"A marosvásárhelyi Cuvintul Liber nov. 24-i számában Ion Judea mérnök "Suferintele" domnului Sütő András című cikkében durva, gyalázkodó hangú kirohanást intézett az író ellen. A Romániai Magyar Szó magyar fordításban közölte a cikket. Ion Judea azt írta, hogy Sütő András állásfoglalásait áthatja a román nép elleni beteges gyűlölet. Sütő célja a Vatra Romaneasca lejáratása, azok lejáratása, akik márciusban felléptek a destabilizáló erők ellen, ezek erők élén állt Sütő András. Sütő egy kisebbség képviselője akar lenni, ezen kisebbségnek jobb dolga van, mint bárhol Európában. Ion Judea ellenséges cikkében még azt is állította, hogy Sütő nem is látott a bal szemével. Sütő a Vatra Romaneascát lefasisztázza, ezzel sértegeti azt a népet, amely túlságosan türelmes. Nem is érdemes tovább idézni ezt a cikket. Éppen az a Judea írta, aki felelős azért, hogy a román tüntetők Sütő Andrásra és a többi magyarra támadtak. /A cikk magyarul: Ioan Judea: Sütő András úr "szenvedései". = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 30./"

"Az RMDSZ Maros megyei vezetőségének azaz álláspontja, hogy nem érdemes válaszolni azokra a provokatív, uszító támadásokra, amelyek szinte naponta érik az RMDSZ-t. Most viszont nem hagyhatják szó nélkül azt a minden mértéket fölülmúló cinizmust, amellyel Ion Judea a Cuvintul Liber nov. 24-i számában megjelent írásában Sütő Andrást és az RMDSZ vezetőségét próbáltas bemocskolni. Ion Judea az Egységtanács akkori elnökeként felelős a márc. 19-én és 20-án történetekért, aki magas katonatiszti rangjához méltatlanul viselkedve hozzájárult a Sütő Andrást ért szerencsétlenséghez. Az RMDSZ székháza elleni támadáskor Judea Sütő Andrásnak védelmet ígért, tiszti becsületszavát adva, majd sorsára hagyta Sütő András írót és társait. Az RMDSZ nyilatkozatában idézte Ion Judea korábbi cikkét, aki a Népújság márc. 31-i számában elítélte a Cuvintul Liber című román lap márc. 27-i cikkét /A hodákiak lelkében szállást talált a megértés, a türelem, a kölcsönös tisztelet/, mondván: "ez teljes ellenétében áll az 1990. március 19-n este elkövetett szégyenteljes tettekkel, melynek szemtanúja voltam." Ebben még Judea elismerte, hogy mi történt az RMDSZ-székházba menekültekkel: "tüzet gyújtottak az épületben, halállal fenyegették a padlásra menekülteket.", kétszer is átszakították a védőkordont és megtagadták azt a felszólítást, hogy hagyják el az épületet és ne folytassák annak ostromát". Az RMDSZ rágalmazás miatt Ion Judea ellen eljárást indít. /Nyilatkozat. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 28., Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 30./"

Kincses Előd, a marosvásárhelyi események koronatanúja /akinek távoznia kellett az országból/ összefoglalta a marosvásárhelyi jelentés hiányosságait. A jelentés szerint a pogromoknak szükségszerűen be kellett következniük, mert ez az ár, amit fizetni kellett a demokratizálódásért. Valójában a pogromok a demokratizálódás megakadályozását, a szekuritate visszaállítását célozták. A jelentés nem szól a megyei Nemzeti Megmentési Front jan. 19-i határozatáról: szept. 1-jétől vissza kell állítani a Bolyai Farkas Líceumot magyar, a Papiu Líceumot román intézményként, kijelentve, hogy de jure jan. 19-től mindkét intézményt ilyen jellegűnek nyilvánítják. Ez igazolja, hogy a magyar iskolák visszaállítását Marosvásárhely románjainak többsége helyeselte. Ebből következik, hogy a jogos magyar követelés csak ürügy volt a magyarellenes hangulatkeltésre. A Romániába szállított magyar könyvekkel kapcsolatban elmondható, hogy besszarábiai románoknak százezer számra küldenek román könyveket. A jelentésből kimaradt, hogy a Vatra Romaneasca már februárban elhatározta: márc. 15-ét magyarellenes propagandára kell felhasználni. A márc. 16-i gyógyszertári csatáról a jelentés nem mondja ki, hogy a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsának határozata értelmében a város valamennyi gyógyszertárára visszakerült a román mellé a magyar gyógyszertár felirat is. A márc. 19-i eseményekről szóló jelentés nem tartalmazza, hogy a tüntetést, Kincses Előd foglyul ejtését és alelnöki tisztségéről való lemondatását Ion Judea ezredes, a Vatra Romaneasca vezetőségének megbízásából szervezte meg. ? Felvételek igazolják, hogy a román tüntetők a főtéren bevárták a felfegyverzett román parasztok megérkezését, és együtt mentek az RMDSZ-székházhoz. A jelentés elhallhatja, hogy a Maros megyei vezetés felkérte Ion Iliescut, hogy utazzon Marosvásárhelyre, azonban Iliescu azt válaszolta, ilyen feszült helyzetben nem utazik a városba. A jelentés nem említi, hogy Constantin Cojocaru tábornok, Maros megye katonai parancsnoka megtagadta Kincses Elődnek, a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa /NEIT/ alelnökének felszólítása teljesítését. Kincses azt követelte, hogy a magyar és román tüntetőket a hadsereg válassza szét, és biztosítsa Marosvásárhely védelmét az esetleges újabb beözönlés ellen. A Maros megyei ügyészség azonosította Csipor Sntal, Gémesi István és Kiss Zoltán gyilkosait, de nem helyezte őket vád alá. Sütő András egyik bántalmazóját is azonosították, de nem gyilkossági kísérletért, hanem csendháborításért vonták felelősségre. Vasile Tira őrnagy, aki irányította Sütő András elleni támadást, Formanek Ferenc és Pécsi Ferenc szatmári NEIT-vezetők foglyulejtését és lemondatását, még mindig szabadlábon van, a hadsereg állományában. Nem vonták felelősségre Ion Judea ezredest, Ion Seriescu tábornokot, Gheorghe Gambra ezredes rendőrparancsnokot és Constantin Cojocaru tábornokot. /Kincses Előd: A marosvásárhelyi jelentés hiányosságai. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 8./

"Marosvásárhelyen megjelent az ismeretlen Timopur kiadónál Ion Judea ezredes könyve: Tirgu Mures, Cumpana lui martie. Val si ura /Marosvásárhely. Márciusi megpróbáltatás. Áradat és gyűlölet/. Judea ezredes főszereplője és koronatanúja volt az 1990-es eseményeknek, márc. 19-én felelőtlen ígéretével tőrbe csalta az RMDSZ ostromlott székházába szorult magyarokat, köztük Sütő Andrást, így lehetővé tette, hogy a felbérelt hodáki meg libánfalvi lakosok rátámadjanak a szorongatottakra. Sütő András egy tévé-interjúban elmondta, hogy Judea ezredesi egyenruhában mutatkozott, az RMDSZ-székházba betört románokat "drága fiaimnak", "fiacskáimnak" szólította és lehetséges, ha komolyan rájuk szól, hallgattak volna rá. Judea azonban ezt nem tette meg. Ehelyett terjesztette a hamisított röpcédulákat, amelyek határrevíziós gondolatokat népszerűsítettek. Sütő tiltakozott a hamisított röpcédula ellen. Judea viszont terjesztette, mondván: mire készülnek a magyarok, Erdély elszakítására. - Judea megjelent könyvében különféle manipulált Vatra Romaneasca-anyagokat közöl, hogy bizonygassa: a magyarok románellenes megmozdulásokat szerveztek az RMDSZ irányításával. "Privilégiumaik" érvényesítésére megfogalmazták a "hét parancsot" /ki hallott ilyesmiről, kérdezte a könyvet ismertető Nagy Pál/. Judea úgy gondolja, hogy a román fajnak /neamul nostru romanesc/ külön törvényei vannak a demokráciát illetően. Szerinte az RMDSZ "terrorista szervezet", a magyar diákok "ördögi terveik kivitelezésén fáradoznak". Judea egyetértéssel közli a Vatra Romaneasca és pártja követelését: a fő "vétkesek" - Domokos Géza, Sütő András, Király Károly, Kincses Előd, Jakabffy Attila, Pálfalvi Attila, Smaranda Enache, Demény Lajos és Gilea Valer - büntetőjogi felelősségre-vonását. Nehéz lenne a szerző összes tárgyi tévedését felsorolni, nem létező személyek szerepeltetését. /Nagy Pál: Honnan árad a gyűlölet? = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 8./ "

Márc. 15-én Marosvásárhelyen ünnepelte a Román Nemzeti Egységpárt /RNEP/ megalakításának negyedik évfordulóját. Ion Judea, a párt Maros megyei elnöke a jól ismert túlzásokkal ecsetelte a Hargita és Kovászna megyei románok nehéz helyzetét. Gheorghe Funar pártvezér kifejtette, hogy a párt 1990 tavaszán a fájdalomból született, a fájdalom okozói az RMDSZ vezette irredenta magyarok voltak, akik Erdély Romániától való elszakítására törekedtek. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 19./

Fekete március, felelősök nélkül
Huszonöt esztendővel ezelőtt etnikai pogrom történt Székelyföld legnagyobb városában, amelynek öt halottja és legalább háromszáz sérültje volt, de felelőse ma sincs. Sütő András író fél szemét kiverték, azóta magyarok tízezrei költöztek el a településről, amely immár – könnyen lehet, hogy végérvényesen – román többségűvé vált.
Napra pontosan huszonöt évvel ezelőtt éppen az első szabad választások kampányfinisében jártunk, amikor sokkoló képek érkeztek Marosvásárhelyről: Sütő Andrást többedmagával brutálisan megverték, a magyar író fél szemét is kiverve és több bordáját eltörve. A hírek már akkor arról szóltak, hogy megtévesztett és alkohollal feltüzelt románok – akiket a környező falvakból szervezetten szállítottak be – megtámadták az RMDSZ székházát, és ugyan a város katonai parancsnoka, Ion Judea ezredes személyesen garantálta a szabad elvonulást a padlásra felmenekült magyaroknak, a katonaság mégis tétlenül nézte, ahogy a feldühödött tömeg láncokkal és botokkal ütlegeli őket.
Arra már kevesen emlékeznek, hogy első körben nem Marosvásárhelyet választotta a román hatalom a provokáció színhelyének: először a magyar határ közelében lévő megyeközpontban, Szatmárnémetiben próbálkozott a Vatra Romaneasca a későbbihez hasonló forgatókönyvvel. Miután a városbeli magyarok bejelentették, hogy szeretnék megünnepelni március 15-ét, a nacionalista románok egy nappal korábban tiltakozó gyűlést szerveztek, ahol soviniszta jelszavakat kiáltozva elhatározták, hogy megakadályozzák a másnapi magyar emlékezést. Megszállták a tervezett helyszín környékét, majd megrohamozták a kényszerből a katolikus székesegyház udvarán koszorúzó magyarokat, és egy embert megvertek. Leváltották a város magyar vezetőit is, ám mivel ott sokkal nagyobb volt a románság aránya, a magyarok nem álltak ellen, így nem tudtak komolyabb összecsapásokat kierőszakolni.
Marosvásárhely már termékenyebb talaj volt (akkor a városban 52:48 százalékos volt a magyarok és a románok aránya), és jól tudták manipulálni a környékbeli román falvak iskolázatlan embereit is. Jellemző momentuma azoknak a napoknak, hogy az autóbuszokon behozott parasztok először egy román csoportot támadtak meg a városban, és csak akkor fordultak a magyarok ellen, amikor szóltak nekik, hogy őket kell megverni. Nemcsak a román falvak lakóit próbálták beugrasztani a konfliktusba: a környező magyar falvakat is a Securitate provokátorai járták be, hogy drámai hangon harcba hívják az embereket. Nem rajtuk múlt, hogy nem sikerült valódi háborút kiprovokálni. A fekete március eseményei ismertek, de talán nem árt felidézni őket. Az első etnikai jellegű konfliktus már március 16-án kirobbant a városban, amikor a Tudor lakónegyedben a Vatra Romaneasca hívei betörték egy gyógyszertár ablakát és feldúlták a készletet, mert arra a román mellé kikerült a magyar felirat is. Másnap a nacionalista szervezet tüntetést tartott, a felvonulók magyar vért követeltek, és behatoltak a református egyház felsővárosi hivatalába, bántalmazva az ott tartózkodókat és feldúlva az irodát (a rendőrség másodszor is figyelmen kívül hagyta a megtámadottak segélykérését). Március 19-én történt a már említett konfliktus: a Görgény-völgyéből tizenhárom autóbusszal vittek feltüzelt románokat a városba. A megostromlott RMDSZ-székházból hetvenöt magyar menekült fel a padlásra, akiket a tömeg megpróbált kifüstölni, és akik közül többeket súlyosan bántalmaztak az elvonuláskor. Másnap több tízezres magyar tömeg ment a főtérre tüntetni a magyarellenes incidensek miatt, őket támadták meg a környező falvakból újra behozott botos-fejszés románok. A súlyos összecsapásokban három magyar (a teremiújfalui Kiss Zoltán, az ernyei Csipor József és a sáromberki Gémes István), valamint két román vesztette életét – egyikük részegen leesett a magyar tömegbe hajtó teherautóról.
A történtek miatt szinte kizárólag magyarokat és a magyarok segítségére siető cigányokat ítéltek el. Köztük volt az a Cseresznyés Pál is, aki otthonról békés tüntetésre indult, majd megtámadták, meg is sérült, és amikor fordult a kocka, s többedmagával sikerült ártalmatlanná tennie a fejszével rájuk támadó románt, belerúgott a földön fekvő tehetetlen emberbe. A rúgást (amely kétségkívül fölösleges brutalitás volt, de abban a helyzetben nehéz elvárni a józanságot) egy külföldi tévéstáb forgatócsoportja rögzítette, ennek alapján ítélték el Cseresznyést tíz évre, és ebből hatot le is töltött.
A súlyos konfliktus után megindult a magyarok exodusa a városból – főként az értelmiségiek és a fiatalok vándoroltak külföldre, így rövid időn belül megfordult az etnikai arány, és a románok kerültek többségbe. Kénytelen volt elmenekülni a marosvásárhelyi magyarság egyik vezetője, Kincses Előd is (őt a tragikus napok során mondatták le vezetői tisztségéből – ő volt a megyében a legmagasabb beosztású magyar), aki öt és fél évig nem mehetett vissza Romániába. Jó ideje újra Marosvásárhelyen él. Lapunknak nyilatkozva elmondta, szerinte nincs még minden veszve, mert ugyan immár harmadik ciklus óta román polgármestere van a városnak, de egy köztiszteletnek örvendő közös magyar jelölttel visszaszerezhető lenne a polgármesteri szék. Ennek egyelőre nem sok jelét látni: a huszonöt évvel ezelőtti fekete márciusra a három magyar párt, vagyis az RMDSZ, az MPP és az EMNP külön-külön emlékezett-emlékezik.
A pogrom eseményeinek kivizsgálására egyelőre nincs politikai akarat Romániában. Több múltbéli esemény aktáit a napokban újranyitották ugyan (köztük a vásárhelyi eseményekre kísértetiesen emlékeztető bányászjárásokét, amelyek során a Zsil völgyi munkásokat a fővárosba szállítva szétverték a tüntető fiatalokat és értelmiségieket, valamint az ellenzéki pártok irodáit), az etnikai pogrom felelőseit nem keresik. Arra mindenképpen jó volt a tragédia, hogy Bukarestben – más néven – újjászervezzék a hírhedt Securitatét, és még mindig akad olyan román, aki a „túlzó magyar követelésekre” (a vásárhelyiek anyanyelvi oktatást és nyelvhasználatot kértek a közigazgatásban) adott jogos román válasznak fogja fel a véres eseményeket.
Lukács Csaba
mno.hu / Magyar Nemzet
MNO.hu

Erdély – pergőtűzben (1.)
Huszonöt év távlatából másként látja az újságíró, a tévészerkesztő, a historikus, azaz: alulírott az 1989. december 21-ével kezdődő romániai, erdélyi történéseket és benne a mi magyar kisebbségünk sorsát, mint azokban a sokszor egekbe emelő, máskor földbe döngölő, gúzsba merevítő napokban, hetekben, hónapokban, években.
Eufemisztikusan szólva: szükség volt az időbeli eltávolodásra, hogy kellő judíciummal újra és újra felidézzem – mi több, átéljem! – mindazokat az eseményeket, amelyeknek A Hét, az Erdélyi Napló, a Román Televízió magyar szerkesztőségének belső munkatársaként krónikása, igen gyakran amolyan haditudósítója voltam. 1990 legelején valósággal elkáprázatott: a korábban csak hallomásból ismert nyugati magyar sajtótermékek, kiadványok milyen imponáló számban, terjedelemben jelentek meg, jutottak el az erdélyi magyar olvasókhoz is.
Milyen nagy öröm volt, hogy kezet foghattunk, nyíltan és hátrapislogás nélkül beszélgethettünk a Liberation, a Die Welt, a Frankfurter Allgemeine Zeitung magyar származású szerkesztőivel, tudósítóival! Az már az utánozhatatlan és egyedi romániai rendszer-, sokak szerint „gengszterváltásnak” tudható be: igen gyakran a nyugati magyar közösségek által kiadott lapok, folyóiratok, kiadók fordultak hozzám, hogy hiteles beszámolót küldjek a könyves-gyertyás, a románságot elemi erővel sokkoló 1990. február 10-ei marosvásárhelyi százezres felvonulásról, az orvosi és gyógyszerészeti egyetemen a magyar nyelvű oktatás megteremtéséért zajló ülősztrájkról, amelynek az első naptól kezdve végig a krónikása voltam (az 1990. március 19-ével záruló ülősztrájk legteljesebb dokumentációjával büszkélkedhetem!), a „fekete márciust” megakadályozni szándékozó, a románsággal párbeszédet kezdeményező, mindössze egyetlen lapszámot megért, általam szerkesztett román nyelvű, jelképes elnevezésű Dialog címet viselő kiadványról.
Hamis tanúk, milicista cerberusok
E sorok írója akkor is azt hitte, ma is abban a hitben ringatja magát: a „dialogare necesse est!” jelszóval talán előbbre juthatunk a román–magyar kapcsolatépítésben. Olyan „munkatársakkal” tervezgettük a következő lapszámokat, mint a kiváló költő, dráma- és esszéíró Székely János (ma is őrzöm a kéziratait), Smaranda Enache, Cs. Gyimesi Éva. A kötetben Egy lap tündöklése és bukása címmel olvasható az a már-már haditudósításnak számító beszámoló arról: milyen bürokratikus labirintust kellett végigjárnom, amíg a lapkiadási engedélyt megkaptam, az akkor még állami kézben lévő marosvásárhelyi nyomda román mestere hogyan ejtette rá – „véletlenül” – a kalapácsot a már kiszedett, ólombetűkből álló laptükörre.
A március 20-ai interetnikus összecsapás után gyorsírással jegyeztem le, majd utólag legépeltem az egyetemes jog- és tárgyalástörténetben is egyedülálló tudósítást. A nyolc év börtönbüntetésre ítélt Cseresznyés Pál perének egyik tárgyalásán a tanácsvezető bíró a vád egyik „tanújának” felszólítására a tárgyalóteremben lévőket – a vádlott rokonait, a kíváncsiskodó jelenlévőket, az újságírókat, rádióriportereket – egyszerűen bezáratta, a milicista cerberusok még a mosdóba sem engedtek kimenni!
A „tanú” másfél órán át bolyongott a városban, kereste a másik „tanút”, aki – úgymond – „igazolja” szemenszedett hazugságait. (Ma is vállalom azt az előszót, amelyet Cseresznyés Pál Március mártírja című visszaemlékezés-kötetéhez írtam: talán így jobban megérthető annak az embernek a drámája, lecsúszása, a pohár fenekére való nézése, akit mindennap a börtönőrök, a román rabtársak annyira megvertek, hogy hónapokon át nem lohadt le a feldagadt arca, akinek csípős paprikával kenték be a két szemét!)
Legjobb tudomásom szerint én közöltem az első tudósítást arról, hogy a Mentor Könyvkiadó igazgatójának, Káli Király Istvánnak a polgármesteri tisztségre való jelölését megóvták, és a törvényszéki tárgyaláson ott hőzöngött a tárgyalóteremben, a folyosókon a Ceauşescu-diktatúra románosítási politikáját mindennél jobban igazoló, 75 százalékban románok lakta Tudor lakótelep „színe-java”.
A kötetben olvasható az a tanulmány is, amelyik hiteles adatokkal bizonyította: a legfelsőbb román párt- és államvezetés számára már 1956-tól – a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem mellett! – a magyar tannyelvű Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet volt a legfontosabb célpont a magyar egyetemi oktatás megroppantásában, majd végleges felszámolásában. Nem riadtak vissza a magyarul beszélő, „szívspecialista” „Pop de Popa”-s ejtőernyösök katapultálásától, sem a magyar rektorok, professzorok megfélemlítésétől, megzsarolásától.
Az 1989. decemberi rendszerváltás után is az egyik legfontosabb cél: az önálló magyar orvos- és gyógyszerészképzés tűzzel-vassal, bármi áron való megakadályozása volt! Ami az eltelt huszonöt évben történt, történik, egyenes folytatása az 1956-ban elkezdett, a legfelsőbb államvezetés szintjéről irányított folyamatnak. Nem véletlen, hogy a jobboldali Ungureanu-kormány éppen azért bukott meg 2012-ben, mert a tanügyi törvény szellemében elrendelte a magyar oktatási vonal létrehozását.
Akasztani jöttek
Mivel 1990-ben a Maros megyei RMDSZ elnökségében én ismertem a legjobban az orvosi és gyógyszerészeti intézet igazi drámáját, 1990. március 19-én délután engem – és nem Borbély Lászlót, ahogyan az néhány utólagos közleményben, beszámolóban megjelent – küldtek a hajdani kadétiskola épületébe, hogy részt vegyek azon a tárgyalássorozaton, amelyen egyfelől a parlament N. S. Dumitru szociológusból és Verestóy Attilából álló küldöttsége, másfelől a román tagozat négy diákja és két tanára, a magyar tagozat négy diákja és két tanára vett volna részt. Amikor délután négy órakor felértem a díszteremhez, senkit nem találtam.
Lementem az egyetemi szenátus tanácstermébe. A szó valódi értelmében földbe gyökerezett a lábam: a román tagozat teljes tanári kara, feleségük, idegenek hada úgy „fogadtak”, mint a tőrbe csalt vadat. A professzorok közül néhányan jelentős mennyiségben elfogyasztott alkohol hatása alatt álltak. Valahonnan egy román tévéstáb is előkerült. A bűnbaknak „kijáró figyelemmel” csak engem filmeztek. Egy óvatlan pillanatban sikerült bekapcsolnom a műanyag szatyorban lévő diktafont. Olyan üvöltés, vádözön volt a teremben, hogy utólag sem a rádiónál, sem a televíziónál egyetlen hasznosítható mondatot sem sikerült kiszűrni az iszonyatos hangzavarból.
Alaposan felkészültem a statisztikákból, az orvosi és gyógyszerészeti intézet történetéből. Másfél órán át egyedül és nagyon higgadtan vitatkoztam a „vérre szomjazó” tanárokkal. Utólag kiderült: a magyar tanárok és diákok, amikor látták, hogy a román tárgyaló fél nem tartja be a megegyezést, távoztak az épületből. Érdekes módon a parlamenti küldöttség is távol maradt a szenátusi teremben zajló ordítozástól. Amikor kijöttem a szenátusi tanácsteremből, dr. Jung János előadótanárral, jelenlegi professzorral találkoztam. Elmondtam, mi történt. Ketten ültünk be az én öreg Daciámba. Amikor távoztunk az autóbejáraton, ott leselkedő diákok követ dobtak utánunk. Az a másfél óra mentett meg, nem szorultam fel az RMDSZ-székház padlására, a hetvenhét kiszemelt áldozat közé.
Sok igazság van abban az állításban: a Görgény völgyéből, a Mezőségről teherautókkal, kiskocsikkal behozott, leitatott, a két Bolyait, Király Károlyt akasztani szándékozó románok eltévesztették az irányt: az orvosi és gyógyszerészeti egyetem helyett a főtéren, a Bolyai téren garázdálkodtak, támadták meg az orvosit. Király Károllyal, az Ideiglenes Nemzeti Megmentési Front Ion Iliescu elnök után következő második vezetőjével volt egy éles tévévitám: 1990. március 19-én azzal, hogy Iliescu kérésére Bukarestbe utazott, valójában az első számú vezető nélkül hagyta Maros megyét. Ezzel valójában a visszarendeződés hívei meglovagolták azt az 1989. december végi rossz választást, amelynek alapján Maros megye és Marosvásárhely katonai vezetőket választott – elég, ha a hírhedt Ion Jude ezredesre gondolunk – döntéshozóknak az átmeneti időre.
Tevékenységük felmérhetetlenül sokat ártott nemcsak az ország, Maros megye imázsának, hanem évtizedekre beárnyékolta a román–magyar együttélés korábbi status quoját is. A csíkszeredai Pro-Print Kiadónál 2012-ben megjelent A szabadság terhe. Marosvásárhely, 1990. március 16–21. című kötet szerzőpárosa, László Márton és Novák Csaba Zoltán a Transindex hírportál 2013. február 25-ei kiadásában publikált interjúban joggal hangsúlyozták: „Kitapintható az 1989. decemberi fordulatot követően a marosvásárhelyi román elit félelme: egy demokratizálódási folyamat óhatatlanul is az addigi pozícióik meggyengülését eredményezhette volna, esetenként addigi egzisztenciájuk megszűnésével járt volna.
Ez volt az események fő mozgatórúgója: kellett egy olyan fordulatot találni, amely igazolja, hogy egyrészt szükség van az országot felügyelő titkoszolgálatra, másrészt szükséges a többségében nemzetiségek lakta területen a helyi román eliteket a központból támogatni, akár a demokratikus elvek és gyakorlat figyelmen kívül hagyásával. Arra viszont, hogy az 1989-ig működő románosítási projektet felfüggesztették-e, vagy csupán megváltoztatott körülményekhez igazítva tovább működtették-e, nem tudunk választ adni.” (László Márton összegzése) „Marosvásárhelyen a fennáló sajátos (etnikai, politikai stb.) helyzet folytán a rendszerváltás alapvető kérdései (politikai, gazdasági szerkezetváltás, elitcsere) etnikai színezetet kaptak. (...) Nemhogy felelősségre vonás, hanem még magyarázatkérés, elszámoltatás sincs.” (Novák Csaba Zoltán vallomása)
Stratégia a beolvasztásra
Az a kötet, amelynek az Erdély – pergőtűzben címet adtam, hús-vér emberek golgotajárásának bemutatásával igazolja: a rendszerváltás Maros megyei, székelyföldi, partiumi (ne feledkezzünk meg a „fekete március” szatmárnémeti főpróbájáról) etnikai színezetét a hatalmi pozícióit, szupremáciáját tíz körömmel védő románság, elsősorban annak politikai, szellemi elitje „kölcsönözte”. A Gazda Árpád által a Krónikában bemutatott Húszéves terv a romániai kisebbségek beolvasztására, felszámolására ma már sokkal kifinomultabb, szofisztikus módszerekkel, ötödik sebességbe kapcsolt intenzitással folytatódik.
Az 1989. december 21-ei forradalmi hangulat euforikus lázában, a megyei pártbizottság székházából, az egykori Városháza épületéből kidobált irathegy máglyatüzénél megtalált perdöntő dokumentum, miszerint 7800 román családot kell betelepíteni ahhoz, hogy Marosvásárhelyen a magyarság 62 százalékos többségi aránya megváltozzék, a románság kerüljön etnikai fölénybe, tulajdonképpen már az ezredfordulóig megvalósult: a „fekete márciust” követően, alig tíz év leforgása alatt Marosvásárhelyt közel húszezer magyar hagyta el!
Tulajdonképpen a magyarellenes pogrom legfőbb célkitűzése maradéktalanul teljesült: a románság etnikai fölénye annyira nyilvánvaló, hogy egy tévériportban közel fél órát várnunk kellett, amíg a főtéren sétálók között magyar anyanyelvűvel beszélhettünk. A románság gazdasági, pénzügyi, közalkalmazotti szupremáciája megkérdőjelezhetetlen evidencia. A lakások, földterületek közel száz százalékát románok vásárolják meg.
A történelmi Gecse utcában lakom, tíz év leforgása alatt a szomszédok nagy része román anyanyelvű lett. Az 1894-ben épült lakás homlokzati része, a kétemeletes ügyvédi iroda, az általunk hivatalosan megvásárolt, a feleségem és az én nevemre telekelt udvar-, kertrész egy olyan román ügyvéd tulajdonába került, aki a székelyudvarhelyi csereháti „apácákat” védi, a Kossuth Lajos utca visszaállítását perli, és a Maros menti, több tízezer hektárnyi erdő visszaszolgáltatásának egyik fő ellenzője.
A feleségem családja, kiváló magyartanár apósom 1938 óta lakott ugyanabban a házban. Most a lakás körül egy négyzetcentiméternyi terület sem a miénk. Jelképesen dobbantóval kellene bemenni a lakásba. A magyartanárnő feleségem, több diáknemzedék oktatója, nevelője nem tudta a törvényszék égbekiáltó igazságtalanságát feldolgozni, hogy egy magyar családnak otthona sem lehet! Ráment az egészsége, az élete, 2009. október 2-án a budapesti Péterffy-kórházban visszaadta lelkét a teremtőjének. A harminc méterre lévő, a nyolcvanas évek közepéig kizárólag magyarok által lakott Kistemplom téren ma csak néhány magyar család van. Az új tulajdonosok között besszarábiai román is van.
A Marosvásárhelyt övező magyar község dűlőiben felépült, kacsalábon forgó kastélyok tulajdonosai szinte kizárólag románok. Koronka, Jedd, Marosszentkirály határában több új ház épült, mint amennyi a községközpontokban van. Ha most belőlem nem a történész, hanem a sarkított fogalmakat, definíciókat kedvelő riporter szólalna meg, akkor azt is írhatnám: a magyarság végérvényesen 1990-től kezdve veszítette el Erdélyt.
A szerző Erdély – pergőtűzben című, a Mentor Könyvek sorozatban megjelent kötetének bevezető tanulmánya. A könyvet június 4-én mutatták be a 86. Ünnepi Könyvhéten, a budapesti Vörösmarty téren
Tófalvi Zoltán
Krónika (Kolozsvár)