szerettem Varsándon dolgozni, mert úgy éreztem, befogadnak a gyerekek és a szülők.
– Volt ott akkor még magyar tagozat?
– Csak magyar osztályokban tanítottam.
– Hogy jutottál ki a faluba?
– A komlósi állomástól négy kilométer biciklivel. Szörnyű rossz volt az út. De egészséges a tekerés. Három év alatt egyszer sem fáztam meg. Hangulatos iskola volt a varsándi. És megtudtam, milyen egy faluban a közhangulat. Irodalmi esteket tartottunk Barják Marikával; ő volt a magyartanár. Ma is több székely népballadát tudok kívülről.
– Egyházi kapcsolataid voltak kint?
– Nagyon jó viszonyban voltam az evangélikus tiszteletessel. Hétvégeken kint maradtam különféle tevékenységekre. Tőle kaptam egy vendégszobát. De ezt nem kellett, hogy tudják mindenhol. Megkértek, hogy segítsek szakembert találni, amikor közadakozásból egy új orgonát akartak vásárolni. Az orgona felavatására engem is meghívtak. Akkor mentem el először nyilvánosan a templomba. Másnap hívtak a tanfelügyelőségre. Berezeltem, de fogalmuk sem volt a történtekről. Felkértek, hogy fél év tanítás után vállaljam el az aligazgatói tisztséget. Ez volt életem első vezető funkciója.
– Hogy jöttél el Varsándról?
– Ott megszűnt a magyar tagozat, mert nem volt elég magyar gyerek. Réhon József javaslatára behoztak Aradra az 1-es Számú Általános Iskolába aligazgatónak egy évre. Következő évben versenyvizsgáztam is, és véglegesítettek. Kilenc évig működtem, mint aligazgató. Utána magyarként igazgatónak neveztek ki, román aligazgatóval. Ez voltam kilenc évig. Az utolsó két évben többször le akartak váltani, de a románok kiálltak mellettem. Sikerült felfejlesztenem azt az iskolát. És bevezettem a központi fűtést is – teljesen illegálisan. A német tagozatra járó gyerekek szülei – orvosok, pártvezetők – besegítettek pálinkával, illetve a papírok beszerzésével…
– Mikor kellett otthagynod iskoládat?
– Jött 1989 nyara, amikor Elena Ceaușescu kiadta a parancsot, hogy minden magyar intézményvezetőt váltsanak le. Visszakerültem a katedrára. Aztán fél év múlva jött a forradalom.
***
– Hogy élted meg a forradalmat?
– Érdekes helyzet alakult ki. Két nő vezette az iskolát, de erkölcsi vezetőjének engem tartottak. Az iskola körül lövöldöztek. Ők féltek. Engem kértek meg, hogy bent maradjak. Az utcán nagy mozgás volt. Meggyőztem Héjja atyát, hogy ne tartson éjféli misét.
– Mi történt karácsony után?
– Furcsa időszak következett. Megalakítottuk aradi szervezetünket, ami később felvette az RMDSZ nevet. Megfogalmaztunk 12 pontot, ami majdnem szó szerint megegyezett Domokos Gézáék 12 pontjával. Végül is mindannyian ugyanazt akartuk elérni… Fő célunk volt, hogy a 3-as és a Zárda legyen önálló magyar iskola. Ezt megfogalmaztuk Cziszter Kálmánnal, és az átiratot elvittük Voicilăhoz. Ő meg aláírta: „Engedélyezve”. Akkor tört ki igazából az első nagyobb botrány az 1-es iskolában a román tanerők részéről. Mert tapasztalatlanul, nem ajánlottunk alternatívát. Csak azt hangoztattuk, hogy legyen magyar iskola. A román kollégák meg ezt úgy értették, hogy ki akarjuk dobni őket az utcára. Beindult a román mechanizmus. Voicilă kijelentette, hogy nem éppen így gondolta, üljünk le tárgyalni. Halasszuk el a megvalósítást, ne tanév közben csináljuk, jobb lesz augusztusban, tanévkezdés előtt. Gondolta nagyon furfangosan, hogy addig lecsillapodnak a kedélyek, mindkét részről. Közben Zăvoianu „elvtárs” aljas módon elkezdte támadni a sajtóban a magyar vezetőket. Végül szeptemberre semmi sem lett a magyar iskolák újjászületéséből.
– A márciusi marosvásárhelyi események sokat rontottak a kialakult helyzeten?
– Meghatározó volt példának és ellenpéldának minden irányba. Akkor ’90-ben lett feleségem, Marika, aligazgató, és elértük, hogy szeptembertől a Magyar Vegyes épületében két iskola működjön: a 11-es, a petróleum és a 12-es, a magyar. Közös tanári szobával, minden közös, de mindkettő önálló jogi személy volt. Ez jónak tűnt eleinte, mert a város hat iskolájából átköltöztettük ide a magyar líceumi osztályokat. A prefektus írásba foglalta, hogy a következő tanévben a 11-es, román iskolának már csak egy-egy induló osztályt engedélyeznek. Közben jött egy másik prefektus, azt nem érdekelte az iskola, és mégis csak három párhuzamos román osztály indult. Mire megvalósult az igazi szétválás, összesen 28 osztálya volt a két iskolának 16 teremben. Rossz volt a hangulat. Rengeteg konfliktushelyzet alakult ki. S ezeket generálták is egyesek, mindkét oldalról.
– Mikor vette fel iskolánk a Csiky Gergely nevet?
– ’91-ben. Három nevet javasoltunk: Csiky Gergely, Márki Sándor, Munkácsy Mihály. A prefektúra az elsőt választotta.
– A forradalom után visszakerültél tanítani?
– Megválasztottak kisebbségi tanfelügyelőnek. Egy év után visszamentem az iskolába. De megyei tanácsosként folytattam közéleti tevékenységemet. Tíz évig voltam tanácsos. Amikor Czeglédi József nyugdíjba ment, a prefektúra nem egyezett bele, hogy Matekovits foglalja el helyette a főtanfelügyelő helyettesi tisztet, úgyhogy Kovács Istvánt javasoltuk. Nyolc év után versenyvizsgáztam az állásra, és ’97-től főtanfelügyelő helyettes lettem. „Elfogyasztottam” öt főtanfelügyelőt, hat prefektust és hat másik főtanfelügyelő helyettest magam mellett. Én stabil ember maradtam. És mindegyik főtanfelügyelővel jó viszonyban voltam. Jól éreztem magam a tanfelügyelőségen; úgy érzem, hogy jó szervező vagyok, viszont vezetői feladatköreimben mindig csapattal dolgoztam. Mindegyik Arad megyei iskolát meglátogattam. Nagyon változatos életem volt. A magyarság támogatását állandóan éreztem. 
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)

Beszélgetés Matekovits Mihály matematikatanárral
„Romániai magyar vagyok. Nekem az emberek sorsa a fontos” (2.)
–A magyar líceum ügyébe mennyire tudtál beleszólni?
– Az iskolaügy megoldása mindig fő célunk volt. Az együtt élő két iskolában, a Csikyben meg a Henri Coandában többször kellett diplomáciai bölcsességgel megegyezést létre hozni. Közben ügyvéd barátunk, Nagy Sándor megtalálta a bentlakás telekkönyvi kivonatát. Kiderült, hogy azt elfelejtették államosítani, és megmaradt az egyház tulajdonában. Elmentünk a püspökségre, és megkaptuk az épület használati jogát 99 évre úgy, hogy 66 évig nem kell bérleti díjat fizetnünk. Másnap visszamentem a püspökségre, és biztonsági meggondolásból megkértem, hogy pontosítsanak: a használati jog a mindenkori magyar iskolát illesse meg!
–Hogy valósult meg a Csiky önállósulása?
– Egy éjszaka alatt dolgoztam ki az akciótervet. Öt iskola mozgatásával jött létre a dolog. Sârbu főtanfelügyelő tartotta a hátát. Mert jöttek a támadások, üvöltött a román sajtó, a nacionalisták, a Vatra Românească. Eleinte volt egy kis elszomorodás a Zárda hívei részéről, de a Csikyből is jöttek olyan hangok, amelyek nem örültek annak, hogy odaköltöznek a kicsik. Nagyon nagy összefogással folyt le a költözés. Felhívásunkra rengetegen jöttek segíteni.
–Milyen nagy dobásod volt még helyettes főtanfelügyelőként?
– A Szabadság-szobor kiszabadítása.
–Mesélnél erről?
– 1999-ben, amikor kihoztuk a várból az első részt, kint Molotov-koktélokkal vártak a „nagy-romániások”. De a rendőrség is felkészült. Megjelent vagy száz rohamrendőr, és a tüntetőket hátra szorították. Az autómentő kocsiban, amelyre daruval feltették a szobor első részét, elöl, a sofőr mellett ültem Csergő Ervin minorita plébánossal. Mi ketten voltunk Bukarestben is a Honvédelmi Minisztériumban a minorita rend részéről, hogy aláírjuk a dokumentumot a szobor átvételéről. Rendkívüli jóindulatot tapasztaltam a minisztérium részéről; örültek, hogy megszabadulnak egy gondtól.
–Mennyi ideig feküdt a szobor a minoriták udvarán?
– Négy és fél évig. A rács lakatjának kulcsa nálam volt. Minden nap megnéztem, hogy rendben van-e minden.
–Történt valami rendellenesség a szobor körül?
– Nem. Semmi… És 2004-ben felállították.
–Tudsz-e valami sztorit a felállítással kapcsolatban?
– Előző este 11-kor érkezett meg Răzvan Teodorescu, a román kormány képviseletében. Két kérése volt: először is az, hogy a köszöntéskor ne szólítsák miniszter úrnak, hanem akadémikus úrnak, másodszor pedig az, hogy az ünnepi beszéd első szava románul hangozzék el. Mindkettőt teljesítettük.
–Melyik volt az első elhangzott román szó?
– Arad… Ezt én agyaltam ki.
***
–Hogy kerültél a minisztériumba?
– Kötő József, tanügyi államtitkár győzött meg, miután egyeztetett Markó Bélával is, hogy menjek el versenyvizsgázni a tanügyminisztérium kisebbségi osztályának vezérigazgatói posztjára. Olyan ember kellett oda, aki jól tud románul és dolgozott már románokkal.
–Jól érezted magad Bukarestben?
– A munkát szerettem, a bukaresti hangulatot, életvitelt kevésbé.
–Hétvégeken hazajártál?
– Elég gyakran. Összeszámoltam: öt év alatt 150-szer tettem meg az Arad–Bukarest utat, oda-vissza. Ellátogattam az összes megyébe, ahol kisebbségi oktatás folyik. Sokat jártam a törököknél, az ukránoknál, a lengyeleknél, a horvátoknál. A Medgidiai Kemal Atatürk török líceum tiszteletbeli tanárának választott.
–A minisztériumból mentél nyugállományba?
– Igen. 2010 januárjában. Akkor volt kormányváltás is. Ecaterina Andronescu lett az új tanügyminiszter. Vele is megértettem magam, de a minisztériumban nagyon megváltozott a hangulat. Az államtitkárok hozzáállásán érződött, hogy az RMDSZ nincs kormányon.
–Mit csinálsz, amióta nyugdíjas vagy?
– Mindig van dolgom. Helyettesítettem a zimándújfalui általános iskolában, besegítettem Temesváron a Gerhardinum Líceumban. Három unokám van: egy ikerpár Kolozsváron és egy leányka itt, Aradon. Kolozsvári vejem nagyon sokat jár külföldre, leányom dolgozik, sokszor oda kell mennem, hogy vigyázzak az unokákra. Aradi unokám matek házi feladatát naponta leellenőrzöm, ha itthon vagyok.
–Elégedett vagy?
– Kijelenthetem, hogy globálisan összefoglalva – családilag, szakmailag és társadalmilag – elégedett ember vagyok.
–Jól érzed magad a bőrödben?
– Úgy érzem, hogy a 70 év megelégedettséggel tölt el. Ezért most fokozatosan kivonulok a közéletből. Ennyi idő után ne legyen az ember döntéshozói pozícióban. Segítek, ha hívnak. Az RMPSZ megyei vezetését is átadtam.
***
–Mondjál, kérlek, néhány szót családodról!
– Feleségem, Marika nyugalmazott pedagógus, aki fiatalon, ismert európai asztaliteniszezőként került Aradra. Szerencsésnek tartom párosunkat. Sokat dolgoztunk együtt iskolaügyekben, kulturális téren is. Most ő is helyettesít Zimándon. Leányom, Hajnalka Kolozsváron egy osztrák cégnél dolgozik vezetői beosztásban. Jó cég, jó fizetés. Vejem egyetemi tanár. Sokat jár külföldre előadásokat tartani. Iker unokáim, Ákos és Barnabás Waldorf iskolába járnak. Német stílusú magyar iskola, nevelésük alapja a családközpontúság.
–Alpár itt Aradon sikeres üzletember. Jól tudom?
– Közgazdász feleségével, Lilivel együtt rendezvényszervező cégük van. Alpár a gyakorlati kivitelező. Leányunokám, Viktória ötödikes.
–Szakmai elégedettségedet mivel indokolod?
– Összesen 10 példatárnak társszerzője vagyok. Ezenkívül több könyvnek vagyok a szerkesztője vagy társszerzője.
–A Tóth Árpád Irodalmi Körben is szoktál felolvasni.
– Minden évben egyszer tartok egy közérdekű előadást. Jövő tavasszal, például, „Arad megyei magyar iskolák névadói” a téma.
–Milyen tervek vannak még a tarsolyodban?
– Tervezem, hogy írok egy nagyobb tanulmányt 50 év Arad megyei magyar iskoláiban lejegyzett tanügyi inspekciók felhasználásával. Az anyagot már összegyűjtöttem. Szeretnék egy emlékező könyvet készíteni egykori matematikatanáromról, Kovács Miska bácsiról. Foglalkozom az aradi minoriták történetével is.
–Azt állítod, hogy társadalmilag is elégedett vagy.
– Miniszter nem akartam lenni, de büszke vagyok, hogy a minisztériumban vezérigazgató voltam.
–Különlegesebb kitüntetéseid, elismeréseid vannak-e?
– Amikor nyugdíjba mentem, Sólyom Lászlótól, a Magyar Köztársaság elnökétől megkaptam a Magyar Köztársaság Érdemrend Lovagkeresztjét, 2000-ben Csergő Ervinnel és Dávid Ibolyával közösen a csíkszeredai Julianus Alapítvány díját kaptuk, a szoborért. Az EMKE adja ki minden évben a Kún Kocsárd Díjat olyan személynek, aki a helyi kulturális életben nyüzsög-mozog. Avval is megjutalmaztak. Ezenkívül több kisebb díjjal is kitüntettek.
***
–Csevegésünk vége felé megkérlek, szólj pár szót a Magyar Bálokról, amelyeket köztudottan, hosszú évekig a Matekovits házaspár szervezte.
– Az elsőt 1973-ban a TEBA gyár kantinjában. Rendkívül sikeres volt. Következő évben meg kellett számoznunk az ülőhelyeket. Iskolákból hoztunk 500 széket, főleg hokedliket traktorral. Forradalom után átmentünk a Central Hotel éttermébe. Kicsit elegánsabb lett a bál, de csak 200 hely volt. Egy adott pillanatban belefáradtunk Marikával.
–A Majláti Hétvége megszervezését is a neved fémjelezte.
– Majdnem 40 évig. De most már csak annyit vállaltam, hogy én állítom össze a műsort, én hívom meg a táncosokat. Vittem két leánykát műsorvezetőnek. Én már nem akarok színpadra lépni.
–Rengetegen ismernek. Milyen a viszonyod az emberekkel?
– Soha senkiről nem írtam le semmi rosszat. Optimista alkatom van, mindenkinek a pozitív oldalát néztem.
–Közéleti személyiségként, szükséged van Istenre, a hitre?
– Gyermekkorom óta aktív katolikus, hívő ember vagyok. Nagyon sokat erősödött a hitem, amikor Csergő Ervinnel barátkoztam.
–Mivel szórakozol szabadidődben?
– Szeretek szimfonikus zenét hallgatni. A könnyűzenével megálltam Koncz Zsuzsánál… Nagyon szeretek keresztrejtvényt fejteni. Közben hallgatom a zenét.
–Utaztál sokat külföldre?
– Tíz EU-s ország iskoláiban jártam, órákon is.
–A képzőművészet, az irodalom vonz-e?
– Elsősorban az irodalom. Szeretek színházba járni, verseket hallgatni, esetleg mondani.
–Milyen a politikai beállítottságod?
– Romániai magyar vagyok. Nekem az emberek sorsa a fontos. Nagyot csalódtam a politikában és a szavazásra jogosult állampolgárokban, mind Magyarországon, mind Romániában. Azt látom, hogy az embereknek manapság nem az ország, a nép érdeke számít. Személyek iránti rokonszenv vagy épp ellenszenv alakítja hozzáállásukat. Ezen a területen nem vagyok optimista. 
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)

Beszélgetés Király András tanárral, oktatási államtitkárral
„Úgy érzem, hogy semmi sem hullott az ölembe véletlenül” (1.)
– Mikor jöttél haza?
– Tegnapelőtt, csütörtök este. Tegnap Temesváron részt vettem egy konferencián. Azt feszegették, hogyan lehetne magyar iskolába csalni a többnyelvű családok gyerekeit.
– Mi a magyarázata annak, hogy az ország sokadik kormánya megtartott téged a tanügyminisztérium kisebbségi államtitkári posztján?
– Amikor 2010-ben odakerültem, épp kormányváltás történt, de az RMDSZ-é volt ez a poszt. Előttem Béres András, Kötő József, illetve Pásztor Gabriella voltak a kisebbségi oktatásért felelős államtitkárok, tehát létezett egy folytonosság. És ebben senki nem látott semmi kivetnivalót, hisz kormányon volt az RMDSZ. Közben változott a kormánykoalíció összetétele, de megegyeztek, hogy ez a tisztség marad az RMDSZ-nél. Ezen a szinten a többségieknek benőtt a feje lágya, és belátták, hogy ezt az államtitkárságot egy kisebbséginek kell vezetnie, aki ismeri a kisebbségi oktatást, amelyben a lelket a magyar oktatás tartja… Ezenkívül nekem van még egy kompetenciám a tanügyminisztériumban: felelek a parlamenti kapcsolatokért. Képviselőként én már megismertem a parlamenti munkát… Február 10-én töltöttem ott a hetedik évemet. De most már elég volt!
– Fárasztó lehet ez a munka.
– A hét eleje macerás. Hétfőn és kedden dolgozik a parlament. Hétfő délután 4 órakor kezdődik a plénum mind a szenátusban, mind a képviselőházban. Volt olyan helyzet, hogy azonos időben kellett fenntartani vagy elutasításra javasolni egy-egy törvénytervezetet mindkét házban. A kedd bolond nap számomra, mert déli egy óráig mind a két ház plénumot tart, és ahogy végeznek, kezdődik a munka a bizottságokban. Minden bizottság ugyanabban az időben kezd, megtörténik, hogy ugyanabban az órában 4-5 helyen kell megjelennem. És egy régebbi határozat szerint csak államtitkári szinten lehet fenntartani az álláspontokat.
– Nem fáraszt túlságosan az állandó ingázás?
– Úgy megyek oda, hogy felvállaltam azt, ami evvel a tisztséggel jár. Úgy gondolom, hogy azok közé tartozom, akik teljes mértékben komolyan veszik ezt a feladatot.
– Meddig akarod még csinálni?
– Másfél évvel ezelőtt már kértem a helyettesítésemet. Mert valóban sok! 2010 és 2017 között 10 miniszterrel dolgoztam, 10 ember munkastílusát kellett megszoknom. Az első időszak jól telt, több türelmem is volt. Az utolsó 2-3 évben egészen más koncepcióban dolgozott a minisztérium, vagy inkább koncepció nélkül, ami a közoktatást illeti. Mindenesetre, addig maradok, míg nem találják meg a helyettesemet. Nem engedhetem meg magamnak, hogy jókedvemben írjak meg egy lemondást.
***
– Szeretsz repülővel utazni?
– Nagyon szeretek. Az ország majdnem minden repülőterén jártam már.
– Szereted a munkádat?
– Szeretem, attól függetlenül, hogy nem vagyunk kormányon, és nincs mögöttem az a támasz, amire szüksége van egy minisztériumban még az államtitkárnak is, hogy megvalósíthassa maradéktalanul a közösség elvárásait.
– Hogy kerültél kapcsolatba annak idején a politikával?
– ’89 decemberében nagyon örültünk, vártuk, hogy történjen valami. Úgy éreztem, hogy lehetőség van arra, hogy tegyünk valamit. Nem felejtem el azokat a napokat, amikor a Vörös Lobogó 8-as szobájában vezettük a beiratkozásokat az alakuló RMDSZ-be. Több mint hétezren jelentkeztek. Arra is emlékszem, amikor egy éjjel segélyszállítmányokat kellett kipakolnunk az állomáson egy vagonból… Lassan kerültem bele ebbe a tevékenységbe, és ott ragadtam. Azután különböző megbízatásokat kaptam: ’92-ben a Pedagógusszövetség megyei szervezete elnökének választottak. Szép tíz év volt. Azután 2001-ben, meglepetésemre, az RMDSZ megyei elnöke lettem. Tíz évig töltöttem be ezt a tisztséget. Úgy érzem, hogy semmi sem hullott az ölembe véletlenül.
– 2004 decemberében bekerültél a parlamentbe.
– Négy évig voltam képviselő. És ha nem változik meg a mandátumszerzés rendszere, akkor még két mandátumot szerezhettem volna.
– Jobb lett volna neked a képviselőség, mint az államtitkári tisztség?
– Két különböző típusú munka. Amikor parlamenti képviselő voltam, megyei elnökként is működtem. Pontosan ismertem a megyét, megyei szervezeteinket, állandó kapcsolatom volt a helyi elnökökkel, a székházban dolgozókkal, és megvallom, szerencsém is volt, mert 2004–2008 az egyik legsikeresebb parlamenti ciklusa volt a romániai magyarságnak, és egyben az Arad megyei magyarságnak is. Felfelé ívelő gazdaságban, jó parlamenti, jó kormány-, és jó helyi pozíciókkal szinte mindent meg tudtunk valósítani abból, amit kellett. Akkor még a kormány osztotta le a pénzeket különböző beruházásokra. Megkérdezték, mit szeretnék megvalósítani Arad megyében. Eszembe jutott a Nagyvarjas–Nagyiratos út leírhatatlanul rossz állapota. Azt javasoltam, hogy ez legyen az első megvalósításunk. Utána jött a többi községi út modernizálása, aszfaltozása: Nagyiratos–Kisiratos, Tornya–Kisvarjas, a szentpáli bekötőút, a bélzerindi bekötőút. Abban az időben építettük újra a megye magyar iskoláit. Külön fejezet a sportcsarnokok és tornatermek építése… Szerencse is kellett ezekhez a dolgokhoz. Amellett, hogy jól működött a szervezet, többen a szövetségünkből fontos tisztségekbe kerültek. Nagyon erős megyei struktúránk volt: megyei tanácselnök-helyettes, alprefektus, aradi alpolgármester, községi polgármesterek. Jó személyes kapcsolataink voltak az RMDSZ csúcsvezetésével, s ezen keresztül azokkal az emberekkel, akik országos tisztségekbe kerültek.
– A Csiky Gergely Főgimnázium új épülete finanszírozásának megszerzése is személyedhez kapcsolódik?
– A Csiky új épülete helyi kérdés volt. Bognár Levente alpolgármesterként „nyomta az ügyet”, Horváth Levente alprefektusként segített. Csapatmunka volt. Én csak prezentáltam a kérdéseket.
– Mit tartasz legnagyobb politikai sikerednek?
– Két dolgot szeretnék külön kiemelni. Első helyen áll a Szabadság-szobor helyreállítása, második pedig a Csiky, az önálló magyar középiskola létrehozása. Én is szereplője voltam ezeknek a sikertörténeteknek. Lenne egy harmadik is: az, hogy 2007-ben Aradra tudtam hozni az RMDSZ kongresszusát.
– Mi köt Aradhoz?
– Itt születtem. Apám 11 éves volt, amikor 1919-ben a családja Aradra költözött. Anyám családja tősgyökeres aradi. Az ő nagyapja Augsburgból jött városunkba, míg anyjának a családja aradi szerb határőr-leszármazottak. Egy bajor és egy szerb család keverékéből lett egy tökéletes magyar. Nagyanyám nem is tudott és nem is akart a magyaron kívül más nyelven beszélni.
– Egy év folyamán körülbelül mennyit töltesz itthon?
– A pihenőszabadsággal együtt több mint 150 napot vagyok távol a fővárostól. Szabadságomat igyekszem nem Aradon tölteni.
– Lokálpatrióták az aradiak?
– Egy részük. Azok, akik kötődnek a városhoz, főleg a mi generációnk. Ők emlékeznek még az aradi korzóra, a nagy UTA-meccsekre, a Csálai erdőre, meg a Hármas szigetre. Igen, mi lokálpatrióták vagyunk.
– Vannak kedves gyerekkori emlékeid az Ilona utcából?
– Az Ilona utcát le kellene védenünk márkanévnek. Többen, egykorú fiúk nagyon jó barátok voltunk: Dávidházy Imre, Matúz András, Orosz István, aki már nincs köztünk. Ha összejövünk néha, nagyon jókat tudunk beszélgetni, nosztalgiázni azokról az évekről. Együtt járkáltunk meccsekre, az erdőbe… Én a mai napig ott lakom.
***
– Beszélnél röviden tanulmányaidról?
– A Süveg téri óvodába írattak. Ott találkoztam későbbi jó barátaimmal. Azután kényszerből átírattak az OCL kereskedelmi vállalat napközijébe. Keserves volt, mert nem volt magyar csoport. A sok román gyerek között találtam ott is egy Ilona utcait, Czirmer Ferit, akivel „alcsoportot” alkotva átvészeltük az iskola előtti időszakot.
– Következett az iskola.
– Az Ilona utcában hagyomány volt, hogy mindenki a 3-as Számú Líceumba járt. Elsőtől érettségiig ott tanultam. A szülők kiharcolták, hogy az Ilona utca ne a Fürj utcai iskolához tartozzék.
– Kedvenc pedagógusaid?
– Első két évben Vajda Ilona volt a tanítónőnk. Pályakezdő. Miután felavattuk a visszaállított Szabadság-szobrot, felhívott telefonon Marosvásárhelyről. Utána felkerestem. Szép találkozó volt. Ugyanolyan búgó volt a hangja, mint annak idején. Később, a tanárok közül nem különösképpen kedveltem a reál tantárgyakat tanítókat, annak ellenére, hogy reál szakra jártam. Borzasztó sokat olvastam, és ösztönszerűen a történelem felé vonzódtam.
– Gazsi tanította?
– Kovách Géza sohasem tanított. Calvasina Károly, „Csoszi bácsi” tanította nekem a történelmet. Nagyon megfogott a stílusa. Másik érdekesség, hogy magyarra Ficzay sem tanított soha. Elkezdtem az ötödiket Sántha Alajossal, folytattam Princz Palival és befejeztem Mózer Istvánnal. Mindhárom elvégezte tisztességesen a munkáját, senki sem reklamált a szülők közül… Bennem maradt egykori diákként nagy keserűen, hogy abban az időben nem volt egyetlen lyukasóránk sem. Később került be a köztudatba ez a fogalom… Azért, ha tanáraimról beszélek, meg kell említenem, hogy később nagyon jó viszonyba kerültem Kovách Gézával, de Vadász Ernő az, aki kiemelkedik közülük, hisz ő volt első osztályfőnököm, ötödik-hatodikban. Megmaradt bennem az a komoly hozzáállása, ahogy a kisebb diákokat is kezelte. Egyébként jó volt az iskolában. Nekem nem volt vele különösebb bajom. Lehet, hogy az iskolának több baja volt velem, mint fordítva.
– Következett az egyetem.
– Egy sikertelen felvételi után Kolozsváron a Babeș–Bolyai Tudományegyetem történelem karára, egy évig futballoztam az országos bajnokságban, a Vagongyár ifjúsági csapatában. Nagyon jó évet töltöttem el. Volt munkahelyem; műszaki rajzoló voltam – papíron. S közben tanultam. Végül a 360 jelentkezőből bejutottam a 45 hely egyikére.
– Jól érezted magad Kolozsváron?
– Élveztem a város hangulatát. Másrészt, nagyon jó közegbe kerültem, és még sikerült elfognom a Bolyai nagy tanári gárdáját.
– Például?
– Bodor András – ókor, Jakó Zsigmond – középkor, Pataki József, Imreh István… Olyan asszisztenseik voltak, mint Magyari András, aki később prorektor lett.
– Mi történt veled az egyetem elvégzése után?
– Megtapasztaltam, hogy nem minden úgy történik, ahogy szeretném. Elkezdtem tanítani falun. Szapáryligeten bekerültem egy olyan falusi közösségbe, amely még megőrizte a régi zamatát. Abban a faluban magyarok, svábok és szlovákok laktak, de az utca nyelve a magyar volt. Két kilométernyire volt egy román kolónia; nem zavartuk egymást. Jól működő kollektív gazdasága volt a falunak. A fiatalokkal sportkört szerveztünk, és tornatanár kollégámmal, Varga Andrással megalapítottuk a falu futballcsapatát, beiratkoztunk a bajnokságba, én is velük fociztam, bajnokok lettünk… És ott ismerkedtem meg a feleségemmel. Tehát jó hozadéka volt ennek az egésznek… Négy év után elkerültem Nagyiratosra, egy egészen más közegbe. De nem volt rossz. Két év után átvettem ott az iskola igazgatását. Iratos mai vezetőgárdája a kezem alól került ki. Papp Attila polgármester mindig elmondja: „Igaz, hogy kaptam néhány pofont, de nem biztos, hogy eleget.”
– A falusi epizód 15 éve után kerültél a Csikybe?
– A 21-es iskolába és a gáji általánosba jutottam. Amikor újraalakult Mosóczy-telepen a magyar tagozat, felvállaltam ott is a történelem tanítását Komádi Sanyival, aki a földrajzot tanította. Óriási fájdalmamra, miután felfuttattuk, négy év után megszűnt. Akkor elvállaltam nagyon szívesen Ujj Jancsi katedrájának az óráit a Csikyben, ugyanis ő igazgató lett.
Juhász Béla / Nyugati Jelen (Arad)

Beszélgetés Király András tanárral, oktatási államtitkárral
„Úgy érzem, hogy semmi sem hullott az ölembe véletlenül” (2.)
– Mikortól lettél fizetett politikus?
– Azért, mert politikus voltam, nem kaptam fizetést. Kevesen hitték el akkoriban, hogy a megyei RMDSZ-elnöki tisztségért nem jár anyagi ellenszolgáltatás. Ugyanez volt a helyzet a pedagógusszövetségnél is. Akkor kaptam először pénzt a politizálásért, amikor városi tanácsos lettem, és járt a pár száz lejes tanácsosi juttatás. Azután, képviselőségem idején, már járt a rendes fizetés.
– Melyiket tartod érdekesebbnek, a tanítást vagy a politizálást?
– Szerettem tanítani. Politikusnak lenni viszont különleges dolog számunkra. Európa jobb helyein politikusképzés létezik. Mi véletlenszerűen lettünk politikusok. De úgy érzem, hogy az amatőrök között mi vagyunk a legjobbak. Amit csinálunk, azt egy meghatározott cél elérése érdekében tesszük, egy közösség számára. Volt, amikor nem sikerült megoldani bizonyos problémákat, de ebben a környezetben is igyekeztem alkalmazni a közvetlen párbeszédet. Nem szerettem a köntörfalazást. Úgy érzem, hogy nem volt rossz időszak az, amikor a megyei RMDSZ élén álltam.
– Szeretsz hosszú gyűléseken ülni?
– Normális ember nem szereti a hosszú gyűléseket, de van, amikor rákényszerül végigülni őket. Meg lehet szokni. Számtalan konferencián, kongresszuson részt kellett vennem. A hosszabbak közben ki lehet menni a büfébe, régebben pedig tarthattam cigarettaszünetet.
– Dohányzol?
– Tíz évvel ezelőtt abbahagytam.
– Hogyan telnek egy államtitkár hétköznapjai?
– Létezik egy megszabott program. Csütörtök–péntekre kialakul a következő hét rendje. Hétfőn a miniszter úgynevezett minisztériumi kollégiumot tart. Ezen az államtitkárok és a főtitkár vesz részt. Megbeszéljük az előttünk álló problémákat. Egyébként a hétfő és a kedd számomra parlamenti nap, amikor tartom a kapcsolatot a tanügyminisztérium és a Parlament között… A minisztériumban van egy kabinetem, amelyben a folyó ügyeket intézzük. Van kabinetfőnököm, vannak tanácsosaim, van egy igazgatóság, amely a kisebbségi kérdésekkel foglalkozik, a különböző osztályoktól begyűjti a prezentálandó anyagokat. Ezek tevékenysége mind a hatáskörömbe tartozik. Közben tartunk találkozókat a többi kisebbségi szervezettel, időnként konferenciákon kell részt vennem; amíg kormányon voltunk bizonyos eseményeken én képviseltem a minisztériumot nemzetközi szinten.
– A kisebbségi oktatásban felmerülő konfliktushelyzetekbe volt alkalmad beleszólni?
– 2015-ig elsősorban velem tárgyalta meg a miniszter ezeket az ügyeket. Sajnos 2016-ban, amikor kialakult Marosvásárhelyen az a bizonyos eset a katolikus líceumban, a miniszter úgy döntött, hogy helyettem egy másik államtitkárt küld oda, aki azelőtt két héttel került a minisztériumba. És szerintem rosszul látták meg a kérdést.
– Szállodában laksz, vagy kaptál lakást Bukarestben?
– Államtitkárnak lakás jár, amit a minisztérium fizet. Van szolgálati gépkocsim is sofőrrel.
– Hol étkezel?
– A parlamenti napokon nincs időm hazamenni. Akkor bekapok valamit a parlamentben. Különben otthon, a lakásomon eszem.
– Főzöl magadnak?
– Időnként főzök, de általában viszek itthonról. Ellát a család.
– Mi a kedvenc ételed?
– Nem vagyok válogatós. Nagyon szeretem a sülteket, a pörköltet, de legjobban a halászlét. A csorbát is megeszem…
– Sokan ismernek Aradon?
– Tavaly augusztusban az Aradi Napok idején felsétáltunk a központba a Forray utcán keresztül. Összesen két ismerőssel találkoztam. Nagyon megváltozott a város…
– Elismerik mindazt, amit tettél a magyar oktatásért?
– Különösebben nem foglalkoztat ez a kérdés. Őszintén szólva, belátásom szerint, ez a mérleg nincs egyensúlyban. Első keserű tapasztalatom az volt – és nehezen emésztettem meg –, amikor a Csiky 90 éves születésnapjára kiadott emlékkönyvbe egy fél oldalt sem írhattam. Akkor, amikor a főgimnáziumi rangot is én harcoltam ki az iskolának.
– Nyugodj meg, én sem kaptam helyet a kötetben. Pedig én voltam az igazgató.
– Úgy érzem, hogy valahol eltolódások vannak. A megboldogult Tokay György szavai jutnak eszembe, aki azt mondta: „Nem elég jónak lenni, nem is fontos jónak lenni. Annak kell látszani!” Én nem szeretem az önreklámozást. De annak a híve vagyok, hogy ismerjük el azoknak a munkáját is, akik előttünk voltak.
***
– 2003-ban alakult meg a Szabadság-szobor Egyesület. A mai napig elnöke vagy. Hallhatnánk róla valamit?
– Pontos célunk volt az alapításkor. Az volt az elképzelésünk, hogy az Egyesület révén vigyük be a köztudatba a szobor fontosságát. Hogy érezzék az emberek azt, hogy nem csak visszaállítunk egy szobrot, hanem ez a mindenkori magyaroknak az a szobra, amellyel vissza tudnak tekinteni történelmükre. Úgy gondoltuk, hogy ezáltal az Egyesület tesz egy lépést a román fél felé is, és benne is tudatosítja, hogy ez egy értékes műalkotás. Két történészkonferenciát is rendeztünk… Végül is a Szabadság-szobor Egyesületet bízták meg azzal, hogy levezényelje az egész visszaállítást. Mi kötöttük meg a szerződéseket a magyar kormánnyal… Sokat dolgoztunk. A szobor újraállítási ünnepségén beszédemben elmondtam, hogy meg kell valósítanunk azt, hogy a város érezze magáénak ezt a műalkotást, kerüljön városi tulajdonba, és kerüljön fel a műemlékek lajstromára. Végül ezek mind megvalósultak.
– A szobor felállítása után milyen feladatai voltak-vannak az Egyesületnek?
– Írtunk számára egy új alapszabályt. Maradt a célok között a Szabadság-szobor körüli kérdések ébrentartása, az aradi magyar közösséggel való kapcsolattartás, a fiatalokkal való kapcsolatok kialakítása, helytörténeti munkák kiadása… Ezenkívül tulajdonunkba került a Kovách Géza-hagyaték. Megvásároltuk azt a családtól, és átadtuk a gyulai levéltárnak, akik nagyon készségesek voltak. Együttműködésünk eredményeként kiadtunk egy válogatott Kovách Géza-tanulmánykötetet. Idén az Aradi Magyar Napokra lesz készen egy második Kovách Géza-kötet, amelybe színesebb, rövidebb írásai kerülnek be. Idén negyedik alkalommal rendezzük meg az általános iskolások részére a helytörténeti vetélkedőt. Jövőre ki szeretnénk adni az Arad halad című kötetünk folytatását.
***
– Vannak igazi barátaid?
– Igaziak a gyerekkori barátaim. Akik még mindig megvannak.
– Milyen a viszonyod az emberekhez?
– A tisztségek, amelyeket betöltöttem, jelentős mértékben megváltoztattak engem. Sosem voltam túl nyitott ember, de idővel megtanultam, hogy közlékenynek kell lennem, ha jó kapcsolatot akarok, diplomatikusan, nyitottan kell hozzáállnom a dolgokhoz. Ma bármikor, bárkivel, bármilyen közösségi kérdésben nyugodtan tudok beszélgetni.
– Mi a véleményed a jelenlegi politikai helyzetről?
– Megvallom, hogy 2011 óta nem nagyon foglalkozom politikai kérdésekkel. 2011 után hagytam, hogy megyei RMDSZ-szinten utódaim tegyék a dolgukat úgy, ahogy ők látják jobbnak. Nem szólok bele a munkájukba. Szerintem lehetne jobban dolgozni, nyitottabban. Úgy érzem, hogy az aradi RMDSZ túlságosan beskatulyázta magát. A jelenlegi Arad megyei politikai pártok esetében általában a minőség hiányát érzékelem. Hiányoznak azok a minőségi emberek, akik a régebbi időket fémjelezték. És sajnos, ez kihat a parlamentre is. Gyenge ember gyengébbet küld a parlamentbe, akinek parancsolni tud. Ezt látom Bukarestben is. És ez nem jó!
– Vannak megvalósulatlan álmaid?
– Fiatalkoromban voltak álmaim. Ifjú tanárként sóvárogva néztem Európa térképét; rengeteg helyre el szerettem volna jutni. Európa-bolond vagyok. Nem kívánkozom Dubajba vagy a Távol-Keletre, de Európába nagyon szívesen megyek.
– Sokat utazol?
– Igen.
– Turistaként vagy hivatalból?
– Hivatalos külföldi útjaim már nemigen vannak, amióta nem vagyunk kormányon… Nagy élmény volt hivatali utam Türkmenisztánba. Ott megkérdezték, mit szeretnék. Elmondtam, hogy régi álmom látni a sivatagot. Erre kivittek a közeli sivatagba. Fantasztikus élmény volt.
– Ott is vannak tevék?
– Abban a sivatagban akkor csak homok volt…
– Melyik európai országot szereted a legjobban?
– Németországban élnek rokonaink; őket évente meglátogatjuk. Különben Olaszország áll legközelebb a szívemhez. És kedvenc focicsapatom a Juventus. Egyik gyerekkori álmom volt, hogy jussak el Torinóba és lássam futballozni a Juvét. Több meccsüket láttam a helyszínen. Akárhányszor ellátogatok Torinóba, elmegyek a Kossuth-szoborhoz is, amelyet Cegléd városa emelt.
– Voltak kudarcaid az életben?
– Hogyne! De ahogy múltak az évek, rájöttem, hogy a kudarcokból is tanulni kell. Az utóbbi időszakban, sajnos, mások kudarcait kell kijavítanunk. Gondolok itt oktatási és iskolai kérdésekre. Egyre nehezebben megy, mert vannak törvényes rendelkezések, amelyek meghatározzák pontosan, hogy egy kérdésben kinek mi a felelőssége, és hol van meghúzva a határ. Az emberek nem értik meg, hogy nem tudom orvosolni államtitkárként a kis közösségek összes, mindennapi gondját. Ezek egyszerűen nem minisztériumi kompetenciák. Úgy érzem, hogy ennek ellenére, csapatommal igyekszem elmenni majdnem a falig.
***
– Terveid?
– Azt hiszem, hogy aktív emberként elértem a maximumot. Február elején betöltöttem 70. életévemet.
– Isten éltessen sokáig!
– Az embernek tudnia kell, hogy van egy határ. Másfél évvel ezelőtt kértem helyettesítésemet. Mert hiába érzi magában az ember a lendületet, be kell látnia, hogy az évek nem múlnak el nyomtalanul, és sok mindent már rutinból próbál megoldani, sok mindennel már nem is tud megfelelően foglalkozni. Szeretném szépen lezárni ezt a fejezetet, és foglalkozni azzal, amivel helyi szinten érdemes. Gondolok itt a Szabadság-szobor Egyesületre, elsősorban azokra a tevékenységeire, amelyek a fiatalok felé irányulnak. Szívesen részt vennék a Megyei Kulturális Autonómia Tanács munkájában is, amelyet soha nem tudtunk megtölteni tartalommal. Megvan a tapasztalatom, az összeköttetéseim, erős civilszervezetet tudnánk ebből létrehozni, egy RMDSZ-hez kapcsolódó testületet, amellyel össze tudjuk fogni azokat, akik nem politikus beállítottságúak, és előre tudunk vinni elsősorban oktatási és ifjúsági kérdéseket.
– Elárulnál-e valamit családodról?
– Nagyon szívesen. Már elmondtam, hogy feleségemmel, aki nyugalmazott óvónő, Szapáryligeten ismerkedtünk meg. Házasságunk után született egy lányunk, Andrea, aki – hál’ Istennek – anyja pontossága mellett a szorgalmát is örökölte. Jogot végzett, ügyvéd. Megvan az a családi háttér, összhang, amire szükségem van. Sokszor elmondtam, hogy mindaz, amit elértem, ennek a családi háttérnek köszönhető. Feleségem és anyám, amíg élt, mindig mellettem voltak, és támogattak. Persze ezáltal feleségem nem tudta úgy kiteljesíteni elképzeléseit, mint ahogy szerette volna. De ebből sohasem volt különösebb problémánk.
– A politikusok hisznek Istenben? Egy politikusnak szüksége van a hitre?
– Mindenképpen szüksége van. De elsősorban önmagában kell hinnie. Aki nem hisz abban, amit csinál, inkább ne csináljon semmit! A múltkor egy állami szervnél azt kérték, hogy esküdjek fel a bibliára és a feszületre. Megmondtam, hogy reformátusként, a keresztre nem, de a bibliára szívesen felesküszöm, mert hiszek… A hit ad egy lehetőséget arra, hogy megnyugtassam a lelkiismeretemet, hogy higgyek olyan dolgokban, amelyek előrevisznek és segítenek. De nem vagyok hitbuzgó.
– Templomjáró vagy?
– A belvárosi református templom presbitere vagyok. Amikor itthon tartózkodom, elmegyek az istentiszteletre, úrvacsorát veszek. Úgy érzem, hogy megfelelő egyensúlyban van ez a kérdés. Hinni kell!
– Van elég szabadidőd?
– Időnként elgondolom, hogy ha már nem kell a parlamentbe meg a minisztériumba mennem, rengeteg szabadidőm lesz. Több időm jut majd a családra… Nagyon elkeserített minket rottweilerünk korai kimúlása. Hét és fél éves volt. Egy agresszív rák vitte el.
– Ő is a családhoz tartozott.
– Ez a kutya borzasztóan hozzánk nőtt.
– Vettetek másik kutyát?
– Azt mondtuk, hogy nem kell másik, de augusztusban veszünk egy rottweilert.
– Mit csinálsz legszívesebben szabadidődben?
– Sajnos, a mozi kimaradt az életemből. Fiatalságunk népszerű időtöltése volt. Jó filmeket vetítettek. A múltkor jutott eszembe, milyen szép film volt „A hegy” Spencer Tracy-vel, vagy „Moby Dick, a fehér bálna”. Ma is kedvencem, a „Keresztapa”, főleg az első része. Időnként újranézem. Otthon mozizok, segít benne a DVD-lejátszó.
– Szeretsz tévézni?
– Elsősorban a sportközvetítések érdekelnek, legjobban a Juventus meccsei.
– A híradót szoktad követni?
– Ritkán.
– Hogyan oldod a stresszt?
– Itthon szoktam néha kocogni, Bukarestben nincs meg rá a lehetőség. Viszont a minisztériumból lakásomig, ha tél van, ha nyár, sétálok. Reggel autó visz, hogy időben odaérjek… A gyűlések utáni, laza csevegések is segítenek oldani a stresszt.
– Mulatni szoktál?
– Nagyon ritkán. Régen nagy születés- és névnapokat tartottunk, de az a társaság szétment. Ma már legszívesebben otthon a családban ünnepelek. Szilveszterezni sem szeretek elmenni nyilvános helyre.
– Emlékszel még Beatles-számokra?
– Hogyne! A telefonomra a Yesterday-t töltöttem fel csengőhangnak.
– Vonz a képzőművészet?
– Amatőr szinten. Ami szép, az tetszik.
– Tudsz úszni?
– Jól. Mi a Maros mellett nőttünk fel. Nem a komppal mentünk át Zsigmondházára, a túlsó partra, hanem – virtusból – úszva.
– Borotválkozol mindennap?
– Vasárnap, mikor templomba megyek, természetesen, és hétfőtől péntekig a minisztériumban naponta.
– Ki szoktad kapcsolni a telefonodat?
– Soha. Kivéve, ha repülőn ülök, vagy egy megbeszélésen vagy gyűlésen vagyok. A szolgálati telefont nem is illik kikapcsolni.
– Pozitívan gondolkozol?
– Igen. Megtanultam, hogy ha szükségem van az életben egy sikerélményre, akkor csakis a pozitív gondolkozás segíthet. Erre tanítottam meg a munkatársaimat is.
– Van-e hiányérzeted?
– Időnként. Van, amikor úgy érzem, hogy nagyobb odafigyeléssel, több segítséggel többet tudtunk volna elérni. De ezeket a sikertelenségeket a saját számlámra írom.
– Mit tennél másképpen, ha most kezdenéd?
– Nem biztos, hogy szeretném újrakezdeni. Negyvenhét éves munkaviszonyom alatt voltak hullámvölgyek is, nem csak hullámhegyek. Nem sokat filozofálgatok ezen. Amit elrontottam, soha nem próbáltam másra kenni. Ezért szeretném, hogy akkor ismerjék el mindazt, amit tettem a közösségért!
Juhász Béla / Nyugati Jelen (Arad)

Kánikulában egy kényelmes fotelben felüdít a júniusi Szövétnek
Kicsit késve került a nyomdába, technikai okok miatt. A nyomda új termelési felelőse meg három-négy nap helyett egy hetet kér a nyomtatási folyamatra. Azt mondja, hogy egy ilyen színvonalas tartalmú folyóiratot, mint amilyen a Szövétnek, megfelelő minőségben illik kinyomtatni, ami több időt igényel. Ezért aztán elnézést kérünk türelmetlen olvasóinktól, akik már keresték a lapot a könyvesboltokban, és sürgették telefonhívásaikkal a terjesztőket.
Kukkantsunk bele a júniusi számba, amelynek címlapján, Kurunczi Ferenc felvételén az arad-belvárosi római katolikus templomban első szentáldozáson résztvevő 20 kislány és kisfiú állt össze egy csoportkép erejéig az oltár előtt. A hátsó borítón Allerhand István gyönyörű fotója és Garai Gábor szép verse idézi a nyár hangulatát. A két színes belső borítón: képes beszámoló a Csiky Gergely Főgimnázium diákjainak néhány, a tanévzáráshoz kötődő eseményéről, illetve bekukkantás a Kölcsey Képtár 9., Simó Margit Száz illusztráció Dante Isteni Színjátékához című kiállításába.
Az Irodalom, művészet rovatban találkozhatunk házi szerzőink legújabb munkáival: Szabó Péter (korsók), Böszörményi Zoltán (Az akaratról), a hódmezővásárhelyi Arany-Tóth Katalin (Szerelmes vers), Ódry Mária (Volt egyszer egy Flórián-kápolna) és Grosz László (ha csend van…) versével, a budapesti Radnai István (Ma is megkívánom), Juhász Béla (Előadáson, Gyerekmedence), a szegedi Kurunczi Mária (Hegyi utakon) rövidprózával jelentkezik. Az Aradi Csiky Gergely Főgimnázium két tehetséges diákja, Köteles Nikolett (Halott oltalom) és Simpf Angelika (Világ) munkái ebből a számból sem hiányoznak. Tatár Etelka Chicagóból küldött levelet (ifj. Fekete István legújabb kötetéről), Nótáros Lajos folytatja Arad marad – A román kérdés című regényét a VII./9. résszel. Puskel Péter Battonyán járt, meglátogatta a Molnár C. Pál-emlékházat és olvasóinkkal is megosztja élményeit, miközben bemutat néhány érdekes mozzanatot az aradi Főreálban végzett művész életéből ( Egy kicsita „miénk” is. – Battonya nagy művésze).
A nemrég megünnepelt Pünkösdről értekezik a Hitéletrovatban Bátkai Sándor (Évszázadok csodája). Horváth Csaba, a Kiskapuson élő és dolgozó evangélikus lelkész egy régi emlékét idézi (A Cosmos ura). Új munkatársunk, Fiegel Erzsébet filozófiai prezentációval jelentkezik; most induló sorozatának bevezetőjeként  bepillantást nyújt a metafizikába (Az élet lényege – A metafizikai tradicionalitásról). A rovatot az áprilisi számból kimaradt Minorita anekdota zárja, Matekovits Mihály tollából.
Örömhír, hogy az Oktatás rovat fiatal szerzőt avat Módi Kinga személyében, aki Nagyenyeden járt, a 400 éves, Bethlen Gábor nevét viselő református kollégiumban (Protestáns felekezetek országos olimpiája). Az Arad megyei magyar iskolákat talán legjobban ismerő személy Matekovits Mihály, nyugalmazott matematikatanár. Írásában bemutatja röviden a megye magyar iskoláinak névadóit (Nevesített magyar iskolák Arad megyében).
Sok kedves olvasónk szereti aMemoár rovatot. Ezúttal is csemegézhetnek. Koreck Aladár (Diákok a színpadon) és dr. Perneki-Simonsits István (Mesél a műtéti napló) gondoskodnak erről. Végéhez közeledik Regéczy Szabina Perle Szemek tüzében című naplójegyzet-sorozata (Közösségben a közösségért).
A Történelem rovatban dr. Vajda Sándor mutatja be Arad megye egy több évszázaddal ezelőtt épült várát (A borosjenői vártörténete). A rovatot Fritz Mihály, az 1867-es Kiegyezésre emlékeztető érmének reprodukciója zárja.
Ujj János igen jól dokumentált írásában Arad városnegyedeit idézi elénk (Egy másik tisztviselőtelep). A LÖNNI VAGY NEM LÖNNI című iratosi írói falurajzát egészíti ki a továbbiakban Sarusi Mihály (Hodács: magyarosan!). Mindez a Helytörténet rovatban, amelyet Siska-Szabó Zoltán két fotója zár (Régi és új Arad – A víztorony).
Ismét régi újságokat lapozgatott Piroska István, és megosztja olvasóival élményeit (Azt írta azújság – Az 1916-os,utolsó magyar koronázási szertartás egy érdekes aradi vonatkozása).
Milka Péter az Útinapló rovatbeli írásában folytatja színes beszámolóját a Chicagóban töltött hetekről(Amerikában jártunk).
Egy ismerősöm nemrég megsúgta, hogy alig várja a Szövétnek megjelenését, és benne a Keresztrejtvényt. Brittich Erzsébet sok rejtvénykedvelő olvasónk szórakoztatásáról gondoskodik (Ügyvéd volt megyénkben).
És a végén a Humor rovat, és benne Kövér Péter (A nemzés misztériuma, avagy az oroszlán és a disznó). Eláruljuk, hogy ez a szellemes írás része a szerző következő, alakuló kötetének. Reméljük, hogy ez is olyan sikeres lesz, mint a tavaly nyomdafestéket látott „Barkácsolj egy tavaszt!”.
Állandó, veterán grafikusunk, Kett Groza János júniusban is letette kéznyomát a lapban néhány jellegzetes rajzával. Czernák Dorottya, a Csiky Gergely Főgimnázium diákja, a szerkesztő felkérésére művészi illusztrációt készített a júniusi Szövétnekbe. Eláruljuk, hogy a tizenkettedikes diáklány rajzai egy nemrég megjelent novelláskötetet is díszítenek.
Juhász Béla Nyugati Jelen (Arad)

Beszélgetés Aradon Vekov Károly történésszel
„Keresni az igazságot, keresni helyünket a világban!” (1.)
– Az internetről azt tudtam meg, hogy 2012 óta Magyarországon élsz, és magyar állampolgár vagy.
– Is! Ilyen félig igaz hírek jelennek meg olykor az interneten. Mert senki sem ellenőrzi vagy jár utána a közölt adatoknak. A féligazság nem igazság. Ezzel már hangulat kelthető. Nem mondtam le a román állampolgárságomról.
– Azt is olvasom, hogy Budapesten születtél 1947-ben.
– Ez igaz.
– Onnan származik a magyar állampolgárság?
– Nem. Amikor anyám velem együtt végleg visszajött Aradra, mindenről le kellett mondania, így én is megszűntem magyar állampolgár lenni.
– Mikor történt ez?
– ’50-ben, pár nappal 3 éves születésnapom előtt.
– Miért jött vissza édesanyád?
– Mert elvált apámtól, és itt, Aradon élt idős édesapja. „… örök olvasó voltam”
– Tehát itt jártál óvodába, iskolába.
– A Választó utcában laktunk, Pernyáva és a Belváros határterületén. Óvodától érettségiig román tagozaton jártam/járattak iskolába. Ez anyám döntése volt; nem akarta, hogy röhögjenek a fián, mert nem tud helyesen beszélni románul… Ennek, persze megvolt az ára, mert amit nem kaptam meg az iskolában, azt magamnak kellett, nem kis munkával, mondhatni egyfolytában begyűjtenem. Talán valamennyire sikerült bepótolni azt, ami kimaradt.
– Voltak magyar barátaid?
– Jó volt a kapcsolatom osztálytársaimmal, de én többnyire az iskolában is a magyarokkal barátkoztam. A baráti köröm a párhuzamos osztályokból jött össze.
– Magyar anyanyelvűként nem volt gondod a románnal?
– De igen. Emlékszem, hogy a napköziben a szakácsnéval voltam jóban, mert ő magyar volt. Az elemiben egy ideig szükségem volt korrepetálásra. Így visszatekintve sokat kínlódtam. És ugyan ötödiktől mindig a legjobbak között voltam, nem tudtam azt produkálni, amit a jó képességű osztálytársaim. Az anyanyelvem magyar volt, szinte kizárólag magyar könyveket olvastam, és folyton az foglalkoztatott, hogy helyesen beszéljek és írjak magyarul. Ezzel kapcsolatban még Lőrincze Lajosnak is írtam. Nagyon szerettem olvasni, rendszeresen jártam a városi könyvtárba, ahol akkor még sok minden megvolt a háború előtti kölcsönkönyvtár köteteiből. Faltam a könyveket, még ponyvákat is, de a legbüszkébb arra voltam, hogy elolvastam a százkötetes Jókait.
– Szerettél iskolába járni?
– Veszettül. Vártam az új tankönyveket, bújtam őket. Egyébként én örök olvasó voltam, aki az irodalom mellett szerettem a természettudományokat, de a politikai kérdéseket is.
– Hol végezted a középiskolát?
– A Vegyesben. Akkor ott volt román tagozat is. És sokak mellett, hál’ istennek, tanított Gazsi, Réhon, Amigó, Angele…
– Kedvenc tanáraid?
– Első helyen Gazsi (Kovách Géza)… Annak ellenére, hogy én humán pályán futottam, a reáliák közül a kémiát szerettem nagyon, Réhon Józsefnek köszönhetően. Családi ismerősünk volt Gnandt János is. De tanított Ficzay Dénes is azon a fakultatív kurzuson, amelyet a román tagozat tanulói részére szerveztek, akik a magyar iránt érdeklődtek. Ficzayval nagyon jóban voltunk, de ki nem volt jóban vele?... „Azóta is vágyálmom az ugrás”
– Milyen szakra jártál a Kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetemen?
– Románia történelme szakot végeztem, románul. Az egyetemen volt egy jó baráti társaságunk: Kása Zoltán, aki később rektorhelyettes lett, majd a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem tudományos igazgatója, a Kovács-Pálfi geológus-matematikus házaspár, Wanek Ferenc geológus. Amikor nem voltak óráink, egyfolytában az egyetemi könyvtárban ültünk. Sikerült bejutnom a belső katalógushoz, ahova inkább a tanárok jártak be, használhattam a nagy katalógust. Így fértem hozzá olyan munkákhoz, amelyek bár nem voltak tiltottak, de egyáltalán nem voltak ajánlott könyvek. Amikor én az egyetemre kerültem, akkor már egy kicsit lazult az éberség a párt részéről; a román, polgári történetírás dolgait már lehetett forgatni. A magyar vonatkozású könyvek jó része csak a belső katalógusban volt elérhető… Másodévtől elkezdtem a szakdolgozatomon dolgozni, és akkor már Jakó Zsigmond professzorhoz jártam rendszeresen. Ő nagyon nagy hatással volt rám. A nyelvészet iránti érdeklődésemet Szabó T. Attilának köszönhetem, akivel éveken át naponta találkoztam a levéltárban. A nyelvészet azóta is érdekel.
– Tehát jól teltek az egyetemi évek.
– Pazarul!... Az egyetemen nálunk nem tanítottak magyarságtörténelmet, de volt a filológián, oda jártunk néhányan. Ilyen különutas játék volt az is, hogy művészettörténetet hallgattunk, Borghidánál a képzőművészeti főiskolán. A legnagyobb élményt azonban Földes László esztétikai előadásai jelentették. Nagyon érdekes figura volt, brillírozva adott elő, azóta is bennem él mindaz, amit tőle el lehetett lesni, ritka koponya volt… Taposták is eleget ezért… Néhány kollégámmal gyorsíró tanfolyamra is jártam… Idetartozik, hogy beiratkoztam egy ejtőernyős tanfolyamra, mert úgy éreztem, hogy ugrani, az a csúcs! Miután kijártam a teljes tanfolyamot, s már csak a tényleges ugrás következett volna, be kellett iratkozni az ejtőernyős- klubba. A beiratkozási kérelmet a dékánnak kellett aláírnia. Akkor Ștefan Pascu, a dékán azt mondta, hogy neki nem kell hulla-történész, és nem írta alá. Lehet, hogy később megbánta ezt… Azóta is örök vágyálmom a repülés és az ugrás. „A Iorga Intézet egy több, mint érdekes hely volt”
– Hogy kerültél Bukarestbe a Nicolae Iorga Történelemtudományi Intézetbe?
– Évfolyamelsőként végeztem. Az Utah-i Egyetemre akartak volna elküldeni még másodéves koromban, de hamar meggondolták magukat. Pascuék nagyon hamar rájöttek arra, hogy ez nem lenne jó húzás részükről… (Így elmaradt az esetleges mormon többnejűség lehetősége!) Miután végig évfolyamelső voltam, a végzéskor reménykedhettem... Volt ugyan egy kutatói állás a kolozsvári intézetben, de jelezték, ha én szeretném elfoglalni, akkor nincs állás, tehát én oda nem kellettem. Viszont kiderült, hogy a bukaresti Iorga Intézetben van egy kutatói állás a nemrégiben létrehozott nemzetiségi osztályon. Akkor jelent meg a színen Demény Lajos, akinek jó kapcsolatai voltak a kolozsváriakkal, főleg Jakóval, és feltétlenül kellett neki egy középkorász, hisz akkor alakult meg a Iorga Intézetben a nemzetiségtörténeti osztály. Találkoztunk Kolozsváron, és felajánlotta, hogy menjek Bukarestbe. Miért ne mennék? – gondoltam. Fel se fogtam, hogy ez mivel jár. Megkérdeztem, mikor jöhetek el onnan? Azt mondta, legalább 5 évet bírjak ki. Végül 19 év lett belőle! Mondhatom, hogy eddigi életem egyharmadát Aradon, egyharmadát Bukarestben és egyharmadát Kolozsváron töltöttem. A hátralevő éveimet pedig valószínűleg Tiszafüreden fogom leélni.
– Milyen volt ez az intézet?
– Ténylegesen egy csodálatos hely volt, ahol nem lenéztek, hanem becsültek magyarságomért. Nekem ott nem kellett engedményeket tennem. A Iorga Intézet rendkívül érdekes hely volt. Nagyon vegyes társaságot találtam, amikor odakerültem. Voltak ott egykori illegalista kommunisták, háború utáni, bukott kommunisták, voltak későbbi kemény aktivisták és bedolgozók is, és odakerültek a ’64 után kiengedett, egykori politikusok közül jó néhányan, meg még egy sor nagyon értékes ember, akikkel szót lehetett érteni. Így kollégája voltam C.C. Giurescunak, Herlea Nicolaénak, Bucșan Constantinnak és másoknak, akik ’45 előtt vagy miniszterek, vagy államtitkárok voltak. Utóbbiak velem, a kisebbségi magyarral olyan nyíltan beszéltek, mint kevesen. Végül is egy követ fújtunk.
– Hogy érezted magad Bukarestben?
– Akkoriban alakult meg „A Hét”, a Kriterion Könyvkiadó, felfutott a román tévében a Magyar Adás Bodor Pállal és a Iorga Intézetben a Nemzetiségtörténeti Osztály. Sokan kerültünk akkor magyarok ezekbe az intézményekbe Kolozsvárról és eleinte gyakran találkoztunk. Nagy élmény volt Bukarest, számunkra egy érdekes, de egészen másmilyen világ. Nagy sikernek számított, hogy újságíró ismerősök révén sikerült szereznem egy belépőt a Központi Bizottság strandjára a Herăstrău-tóra. Tévedés ne essék, a sofőrök meg az ottani személyzet jártak ide, de nagyon jó hely volt, istenieket lehetett ott úszni. (Aradi emlékek!) A magyar kolónia a németek mellett a strand legvégében volt. Ezt „gettónak” nevezték.
– Bukarestben volt lehetőséged magyar nyelvű könyveket olvasni?
– Az otthoni nevelésem és a magyar könyvek tartottak meg magyarnak. Bukarestben egyfolytában könyvtárban ültem, még délutánonként is. Veszettül sokat olvastam. Amit nem kaptam meg az egyetemen magyar történelemből, azt ott pótoltam be. Szerencsémre az intézetbe került az irodalomtörténész, Bitay Árpád könyvtára. Iorga amúgy is, a felesége révén, aki erdélyi volt, törekedett arra, hogy megszerezzen mindent, amit lehetett a magyar szakirodalomból. Ugyanez volt a helyzet az akadémiai könyvtárban. Ott egykor Ioan Bogdan, aki szintén erdélyi volt, gondoskodott nagy alapossággal (!) a magyar történészek műveinek, a nagy sorozatoknak, a szakfolyóiratoknak a beszerzéséről. Tudta, mi az, ami fontos a magyar szakirodalomból. Az Akadémiai Könyvtárban nyugodtan olvashattam Entz Géza egyik fő művét a gyulafehérvári székesegyházról, amit Kolozsváron csak különleges igazgatói engedéllyel használhattam. (1989 után kiderült, hogy három példány is „S”-es minősítésű volt, azaz titkos.) Ugyancsak a bukaresti Akadémiai Könyvtárban olvashattam még a ’70-es években, igaz a III-as teremben, ahol a nem nyilvános/titkosított dolgokat és kéziratokat lehetett olvasni, Bajcsy-Zsilinszky Endrének az 1944-ben Svájcban kiadott könyvét az erdélyi kérdés megoldásáról. Sokat forgattam a két világháború közötti erdélyi magyar sajtót is. Mindezek ellenére én a bukaresti éveimet száműzetésnek tartottam, de amíg ott voltam, nem nyavalyogtam. Egyszerűen tudomásul vettem a helyzetet. Ugyanis Erdélybe, minden próbálkozásom ellenére, nem sikerült visszamennem. Valójában a magyar könyvek mentettek meg és tartották bennem a lelket. Pár évvel Bukarestbe érkezésem után mondta egy kolléga, hogy rosszabbul beszélek románul, mint amikor odakerültem.
– Hol kutathattál?
– Háromhavonta alkalmam volt Erdélybe járni, kutatni. Gyulafehérvár és főleg Kolozsvár volt a stabil program, olykor Szeben vagy Brassó. Ezek az erdélyi utak hoztak mindig egyensúlyba.
– Meddig maradtál Bukarestben?
– ’71-től ’90 májusáig. „… kiderült, hogy semmit sem lehet változtatni”
– Mikor léptél be a politikába?
– Először a pártba léptem be, nem a politikába. Pártunk és kormányunk meg a szeku törekedett akkoriban már jó képességűeket is beszervezni, nem csak az „abszolút kádereket”. Évfolyamelsőként jó káder is voltam, ugyanis anyám varrónőként kereste a mindennapit. ’68-ban Bodor András, az ókorász professzorunk kérdezte meg, hogy nem akarok-e belépni a pártba. Megkérdeztem két-három közeli, idősebb ismerősömet: mit tegyek? Azt ajánlották, lépjek be, hátha tudok segíteni, ha bent vagyok. Különben azt sem tudtam, mi fán terem a párttagság, nem is tudtam, hogy felfutási lehetőséget nyújt. A párt világa teljesen más volt a civil világgal szemben. Nagyon hamar kiderült, hogy semmit sem lehet változtatni, nemhogy segíteni. Úgyhogy én is egyike lettem a két és fél millió statisztának.
– Mikről tárgyaltatok a pártgyűléseken?
– Rutinos elvtársak rutingyűléseket tartottak, rutinszerű kérdésekről. Távolról sem volt szó kemény, lényeget érintő vitákról. Közben azért az egyetemen ideológiával próbáltak megtömni minket, hol marxizmus-leninizmussal, hol politikai gazdaságtannal, és hosszú Ceaușescu-szövegeket kellett elolvasnunk; egyik fülünkön be, másikon ki. Eszembe jut az egyetemről egy vicces sztori: az egyik pártgyűlésen napirenden volt, hogy nemigen járnak lövészetre a hallgatók. Az első sorban ott ült az öreg Constantin Daicoviciu, és hozzászólt dörgő hangon: „Hogyhogy nem járnak maguk lövészetre?! Nézzenek ide! Én is lövészeten kaptam ezt az ezüst órát a Monarchia idején”…
– És az intézetben?
– Az intézetben sem volt másképpen. Mindenki unta, senki sem élvezte. Mindenki elhúzott keményen a szakma felé és annak kapcsán fejtette ki elméletét, mondanivalóját. „… tartottak nálam egy ötórás házkutatást”
– Meddig tartott az aranyélet?
– Nem nevezném annak. Bukarest számkivetés volt a számomra. A magyar könyvek és a szakirodalom mentett meg engem. Voltak kellemes élményeim is és 3-4 jó barát, akikkel rendszeresen találkoztam. (Amúgy nincs megnyugtatóbb állapot, mint amikor az embernek csak 25 bani van a zsebében, amiért már semmit se lehetett venni...!) De a fiatalkori élmények talpon tartottak. Az élesedő kisebbség-, de főleg magyarellenesség mind többet foglalkoztatott jó néhányunkat. Ennek egyik végkifejlete volt, hogy ’86-ban nálam egy ötórás házkutatást tartottak.
– Mi volt ennek az oka?
– Többek között az, hogy tagja voltam a Molnár Gusztáv-féle Limes Körnek, amely a Ceaușescu-féle parancsuralommal szembeforduló magyar értelmiség egyik csoportja volt.
– Milyen feladatot vállaltál ebben?
– Még indulás előtt az volt a véleményem, hogy fel kellene mérni, mi a helyzet, legalább a helyzetet próbáljuk elemezni. Ma is az az elvem, hogy csak ezután jöhetünk a nagy programokkal. Ki önálló írással, magam könyvismertetéssel próbáltam tisztázni, miben és hogyan is élünk.
– Milyen következményei voltak a házkutatásnak?
– Kiderült, hogy most már biztosan nem vár rám fényes jövő. Utóbb be is adtuk az áttelepedési kérvényt Magyarországra.
– Elárulták, mit keresnek a lakásodon?
– Megkérdeztem. Azt mondták, hogy légionárius iratok után kutatnak…!? Nagyon sok mindent vittek el, például ’48-as röplapokat, kéziratokat, könyveket, folyóiratokat… Volt még egy bájos történetem evvel a „céggel”. Évente járhattam hivatalosan kiszállásokra, kutatásokra Pestre, néha Pozsonyba. Ez a ’80-as évek elején volt, amikor már félig-meddig nyíltan dúlt a vita a két történetírás között. Kaptam egy csomó olyan kiadványt, amelyek nem voltak éppen szalonképesek, de azokat nem hoztam magammal. Hoztam viszont ártatlan művelődéstörténeti lenyomatokat, szakácskönyveket, gyerekkönyveket. Egy bőröndre valót. El is kobozta a vámos az összest. A bőröndöt nem hagytam ott náluk!
– Könnyen lemondtál róluk?
– Nem mondanám. Voltak jó kapcsolataim, barátok meg jó ismerősök. A románok között is. Az intézetben is elmondtam, mi történt. Mindenki hüledezett. Ők nem tudták, milyen állapotok vannak a nyugati határon. Nagyon jó viszonyban voltam Radu Popával, aki egy kitűnő román régész volt. Ugyanabba az akadémiai csoportba tartoztunk. Rendszeresen jártam hozzá, szakmai dolgokról beszélgettünk, és isteni jó teákat ittunk nála mustárospohárból. Radu Popa rábírt, hogy írjak egy kérvényt, amelyben kérem, hogy adják vissza az elkobzott kiadványokat. Kiderült, hogy az egyik kolléganőjének csapja a szelet az ország fő-fő vámosa… Mindent visszakaptam, beleértve egy olyan tanulmányt is, amely véletlenül a csomagban maradt, és több mint rázós volt, ugyanis megkérdőjelezte a kontinuitást. Tehát meg se nézték a csomagok tartalmát.
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad), 2017. júl. 27.
Beszélgetés Aradon Vekov Károly történésszel
Keresni az igazságot, keresni helyünket a világban!” (2.)
„… elhatároztuk, hogy visszamegyünk Erdélybe”
– És akkor jött ’89. Ott, Bukarestben élted meg?
– Igen, ott. Meg a ’77-es földrengést is… 1989. december 21–22-én a feleségemmel három olyan helyen voltunk, ahol negyed órával azután, hogy eljöttünk, kezdtek el lőni. Még 21-én este azt mondtam a feleségemnek: ha azt mondom, hasra, ne töprengjen, hanem tegye! Nem ezért, de csodálatos hangulat volt akkor! Valóban éltük a történelmet. Azóta is emlegetjük ezeket az élményeket. 22-én délután fél négykor Ceaușescu rezidenciáján is jártunk sokakkal együtt.
– Melyek voltak első lépéseid a decemberi események után?
– Folyton az RMDSZ-nél voltam, még a híres marosvásárhelyi események idején is késő éjszakáig. Feleségemmel elhatároztuk, hogy visszamegyünk Erdélybe! Kaptam egy ajánlólevelet Király Károlytól, akinek ezért örök hálával tartozom s akihez Verestóy Attila révén jutottam el. Mivel Kolozsvárt továbbra is zárt városként kezelték, mármint a magyarok számára, 1990 tavaszán az országos RMDSZ kolozsvári ügyvezető titkára lettem. Ez fizetett, adminisztratív állás volt. Akkoriban a Domokos Géza–Szőcs Géza-tandem irányította a Szövetséget.
– Meddig maradtál ebben a tisztségben?
– Megtanultam ott, milyen kell, hogy legyen egy jó ügyvezető, azaz egy jó „titkárnő”. Amikor Kolozsváron a Mátyás-szoborral volt a cirkusz, két órán belül juttattam el Brüsszelbe a teljes beszámolót a történtekről. Akkor sikerült az RMDSZ mellé állítani az erdélyi magyar társadalom legjobbjait. Azután „rendszerváltozásra” került sor az RMDSZ-ben is. Jött Markó Béla és Takács Csaba. Akkor én, aki a régi garnitúrába tartoztam, kezdtem mind lejjebb és lejjebb csúszni. Végül négy gyerekkel kiraktak az RMDSZ-től.
„Létrehoztam a Nemzetépítő Platformot”
– Mit tettél ezután?
– Időközben letettem a tanári véglegesítő vizsgát. Így kerültem a tanügybe. Előtte is óraadó tanár voltam egy gimnáziumban. Úgyhogy volt, hova mennem. Azután egy évig a kolozsvári katolikus líceumnak voltam az igazgatója. És megyei elnöke a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Pártnak. Aztán az RMDSZ-en belül létrehoztam a Nemzetépítő Platformot. Megfogalmaztam akkor, mik a tényleges feltételei a román–magyar partneri viszonynak. Sorra vettem mindent, amit követelhetünk és elvárhatunk... Azóta hét Kolozs megyei líceum és az Aradi Csiky Gergely Főgimnázium egy-egy diákja részére minden ballagásra eljuttatok egy könyvcsomagot, a legjobb történész és közösségépítő végzős diáknak.
– Mikor kerültél be a román parlamentbe?
– 2000-ben választottak meg képviselőnek. Négy évig tartott a mandátumom; másodszorra már nem hagytak labdába rúgni. Mindent megtettek a mieink, nehogy még egyszer sikerüljön. Próbálták leállítani a platform továbbműködését is.
– Hogy reagáltál te erre?
– Megyei szinten tovább tevékenykedtem az RMDSZ-ben. A pénzügyi megszorítások megszavazása után átkerültem az Erdélyi Magyar Néppártba. Toró Tiborral, Szilágyi Zsolttal azelőtt is egy társaságban voltam, Tőkés Lászlóval is jó volt a viszonyom. Az előző választásokon még képviselőjelölt voltam Kolozsváron a Néppárt színeiben.
– Még politizálsz aktívan?
– Mai napig követem az eseményeket.
– Kiléptél az RMDSZ-ből?
– Nem léptem ki. És ki sem rúgtak.
– Megharagudtál rájuk? Végül is átálltál Tőkésékhez.
– Tanáremberként, szeretek pontosan fogalmazni: ugyanott álltam akkor és ugyanott állok most is, mint a kezdetek kezdetén. Ugyanazokat a célokat szolgálom, ugyanazokat az elveket vallom. Azóta is azt mondom, hogy egység, egység, de nem mindegy, hogy milyen zászló alatt. Azokat a szempontokat, amelyeket megfogalmaztam, én nem adtam fel.
– Véleményed szerint az Erdélyi Magyar Néppártnak van jövője?
– Jelenleg is tagja vagyok a távolból az EMNP-nek… Mi egy csomó régi reflexet hozunk magunkkal. Van, aki le tudja vetkőzni ezeket, van, aki nem. Ideológiára és politikai gyakorlatra is vonatkozik. Egy biztos, a távházasság sosem működött. És mindenképpen alkalmazkodni kell az új helyzetekhez.
– Diplomatikusan válaszoltál… Miket tartasz politikai pályád sikereinek?
– Nem tudok sikerről beszámolni. Azt mondom, hogy amennyire tőlem tellett, tettem a dolgomat, beleértve az erdélyi magyar egyetem kérdését. Talán nem támogattak eléggé abban, hogy a nyilvánosság elé kerüljön az, amit én a parlamentben elvégeztem. Kétségtelen, hogy egyesek számára kellemetlen és kényelmetlen voltam, de sohasem a magyar érdekek árulója. „A Szoboszlay-perrel kezdtem foglalkozni”
– Tudományos munkásságodról mesélnél-e valamit?
– A politika hihetetlenül sokat vett el az időmből. Megtörtént, hogy négy évig semmit sem publikáltam. 1999-ben ledoktoráltam. Közben volt családalapítás, válás, forradalom, politizálás… A 19 bukaresti év alatt rengeteg anyagot gyűjtöttem. Most is vannak olyan témáim, amelyek arra várnak, hogy megírjam őket. Én ténylegesen középkorász vagyok, és intézménytörténettel meg művelődéstörténettel és középkori írástörténettel foglalkoztam. De néha kikukkantottam más korszakok felé is. Például, megírtam, hogy Kossuth Lajos díszpolgára volt Kolozsvárnak; ezt kevesen tudták. Még parlamenti képviselőként sikerült bepillantanom az ötvenes évek politikai pereinek irataiba; Wass Albert népbírósági perével, majd a Márton Áron- és a Szoboszlay-perrel kezdtem foglalkozni. Mindig olyasmikről írtam, amikről a románok nem sokat tudtak, amúgy a magyar közvélemény sem sokkal többet.
– Tanítottál is Kolozsváron.
– Igen, eleinte óraadóként, majd egyetemi docensként. Bizánc történetét és magyarságtörténetet adtam elő a Babeş–Bolyai Egyetemen, no meg latin és magyar paleográfiát.
– A három közül melyiket szeretted jobban: a politikát, a kutatást vagy a tanítást?
– A tanítást és a kutatást nem lehet szétválasztani. A politikát azért műveltem, mert viszketett a tenyerem, amikor láttam, hogy nem azt csinálták, amit kéne, és nem úgy csinálták, ahogy kellene. Keményebben kellett volna föllépni. Nem fejjel menni a falnak és főleg nem prédikálok románellenességet, csak azt állítom, hogy sokkal határozottabban kellene kiállni a magunk dolgai mellett, és a románságot szoktatni azzal, amit mi jogosan elvárunk tőlük. Hosszú ideig senki sem beszélt erről… Én a szakmámat szerettem és szeretem most is. 2012-ben, ahogy betöltöttem a 65. évemet, nyugdíjaztak, de óraadóként még megtartottak az Egyetemen, hogy magyarságtörténetet meg paleográfiát tanítsak. Nem tartott ez sokáig; egy nézeteltérés után két lábbal rúgtak ki.
– Azt mondtad egyszer, hogy azért települtél át Tiszafüredre, mert szeretsz fürödni.
– Egyszer ott nyaraltunk, és nagyon megszerettük a Tisza-tót. Valójában egy csomó sikertelenség állt mögöttem, sehol sem kellettem és az sem, amit én képviselek. A Néppárt se nagyon mozgatott engem, egyszer sem kérték ki a véleményemet.
– Történészként van-e ars poeticád?
– Addig nem tudok írni egy témáról, amíg mindent, amit fel lehet hajtani róla, nem használtam fel. Erről az alapvető dologról nem tudok lemondani. És amit rendkívül fontosnak tartok: tisztán, hangfogó nélkül, pártállástól függetlenül beszélni a tényekről. Szerintem, gyakorlatilag a tényszerűség az, ami változatlanul kulcskérdés nálunk az identitástudat szempontjából. Még mindig nem mondunk el mindent, amit el kellene mondanunk múltunkról. Ez rendkívül elszomorító. Rém keveset teszünk azért, hogy erősítsük ezt a magyar identitástudatot, amelyet van és volna mivel táplálnunk. Egy kutatásitéma-katasztert kellene felállítani, hogy a fiatal kollégák tudják, mi mindent kellene kutatni.
– Nemrég előadást tartottál Aradon a Szoboszlay-perről. Készül egy nagyobb munkád?
– Egy kötetet készítek elő, melyben ki szeretném adni Szoboszlay Aladár fennmaradt írásait. Ha ezt sikerül kiadnom, talán meg fog változni a vélemény Szoboszlayról. Ugyanis pokoli, hogy napjainkban mennyire nem ismerik a tényeket, és hogy mennyi téveszme kering róla, szamárságokról nem is beszélve. „A Kárpát-medencében bárhol jól érezném magam”
– Hogy érzed magad Magyarországon?
– Jól. Azt hiszem, a Kárpát-medencében bárhol jól érezném magam, de Kolozsvár is hiányzik és Aradra is szívesen jövök.
– Mi köt Aradhoz?
– A fiatalságom, az iskola, az emlékek, a családom. És ezek visszahúznak. Néha elgondolkodom, és felteszem magamnak a kérdést: vajon valóban jó volt, hogy elmentem? Bár, ki tudja, mi lett volna belőlem, ha itt bekerülök a helyi darálóba?
– Vannak kellemes gyermekkori emlékeid?
– A strand, az iskola, a tanulás, a Kultúrpalota könyvtára és a Választó utcai ház.
– Vannak még barátaid Aradon?
– Nincsenek. Talán Ujj Jánost sorolnám mégis közéjük. Ugyan az aradi magyar politikusok is azt tartották rólam, hogy radikális vagyok, de aradiakként mi csak szót értettünk. Különben nem is vagyok radikális, hanem „csak” nemzeti, de ezt ki is mondom.
– Tiszafüreden vannak barátaid?
– Nincsenek. Szakmai élet ott nem létezik, csak otthon. Pár emberrel tartom a kapcsolatot. Az én barátaim szerte vannak a világban… Új barátságok nehezen köttetnek. Ahhoz együtt kell futni, azonos vagy közeli pályán, hogy lássák az emberek egymást. „A politika kihasználja a történész munkáját”
– Mi a véleményed a jelenlegi politikai helyzetről?
– Változó korszakban élünk. Keresztény értékrend alkalmazására lenne szükség. Ettől egyre távolabb kerülünk. A magunk útját kellene járnunk, nem nyugati modelleket átvennünk! Testre szabott megoldásokat kellene találnunk!... Két irányzat áll szemben egymással: egy globalizáló és egy nemzeti. A nemzeti vonalon nem értek sem populizmust, sem nacionalizmust, egyszerűen azt, hogy ki-ki követhesse saját érdekeit, mindenki ápolhassa identitását. Hál’ istennek jelenleg Aradon ma is vannak, akik becsülettel képviseljék azt a közös értékrendet, közös nyelvezetet, ami nem csak az anyanyelv(!), és akik képesek felmutatni, hogy ez a város mit képviselt és mit produkált az évszázadok folyamán.
– Egyesek azt állítják, hogy a történelem tanítása, prezentálása szorosan kötődik a pillanatnyi politikához, és függ tőle. Erről mi a véleményed?
– Magamról beszélve, hangsúlyoznám, hogy én sohasem azt mondtam vagy tettem, amit más mondott, hanem azt, amit én hittem és gondoltam. A parlamenti éveim alatt sokkal többet használhattak volna történészként, de mások mindenhez jobban értettek. A történésznek a maga dolgát kell végeznie, függetlenül a politikától, de a történelem ismerete nélkül az eredményes politizálás elképzelhetetlen. A közösség számára a lényegi kérdéseket kell bemutatni mind a történelemből, mind a politika területéről. Jobb helyeken a politika használja a történész munkáját.
– Milyen terveid vannak?
– Még legalább három van, amelyeket meg kellene valósítani, mielőtt eltűnök ebből a világból.
– Éspedig?
– Van egy negyven éve dédelgetett témám Török Bálintról, a doktori disszertációmból a káptalan személyzet teljes listáját szeretném közreadni, ami sajnos kimaradt a könyvemből, és van egy, a magyar írásbeliség történelmével kapcsolatos meglátásom, amelyet ki szeretnék fejteni.
– Mondanál-e valamit családodról?
– Számomra a család a legszentebb dolog, ami létezik, ezen belül is a gyermekek. A gyermeknél szebb és jobb nincs. Sajnos, a politika miatt túl kevés időt töltöttem a családdal. De a lelkiismeretem tiszta, amit lehetett és amire képes voltam, megtettem a családomért. Mondom ezt annak ellenére, hogy állandóan az elveim után futottam.
– Sokat nézed a tévét?
– Végtelenül sokat, mert a politika nem hagy nyugodni. A sorsunk ettől függ.
– Boldog vagy?
– Nem tudom, mi a boldogság. A körülményekhez képest megelégedett ember vagyok, bár egyes kérdések, egyes dolgok most sem hagynak nyugodni. Ha elölről kezdhetném, ugyanazokat az elveket vallanám, ugyanazt tenném, de szeretném eredményesebben. Nem bánom a sok elvesztegetett időt. Az út végén sokkal világosabb, hogy mire nem kellett volna annyi időt fecsérelni. A „Chérchez la femme” rám szabott változata: „Keresni az igazságot, keresni helyünket a világban, és helyet csinálni magunknak – mármint a magyarságnak – a világban.”
Juhász Béla / Nyugati Jelen (Arad)

Juhász Béla második interjúkötete
Tavaly novemberben megjelent első interjúkötetét a Magyar Könyvnapok keretében ismerhette meg a közönség.
Az első kötethez hasonlóan az újban is olyan közéleti szereplők köszönnek vissza az olvasónak, akik egész életükben azon munkálkodtak és munkálkodnak a mai napig, hogy valami maradandót alkossanak és hagyjanak hátra a közösségnek, a következő nemzedéknek.
A hatodik Aradi Magyar Könyvnapok keretében megrendezett könyvbemutatót pénteken este a Jelen Házban Bognár Levente aradi alpolgármester nyitotta meg, hangsúlyozva, nagy öröm számára, hogy a polgármesteri hivatal olyan rendezvényeket támogathat, melyek a város életét meghatározó értékeket hordozzák magukban.
A kötetet Jámbor Gyula újságíró mutatta be, aki ezúttal kettős szerepben állt a nagyközönség előtt, hiszen a könyvben egy vele készült beszélgetés is szerepel.
Mint elmondta, a fontossági sorrend igénye nélkül a kötetbe olyan személyek szólalnak meg, akiknek az élete, az egyéni sorsa, pályafutása és munkássága érdekli a többi embert. A kötet szerzője sok mindenre rákérdezett, alanyai pedig igyekeztek a helyzetnek, pillanatnyi lelki állapotuknak megfelelő módon válaszolni. Hogy ezek a válaszok mennyire őszinték vagy kielégítőek, azt mindenki döntse el magában, tény, hogy az interjúk egy részét a szerző személyesen, másik részét pedig levélben, az internet segítségével ejtette meg a külföldön élő beszélgető partnereivel. Hogy kik is szerepelnek a könyvben, azt nem áruljuk el – húsz személyiség mesél benne magáról –, majd az olvasó megtudja, ha fellapozza, de van köztük költő-lapkiadó-üzletember, újságíró-szerkesztő, bábtervező, szobrász-éremművész, nyugalmazott politikus, visszavonult néptáncoktató és sokan mások.
A szerző hangsúlyozta, még mindig van jó néhány olyan személyiség, aki ezúttal is kimaradt a könyvből, de bízik benne, hogy egy következő alkalommal a velük készült beszélgetések is nyomdába kerülhetnek. A bemutatón néhányan fel is szólaltak a kötet szereplői közül.
Juhász Béla a bevezetőben azt írja, reméli, hogy a beszélgetések nemcsak az illető személyiségek életútjába engednek betekintést, hanem kicsit abba a korba is, amelyben éltek-élnek. „Aradon álmodták a jövőt, és itt látták-láttuk megvalósulni olykor nagyon is merész álmaikat. Rengeteget tettek családjukért, a magyar közösségért, városunkért”.
Az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában napvilágot látott kötet dedikálása után a szervezők egy ünnepi tortával pecsételték meg az estet, a süteményt Bognár alpolgármester vágta meg. Az esemény állófogadással zárult.
Sólya Emília / Nyugati Jelen (Arad)

Nyári beszélgetés Kocsik József mezőgazdásszal
„Mindent szívből tettem. A magyarságomért!”
– Az én életem egészen más volt, mint egy átlagemberé. Így hozta a sors.
– Éppen ezért érdekel. S ha engem érdekel, akkor valószínűleg érdekli az olvasókat is.
– A háború után láttam azt a két katonát is – gyerekek voltak –, akik felrobbantották a Várhidat. És nem tudtak elmenekülni… Láttam kint, a tanyán, nem messze a várostól, ahogy kivégezték onnan azt a két embert; a gyerekek megmaradtak… Kuláklistára tettek bennünket, aztán el akartak vinni a Bărăganba. Attól megmentett Rangheț Jóska, az, akiről elnevezték a szerszámgépgyárat. Ő fazekasvarsándi volt, felesége, Éva temesvári. A húga szemben lakott velünk. Josif Ranghețnek volt egy velem egyidős fia. Elsőben ugyanabba az osztályba jártunk. Ezek illegalisták voltak. Elvitték őket. A gyereket is. A háború alatt anyámék bújtatták Évát.
– Milyen nemzetiségű volt Rangheț?
– Magyar. Éva is, meg ő is magyar iskolába jártak. Anyámék nem is tudták, hogy illegalisták. Csak azt, hogy magyarok, és Évát el kell rejteni.
– Hogy szabadultatok meg a Bărăgantól?
– Sógora, aki szomszédunk volt, felhívta telefonon Rangheț miniszter elvtársat. Lejött Aradra, a Mosóczy-telepi piactéren felállt egy ládára, magyarul szólt az emberekhez… És intézkedett. Megszabadultunk. „Egy padban ültem Csép Sanyival”
– Hányban születtél?
– Harminchétben. Betöltöttem a nyolcvanat.
– Hol láttad meg a napvilágot?
– Itt, Aradon, a Mosóczy-telepen. A Katolikus Gimnáziumban kezdtem az első osztályt. Utána különböző épületekbe fogadtak be minket, háború volt. Negyedik osztályban már a Vegyes Líceumba jártunk. Egy darabig Návrádi Ágoston, az igazgató is tanított. Aztán egy új törvény nyomán kihelyeztek a Mosóczy-telepi iskolába. Nyolcadikban újra bejöttünk. Czédly Károly volt az osztályfőnökünk. Szerettem iskolába járni, mert ott nem kellett dolgozni. Tíz osztály után érettségiztünk, 1954-ben… Egy padban ültem Csép Sanyival, aki később neves újságíró lett.
– Kire emlékszel középiskolai tanáraid közül?
– Legkellemesebb emlékeim Ficzay Dénessel kapcsolatosak.
– Ezt sokan állítják… Mi következett az érettségi után?
– Mivel kuláklistán voltunk, szó sem lehetett egyetemről. De hát én fociztam jó ideje. Betettek az AMTE első csapatába.
„Hatéves koromtól volt pónilovam”
– Mióta rúgtad?
– Először kilencéves koromban jelentkeztem az ITA mezítlábas törpecsapatába.
– Mitől volt mezítlábas az a csapat?
– Akkoriban minden törpecsapatban mezítlábasan játszottak a gyerekek. A háború után nem volt pénz, és a gyerekcsapatokban senkit sem engedtek cipőben pályára lépni, nehogy letapossa azt, akinek nincs csuka a lábán.
– Eszembe jut, hogy nemrég, amikor még működött a sportüzletem, egy ismerősöm elhozta tízéves focista fiát, hogy vásároljon neki egy pár jó futballcipőt. A 70 eurós Nike-cipők közül egyet sem választott ki magának a gyerek, mert elmúlt évi modellek voltak… Lehet, hogy azok a mezítlábas gyerekek jobban tudtak gólt rúgni, mint a maiak?!
– Az ITA-ban azt mondták, jöjjek vissza két év után. Felvettek viszont az AMTE törpecsapatába. Rá három napra balszélsőt játszottam. Tizenhét évesen bekerültem a nagycsapatba. ’54-ben, amikor érettségiztem, megnyertük a bajnokságot.
– Mi történt veled az érettségi után?
– Felfigyelt rám a kolozsvári egyetem. Felvettek az agronómiára. Az egyetem csapatába viszont nem kerültem be. Így aztán elkerültem Iași-ba. Onnan elküldtek Konstancára, a Dinamóhoz.
– Végül elvégezted az agronómiát?
– Hogyne, megkaptam a diplomát. És Konstancán kijártam egy elektromechanikai technikumot is. Hazajöttem Aradra. És elkezdtem dolgozni a Vagongyár szerszámműhelyében.
– Mezőgazdasággal nem foglalkoztál?
– A tanyán nőttem fel. Hatéves koromtól volt pónilovam. Gyakran az istállóban aludtam a béresekkel. Mindenem volt a tanya.
– Szüleid ott laktak?
– Szüleim egy percet sem töltöttek a tanyán.
– Ők mivel foglalkoztak?
– Édesapám nagyon intelligens ember volt. Rengeteg könyve sorakozott a polcokon. Kereskedelmi felsőiskolába járt, és mezőgazdasági akadémiát végzett Budapesten… Dédnagyapám szerezte a vagyont, pécskai parasztemberként. Tizenegy fia volt. Lócsiszárként is tevékenykedett; a Monarchiának hozta a lovakat abban az időben. Tizenegy fia közül mindössze három jött haza az első világháborúból. Így a föld egyben maradt.
– Jól érezted magad a szerszámműhelyben?
– Voltak nézeteltéréseim a főnökömmel… Aztán átkerültem a hegesztő-laboratóriumba. Közben elvégeztem az edzőiskolát. Nem jött be. Aztán kijártam a bírói iskolát. Az nagyon bevált. Tizenhárom évet bíráskodtam a megyében. A hegesztéstől mentem nyugdíjba.
„Több ezer tagunk van. Nem csak magyar, román gazdák is”
– Nem értem, mi a köze a hegesztésnek a mezőgazdasághoz! Hogy kerültél a Romániai Magyar Gazdák udvarába?
– A forradalom után hívtak az RMDSZ-hez. Azelőtt, amikor politikáról hallottam, elszaladtam. Akkor odamentem. Mindent elvállaltam. Én voltam az első ügyvezető titkár, a „kultúros” Kocsik József csicskása lettem; mindenhova küldött, tettem-vettem. Amikor március végén Cziszter Kálmán lett az elnök, megkért, hogy menjek el Kolozsvárra mint mezőgazdász. Ott feladatként kitűzték, hogy alapítsam meg Aradon a Romániai Magyar Gazdák Egyesületét. Találtam két nagyszerű társat Fazekas István, a barackai borgazdaság vezérigazgatója és a kisiratosi Almási Béla doktor személyében. Egy év után megválasztottak elnöknek.
– Gondolom, nem bántad meg, hogy elvállaltad.
– A mezőgazdaságban rengeteg csodálatos dolgot láttam: például azt, hogy egy hektáron több mint egy vagon búza terem, kukoricából több mint másfél vagon… Láttam egy gazdaságban 150 hektáros mákültetvényt, amit drónokkal tartanak megfigyelés alatt. Bármelyik magyarországi mezőgazdasági kutatóintézetbe nyílt utam van.
– Említenél valami különlegeset, amit elértél az Egyesület élén?
– Az országban nincs még egy olyan egyesület, mint a mienk. Több ezer tagunk van. Nemcsak magyar, hanem román gazdák is… Egyszer, amikor kiöntött a Körös, 2500 hektárra hoztunk kukorica-vetőmagot ingyen Magyarországról. S ezt még többször megismételtük.
„Nagy csoda történt… Isten keze biztosan benne volt!”
– Hiszel Istenben?
– Nem hiszek. Meg vagyok győződve létezéséről… A Katolikus Gimnáziumban, első osztályban, a Zárdában egy délután Grúber tisztelendő „bácsi” bejött az osztályba, és megkérdezte: „Hány Isten van, kisfiam?” Rávágtam: „Egy Isten, tisztelendő bácsi.” Olyan hatalmas frászt kaptam, hogy ma sem hallok jól az egyik fülemre. Állítólag azt kellett volna mondanom, hogy: „Csak egy Isten van.” Én azóta nem léptem be a templomba.
– Végül is, milyen a viszonyod Istennel?
– Egyáltalán nem hittem benne. Addig, míg nem találkoztam vele…
– Vannak ellenségeid?
– Inkább irigyeim. Pedig nincs semmim. Engem a környék összes polgármestere a tenyerén tart. Nem tudják, hogy hova tegyenek.
– Félnek a szádtól? Attól, hogy szókimondó vagy?
– Én sohasem bántok senkit. De ha helyzetbe kerülök, akár tíz év után is, megkapja.
– Egészséges vagy?
– 75 éves koromban olyan beteg lettem, hogy alig kaptam levegőt, két lépést sem tudtam szaladni. Elmentem az orvoshoz. Azt mondta, ha három héten belül nem operáltatom meg magam, nagy baj lesz. Egy nap kisétálok a kertbe. Egy tizedmásodperc alatt valami különösen titokzatos dolog történik velem. Ma sem tudom, mi. Attól a pillanattól kezdve úgy kapok levegőt, mint régen. Utána legalább tíz négyzetmétert felástam a kertben. Attól kezdve kilométereket tudok futni.
– Mit gondolsz, mi történhetett veled akkor?
– Nagy csoda történt… Isten keze biztosan benne volt.
„Életem legszebb időszakát élem”
– Értek nagy veszteségek életed során?
– Egyik legnagyobb veszteségem a fiam tragikus halála volt. A másik az, hogy elvesztettem azt a nőt, akit a legjobban szerettem. Halála előtt arra kért, vigyek be hozzá a kórházba három szál vörös rózsát.
– Nyolcvanévesen megfordulsz még néha egy-egy csinos nő után?
– A szép mindig tetszett. Azt hiszem, mai napig több barátnőm van, mint barátom.
– Félsz az öregségtől?
– Nem. Mert nincs öregkor… A betegségtől félek, de tudom, hogy nem leszek beteg. Naponta négyszer meditálok. És légzési gyakorlatokat végzek.
– Boldog vagy most?
– Igen, úgy érzem, hogy most vagyok a legboldogabb. Bár a munkám sosem volt megfelelően elismerve, olyat csináltam, ami egyáltalán nem volt ebben az országban. Semmit sem teszek tudatosan, de mostanában minden sikerül nekem. Életem legszebb időszakát élem. A jelenem nagyszerű. Büszke vagyok a múltamra… És elmondhatom, hogy az életemben még sohasem fordult elő, hogy leüljek valakivel egy asztalhoz – mint most veled –, és elmondjam intim dolgaimat.
– Semmiféle elismerést nem kaptál tevékenységedért?
– Nem éppen. Amikor Brüsszel felfigyelt ránk, kaptam az Aradi Kereskedelmi, Mezőgazdasági és Ipari Kamarától egy oklevelet, amelyben elismerik az Agromalim Vásár megszervezéséért végzett munkámat, meg a román mezőgazdaság fejlesztéséért kifejtett tevékenységemet. Legértékesebbnek tartom az Ezüstfenyő-díjat, amit Markó Bélától kaptam 2005-ben. Megemlíteném, hogy Hódmezővásárhely tiszteletbeli polgárává választottak. És még van néhány… „Nem ijedek meg semmitől”
– Szeretsz utazni?
– Szeretek.
– Merre jártál?
– Az országon kívül voltam Párizsban, Bécsben, Berlinben, Krakkóban, Magyarország mindegyik tanyáját ismerem, az egész Szovjetuniót bejártam… És nemrégen Brüsszelbe is meghívtak.
– Hivatalos úton jártál Brüsszelben?
– Igen. Az Egyesületnek van 4-5 ezer román tagja. Amikor meghívtak, azt kérdezték, hogy lehet az, hogy egy magyar egyesületnek ennyi román tagja van?
– Sok olyan embert ismersz, akit fontosnak tartasz?
– Fontosnak tartok sok nagyszerű embert, akik a kutatóintézetben dolgoznak Szegeden, akikben annyi emberség van, hogy az ritkaság. Következnek akadémikusok, politikusok, köztük Jakab István, a Magyar Országgyűlés alelnöke, a MAGOSZ (Magyar Gazdakörök és Gazdaszövetkezetek Országos Szövetsége) elnöke, aki 20 éve segíti önzetlenül egyesületünk munkáját.
– Milyen politikai beállítottságú vagy?
– Rossz politika nincs, csak rosszul lehet csinálni.
– Hibáztál sokat az életben?
– Igen, hibáztam. Vannak dolgok, amelyeket egyáltalán nem csináltam meg. Magamért nem tettem semmit. Mindent megkaptam az élettől. Most rendkívül biztos vagyok magamban. Nem ijedek meg semmitől.
„Láttam a miniszterelnök házát”
– Hallottam, hogy idén Felcsúton is jártál.
– Láttam a miniszterelnök házát. Öt méterre van a stadiontól. Az a stadion egy műemlék.
– Makovecz Imre tervezte… Orbán Viktorral nem találkoztál ott?
– Többször találkoztam már vele. Remekül tud társalogni. Egyből letegezett. De most ott nem láttam… A Puskás Akadémia hoteljében szálltunk meg. Három napot töltöttünk ott. Minden komfortot biztosítottak. Amikor megérkeztünk, rögtön mindegyikünk mellett megjelent egy ember. Kettőnkkel ketten jártak. Minden lépésünket irányították.
– Milyen rendezvényen vettél részt?
– Háromnapos szimpóziumon voltunk, nyolc ország képviselői. Nagy Zsolttal, ifjú falugazdánkkal szerepeltünk az Egyeztető Fórum mezőgazdasági témájú gyűlésén.
– Tetszett Felcsút?
– Nagyon szép a terület. Takaros parasztházak. Az Orbáné is az.
– Hogy érezted magad ott?
– Azt láttam, hogy azok az emberek szeretnek engem.
„Brüsszelben naponta háromszor esett az eső”
– Kimaradt-e valami fontos kis csevegésünkből?
– A 2016 decemberi, brüsszeli látogatásom az Európai Parlamentben. És főleg az, hogy én ott szót kaptam. Egész Romániát képviseltem.
– Milyen nyelven szólaltál fel?
– Magyarul. Ott mindenki azon a nyelven hallgat meg, amelyiken akar.
– Miről beszéltél?
– Elmondtam, hogy Aradról érkeztem, kisebbségi csoporthoz tartozom, magyar vagyok, egy mezőgazdasággal foglalkozó egyesület tagja…
– Tetszett a város?
– Brüsszelben naponta háromszor esett az eső…
– Élvezted a látogatást?
– Nagyon emberségesen bántak velem. Én itthon nem szoktam az ilyesmihez. Már vártak, pedig nem is ismertek. Csak a reggelire felszolgált kagylókat és egyéb tengeri herkentyűket nem tudtam megkedvelni.
***
– Hozzátennél még valamit?
– Amikor megszerkeszted ezt az interjút, kérlek, arra ügyelj, hogy véletlenül se legyek benne istenítve. Add vissza azt, amit én tényleg végeztem ez alatt a 27 év alatt. Mindent szívből tettem. A magyarságomért! Annyi mindent lehetne csinálni, ha az ember EMBER lenne… – Az én életem egészen más volt, mint egy átlagemberé. Így hozta a sors.
Juhász Béla / Nyugati Jelen (Arad)

Juhász Béla új kötetének a bemutatója
Utazás A nagy utazás körül
Zsúfolásig megtelt terem. A hátsó sorokban 25-30 fiatal szívderítő látványa. A szépen díszített asztalnál a könyvből részleteket felolvasó Fekete Réka, az Aradi Kamaraszínház művészeti és produkciós titkára, Czernák Dorottya, a Csiky Gergely Főgimnázium tanulója, akinek rajzai és illusztrációi díszítik a kötet lapjait, az izguló szerző, Juhász Béla és Jámbor Gyula szerkesztő, a méltató. Balra a zenei aláfestést szolgáltatók: Popa Armand (ének, gitár), Rudolf Anna (ének), Miscovici Tibor (hegedű), Miltaller Lajos (gitár). Nyolc ember, akinek feladata volt szerdán délután a nagyérdemű, az olvasó figyelmét szórakoztatva felhívni, beajánlani kegyeibe az idén az Irodalmi Jelen Könyvek-sorozatban megjelentA nagy utazás című kötetet.
A szerző nem ismeretlen az aradi közönség számára, hiszen aradi születésű író, a Csiky Gergely Főgimnázium igazgatói székét is betöltötte 2010–2013 között. Most szárnyra bocsátott kötete sem az első. A Jelen Ház nagytermében 2015 óta sorra mutattuk be a nagy sikernek örvendő gyógyulástörténetét, a Legyőztük a rákot, novelláskötetét, a Száraz ködöt, két, gyorsan elkapkodott interjúkötetét.
De evezzünk vissza a bemutatóra. „Nagy utazás, a vonatunk újra indul, / Nagy utazás, most a vágyunk már megint új útra visz, / Induljunk el hát megint, / Gyere velem most az ígéret szerint!”, hangzott fel Popa Armand hangján a Presser Gábor előadásában közismertté vált Nagy utazás című dal, megadva a témát és a hangulatot.
És elindultunk.
Előbb a már Juhász Bélától ismert grobszurdok és minellák (a groteszk és abszurd kombinációja, a minella pedig a mini novella rövidítése) világába. Negyven év termésének a Száraz ködből kimaradt néhány darabja és azok, amelyek már a kötet megjelenése után születtek. Fejem felett madarak, Egy élet értelme, Diákszerelem, Szerelemházasság, Lottó, Zseni – íme néhány egypercesnek a címe a harminc közül. Néggyel Fekete Réka előadásában közelebbről is megismerkedtünk, a többi az őszi–téli esték csemegéje lehet. Egy olyan világé, amelynek történéseit a szerző valószínűleg életközelből tapasztalta meg, ám az író pennája alatt elgondolkodtató, néha ironikus, néha szomorú, néha abszurd szösszenetekké alakultak.
Felolvasás, zene, méltatás, válasz a fel nem tett kérdésekre…
… és máris a kötet második részéhez értünk.
Tizennyolc, szöveges képregényféle képből nyerhetünk bepillantást, járhatunk végig öt napot az intenzíven. És nem akárhogy. Barangolhatunk a gyermekkor emlékei, az élet és halál határán, de akár a piacon is, meg-megpihenve a szerző életútjának különböző állomásain. Egy párhuzamos síkban a tanárként megélt eseményekbe is betekintést nyerhetünk.
Mire a zene véget ér, a dedikálók sora elapad, a sütemények és a borozgatás gerjesztette hangzavar elcsitul, és otthonuk kényelmében az utolsó mondat végére érve, becsukják a könyvet, rádöbbennek, hogy a kötet lapjai közötti utazás közben közelebb kerültek (akár ismeretlenül is) ismerősükhöz, barátjukhoz, Juhász Bélához.
(Ambrus M., Ferenczi A.) Nyugati Jelen (Arad)

Megnyitották az Aradi Magyar Napok rendezvénysorozatot
Tartalmas, olvasmányos évkönyv és aradi magyar „fejek”
Kettős könyvbemutatóval nyitották meg hivatalosan az idei Aradi Magyar Napok rendezvénysorozatot csütörtökön délután 5 órakor a Jelen Ház dísztermében. A hagyományokhoz híven a Nyugati Jelen munkaközössége idén is megszerkesztette a 2018-as Évkönyvet, a még friss nyomdaillatú kötethez Fritz Mihály aradi képzőművész Aradi rajzfüzet c., az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában napvilágot látott könyve párosult. A terem zsúfolásig megtelt, a közönséget Bege Magdolna házigazda, a napilap főszerkesztője és az évkönyv szerkesztője köszöntötte.
Az október 6-i megemlékezések fényében zajló, évről évre megrendezett Aradi Magyar Napokat Bognár Levente aradi alpolgármester nyitotta meg, köszönetet mondva a Nyugati Jelen munkaközösségének, amiért a napilappal, kiadványaikkal fáradhatatlanul szolgálják a magyarság érdekeit. A közelgő megemlékezésekre utalva hangsúlyozta: a 13 tábornok egy olyan örökséget hagyott hátra az aradi magyaroknak, ami mindannyiunkat kötelez, és ezt évtizedeken keresztül tovább kell tudni ápolni.
Faragó Péter Arad megyei RMDSZ-elnök arra hívta fel a figyelmet, hogy az Aradi Magyar Napok rendezvénysorozat nemcsak hagyományaink ápolásáról, értékeink felmutatásáról szól, hanem arról is, hogy amit a magyar közösség itt alkot, azt a jövő nemzedéknek alkotja, ezért nagyon fontos, hogy az ilyen rendezvényeken minél többen jelen legyünk, korosztálytól függetlenül. Az Aradi Magyar Napok programjait is ennek függvényében állították össze.
A Nyugati Jelen 2018-as évkönyvét Bege Magdolna mutatta be, mondván, a szerkesztők és a lap munkatársai igyekeztek tartalmas és egyben szórakoztató anyagokkal hozzájárulni a kötethez, hogy mindenki találjon számára olvasmányos, hasznos, kikapcsolódásra megfelelő témát benne. Az előző évekhez hasonlóan ezúttal is néhány szóra buzdította a kötet egy-egy szerzőjét, köztük Ujj Jánost, aki Serestély Béla költő halálának 50. évfordulójára közöl egy rendkívül jól dokumentált írást az évkönyvben. A közönség megtudhatta, hogy a helytörténész egy újabb kötete jelenik meg a közeljövőben, melyben Arany János Aradhoz fűződő kapcsolatát mutatja be, elemzi. A könyvet várhatóan októberben lehet majd fellapozni. Egy másik, a napokban már napvilágot látott könyvre is felhívta a közönség figyelmét a Nyugati Jelen főszerkesztője, éspedig Böszörményi Zoltán Kényszerleszállás Shannonban című kötetére, amelyet azonban majd csak tavasszal mutatnak be. Egy részlet a kötetben szereplő poémából az évkönyvben is olvasható.
Grosz László (az évkönyv egyik szerzőjeként) egyre zsugorodó magyar közösségünkről szóló Fogyóban…c. versét olvasta fel, Juhász Béla Vendégségbenc. írásából osztott meg egy részletet az egybegyűlteknek.
Az évkönyvben Puskel Péter aradi helytörténész, ny. újságíró Kuriózumok, rejtélyek, szóbeszédek(IV.) c., kizárólag az Évkönyv számára indított, aradi érdekességekről szóló sorozata is helyet kap. Olyan aradi történetekbe, szóbeszédekbe tekinthet itt bele az olvasó, melyekkel Aradon eddig még senki sem foglalkozott, vagy ha akadt is rá vállalkozó, csak részben. A szerző elmondta, a sorozat most befejeződik, de nincs kizárva, hogy valamikor lesz még folytatása.
Az aradi színház történetének szenvedélyes kutatói, a Piroska-házaspár egy-egy írása gazdagítja a kötetet, az évkönyv bemutatójára objektív okok miatt azonban csupán Piroska Katalin tudott eljönni. A színháztörténész férje keresztes hadjáratokról szóló írását mutatta be röviden a hallgatóságnak. Kiderült az is, hogy hamarosan napvilágot lát a Kölcsey-díjas házaspárnak az aradi magyar színháztörténetről szóló második kötete.
Fritz Mihály (akit külön nem kell bemutatni az aradiaknak, hiszen nemrég jelent meg interjú vele, illetve számos rajzát már láthatták a Nyugati Jelenben is) képzőművész Aradi rajzfüzet c. könyvét Réhon József ny. tanár mutatta be. Az ún. portréalbum több mint 200 rajzot tartalmaz (fontossági sorrend nélkül) ismert aradi magyar „fejekről”, akik területeiken elért eredményeikkel maradandót alkottak a város életében. A „direktor úr” elmondta, szerencsére a kötet hiányos, nem került be mindenki, ezért meg van annak a lehetősége, hogy a művész egy másodikat is alkosson. „A kötetet fellapozva észrevehetjük, kik azok a nagyjaink, akik előtt tisztelegnünk kell és érdemes, és kik azok, akiket könnyebben észreveszünk, mert aradi emberek, aradi fejek. A kötetben benne van a templom, az iskola, a sajtó, a művészvilág, az aradi írásbeliség és egy kicsit a történelmünk is, elsősorban a kötetet záró Fritz Mihály-érméknek köszönhetően” – mondta ismertetőként Réhon tanár úr. A „rajzfüzet” borítóját egyébként egy Frențiu Sever-rajz díszíti, a hátlapon dr. Csíszér György Fritzről készült fiatalkori portréja látható.
Fritz Mihály a tőle megszokott szerénységgel beszélt a kötetéről. Olyan embereket válogatott össze, akiket személyesen ismer és ismert; az „aradi panteon” végül kibővült olyanokkal is, akiket Réhon József javaslatával választottak ki. A művész bevallotta, azt tapasztalta, hogy portréi nem mindig nyerik el az alanyok tetszését, úgyhogy ezúttal is számol a kritikákkal. Minden egyes portrénál az illető karakterét igyekezett kihangsúlyozni. „Saját unokáim szoktak engem kegyetlenül megkritizálni, ők szokták javítani a rajzaimat, úgyhogy vállalom a kritikákat” – mondta.
A rendezvény dedikálással és baráti beszélgetéssel zárult, a két kötet megvásárolható a Nyugati Jelen könyvesboltjában (Jelen Ház).
Sólya Emília/ Nyugati Jelen (Arad)

Beszélgetés dr. Vajda Sándor borosjenői ny. főorvossal
„Mindig arra ügyeltem, hogy senkinek se okozzak fájdalmat” (I.)
– Székelyhídon születtem, Bihar megyében. Szüleim és minden felmenőm váradiak. A házunk közel volt az állomáshoz. 1942-ben, amikor kezdődtek a bombázások, a család elmenekült Székelyhídra. Anyám a nyolcadik hónapban volt velem. Így én ott láttam meg a napvilágot. Kicsi gyermek koromban visszamentünk Nagyváradra, úgyhogy szülőfalumból semmi sem maradt meg emlékezetemben.
–Hol végezted az iskolát?
– Elemi és gimnáziumi tanulmányaimat Nagyváradon végeztem. A Sánc utcai fiúiskolába jártam. Akkor vezették be a kötelező hét osztályt. Azelőtt négy osztály után lehetett menni inasiskolába. Abban az iskolában egy eléggé bunyós társaság gyűlt össze, a fegyelemmel bizony több probléma is volt. A tanár azzal kezdte az órát, hogy kettőt-hármat felpofozott, s kizavarta őket az osztályból. Aztán csend lett. Megtanítottak minket ott a fegyelemre. Matematikatanárunk egy pálca segítségével kényszerített, hogy megjegyezzük a képleteket. Magyartanárunk igen alapos ember volt; megszerettette a fiúkkal az olvasást.
–Hova jártál középiskolába?
– A színház mögött levő, volt Orsolya-zárdába kerültem. Azelőtt ez leányiskola volt, mi voltunk a második fiú-széria. Jól éreztem ott magamat. Nagyon jó tanáraink voltak. Földrajztanárunk katonaemberként valamikor a fronton sebesült meg, húzta a lábát, történelemtanárunk azelőtt előadott a Bukaresti Katonai Akadémián. Ezek az emberek nemcsak tanítottak, hanem neveltek is bennünket. Kikeményített ingben, élére vasalt nadrágban, mindig frissen borotválva jöttek be az osztályba. Péter bácsinak, földrajztanárunknak a közeledtét messziről elárulta arcszeszének illata. Egyik kedvencem volt magyartanárnőnk, aki kötelezett bennünket, hogy hazafias kötelezettségként tanuljuk meg a Himnuszt és a Szózatot. Később gondjai lettek emiatt…
–Szerettél iskolába járni?
– Szerettem az iskolát. Jól tanultam. Nem voltam első, de a legjobb ötbe mindig bekerültem. Kedvvel tanultam. Örömet szerzett, ha valamit elolvastam, megtanultam és tudtam.
–Melyek voltak a kedvenc tantárgyaid?
– Elsősorban a magyar irodalom. És foglalkoztatott a történelem is.
„… értem is eljött egyszer a lefüggönyözött, fekete autó”
– Középiskolás voltam, amikor begyűrűzött Nagyváradra is az ’56-os forradalom hatása. Kialakult egy diáktársaság. Szervezkedtek, de inkább csak tárgyalták a magyarországi eseményeket. Engem is próbáltak bevonni. Egyik haverommal nagyon jól el tudtunk beszélgetni, mert őt is érdekelte a történelem. Séta közben a Körös-parton próbált meggyőzni, hogy csatlakozzam ehhez a csoporthoz. Sikertelenül… Aztán jöttek a letartóztatások. Érettségi után értem is eljött egyszer a lefüggönyözött, fekete autó, és vittek a szekuritátéra. Ott tartottak egy ideig egy beton magáncellában, amely akkora volt, mint egy szekrény. Csak állni lehetett benne, és kötelezően az ajtóval szemben. Néha benéztek a figyelőablakon, hogy lássák, nem estem-e össze. Egy idő után megbilincseltek, lekötötték a szememet, és elvezettek a kihallgatótiszt elé. Felolvasta mindazt, amit beszéltünk a haverommal a történelemről, a kisebbségi létről, ugyanis a havert, aki már hónapok óta bent volt náluk, megdolgozták, és leírta beszélgetései tartalmát. Én nem tudtam sok újdonságot mondani nekik.
–Hogy bántak veled ott, bent?
– Nagyon durvák voltak. És amikor kiengedtek, alá kellett írnom egy nyilatkozatot, hogy senkinek nem beszélek a történtekről. Egy alkalommal, amikor vittek szemellenzővel, egy egyén (a hangját ma is megismerném), aki rettentően ki volt borulva valamiért, minden ok nélkül tetőtől talpig összevissza vert, rúgta a sípcsontomat, s azzal fejezte be, hogy beletalpalt a vízhólyagomba. Szerencsére fiatal voltam, és nem robbant fel a hólyagom. Mert, ha felrobbant volna, egész életemre nyomorékká válok…
„Kedvenc sportom a vitorlázórepülés volt”
–Iskolán kívül foglalkoztál-e még valamivel?
– Tagja voltam az Ady Endre Irodalmi Körnek, írogattam különféle tudósításokat a diákéletről a helyi újságba, a Fáklyába. Egyébként VI. osztályos korom óta minden nyáron dolgoztam. Kertészetben, kőműveseknél, a festékgyárban a festékfinomításnál, aztán egyetemistaként a gyár laboratóriumában.
–Sportoltál?
– Hogyne! Télen síztem, nyáron pedig repültem a repülőklubban. Kedvenc sportom a vitorlázórepülés volt. Nagyon jó társaság fonódott össze ott. Egymás segítése, az egymásra figyelés vezérelt minket. Sikerült megszereznem az A, B, C kategóriákat.
–Mennyi ideig jártál a klubba?
– 1961-ig, négy évet. Terveztem, hogy Bukarestbe megyek egyetemre aeronautikára. Készültem keményen matematikából, fizikából. Ezen az egyetemen viszont megköveteltek bizonyos társadalmi eredetet stb. Meg biztosan bekerült a dossziémba a kalandom a szekuval…
–Felidéznél egy érdekesebb történetet diákkorodból?
– Tizenegyedikes voltam, amikor a Korunk rendezett Váradon egy versenyt középiskolások részére. A magyar iskolák közötti megmérettetés döntőjében második helyezést értem el. Osztálytársnőim egy tornaórán az öltözőben megmérték az ingemnek a nyakát, és nagy meglepetésemre kaptam az osztálytól egy dupla mandzsettás, fehér puplininget. Annyira örültem annak az ajándéknak! A szeretet szimbólumának tekintettem. Nem hiszek a kabalákban és a szerencsetárgyakban, de ezzel az inggel érettségiztem, ezzel felvételiztem az egyetemre, ezzel mentem a félévi vizsgákra, ezzel nősültem.
„Kitűnő közösség volt a teológián”
–Végül melyik egyetemre kerültél?
– Mindig szerettem a természetrajzot, szegény anyámnak meg örök álmát teljesítettem: elmentem Kolozsvárra az orvosira. Öt tantárgyból volt írásbeli és öt tantárgyból szóbeli. Bejutottam ösztöndíjjal az általános orvosira. Hamarosan hívtak a rektor irodájába, ott volt az egyetem párttitkára meg a szekusa is, és tudatták, hogy nem vagyok jó elvtárs, és nem jogosulok az ösztöndíjra. Akkor a rektor mellém állt, félrehívott, és megsúgta, hogy lenne egy fogorvosi ösztöndíj Brassó tartományban. S én átmentem a fogorvosira. Nem bántam meg!
–Ez az ösztöndíj megmentett anyagilag?
– Az egyetemi évek alatt tanítványaim voltak, felvételire készítettem fel gyerekeket, fizikából, kémiából, anatómiából. Az is sokat számított.
–Jól érezted magad az egyetemen?
– Eleinte nehéz volt, mert nem ismertem a román szakkifejezéseket. De belejöttem. A kollégák elfogadtak, bár elég sok nyelvtani hibát vétettem.
– Miért nem iratkoztál magyar tagozatra?
– Csak Marosvásárhelyen volt magyar orvosi, meg Kolozsvár közelebb volt az otthonomhoz.
– Szereztél barátokat Kolozsváron?
– Amikor elvették az ösztöndíjamat, egy lelki jó barátom elvitt a teológiára, ahol hozzájutottam egy-egy tál meleg ételhez. Soha senki nem kérdezte, miért vagyok ott. Nagyon jó társaságra találtam a teológián, mindig megünnepeltük március tizenötödikét vagy október hatodikát. Lementünk páran egy osztályterembe, ahol volt harmónium, elmondtunk néhány verset, énekelgettünk nagyon jó hangulatban. A teológián jártam nyilvános bibliaórára is. A professzor, aki ezeket tartotta, megmondta, hogy senkinek nem kell bemutatkoznia, nem kell elárulnia a nevét, ha rákerülne a sor, senki se adhassa ki társait… Kitűnő közösség volt a teológián, sokáig tartottuk a kapcsolatot.
– A református teológiáról beszélsz?
– Református vagyok. Kolozsváron van a protestáns teológia: református, unitárius és evangélikus.
– Egyetemista éveid idején is írogattál?
– Igen, főleg a Korunknak. Nagyon jól fizettek. Egy-egy cikkért adtak 100-150 lejt, míg egy havi ösztöndíj kb. 300 lej volt, egy pár cipő meg 60 lejbe került. Jól jött az a pénz, mert így meg tudtam venni a bérletet a Magyar Színházba, a Magyar Operába, meg a vasárnap délelőtti koncertsorozatra, az Egyetemisták Házába… Nem engedtek el otthonról túl sok zsebpénzzel, de sohasem nélkülöztem. Igazán jóllakni a húsvéti locsolások alkalmával sikerült. Mentünk a magyar lányokhoz, és náluk sonkával, tojással, süteményekkel fogadtak.
–Milyen cikkeket írtál?
– Általában orvosi témájú cikkeimet közölték. Például: „A kozmobiológia és fiziológia kérdései”, „A neuron nem relé”, „Kolozsvári fiziológusok tevékenysége”, „Orvosi deontológia”.
„Disszertációmat az arc- és szájsebészet témaköréből választottam”
– Államvizsga után elkerültél Brassó tartományba?
– Mivel megszüntették a tartományi ösztöndíjak rendszerét, bevezették a tanulmányi átlagok szerinti kihelyezést. 9,75-tel végeztem, jó elöl a listán, mégis Borosjenő (Ineu) községet választottam.
– Miért?
– A feleségem odavaló volt. Sosem éltem azelőtt vidéken, gondoltam, kipróbálom ezt is egy-két évig. Feleségem szülei befogadtak a családba, feleségem kérte áthelyezését Temesvárra, hogy közelebb legyünk egymáshoz.
– Mikor esküdtetek meg?
– 1966-ban. Feleségem akkor végezte a másodévet, én pedig az ötödévet. Egy évet laktunk Kolozsváron albérletben.
– Nem próbáltál visszakerülni Nagyváradra?
– Gondoltam rá, de végül Borosjenőben vettem egy telket, és arra később építettünk egy házat.
– Hol kaptál állást?
– A poliklinikán dolgoztam, és kijártam vidékre, Csermőre, Ternovára; a törvény megengedte… 1972-ben szakvizsgáztam Bukarestben arc- és szájsebészetből, majd felvételiztem a doktorátusra 1974-ben. Disszertációmat is az arc- és szájsebészet témaköréből választottam. Tíz évig voltam az egészségügyi dolgozók szakszervezeti elnöke, 1987–1990 között a járóbeteg-intézet igazgató főorvosa és a kórház helyettes igazgatója. Több mint 40 szakdolgozatomat mutattam be hazai és nemzetközi kongresszusokon, konferenciákon, vagy közöltem szaklapokban. 1968-ban felkértek a Vörös Lobogó szerkesztői, hogy írjak az Orvosi tanácsok rovatba; mai napig folytatom ezt. Több cikkemet közölte aradi kulturális szemlénk, a Szövétnek, meg a Művelődés.
–Meddig dolgoztál a kórházban?
– ’90-ben lemondtam tisztségemről, és aztán megnyitottam a magánrendelőmet.
–Működik most is?
– Ez év március végén bizonyos egészségügyi komplikációk miatt be kellett zárnom.
–Élnek még magyarok Borosjenőben?
– Szórványvidék. A lakosság 7,2%-a magyar. Amikor odakerültem, még volt 7 osztályos magyar iskola. Jelenleg sem óvodai, sem iskolai oktatás nem folyik magyar nyelven. Készítettünk egy kimutatást a beiskolázandó, magyar nevű gyermekekről, mindegyik családot felkerestük, próbáltuk meggyőzni őket, hogy kérvényezzék egy magyar osztály indítását, sajnos eredménytelenül. Ezelőtt öt évvel sikerült beindítanunk egy magyar nyelvű óvodáscsoportot, de megszüntették, tanügyi átszervezés és leépítés miatt. Juhász Béla / Nyugati Jelen (Arad)

Beszélgetés dr. Vajda Sándor borosjenői ny. főorvossal
„Mindig arra ügyeltem, hogy senkinek se okozzak fájdalmat” (II.)
„A megmaradásunkért dolgozom”
– Nagyon jelentős közösségszervező, közművelődési tevékenységedet hogyan lehet összeilleszteni a fogorvosi munkával?
– Egyik nem zárja ki a másikat. Mindig volt bennem egy belső késztetés, miszerint, ha tudok valamit, azt jó megosztani az emberekkel. Lehet, hogy jó pedagógus lett volna belőlem.
–Mi motivál? Miért csinálod?
– A megmaradásunkért dolgozom. Olyan nagy a beolvadás. És jöttek, és jönnek páciensek, magyar nevük van, de ki sem tudják ejteni helyesen a nevüket… Tudatában vagyok annak, hogy ezt a folyamatot nem tudjuk megállítani. De tudjuk fékezni. Valahogy úgy megy az egész, mint amikor egy fazék meleg vízbe beleteszünk egy jégcsapot. Az olvadni kezd. Ezt nem tudjuk megakadályozni, de tudunk még hozzáönteni egy kis hideg vizet, hogy lassítsuk a folyamatot. 1990-ig minimálisak voltak a lehetőségeink. Utána megkerestek különböző civilszervezetektől, más eshetőségek születtek.
– Melyek voltak a legfontosabbak?
– Miután Kolozsváron újraalakult az EMKE (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület), és megalakult Aradon is, Borosjenőben létrehoztuk az EMKE fiókszervezetét, amelynek már 20 éve elnöke vagyok. Összejöveteleinken előadások hangzanak el a magyar irodalomról, történelemről, megünneplünk minden jeles történelmi eseményt, emléktáblát állítottunk két vértanú tábornoknak, akik kötődtek városunkhoz. Nagyszabású emlékünnepségen méltattuk Diószeghy László festőművész és Európa-hírű lepketudós, valamint dr. Balogh Ernő orvos-költő munkásságát, és emléktáblát helyeztünk el tiszteletükre a református templomban. Diószeghy Európa egyik legnagyobb lepkekutatója volt. Münchenben végezte a festő akadémiát, Holbeinnek volt tanítványa, és azért festett, hogy lepkét gyűjthessen és a lepkéket tanulmányozza.
Nagyváradon megalapítottuk a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaságot (PBMET), amelyik nagyon sikeres, több mint 100 kötetet adtunk ki. Húsznál több előadást tartottam náluk.
Foglalkozom helytörténettel, többek között bemutattam a borosjenői vár történetét, a római katolikus templomban található Barabás-festmények történetét, tanulmányt írtam a világosi Bohus családról, Leiningen-Westerburg Károlyról, a nők szerepéről a szabadságharcban, Perecsényi Nagy Lászlóról, aki Arad megye első magyar írója, újságírója volt, s ott nyugszik ő is a borosjenői temetőben stb. 2016-ban sikerült létrehoznunk egy több mint ezerkötetes magyar könyvtárat.
Meghívtak Isaszegre, ahol minden évben megrendezik a történelmi napokat. Ott is több előadást tartottam. Most már állandó vendégük vagyok. Két kedvenc témám van: „A kereszthalál orvosi szemmel” és „A gyógyítás a szentírásban”.
„… a határon túl is elhíresült Horváth Béla szavalóversenyről”
– Mondjál, kérlek, valamit a határon túl is elhíresült Horváth Béla szavalóversenyről!
– Azért hoztuk létre, mert városunkban nincs magyar nyelvű oktatás. Már 22. alkalommal tartottuk meg. Célunk, hogy azok a gyermekek és fiatalok, akik csak szüleiktől vagy nagyszüleiktől tanultak meg magyarul, a versek segítségével megismerjék, megszeressék, megtartsák anyanyelvüket, és azt majd tovább is adják. A rendezvény nagyban hozzájárul a nemzeti identitás megtartásához, a magyar gyermekek megismerik, számon tartják egymást, keresik egymás társaságát. A szavalóversenyen részt vevő gyermekek, akik többnyire vegyes házasságból származnak, évről évre helyesebben beszélik anyanyelvüket, már egymás között is magyarul beszélnek, és nem suttogva. Tehát büszkén vállalják nemzetiségüket. Eredményként említhetjük, hogy vannak szavalóink, akik románul végezték a gimnáziumot, és magyar nyelven folytatták az egyetemi tanulmányaikat, és olyan is van, aki az elemi iskolát románul végezte, és magyar nyelvű gimnáziumba iratkozott.
– Idén mikor volt a Horváth Béla szavalóverseny?
– Sajnos, nem tudtuk megtartani betegségem miatt. Március végén jött a komplikáció. Tizenegy évvel ezelőtt felfedeztek a vastagbelemben egy daganatot. Akkor megműtöttek, minden rendbe jött. Soha sem gondoltam, hogy valamikor még beteg lehetek. Most tavasszal egy nagyobb erőkifejtésnél szétváltak hasamban az izmok. Sürgősségi eset volt. Borosjenőben nem tudtak megműteni, mert nem volt altatóorvosuk. Be kellett jönnöm Aradra. Itt megoperáltak.
– Ki volt Horváth Béla?
– Borosjenőben született, kolozsvári színész, rendező, író, kultúrember volt. Huszonnyolc éve elhunyt. Felesége, Bisztrai Mária a színház igazgatója volt, Groza Péter lánya.
– 2014-ben a budapesti Lánchíd Rádióban Vass István Zoltán „magányos bozótharcosnak” nevezett. Erről mi a véleményed?
– Nem volt semmi támogatásunk. De a szavalóverseny minden résztvevőjének mindig tudtunk ajándékot átnyújtani. Kiharcoltuk. Mindig találtunk támogatókat. Amikor leközölték a jelzett riportot, el voltunk anyátlanodva, de végül csak sikerült továbblépni.
– Hogy érzed, megbecsülték, megbecsülik a munkádat?
– A múlt rendszerben azzal ismertek el, hogy vezető funkciókba neveztek ki. Megkaptam az „Egészségügy Kiváló Dolgozója” címet, a „Munka Érdemrendet”. ’90 után kitüntettek a PBMET Fényes Elek-díjával, majd megkaptam a Királyhágó-melléki Református Egyházkerülettől a Pro Partium-díjat, az aradi Szabadság-szobor Egyesület Emléklap és Emlékplakettjét, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Arad Megyei Szervezete „Tiszteletbeli Pedagógus” címét. 2015-ben Magyarország köztársasági elnökétől átvehettem a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést, „a szórványmagyarság megmaradása és kulturális életének gyarapítása, valamint a magyar gyermekek anyanyelvre való oktatása érdekében végzett kiemelkedő tevékenysége(m) elismeréseként”. 2017-ben szakmai és tudományos munkámat díjazva nekem ítélték a Pápai Páriz Ferenc-díjat.
– Hogyan viszonyulsz a politikához?
– RMDSZ-tag vagyok. Megvan a magyar állampolgárságom. Még Göncz Árpád írta alá. Nem a mostani lehetőséggel nyertem el.
„… sokat számít, hogy a beteg higgyen a gyógyulásban”
– Olvastam, hogy támogattad a borosjenői református templom újjáépítését. Igaz ez?
– Azt a templomot teljesen lebontottuk, új alapokat öntöttünk, egészében új épületet emeltünk. A régit már „csak a Szentlélek tartotta”.
– Voltak egyházi funkcióid is?
– ’94-től ’98-ig voltam a Temesvári és Aradi Egyházmegye főgondnoka, voltam a Királyhágó-melléki Egyházkerületnek igazgató-tanácsosa, közgyűlési tag, fegyelmi bizottsági tag, az Erdélyi Református Egyház Zsinatának tagja. Most már csak presbiter vagyok.
– Tőkés Lászlót ismered személyesen?
– Nagyon jó viszonyban voltunk. Mivel én nem függtem tőle, mindig megmondtam neki a véleményemet.
–Meghallgatta?
– Vagy elfogadta, vagy nem. De amikor közös ebéd volt, elvárta, hogy szemben üljünk egymással, és elbeszélgessünk… Sokszor volt vendégünk Borosjenőben, sőt még nótázásra is tanította a társaságot. Azt mondta, azért jött hozzánk, hogy feltöltődjék. Jól érezte magát velünk.
– Korunk emberének szüksége van Istenre, általában a hitre?
– Feltétlenül, mert akinek hite van, könnyebben megy át a nehézségeken. Például, műtét előtt sokat számít, hogy a beteg higgyen a gyógyulásban. A felépülésben sokat számít a közös imádság, éneklés.
„Létszükségletemmé vált az olvasás”
– Bemutatnád-e a családodat?
– 51 éve vagyunk házasok Katóval. Feleségem infektológus, osztályvezető főorvos volt. Nagyon jól megértjük egymást. Nagy segítségemre van a rendezvények szervezésében, átvállalva az adminisztratív problémákat. Nyilvántartja, értesíti, ha szükséges, felkészíti a szavalókat. Szívügyének tekinti az EMKE-rendezvények megszervezését, évekig tevékenykedett a Máltai Szeretetszolgálatban, a helyi szervezetet vezette. Sajnos nem lehetett gyermekünk… Édesapám géplakatos volt, magánúton adminisztratív jogot tanult, édesanyám háztartásbeli. Hatan voltunk testvérek; sajnos, az öcsém és a bátyám már nem élnek.
–Mit csinálsz legszívesebben szabadidődben?
– Legszívesebben olvasok. Ha egy nap nem olvasok legalább két órát, akkor felkelek éjszaka és bepótolom. Létszükségletemmé vált az olvasás. Mindenevő vagyok.
– Szereted embertársaidat?
– Nagyon becsülöm az embereket. Mindig arra ügyeltem, hogy senkinek se okozzak fájdalmat, és ha valakinek fájdalma van, próbáljam megszüntetni azt. Fontosnak tartom meghallgatni az embereket. Nagyon szeretem a gyermekeket, a gyermekpácienseim is szeretettel jöttek hozzám, jól elbeszélgettem velük.
–Bántottak sokat?
– Nem mondhatnám. A kollégáimmal mindig jó volt a viszonyom.
„… a legnagyobb gazdagság az, amit láttunk a világból”
–Mennyire vonz a képzőművészet, a zene?
– Festmények, szobrok és zene nélkül elképzelhetetlen a világ, és szegényebbnek érezném magam.
–Félsz az időskortól?
– Megbékültem, megbarátkoztam vele. Azt mondom, hogy méltósággal kell elviselni, és tudomásul kell vennünk, hogy sem fizikailag, sem pszichikailag már nem vagyunk 20-25 évesek.
– Gazdag ember vagy? Nem elsősorban az anyagiakra gondolok.
– Hálás lehetek a Teremtőnek, hogy el tudtam érni azt a lehetőséget, hogy megfelelő életvitelem legyen. Feleségemmel bejártuk csaknem egész Európát, csak Albániába nem látogattunk el. De voltunk Közel-Keleten, Közép-Ázsiában, Afrikában is. Sok szépet megcsodáltunk. Voltaképpen a legnagyobb gazdagság az, amit láttunk a világból.
–Boldog vagy?
– A boldogság relatív fogalom. Van, amikor boldognak érzem magam, van, amikor kiborulok, de ha mérlegre tennénk életemet, elmondhatom, hogy boldog lehetek. Bűn volna, ha lázadoznék a sorsom ellen. Kevés jó tulajdonságom van, de nem horkolok, nem büdös a lábam és nem vagyok irigy ember, tudtam örülni mások sikerének. Ha valakinek szép barátnője van, örülök neki, és arra gondolok, hátha nekem is lesz… Persze, ez vicc!
–Van kedvenc virágod?
– Feleségem a virágspecialista. Rengeteg virág díszíti az udvarunkat, a kertünket. Van egy 40 éves gumifánk, amely minden karácsonykor kivirágzik. Különben sok a rózsánk.
– Mit tennél másként, ha most kezdenéd?
– Lehet, hogy elfoglalnám a klinikai állást, amelyet felajánlottak, és diákokkal foglalkoznék.
– Aradon rengeteg fogorvosi rendelő nyílt. Nem gondolod, hogy túlságosan felhígult a szakma?
– Elkezdték szériában gyártani a fogorvosokat. Megduplázódott a végzett fogorvosok száma, és mindegyik ráhajt a pénzre. De én ezt nem ítélem el.
– Vannak igazi barátaid?
– Vannak. De nagyon sokan közülük átköltöztek egy másik dimenzióba.
– Példaképeid?
– Első helyen Kazinczy Ferenc. Szavai hitvallásommá váltak: „Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. / Ezt, ha nem érted / Szánts és vess, s hagyd másnak az áldozatot!” S még hozzátenném Jakab apostol gondolatát: „Aki azért tudna jót cselekedni és nem cselekszik, bűne az annak.” Juhász Béla / Nyugati Jelen (Arad)

A Romániai Írószövetség aradi tagozata kiosztotta díjait
Prózadíj Juhász Bélának
A Romániai Írószövetség (USR) aradi tagozatának év végi díjkiosztó gáláját, akárcsak tavaly, idén is a Jelen Házban tartották meg szombaton délután. A szép számban összegyűlt írószövetségi tagok, írók, költők, kritikusok először a gálát megnyitó Vasile Dan költő, a Romániai Írószövetség (USR) aradi tagozatának elnöke javaslatára egyperces főhajtással a nemrég (november végén) elhunyt írótársra, Gheorghe Mocuțára emlékeztek. A költő-kritikus tevékenységét a láthatóan elérzékenyült Vasile Dan méltatta, majd néhány szóban felvázolta a tagozat tevékenységének idei főbb mozzanatait. Sikernek könyvelte el, hogy idén az Írószövetséghez benyújtott hat dossziéból ötöt elfogadtak, s így öt új taggal bővült az aradi tagozat. Az új tagoknak – köztük Juhász Béla – Vasile Dan gratulált és ünnepélyes keretek között átadta a tagsági könyvecskét.
A 2016-os évi tevékenységükért díjazottakat a háromtagú zsűri nevében – Ioan Mateuţ, Traian Ştef, Lucia Cuciureanu – Ioan Mateuţ elnök köszöntötte, nem mielőtt megköszönte volna a támogatást az Aradi Polgármesteri Hivatalnak és a Municípiumi Kulturális Központnak, amelyek segítettek a díjak anyagi hátterének a biztosításában.
Költészeti díjat kapott: Gheorghe Mocuţa (posztumusz, Salutări din piața Reconcilierii, Mirador, 2016) és fia, Andrei Mocuța (Voi folosi întunericul drept călăuză, Cartea Românească, 2016).Prózadíjjal jutalmazták Juhász Bélát Száraz köd című kötetéért (Irodalmi Jelen Könyvek, 2016). Elismerésben részesült irodalomtörténetben Ion Mierluțiu (Revistele de cultură apărute în Arad în perioada interbelică, Mirador, 2016) és Mihai Vieru (Ion Stratan, Editura Muzeului Literaturii Române, 2016). Debütdíjat kapott Mircea Pascariu (Trax, Editura Casa de Pariuri Literare, 2016), valamint különdíjban részesült Sorin Despot a Bungalou 6 című antológiakötet szerkesztésért.
A gála zárásakét Bege Magdolna, az Irodalmi Jelen főszerkesztő-helyettese ötödik alkalommal adta át a lap főszerkesztő/tulajdonosa, Böszörményi Zoltán által alapított Irodalmi Jelen-díjat. Idén a díj nem egy személyt illetett, hanem az ARCA irodalmi folyóiratot, melyet az írószövetség aradi tagozata ad ki, és amelyet az ARIEL (a folyóiratok és könyvterjesztők egyesülete) a 2016. év legjobb folyóiratának választott.
Valamennyi díjazottnak gratulálunk, a tagozat minden írójának, költőjének eredményekben gazdag új esztendőt és nagyon sok olvasót kívánunk! Irodalmi Jelen Nyugati Jelen (Arad)

Húszéves a Szövétnek
Megjelent aradi kulturális szemlénk ünnepi száma
Már az elején közzétesszük húsznál több olvasónk válaszát kérdésünkre: Mit jelent számodra a Szövétnek? Köszönjük az őszinte, dicsérő szavakat.
Következik a változatos tartalmú IRODALOM, MŰVÉSZET rovat. A versek (Böszörményi Zoltán: Az arc, Ablakok, Fiegel Erzsébet: Játék, Arany-Tóth Katalin: Cselekvés, Szabó Péter: /régi karácsony/, Grosz László: Örök ünnep, Regéczy Szabina Perle: Karácsonyi elmélkedés, Radnai István: Alzheimer dicsérete, Köteles Nikolett: Örök éjszín), a rövidpróza (Simpf Angelika: Menekülj!, Jámbor Ilona: Az óceánjáró kísértete, Juhász Béla: Festménya falon, Dr. Markovics Radmila: Rohangáló agysejtjeim, Kocsik Krisztina: Vaddisznók, Brauch Magda: A boldogság világnapja avagy boldog-e a „Boldog ember”?, Kurunczi Mária: Szív). Vége felé közeledik Nótáros Lajos: Arad marad című népszerű, folytatásos regénye, amelyet nemrég egy beszélgetés során a szerző „csupán ujjgyakorlat”-nak nevezett. Jubilál az Aradi Kamaraszínház: tizedik születésnapját ünnepeljük. Ebből az alkalomból tesz közzé egy összeállítást a budapesti Vendégváró Fesztivál idején megjelent, a Kamaraszínházat elismerő írásokból Fekete Réka, művészeti titkár és „mindenes” (Tízéves az Aradi Kamaraszínház). A gazdag aradi színházi hagyományokat mindig hitelesen felelevenítő Piroska Katalin Szabálytalanságok az egykori aradi színházban címmel idéz fel néhány érdekességet. Új programot indított útjára a megyénk kulturális értékeit, épített és természeti örökségét népszerűsítő civilszervezet, a Pro Move Arad Egyesület, Aradi Magyar Költészet Napja címmel, tudtuk meg Pataky Lehel Zsolt újságírótól, az egyesület elnökétől. Egy nappal Tóth Árpád halálának évfordulója után a városunkban született költőről emlékeztek meg a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád Termében (Tóth Árpádra emlékeztek a Magyar Költészet Napján).
A HITÉLET rovatban Bátkai Sándor karácsony ünnepét, a Megváltó születését idézi szívhez szóló eszmefuttatásában (Az okos ember lát, a hívő tovább lát). Szilvágyi Zsolt, temesvár-józsefvárosi plébános a temesvári, illetve aradi zárdákban tanító apácákra emlékezik Iskolanővérek című cikkében. Ódry Mária képzőművész-költő beszámol Brittich Erzsébet kiállításairól, amelyeken bemutatták a „Reformáció 500” ünnepi rendezvénysorozat keretén belül, Arad megye református, illetve evangélikus templomairól készült linómetszeteit (Jó ennyi templomot egyszerre látni!). Horváth Csaba lírai sorai szintén a közelgő Karácsonyra irányítják az olvasók figyelmét (A várakozás). Matekovits Mihály Minorita anekdotái biztosítják a rovatban a derűs hangulatot.
A dezsőházi temetőben ünnepélyesen átadták a restaurált, első világháborús magyar emlékművet, amelyet a Pro Move Arad Egyesület újított fel. Erről az eseményről számolunk be a TÖRTÉNELEM rovatban (Átadták a felújított első világháborús magyar emlékművet Dezsőházán.)
Gazdag tartalommal jelentkezik a HELYTÖRTÉNET rovat. Ujj János egy kiemelkedő tehetségű zeneművész életét és munkásságát eleveníti fel (Elfeledett aradi híresség: Weil Magda hegedűművész). Újra képbe kerül Siska-Szabó Zoltán Régi és új Arad című fotósorozata, amelyben Arad főutcája (a volt Andrássy tér) tárul elénk egy valamikori és egy mai képeslapon. A kisiratosi őseit mindig büszkén vállaló Sarusi Mihály új dokumentum-sorozatot indít (Szalbekék), amelyben a Kisiratost 1818-ban újratelepítő jeles Szalbek családnak állít emléket. Puskel Péter, több ezer Aradhoz és aradiakhoz kapcsolódó anekdota tudója ezúttal városunkban elhangzott kijelentéseket, véleményeket sorakoztat fel, amelyeknek egy része szólássá vált (Híres és hírhedt emberek mondták Aradon). Hónapok óta készül Stefanov Titusz Sever Dan igen jól dokumentált, az aradi turizmus múltját és jelenét bemutató, gazdagon illusztrált sorozata (Az aradi turizmus rövid története – 1.).
Az OKTATÁS rovatot egy aktív kémia–fizika szakos tanár, Rogoz Marianna visszaemlékezése (Egy pályakezdés margójára) és egy nyugalmazott pedagógus, Matekovits Mihály írása (Szórványban) teszi érdekessé.
A MEMOÁR rovat szerzői emlékeznek: dr. Vajda Sándor a C-vitamin felfedezőjére (Nyolcvanévvel ezelőtt kapta meg Szent-Györgyi Albert a Nobel-díjat), Szabó István pedig Nagyvarjas két jellegzetes alakjára, akik „még a magyar időkben” váltak hírhedté (Ami a ’Nagyvarjasi harangszó’ című könyvből kimaradt – de jeleztük’).
Ha december, Szilveszter, vidám óévbúcsúztatás, akkor kicsit terjedelmesebb a HUMOR rovat. Köszönet érte elsősorban a németországi Kölnben élő Kövér testvérpárnak (Kövér Péter: Marsbéli migráncsok; Kövér Miklós: Iluska és Jancsi meséje). És nem hiányoznak Grosz László könnyed bökversei sem (Bökik hírességekről).
Jeles munkatársunk, Koreck Aladár a thaiföldi Bangkokból Phi Phi szigetére utazott feleségével egy decemberi napon, hogy a lehető legegzotikusabb körülmények között lépjen át az új évbe. Ezt az élményét osztja meg olvasóival az ÚTINAPLÓ rovatban (Szilveszter Phi Phi szigetén).
A decemberi Szövétnek részére – szokás szerint – Brittich Erzsébet „faragott” KERESZTREJTVÉNYt (A Zerindi Galéria egyik büszkesége).
Szomorú hírt kaptunk Sarusi Mihály barátunktól: Szolnokon elhunyt Vágner Szabó János, régi, kedves munkatársunk, akinek utolsó írása nyomtatásban a Szövétnek októberi számában jelent meg. (Erdély szerelmese volt). Nyugodjék békében!
Végezetül ki szeretnénk emelni a lap grafikai díszletét. A belső oldalakon Kett Groza János virtuóz rajzai, grafikái, illetve Czernák Dorottya művészi illusztrációi színesítik a fekete-fehér oldalakat. A címlapon Allerhand István ünnephez remekül illő fotója (Bronzba öntött angyal), a hátsó borítón pedig Ady Endre kevésbé ismert karácsonyi verse alatt Szász Eszter Jégcsapok című háttérképe látható. Az első belső színes borítón: Aradi pillanatok, a hátsó belső borítón: válogatás Móré-Sághi Annamária Kék című kiállításának falikárpitjaiból.
A 20. születésnapját csendben, méltósággal ünneplő Szövétnek decemberi számában meglepetést kínál: a megszokott 40 belső oldal mellé +20 ajándékoldalt nyújt hűséges, kitartó olvasóinak.
Áldott, békés karácsonyt és jó egészségben, boldogságban eltöltött új évet kíván minden kedves olvasójának és munkatársának – a 20 éves Szövétnek! Juhász Béla / Nyugati Jelen (Arad)