Tankó Gyula, a blogger
Tankó Gyula újabb néprajzi kötettel jelentkezett idén. A csíkszeredai Tipographic Kiadó gondozásában megjelent könyv a gyimesi népélet változásait írja le. Sarány István könyvismertetője.
Gyermekkorom egyik legcsodáltabb könyvsorozata a Pallas Nagylexikona volt a maga vaskos, nehéz, aranyozott gerincű – s e három minősége által tiszteletet parancsoló – köteteivel, ezekhez társult a gazdag és változatos tartalom, a régies nyelvezet. Úgy olvastam, mint két másik szépirodalmi kedvencemet, a Svejket vagy A 22-es csapdáját: bárhol felüthetted, mert ép, kezdettel és véggel rendelkező, kerek történetet találtál, amely lekötött, szórakoztatott. Nos, amikor alkalmam nyílik rá, most is felnyálazom a remekbe szabott lexikont, noha az idő – s főként a határidők – kényszerítő hatására egyre gyakrabban élek a világháló által kínált és felkínált lehetőségekkel. Éjjeliszekrényemen áll a nyár eleje óta Tankó Gyula néprajzkutató, nyugalmazott tanár, iskolaigazgató legújabb kötete. Tetszetős borítója mellett különös címe is olvasásra csábít: Különös kompendium Gyimes néprajzáról. A kötet címoldalán a cím alcímmel bővül: Különös kompendium Gyimes néprajzáról, arról, hogy mi minden volt, mi tűnt el, és milyen új „hagyományok” jelentek meg az utóbbi hetven esztendőben? Ez a könyv volt az, amely hónapokon át tartotta előkelő helyét kedvenc olvasmányaim toplistáján, ezzel vagy egy skandináv krimivel lazítottam egy-egy „nehéz”, „komoly”, szakmai érdeklődésből vagy szerkesztői muszájból olvasott könyv átrágása, megemésztése közben. Az elöljáróban említett Pallas Nagylexikonát hívom segítségül Tankó Gyula kötete címének értelmezésére. A kompendium „(lat.) a. m. kézikönyv, oly vázlatos munka, melyben valamely tudomány csak főbb pontjaiban tárgyalatik: kompendiózus, tömött, velős, röviden, magvasan előadott.” A néprajz címszó az etnográfia címszóhoz küld: „etnologia (gör.) a. m. néprajz, néptan, a nép testi-lelki tulajdonait, a népszellem minden rendű nyilatkozatát és a népélet összes alaki és anyagi jelenségeinek rengeteg tárgyhalmazát felölelő, szóval a népismeretet rendszeres egészbe foglaló s elvek és törvények megállapítására vezérlő tudomány.” A lexikon kitér e tudományág feladatára is: „a közös származás és nyelv kötelékével összefűzött emberi társadalom mint szerves egészet alkotó csoport-egyén anyagi és szellemi életének leíró és oknyomozó történeti tanulmányozása azon célból, hogy e tanulmány és más hasonló rendű társadalmi alakulatok életével való összehasonlítás alapján a felderített életjelenségek folyamatának ok és okozati összefüggését, s a belátásból folyó előrelátás főkellékét, a vizsgálat alá eső tünemények törvényszerű kapcsolatát felismerhessük.”
Tehát a kötet írásai rövid, tömör tudományos közlések, amelyek vázlatosan tárgyalják a vizsgált eseményeket, jelenségeket a néprajz tudományos szempontjai szerint. Itt hadd jegyezzem meg, hogy a szerző eredetileg blogbejegyzéseknek szánta közléseit, az internetet, az általa kínált netes napló lehetőségét hívta segítségül tudományos munkássága minél szélesebb körben való megismertetésére. S ha már van utazási, irodalmi, sport- vagy gasztroblog, miért ne lehetne néprajzi blogot vezetni, a kor változásait bemutató írások hitelesen hatnak éppen a kor gyors változása által teremtett kommunikációs eszköz, felület használata révén.
Mielőtt a kötet tartalmának ismertetésében elmélyednék, pár szóban a szerzőt mutatnám be – ha bemutatásra szorulna, ugyanis tanári munkásságáról volt diákjai, iskolavezetői tevékenységéről volt diákjai mellett volt tanító- és tanárkollégái, a keze alatt nevelkedett gyermekek szülei tudnának a legjobban beszélni, beszámolni. Meggyőződésem, hogy az elismerő szavakkal nem fukarkodnának. Nem vállalkozom tanári, intézményvezetői munkájának ismertetésére, inkább a falusi értelmiségi magatartását emelném ki. Olyan emberét, aki pedagógusi státusát nem munkának, hanem hivatásnak tekinti; akinek meggyőződése, hogy a tanári munka nem a becsengetéssel kezdődik és nem a kicsengetéssel ér véget, s nem pusztán a tananyag megtanítására, a gyermekek feleltetésére és a tudás értékelésére szorítkozik. Olyan emberét, aki komolyan veszi a lázadó József Attila ígéretét – amely a pedagógusi munka értelmét is sugallja:
„Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní- tani!” „Egész népét” pedig a tudományos munkássága nyomán született közlésekkel, kötetekkel, tudományos előadásokkal tanította. S míg a nálunk honos tudományos szemlélet – kissé sarkított megfogalmazásban – a művészeteket a barokk korig tanulmányozza, a történelemtudomány a második világháborúig tartó időszak leírásával és értelmezésével ér véget, s a néprajz a népköltészet, népdal és néptánc, valamint a tárgyi kultúra letűnt rétegeivel foglalkozik, Tankó Gyula az élő, állandó változásban lévő gyimesi népéletet, szokásvilágot mutatja be, értelmezi. S teheti mindezt azért, mert ő maga is megéli ezt a kultúrát, tudományos érdeklődése és kitartó kutakodása révén ismeri annak minden vetületét, feljegyzései három-négy generáció emlékeit rögzítik, lehetővé téve az időbeli változás – némelyek szerint fejlődés, mások szerint elértéktelenedés – nyomon követését, leírását, értelmezését. A szerző már a kötet előszavában leszögezi, hogy sokak képzeletében úgy él a Gyimes völgye, mint az élő népi kultúra lelőhelye, olyan hely, ahol az évszázados hagyományok, szokások élnek, ahol még járják az ősök táncát és éneklik dalaikat. „…be kellett látnunk, nálunk Gyimesben sem örök életű még ez a teremtett gazdag népi kultúra sem” – szögezi le az előszóban –, „hiába tűnt úgy, mintha valaki rácsukta volna a lakatot Gyimesre, és itt minden változatlan maradt továbbra is!”. Korábbi közléseiből kitűnik, hogy a hagyományos népi társadalom – s vele együtt a népi kultúra – nem esett át olyan radikális változásokon, mint azokon a területeken, ahol erőszakkal verték szét a kollektivizálás alkalmával a falu társadalmát, de az idő és az ideológiák, társadalmi berendezkedése változásai nem kímélték meg ezt a szűk völgyet, annak három községét sem.
Könyvében a szerző három célt követ. Egyrészt felvillantja „a csángók szokásvilágának legszebb szeleteit”. S teszi ezt úgy, hogy ő maga is részese ennek a népéletnek, de rendelkezik annyi tudással, olyan ismeretanyaggal és tudományos felkészültséggel, empátiával, hogy a kívülálló hideg, elfogulatlan rálátásával írja le a dolgokat, noha ő maga tiltakozik ez ellen: „ahogyan felidézem ezeket a dolgokat, az nem a külső szemlélő tudálékossága, belemagyarázgatása, hanem az itt született, ezt a gazdag népi kultúrát szerető és átélő egyén csodálata”. Második szempontként írásainak személyes jellegét emeli ki: „saját érzéseimet igyekszek felidézni”, „a magam tapasztalatát tárom az olvasó elé”. Harmadik szempont az elmúlt fél évszázadban eltűnt szokások, hagyományok felleltározása, olyan szokások, amelyek „az életváltás következtében kimaradtak, eltűntek a gyimesi emberek életéből”. S mindezt történelmi időkeretbe foglalja az első fejezet adathalmaza révén: Gyimes története a dokumentumok, évszámok és benépesedési adatok tükrében… Teszi ezt az útikalauzok, történelmi kronológiák vagy diáklexikonok tömörségével, hatékonyan segítve a következő fejezetekben leírtak megértését. Sorra következnek a naptári év jeles napjaihoz, évszakokhoz, munkaalkalmakhoz, az emberi élet fordulóihoz kötődő szokások leírása. Az írások rövidek, tömörek, részlet-gazdagok – anélkül, hogy a szerző elveszne a részletekben, tehát az adja a kötet kompendium jellegét. A tömörség pedig nem szófukarságot, netán felületességet, felszínességet jelent, hanem inkább töménységet: olyasvalamit, mint a jó borból készült párlat, amely illatában, zamatában hordozza annak a nemes szőlőnek a jellegzetességeit, amelyből készült, ugyanakkor nemes, szívet melengető és kellemesen kábító nedű.
Manapság, amikor a doktori dolgozatok jelentős része úgy készül, hogy a kutató tizenöt kötetből ír egy tizenhatodikat, Tankó Gyula könyve – éppen előbb említett tömörségénél fogva, no meg tematikai gazdagsága és változatossága révén – több tucat doktori disszertáció kiindulópontja lehet, titulust, babért teremve a szerzőnek: az olvasmányos tudomány-sűrítményt fel kell oldani csupán pár tucat idegen szó, divatos irányzat, újszerű értelmezés oldószerével, s máris megvan a végeredmény. Mindezt Tankó Gyula kutató magatartása teszi lehetővé, ugyanis az ő tudományművelési stílusa tartja magát a Pallas Nagylexikonából idézett feladatnak való megfeleléshez: „a közös származás és nyelv kötelékével összefűzött emberi társadalom mint szerves egészet alkotó csoport-egyén anyagi és szellemi életének leíró és oknyomozó történeti tanulmányozása azon célból, hogy e tanulmány és más hasonló rendű társadalmi alakulatok életével való összehasonlítás alapján a felderített életjelenségek folyamatának ok és okozati összefüggését, s a belátásból folyó előrelátás főkellékét, a vizsgálat alá eső tünemények törvényszerű kapcsolatát felismerhessük.”
Isten éltesse, tanár úr, várjuk a következő kötetet! Hargita Népe (Csíkszereda)

Öntudatot erősítő kötetek
Több székely család könyvespolcán látnák szívesen a kezdeményezők a Székely Könyvtár sorozat eddig megjelent köteteit. A szerkesztők az évek során rájöttek ugyan arra, hogy nem lehet „kicsi kanállal lenyomni az olvasók torkán” a sorozatot, ám továbbra is azt vallják, hogy ezek a könyvek, amellett, hogy a székely-magyar öntudat megerősödését segítik elő, egyúttal élvezetes olvasmányul is szolgálnak.
Nemcsak az a közös ezeket a szerzőket illetően, hogy ugyanazon földrajzi területről származnak, hanem leginkább a világlátásuk köti össze őket – fogalmazott Lövétei Lázár László, a Hargita Kiadóhivatal igazgatója, amikor a fele útjához érkezett Székely Könyvtár sorozatról beszélgettünk.
2012-ben adták ki a Székely Könyvtár sorozat legelső kötetét, amelyben székely népballadákat gyűjtöttek egybe. A Hargita Kiadóhivatal és Hargita Megye Tanácsa közös könyvkiadási projektje részeként évente tíz kötet kiadását tervezték, ötdarabos minisorozatokban. A Székely Könyvtár sorozatba olyan szerzők írásait válogatják be, amelyek nemcsak székely-magyar öntudatunk megerősödését segítik elő, hanem egyúttal élvezetes olvasmányul is szolgálnak – tűzték ki célul már a kezdetekkor a kezdeményezők. A legutóbb megjelent, ötvenedik kötetben Markó Béla verseiből kínálnak válogatást. A félidejéhez érkezett sorozat része ugyanakkor az 50+ számozású, Siklódy Ferenc Könyvjegyek I. című kötete, amely a művésznek a sorozat előfizetői számára készített könyvjegyeit tartalmazza. Az ex librisek mellett pedig a sorozat szerkesztői osztják meg gondolataikat az adott kötetről, amelyeket végigolvasva egyfajta erdélyi irodalomtörténet bontakozik ki.
Évente tíz kötet  
„A Hargita Kiadónak korábban már volt egy mini könyvsorozata, a Bibliotheca Moldaviensis, amely a moldvai magyarokkal kapcsolatos alapműveket gyűjtötte össze. Abból évente egy vagy két kötet jelent meg, összesen mintegy tíz darab. Abban az időben jelentek meg a Góbé és a Székely termékek, és akkor Ferenczes István, a kiadó korábbi igazgatója azt mondta, hogy ha van ilyen, hogy székely termék, akkor van székely szellemi termék is, és érdemes lenne a székely-magyar írott kultúra alapműveit is összegyűjteni egy könyvsorozatba. Aztán a megyei tanács segítségével támogatókat kerestünk, és elkezdődött a sorozat könyveinek a kiadása. Fontos, hogy egy grafikailag, tipográfiailag nagyon szép, kézhez álló, zsebben elférő, olvasható és rendkívül elegáns sorozatról van szó” – elevenítette fel a kezdeteket Lövétei Lázár László. Mint mondta, a koncepció az volt, hogy évente tíz kötet jelenik meg, öt pünkösdre, öt pedig a marosvásárhelyi könyvvásárra, amit rendszerint év végén rendeznek. Már a kezdetekkor fontosnak tartották, hogy ezekben az ötös minisorozatokban legyen régi, tizennyolc, tizenkilencedik századi irodalom is, illetve legyen huszadik századi és kortárs szerzőktől is kötet.
Ugyanakkor szempont az is, hogy próbálják lefedni az egész Székelyföldet, hogy ne csak csíki vagy udvarhelyszéki, hanem marosszéki, háromszéki és aranyosszéki szerzők művei is helyet kapjanak a sorozatban, azaz a székely-magyar írott kultúra egészét próbálják felmutatni. A műveket egy hattagú szerkesztőbizottság válogatja: Fekete Vince - József Attila-díjas költő, szerkesztő, Ferenczes István - József Attila-díjas költő, író, György Attila - József Attila-díjas költő, szerkesztő, Lövétei Lázár László - József Attila-díjas költő, szerkesztő, Mirk Szidónia-Kata - szerkesztő, a néprajztudományok doktora, Molnár Vilmos - Márai Sándor-díjas író, szerkesztő. A sorozat egységes grafikai arculata Léstyán Csaba grafikus munkáját dicséri.
Egy helyen az alapművek
A kiadóhivatal igazgatója elmondta, bizonyos kötetekből – például a Kányádi Sándor- és a Márton Áron-kötetet – újra ki kellett adják, akkora volt az érdeklődés irántuk. De magának a sorozatnak több megrendelője is lehetne, ahhoz képest, hogy milyen fontos alapműveket tartalmaz. Ugyanakkor árban is hozzáférhető – 35 lej egy kötet, Székelyföld előfizetőknek 25. „Közel ezer előfizetője van a Székelyföld folyóiratnak, mi nagyon számítottunk ezekre az előfizetőkre. Azt hittük, hogy ha a folyóirat kell az olvasóknak, akkor erre a könyvsorozatra is előfizetnek. Nem így történt. A két lista érdekes módon nem fedi egymást. Vannak azonos nevek is, de nem sok. Valószínű, hogy velünk is baj van marketingszempontból, de az tény, hogy az eddig kipróbált módszerek nem nagyon váltak be. Volt már rádióreklám, plakát, szórólap, Facebook, mindenféle, de egyszerűen az van, hogy ha valami kell az olvasónak, akkor azt megveszi, ha meg nem kell, akkor nem fogja megvenni. Nem lehet kicsi kanállal lenyomni a torkán. Ha végiglapozzuk az eddig megjelent köteteket, akkor a balladáktól Mikes Kelemenig, Tamási Árontól Bözödi Györgyig lehetne sorolni a szerzőket-műveket, de megtalálhatók a sorozatban Kányádi Sándor, Apor Péter, Benedek Elek, Zsögödi Nagy Imre, Balázs Ferenc, Szabó Gyula, Márton Áron, Cserei Mihály, Tompa László kötetei is, csupa olyan mű, ami tényleg fontos, és ha valaki ezeket elolvassa, akkor jobban megismeri saját magát is, és azt, hogy egyáltalán ki is ez a népcsoport, amiből ő származik. A szakma részéről bizonyos távolságtartás is érzékelhető: van, aki nagyon szereti a sorozatot, és van aki megkérdezi, hogy mi az, hogy már megint a székely? Úgy látszik, egy lónak tényleg két oldala van, egyik is átesik rajta, a másik is. Van, aki a székelyre még mindig úgy tekint, mint valami romantikus csodabogárra, a másik meg egyszerűen, ha hallja ezt a szót, akkor kirázza a hideg. Mi természetesen a nyeregben érezzük magunkat, próbálunk középen maradni ennek kapcsán. Szerintünk egy roppant fontos vállalkozásról van szó, hogy egy helyen olvashatók lesznek ezek az alapművek.”
Mitől székely?
Lövétei Lázár László rámutatott, hogy a szerzők származásán túl, ami leginkább közös bennük, az a világlátás, ami nagyjából azt jelenti, hogy van egy olyan közös pont, ahonnan a szerzők körbenéznek a világba. „Ott van például Bözödi Györgynek a harmincas évek végén írt Székely bánja című kötete. Azt is lehet mondani, hogy ebben nagyon sötéten látja a székelység jelenét és jövőjét. Talán ő a legkritikusabb a székelységgel kapcsolatban, és mégis érződik, süt belőle az aggódás a saját népe sorsa iránt: mi lesz velünk, mit kéne módosítani, miben kéne nekünk változni ahhoz, hogy ne a kihalás felé tántorogjunk. Tehát, még akkor is, amikor szidja a saját népét, hogy ez sem jó, az sem jó, érezni benne, hogy itt nekünk igenis valami dolgunk van, nekünk itt kéne valamit csinálni, kezdeni valamit saját magunkkal. És ott van még a nyelvhez való viszony is. Nekem van egy határozott meggyőződésem, hogy a székely irodalomban a nyelv nem feltétlenül a kommunikáció eszköze, hanem valami egészen más. Ha például Tamásit vesszük alapul, akkor az Ábel-trilógiában bizonyos kérdésekre Ábel válaszolhatna egyszerű igennel vagy nemmel is. De nem így válaszol, hanem cifrázza is a nyelvet, három oldal kell, amíg kiderül, hogy mi a válasza. Ha jól emlékszem, Láng Gusztáv ezt a fajta írásmódot nevezte feleselő novellának. Tehát a nyelv itt nemcsak arra való, hogy beszélgessünk, hanem valami egészen másra. Többek közt ezek vagyunk mi.”
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Két óra vidámság
A műterem falai közé fészkelődött a humor. Helyet követelt magának, s mint aki jól végezte dolgát, a kendőzetlen igazság büszkeségében áltatta magát. A dicsekvőnek nem mondható szerénységével, annyi humortalan arcú évtizedeim után, olyan mértékkel sulykolta belém az igényességét (igénytelenségét?), hogy végül is hatalmába kerített. Felhőbe röpített az ember alkotta értékekkel. Azóta himbálózó mozdulatokkal járom a »bolondok« útját teleholdas éjszakán.’’ (Kedei Zoltán: Győzött a humor – műtermi jegyzet, 2016. december 14.) Mi sem bizonyítja jobban a humoros írások „hatalmát”, mint az idézett sorok. Az immár egy éve rendszeressé váló, Vár-lak-beli irodalmi délutánok házigazdáját, Kedei Zoltánt, aki saját bevallása szerint a humort nemigen műveli, „elcsábították” a humoros irodalmi alkotások. Mert úgy esett, hogy az évzáró találkozás éppen a humorról szólt.A baráti társaság örömmel, igennel válaszolt a meghívólevelekre, és ki-ki a hozzá közelebb álló műfaj keretében „hozta a legjobb formáját”. Volt itt rövidpróza, vers, „seperces”, négysoros, műfordítás. Rendhagyó módon a műterem vendégalkotásokkal is gazdagodott, Nagy József Levente karikatúráival. A kiállított negyven rajzot Kedei Zoltán festő- művész méltatta. „Nagy József Levente elmondta nekem – hallottuk –, hogy nincs humorosírása, de vannak humorosrajzai. Ezt nagy lelkesedéssel fel is karoltam, legalább lesz egy újszínfoltja a mi összejövetelünknek és a műtermemnek is. Én nem vagyok egy humoros ember…, de annyit látok, hogy Nagy József Levente barátunk nagyon jól rajzol. Kedvesszámára a képzőművészet, a rajz, a forma, a kompozíció… Már a teológián rajzolgatott, az ottani faliújságon debütált a rajzaival. Rácéloz a dolgokra, a dolgok központjára, valósággal kiszúrja a lényeget, és pár vonással meg tudja valósítani. A rajzok politikai és társadalmi vonatkozásúak. Mindeniknek jellemző címet ad, megtoldva egy-egy fortélyos mondattal. Az élelmes: „Hopp, egy ürestalapzat, lefoglalom magamnak”. Aszékely nagy menetelés: „Héjj emberek, a komám vett egy nagy rakás téglát,s haza kéne adogassuk neki”.A nagyképű: „– Hű, de nagy képe van ennek, komám. – Ez semmi, látnád élőben!”. – A szószéki beszédét hallottam, értékelem, a verseit is ismerem, értékelem, a rajzait is látom és értékelem, és valahol mind a háromban van egy filozofikus, transzcendentális törekvés – zárta gondolatait Kedei Zoltán. – A rajzok 2009 és 2014 között a Vásárhelyi Hírlapban jelentek meg, a pénteki lapszám Szempont című oldalán. Aktualitásuk bizonyára megkopott, bár amikor a lapba kerültek, egyértelmű volt az üzenetük: mindenki tudta, kiről-miről szólnak. Ma valószínű, hogy egyik-másik magyarázatra szorul. De igyekeztem abból a kettőszázegynéhányból olyanokat választani, amelyek öt esztendő távlatából is érthetőek – vallja rajzairól Nagy József Levente. Mint az év folyamán oly sokszor, az irodalmi alkotások közül jó párat Kilyén Ilka színművésznő előadásában hallhattunk. Baricz Lajos Ki volt Tóth Kálmán? című krokijának bibliás tanulsága: „Annak örüljetek, hogy nevetek föl van jegyezve a mennyekben”. Bölöni Domokos Kampányban kussol a múzsa című szatírájának beszédes a címe, Czirmay Szabó Sándor a vécépapírt pótló vécepapír gyártásából bontja ki a „globalizációt”, Csata Ernő József Attila Mondd, mit érlel című versét aktualizálja: „S mondd, mit érlel annak a sorsa, /ki költő s hiába dalol,/ a felesége csak bosszantja,/ keressen többet valahol…”. Cseke P. Péter humorcsomagjában Berci, a szemetes válaszokat keres, majd következik a Látogatás az emberkertben. Márton Károly négysorosaival fokozza a hangulatot: „Az asztalon hagyott/ Pohár borban,/ Legyek alusznak/ Mély mámorban”. Nagy László Mihály Hétköznap című írásának trükkös koldusa csak mímeli a csonkaságot, ölébe rejtett okostelefon segíti elkerülnie a rendőröket. Nagy Miklós Kund Farsangi rigmusait is Kilyén Ilka színművész tolmácsolja. Humorba csomagolt szókimondó bírálat: „Lopnak, csalnak, vesztegetnek/ korruptak és tiszták,/ mindenfelé megjelennek/ dossziék és listák”. Ötvös József kisprózájában az irgalmasság gyakorlása közben csalatik meg, mert a kéregető asszony arra hivatkozva, hogy Cikmándon leégett a háza, szinte erőszakkal kiköveteli az ötvenlejes bankót, majd nem sokkal ezután szeszesüveggel és búrmogyoróval kerül elő a kisüzletből. Sebestyén Péter Negro cukorka című történetében egy esküvő és a hozzá tartozó bonyodalmak tanúi lehetünk. Szente Gyula gyerekkori emlékei közt kutatva késztet nevetésre a Medve-vaddisznó harc és Farkastámadás című félperceseivel. Székely Szabó Zoltán zárja a sort, találgatjuk, vajon hány színműről esik szó Várdakeserű című írásá- ban. Az udvarlási szóintarziában hetvennyolc címet sikerült elrejtenie a színművész szerzőnek. Persze egyikünk sem találta el. Olykor kuncogással, olykor hangos nevetéssel fejeztük ki tetszésünket a remek évbúcsúztató délutánon. Az idő elrepült, a bő két óra mind- össze pár percnek tűnt.
Doszlop Lídia
Népújság (Marosvásárhely)

Beszélgetés Dr. Borsodi L. László tanárral – Olvasás nélkül lehetetlen irodalmat tanítani
Kötelező házi olvasmányok helyett a tanárok által ajánlott irodalmat olvasnak az általános és középiskolai diákok. A könyvcímeket a pedagógusok határozzák meg, iskolánként, osztályonként változik, hogy mit olvasnak a diákok. Több kérdés felmerül tehát: a „kötelező” feloldásával többet és szívesebben olvasnak-e a fiatalok? Milyen műveket ajánlanak a tanárok? – többek között ezekről beszélgettünk dr. Borsodi L. László magyar nyelv és irodalom szakos tanárral.
– Az oktatási minisztériumnak a 2006-ban jóváhagyott magyar nyelv és irodalom oktatását szabályozó tanterve a tanuló készség- és képességfejlesztését helyezi előtérbe. A szövegelvű irodalom befogadására összpontosít: eltörli a kötelező házi olvasmányokat, helyette a tanár ízlésére és szakmai érveire alapoz, megengedi, hogy a pedagógusok kortárs szövegeket, ajánlott olvasmányokat emeljenek be a munkatervbe. Ezek ismeretében Ön milyen művek olvasását követeli meg a diákjaitól?
– Az, hogy a tanár határozhatja meg, milyen művek elolvasását kéri, nem új keletű, és csak részben igaz, hiszen a kialakítandó képességekhez, illetve a már meglévők fejlesztéséhez a tanterv tartalmaz egy javasolt minimumot, amelyet nem érdemes, nem szabad figyelmen kívül hagyni, és amelynek a követése jótáll azért, hogy alapművek ne maradjanak ki a diákok úgynevezett általános műveltségéből. Tekintettel arra, hogy – meglátásom szerint – a tanterv által biztosított szaktanári szabadságot jelentős mértékben ellehetetleníti a kimeneti követelmény, ezért igyekszem úgy összeállítani a házi olvasmányt képező, illetve a tanóra keretében közösen elolvasandó művek listáját, hogy abban klasszikus és kortárs művek egyaránt helyet kapjanak. Az otthonra felhagyott olvasmánylistát (tizedik osztálytól kezdve) két részre tagolom: van azoknak a műveknek a listája, amely – mert nem szabad kötelezőnek nevezni – szigorúan ajánlott, hiszen minimális olvasás nélkül lehetetlen irodalmat tanítani és irodalmi műveltségre szert tenni, és van egy olyan lista, amely a szó szoros értelmében ajánlott. Abból azok olvasnak, akik kedvet éreznek hozzá, illetve akik rászorulnak, mert például jobb jegyet szeretnének.
Törekszem arra, hogy a klasszikus művek mellett kortárs művek is megjelenjenek a palettán – és itt nincs lehetőség, de érdemes lenne tisztázni a kortárs fogalmának különböző jelentéseit –, de legalább ekkora kihívást látok abban, hogy a klasszikusokban felfedeztessem tanítványaimmal azokat a kérdéseket, amelyek rokonságot mutatnak az övékéivel, vagy azokat a válaszokat, amelyeket (ha eljutunk idáig) ezek a művek tettek fel nekik. Az is célom, hogy a klasszikus művek által felismertessem és elfogadtassam – nevezzük toleranciára való nevelésnek – a régi és a mai, a klasszikusnak mondott és a kortárs közti különbséget, azt, hogy más értékrendeknek is van létjogosultságuk a sajáton kívül (ha egyáltalán meg lehet határozni ezt a sajátot).
– Egyetért azzal, hogy az irodalom megértésének kulcsa a művekkel való személyes találkozás, ugyanakkor tanári tapasztalata azt mondatja önnel, hogy a diákok többségén egyre inkább eluralkodó vásárlói szemlélet elszólítja a fiatalokat a könyv mellől. Mennyit olvasnak a diákok?
– A mai diákok olvasás szempontjából nem mindenevők, ma már nem sok olyan diák van, akik válogatás nélkül falnák a könyveket, főként a szépirodalmat. Az utóbbi évtizedek digitális technikai vívmányainak, eredményeinek köszönhetően sokuknak nem a könyv az elsődleges információszerzési forrás, nem a szépirodalom olvasása a(z) (szabad)idő kitöltésének fő formája. Ehhez még hozzájön az, hogy – enyhén szólva – kevesen látnak jó példát otthon vagy a tágabb környezetükben, hiszen most nőtt fel egy olyan szülőgeneráció, amelynek jelentős része szintén nem olvas, tehát nem olvastat, és így nem is áll jogában olvastatni.Annak ellenére, hogy az én diákjaim is az imént körvonalazott világ fiai, leányai, sokan vannak, akik olvasó lények. Egy részük olyan környezetből jön, ahol az olvasásnak hagyománya van, ezért maguk is gyakorlott olvasók, akik iskolait is, mást is vagy csak mást olvasnak, ami egyáltalán nem baj. Másik részük az általam alkalmazott módszerek (pl. közös megbeszélés, előzetesen megadott szempontok alapján a diákok által tartott kiselőadás formájában történő interpretáció stb.) hatására kezdenek el rendszeres(ebb)en olvasni, kezdetben kisebb-nagyobb félreértésekkel, szövegértési nehézségekkel küszködve, de sok akarattal, odafigyeléssel és jó szándékkal elindulnak a fejlődés útján, és látványos eredményt érnek el a négy év végére. És vannak olyanok, akik úgy járják végig a középiskolát, hogy ügyeskedéssel, internetes tartalmak segítségével hallomáskultúrára tesznek szert, már most, fiatalon életelvvé avatva a sine nobilitate magatartást.
Világos, hogy nincs hatékony irodalomoktatás a diákok olvasása nélkül. Szükség van tehát a tanulói hozzáállásra és nyitottságra, az akarásra, ennek ébren tartásában pedig a szülői segítségre. Ugyanakkor körülmények ide, követelmények oda, az olvasóvá nevelésben a felelősség jelentős része a tanítóké és tanítónőké, illetve a miénk, irodalom- és nyelvtanároké.
– A tanterv megengedő az ajánlott olvasmányok számával, a pedagógus maga dönti el, hogy hány és milyen művek olvasását követeli meg a tanítványaitól. Ön hogyan jár el ebben, hány könyv elolvasását hagyja fel a középiskolásoknak?
– Kilencedik osztályban három regényt és két drámát kell elolvasniuk a diákoknak, de ebben nincsenek benne a részletek, a rövidebb terjedelmű epikai alkotások, és ez vonatkozik mind a négy tanévre. Tizedik osztályban négy regényt és három drámát, tizenegyedik osztályban öt regényt és egy drámát, tizenkettedikben pedig három regényt és egy-két drámát kérek a tanítványaimtól. Ez a felsorolás – az elmúlt évek követelményeihez képest – egy minimumot tartalmaz, amit a diákok teherbírásának csökkenése és szövegértési képességük romlása, tehát a szövegolvasás tempójának lassulása magyaráz. A mennyiségi szempont helyett tehát sokkal inkább az a célom, hogy kevesebb művel és lassú olvasással neveljem értő irodalomolvasóvá a rám bízottakat. Aki meg többet szeretne olvasni, annak van lehetősége: ott az ajánlott lista és a korlátlan lehetőségeket ezen a téren is nyújtó nagyvilág.
– Tanóráin a kortárs művekkel is ismerkedhetnek a tanulók…
– A kortárs művek felsorolásába a költőkét is belevenném, mert az olvasóvá nevelésben ugyanolyan szerepük van a lírai szövegek értelmezésének, mint az otthon elolvasott művek interpretációjának. Íme, néhány szerző (a teljesség igénye nélkül), akivel foglalkozunk: Baka István versei, Bodor Ádám: Sinistra körzet, Verhovina madarai, novellák, Dobai Bálint versei, Esterházy Péter Esti, Pápai vizeken ne kalózkodj!, Garaczi László: Arc és hátraarc, Kertész Imre: Sorstalanság, Kaddis a meg nem született gyermekért, Kovács András Ferenc versei, Ottlik Géza: Iskola a határon, Székely János versei, Szilágyi Domokos versei, Tánczos Vilmos: Elejtett szavak stb. A felsoroltakon kívül a kortárs fogalmát tágabban értve Franz Kafka-, Albert Camus- és Örkény István-műveket, illetve József Attila-, Pilinszky János-költeményeket is értelmezünk órán.
A tanórákon kívül a Márton Áron Főgimnáziumban az irodalomtanárok munkaközössége időről időre rendhagyó irodalomórákat és írókkal, költőkkel való közönségtalálkozókat is szervez. Az utóbbi egy-két tanévben tanulóink így találkozhattak Fekete Vince és Lövétei Lázár László költőkkel, Lőrincz Csongor irodalomtudóssal, Balázs K. Attila, Zsidó Ferenc írókkal és Bálint Tamás költővel, valamint Tompa Andrea íróval, a Fejtől s lábtól szerzőjével.Meggyőződésem, hogy az olvasóvá nevelésben a klasszikus művek olvasásának éppúgy szerepük van, mint a kortárs műveknek, a napi munkának éppúgy, mint a rendhagyó kereteknek. Ha ezzel a belátással, sok türelemmel és a szakma iránti alázattal végezzük teendőnket, talán értő fülekre és szívekre talál a diákoknál az, hogy miről is beszélnek az irodalomtanárok, és főként, hogy mi az irodalom célja és értelme ezen a Földön.
Pál Bíborka
Hargita Népe (Csíkszereda)

A történelem kezdete
Diktatúrából jöttem én is, akárcsak egész nemzedékem. Nem is egyszerűen a kelet-európai kommunista rendszerek valamelyikéből, hanem a kivételesen kegyetlen Ceaușescu-féle román nacionálkommunizmusból.
Zsarnoki korban születtünk, így nőttünk föl, és így telt el fél életünk. Biztonságosan megszervezett, biztonságosan irányított államban, ahol nem a mi gondunk volt, hogy mi lesz holnap. 
Aztán 1989 decemberében összeomlott ez a diktatúra, és bár azelőtt jónéhány évvel már a szó szoros értelmében fázott és éhezett az egész ország, a népfelkelés napjaiban nem húst, fűtést és melegvizet követeltek az utcára vonuló tömegek, hanem szabadságot. Ezt skandálták városomban, Marosvásárhelyen, ezt kiabálták Erdély-szerte és Románia-szerte: „szabadságot”. Biztonságnak bővében voltunk azelőtt, hiszen minden lépésünket figyelte valaki, még a hálószobában sem voltunk magunkban, de a szabadság mellett követelhettük volna például az igazságot is egy velejéig romlott és hazug rendszerben. Csakhogy tulajdonképpen mindvégig ismertük az igazságot, ám ezzel a tudással nem nagyon kezdhettünk semmit. Mit értünk azzal, hogy tudtuk, mert széltében-hosszában suttogták: valahol Moldvában éppen egy gyümölcsösbe látogatott a diktátor, és mivel az almafák egy része nem termett abban az évben, cérnával kötözték fel az ágakra a máshonnan hozott almát, mert a rövidlátó vendég úgysem veszi észre a csalást. Igaz volt-e mindez, fogalmam sincs, de mindenképpen igaz lehetett volna. Egyébként tényleg rövidlátó volt a pártfőtitkár, és hiú is, vagy talán nem akart túlságosan entellektüelnek látszani, ezért nem viselt soha szemüveget, beszéde felolvasásakor sem a pártkongresszusokon. Éppen ezért a fontosabb hivatalokat olyan írógépekkel látták el, amelyeken a betűk a szokásosnál jóval nagyobbak, majdnem egycentisek voltak, és ilyen írógéppel írtak minden olyan beadványt, amely esetleg a diktátor szeme elé kerülhetett. Nem legenda ez, mindannyian láttunk akkoriban ilyen iratokat. (Később olvastam valahol, hogy talán Hitlernek is ilyen megnagyobbított betűkkel gépelték a jelentéseket, hasonló okokból. Hiába, tele van népmesei szörnyűségekkel a huszadik század!) Meg aztán, ha nem is láttunk mindent, közszájon forgott a festékszóróval zöldebbre festett fű, amerre a magasrangú látogató elhaladt, valahol Háromszéken, vagy a sietősen, krumplistól, mindenestől lehengerelt és leaszfaltozott krumpliföld egy segesvári nagyüzem bejáratánál, netán a Felső-Marosmentén az egyik farmról a másikra teherautóval ide-oda hordozott tenyészmarhák, mivel egyik tehén olyan, mint a másik, hadd lássa a bőséget a Kárpátok Géniusza. Mint ahogy kollektív emlékezetünk máig megőrizte a diktátornak virágcsokrot átnyújtó kisfiúk és kislányok fogorvosi vizsgálatát, nehogy rossz leheletükkel megfertőzzék az ország első emberének és asszonyának rózsaszínű álmait. És nem feledhetjük a főúri vadászatokat sem, a hónapokkal azelőtt beetetett medvéket, az elaltatott és helikopterrel az egyik erdőből a másikba szállított szarvasokat. Nem folytatom. 
Onnan jöttünk, ahol ez mind-mind megtörtént, és ennél sokkal több is. De hova megyünk? Eljutottunk-e, eljutunk-e valaha a szabadság országába, ami számunkra az ígéret földjét jelentette a diktatúra széthullásakor? 1989 végén, az euforikus decemberi napokban azt mondtam volna – mondtam is valójában, többször is –, hogy igen, célba érünk. Ma már keserűen nézem, hogy éppen olyan gyorsan múlt el ez az optimizmus, mint az 1992-ben villámsebesen elhíresült Francis Fukuyama-könyv (A történelem vége és az utolsó ember) igazsága. Miben is hittünk volna mi, egy zsarnoki kor megalázott, kiéheztetett, hallgatásra ítélt fiai, lányai, hogyha nem Francis Fukuyama azóta naivnak bizonyult jóslatában: „A történelem végén a liberális demokráciának már nincsenek komoly versenytársai. A múltban az emberek elutasították a liberális demokráciát, mert kevesebbre tartották a monarchiánál, az arisztokrácia uralmánál, a teokráciánál, fasizmusnál, kommunizmusnál, totalitarizmusnál vagy bármely egyéb ideológiánál, amelyben éppen hittek. Most azonban mintha általános egyetértés fogadná – az iszlám világon kívül – a liberális demokráciának azt az állítását, hogy rendszere a legészszerűbb kormányzati forma, vagyis az a fajta állam, amelyben a legteljesebben valósul meg az észszerű vágy és az észszerű elismerés” (Somogyi Pál László fordítása). Mi lehetett volna fontosabb érték számunkra egy már-már tökéletesen ellenőrzött rendszerből szabadulva, mint a szabadság és tolerancia? Ráadásul mi, erdélyi magyarok halmozottan hátrányos helyzetből léptünk ki a napvilágra: az általános elnyomáson innen és túl megtapasztaltuk a román kommunizmus sajátosságát, a nacionalizmust is, ahogy nyelvünket, kultúránkat fokozatosan kiszorították a nyilvános életből. Többet reméltünk, és meglehet, nagyobbat is csalódtunk emiatt. 2001. szeptember 11., az ikertornyok lerombolása után úgy tűnhetett, hogy a történelmi fejlődés Fukuyama által jósolt vége, vagyis a liberális demokrácia általános diadala azért nem következett be, azért kezdődött ismét elölről a történelem, mert a terrorveszély háttérbe szorította az egyéni szabadságjogokat, és mindenki számára a biztonság lett a prioritás. Micsoda drámai visszatérés ez oda, ahonnan elindultunk: a tökéletesen ellenőrzött társadalomba. És milyen keserves fintora a történelemnek, hogy időnként az az érzésem, a fiatalabb generációk valami különös exhibicionizmussal – Facebook-exhibicionizmusnak nevezném – még szinte vágynak is arra, hogy életük „nyitott könyv” legyen. Vagy stílszerűen: nyitott okostelefon. Azt mondhatnám, hogy a világháló, amely látszólag maga a megtestesült szabadság, egyenlőség, testvériség, és amely mindannyiunk nyilvánossághoz való jogának legékesebb példája, legyőzte azt az ideológiát, amely létrehozta: a liberális demokráciát, hiszen egyúttal ellenőrzésünk, ellenőrizhetőségünk legfőbb eszköze is ma már. Ilyen értelemben nem az Al-Kaida, nem az Isis, nem a terrorizmustól való indokolt rettegés, hanem mi magunk akadályoztuk meg, hogy bevégződjék a történelmi fejlődés, ha egyáltalán volt esély erre. Nem mérföldkő vagy törésvonal hát szeptember 11, hanem legfeljebb csak ürügy annak felerősítésére, ami már egy ideje azelőtt is működött újra: szabadságunk korlátozása, életünk folyamatos átvilágítása, vagyis mindaz, amit mi Romániában sommásan „szekus világnak” neveztünk hajdanában. Számomra már a kilencvenes évek elején nyilvánvalóvá kezdett válni, hogy van itt egy ellentmondás, egy rés az érvelésben, amelyet a Fukuyamát cáfoló Samuel P. Huntington (A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása) olyan messzehangzóan kihasznált. Ez az ellentmondás a hagyományosan nyelvek, kultúrák vagy akár fajok olvasztótégelyének tekintett Amerikai Egyesült Államokban csak mostanában kezd felszínre törni, legutóbb az elnökválasztáskor, de nálunk már rögtön 1989 után hangsúlyosan megjelent, bár akkor még azt hihettük – hittük is –, hogy ez csak a friss balkáni és kelet-közép-európai demokráciák gyermekbetegsége. Ha a liberális programok gazdasági fejezetétől eltekintünk – többek közt azért is, mert ez minket akkoriban, mi tagadás, nem nagyon érdekelt –, azt kell mondanom, hogy a kisebbségi sorsot megtapasztalt értelmiségi nem lehetne más, mint liberális. A minél teljesebb egyéni szabadság, a korlátlan véleménymondás, a magánélet sérthetetlensége, és persze a centrumában gyenge, önkormányzataiban erős állam mind-mind fontos célunk volt. Az viszont hamar gondolkodóba ejtett, hogy inkább elfogadják a liberális demokrácia hirdetői akár a – nem etnikai, hanem politikai kritériumok szerint szervezett – nemzetállamot is, mint az államon belüli kollektív jogokat a különböző nemzeti vagy regionális közösségek számára. Hányszor hallottam én azokban az években az érvet: várjunk türelemmel, mert az általános jogegyenlőség megteremtésével automatikusan megoldódnak a nemzeti identitáshoz kötődő nyelvi vagy oktatási problémák is. Jobb esetben azzal édesítették a keserű pirulát, hogy előbb alakítsuk ki a demokratikus feltételeket, egy mindenki számára egyforma jogrendet, és aztán később hozzátehetjük ehhez a sajátos jogokat is. Tulajdonképpen ezt a halogató érvet volt könnyebb visszaverni, mert ilyenkor mindig azt válaszoltuk, hogy nem lehet elképzelni egy általános demokráciát, ha azon belül egyik-másik csoportnak nincsenek egyenlő jogai. Ám azzal a szembenállással, hogy egyéni jogok versus kollektív identitás, azt hiszem, máig nem tudtunk mit kezdeni. Ez viszont már akkor sem volt csupán a mi romániai dilemmánk, hanem meggyőződésem szerint a magyarországi közélet is akkor, rögtön a rendszerváltás után szakadt szinte végzetesen ketté az úgynevezett nemzetpolitikai problémák mentén. Azóta is kétféle, egymással látszólag ellentétes demagógia határozza meg a magyar politikát, egyrészt jobboldalon a nemzeti elfogultságok folyamatos felszítása és az ehhez társuló gyűlöletkeltés, másrészt baloldalon a makacs bizalom abban, hogy egy jól működő demokrácia megoldja a szomszédos országokban is az ottani magyarok helyzetét, illetve hogy a határok nélküli, közös Európa mindannyiunk egyenlő otthona lehet akkor is, ha nem kalandozunk el a kollektív jogok aláaknázott területére. De tényleg aknamező-e az autonómia például? Tényleg összebékíthetetlen-e Fukuyama világhódító liberalizmusa Huntington civilizációk konfrontációját vizionáló térképével? És különben is nekünk, magyaroknak mit kellene választanunk? Marginális kérdés ez, mondhatná valaki. Pedig nem, éppenhogy ez a lényeg. Hiszen a mai Európa – ezt látom, erről merek igazán beszélni -, pontosabban az Európai Unió azért szorul korrekcióra, mert akár beismerjük, akár nem, kimondatlanul is egy olyan Európai Egyesült Államok létrehozását tűzte ki célul, amely szintén olvasztótégelyként egyneműsíti majd az európai nemzeteket, etnikumokat, régiókat. Liberális oldalon, úgy érzem, továbbra is makacsul ragaszkodnak egy ilyen elképzeléshez, jobboldalon meg a valóban létező működési zavarokat kihasználva, lassan-lassan kiöntenék a fürdővízzel együtt a gyermeket is. Való igaz, a huszadik század bebizonyította, hogy irtóznunk kell minden olyan kísérlettől, amely az állítólagos kollektív jogok – a nemzeti, etnikai vagy akár osztályszempontok – nevében lábbal tiporja az egyéni szabadságot. Volt fasizmus, volt kommunizmus, volt minden a múlt században, legyen már elég, mondhatnánk mi is. Annál is inkább, mert a kollektív identitás, a valamely közösséghez való tartozás könnyen felmentést jelent bárkinek az egyéni felelősség alól. Csakhogy valóban nem fér-e össze a liberális demokrácia eszméjével egy kollektivitás tagjának lenni? Ne tudnánk különbséget tenni a vérségi, származási, születési összetartozás önfelmentő ideológiája, a mindenkori genocídiumok alsóbb- és felsőbbrendűségi teóriái, és a szabadon vállalt – vagy akár választott – identitások között? Ma már nemcsak az az általánosan elfogadott, hogy elsősorban saját nyilatkozatunktól függ nemzeti hovatartozásunk, hanem elég sokan vannak, akik még nemükről, sőt bőrük színéről is maguk döntenek, akár műtéti beavatkozással is, ha szükséges. Állítólag ugyan mégsem plasztikai vagy másfajta beavatkozással lett az énekes Michael Jacksonból majdnem „fehér” ember, hanem egy súlyos bőrbetegség következtében, de egyébként arcberendezését ő is, mint sokan mások, szabad akaratából változtatta meg többször is. A történelem természetesen nem ért véget. De alapjában véve nem a demokrácia eszméje bukott meg azáltal, hogy kezdünk beletörődni: ellenőrizzenek minket, nézzenek bele a levesünkbe vagy a ruhásszekrényünkbe is, csak legyünk biztonságban. Csupán Fukuyama vallott kudarcot. Az az elképzelés, amelyről érzésem szerint az amerikaiak még mindig nem mondtak le, hogy egyfajta liberalizmus egyenruhájába – liberalizmus és egyenruha: minő ellentmondás – lehet bújtatni az egész világot. Persze hogy nem lehet. Valószínűleg még a biztonság és szabadság libikókáját sem lehet egyszer s mindenkorra megállítani, hol az egyik lesz felül, hol a másik. Egy olyan ország esetében, mint Magyarország, amelynek jelentős magyar közösségekkel kell számolnia a környező országokban, ebben a pillanatban két nemzetpolitikai tévút lehetséges. Az egyik a határok nélküli, eszméket, kulturális értékeket ide-oda áramoltató, polgárainak szabad közlekedését biztosító Európai Unió tagadása, a nemzetállami határok közé való bezárkózás tragikomédiája. A másik, a szörnyű történelmi előzményekre hivatkozva, a kollektív jogoktól való babonás félelem, annak az egyszerű igazságnak a meg nem értése, hogy lehetünk mindannyian szabadságunkhoz ragaszkodó, a másságot nem csak toleráló, de természetesnek tekintő egyének, miközben úgy tartozunk egy bizonyos közösséghez, hogy ennek a hovatartozásnak jogi kifejezést is akarunk adni. Tehát egyénként is, közösségként is szeretnénk egyenlők lenni más egyénekkel, illetve más közösségekkel. Mindaddig, amíg a nemzetpolitikát, vagyis a mi esetünkben a kárpát-medencei magyar közösségekkel kapcsolatos stratégia kidolgozását és alkalmazását egy magát liberálisként meghatározó értelmiség átengedi az úgynevezett (végül is ebben a térségben egyelőre minden csak „úgynevezett”) jobboldalnak, és nem próbálja saját programjába így vagy úgy beépíteni, számolnunk kell azzal, hogy – horribile dictu – éppen a nemzetállami elképzelések továbbélését támogatja akaratlanul. Azáltal is, hogy „növeli, ki elfödi a bajt”, hiszen kétségtelenül baj van mifelénk a magyar nemzet jövőképével, és a megoldáshoz ma is az kellene, ami tíz-húsz-száz esztendővel ezelőtt is kellett volna: az együttgondolkodás. Hogy miért is nő a baj, ha nem beszélünk róla? Romániai példával tudok élni. Ezelőtt két évvel erdélyi szász államelnököt választott magának az alkotmányában még mindig nemzetállamként meghatározott, félig balkáni, félig kelet-közép-európai ország. Nyilvánvalóan éppen azért választották meg, mert német, és másfajta magatartást reméltek tőle, mint egy román politikustól. Úgy tűnik, ennek viszont Nagyszeben egykori sikeres polgármestere, Klaus Johannis nincsen tudatában, mert szász származását nem tagadja le ugyan, de igyekszik megnyilatkozásaiban a román nemzetállami szemlélettel azonosulni, vagyis azzal, hogy aki román állampolgár, az román. Eddigi tevékenységének eredményeit és kudarcait nem sorolom (a mérleg nem igazán biztató), a lényeg az, hogy egy német államfő megválasztása akár liberális gondolkodásra is utalhat, tehát a legteljesebb toleranciára (ráadásul a Nemzeti Liberális Párt jelölte annak idején államfőnek), de közben ennek az égvilágon semmi hatása nem volt az országon belüli román-magyar viszonyra, amely inkább romlott, mint javult ebben az időszakban. Ki vádolhatná nemzeti türelmetlenséggel azt a román társadalmat, amely német politikust választ államelnöknek? Igen ám, csakhogy nem a romániai német közösség képviselőjeként, hanem vélt vagy valós egyéni képességeiért választották meg, azt a látszatot teremtve, hogy egyéni jogok tekintetében, legalábbis ami a megválaszthatóságot illeti, Romániában minden rendben van. Képtelenségnek tűnik, mégis igaz: a kollektív jogoktól rettegő, azokat integrálni képtelen liberális eszmeiség is hozzájárulhat a nemzetállam továbbéléséhez, ha másképpen nem, hát azáltal, hogy nem próbálja befolyásolni a nemzetről való gondolkodást. Holott a liberális értékekre nagy szükségünk lenne továbbra is, és bár nem hiszek a történelem végében, azt is jó lenne elkerülni, hogy tényleg elölről kezdődjék minden. Egyébként az esetleges félreértések eloszlatása végett: egyáltalán nem állunk jól az egyéni jogokkal sem Romániában, ismét időszerű itt is József Attila verse, a Levegőt!: „aktákba írják, miről álmodoztam”. Csak reménykedhetünk hát, hogy nem kell minden nemzedéknek azt sem saját bőrén megtapasztalnia, milyen a kizárólag „kollektív jogokon” (etnikum, osztály stb.) alapuló diktatúra, ahol zöldre festett fűben vagy leaszfaltozott krumpliföldön lépkedhet a zsarnok. Végtére is miért ne lehetne az egyén és a közösség szabadságjogait egyszerre érvényesíteni? És miért kell újra meg újra elfelejteni, hogy mindezeknek csakis együtt van értelmük?
Markó Béla
(a szöveg a Mozgó Világ 2017. januári számában jelent meg)
Transindex.ro

A promenád átfestett padjai
Beszélgetés Bogdán László költő-íróval a végső látomásról
szülővárosa, élettere, Sepsiszentgyörgy egyre inkább képzeletbelivé válik benne. Egyébként is mindig máshol szeretett volna lenni, bárhová is érkezett. Bogdán Lászlót arról is kérdeztem, milyen viszonyban van Vaszilij Bogdanovval.
– Milyen Sepsiszentgyörgy él önben? A fiatalban, a sikeres költőben-íróban, a mai Bogdán Lászlóban? – Sokat kerestem erre választ, ennek megfelelően sokat is írtam róla. Ahogy telik az idő, egyre erősödik bennem egy képzeletbeli Szentgyörgy képe. Ez a város nyilvánvalóan már nem a kamaszkoromé, ahol mindenki ismert mindenkit, ahol bármennyire is bornírt és félnótás volt a városlakók nagy része, mégiscsak érződött valami otthonosság. Megnőtt, már nem az a patriarchális kisváros, amely az én fiatalkoromban volt.
– Ez sima nosztalgia, vagy egyszerűen ma is a régi várost szereti?
– Kérdéses, hogy szeretem-e, vagy én is háborúban állok vele, mint Csiki László barátom, aki írt is egy Háborúk című vallomást. Tény, hogy fiatalkorom regényeinek színtere Sepsiszentgyörgy, azóta viszont elköltöztem erről a promenádról. Más vidékre, más vizekre.
– Miért? Átfestették a promenád padjait?
– Úgy éreztem, hogy már az 1981-ben elkezdett, 1989-ben befejezett Promenád című regénytrilógiám, később pedig azok a részei is – Az agitátorok éjszaka és A szoros délben –, amelyek a nyolcvanas években nem jelenthettek meg, részben már elmennek más terepre. A kilenc történet részben Bukarestben játszódik, a Fekete-tenger partján egy hajón. Részben pedig egy álomvilágban, ami azt a kérdést is felveti, hogy milyen mértékben volt reális az a város, amiről én írok. Létezett-e egyáltalán, vagy csak bennem volt meg? De ezek a kérdések már nem foglalkoztatnak. A kilencvenes években írt, Az ördög Háromszéken című regényemmel bizonyos mértékig még a Promenád világát folytatom, de már másként, előtérbe kerülnek a mellékszereplők, főként Hutera Béla, egyik visszatérő hősöm. Az ő élettörténete folytatódott a Drakula egyik fejezetében, de ezekben épp csak feldereng Szentgyörgy.
– Soha nem tartott tőle, hogy egyszer csak szembejön az utcán Hutera Béla vagy másik hőse?
– Nem, mivel bármennyire is életszerűnek tűnő történetek szereplői, ezek a történések fikciók. Mi a fikció, és mi az élet? – mostanában ez kezdett foglalkoztatni. Igaza lehet a vak argentin látnoknak, miszerint a valóság tulajdonképpen illúzió. Viszont azt is jelezte, hogy amit egyszer leírt egy könyvben, bármikor valóságossá is válhat. Ezekkel nem szabad játszani, és mégis játszunk, mert rá vagyunk szorulva.
– Fiatalkorában ön is rászorult erre a veszélyes játékra?
– Én akkoriban nem írtam, hanem olyan emberek között éltem, akik vagy írtak, mint Csiki László, vagy verseket mondtak, titokban, mint Visky Árpád. Ültünk egyszer nála, és megkérdezték tőlem: te is írsz? Persze, mondtam, majd hazamentem, és kínomban megírtam az első úgynevezett versemet, a Halotti beszédet. Aztán írtam egy elbeszélést Talán az ördög címmel, amelyet elküldtem az Ifjúmunkásnak, s azzal felfedeztek. Az Igaz Szóban Székely János költő-szerkesztő A selejt lázadása címmel írt egy amerikai beatköltőket elutasító pamfletet az akkoriban megjelent Üvöltés című antológia kapcsán. Ugyanakkor közölte névtelenül egy jobb sorsra érdemes szentgyörgyi fiatalember versét, ez volt a Halotti beszéd. Az írás és a névtelenül megjelentetett vers nagy visszhangot váltott ki, reagált rá Gál Ernő, Sütő András, Szilágyi Domokos és Lázár László is, nevetségesnek tartva, hogy 1967-ben egy szentgyörgyi fiatalt tesz felelőssé Amerika állapotáért. Ennek következtében kiutaltak viszont a versért egy 200 lejes honoráriumot, épp sorkatona voltam, a pénzből meghívtam az egész szakaszt. Ez volt az első nagy írói sikerem, a botrány pedig arra is jó volt, hogy így kapcsolatba kerültem az említett írókkal.
– Újságírói utazgatásokkal és íróasztal melletti munkával, no meg a Sugás, majd a Kripta vendéglő értelmiségi törzsasztalánál teltek a következő évek. Milyen volt az akkori Románia-képe? – Dali Sándor főszerkesztő 1971-ben egyéves bukaresti fejtágítóra küldött, akkor ismerkedtem meg a főváros kulturális életével, tele hatalmas egyéniségekkel, akiket a kommunista hatalom már igyekezett kiszorítani az országból. Megismerkedtem a nagy román írók műveivel, a székely falvak világa mellett ekkor kezdett érdekelni a Balkán is, ez a furcsa, jellegzetes katyvasz, amelybe mi, magyarok úgy csöppentünk bele, mint légy a tejbe. Ám miközben a két világ párhuzamosan kezdett hatni rám, már egyikben sem éreztem magam igazán otthon.
– Volt, ahol mégis otthonosan érezte magát?
– Útközben. Ha elmentem, visszavágytam, ha itthon voltam, máshol szerettem volna lenni, sehol nem volt otthonosság-érzésem. Utazni akartam, meg akartam ismerni a világot. Igazából nem is törekedtem arra, hogy valahol megállapodjam. Szerencsére, teszem hozzá. Azért is írok, hogy valahová eljussak végre. Az egyik Vaszilij Bogdanov-versben kérdésként fogalmaztam meg: a végső látomásig. Ha van ilyen. Amint lehetett, nekiindultam a világnak, de nemcsak Bécs irányába, egy ösztöndíjjal több hetet töltöttem például Oroszországban. Aztán egy társasággal hajóztam az Adrián, régi vágyam volt hajóról nézni a csillagokat, mint hajdanán a rómaiak, mint egyik kedvenc íróm, Marcus Aurelius. 1990 után azt folytattam, amit korábban elkezdtem, a regényeim immár sminkeletlenül jelenhettek meg. Egyre bonyolultabb lett azonban minden, jöttek meglévő művek átiratai, majd a szerepek, először a Csáth Géza-ciklusban, majd Az erdélyi Madonnában, aztán a Ricardo Reisben, aki Pesoa egyik alakmása. Végül pedig jött Vaszilij Bogdanov. Kovács András Ferenc „találmánya”, aki Asztrov doktor, a kitalált költő, KAF orosz alakmása verseit írva az egyiket nekem, Vaszilij Bogdanovnak ajánlotta. 2007-től kezdtem írni a Vaszilij Bogdanov-verseket, négy könyv már megjelent.
– Egyfajta mágikus realizmus bontakozik ki ennek a „rekonstruált” költőnek az életművében?
– Miért ne? Mindig is a kiszolgáltatottságról akartam írni, az autentikus létezés esélyei érdekeltek, és úgy éreztem, arról a kiszolgáltatottságról, amelyben a huszadik század költői voltak, mégiscsak egy orosz-szovjet költő jelmezében tudok leginkább írni. Előbb megalkottam Bogdanov életrajzát – fiatalkorában Párizsban élt, 1925-ben hazatért, és rázárult a Szovjetunió kriptafedele –, majd a biografikus verseit, ami azt jelenti, hogy a versei levezethetők az életrajzából. Egész jó viszonyban vagyunk egymással, időnként az az érzésem, hogy ténylegesen él, vele álmodom. Tíz éve betölti a mindennapjaimat.
– Az 1990-et megelőző időkben írt regényei hőseinek nagy részét különösebb zökkenő nélkül átköltöztethette az új világba. Ennyire a jövőbe látott?
– Nem, a kommunista időkben úgy éreztem, hogy amúgy is az íróasztal fiókjának írok, s ezért kikapcsoltam az öncenzúrát. A cenzúra meg, gondoltam, amúgy is azért van, hogy ha valami nem tetszik neki, akkor kivágja. A Helyszínkeresések forgatáshoz című regényemmel például a magam ámokfutó, dilettáns módján Bukarestben elkezdtem keresni valamit, s a mai szent napig azt folytatom. A négy, hősök és helyszínek megidézése tekintetében részben összefüggő regénnyel – Az ördög Háromszéken, Drakula megjelenik, Bűbájosok és Hutera Béla utolsó utazása – azonban lezártam annak a világnak a megidézését. A Tatjánával, a Ricardo Reisszel és Vaszilij Bogdanovval másik korszak kezdődött, amikor kiléptem a világba. A Tatjána-trilógiában ugyan rengeteg erdélyi részlet van, de egy hajón játszódik, és esetenként már nem lehet tudni, hogy elképzeli-e a szerző, vagy játszanak vele a földönkívüli halhatatlanok.
– Reálisnak tartja a saját életét?
– Egyáltalán nem, ezen sokat gondolkoztam. Ha a hetvenes években elmegyek az országból, minden bizonnyal meg sem születik az irodalmi életművem, vagy egészen más lesz. A regényeimben amúgy alig van önéletrajziság, annál több van viszont a verseimben. A költő mindig magáról ír.
– Nemrég jelent meg a Ha mégis visszamennék című verseskötete. Ki? Hová?
– Oda, a hetvenes évekbe. A kötet részben olyan verseket tartalmaz, amelyek még nem jelentek meg a saját könyveimben, részben olyanok, amelyeket Bogdanov írása közben írtam, főleg felkérésre. Az Álarcosbál című záróciklust viszont direkt ide írtam, abban végigmegyek az alakmásaimon. – És a többiek, a kortársak, az erdélyi magyar irodalom merre tart?
– Egészen 2012-ig, nyugdíjazásomig írtam a céhnek lektori véleményeket. Az utolsóban egyszerre írhattam Márton Evelin, Potozky László és Hercza Mikola köteteiről, meg is jegyeztem: ritkán volt olyan éve az irodalmunknak, amikor három ilyen tehetség egyszerre jelentkezett. Előbbi kettő azóta ezt igazolta is, de meggyőződésem, hogy Mikola is fogja. A „régebbiek” közül nagyon szeretem KAF, Fekete Vince, Lövétei Lázár László verseit, Orbán János Dénest, Sántha Attilát, László Noémit. A nyolcvanas években azt gondoltam, hogy minden elapad, vége lesz az erdélyi irodalomnak. És nem lett vége.
Csinta Samu
Bogdán László
Költő, író, újságíró, a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Sepsiszentgyörgyön született 1948. március 8-án. Iskolai tanulmányait a Székely Mikó Kollégiumban végezte, érettségi után segédraktárnok, állategészségügyi munkás, keramikus, nevelő, művelődési aktivista, majd 1969-től a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör belső munkatársa volt. Első verse az Ifjúmunkásban jelent meg. 1987-től A Hét című bukaresti hetilapnál dolgozott. Az 1990-es évektől a Háromszék napilapban politikai, kulturális és művelődéspolitikai cikkeket közöl. VERSESKÖTETEI: Matiné (1972), Ingaévek (1984), Az erdélyi kertmozi (1995), Átiratok múzeuma (1998), Argentin szárnyasok (2001), Az erdélyi Madonna (2004), P. a ketrecben (2004), Fogolyvadászat (2005), A démon női alakot ölt (2006), Szindbád a taligán (2007), Felröppenő flamingó (2009), Ricardo Reis Tahitin (2009), Vaszilij Bogdanov: Arcok a forradalmi menetoszlopból (2012), Vaszilij Bogdanov: A végzet kirakós játékai (2013), Vaszilij Bogdanov: Az illuzionista és a szörnyeteg (2014), Vaszilij Bogdanov: Ricardo Reis Szibériában (2015), Ha mégis visszamennék (2016). PRÓZA: Helyszínkeresések forgatáshoz (1978), Címeremben két hattyú (1980), Luca-napi időjóslások (derűs ufós történet, 1985), Promenád, avagy a jobb kézre húzott kesztyűk városa (1989), A késdobáló, avagy a jobb kézre húzott kesztyűk városa (1991), Eltűnés, avagy a jobb kézre húzott kesztyűk városa (1994), Agitátorok éjszaka (1996), Az ördög Háromszéken (1997), A szoros délben (2002), Drakula megjelenik (2002), Hol vagytok, ti régi játszótársak (2003), Bűbájosok (2005), Hutera Béla utolsó utazása (2007), Tatjána (A kintrekedtek I., 2008), A polinéziai útvesztő (2009), A vörös körben (A kintrekedtek II., 2010), A két boldog fénygombolyag (A kintrekedtek III., 2011). Elbeszéléskötetek: Játék, mozgó tükrökkel (1983), A bőrönd elföldelése (1986), Szentgyörgyi Demokritus (1999), Ház a kopár hegyen (2000), Öt korsó sör a Golgotában (válogatott elbeszélések, 2000), A felesleges utazás (2008), Az önpusztítás módozatai (2016), MŰFORDÍTÁS – Petre Stoica: Nyulak és évszakok (versfordítások, 1978). DÍJAK, ELISMERÉSEK: Látó-nívódíj (1992, 1998), Füst Milán-díj (1993), MÚRE-nívódíj (1995), Déry Tibor-jutalom (1999), Arany János-jutalom (2000), Márai Sándor-díj (2008), József Attila-díj (2010), a Román Írószövetség prózadíja (2000, 2010).
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Emberi méltóságért díjat kapott Böjte Csaba ferences szerzetes
Az Emberi Méltóság Tanácsa (EMT) Emberi méltóságért kitüntetésben részesítette Böjte Csaba ferences rendi szerzetest, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapító elnökét. Az elismerést Lomnici Zoltán, az EMT elnöke és Szunai Miklós, a civil szervezet főtitkára adta át február 6-án Budapesten.
Lomnici Zoltán, aki 2002–2009 között a Legfelsőbb Bíróság elnöke volt, 2006-ban az Alkotmánybírósághoz fordult kérve, hogy a bírói fórum értelmezze az emberi méltósághoz való jogot és annak tartalmi elemeit. Az Alkotmánybíróság három esztendőn át több ülésen elemezte a beadványt, majd végül hatáskör hiányára hivatkozva nem adott érdemi választ a feltett kérdésekre. Ezt követően Lomnici Zoltán felhívást adott ki az emberi méltóság védelme érdekében, azt a célt megjelölve, hogy hazánkban ne sérüljön az egyenlő emberi méltóság elve, és ne nyerjen teret a keresztényellenes, rasszista, antiszemita és magyarellenes retorika. A csatlakozók elkötelezték magukat annak érdekében, hogy visszautasítanak minden olyan sértő megnyilvánulást, mely személyek vagy csoportok ellen irányul, azok vallási vagy nemzeti és etnikai hovatartozása miatt. A csatlakozók fontosnak tartották a másoknak fájdalmat okozó történelmi sérelmek tiszteletben tartását, és mindenkit arra hívtak fel, hogy sem szóban, sem cselekedettel ne sértse meg az áldozatok emlékét.
Szunai Miklós, a Széchenyi Tudományos Társaság ügyvezető elnökének javaslatára az alapítók létrehoztak egy politikai pártoktól független civil szervezetet a felhívásban megjelölt célok megvalósítása érdekében, és neves közéleti személyiségeket kértek fel a tagságra. Így jött létre az Emberi Méltóság Tanácsa. Azóta minden esztendőben átadják az Emberi méltóságért kitüntetést olyan személyeknek, akik kiemelkedően sokat tesznek az emberi jogokért, az emberi méltóságért.
A díj idei kitüntetettjét Lomnici Zoltán elnök méltatta, aki ismertette Csaba testvér eddigi életútját. Mint mondta, Böjte Csaba olyan, reménytelenségben élő gyerekeknek adott és ad ma is otthont, ételt és hitet, akiket szüleik elhagytak, vagy anyagi lehetőségeik nem engedik meg, hogy emberhez méltó módon ételt, otthont adjanak nekik. Lomnici Zoltán hangsúlyozta: Csaba testvér lelkeket ment, s a testi nélkülözéstől óv nemre, származásra, nemzetiségre nézve függetlenül – fiatal életeket.
A díj átadásakor elhangzott: Böjte Csaba élete példakép a jövő nemzedék számára is. A ferences szerzetest hallgatni bármikor felér egy lelkigyakorlattal. Ez történt a Budakeszi úton lévő Öko Ház Lovagtermében is, amikor a jelenlévőkhöz szólt Csaba testvér. Miután megköszönte az elismerést, így szólt: Igazából, amit teszek, nem áldozat. Nyáron elmenni egy tóhoz fürdeni, jó dolog. Ha megkérdezik, megéri-e, csak az lehet rá a válasz, hogy persze, megéri fürdeni egy tóban. Gyereket befogadni, gyereket nevelni, az élet mellett dönteni – megéri, csodálatos dolog. A mai napon a Gát utcában, József Attila szülőházánál jártam. Eszembe jutott, amit munkatársaimnak szoktam mondani: honnan tudjuk, netalán a következő „József Attilát” fogadjuk-e be, hiszen ki tudja, mit rejt az a kisgyermek, aki hozzánk érkezik. Minden gyermekben a csodát látom. A Jóisten nem gyárt selejtet. Minden kisgyermeknek feladata van, melyet egy-egy anyuka kezében küld el hozzánk a Mindenható. Pedagógusnak, szülőnek az a feladata, hogy a gyermek küldetését segítse beteljesíteni. Otthonainkba 1992–93 óta fogadunk be gyermekeket. Mi ezt az isteni küldetést, a gyerekek feladatát próbáljuk segíteni, támogatni. Csaba testvér elmondta, egykor „csupán” huszonhárom gyereket fogadott be. Mára nyolcvanhárom helységben végzik munkájukat; házaikba eddig összesen körülbelül hatezer gyereket fogadtak be. Hozzátette: pillanatnyilag kétezer százharminc fiatalról gondoskodnak.
A díj átadásának szervezői kulturális programról is gondoskodtak. Az ünnepi beszédek után azt tervezték, Dévai Nagy Kamilla énekében és gitárjátékában, Kathy Horváth Lajos hegedűjátékában, illetve a Cseppkő Gyermekotthoni Központ fiataljainak előadásában gyönyörködhetnek majd a megjelentek, ám e terveket Csaba testvér módosította, hiszen sehova nem érkezik üres kézzel. A Nagyszalontán található otthonuk kilenc fiataljával érkezett, akik Szent Lászlóról szóló verset adtak elő, majd bemutatkoztak egyenként. Volt olyan fiú, akinek tizenöt testvére van. A bemutatkozások után következett a szervezők ének- és hegedűprogramja, illetve a magyarországi otthon fiataljainak éneke, felolvasása.
Az ünnepség végén Csaba testvér egy tervét is megosztotta a jelenlévőkkel. Mint mondta, az anyaországból évről évre zarándokok érkeznek Csíksomlyóra. Szeretné, ha az Eucharisztikus Világkongresszusra ő jöhetne el egy vonatnyi gyerek zarándokkal, hogy Magyarországon találkozhassanak az Oltáriszentségben jelenlévő Jézussal. Bókay László
magyarkurir.hu
Erdély.ma

Film készült Iancu Laura regényéből
Játékfilm készült Iancu Laura csángóföldi születésű József Attila-díjas író, költő, néprajzkutató Szeretföld című regényéből.
Az azonos című, közösségi finanszírozással készült alkotás díszbemutatóját a tervek szerint tegnap tartották Veszprémben, a szakmai bemutató március 7-én lesz a budapesti Toldi moziban – olvasható a Litera.hu irodalmi portálon. A 109 perces nagyjátékfilmet Buvári Tamás rendezte, főként támogatók – civil szervezetek, önkormányzatok, vállalkozások és magánszemélyek – segítségével jött létre.
Iancu Laura 2011-ben napvilágot látott regényében Keleti Jeremiás nyolc esztendeig volt távol családjától. Szibériából gyalog teszi meg az utat faluja, Szeretföld határáig. A háború teremtette káosz azonban teljesen átformálta Szeretföldet, és az elmúlt években a közösség is gyökeresen megváltozott. A moldvai magyar közösségben játszódó történelmi elbeszélés a háborút túlélő, hazájába visszatérő katona történetét, a háborúnak a közösségre tett hatását és következményeit beszéli el.
A regényből készült film forgatása több hónapos előkészítés után 2015 nyarán kezdődhetett, majd 2016 telén is zajlottak a felvételek. A filmet mindössze 15–20 fős alkotói stáb készítette tíz főbb szereplővel (Lipták Jeanne, Nagy Zsolt, Turós-Máté Kinga, Trokán Anna, Trócsányi Gergely, Lengyel Ferenc, Kőrösi Csaba, Máté P. Gábor, Módri Györgyi, Buvári Csege) és további 30 epizódszereplővel. Hozzájuk csatlakozott a néhány jelenetben közreműködő nagyszámú statisztagárda. A filmet Ladányi János és Lovasi Zoltán fényképezte, míg a producerek Gecs Mónika, Németh Csaba és Dósay Norbert voltak.
Iancu Laura a Bákó megyei Magyarfaluban született. Tudományos munkái mellett számos verseskötet (Pár csángó szó, Karmaiból kihullajt, Névtelen nap , Kinek a semmi a mindene, Míg kabátot cserél Isten), egy dráma (Petrás Incze János) és a Szeretföld című kisregény szerzője. Buvári Tamás főként dokumentumfilmek, kísérleti filmek és kisjátékfilmek rendezője. A Magyar Filmszemle-díjas alkotó Nekem ti voltatok címmel 2016-ban regénnyel is jelentkezett.
Krónika (Kolozsvár)

Elismerés közel száz pedagógusnak
Az RMPSZ negyedszázados évfordulója alkalmával
Megható, tartásos ünnepségre hívta össze a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének megyei szervezete mindazokat az aktív és nyugalmazott tanerőket, akiknek munkásságát a szövetség megalakulásának 25. évfordulója tiszteletére emléklappal, elismerő oklevéllel és éremmel, valamint emlékplakettel jutalmazták. Közel száz óvodapedagógusról, tanítóról, tanárról, valamint a szövetséget támogató civil szervezetek képviselőiről hangzottak el szép, elismerő szavak, mielőtt átvették volna a kitüntetést.
A komoly szervezőmunka nyomán a megye minden szegletéből összegyűlt idős és fiatalabb tanerőket Horváth Gabriella megyei elnök köszöntötte, majd ismertette a találkozás meglepetésnek szánt célját is. Mátéfi István, a Bolyai középiskola igazgatója üdvözlőbeszédében elismerését fejezte ki a megjelenteknek azért, hogy pályafutásuk során ellentmondások és kihívások közepette is sikerült megbirkózniuk az oktatásügy mindenkori gondjaival. Ugyanakkor gratulált mindazoknak, akik egy hosszú életpálya után el tudják mondani, hogy a gyermekeket és nem a tantárgyat tanították. Jövőformáló tevékenységükért nagyobb elismerést is érdemelnének, hiszen a szerdán átadott oklevél csak egy csepp a tengerben – tette hozzá. 
Bevezető szavaiban Horváth Gabriella elmondta, hogy szándékaik szerint több pedagógust szerettek volna jutalmazni, de az iskolaigazgatóknak kiküldött háromszori felhívás ellenére kevesebb visszajelzés érkezett, mint amire számítottak a megyében dolgozó pedagógusok kiemelkedő teljesítménye alapján. 
Az emlékplakettet kultúraközvetítő és közösségépítő tevékenységéért a 80. évét betöltő Hajdó Károly, a marosszentgyörgyi iskola nyugalmazott zenetanára vehette át, aki ma is aktív karmestere a helyi Soli Deo Gloria vegyes karnak. Ugyancsak emlékplakettel és oklevéllel ismerték el dr. Tamási Zsolt-József történelem-vallás szakos tanár munkáját, amelyet az önálló római katolikus oktatás szervezése érdekében végzett, és aki nem lehetett jelen az ünnepségen. Farkas Ernő nyugalmazott tanfelügyelő, akit hosszan megtapsoltak, Farkas Miklós nyugalmazott segesvári matematikatanár, a Gaudeamus szórvány-kollégium létrehozója, Balás Árpád nyugalmazott földrajztanár, a Marosvásárhelyről szóló útikalauzok szerzője mellett hosszú a sora azoknak a közismert nyugalmazott pedagógusoknak, akik az oktatói munka mellett iskolát, közösséget építettek, a művelődési élet szervezői, éltetői voltak. 
Tizenegy kiváló óvodapedagógus figyelemre méltó munkásságát Kovács Júlia volt tanfelügyelő, a szövetség megyei vezetőségének tagja értékelte. Tizenhat kiváló tanító egyéniségének, értékes munkájának méltatását Fejes Réka tanfelügyelő mutatta be, akit szintén kitüntettek a szövetségnek nyújtott mindenkori értékes segítségért. A volt és jelenlegi iskolaigazgatók sem maradtak ki a kitüntetettek sorából, ahogy a pedagógusok szövetségében tevékenykedő vagy annak munkáját segítő tanerők sem, továbbá a Focus Eco Center környezetvédelmi alapítvány és Kiss Csaba, a Marosvásárhelyi Rádió munkatársa.
Szívem szerint valamennyi, jobbára ismert és sokak számára kedves pedagógus nevét felsorolnám, ha nem kellene közel száz nevet leírni. Remélem, hogy vidéki útjaink során sikerül megszólaltatni néhányat közülük is. 
A rendezvény befejezéseképpen Hajdó Károly József Attila Születésnapomra című versét adta ajándékba a résztvevőknek, akik a szintén kitüntetett Trózner Erzsébet kezdeményezésére – aki 25 évig volt a marosvásárhelyi M. Eminescu Pedagógiai Líceum igazgatója – együtt énekelték el az Ároni áldást, mintha egy nagy, kiforrott, összeszokott kórus tagjai lettek volna. Felemelő volt egykori pedagógusként és krónikásként is jelen lenni abban a különleges erőtérben, ami a Bolyai középiskola tágas tanáriját áthatotta.
BODOLAI GYÖNGYI
Népújság (Marosvásárhely)

Irodalmi találkozó Gyorokon
A gyoroki József Attila Irodalmi Kör február 23-án, csütörtökön 17 órától a telepi iskola osztálytermében tartja e havi összejövetelét. Arra várják az aradi Kölcsey Egyesület, illetve a lippai Degré Alajos Olvasókör tagjait, de a helybeli és a környékbeli irodalom kedvelőit és minden érdeklődőt is. 
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Bemutató elődeink harcművészetéről
Vetített előadást és bemutatót tartottak kedden a Székelyföldi Magyar Szablyavívó Iskola képviselői a csíkszeredai József Attila Általános Iskolában.
A bemutató során ismertették a magyar szablya, valamint forgatóinak történetét. Imreh-Marton István, a Székelyföldi Magyar Szablyavívó Iskola alapítója hangsúlyozta, hogy „a magyar szablya az egyik honfoglalás korából fennmaradt tárgy, és főként a hagyományőrzés céljával kezdték el tevékenységüket, a szablyavívás oktatását”.
Az előadás után a résztvevők nyílt edzésen próbálhatták ki a szablyavívást, kézbe vehették a magyar szablyát is. A hagyományőrző sportolási lehetőség iránt érdeklődők a továbbiakban keddenként 18 órától rendszeresen járhatnak edzésekre.
Gerczuj Timea 
Székelyhon.ro

Gondolatolvasó robot csíki diáktól
Tehetséges fiatalokat keres és támogat a KMTA
z egyszeri szülő nem éppen Nobel-díjjal jutalmazza csemetéjét, amikor az apró csavarokra szediszét az újdonatúj távirányítós helikoptert-autót-lánctalpast. Pedig nem vicc: ezzel akár a jövő legígéretesebb tudósainak életpályáját törhetik derékba. A Kárpát-medencei Tehetségkutató Alapítványnak (KMTA) a napokban Kolozsváron tartózkodó mentoráltjaitól joggal remélhetünk agyhullámokkal irányított mű végtagokat, az immunrendszer védelmére leghatékonyabban csatasorba állított agysejteket, és még ki tudja miféle technikai vívmányokat, elmét-lelket gyönyörködtető novellákat, verseket, úttörő történeti földrajzi tanulmányokat. Közülük sokan arról regélnek, hogy mára lassan foglalkozásukká váló szenvedélyük gyerekkorban gyökerezik.
Nyolc támogatottja mellé a KMTA januárban felvett 20 újabbat, de számuk gyakran változhat, hiszen a válogatás, a tehetségek felkutatása és a jelentkezés folyamatos – tudtuk meg Petri László programigazgatótól. A támogatottak köre szerteágazó, van köztük zenei és képzőművész tehetség, vannak történelemtudományokban jártasak, irodalomban, biológiában, fizikában, informatikában, csillagászatban, jogban és közgazdaságtanban tehetségesek.
Te is lehetsz felfedezett
– A családszervezetekkel és az egyházakkal alakítottunk ki együttműködést, hiszen olyan tehetségeket is szeretnénk megtalálni, akiket máshol nem lehet elérni, mert nem versenyeznek, nincs mögöttük olyan szakember, pedagógus, aki motiválná őket. Továbbá a magyar oktatási intézményeknek negyedévenként elküldjük pályázati felhívásunkat. A pályázat folyamatos, nincs pályázati határidő. A jelentkezőknek a honlapunkon (www.kmta.hu) kell regisztrálniuk, majd kitölteniük az adatlapot, ami akár több órát is igénybe vehet, de a kuratórium ennek alapján tud valakit kiválasztani. Az adatlapot kitöltők bekerülnek a rendszerbe, de csak úgy maradhatnak benne, ha adatlapjukat folyamatosan megújítják az új publikációkkal, versenyeredménnyel, az iskolában lezárt újabb félévvel. A mostani támogatottak között van olyan, aki 2015-ben regisztrált, akkor nem tűnt fel, de az azóta szerzett eredményei alapján most kiválasztottuk – részletezi a programigazgató.
A KMTA-nál a támogatási időszak sem egységes. Van olyan, akit lassan 2 éve támogatnak, volt, akitől egy hónap után megváltak. Jelenleg a 3 hónapos próbaidőben azoknak a diákoknak a támogatását hosszabbítják meg, akik az alapítvánnyal együttműködnek, és akikről mentoraik is jelzik, hogy támogatásra érdemesek. – Akiről a mentor jelzése alapján kiderül, hogy nem tehetséges, attól megválunk. Alapítványunk még csak 2 éve alakult, így ez a rendszer is változhat. A mentor kutatási témát ad, minden támogatottnak havi szinten kell beszámolót készítenie a tevékenységéről. Folyamatos az ellenőrzés, és látszik, ki mennyi energiát fektet be. A mentoron (jelentős tudományos eredményekkel rendelkező akadémikus, az MTA tagja, üzletemberek stb.) kívül minden diák kaphat képzést, szakkönyveket, konferencia részvételt, közvetlen szakember támogatást, útiköltség-szállás támogatást és ha az anyagi lehetőségünk engedi, pénzjuttatást is. Mindenkitől elvárjuk a folyamatos kulturális fejlődést, amit támogatunk is (kifizetjük a színházjegyet, -bérletet), elvárjuk a folyamatos sportolást – tájékoztatott Petri László, aki fontosnak tartja megemlíteni: mindenki azt kap, ami tehetségének fejlesztése szempontjából a leginkább szükséges. Teljes körű segítségre törekednek, akár pl. orvosi ellátáshoz is juttatják támogatottjaikat, fontosnak tartják megteremteni számukra a fejlődéshez szükséges lehető legoptimálisabb környezetet. Ugyanakkor a KMTA azt kívánja elérni, hogy támogatottjaik szülőföldjükön maradjanak.
– Amikor egyetemi vezetőkkel tárgyalok, rendszerint szóvá is teszem ezt a gondolatot, amit helyeselnek. Ilyenkor megemlítem, hogy ők azok, akik ennek érdekében tenni tudnak, mert a tudományos műhelyek általában pl. itt Erdélyben, vagy Kárpátalján is az oktatási intézmények holdudvarába tartoznak. A kimagasló tehetségeket ezen helyek kellene, hogy felszívják, ez adna nekik megélhetést és jövőképet. Egyetemi végzős kárpátaljai támogatottunk egy hete mesélte, hogy felkérték az egyeteme által finanszírozott kutató műhely létrehozására. Ez az, amiről beszéltem – magyarázza Petri László.
„Kolozsvári tizenkettek”
A csíkszeredai Imets Tamás is azok közé tartozik, akik kisgyerekként szétszedték játékaikat, majd kisebb-nagyobb sikerrel valami újat építettek azokból. Művészeti középiskola architektúra szakán tanul, az elektronika, fizika és alkalmazott tudományok érdeklik. Szinte minden ehhez kapcsolódó tudását autodidakta módon sajátította el angol, magyar és román nyelvű könyvekből, weboldalakról. Épített repülő modelleket, robotokat, filmekből ihletődött robotot és zöld energiával működő eszközöket. Első komolyabb projektjének a Leonardo da Vinci terve alapján öt éve készült DaVincsirke nevű, repülésre képes madármodellt tartja. Leginkább programozni szeret és áramköröket tervezni-kivitelezni, de érdekli a fizika, szerves kémia és biofizika is. Találmánya a beszédképtelen embereknek segíthet a kommunikációban, de akár a művégtagok gondolattal (azaz mérhető agyhullámokkal) történő irányítását is lehetővé teszi. Egy fejére helyezett pánttal, közvetlen érintkezés nélkül mozgatott egy négykerekű járgányt. A neuronok kisüléséből 0–50 Hz frekvencián keletkező agyhullámok, az éberségért felelős béta és a relaxált alfa tudatosan módosítható. „Ha behunyom a szemem és összeszorítom a szemhéjam, az alfahullámok lesznek intenzívebbek, ha valamire fókuszálok, akkor a bétahullámok emelkednek meg. Ezt a lehetőséget használtam arra, hogy ezekkel öt különböző funkciót tudjak irányítani, sőt a szerkezet a pillantást is érzékeli” – mondta Tamás a Magyar Demokratának adott tavalyi interjúban.
A zalaegerszegi Büki Bettina 2012–13-ban a város diákpolgármestere volt. Budapesten nemzetközi igazgatásszervezés szakon diplomázott, szervezeti kommunikációt tanul, tavaly óta pedig jogot is. Három nyelvből szerzett 9 nyelvvizsgát, és a diplomácia érdekli – célja Magyarországot méltó módon képviselni külföldön.
Jogász szakot végzett, ma jogász-közgazdásznak tanul a győri Hancz Patrik, aki doktoriskolába is jár, tízéves korától versenytáncol. Olyan életművet szeretne létrehozni, melynek eredményeként levehet majd egy „Hancz Patrikot” a könyvespolcról, és annak tudatában, hogy általa értéket teremtett az emberek számára, nyugodt szívvel, büszkén lapozhatja végig.
A csíkszeredai Székely István Attila fizika iránti érdeklődése a kémiával is kibővült azután, hogy vegyipari folyamatmérnökként a mesteriskolát elvégezte. Tavaly kezdte a doktoriskolát a kolozsvári fizika karon, kutatási témája: WO3-TiO2-nemesfém alapú félvezető kompozit rendszerek alkalmazása mint szenzor (SERS) és fotokatalizátor. Ezen rendszerek érdekessége, hogy egyidőben működnének, mint szenzor (káros szerves anyagokat lehet kimutatni) és mint fotokatalizátor (fény hatására a szerves anyagokat képes lebontani).
Egészen kicsi kora óta orvos szeretne lenni, így tudatosan építgette útját a kelementelki (Maros megye) Drágus Emőke. Iskolásként szép beszéd és irodalom-, majd matematika- és földrajz versenyekre járt. Utolsó éves a marosvásárhelyi orvosin. Kutatási témájában feltérképezné a vizeletürítési gondokkal küszködő, anyaországi és erdélyi urológiai betegek előfordulási arányát, epidemiológiáját, összehasonlítaná a különböző földrajzi területek adatait. A kutatás egyelőre Budapestre és Marosvásárhelyre korlátozódik, de szeretnék kiterjeszteni.
A vajdasági Fehér Viktor rövidesen magyartanár lesz, egyébként amatőr labdarúgó, néprajzkutató. Szülőfalujáról, a szögedi nemzetséghez tartozó Egyházaskérről szóló dolgozatai az „ö”-ző nyelvjárás jellegzetességeit és Ősszeged hagyományait árnyalják. 1920 előtt a történetileg jelentős Temesvár–Szeged vasútvonal mentén húzódó Egyházaskér részese volt azoknak a központi folyamatoknak, amelyek a vidék képét és a lakosok mentalitását nagyban meghatározták. A település mellett is lelassított a II. Rákóczi Ferenc hamvait szállító szerelvény, s e kegyelettel teljes nemzeti esemény máig hat a továbbélő nemzedékekre – ez a történet jelentős Viktor kutatási témáját tekintve, amelynek keretében a Rákóczi-kultusz genezisének délvidéki lecsapódásait járná körül és elemezné a jelenkori digitális kultusz tükrében.
A kárpátaljai magyar kisebbséget érintő parlamenti és helyhatósági választásokat, a mai Kárpátalja területe közigazgatásának változásait vizsgálta 1920-tól napjainkig a történelem és földrajz diplomával rendelkező Iván András. Földrajztudományi kutatásai leginkább a geoinformatika felhasználási lehetőségeit, módszereit próbálták bemutatni különböző szakterületek, tudományágak, pl. a turizmus területén. Debrecenben doktorál, Társadalom, Gazdaság és Életmód Programban. Beregszász és környezete gazdag történeti múlttal rendelkezik, erről a levéltárban őrzött forrásanyagok is tanúskodnak, ám az 1920-ig felhalmozott anyagok nagy része máig nem került megfelelő feldolgozásra. Iván András szerint tervezett munkája, a Beregszász történetföldrajzi bemutatása a mai Kárpátalja területére vonatkozó történeti földrajzi munka első lépéseit jelenthetné.
Történelem, illetve nemzetközi kapcsolatok és európai tanulmányok szakon szerzett diplomát a csíkszeredai Markaly Aranka, majd Kulturális örökség kutatása és hasznosítása mesterképzésen végzett, ma történész-muzeológus a Csíki Székely Múzeumban. Egy kutatási projektnek köszönhetően megismerhette a 17. századi vajdahunyadi vár történetét. A doktori iskolában kutatási témája a 17. századi Csíkszék. Tudománynépszerűsítő cikkeket írt már diákként a Szabadság diáklapjában, a Campusban.
Kisiskolás kora óta a csillagászat érdekli, ez később fizika–informatika tanulmányokkal „erősödött”, ma komputacionális fizika szakon mesterhallgató a sepsiszentgyörgyi Pintér Viktória. Jelentősebb csillagászati ismereteket 2015 őszi félévében, Szegeden szerzett, ahol igyekezett a meghirdetett csillagász tantárgyakból a lehető legtöbbet hallgatni. Csatlakozott a Szegedi Gravitációs hullámok kutatásával foglalkozó csoporthoz, itt főleg programozással kapcsolatos feladatok elvégzésében vett részt, mint például Python scriptekben való programozás, illetve Shell scriptek, Gnuplot segítségével történő adatfeldolgozás
Magyar–angol diplomával kiadványszerkesztői szakra csábult a felvidéki Reczai Lilla. Tíz évvel ezelőtt egy gyermekantológiában jelentek meg első művei, tavaly további három került be egy antológiába. Aktív tagja a pozsonyi József Attila Ifjúsági Klubnak, amelynek célja tömöríteni a magyar nemzetiségű diákokat a nagyvárosokban, ahol nem feltétlenül lehet magyarul továbbtanulni, céljuk identitásőrző, hagyományt átörökítő érdekes előadásokat, kulturális, szórakoztató eseményeket kínálni a fiataloknak. Különféle táborok szervezője, az érsekújvári Rockszínpad táncos-énekes tagja.
Érettségi előtt áll a budapesti Szirt Viktória, középiskolai évei alatt a fizika, kémia, matematika és történelem foglalkoztatta. Sokáig nem tudott irányt választani, mígnem a Nők a Tudományban Egyesület Lányok Napja programjának köszönhetően olyan intézményekbe látogathatott, amelyek segítették a döntésben. Ma már tudja, hogy kutatóként szeretne dolgozni – rá akar jönni összefüggésekre, rácsodálkozni apró újdonságokra, megtalálni valami addig ismeretlent. Úgy érzi, hogy a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Információs Technológiai és Bionika Karán tudja megtalálni egybegyúrva mindazt, ami érdekli. A KMTA támogatásával A mikroglia viselkedése normál és gyulladásos körülmények között témába nyerhet bepillantást. A mikrogliák agysejtek, amelyek a magzati élet alatt vándorolnak be a központi idegrendszerbe, ott pedig a központi idegrendszer gyulladásos megbetegedéseiben immunológiai végrehajtó sejtekké alakulnak, nyúlványaikat visszahúzzák és a károsodás helyére vándorolnak.
Apukájának köszönhetően ötévesen kétjegyű számokat adott össze fejben a kassai Szitás Zoltán. Sokszor szerelgette játékait, így elérte, hogy a távirányítású autójának működő féklámpája legyen. Szintén apukájával távirányítású repülőket készítettek, egyet később átépítettek hajóvá. 2011-ben tagja lett az akkor alakult Talentum robotcsapatnak, amellyel már első versenyükön nagyon jól szerepeltek, azóta 6 világbajnokságon jártak sikerrel, legutóbb az általa épített robot elnyerte a legjobb mechanikai design díjat. Szabadidejében focizik, úszik, szalad, foglalkoztatja a videózás, fényképészet.
Kerekes Edit
Szabadság (Kolozsvár)

Könyvbemutató a DIO Házban
Február 21-én, az anyanyelv nemzetközi napján, a DIO Ház kiállítóterme  zsúfolásig megtelt kultúrát kedvelő közönséggel. A Kemény János Művelődési Társaság égisze alatt újabb könyvbemutatóra került itt sor. 
Őrhelyen gyújtott jeltüzek címmel Székely Ferenc interjúkötete 2016-ban az Üveghegy kiadónál látott napvilágot. Benne olyan jeles személyiségeket bír szóra, mint Bágyoni Szabó István, Bodor Ádám, Cseke Gábor, Gazda József, Olosz Katalin, Kallós Zoltán, Péntek János. Utóbbiak ketten levélben köszöntötték az egybegyűlteket.
A rendezvényt a társaság elnöke és lelke, Böjte Lídia tanárnő nyitotta meg, és bemutatta a vendégeket: Székely Ferencet, a kötet szerzőjét és alanyát is egyben, valamint Balla Tamás népmesegyűjtőt, Fazakas Tibor képzőművészt, Kincses Elemér írót, rendezőt, Kilyén Ilka színművésznőt és nem utolsósorban  Demeter József  lelkipásztort, házigazdát, aki maga is szerepel a könyvben.
Székely Ferenc elmondása szerint, mikor a jelenlegi, azaz az ötödik interjúkötete megjelent, rákérdeztek, hogy mikor áll le? Válaszként Kuti Mártát, a könyv szerkesztőjét idézte: „Hosszú a sora azoknak az erdélyi művészeknek, tudósoknak, gondolkodóknak…,  akik  még köztünk élnek, akiket még megkérdezhetünk, hogy miért is volt olyan fontos számukra a szolgálat, az anyanyelv, a népművészet, a színház vagy irodalom szolgálata, a lelkek gondozása”. 
Elsőként Balla Tamás magyardécsei helytörténésznek, mesegyűjtőnek adta át a szót, aki elmondta, hogy a könyvek megírását egykori tanárának köszönheti. Ő bátorította, biztatta, hogy gyűjtse és írja le a népmeséket. 18 évesen fejezte be első könyvét, mely Fehér Virág és Fehér Virágszál  címen 1970-ben jelent meg. Azóta megjelent kötetei, a Borsszem Péter (2002) és A világéneklő madár (2013) külföldre is kikerültek, a szórványmagyarság kedvelt gyermekirodalmi alkotásaiként.
A képzőművészetet képviselő Fazakas Tibor magával hozta néhány alkotását is, melyeket egykori egyetemista társa, Baróthi Ádám méltatott. Képei, melyeket a közönség is megcsodálhatott, az op-art művészeti irányzatot követik. A világ körforgását adja vissza műveiben, térben kitárulkozó formái saját lelkivilágát tükrözik. Csendes, zárkózott ember,  elkötelezett népe iránt. Szülőfalujának, Barcaújfalunak 45 munkáját adományozta, Vajdahunyad pedig, ahová élete és munkássága köti, 35 munkáját kapja meg. Ez utóbbi helyen volt szerencsém a tanár úrnak diákja lenni egykor. Máig bennem él csendes, szerény lénye, az, ahogyan a szépre, az esztétikumra nyitogatta elménket.
A szerinte lényeges dolgokat így foglalta össze: hit, béke, szeretet és egészség. Szívből kívánom önnek valamennyit, kedves Tanár úr.
Kincses Elemér író, rendező nem szorul bemutatásra az erdélyi közönség előtt. 1972-ben végezte el a rendezői szakot, a marosvásárhelyi színház rendezője lett, majd hosszú ideig művészeti igazgatója. 170 darabot rendezett, munkája elvitte  Budapestre, Bécsbe, a Vajdaságba. 1972-ben jelent meg első novelláskötete, a Bekötött szemmel. Sikeres drámákat írt és vitt színre: Ég a nap Seneca fölött, Trójában hull a hó, Csatorna. Ez utóbbit román nyelvre is lefordították, akárcsak a Soha című önéletrajzi regényét. Ebből olvasott fel részleteket Kilyén Ilka színművésznő. Az író elmondása szerint mérhetetlen szeretetben nőtt fel, mely kihatott egész életére és munkásságára. Amit akart, az nem más, mint emberi módon, emberi történeteket mesélni, embereknek. Szerintem sikerült.
Demeter József  lelkipásztor nem nagyon akart magáról beszélni. Szerinte a hit, népünk és egyházaink sorskérdései nagyon mélyen benne vannak a kötetben. Magáról csak annyit árult el, hogy bár nyugdíjas,  szívesen szolgál, tevékenykedik most is. A könyvből tudtam meg, hogy teológai tanulmányait Kolozsváron végezte. Itt számos jeles emberrel került kapcsolatba: Kós Károllyal, Farkas Árpáddal, Magyari Lajossal, Fodor Sándorral. A teológián ismerkedett meg egy  holland házaspárral, akiknek a DIO Ház építését is köszönhetjük. 32 évet szolgált Szászrégenben. Elmondása szerint nehéz évek voltak, de „ha komolyan vesszük a pályát, a hivatást, a küldetést, akkor sok feladat vár ránk”. Böjte Lídia megköszönte Demeter Józsefnek a Kemény János Társaság  sokéves támogatását, Kilyén Ilka pedig elszavalt neki egy Radnóti Miklós-, egy Dsida Jenő- és egy József Attila-verset.
A rendezvény megható, meleg hangulatban, dedikálásokkal zárult. Az élményt nagyon köszönjük. Reméljük, lesz folytatása.
Fábián Gizella
Népújság (Marosvásárhely)

Arany János-emlékév
Arany János életművével azt üzeni az utókornak, hogy a méltósággal, szerényen végzett munka is ér annyit, mint a zajos siker. Áder János, Magyarország köztársasági elnöke Arany János szülővárosában, Nagyszalontán nyitotta meg tegnap, a költő születésének 200. évfordulóján az Arany-emlékév rendezvénysorozatát.
Megállapította: Arany János szobra a budapesti Nemzeti Múzeum előtt mintha azt üzenné: „az is részese lehet a heroikus küzdelmeknek, aki nem harcol az első sorban, csak ír – de maradandót. Hogy nemcsak karddal és harci kürttel lehet nemzetet szeretni, óvni és menteni, hanem szent aggodalommal is. Hogy a méltósággal, szerényen végzett munka ér annyit, mint a zajos siker: becsüljük hát az ősz bárdok énekét. Mintha azt üzenné, hogy végzetesen elveszítünk valamit, ha már a tőmondatainkat is szilánkosra törjük” – fogalmazott. Úgy vélte, érdemes közelebb lépni a Múzeum körúti szoborhoz, és időt szánni tanulmányozására. „Mert közös jövőnk, a haza sorsa bizony nem csak az anyagi jóléten, a gazdasági fejlődésen, a nemzeti összterméken vagy látványos sikereinken múlik. Hanem azon is, hogy megbecsüljük-e nagyjaink teljesítményét, emlékezünk-e rájuk és tanulunk-e tőlük? Megfogadjuk Arany János intését, hogy a »Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, / Ember lenni mindég, minden körülményben.«? Használjuk-e anyanyelvünk árnyalatait, gazdag szókincsét?” – mondta a nagyszalontai városháza nagytermében tartott rendezvényen Áder János. Felidézte továbbá: amikor Arany Jánost 1867-ben felterjesztették a Szent István Rendre, nemcsak ő maga tiltakozott az uralkodó döntése ellen, de egy főrend is panaszt tett Andrássy Gyula miniszterelnöknél, mondván, ez a jeles kitüntetés addig csak igen magas rangúaknak járt. „Az anekdota szerint Andrássy egy kérdéssel válaszolt: Meg tudná mondani Excellenciád, ki volt Raffaello korában a külügyminiszter?” Áder János úgy vélte, evilági halhatatlanságra csak alkotó ember képes. Olyan, aki műveiben, halála után is velünk marad, mert maradandót hozott létre. Arany János olyan korban élt, amikor Magyarországon összesűrűsödött a történelmi idő, amikor „bátor hangjukat hallató, újító szellemű, áldozatra képes hazafiak döntöttek úgy, hogy kezükbe veszik a haza sorsát”. Megjegyezte: a költő kerülte a nyilvánosságot, óvatos aggodalommal tekintett a kéretlen népszerűségre, alkotó életével, visszahúzódó alkatával azonban mégis részesévé vált a 19. század legnagyobb vállalkozásának: a magyar nemzet újraalapításának. Az új haza éppúgy épült Arany János költészetéből, mint a szabadság, a közteherviselés eszményéből vagy az iparosodás, a tulajdon, a fejlődés mindennapi valóságából. Csűry István, a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület püspöke, az emlékév egyházi fővédnöke Arany János szavaival kérte, hogy „reménnyé váljon az emlékezet”. Úgy vélte, az Arany János lelkületét hordozó emberekre van szükség, és akkor nem kell félni a holnaptól és a holnaputántól. Török Ádám, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára azt a 12 évet idézte fel, amikor Arany János látta el az akadémia főtitkári tisztségét. Elmondta: fontos érdemei voltak abban, hogy az akadémia a magyar tudomány szervezőjévé vált. Az akadémia nagyszalontai kihelyezett ülése programjában többek között az Arany-ősök nagyszalontai letelepedéséről, az Arany János-arcképek ikonográfiájáról, a költő kiadatlan jegyzeteiről szerepelnek tudományos előadások. A nagyszalontai rendezvény további programjában szerepelt még az Arany Szalontája, Nagyszalonta Aranya című album bemutatója, amelyet Jankovics Marcell tartott. Délután a nagyszalontai szoborparkban emlékeztek, amelyet koszorúzás követett. Magyarországon is számos rendezvényt szerveztek a költő születésének évfordulóján. Nagyberényben például 200 tortára írták Arany János verseit gyerekek rendhagyó irodalomóra részeként, majd egyszerre szavalták el a költő egyik legismertebb műve, a Toldi egyik részletét. Debrecenben játékos foglalkozást tartottak Így élt Arany János címmel a Debreceni Petőfi Sándor Általános Iskola hatodik osztályos tanulóival, Nagykőrösön pedig Arany200 – Arany, a nagykőrösi pedagógus címmel nyílt kiállítás a Rácz József Galériában. Budapesten a Nemzeti Örökség Intézete a Fiumei úti temetőben tartott megemlékezést, amelyen Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkár mondott ünnepi beszédet. Arany János olyan kútforrása a magyar nemzeti identitásnak, amelyhez megmaradásunk érdekében időről időre vissza kell találnunk – fogalmazott Hoppál. A kultúráért felelős államtitkár a 200 éve született költő nyughelyénél, a Fiumei úti sírkertben kifejtette: a magyarságot a nyelv, a kultúra és az érzelmi összetartozás teszi nemzetté. Arany költészetében és személyében e három kritérium egybeolvad – fűzte hozzá az államtitkár, aki szerint a nyelvi gazdagság, kifejezésbeli igényesség, morális tartás és a nagy klasszikusokból és népi gyökerekből merítő műveltség épp annyira lenyomata Arany János emberi nagyságának, mint művészi tehetségének. A megemlékezést szervező Nemzeti Örökség Intézetének főigazgatója, Radnainé Fogarasi Katalin emlékeztetett: a Fiumei úti sírkert az egyetlen temető Magyarországon, amely teljes egészében védett státust élvez, egyike a 17 nemzeti emlékhelynek. Arany János sírhelye az itt található több mint 1600 síremlékből 2001-ben az elsők között kapott jogi védelmet. Hozzáfűzte: az emlékév részeként történelmi és irodalmi sétákat szerveznek a Fiumei úti temetőben. „Arany János bölcs atyamester volt, vezetői becsvágy nélkül... nem is szenilis apó, hanem tamburás öregúr fanyar, nagyon angolos humorral. Műgondja legendás, nála az írásjelek hihetetlenül akkurátus elhelyezése is döntő” – fogalmazott Térey János József Attila-díjas író, költő. A megemlékezésen a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola Laudate gyermekkara énekelt Sapszon Borbála és Bátki Hedvig vezényletével, Arany János A tölgyek alatt című versét Epres Attila színművész szavalta.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Fantomok és szárnyasok a Helikon Esten
Három verseskötettel ismerkedhettek meg a jelenlévők péntek délután a Gaudeamus könyvesboltban: a Helikon Estek rendezvényén Horváth Benji, Nagy Kata és Tolvaj Zoltán költőkkel László Noémi beszélgetett.
Miről ír a költő, szubjektíven önmagáról vagy sem, a meghívottak romantikus vagy klasszikus költőnek tartják magukat, ezekkel a kérdésekkel indította el a beszélgetést László Noémi.
Tolvaj Zoltán, akinek a Fantomiker című kötetét mutatták be, nagyon romantikus költőnek vallotta magát 20 évvel ezelőtt, ám ma már nem feltétlenül követi ezt az ideált. Ennek oka lehet az is, hogy a Telep Csoport a klasszikus irányvonalat követi, így a korszellem miatt szakított ő is a romantikus ideállal. Szerinte a romantikus költőkép kialakulása köszönhető a blogoszférának is, hisz a blogok számtalan költőt emeltek ki, és erre a felületre a radikális őszinteség a jellemző.
Horváth Benji, Az amnézia útja kötet szerzője, a két ideál között egyensúlyozik, és tudatosan figyel arra, hogy a kettő egyszerre tudjon érvényesülni, próbál kívülről, távolabbról szemlélődve írni, nemcsak belülről.
Nagy Kata az itt bemutatott, és a következő kötetében is el akar fordulni attól, hogy ennyit mutasson meg önmagából, erre utal a mostani kötetének a címe is, Inkognítóablak, amely sugallja, hogy meg akar mutatni valamit magából, de ugyanakkor el is akar takarni valamit. Hasonló kettősség jellemzi Tolvaj Zoltán kötetcímét is.
László Noémi a továbbiakban arra volt kíváncsi, hogy a kötetben szereplő versek közül hány jelent már meg folyóiratban, vagy bármilyen más online vagy offline felületen. Egyedül Nagy Kata publikálta a versei felét máshol, Horváth Benji és Tolvaj Zoltán csak néhányat. László Noémi szerint 15-20 éve még az volt a gyakorlat, hogy ha egy vers megjelent egy folyóiratban, akkor azt a költő kiengedte a kezéből. Mindhárom meghívott megegyezett abban, hogy ez ma már nem így van, sőt Horváth Benji kiemelte, ő bíztatja a fiatal költőket, akik a Helikonban publikálnak, hogy ne féljenek a közlés után is változtatni verseiken, ha úgy érzik szükségesnek.
A következő kérdéskör előtt László Noémi megkérte a meghívottakat, hogy olvassanak fel egy-egy verset a köteteikből, Tolvaj Zoltán Keserű fog című versét, Nagy Kata Tájékozodás bajban alkotását, míg Horváth Benji Kelenföld című költeményét olvasta fel.
Nagy Kata és Tolvaj Zoltán verseiben érződik Pilinszky János, József Attila vagy Nemes Nagy Ágnes hatása. Nagy Kata szerint annyira beleivódott Pilinszky és József Attila, hogy észre sem veszi, ha hozzájuk nyúl vissza. Tolvaj is hasonlóan elmélyült már Pilinszky vagy Nemes Nagy Ágnes költészetében, így szerinte neki már szabad rosszat mondania róluk, hisz annyira beleivódtak már és ismeri őket, hogy nem tud szent tehénként tekinteni rájuk, képes meglátni bennük a hibát, és ezeket a tökéletlenségeket szeretné megmutatni, persze nem kultuszromboló módon.
Egy újabb kör felolvasás után, László Noémi arra volt kíváncsi, milyen tudatállapotban írták a költők a kötetben szereplő verseket. Mint kiderült, Horváth Benji és Nagy Kata is józanon írta, ám nem egyeztek meg abban, pontosan mi a józan, és mi a tudatmódosult állapot. Horváth szerint nem is igazán lényeges az, hogy milyen állapotban volt, amikor írta a verset, az utómunka sokkal fontosabb. Horváth kijelentésére Tolvaj Zoltán kimondta az est végmondatát: „Egy verset nem lehet befejezni, csak abbahagyni.”
SARÁNY ORSOLYA
Szabadság (Kolozsvár)

Eltávolodás a Neumann-univerzumban
A digitális technológia térhódításával, azáltal, hogy a Gutenberg-galaxistól egyre inkább eltávolodunk a Neumann-univerzum felé, maga a költészet is megváltozik – mutattak rá a Helikon folyóirat legutóbbi estjének meghívottai.
A kincses városbeli Gaudeamus könyvesboltban László Noémi költő, a folyóirat versrovatának szerkesztője három fiatal szerző legújabb műveit, a kolozsvári Horváth Benji: Az amnézia útja; valamint a budapesti Nagy Kata: Inkognitóablak és a szintén budapesti Tolvaj Zoltán: Fantomiker című verseskötetét mutatta be pénteken a gyér közönségnek.
A József Attila Kör (JAK) és a Prae.hu gondozásában megjelent kötetek közös vonása, hogy a veszteségről, annak feldolgozásáról szólnak, néha a szerzők szerint is túl személyesen. László Noémi első, az Arany-év kapcsán felmerült kérdésére, hogy a mai kor költőjére a romantikus vagy a klasszikus költőideál jellemzőbb, a szerzők inkább a kettő közötti folytonos egyensúlyozásra mutattak rá. Bár a budapesti Telep Csoport példája alapján a magyarországi költészetre inkább az eltávolodás a jellemző, egyesek tudatosan is törekednek arra, hogy ne mutassák meg túlságosan magukat, de a költőknél mindig is megfigyelhető bipolaritás továbbra is jelen van – hangzott el.
Tolvaj Zoltán szerint, aki 9 év után publikált ismét, „nála ez a kettősség elég káros tud lenni”. Mint elmondta, a JAK szerkesztői több mint 500 oldalas kéziratból rakták össze az alig százoldalas kötetet. A kemény szerkesztői munka az egyéves szünet után újabb kötettel jelentkező Horváth Benji esetében is megmutatkozott. „Úgy küldtem el a kéziratot, hogy már utáltam kicsit” – vallotta be a kolozsvári költő, aki szerint nyolc év szerkesztett formában már sokkal szimpatikusabb anyaga található meg a kötetben.
„Három hónappal a megjelenés előtt szinte minden verset újradolgoztam” – tette hozzá, költőtársaival együtt elismerve, azáltal, hogy papír helyett számítógépen íródik, és legtöbbször online jelenik meg először, maga a vers, a versírás is átalakul, egyre nehezebben nyeri el végleges formáját, hiszen a szerzőnek lehetősége van folyamatosan alakítani rajta. A virtuális világ más módon is beférkőzik a költészetbe, Horváth Benji például az első magyarországi YouTube-sztártól, Szalacsi Sándortól származó idézettel ütötte fel kötete harmadik ciklusát.
A kötetek kapcsán a modern világ egyre meghatározóbb „kellékeinek” minősülő tudatmódosító szerek is szóba kerültek, és felmerült a kérdés, lehet-e ma egyáltalán józanul írni. Tolvaj Zoltán úgy vélte, a mai nagyvárosi ember rohanó világában egyre inkább alkohol vagy más tudatmódosító szer révén valósul meg „az idő megragadása, jön létre a tér”.
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)

Beszélgetés Böszörményi Zoltán József Attila-díjas költővel, íróval
Mindent az íráson keresztül látok
Mikor megkaptam kérdéseidet, Karinthy Frigyes 1938-ban megjelent kiadatlan Naplóját és leveleit lapozgattam. A Nyugat Kiadó és Irodalmi Rt. gondozásában látott napvilágot, Asher Oszkár rendezte sajtó alá, Babits Mihály írt hozzá előszót. Nem emlékszem, mikor került hozzám a kötet, csak arra, hogy predeáli villámban találtam rá újra. Ezt azért említem meg, mert számtalan értékes dolgot gyűjt össze az ember az évek alatt, s ha többlaki, mint magam, hajlamos a feledés bugyraiban elhagyni értékeit. Talán azért is kötődöm annyira Karinthy Frigyeshez, mert gyermekkori olvasmányaim egyik legnagyobb élményét jelentette az Így írtok ti stílusparódia-kötete. Még ma is kuncogva emlékezem, miként szólt Jónás könyvének szerzőjéről, Dante fordítójáról, akit Babits Bihálynak nevezett: Született Szekszárdon: néhány nappal születése előtt ugyanis titkos figyelmeztetéssel rávette édesanyját, hogy utazzék Szekszárdra, nehogy »Szekszárdon Születtem, Színésznőt Szerettem« című leendő versében az alliterációt elrontsák.
- Szeretted az iskolát?
- Aradon, a Kapa (ma Căpitan Ignat) utcai iskolába, a Kilin-akadémián kezdtem az első osztályt. Mindig is szerettem iskolapadban ülni, de soha nem voltam kitűnő tanuló.
A hatvanas évek végén kerültem vissza Aradra, mert hét évig a Kolozsvári Balettintézet növendéke voltam. Ott sem voltam kimagasló táncos, de koreográfusnak, gondolom, jó lettem volna. Kiváló tanároknak örvendhettem: Szántó Andrásnak, Dombi Istvánnak, Valkay Ferencnek, többek között. Életem legszebb és mondhatnám, legmozgalmasabb hét évét töltöttem Kolozsváron. Két színházba jártam, két operába, minden héten kötelezően hangversenyekre, mert Zsizsmann zongoratanárnőm ezt szigorúan megkövetelte. Művészet- és balett-történetet tanultunk, történelmi és karaktertáncot. Két irodalmi kört látogattam, és akkor kezdtem el verseket és novellákat írni. A Napsugár szerkesztőségében Lászlóffy Aladár, Kányádi Sándor, Bálint Tibor, Fodor Sándor foglalkozott velem. A hatvanas évek elején jelentek meg első verseim és karcolataim a fent említett gyermeklapban. Büszkén mutattam osztálytársaimnak, tanáraimnak. Azt hittem, van valami különleges abban, ha az ember írásait kinyomtatják. Sokkal később fogalmazódott meg bennem az a gondolat, hogy nem a dicsőségért írunk, hanem mert valami fontos mondanivalónk van, s ezt – élményt, sorsot, mágiát – másokkal is meg akarjuk osztani. Azt, hogy mit gondolunk minderről, s azokról, akik megélik mindezt. Nemcsak az írást tanuljuk, hanem az írás is tanít bennünket. Nietzsche mondta valahol, ha sokáig nézi az ember az örvényt, egy idő múltán az örvény is visszanéz rá. Az ide vezető gondolat-ösvényeken akkoriban kezdtem el járni.
- Miért nem lettél balett-táncos?
- Apám hét év után kivett a balettintézetből. Szobafestőt akart belőlem faragni, mert az jól keres. Bár ő is íróember volt, remek riporter, annyira megkeserítették személyes tapasztalatai, teljesen kiábrándult az idealizmusból, az álomszerű vágyódásból, sikertelen próbálkozásaiból, fontosabbnak tartotta az anyagiakat, ontológiailag feleslegesnek a művészetet. Nem balett-kóristának, hanem sikeres, jól menő szobafestőnek szeretett volna látni. Végül egyikből sem lett semmi.
Aradra 1968-ban kerültem vissza. Mivel napközben különböző építőtelepeken dolgoztam, a líceum utolsó két osztályát esti tagozaton végeztem a mostani Csiky Gergely Főgimnáziumban. Tizenhét és fél évesen ott is érettségiztem. Nagyon jó tanáraim voltak: Sántha Alajos, Erdélyi Károly, Réhon József, Nagy Olga, Kapostyák Veronka, Amigó Sándor, Steinhübel Magda, Husztik Katalin, Kálnoky Ágnes. Emlékszem, érettségi előtt Jámbor Gyula, az akkori Vörös Lobogó napilap munkatársa – később kollégák lettünk – ellátogatott az osztályunkba, s megkérdezett engem is, mi szeretnék lenni, ha végeztem? Ahányszor eszembe jut ez e jelenet, elmosolyodom, mert akkor egy álmodozó, József Attilát, Radnóti Miklóst, Juhász Ferencet, Nagy Lászlót, Váci Mihályt, Somlyó Györgyöt, Bari Károlyt olvasó siheder górcsövével a világot a költészeten, irodalmon keresztül láttam, nem sejtettem, mennyi megpróbáltatás, küzdelem, csalódás – és valljam be, öröm is – vár rám.
- Miként és mikor kerültél Kanadába?
- Ezt elmondani egy regényt kellett megírnom. A Regálban erről részletesen szólok. Írás közben igen fájdalmas és lélekfárasztó élmény volt újra megtapasztalnom, amit egyszer már átéltem. Igen nehezen haladtam előre a szöveggel. Nem naplót, hanem a valóság és az álom keverékéből fikciót akartam alkotni. Messze elkerülni a személyes tapasztalatot, a traiskircheni menekülttábort, kívülről tekinteni magamra, mintha nem velem, hanem valaki mással történnének a dolgok. Az ámokfutásról, a félelemről, a kilátástalanságról, de ugyanakkor a reményről is akartam szólni. Arról is, hogy a mindenkori politikai hatalom – az én esetemben a diktatúra – ideig-óráig legyőzi az embert, de ha valami csoda folytán szorításából élve szabadul, akkor bizakodhat, remélhet.
Traiskirchenben regisztrálnia kellett a menekültnek. Három lehetősége volt: Amerika, Ausztrália és Kanada. Én minél messzebbre, Ausztráliába akartam menni. A véletlen vagy a sors végül is nem oda irányított, hanem Kanadába.
- Mit csináltál ott, mivel foglalkoztál?
- Calgary-be, Alberta provincia egyik legnagyobb városába kerültem 1984. április 12-én. Éppen véget ért a kőolajboom, nagy volt a munkanélküliség. Mégis sikerült munkát találnom. Igaz, majdnem éhbérért, három dollár húsz cent órabérért sikerült egy városszéli hatalmas szállodában elhelyezkednem. Abban az időben három dollár ötven centbe került egy üveg sör. Adófizető lettem. Beadhattam a kérelmem a családom kihozataláért. Az éj puha teste című regényemben Tamás alteregóm tapasztalatait írom meg. Az ő sorsát alakítom, mintha az enyémet.
Szeptemberben azonban tovább kellett állnom, mert bizonytalanná vált munkahelyem, s nem akartam, hogy nekem mondjanak fel, inkább én adtam be a felmondásomat. Kegyetlen, gazdaságilag labilis világban éltem. Megtörtént egyszer, hogy munkába menet, a szemközti járdára egy test zuhant. Valaki levetette magát a tizedik emeletről, mert a gazdasági válságban mindenét elvesztette. Ezt és azt is, hogy ki volt az illető, másnap az újsághírből tudtam meg.
Tehát felmondtam, és Torontóba autóztam egy lengyel családdal, a tulajnak volt gépkocsija, de nem volt jogosítványa. Nekem igen. Emlékszem arra a szeptemberi napsütötte délutánra, amikor megérkeztünk, a Concord szuperszonikus gép tartott bemutató repülést a város felett, este pedig Brian Mulroney, a Kanadai Progresszív Konzervatív párt színeiben az ország 18. miniszterelnöke lett. Ettől a naptól kezdve felfelé ívelt a pályám. Hat dollár ötven centes órabérrel munkát találtam egy autóalkatrészeket gyártó Magna-leányvállalatnál. A következő évben, nagy szerencse folytán megérkezett családom is. Ugyanis a szocialista Romániának a Most Favored Nationstátusáért teljesítenie kellett a kivándorlási kvótát, így feleségem és Melinda lányom több ezer más szerencsés emberrel együtt gyorsított eljárással elhagyhatta az országot. Később munkahelyet cseréltem, egy Chevrolet-Oldsmobile autószalonban kereskedő, majd menedzser lettem. Beiratkoztam a York Egyetemre, melyet négy év után el is végeztem. A Torontói Magyar Ház rádióadásait szerkesztettem és vezettem három évig, majd a Canadian Broadcasting Corporation nemzetközi rádió magyar adásának torontói tudósítója voltam. Az egyetem elvégzése után (1991) marketingcéget alapítottam.
- Mikor jöttél vissza, miért?
- Nyáron, 1991-ben vettem a bátorságot, hogy visszatérjek Aradra. Anyámat, apámat, testvéreimet látogattam meg. Mondanom sem kell, hogy a kürtösi állomásra érkezve torkomban dobogott a szívem, s csak akkor nyugodtam meg kissé, amikor a vonat újra elindult. Nem tartóztattak le! Az év decemberében, László öcsémmel kft.-t alapítottam, s Tungsram-termékek kereskedelmével kezdtünk foglalkozni. Akkoriban a romániai fényforrásgyárak szegényesen látták el a hazai piacot, mert kifizetődőbbnek tartották majdnem egész termelésüket külföldön értékesíteni, mivel a kapott valuta beváltásával, az évi öt-hatszáz százalékos infláció mellett, jobban tudtak gazdálkodni. Az első áruszállításunkon tizennégyezer dollárt kerestünk. A következő tizennégy hónap alatt készpénzben és áruban több mint kétmillió kétszázezer dollár hasznunk volt. Ebből vettük meg Bukarestben a csőd szélén álló, a Phare-programban felajánlott Electrofar lámpagyártó céget. Ebből lett aztán a Luxten Lighting Rt. Csodálatos évek voltak. Megtanultam a fényforrásgyártás technikáját, gépeket vettünk, a nemzetközi piacon a világ legnagyobb lámpagyártó cégeivel versenyeztünk. Megvettük a temesvári AEM mérőműszereket gyártó vállalatot. Rendkívül tehetséges mérnökökkel, munkásokkal dolgoztam együtt, olyan technikai megoldásokra és bravúrokra voltunk képesek, amelyekre ma is büszke vagyok.
- Honnan a mecénási ötlet?
- Torontóban azt láttam, hogy a szórványban, kisebbségben élő magyarok szívesen mennek egy olyan központba, mint a Magyar Ház. Innen született a Jelen Ház ötlete. Januárban volt tizenhat éve, hogy átvettük. Kimondottan kulturális központnak gondoltam, nyomdával az alagsorban, de menet közben változtak a dolgok, azért lett terasza, vendéglője, multifunkcionális, esküvőknek, keresztelőknek, más rendezvényeknek otthont adó terme. Színházat is indítottam, de megfúrták, sőt még ország-világ előtt meg is feddtek érte, mondván, ne összpontosuljon túl sok kulturális erő a kezemben. De ugyanazok, akik ellenem gondoltak, nem nyúltak a zsebükbe, amikor a Jelen napilapot kellett volna megmenteni, nagy gálánsan rám bízták. Ezt nem rosszallóan mondom, de ha már erről esett szó, nem álltam meg, hogy meg ne jegyezzem. Tizennyolc éve finanszírozom a Nyugati Jelent. Kezdetben nagy erővel, sok pénzzel fogtam munkához. Újságíró kollegáim segítettek, tanáccsal, sok-sok, nagyon sok munkával, egyéni áldozattal. Az, hogy ma is van Aradon napilap, az ő önfeláldozásuk nélkül nem sikerült volna. Tizenhatodik évébe lépett az Irodalmi Jelen. Önálló, országhatárokon túllépő, irodalmi-kulturális havilappá nőtte ki magát. Digitális kiadása naponta frissül, havonta két nyomtatott száma lát napvilágot. Az egyik a Nyugati Jelen nyolcoldalas irodalmi melléklete, a másik könyvformátumú, 120-150 oldalas irodalmi lap. Igen, mindez pénzbe kerül. Az évi kiadások kis részét vendéglátói tevékenységünkből fedezzük, a többit én állom. Ez évi százhúsz-százharminc ezer eurót tesz ki, de ez az összeg nem tartalmazza a Jelen Ház állandó karbantartási-fejlesztési költségeit. Tehát itt haszonról nem is beszélhetünk. Szívesen költekezem, hiszen az Isten megajándékozott, nekem is kötelességem ebből a magyar közösségnek valamilyen formában adni. Nem tudom, hogy a város magyarsága mennyire becsüli ezt, de gondolom, nem teszek kedvük ellenére.
- Miért váltál meg gyáraidtól?
- Ebben is van valami sorsszerű, amit én egyéni tragédiaként éltem meg. A hivatalos, újságokból ismert verzió szerint 2003 decemberében eladtam a részvényeimet a gyáraimat menedzselő kollégáimnak potom tizenöt millió dollárért. De ez a változat nem tartalmazza azt a tényt, hogy negyvenhat millió dollárnyi nekem járó osztalékot nem vettem fel, valamint azt sem, hogy részvényeim harminchét százaléka, a gyárak és ingatlanok piaci értéke barátok között is negyvenmillió dollárt ért. A bibliai Jóbbal együtt elmondhattam, Isten adta, Isten vette el.
- Ekkor tértél vissza az irodalomhoz?
- Igen, ez volt az a fordulópont, amikor felhagytam az üzleti élettel, s visszatértem első szerelmemhez, az irodalomhoz. Eleinte igen nehezen fogadtattam el környezetemmel a paradigmaváltást. Mindenki gyárosként ismert, s nem mint versfaragót. Bebizonyosodott, az irodalom is olyan mesterség, amelyet sokáig kell űzni, hogy megismerjenek. Vannak szerencsések, akiknek egy csapásra ez sikerül. Én ennek ellentéte vagyok. Nagyon sok munkával kevés babért szereztem. Talán azért is, mert későn, majdnem ötvenöt évesen kezdtem el újra. Amit valamikor úgy hittem, megtanultam, újra kellett tanulnom. Léteznek őstehetségek, én nem tartozom közéjük. Tizenkét év alatt három regényt, két novellás-, hét verseskötetet írtam. Díjakat is kaptam. Az éj puha testéért Gundel-díjat. Krasznahorkai László és Grecsó Krisztián elől vittem el a trófeát. Szinetár Miklós a díjátadón elismeréssel szólt regényemről. A temesvári Romániai Írók Szövetségétől is két kitüntetést kaptam, József Attila-díjat is az elmúlt években, s irodalmi munkásságomért a Magyar Köztársaság Érdemrendjének középkeresztjével ajándékoztak meg.
- Tudtommal külföldön is kiadták regényeidet.
- Az első román nyelvű verseskötetem, O sumă de sonete (Szonett-csokor) Șerban Foarță és Gábos Ildikó fordításában jelent meg. Ildikó fordította románra két regényemet, Az éj puha testét és a Regált is. Mindhárom a temesvári Brumar Kiadónál jelent meg. Idén, szintén Gábos Ildikó fordításában Fum (Füst) című novelláskötetem van a nyomdában. Kanadában a torontói Exile Editions kiadásában angol nyelven, az amerikai Sohár Pál fordításában a Far from nothing (Vanda örök, Gondolom, hogy létezem) című regényem jelent meg. Dublinban pedig két évvel ezelőtt Club at Eddy’s Barcímmel Az éj puha teste látott napvilágot. Megjelenésekor a londoni Goodreads legnépszerűbb könyvismertető honlapon a hónap legjobb könyve elismerést kapta. Oroszországban három regényemet adták ki Jurij Guszev fordításában. Franciául Manolita Dragomir-Filimonescu átköltésében a párizsi L’Harmattan Kiadónál La peau du rien (A semmi bőre) című verskötetem jelent meg, tavaly pedig Németországban a hallei Mitteldeutscher Kiadó gondozásában, Hans Henning Paetzeke fordításában Regál c. regényemet adták ki In den Furchen des Lichts ( A fény barázdáiban) címmel.
- A verset vagy a prózát szereted jobban?
- Mindkét irodalmi műfajnak megvannak a kihívásai. Nagyon kevésszer fordult elő velem, hogy regényírás közben verset írtam, s ez fordítva is igaz. Ha az ember benne él a regényben, akkor csak azzal foglalkozik, egész léte a történet körül forog. A regényt írja az ember, s aztán azt veszi észre, hogy a regény is írja az író életét. Amolyan máraisándoros szindróma ez, mágia, amely rátelepszik gondolataira, cselekedeteire, egész életére. Miközben az író alakítja szereplőinek életét, azon kapja magát, hogy ők is befolyásolják a sajátját. Átveszik rögeszméit, töprengéseit.
A vers is külön világ. A forma pedig meghatározó szerepet játszik benne. Szerintem nincs olyan, hogy modern költészet. Csak egyféle költészet van, s az maga a költészet. Persze kirándulni minden műfajban lehet, bejárni a magaslatokat, és mély szakadékokba zuhanni. A repülés, a zuhanás maga az élet. S ezzel lehet játszani, bíbelődni, fontoskodni körülötte. Az író meghatározza művét, de műve is visszahat rá. Kohézióban, szimbiózisban élnek.
- Prózai világunkban van-e létjogosultsága a lírának?
- Mindennek van létjogosultsága, aminek értelmes haszna van. A versben is éppúgy lüktet a gondolat, mint a prózában. Ha eszközökben, formában különböznek is egymástól, üzenetben kéz a kézben járnak. Az ember azért olvas, hogy olyan világokat, tájakat ismerjen meg, ahol előtte nem járt. Egzotikumaiban, látásmódjában a jó irodalom nemcsak szórakoztat, de ugyanakkor munkát is ad. Az olvasásnak, az írásnak rituáléja van, szentsége, törvénye és szabadsága. Van, aki nem szereti Dosztojevszkijt, például, vagy Thomas Mannt, urambocsá’ Krasznahorkai László regényeit. Nem a műben van a hiba. Az olvasónak be kell fogadnia az írást, rá kell hangolódnia, be kell lépnie abba a világba, mely előtte kitárul. Ha ez valamilyen okból nem sikerül, újra kell próbálkoznia. Ezért minden műnek több olvasata van, s ez függ a befogadó lelki, nyugalmi, érzelmi és értelmi állapotától.
- Milyen a viszonyod pályatársaiddal?
Sajnos keveset élek otthon, Erdélyben és Magyarországon. Monaco és Barbados között ingázom. Messze esem a magyar irodalmi történésektől, így szereplőitől is. Ez az önkéntes száműzetés, elszigeteltség sokszor rányomja kedvemre a bélyegét. Az ember barátokat csak úgy tud szerezni, ha közöttük él, együtt szívja velük a levegőt. Könyveiket, megjelent dolgaikat olvasom, de kevés alkalmam van arra, hogy nyugodtan el is beszélgessek velük. Pedig nekem, a tollforg

Könyvcsomagot kapott Csíkszenttamás
Hiánypótló könyvsorozattal gazdagodott a csíkszenttamási Bálint Vilmos Általános Iskola könyvtára a Magyar Nemzeti Könyvtár támogatásának köszönhetően.
A Nemzeti Könyvtár a magyar írott kultúra legjavát gyűjti egységes sorozatba. A válogatás első szempontja az olvasmányosság, a második a sokszínűség, a harmadik pedig a nemzeti önbecsülés erősítése. Kedves Róbert, Csíkszenttamás polgármestere egy támogatás révén ezt a sorozatot adta át szerdán Ádám Erikának, a helyi iskola igazgatónőjének. A községvezető érdeklődésünkre elmondta, tudomására jutott, hogy a Nemzeti Könyvtár könyvcsomagokkal segíti az erdélyi könyvtárakat, ezért felvette a kapcsolatot Kőszegi László miniszteri megbízottal, és egy kérésen keresztül megkapták a támogatást.
„Ezáltal 62 könyvvel bővült az iskola könyvtára: többek között Kós Károly, Balassi Bálint, Kőrösi Csoma Sándor és József Attila művei is megtalálhatók közöttük. A sorozatban regények, történelmi művek és verseskötetek is szerepelnek. Ez nagy segítség az iskolának, mivel olyan hiánypótló könyvekről van szó, amelyek eddig nem voltak meg a könyvtárban” – hangsúlyozta Kedves.
Iszlai Katalin
Székelyhon.ro

Mindenség
Flandria, Baszkföld, Katalónia szerepelt példaként azon a tájékoztatón, melyet a szervezők, nyugat-európai kisebbségjogvédők bevonásával tartottak meg Kolozsváron a székely szabadság napján megrendezett marosvásárhelyi megemlékezés kapcsán.
Számunkra nem lehetett újdonság ismét hallani a rég kialakult autonómiák történetét, indokoltságát, sikerét, hiszen huszonhét éve ezek fényében nyalogatjuk közösségi sebeinket. A viszonylag szép számban megjelent román sajtó azonban szemmel-füllel érezhetően érdekességként fogadta az érintettek hiteles beszámolóját és kritikáját az itteni hatalommal szemben, amely minden eszközzel csírájában iparkodik elfojtani a magyar önrendelkezési törekvést. Immár kilencvenkilenc éve, jóllehet annak idején a Gyulafehérvári nyilatkozat nem szűkölködött az ígéretekben.
A mai romániai közigazgatásban, igazságszolgáltatásban velünk szemben érvényesülő mindennapos kettős mércéről is hallhattak a többségi sajtó képviselői, miként arról is, hogy az önrendelkezés megtagadása kontraproduktív a hatalom számára, mert az így felhalmozódó kisebbségi ellenállás egy idő után kezelhetetlenné válhat. Egyelőre azonban Bukarest nagyon következetesen tudni sem akar erről a témáról, figyelmen kívül hagyva bármilyen észérvet. De olyan feledésbe merült „részletek” is felmelegedtek, mint az autonómia melletti elkötelezettséget meghirdető 1992-es Kolozsvári nyilatkozat vagy az ominózus neptuni titkos paktum. Mindenképpen hasznos volt tudatni a hazai közvéleménnyel, hogy az önrendelkezés- és függetlenségpárti politikai alakulatokat tömörítő Európai Szabad Szövetség három hét múlva a lengyelországi Katowiceben megrendezésre kerülő kongresszusán a mi ügyünk is szóba fog kerülni.
A román sajtó nagyjából objektíven reagálta le a tájékoztatón elhangzottakat. Többek között azt is, hogy az autonómia kivívása nemcsak magyar, hanem román érdek is ebben a közös, Erdélynek nevezett régióban, a gyarmatosító szerepben tetszelgő bukaresti hatalommal szemben. Úgyanúgy, ahogyan nagy költőnk, József Attila határozza meg nézetét a szabadságról az Ars poeticajában: „Ehess, ihass, ölelhess, alhass!/ A mindenséggel mérd magad!/ Sziszegve se szolgálok aljas,/ nyomorító hatalmakat.” Vagy ahogyan a friss Oscar-díjas magyar rövidfilm, a Mindenki főhőse teszi, hogy felhagy a rákényszerített „tátogó énekléssel”, hogy diadalra juthassa szabadság- és egyenlőségvágyát. Vagyis a mindenséget.
Ördög Béla
Szabadság (Kolozsvár)

Erdélyi írókat is díjaztak a magyar nemzeti ünnepen
Március tizenötödike alkalmából állami művészeti díjakat adtak át Budapesten.
József Attila-díjat vehetett át Molnár Vilmos író, a csíkszeredai Székelyföld kulturális folyóirat szerkesztője a Pesti Vigadóban kedden. Nem ő az egyetlen erdélyi származású szerző az idei József Attila-díjasok között: a Budapesten élő, de székelyudvarhelyi születésű Csender Leventét szintén a rangos állami irodalmi díjjal jutalmazták.
Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere a díjátadón hangsúlyozta: a szabadság soha nincs ingyen, a szabadságért harcolni kell, és akik ma ezeket a kitüntetéseket kapják, azok képesek erre: szabadságban alkotni, másokat elvarázsolni a művészetükkel. Mint rámutatott: az, hogy milyen lesz egy ország, nagy mértékben a kultúrát művelő embereken múlik – tudósít az MTI.
A miniszter hozzátette, 1848 és a ma kérdései hasonlóak: hogyan őrizhetjük meg a hazát nyelvével, kultúrájával együtt, hogyan tudunk előrelépni mindahányan.
A válaszok megtalálásához nem elég a politika, az érvényes válaszok a kultúrában születnek – hangsúlyozta Balog Zoltán, aki Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkárral együtt adta át a Magyarország Babérkoszorúja, a Magyarország Kiváló és Érdemes Művésze díjakat, valamint a művészeti középdíjakat, a Balázs Béla-díjat, a Balogh Rudolf-díjat, a Jászai Mari-díjat, a József Attila-díjat, Blattner Géza-díjat, a Harangozó Gyula-díjat, a Martin György-díjat, az Erkel Ferenc-díjat, a Liszt Ferenc-díjat, a Ferenczy Noémi-díjat, a Munkácsy Mihály-díjat, a Márai Sándor-díjat, a Táncsics Mihály-díjat, valamint a Bánffy Miklós-díjat.
A kitüntettek között van Deák Kristóf, a frissen Oscar-díjat kapott Mindenki című rövidfilm rendezője is, aki Balázs Béla-díjban részesült.
foter.ro
Erdély.ma

Molnár Vilmos író a Krónikának a frissen kapott József Attila-díjról
József Attila-díjjal ismerték el Budapesten Molnár Vilmos csíkszeredai író, a Székelyföld folyóirat szerkesztője munkásságát. Molnár Vilmos a Krónika megkeresésére úgy fogalmazott, nagyon örül az elismerésnek, amely pozitív visszajelzés, mintegy megerősíti az alkotói szándékot.
József Attila-díjat adott át kedden Molnár Vilmos csíkszeredai írónak, a Székelyföld folyóirat szerkesztőjének Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere. Balog a Pesti Vigadóban a március 15-i nemzeti ünnep alkalmából nyújtotta át a művészeti díjakat a magyar kultúra területén nyújtott kiemelkedő teljesítmények elismeréseként. Szintén József Attila-díjban részesült Csender Levente székelyudvarhelyi születésű, Magyarországon élő író.
Molnár Vilmos a Krónika megkeresésére úgy fogalmazott, nagyon örül az elismerésnek, amely pozitív visszajelzés, mintegy megerősíti az alkotói szándékot. „Természetesen nagyon örvendek a díjnak, ez azt is jelenti, hogy Budapesten is odafigyelnek a határon túli szerzőkre, irodalomra, ugyanakkor megtiszteltetés, hogy pont a március 15.-i nemzeti ünnep alkalmából tüntettek ki. Az író számára mindazonáltal az olvasói visszajelzések a legfontosabbak talán, mondhatom azt is: az olvasó mindenekfölött" – fogalmazott kérdésünkre Molnár Vilmos. Hozzátette, az igazi díj az író számára az, ha olvassák a műveit, ő pedig nem panaszkodhat, hiszen például Az ördög megint Csíkban című kötetéből is utánnyomás készült.
Molnár Vilmos 1962. március 31-én született Csíkszeredában, a Márton Áron gimnáziumban végezte az iskolát filológia-történelem szakon. A kilencvenes években irodalmi szerkesztője volt a Zabhegyező című romániai magyar ifjúsági havi folyóiratnak. 1997-es alapításától kezdve a Csíkszeredában megjelenő Székelyföld kulturális havi folyóirat szerkesztőjeként dolgozik. 1999-től tagja a Magyar Írószövetségnek, 2002-től alapító tagja az Erdélyi Magyar Írók Ligájának.
Elnyerte többek közt a Marosvásárhelyi Írói Egyesület díját, a Látó irodalmi folyóirat nívódíját két ízben is, a Tokaji Írótábor Kuratóriumának Díját, valamint a Márai Sándor-díjat. Kötetei: Levél Szingapúrból (novelláskötet, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1993.), Az értelmetlen csoda (novelláskötet, Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 1999.), Az olvasó fizetéséről ( novelláskötet, Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2000.), Postakocsi (versek, Erdélyi Híradó, Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár - Ráció Kiadó, Budapest, 2010), Az ördög megint Csíkban (novelláskötet, Bookart Kiadó, Csíkszereda, 2013).
A művészeti díjak keddi átadóján Balog Zoltán elmondta, 1848 márciusának napjaiban csak nagyon kevesen voltak, akik előre látták a harcot, a háborút, de a szabadságért harcolni kellett, és 1848-49 megmutatta, hogy a magyarok képesek harcolni a szabadságért. A miniszter kiemelte, 1848 legnagyobb eredménye, hogy a szabadságban újjászületett magyar nemzet nemcsak túlélte a harcot, hanem meg is erősödött benne, majd a kiegyezés józan és méltányos kompromisszumként megteremtette a nemzet fejlődésének kereteit. „A szabadság soha nincs ingyen, a szabadságért harcolni kell. Akik ma ezeket a kitüntetéseket kapják, azok képesek erre: szabadságban alkotni, másokat elvarázsolni a művészetükkel" – idézte Balogot az MTI. Mint rámutatott: az, hogy milyen lesz egy ország, nagy mértékben a kultúrát művelő embereken múlik.
Balog Zoltán kedden Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkárral együtt adta át a Magyarország Babérkoszorúja, a Magyarország Kiváló és Érdemes Művésze díjakat, valamint a művészeti középdíjakat, a Balázs Béla-díjat, a Balogh Rudolf-díjat, a Jászai Mari-díjat, a József Attila-díjat, Blattner Géza-díjat, a Harangozó Gyula-díjat, a Martin György-díjat, az Erkel Ferenc-díjat, a Liszt Ferenc-díjat, a Ferenczy Noémi-díjat, a Munkácsy Mihály-díjat, a Márai Sándor-díjat, a Táncsics Mihály-díjat, valamint a Bánffy Miklós-díjat.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Márciusi tárlat – 2017 (Kézdivásárhely)
A kézdivásárhelyi márciusi tárlat szépsége az alkotók lázas erejében, egymást inspiráló közelségében, a régió zártságát bontogató vendégszeretetben és az ünnepre készülődés várakozásában jelenik meg. Mesterek és tanítványok együtt vállalnak közösséget, hogy tárlatukkal éves csoportos kiállítást hozzanak létre.
KOSZTÁNDI JENŐ (1930–2017), a baráti ragaszkodás és a művészi elkötelezettség nagymestere az idei tárlaton hiányzik közülünk. Életműve képről képre felidézhetően bennünk él. Ötletgazdag képei, kifinomult színtanulmányai és szilárd arányai mutatták az utat a teljesség felé, a művészi létezés emeltebb szintű hite felé. A fiatalokat mindig megszólította, segítő szándékát felajánlotta. Halála napján befejezte és címet is adott az utolsó képének: Díszben. Mondta, ennek a képnek befelé hívogató, nagyobb mélységet adott. Kosztándi Jenőtől tanulni lehetett az életöröm felemelő derűjét, az elkötelezett barátságot és a holnapba vetett hitet. Művészete a köztudatban él, hatása alakítja és formálja az utána érkezőket. KOSZTÁNDI B. KATALIN Gömbcsoda című képe szelíd szemlélődéssel jeleníti meg a pitypang beteljesedésében rejlő összhangot, megjelenik benne a lelki béke és az elrendezett világ hite.
IFJ. KOSZTÁNDI KATALIN Csendéletével olyan képet választott, amellyel felmutatja festészeti kötődését szüleihez és kifinomult egyéni ábrázolókészségét. ÁBRAHÁM IMOLA motívumainak új variációja dinamikus frissességével kontrasztokban élő játékokat ábrázol, s kérdez a cselekvő ember jövőképére vonatkozóan. SIPOS-GAUDI TÜNDE tollrajzainak leegyszerűsített formavilága a körkörös ismétléssel a középpont kérdését járja körül. Az egymásra épülő árnyalatok és feltűnő figurák körforgása az egyensúly vélhető lehetőségére utal. ÁBRAHÁM JAKAB, az erdélyi grafika kiemelt alkotója Fénysugár című képén is egyetemes rangra emeli a véletlenszerűt. A részelem az egész komplexitását mutatja, és a véletlenszerűhöz őserő társul. CSUTAK LEVENTE Kós Károly erdélyiségét állítja az értékőrző ember példaképeként. A szépen rajzolt arc derűs mosolyával az öntudatos ember töretlen hitét közvetíti. MIKLÓSSY MÁRIA Afrodité örök című műve az új médium kipróbálását (C-print) a festői hatás elnyerésének szolgálatába állítja. Képén a művész kulturális elkötelezettsége és a művészet egyetemes jellege teremt folytonosságot a múlt és jelen között. ALBERT LEVENTE régebbről ismert fehér-fekete világa barna tónusok gazdag árnyalatai felé nyit. Számomra ez az öntörvényű világ nem öncélú kísérletezés, az anyaggal való kapcsolat folyamatából egzisztenciális meditációkat tár fel. BARTHA ÁRPÁD a kivágás jelértéke köré épít stilizált világot. A közelmúltban ebben a kiállítótérben egyetlen zárt vonallal megrajzolt képeivel mutatkozott be. Az alkotás a variáció képzeletgazdag tárháza nála. BARTHA BORÓKA motívumtára egy sík kimerevített tervrajzával idősíkokat és élettereket vetít egymás mellé. Egy letűnt világkép nosztalgiája kerül előtérbe. VETRÓ B. SEBESTYÉN ANDRÁS tusrajza a tárgy megörökítése által az utazó rácsodálkozó tekintetével a kulturális lenyomatok szép-élményét ragadja meg. DEÁK BARNA drótnyomata szerepek és pózok ironikus leleplezése. Figurái esendősége szerethető, és önreflexív felismerésekre késztet. SÁROSI CSABA Elíziuma szerephelyzetben felértékelt figurája közösséget vezet a kényszeredett boldogság felé. Fanyar iróniával kétkedik az alkotó a közösségi szerepvállalásban. DEÁK M. RIA kísérletezik az anyag elrendezésével, amelynek során mély tartalmakat és jelentésgazdag tereket hív elő. Hasonló alkotásain is misztikus átalakulás és a véletlenszerű fölé kerülő időtlenség társul. KÖLLŐ MARGIT nemezelt gyapjú (Vi-zes ne-mez, ne-mes víz ez) alkotásán az erezetként derengő grafikus vonalak az oldott kék mezőben drámai erejűek. BARTOS JENŐ Kék Madonnája az ikonográfia kulturális tradícióját adaptálva alakít ki erős individuális képnyelvet. A transzcendens értékszférába beépített székely jelkép az egyetemes üzeneten belül a regionális kötődést erősíti fel. VAJNA LÁSZLÓ Káprázatán a szigorú kompozíció ellenére öntörvényű szabadság jelenik meg. Ezért is tűnik képe egyszerre játéknak és komor életbölcseletnek. VETRÓ B. ZSUZSA Bontunk? Építünk? kétkedő magatartással a részelemekre szétszedett világképpel a várakozásra reflektál. ALBERT SÁNDOR durva ecsetvonásai, erős színei mindig lenyűgöznek. Kikelet című képének friss lendülete és világos színfoltjai derűs életérzést közvetítenek. BALÁZS ISTVÁN képein az „egy álló porszem el nem hibban” (József Attila) teljesség megragadására törekszik. A virágkehely izzó képmezőben az illúzió megragadását villantja fel. HAJDU ENIKŐ szürreális világa totemek, ősképek ábrázolásával a mitikus életérzést társítja az ábrázolás szférájához. GYULAI NAGY MARGIT bábuja a kiszolgáltatottság bénító erejét mutatja az erős színekkel izzó világban. CSILLAG MÓNIKA először jelentkezik a régió képzőművészei között. A portrérajzolást kedvelő rajztanár a kisplasztika finom és kecses vonásaival jelzi művészi érzékenységét. SZÁSZ EDIT szintén először állít itt ki. A kezek gesztusrendszerével a közösség történelemtudatára reflektál, amelyben a múlt felidézése mellett a jelenben a fennmaradásért vívott erős emóciók jelennek meg. JAKABOS-OLSEFSZKY IMOLA Tűzkristályok című alkotásán a feltörő láva érzelemgazdag kisugárzásával és az ősrobbanás formai szépségével felfokozott tettértékű vágyat közvetít. KOSZTA ERVIN a forradalom áldozatainak a kulturális emlékezetben való megőrzését jeleníti meg. HASZMANN JÚLIA RÉKA Generációk című képe a népi motívumkinccsel harmonikusan összecsengő színek hangulatában kel életre. VALEAN TÜNDE dekoratív oázisa az emlékezésben átlényegülő lófej által érzelemgazdag és álomittas emlékképpé válik. SIMÓ ENIKŐ képén a variációs játékok emelt szintű kivitelezése az összhang dicséreteként régi templomok kazettás mennyezetének kortárs folytatása is lehetne. HERVAI KATALIN Jézus és Júdás képe az életmű vallásos identitásának felmutatása. SÁROSI MÁTYÁS Babilonjában a kaotikus felhalmozásban megmutatkozó birtokvágy az életteret számolja fel, és az embert szorítja ki az általa rombolt világból. TOMOS TÜNDE szürreális álmai, női jelképei egy új ciklus születését jelzik, amelyek „rejtelmekben zengenek”, de nagyon izgalmasnak tűnnek. MÁTHÉ LÁSZLÓ felbontja a tradíciót, hogy nagy méretű alkotásain szintéziseket teremtsen annak tapasztalatából. Gyerekportréja egy munkafolyamatba nyújt betekintést. MATTIS-TEUTSCH WALDEMAR sztereogramja és PÉTER ESZTER installációja a művészet alternatív formáival mozdít ki beidegződéseinkből, és ad impulzusokat a játszótárs szerepének elfogadására. ÜTŐ GUSZTÁV felvállalja, hogy a művésznek aktív jelenlétben kell jelen lennie a társadalomban. A székelyföldi szobrászok munkáin jelentős a tradícióba ágyazottság. A mester és tanítvány kapcsolatrendszer köt össze több művészt, amely erős sorsközösséget teremt. VETRÓ ANDRÁS heroikus küzdelemmel az erdélyi értelmiségi élet nagy szellemiségeinek arcmását törekszik a köztudatban megerősíteni. Szárnyaszegett című alkotásán az organikus anyag adottságainak elfogadásával esendő szépséggel egészítette ki faszoborsorozatát. PETROVITS ISTVÁN monumentális szobrai mellett a plakettek személyes és életközeli kapcsolatba hozzák a nagy elődöket. Finom arcvonásokkal avatják ismerőseinkké a kultuszok hőseit. VARGHA MIHÁLY többpilléres szobrászatában a faszobrok alkotásakor a véletlenszerűben rejlő gazdag képzettársítást teszi láthatóvá. Az alkotás révén a korrózió vagy annak hasonlósága a kortársban rejlő archaikust emeli ki. Ennek hasonlóságát látjuk ILLÉS-MUSZKA RUDOLF alkotásán is. ÉLTES BARNA a népi építészet analógiájára épít szobrokat, amelyek részben jelzik egy világképhez való igazodásukat, ugyanakkor autonómiájukat is mutatják. Ezzel szemben VINCZEFFY LÁSZLÓ A gumó titka című térplasztikája zárt jelentéshálót teremt maga köré. Újszerűsége mellett egy őslény szürreális időtlenségét is közvetíti. KOVÁCS GÉZA Kiáltás című plasztikája az újrahasznosítás és elrendezés játéka által kap üzenetet. A kézdivásárhelyi tárlat a régió (Kovászna és Brassó megye) alkotóinak találkozási fórumot teremt. A művész közösségformáló szerepe lényeges, hiszen szép-élménnyel felül lehet emelkedni a gátakon, és igazságérzettel vállalható a holnap. DEÁK FERENC LORÁND
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tóth Árpád Irodalmi Kör
Magyar iskolák névadóiról
Az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör március 28-án, kedden délután tartotta soros munkaülését az Arad Megyei Könyvtár Concordia Termében. A rendezvényen Matekovits Mihály ny. tanár, az RMPSZ tiszteletbeli elnöke ismertette Az aradi és Arad megyei magyar iskolák névadói c. tanulmányát.
Vetítéssel egybekötött érdekfeszítő előadását azzal kezdte, hogy röviden felvázolta az iskolának a gyermekekre gyakorolt hatását. Bevezetője után a névadók élete került bemutatásra.
Elsőként a pankotai születésű Csiky Gergely munkásságát ismerhették meg a hallgatók. A katolikus, később evangélikus lelkész a dramaturgiát választotta élethivatásként, e téren találta meg élete értelmét. Néhány közismert műve önmagáért beszél: Nagymama, A proletárok, Buborékok, A sötét pont.
A nagyzerindi iskola névadója Tabajdi Károly többszörösen elismert közéleti személyiség: jogi doktor, főispán, királyi tanácsos. Nevéhez rengeteg jogi és politikai írás fűződik, az aradi Kölcsey Egyesület aktív tagja éveken keresztül.
Simonyi Imre (eredeti nevén Szmola) a simonyifalvi iskola névadója. Élete rendkívül hányatott (hadbíróság, letartóztatás, értéken aluli számontartás). Mégis megkapja költészete elismeréseként a József Attila-díjat, majd a gyulai díszpolgárságot.
Az ágyai születésű Olosz Lajos elismert jogász és költő. Az előadó részletesen ismertette verseit, Reményikhez fűződő barátságát, a lapokat, ahol közölt beleértve a Havi Szemle társszerkesztését is, a Kölcsey Egyesülettel való kapcsolatát (melynek később az elnöke), írószövetségi karrierjét, kitüntetéseit.
Az Arad-Gáji Iskola 2007 óta a Neuman fivérek nevét viseli. A családot (Adolfot, Dánielt, Sámuelt, Alfrédet stb.) iparalapító dinasztiaként tartják számon, nem véletlen, hogy nemességet, majd bárói címet szereztek. Iparalapítás, karitatív tevékenység, alapítványok létrehozása, sportegylet alapítása jellemzi odaadó munkájukat.
A kisiratosi iskola névadója Páter Godó Mihály jezsuita szerzetes. Tizenhat évet ült börtönben igazságtalan vádak alapján, majd újabb támadások után ismét bezárják. Kiemelkedő tevékenysége börtönpásztorációja, melyet lelkesen végez az elítéltek között. Személyisége körül vaskos legendák keringenek.
A zimándújfalui iskola a kiskunfélegyházi születésű neves író, Móra Ferenc nevét viseli. A névadást szavazással döntötték el. Az előadó pár szóban értekezett a Kincskereső kisködmönről.
Megemlítette továbbá a költő, publicista, műfordító Aron Cotruşt (Mosóczy-telepi iskola), majd a repülőtervező, feltaláló Aurel Vlaicut (21. Sz. Iskola). E két iskolában működik még magyar tagozat.
Matekovits Mihály előadását négy jeles pedagógus illusztrálta (Matekovits Mária, Kiss Anna, Nagy Gizella és Walter Zsuzsa), valamint Szabó Viktória és Szabó Hunor simonyifalvi diákok.
Czernák Ferenc ny. katonatiszt és Simonfi Imre ny. újságíró hozzászólása után agapé tett pontot a kellemes, nem mindennapi rendezvényre.
Regéczy Szabina Perle
Nyugati Jelen (Arad)

Elhunyt Szepesi Attila költő
Súlyos betegség után életének 75. évében március 30-án elhunyt Szepesi Attila Babérkoszorú- és József Attila-díjas költő, író, publicista.
Szepesi Attila 1942-ben született Ungváron, tanári diplomáját Szegeden szerezte 1968-ban, majd Szászbereken és Hernádon tanított. 1972-ben elvégezte a szegedi egyetem magyar szakát. Ettől az évtől szerkesztette a Kortárs versrovatát, 1982 és 1989 között az Új Tükör, 1992-től a Pesti Hírlap, 1994-ben és 1995-ben az Új Magyarország, majd a Magyar Nemzet munkatársa volt. Műveit 1968-ban az Első ének, 1969-ben a Költők egymás közt című antológia mutatta be. Szilaj, pajzán, pajkos énekeivel a nép- és az archaikus költészet forrásaiból táplálkozó, változatos forma- és rímvilágot alakított ki. Gyermekverseket is írt. Furulyás Palkó című mesejátékát 1979-ben Győrött mutatták be.
Főbb művei közt tartják számon Az üveg árnyéka, a Harangtemető és a Farsang bolondja című verseskötetet, A Mikulás lámpája című mesekönyvét, a Kilenc bagoly című gyermekversgyűjteményét, valamint A béka kertje című esszékötetét. Utolsó kötete Varázsfüvek. Barbár szonettek címmel jelent meg 2016-ban a Nap Kiadó gondozásában. Munkásságát több díjjal és kitüntetéssel jutalmazták.
Szepesi Attila (Ungvár, 1942. április 21. – 2017. március 30.) MTI; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Régimódi hóhérok, újkori lélekrontók
Van, akit tánc közben zavar a zene. Másokat a bábuk zavarják sakkozáskor. És megint másokat a gyógyszer a gyógyításban. Aztán sokakat a jelen megítélésében zavar a múlt, és az igazság kiderítésében a tények. Apró-cseprő történések között minduntalan szem elől tévesztjük a lényeges dolgokat. Ameddig az élet jelentéktelen dolgaival foglalatoskodunk, elrobog mellettünk a történelem. Aztán egyszer csak jön a hír, miszerint jogerősen húsz év letöltendő szabadságvesztésre ítélte a legfelsőbb bíróság Ioan Ficior nyugalmazott ezredest, a kommunista hatalom által Peripraván működtetett kényszermunkatábor egykori parancsnokát emberiesség elleni bűncselekmények elkövetése miatt. És nem tudjuk, mit kezdjünk a hírrel. Valahogy elsétálunk a bejelentés mellett, vagy ahogy egy kedves ismerősöm jelezte a közösségi oldalán, „valamiért ezek a történetek elsikkadnak a napi dagonyában, pedig fontos lenne szemmel tartani őket!” Hiszen ne feledjük, ez a hóhér több mint száz ember haláláért felelős, és fél évszázadig megúszta a felelősségre vonást.
A peripravai munkatábor célja az volt, hogy elpusztítsák a foglyokat, akiket a kommunista rendszer ellenségeinek tekintettek. A Ficior által irányított munkatáborban a foglyok nem részesültek megfelelő élelmezésben, és embertelen körülmények között szállásolták el őket. Nem volt ivóvíz a táborban, a gyógyszerek és az orvosi ellátás is teljes mértékben hiányzott. Szigorú büntetéseket róttak ki a legapróbb kihágásokért, a foglyoknak emellett különösen nehéz munkakörülményeket kellett elviselniük függetlenül attól, hogy egészségesek vagy betegek voltak, és rendszeresen a munka túlteljesítésére kényszerítették őket.
Az új nemzedékek érdektelensége
Felnőtt egy nemzedék, amelynek az 1990 előtt történtek nem jelentenek semmit. Néhány évvel ezelőtt, az 56-os megemlékezések napján a forradalom egyik résztvevőjét kísérgettem Kolozsváron, amikor egyetemista ismerősöm megkérdezte, ki ő, mit kell tudni róla, és egyáltalán mi olyan fontos ebben a megemlékezésben? Hogy ezek után még jobban letaglózzon, mosolyogva hozzátette: az ő generációjuknak már 1989 is olyan távolinak tűnik, hogy nem igazán érdekli.
Pedig a múltat ismerni kell, és a bűneit ugyanúgy fel kell tárni, mint a jelen disznóságait. Ficior csak egyike azoknak, akik egy rendszer képviselőjeként és annak nevében embereket öltek. Az izmusokra sok minden ráfogható, ám a Ficiorhoz hasonlók nem kimondottan ideológiai alapon gyilkoltak: inkább pszichopaták voltak, akik a körülmények számukra szerencsés állása következtében olyan helyre jutottak, ahol következmények nélkül tevékenykedhettek.
Akik annak idején munkatáborokban kötöttek ki, embertelen kínokat éltek át függetlenül attól, hogy a tábor vezetője egy Ficiorhoz hasonló őrült volt, vagy egy kisebb kaliberű hóhér. A lényeg az emberek megtörése, méltóságuk megtiprása, egészségük tönkretétele volt. Ez a személy talán az utolsó, aki a jéghegy csúcsát képviseli, de rajta kívül számtalan gazember sétál ma is közöttünk, aki annak idején emberségét félredobta valamiféle homályos ideológia és haszon reményében. Ez a gazember – és sok hozzá hasonló – túl sokáig élvezte a nyugdíjas évek nyugalmát. De végül pont került a történelem egyik sötét fejezetére.
21. századi karaktergyilkosok
Ámde hiába csengett le a kommunizmus, hiába élünk a 21. században, hiába hisszük azt, hogy ma már nem lehet büntetlenül embereket bántani. Kisebb és nagyobb kaliberű lélek-és karaktergyilkosok ma is léteznek, akik nem riadnak vissza a lelki és testi terrortól. Itt élnek közöttünk, ránk mosolyognak, miközben a kezükben lévő hatalmat úgy értelmezik, ahogy nekik tetszik: szabad üvölteni, fenyegetni, kezet emelni, köpni, szitkozódni. Döbbenetes, hogy az ilyenek minden szinten és minden szakmában fellelhetők: a hétköznapi emberektől kezdve sportolókig vagy művészekig mindenhol ott vannak. Félőrültekkel találkozunk az utcán, a közlekedésben, sportpályákon és újabban kulturális intézményekben.
Sajnos, József Attilával élve mindig csak a felszín fecseg, ki tudja, mit rejt még a mély. Amit nem közölnek, amiről nincs tudomásunk, ami a nagyközönség számára rejtve marad. Ami – akárcsak a kommunista hóhér esetében – jó esetben évek, évtizedek múlva derül ki, és amiben mindenki cinkos, aki most hallgat.
Ne ringassuk magunkat abban az illúzióban, hogy a cél szentesíti az eszközt. A bűnt el kell utasítani, és meg kell torolni: bárhol, bármilyen szinten történjen az meg. Akár – lásd Ficior esetében – évtizedekkel elkövetése után. Ez az egy, ami sosem késő, és nem vész kárba a rászánt idő.
Nánó Csaba / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Levél-féle a 65 éves Tőkés Lászlóhoz
Az örvendetesen gyarapodó, a méltán rangos elismerést jelentő Tőkés-díjjal kitüntetettek nevében engem ért az a kivételes megtiszteltetés, hogy köszönthetem a 65 éves Tőkés Lászlót.
A református lelkészt és püspököt, a ceausiszta szörnydiktatúrát órák alatt elsöprő, 1989. decemberi romániai népfelkelés, forradalom – mindegy, hogy minek nevezzük – szikráját, aki azokban a vészterhes napokban a huszonhárommillió romániai lakosból egyedüliként tette kockára nemcsak a saját, hanem a családja életét is.
Tőkés Lászlótól a megrögzött magyarellenesek hiába próbálják elorozni a forradalmi szikra szerepét, mert az a bizonyos visszavont „csillag" – a rászórt sár- és szennycunami ellenére – mind tündöklőbben és tündöklőbben ragyog. Külön öröm, hogy köszönthetem a romániai és az egyetemes magyarságot ért sérelmek, de a megoldásra váró gondok őszinte szószólóját az Európai Parlamentben, szerte a nagyvilágban. Köszöntöm a kisebbségi sorsba került közel hárommilliónyi magyarság autonómiatörekvésének leglelkesebb szorgalmazóját és megtörhetetlen élharcosát. Köszöntöm a Berzsenyi-, Bethlen Gábor-, Magyar Örökség díj, a katalóniai CIEMEN-Központ Kisebbségi díja, az osztrák Leopold Kunschak-nagydíj, a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje, a Truman-Reagan-szabadságérem, a Bocskai István-, a Robert Schumann-díj és a Magyar Becsületrend kitüntetettjét, az egyetlen magyar politikust és közéleti személyiséget, akit 1990-ben Nobel-békedíjra jelöltek. Köszöntöm a Partiumi Keresztény Egyetem megálmodóját, létrehozóját: 1999-ben ez volt az egyetlen önálló magyar felsőoktatási intézmény egész Erdélyben.
Köszöntöm a politikust, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökét, az Erdélyi Magyar Néppárt megálmodóját, az európai parlamenti képviselőt, az EP 2010 és 2011 közötti egyik alelnökét. De köszöntöm a barátot is, akivel az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára szervezett nagyváradi ünnepségek és előadások során kerültünk igazán közeli kapcsolatba. Tőkés Lászlónak meghatározó szerepe volt abban, hogy 2016-ban bővített kiadásban újra megjelenhetett az érmihályfalvi-csoport perében életfogytiglani kényszermunkára ítélt Balaskó Vilmos érolaszi református lelkész Élet a föld alatt című börtön-visszaemlékezése. Ez az egyetlen hiteles dokumentum a romániai siralomházak döbbenetes világáról, amelyet Balaskó 1983-ban, négy vaskos füzetben – az életét kockáztatva – vetett papírra, mielőtt az elszenvedett kínzások nyomán teljesen meg nem vakult. Így kap történelmi jelentőséget Tőkés László születésnapi köszöntése, hiszen lelkészként, püspökként ugyanazt a nemzet egészét felemelő munkát folytatja, amit nagy elődei elkezdtek, a kommunista diktatúra pedig abbahagyatta. Kisvárda érdeme, hogy mindezt felismerte, és a Kárpát-medencében nemcsak elsőként, hanem egyedüliként hozta létre az azóta is töretlen lelkesedéssel tevékenykedő Tőkés László Alapítványt.
Nagy elődök mércéje
Tőkés László a megtörhetetlenek közül való. Hasonlóan három nagy elődjéhez, a huszadik század legnagyobb magyarjához, Márton Áron erdélyi római katolikus püspökhöz, a Felvidék legendás mártírjához, Esterházy Jánoshoz és Ravasz László dunamelléki református püspökhöz, akiket annak ellenére sem lehetett megtörni, hogy a mind jobban berendezkedő kommunista hatalom el akarta őket söpörni a politikai élet porondjáról, a fizikai megsemmisítésüktől sem riadt vissza. Arra a kérdésre is csattanós választ adtak: az Isten szolgája, a plébános, a lelkész politizáljon-e? A szószékről elmondott ige is politizálás a javából!
A felsorolt három nagy előd jelenti az igazi mércét a kompromisszumok megkötésében, de abban is: vannak helyzetek, amikor nem szabad meghátrálni, kompromisszumot kötni. Akárcsak Tőkés László, ők is azt mondták ki – minden kertelés, a következmények, a meghurcoltatás latolgatása nélkül –, ami a magyar népnek, a magyar nemzetnek, a magyar közösségeknek a legjobban fájt. Tették ezt olyan „sziklagörgető magyar nyelven", hogy – az 1848. március 15-ei pesti forradalom páratlan hangulatát idézzem – „a helytartó tanács reszketni tetszett". „Ám legyen szókimondó és goromba, akinek teljesen igaza van!" – figyelmeztet Thomas Mann, akit így üdvözölt az igazmondó költők talán legnagyobbika, József Attila: „az igazat mondd, ne csak a valódit, / a fényt, amelytől világlik agyunk, / hisz egymás nélkül sötétben vagyunk." (József Attila: Thomas Mann üdvözlése).
Tőkés László „az igazat, nemcsak a valódit" mondta 2017. március 27-én Nagyváradon, amikor Szilágyi Zsolttal, az EMNP elnökével közösen tartott sajtóértekezleten bemutatták az EMNT által összeállított, a 2014 és 2016 közötti időszakban elkövetett 312 romániai magyarellenes megnyilvánulás, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem törvény által biztosított magyar tagozata megakadályozásának, a március 15-ei ünnepségek során tapasztalható vegzálások, a március 10-ei székely szabadság napja sorozatos megtorpedózásának negyvenoldalas gyűjteményét – Transylvania monitor címmel – angol, román és magyar nyelven.
„Ez olyan fajtája a xenofóbiának, amely ellen egész Európában hadjárat folyik. A magyarellenesség felszámolása nélkül nem lehet demokráciáról beszélni Romániában. A magyarellenesség a 19–20. század öröksége Romániában, hiszen a jelenség Nicolae Ceauşescu kommunista diktátor rendszerének is egyik tartóoszlopa volt" – fogalmazott Tőkés László a rá jellemző megfellebbezhetetlen hitelességgel. Borítékolni lehet: a román nyelvű sajtó egészén ugyanaz a hisztérikus hullám, forgószél, trópusi vihar fog végigseperni, mint amikor az 1990-es évek elején az Amerikai Egyesült Államokból visszatérve kijelentette: Romániában az etnikai tisztogatás nem szűnt meg. Vagy amikor a tusványosi előadás-sorozaton ugyanolyan védhatalmi státuszt kért a romániai magyarság számára, mint amilyent Ausztria gyakorol a dél-tiroli németek érdekében.
Tőkés László „az igazat, és nemcsak a valódit" mondta akkor is, amikor az RMDSZ 25. évfordulójára azt írta: „Az erdélyi magyarságnak nincs oka az ünneplésre... Negyed évszázaddal ezelőtti célkitűzéseink közé tartozott a kollektív kisebbségi jogok kivívása, a többszintű autonómia megvalósítása, valamint az 1959-ben betiltott (Bolyai) állami magyar egyetem újraindítása. Az utóbbi időszakban nemhogy előrelépést hozott volna a »neptunos politika«, hanem egyre inkább elmérgesedett a helyzet az autonómiaharc, a nemzeti jelképek és felsőoktatás terén.
Romániában a magyar jelképeket üldözik, meggyalázzák az aradi Szabadság-szobrot, újraállamosítják a sepsiszentgyörgyi református Székely Mikó Kollégiumot, háromnyelvű helységnévtáblák miatt pereskednek Kolozsváron, Marosvásárhelyen betiltják a székely szabadság napjára tervezett utcai felvonulást." Miközben ez a születésnapi köszöntő elhangzik, a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium szülői közössége, a diákok, a tanárok falhoz szorítva – a helyi és központi hatalom packázásai közepette – vívják a kétségbeesett küzdelmüket az iskola puszta létéért, abban az épületben, amelyet magyarok építettek, s amelyet végeláthatatlan pereskedések után visszaszolgáltattak jogos tulajdonosának, a római katolikus egyháznak.
Amit ma sem tudnak megemészteni
Utólag visszatekintve, a román államra, a román közvéleményre és kollektív emlékezetre vet negatív összképet az a kínos igyekezet, amellyel a 2009-ben Tőkés Lászlónak adományozott Románia Csillaga érdemrend lovagi fokozatát 2016. március 3-án visszavonták. Az a Klaus Johannis államelnök vonta vissza, aki nagyszebeni polgármesterként elvette a város magyar polgárai által a két világháború között téglajegyekkel, önfeláldozó munkával, saját erejükből épített kétemeletes magyar házat. Tudomásul kell vennünk: a román politikum, a közvélemény nem tudja elfogadni, megemészteni azt a megcáfolhatatlan tényt, hogy az 1989. decemberi népfelkelés, forradalom elindítója egy magyar, Tőkés László temesvári lelkész volt!
A meglódult fantáziák majd újabb és újabb elméletek gyártanak arról: Tőkés László magyar kém volt, hatalmas összegeket kapott a román államrend megdöntéséért. Magam előtt látom a temesvári református templom falán lévő négynyelvű táblát – nem messze attól a helytől, ahol Székely Dózsa Györgyöt 1514-ben „izzó vastrónon megégették" –, amely hírül adja a világnak: „1989. december 15. Innen indult a diktatúrát megdöntő forradalom." Az a négynyelvű tábla örökkön örökké hirdetni fogja Tőkés László egyedülálló hőstettét. Ezt ismerte fel a temesvári román többség, amely csatlakozott a Tőkés Lászlót védelmező magyar hívekhez, országos méretű tüntetéssé terebélyesítve a Ceauşescu-diktatúra elleni hatalmas elégedetlenséget. Véráldozatukkal pecsételték meg a sajnos csak rövid ideig tartó román–magyar testvériséget.
Miközben a születésnapi köszöntőmet papírra vetem, újból és újból – rémálomként – fel-felvillan előttem a 2004. december 5-e előtti, a Duna Tv által sugárzott műsor, amikor Gyurcsány Ferenc magyar miniszterelnök – Tőkés László és Duray Miklós minden kétségbeesett meggyőzése ellenére – a 23 millió román bevándorló Magyarországra való özönlésével, munkahelyek elvételével, a szociális védőháló és egészségügyi ellátás tönkretételével riogatott. Egyetlen, magára valamit is adó nemzet miniszterelnöke sem árulta így el nemzettársait, sorsosait! Gügye magyarázat: a népszavazási kérdést rosszul fogalmazták meg. A kérdést egyszer meg kellett fogalmazni, és fel kellett tenni. A magyarok egy igen jelentős része – örök tisztelet a kettős állampolgárságra igennel szavazóknak! – a lehető legrosszabb választ adta. Hasonló „válaszadás" a románok, szerbek, szlovákok, ukránok, horvátok, szlovének, de még az osztrákok esetében is elképzelhetetlen.
Mindezt azért is írom, mert a felsorolt népeknél, nemzeteknél elképzelhetetlen lenne, hogy egy Andrassew Iván formátumú publicista Ne vígy minket kísértésbe címmel könyvet írjon, és emberi becsületébe gázoljon annak a Tőkés Lászlónak, akinek a kisujját sem érte fel. Nem véletlen, hogy a közvádas, magánvádas és személyi polgári pert is Tőkés László megnyerte. Az ítélőszék szerint a sértés annyira durva volt, hogy azt senkinek nem kötelessége elfogadni. Andrassew Iván azzal indokolta a könyv megírását: „...ezt a könyvet nem azért írtam, mert a romániai (2012. évi) választásokra szántam botránykönyvnek (...), hanem azért, mert attól tartottam, hogy Magyarországon Schmitt Pál helyett Tőkés László lesz az elnök." Törvényszerűen vetődik fel a kérdés: kisebbségi sorsban élő magyar nem lehetne államelnök Magyarországon?
Csak egyetemes magyarság van
Ezt a skizofrén helyzetet ideje lenne végre feloldani! Az utódállamokban élő magyarok őseinek adója, munkája, hozzájárulása nélkül nem készülhetett volna el sem a Parlament impozáns épülete, sem a büszkén mutogatott műemlékek sora. Ugyanúgy a mai Magyarország állampolgárai őseinek adójából, munkája, verejtéke nyomán készültek el Kolozsvár, Nagyvárad, Brassó, Nagyszeben, Temesvár, Arad, Pozsony, Kassa, Ungvár, Munkács, Szabadka, Zágráb, Eszék, Lendva, de Felsőőr, Kismarton, sőt Bécs – a felsorolást folytathatnám – párját ritkító műemlék és középületei. Mindkét részről tehát jogos az igény, hogy beleszóljanak mindenhol, ahol magyarok élnek, akár egymás belügyeibe is. Tőkés László egész életműve, minden tette, kiállása a magyarságért – Erdélyben, az Európai Parlamentben, szerte a nagyvilágban – a bizonyság arra, hogy csak egyetemes magyarság van. Ezért az egyetemes magyarságért – ha szükséges – a legdrágábbat, az életet is fel lehet, fel kell áldozni! Tőkés Lászlót lehet támadni, lehet a horgasinába marni, de aki ezt teszi, az gondolja végig: legalább a töredékét próbálja megtenni annak, amit ő élete eddigi 65 éve során megvalósított.
A megszólítás, a cím már sejtette, születésnapi köszöntésemet a Partium legnagyobb költőjének, Ady Endrének Levél-féle Móricz Zsigmondhoz című versének parafrazált soraival zárom: Adassék e levél Tőkés László úrnak, / Kit most érdemelten, szépen koszorúznak, / Koszorút nem viszek, írás megy helyette, / De ott leszek mégis, míg élek mellette. Így köszöntöm a jelképes 65. születésnapon Tőkés Lászlót, a lelkészt, a püspököt, az Európai Parlament képviselőjét, az embert, a barátot, az egyetemes magyarság jogainak – és egyben az egyetemes emberi jogoknak – mind az öt világrészen ismert védelmezőjét. Kívánom, hogy élete nagy álma, a Székelyföld és a partiumi magyar közösség autonómiája megvalósuljon. Kívánok erőt, egészséget, hosszú életet! A jóisten áldja, óvja minden lépésedet. Kívánom, hogy a Tőkés László 65. születésnapját méltóan és felemelően megünneplő Tőkés László Alapítvány még hosszú évtizedeken át legyen a Tőkés László-életmű hűséges őrzője, ápolója, és minél több magyar kiválóságnak ítélhesse oda a megtisztelő Tőkés-díjat.
Tófalvi Zoltán
A szerző történész
(Elhangzott 2017. április 2-án a kisvárdai református templomban, a Tőkés László Alapítvány által szervezett, a 65 éves Tőkés Lászlót köszöntő ünnepségen.) Krónika (Kolozsvár)

Magyar költészet napja: Janus Pannoniustól a kortársakig
Erdély-szerte számos programmal hívják fel kedden a figyelmet a magyar költészet jelentőségére. Az ünnepségek már vasárnap elkezdődtek, és szerdán is tartanak.
Kedden ünneplik az egész magyar nyelvterületen a magyar költészet napját, amelyet 1964 óta József Attila születésnapján, április 11-én tartanak. Erdély-szerte számos programmal hívják fel a figyelmet a költészet jelentőségére színházakban, iskolákban, különféle kulturális és nemcsak kulturális intézményekben.
Szatmárnémetiben gazdag rendezvénysorozattal adóztak a költemények napjának már vasárnap: több száz vers hangzott el a magyar költészet napja apropóján szervezett maratonon 14 és 22 óra között. Immár harmadik éve egész napos költészetünneppel tiszteli meg a jeles napot a Harag György Társulat. A már hagyományossá vált programsorozatnak idén új, nagyobb befogadóképességű helyszínt találtak a szervezők: a District 15. klubban verseket lehetett olvasni, mondani, hallgatni, énekelni.
Végh Balázs, a színház irodalmi titkára a Krónikának elmondta, óriási érdeklődés övezte a versmaratont, klasszikusok és kortárs költők versei egyaránt elhangzottak: Janus Pannoniustól Ady Endrén keresztül a kortársakig. Természetesen nem maradtak ki a sorból Arany János művei sem, a kétszáz éve született költőóriás balladáit is elszavalták, de részletek hangzottak el a Toldiból is. A bicentenárium apropóján Arany kedvenc ételeit is megkóstolhatták a résztvevők: a menüben zsíros kenyér lilahagymával, csirkepaprikás galuskával és marczafánk is szerepelt. A versblokkok között Skype-kapcsolaton keresztül verseltek ismert irodalmárok, művészek, többek közt Palya Bea énekesnő és Selyem Zsuzsa irodalomtörténész is ilyen módon vett részt a rendezvényen – írta a Szatmár.ro.
Bemutatták a Sugárút kulturális folyóirat új lapszámát is, erről Kereskényi Sándor és Veres István beszélt. A rendezvényen szó esett a verstanításról a szatmári magyar középiskolák diákjainak és tanárainak a részvételével, és téma volt a versekkel való kapcsolatunk – erről Bessenyei Gedő István dramaturg, Jánk Károly költő, Marosszéki Tamás színművész és Elek György költő, újságíró elmélkedett. A rendezvényen Horváth Benji költő, slammer és Helikon-szerkesztő legújabb, Az amnézia útja című kötetét is megismerhette a közönség.
A költészet napi ünnepségek kedden és szerdán is zajlanak, szerdán egy csíkszeredai rendezvényre várják a közönséget. Az irodalomkedvelők délután 5 órától a Kájoni János Megyei Könyvtár a Költészetnap – másképp című estjén vehetnek részt. „Miért másképp? Több szempontot is felsorolhatnánk, de itt most csak a leglényegesebbet: a Magyarországról indult, József Attila születésnapjára emlékező költészeti ünnepen az erdélyi irodalom színe-java mindig is képviseltette magát (prózaírók is). A vers ünnepe mára az egész Kárpát-medence (sőt a világ) magyarságának irodalmi ünnepe lett. A hagyományt mi is betartjuk. De jelezzük azt is, hogy a kötelező klasszikusok mellett a magyar irodalom, mint mindig, most is eleven friss hajtásokat is terem, akik lassan a nagy öregek méltó pályatársaivá növik ki magukat. Ezen a tavaszon mi két ilyen izmosodó tehetséggel ünnepeljük ezt a nagy napot" – írják a szervezők.
A két „friss hajtás" Korpa Tamás költő, kritikus, szerkesztő és Muszka Sándor költő, prózaíró, szerkesztő, akikkel Murányi Sándor Olivér író beszélget az eseményen. A szerzők kötetei a helyszínen kedvezményesen megvásárolhatóak és dedikáltathatóak. Krónika (Kolozsvár)

A magyar vers ünnepe
Költők találkoztak
Szonda Szabolcs könyvtárigazgató meghívására válaszolva Kézdivásárhelyről, Kolozsvárról és Székelyudvarhelyről érkezett fiatal költők tisztelték meg jelenlétükkel kedden a sepsiszentgyörgyi Tein teaházat, hogy a magyar költészet napja alkalmából felolvasóestet tartsanak. Bogdán László személyében ugyanakkor a megyeszékhely, illetve az idősebb korosztály is képviseltette magát a József Attila születésnapján (április 11-én) immár nálunk is hagyományossá vált eseményen.
Az ünnepi estet annak házigazdája a jelenlévő költők bemutatásával indította. Így megtudhattuk, hogy a Székelyudvarhelyen 1985-ben született Bálint Tamás saját bevallása szerint már gyermekkorában kacérkodott az irodalommal, ennek ellenére azonban közgazdaságtant végzett, mert el akarta kerülni, hogy honoráriumért írjon. Eddig megjelent három verseskötete (A pap leánya, birtokostul 2007; Visszaút a fekete folyón 2011; Láv sztori 2015) pedig azt bizonyítja, ez sikerült neki. Mármint a versírás. A sepsiszentgyörgyi illetőségű, és itt 1948-ban világra jött Bogdán Lászlót nem kellett különösebben bemutatni, hiszen neve nemcsak újságíróként, hanem több mint negyven próza- és verskötet szerzőjeként vált ismertté a háromszéki olvasók körében és a magyar nyelvterületen. József Attila-díjas költő, író, műfordító, a Magyar Művészeti Akadémia tagja.
Lapunk vezető szerkesztője, Dimény H. Árpád Kézdivásárhelyen látta meg a napvilágot 1977-ben, és a Babeş-Bolyai Tudományegyetem néprajz szakán diplomázott. Eddig két önálló verseskötete jelent meg: Apatológia (2014); Levelek a szomszéd szobába (2016). Karácsonyi Zsolt költő, műfordító, színház és irodalomkritikus némiképp kilóg a sorból, ugyanis születése révén (Arad, 1977) nem tartozik a székely tollforgatók közé, szereplése viszont teljesebbé tette a jelenleg Erdélyben művelt versfaragásról alkotható képet. Annál is inkább, hogy személyében a kolozsvári Helikon irodalmi folyóirat főszerkesztőjét és az Erdélyi Magyar Írók Ligájának elnökét is üdvözölhettük. Eddig hét verseskötete és egy tanulmánya látott nyomdafestéket.
Serestély Zalán szintén Kézdivásárhelyen született 1988-ban, diplomát pedig a kolozsvári BBTE BTK magyar-finn szakpárosításán szerzett. Jelenleg a BBTE BTK Magyar Irodalomtudományi Intézetének a munkatársa Kolozsváron. Egy verseskötete jelent meg Feltételes átkelés címmel, 2014-ben.
Első körben a poéták mély érzelmeket, valamint súlyos gondolatokat sűrítő, éppen ezért nehéz fajsúlyú költeményeket olvastak fel anélkül, hogy ez előzetesen megbeszélték volna. Az elhangzásukat követő pillanatnyi döbbenetes csend, majd a felcsattanó taps pedig azt bizonyította, szavaik a közönség soraiban értő fülekre találtak.
A továbbiakban a költészet napjára, az első József Attila-élményükre, a versekhez fűződő viszonyukra, valamint a vers szerepére vonatkozó kérdések hangzottak el a házigazda részéről, melyekre ki-ki a maga módján válaszolt. Bogdán László például egy-egy költeménye megszólaltatásával, Karácsony Zsolt pedig helyben szült verssel. Az ünnepi est további felolvasásokkal ért véget.
Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Beszélő irodalom a Szent György Napokon
Magyarországi alkotók, helyi szerzők és a kortárs román irodalom szereplői is jelen lesznek a szombaton kezdődő Szent György Napokon. A városünnep keretében az alkotók részvételével mutatják be a Kojot című, Kostyál Márk rendezte új magyar filmdrámát.
Tartalmi változatosság, sokszínűség jellemzi az idei Szent György Napok irodalmi kínálatát. A szervezők igyekeztek egyensúlyt biztosítani: a meghívottak között egyformán jelen vannak magyarországi alkotók, helyi szerzők és a román kortárs irodalom meghatározó szereplői – összegezte csütörtöki sajtótájékoztatóján Szonda Szabolcs.
Az április 22. és 30. között szervezendő, 26. városnapok kulturális hetének társszervezője, a Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója leszögezte, mérvadó szerzőket hívtak meg, igyekeznek olyan jelenségeket, tematikai és szerzői vonulatokat felmutatni, amelyek meghatározóak jelenleg az irodalomban. A régió kultúrtörténete szempontjából két fontos kötetet mutatnak be: Puskás Attila Utak és ösvények – Erdélyi magyar sors, valamint Nagy Lajos Orvosainkra emlékezünk című könyvét.
A beszélő irodalom sorozatban Németh Gábor író, forgatókönyvíró és Kemény István író visszatérő vendégek, a két József Attila-díjas szerzővel Szegő János kritikus, szerkesztő beszélget. Az eseményeken nemcsak az alkotók műhelyébe, műveire engednek betekintést, hanem kontextusba is helyezik az alkotásokat. A román kortárs irodalom két jeles képviselője, Simona Popescu és Cristian Teodorescu mutatkoznak be a sepsiszentgyörgyieknek, velük Adrian Lăcătuș irodalomkritikus beszélget.
Szonda Szabolcs hangsúlyozta, az elmúlt években sikeresen próbálkoztak a műfajok elegyítésével, idén a ConTeiner sorozatban lesz KocsmaBeat zenés felolvasóest Czinki Ferenc magyarországi íróval, bemutatkozik Kiss Tibor Noé transznemű író és Paul Arva Mină de gânduri című kötete alapján zenés irodalmi előadásra kerül sor. A Szent György Napok kulturális hete szombaton kezdődik, a nyitó hangverseny a QueenClassics by Vlad Maistorovici lesz a Bukaresti Szimfonikus Zenekar közreműködésével. A részletes program megtalálható a Szentgyörgynapok.ro honlapon.
Közönségtalálkozó a Kojot című film alkotóival
A Szent György Napok keretében szombaton 20 órától láthatja a közönség a Kojot című magyar filmdrámát a Cityplex Művész Moziban. A vetítést követően közönségtalálkozót tartanak az alkotókkal, jelen lesz: Kostyál Márk rendező és a filmben szereplő két sepsiszentgyörgyi színész: Mátray László és Orbán Levente. A beszélgetést Jakab-Benke Nándor filmkritikus vezeti. Jegyek elővételben a Művész Mozi by Cityplex jegypénztárában kaphatók. A Kojotot vasárnap 17 órától és hétfőn 20.30-tól is megtekinthetik az érdeklődők.
„Fülledt forróság, kisvárosi sivárság, kimondatlan társadalmi problémák, hierarchiaharcok. Ez Tűzkő városa, valahol Magyarországon, valamikor mostanában. Ide érkezik Misi, aki megörökölte nagyapja házát és birtokát. Misi kiábrándult, frusztrált, folyton menekülő fiatal, aki nem találja a szerepét az életében, munkájában, párkapcsolatában. Misi nekikezd a ház építésének néhány segítőjével, de ez sérti a környék oligarcháinak érdekeit. Súlyos harc kezdődik a földért, a szerelemért, az életért. Misi minden szempontból igazi kojottá, prérifarkassá válik. A Kojot egy igazi easternfilm, különleges képi világgal” – olvasható Kostyál Márk alkotásáról.
Bíró Blanka / Krónika (Kolozsvár)

/Fenyő/tőről metszett novellista (Székely írók Pesten)
Fura, eklektikus hangulata van Csender Levente válogatott novelláskötetének. „Tudod, nagyapa, aki két országban él, annak csak fél ideje van mindkét helyen, csak két fél életet él az egy egész helyett, és azt is valahogy úgy, hogy egyik helyen a teste, másikon a lelke. És pont ott nincs, ahol épp akkor lennie kéne” – írja a József Attila-díjas Csender Levente Tranzitváró című, a jó novellák közül is kiemelkedő írásában.
Ez a fajta szomorúság lengi be az egész könyvet (persze a pompás humor csillogása közben egy percre sem szűnik meg!), ami annál is érdekesebb, mert az Egyszer majd el kell mondani című kötet a szerző eddigi négy könyvéből válogat, és még „ráadásnovellákat” is tartalmaz – a szomorúság, a vendégmunkáslét konokul elviselt kilátástalansága azonban meghatározza a külalakjában is szép könyvet. Különösen igaz ez a borítóra, amely diszkrét, de jól dekódolható szimbolikával operáló képével árnyalja az előzetes elvárást, különösen, ha az olvasó ismeri Csender Levente korábbi műveit vagy életútját, esetleg mindkettőt.
Rám teljes mértékben igaz mindez: évek óta ismerem Csender Leventét és az írásait is, ráadásul nemcsak szinte egy évben születtünk, de életünk egy jelentős részét ugyanúgy Székelyudvarhelyen, nyaraink javát pedig a nagyszüleinknél töltöttük (mármint ki-ki a sajátjánál, hogy góbéskodjak itten); a székely vendégmunkások Budapesten című, sok fájintos buszozással (ahol maximális hangerőn dübörög a Kék a szeme, arca csupa derű kezdetű öröksláger a Dupla Kávé együttes előadásában) és megaláztatással járó élethelyzetet is nagyjából egyszerre tapasztaltuk meg (s nagyjából egyszerre fakasztott belőlünk keserű dalt). Éppen ezért nem tudtam távoltartással olvasni a könyvet: a bennem lakozó professzionális olvasó érzékelte ugyan, hogy mikor jó egyik-másik szöveg vagy stíluselem, ujjongva fedezett fel egy-egy különösen irodalmi megfogalmazást („A nyálkás köd a kedvünkön taposott.”), vagy az élet kegyetlenségét szenvtelenségében is elegánsan és elborzasztóan felidéző fordulatot („Jó száz méterre az öccse, a laposfejű Pétör támasztotta a botját, szemben a dombon Robi üldögélt, a legkisebb fiú, kit az apja rádobott a kályhára kiskorában, és megégett.”), a humor nagyszerű lenyomatait („A döglegyek elindulnak, nagyanyám a légycsapóval le-lesújt, minden csapás egy légynek tönkreteszi a nyarát.”), a szociális problémákat rendkívül finoman felidéző mondatot („Román harmonikások jöttek szerenádozni a tömbházak közé, valami szomorú balkáni nótát húztak, néhány ablak kinyílt és zacskóban aprópénzek kezdtek szabadesésbe, csak akkor tűnt föl, hogy mennyien vannak hétköznap délelőtt otthon, amikor szállt a sok zacskó lefelé.”), a bennem lakó emlékező és érző ember mégis minduntalan arra döbbent rá, hogy nemcsak olvasok, hanem újra is élem gyermekkoromat meg az egész vendégmunkás-nyomorúságot, amiről jó volna már elfeledkezni, de persze nem lehet, pedig már egyszer (kétszer, többször) elmondtuk… Hiszen magam is emlékszem mindarra, amit leír: a ’89-es udvarhelyi eseményekre, a tömbházak között és előtt zajló életre, a falu szépséges, de egészen elképesztő emberi sorsokat (és halálokat, halálokokat) szemérmesen elrejtő világára, a kisváros kisembereire, a földnek a nagyszüleink életében betöltött, mindent felülíró szerepére, a mindennapokat megnyomorító, koloncként vonszolt, keserves múltra, a történelmi események darálójából kihullt emberroncsokra, de persze arra a székely konokságra és csavaros humorra is, amellyel túl lehet élni mindent és bármit. De – a ravasz szerkesztésnek köszönhetően – mire belenyugodtam volna, hogy egy könyvnyi „emlékiratot” olvasok, hirtelen jött egy-egy szöveg, amelyik miliőjében, hangulatában, letisztult nyelvhasználatában tökéletesen felidézte az előbbi halmazt, mégis könnyedén meggyőzött arról, hogy Csender Levente akkor ír hibátlan fikciós novellát, amikor csak kedve szottyan rá.
Fura, eklektikus szerkezete lesz ettől a válogatáskötetnek, ám ez a javára válik (de hogy ne gyanúsítsanak azzal, hogy „falustársak” lévén egymást csak dicsérjük, leírom, hogy nem ártott volna bele egy szómagyarázat, mert a magyarországi célközönség nem biztos, hogy érti például a hándikápát és sommer szavakat, no meg azt is, hogy az Egyszer megvadulok én nem Zámbó Jimmy számának, hanem az Irigy Hónaljmirigy zenekar Zámbó Jimmy-paródiájának a címe: az eredeti szám az Egyszer megjavulok én címet viseli, mint arról bárki meggyőződhetett, aki a Budapest–Székelyudvarhely-járatokon ezt a dalt az elmúlt évtizedben kábé húszezerszer meghallgatta), és olyan dinamikát hoz bele, amelyiktől maradandó élvezet lesz az olvasás. Ritka a jó novelláskötet és a jó novellista; s hadd idézzem Karácsony Benőt, aki egy interjúban ezt mondta: „Az olvasóközönség általában nem keresi a novellát. Regényt akar. Az irodalmi kínálat tehát igyekszik alkalmazkodni a kereslethez. A novella kis cserepekben, mondjuk mozaikokban adja az írót. A nagyvonalúság előnyei hiányzanak belőle. Nem tartja az olvasót fogva egy téma, egy mese bűvkörében. Anyagi hozama sem kielégítő. Egyébként nagy kár, hogy így van. Néhány írónk, akik novellában maradandót alkottak, átsodródtak a regényírásba, anélkül, hogy igazán regényírókká váltak volna.” Reméljük, Csender Levente építkezik majd regényben is – de tisztelettel kérjük, hogy a remek novellák írását akkor se hagyja abba.
NAGY KOPPÁNY ZSOLT
/Csender Levente: Egyszer majd el kell mondani. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2015/ Háromszék (Sepsiszentgyörgy)