Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Jaruzelski, Wojciech Witold
1 tétel
2014. december 22.
A félelem falának leomlása
„Romániában az igazán bátor ember az, az az igazi hazafi, aki képes lerombolni a félelem és a hallgatás falát.... A szomszédunkban románok és magyarok törik át a hallgatás falát, és tárják a világ elé egyéni és kollektív jogfosztottságukat, megaláztatásaikat...”
Negyedszázada ezekkel a szavakkal vezette be Chrudinák Alajos a Magyar Televízió Panoráma adásában azt az interjút, amelyet Tőkés László temesvári református lelkész a következő szavakkal kezdett:
„Látják, uraim, hogy behívtam magukat ide a templomba, mert nem merünk beszélni... Egyik barátom úgy tudja, hogy még a fürdőszobában is lehallgatókészülék van... Nem merek beszélni, csak a szabad ég alatt... És a templomban sem merek igazán beszélni, mert úgy tudom, hogy az istentiszteleteket direktben lehallgatják... A hallgatás falába miért épüljünk bele mi is? Ez a fal sokkal masszívabb és áthatolhatatlanabb, mint a berlini fal, mondjuk, és úgy érzem, hogy valakiknek ezt a falat meg kell bontaniuk.”
Persze, mindez csak mentegetőzés vagy inkább magyarázat volt a szokatlan helyszín, a templom miatt, mert a következőkben dehogyis hallgatott Tőkés László! Ő maga nem először, sokadszorra bontotta meg a félelem és a hallgatás falát. Főleg a falurombolási terv egyházára leselkedő veszélyeiről beszélt, majd az egész erdélyi magyarság felszámolására gőzerővel beindult bukaresti programról rántotta le a leplet. (A híres interjú a YouTube-on ma is megnézhető és meghallgatható.)
Tőkés László évekkel előtte magányos protestálóként kezdte, mint annyian mások az aranykorszak irodalmi, művészeti, hellyel-közzel egyházi életében. Hogy aztán 1989 földindulásos esztendejének a vége felé azon vegye észre magát, hogy már nemcsak saját gyülekezetének a hűséges tagjai sorakoztak fel mögéje – mellette álltak ők már évekkel azelőtt, és most, a legnehezebb órákban is – de ahogy az események Temesváron egyik napról a másikra felpörögtek, más felekezetek, sőt többségiek is csatlakoztak. Az egész város, nyomában pedig az ébredező ország.
És mihelyt az átlagember is sutba dobja a félelmeit, és megtöri a hallgatását, a diktatúra szúette struktúrái kártyavárként omlanak össze. Mert a diktatúra olyan, mint az autókon a Securit szélvédő ablak: keménynek, ellenállónak tűnik, de már egy repedéstől is pillanatok alatt apró darabokra töredezik össze.
A „Ne féljetek!” Bibliából származó híres felhívását legelőször II. János Pál történelminek bizonyult lengyelországi látogatásán intézte az összegyűlt hívek tízezreihez, de szavait nemcsak a hívek, hanem Jaruzelski tábornok még hatalmon lévő katonái is meghallhatták. Akik az 1981-es puccsukat, a Szolidaritás betiltását és a katonai diktatúrát éppen a félelemmel, a küszöbönálló szovjet inváziótól való rettegéssel próbálták – és próbálják mind a mai napig – igazolni.
Az orosz medvétől való eléggé általános kelet-európai félelem viszont 1989 során szép lassan elpárolgott. Akkor lett kerek évtizede, hogy rettegett erejét utoljára próbálta demonstrálni. De félelmetes mancsának éles körmei Afganisztánba végleg beletörtek. Annyira, hogy később még Gorbacsovnak is többévi erőfeszítésébe került, amíg az utolsó szovjet katonát is sikerült hazamenekítenie. De ez már 1989-ben, februárban történt, amikor még a világnak sejtelme sem volt arról, hogy a közép-ázsiai hátraarc és kivonulás csak prelúdium, bevezető ahhoz, ami még azon esztendő során Kelet-Európában is viharos gyorsasággal be fog következni.
Brezsnyevéknek az afganisztáni kaland utáni esztendőben kellett a moszkvai olimpiát megrendezniük. Egy szimbolikus erejű apróság: az orosz medve afganisztáni garázdákodására a nyugati világ a játékok bojkottálásával válaszolt, noha a moszkvai olimpia kabaláját egy nagyon kedves és barátságos medvebocsban, Misában alkották meg. De, hogy képzavarral éljünk, a derék kis Misa alól akkor még kilátszott a lóláb.
Az erőszakos és fizikai megjelenésére is behemót Brezsnyev imázsához eleve reménytelen volt a kedves kis Misát társítani. De Brezsnyev 1982-es halála után három évre Mihail Gorbacsov révén Misánk is sokkal jobban csengő „családnévre”, majd lassan-lassan hitelességre is szert tett. Mármint a szavak és a tettek egységének a hitelére.
Ezt a hitelt Misa a máltai találkozón is megerősítette, amikor a kelet-európai országok önrendelkezésének és az emberi szabadságjogoknak a tiszteletben tartását komolyan felvállalta. Szavai hitelét az addigi szovjet, lengyel, magyar, kelet-német, cseh és bolgár változások is garantálták. És ahogy a nagy orosz medvétől való félelem 1989 decemberére – ma már tudjuk, hogy sajnos nem véglegesen, de – elpárolgott, úgy apadt el Romániában is a félelem az agonizáló helyi diktatúrával szemben.
A félelem és a hallgatás falát már nemcsak egy-egy mindenre elszánt lelkipásztor vagy a világ változásaira figyelő disszidens értelmiségi, de egyre nagyobb tömegek is bontogatni kezdték. És amikor Temesvár utcái a „Ne féljetek!” román változatát ilyenképpen visszhangozták: „Nu vă fie frică, Ceauşescu pică”, a kocka már el volt vetve.
Krajnik-Nagy Károly
Krónika (Kolozsvár)
„Romániában az igazán bátor ember az, az az igazi hazafi, aki képes lerombolni a félelem és a hallgatás falát.... A szomszédunkban románok és magyarok törik át a hallgatás falát, és tárják a világ elé egyéni és kollektív jogfosztottságukat, megaláztatásaikat...”
Negyedszázada ezekkel a szavakkal vezette be Chrudinák Alajos a Magyar Televízió Panoráma adásában azt az interjút, amelyet Tőkés László temesvári református lelkész a következő szavakkal kezdett:
„Látják, uraim, hogy behívtam magukat ide a templomba, mert nem merünk beszélni... Egyik barátom úgy tudja, hogy még a fürdőszobában is lehallgatókészülék van... Nem merek beszélni, csak a szabad ég alatt... És a templomban sem merek igazán beszélni, mert úgy tudom, hogy az istentiszteleteket direktben lehallgatják... A hallgatás falába miért épüljünk bele mi is? Ez a fal sokkal masszívabb és áthatolhatatlanabb, mint a berlini fal, mondjuk, és úgy érzem, hogy valakiknek ezt a falat meg kell bontaniuk.”
Persze, mindez csak mentegetőzés vagy inkább magyarázat volt a szokatlan helyszín, a templom miatt, mert a következőkben dehogyis hallgatott Tőkés László! Ő maga nem először, sokadszorra bontotta meg a félelem és a hallgatás falát. Főleg a falurombolási terv egyházára leselkedő veszélyeiről beszélt, majd az egész erdélyi magyarság felszámolására gőzerővel beindult bukaresti programról rántotta le a leplet. (A híres interjú a YouTube-on ma is megnézhető és meghallgatható.)
Tőkés László évekkel előtte magányos protestálóként kezdte, mint annyian mások az aranykorszak irodalmi, művészeti, hellyel-közzel egyházi életében. Hogy aztán 1989 földindulásos esztendejének a vége felé azon vegye észre magát, hogy már nemcsak saját gyülekezetének a hűséges tagjai sorakoztak fel mögéje – mellette álltak ők már évekkel azelőtt, és most, a legnehezebb órákban is – de ahogy az események Temesváron egyik napról a másikra felpörögtek, más felekezetek, sőt többségiek is csatlakoztak. Az egész város, nyomában pedig az ébredező ország.
És mihelyt az átlagember is sutba dobja a félelmeit, és megtöri a hallgatását, a diktatúra szúette struktúrái kártyavárként omlanak össze. Mert a diktatúra olyan, mint az autókon a Securit szélvédő ablak: keménynek, ellenállónak tűnik, de már egy repedéstől is pillanatok alatt apró darabokra töredezik össze.
A „Ne féljetek!” Bibliából származó híres felhívását legelőször II. János Pál történelminek bizonyult lengyelországi látogatásán intézte az összegyűlt hívek tízezreihez, de szavait nemcsak a hívek, hanem Jaruzelski tábornok még hatalmon lévő katonái is meghallhatták. Akik az 1981-es puccsukat, a Szolidaritás betiltását és a katonai diktatúrát éppen a félelemmel, a küszöbönálló szovjet inváziótól való rettegéssel próbálták – és próbálják mind a mai napig – igazolni.
Az orosz medvétől való eléggé általános kelet-európai félelem viszont 1989 során szép lassan elpárolgott. Akkor lett kerek évtizede, hogy rettegett erejét utoljára próbálta demonstrálni. De félelmetes mancsának éles körmei Afganisztánba végleg beletörtek. Annyira, hogy később még Gorbacsovnak is többévi erőfeszítésébe került, amíg az utolsó szovjet katonát is sikerült hazamenekítenie. De ez már 1989-ben, februárban történt, amikor még a világnak sejtelme sem volt arról, hogy a közép-ázsiai hátraarc és kivonulás csak prelúdium, bevezető ahhoz, ami még azon esztendő során Kelet-Európában is viharos gyorsasággal be fog következni.
Brezsnyevéknek az afganisztáni kaland utáni esztendőben kellett a moszkvai olimpiát megrendezniük. Egy szimbolikus erejű apróság: az orosz medve afganisztáni garázdákodására a nyugati világ a játékok bojkottálásával válaszolt, noha a moszkvai olimpia kabaláját egy nagyon kedves és barátságos medvebocsban, Misában alkották meg. De, hogy képzavarral éljünk, a derék kis Misa alól akkor még kilátszott a lóláb.
Az erőszakos és fizikai megjelenésére is behemót Brezsnyev imázsához eleve reménytelen volt a kedves kis Misát társítani. De Brezsnyev 1982-es halála után három évre Mihail Gorbacsov révén Misánk is sokkal jobban csengő „családnévre”, majd lassan-lassan hitelességre is szert tett. Mármint a szavak és a tettek egységének a hitelére.
Ezt a hitelt Misa a máltai találkozón is megerősítette, amikor a kelet-európai országok önrendelkezésének és az emberi szabadságjogoknak a tiszteletben tartását komolyan felvállalta. Szavai hitelét az addigi szovjet, lengyel, magyar, kelet-német, cseh és bolgár változások is garantálták. És ahogy a nagy orosz medvétől való félelem 1989 decemberére – ma már tudjuk, hogy sajnos nem véglegesen, de – elpárolgott, úgy apadt el Romániában is a félelem az agonizáló helyi diktatúrával szemben.
A félelem és a hallgatás falát már nemcsak egy-egy mindenre elszánt lelkipásztor vagy a világ változásaira figyelő disszidens értelmiségi, de egyre nagyobb tömegek is bontogatni kezdték. És amikor Temesvár utcái a „Ne féljetek!” román változatát ilyenképpen visszhangozták: „Nu vă fie frică, Ceauşescu pică”, a kocka már el volt vetve.
Krajnik-Nagy Károly
Krónika (Kolozsvár)