Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. június 4.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest (12.)
Az első világháború után, amikor az idegen felekezeti iskolák megmaradása került terítékre, Eliodor Constantinescu tanfelügyelő próbálta ezek veszélyességét bizonyítani, különösen a katolikusokét, megismételte véleményét, melyet már az oktatásügyi minisztériumnak 1916-ban beterjesztett hivatalos jelentésében is kifejtett. Megemlítette Kuczka A. Prelátus nevét, aki „impozáns palotát” építtetett, ahol rend és fegyelem uralkodott: „a konyhája tisztább volt, mint a hálók sok román iskolában”, és a nevelést „odaadóan és dicséretre méltó büszke makacssággal” folytatták az életüket „az egyháznak felajánló” nők.
A tanulók szigorú felügyelet alatt álltak, és hozzászoktatták őket a munkához, komolysághoz és kötelességtudathoz. Mégis ennek a nevelésnek, ahol a román nyelvet csak heti 3–4 órában tanítják, „semmi köze a román kultúrához és nyelvhez”, véli a tanfelügyelő, „nem fűti a nacionalizmus szent tüze”, és idegen a román szellemiségtől, márpedig a nevelés csak egyféle, román lehet. A magyarellenes megnyilvánulások véletlenszerűek is lehettek, de mindenképp a magyarellenes propaganda következményei voltak. Egy 1894-es levelében Bartalus lelkész beszámol egy incidensről, amely a majális alkalmából a zeneegylet és a színtársulat által szervezett bál után történt. Az egyik magyar résztvevő otthonába betörtek, és ellopták az egylet zászlóját, amelyet a konzul felesége adományozott neki; mi több, a zászlót el is égették Mihai Viteazul szobránál. A magyarok panasszal fordultak a prefektúrához, és kártérítést követeltek, amit meg is kaptak 700 frank értékben. A román–magyar kapcsolatok néhány esetben rendkívül feszültté váltak. Egy ilyen pillanat helyszíne volt a jubiláris Nemzeti Kiállítás a Carol parkban (nyitva 1906. június 6. és november 26. között), amelyet Károly király uralkodásának 40. éve és megkoronázásának 25. évfordulója alkalmából szerveztek. Két nappal a hivatalos megnyitó előtt Bukarestbe érkezett hivatalos látogatásra dr. Karl Lueger, Bécs polgármestere, a magyarok nyílt ellensége. Egy nappal korábban tüntetés volt a magyar képviselők ellen bécsi szállásuk előtt, ennek megszervezésében Luegernek is része volt. Magyarellenes magatartása miatti szimpátiájuk kifejezéseként Luegert nagy pompával fogadta Bukarestben egy egyetemi tanárokból, volt miniszterekből és Petre Grădişteanuból álló román bizottság, sokan hangot adtak azon reményüknek, hogy amennyiben fegyveres konfliktus törne ki, az osztrákok Romániával szövetkeznének a magyarok ellen, akárcsak 1848-ban. A brassói magyar lapok arra kérték a bukaresti magyarokat, hogy bojkottálják a kiállítást, rámutatva a bécsi polgármester látogatásának igazi jelentőségére: „a román kiállítást nagy szimpátiával fogadta a magyarság, abban a hiszemben, hogy a magyarok meghívása a barátság gesztusa a románok részéről... Most azonban, a Lueger romániai fogadtatását látva, megértették, hogy az egész csak egy magyarellenes demonstráció volt”. A Bukaresti Magyar Újság nem fűzött kommentárt Lueger látogatásához, és továbbra is Románia és Károly király iránti lojalitásának adott hangot. A romániai magyarok egy kis, tulipán alakú, 12 négyzetméteres pavilont építettek két bejárattal. Az épület homlokzatára ezt írták: ,,Légy hű honpolgára a hazádnak, de kérd Isten áldását arra a földre, ahol kenyeredet keresed”. A tulipánt azért választották, mert Magyarországon a nemzeti újjászületési mozgalom során ez volt a nemzeti termékek szimbóluma. A magyar pavilon Ţepeş tornya mellett állt, és Constantin Istrati miniszter – aki a király üzenetét tolmácsolta –, az osztrák–magyar követ és más budapesti hivatalosságok is meglátogatták. Délután az Újvári István esperes vezette magyar küldöttséget fogadta a király. Miután visszatért Bécsbe, Lueger azzal vádolta a bukaresti magyarokat, hogy meg akarták őt gyilkolni. Ezúttal Poliány röviden válaszolt a lapjában, úgy vélte, hogy Lueger túllépett szerepkörén bukaresti látogatása során, ugyanis nem Ausztria képviseletében érkezett ide, sem valamelyik párt vezetőjeként, hanem csak mint egy baráti ország egyik városának polgármestere. Lueger tiszteletére a Fântânei (Kút) utca a Dr. Lueger nevet kapta (a háború után Berthelot tábornok nevét viseli). Illik megjegyezni, hogy Lueger volt Hitler sovén és antiszemita politikájának ihletője. A királyi pár július 5-én látogatta meg a pavilont, ahol Poliány román nyelvű beszéddel fogadta őket; lapjában csak egy száraz és rövid beszámolóban említi a királyi látogatást. A kiállítás bezárásakor a szervezők bőkezűen osztogatták a diplomákat mindenkinek. Több kitüntetést kapott Poliány Zoltán is, a magyar pavilon szervezője, egy díszoklevelet és egy aranyérmet, a magyar iskolák is kaptak kitüntetéseket a kiállított kézimunkákra, de kilenc bukaresti egyletet, a piteşti-i kórust és a giurgiui nőegyletetet is kitüntették. A kiállításon a határon túli románok is részt vettek. Az osztrák–magyar birodalom románjai származási helyüket csak románul tüntették fel, ahogy azt Barabás Endre tanár megfigyelte. Őt az új román hatalom 1919-ben előbb letartóztatta, majd kitoloncolta Erdélyből. Az Apponyi-törvény 1907-es életbe léptetése újabb hullámokat vert, egyes román újságok ismét a magyarok kiűzését követelték. A romániai magyarok leghőbb kívánsága a kölcsönös támadások megszüntetése és a két nemzet közti súrlódásmentes kapcsolat maradt. Az 1907-es feszült hangulat miatt, amelyet a több ezer áldozatot követelő parasztlázadás is súlyosbított, a magyarság 1908 tavaszára halasztotta a Magyar Társaság megalakításának 50. évfordulójára tervezett ünnepségeket. Több mint 200, különféle bukaresti és vidéki társaság tagját hívták meg, és az osztrák–magyar követet. Magyarországi vendégek is érkeztek: Kossuth Ferenc, kereskedelmi és szállításügyi miniszter, Kossuth Lajos fia, valamint Molnár Viktor, a kultuszminisztérium államtitkára. A társaság zászlóját az osztrák–magyar konzul magyar felesége avatta fel. Ebből az alkalomból megjelent egy szépen illusztrált emlékalbum is 2000 példányban, amelyet Vizi Dénes katolikus kántor szerkesztett, de amelyet sajnos nem találtunk meg a gyűjteményekben. Ugyancsak 1908-ban a vásárhelyi származású szobrász, Horváth Géza megalkotta Vasile Lascăr egykori belügyminiszter szobrát, amely még ma is áll a Batiştei utca és a miniszter nevét viselő utca sarkán. A szobrot G. Horvath névvel szignálta. A Bukaresti Magyar Újság bár beszámol a szobor leleplezéséről, nem ad további részleteket a szoborrendelés körülményeiről, de megtudjuk, hogy a művész ugyancsak román rendelésre faragta meg a cotroceni-i palotában kiállított A kis dorobánc szobrát, illetve két szoborcsoportot a Bazilescu ortodox templom számára, ez utóbbiakat később ismeretlen körülmények között eltávolították. Ugyanez a szobrász az alkotója Gheorghe Panu író bronz mellszobrának is, amely a Cişmigiu parkban áll, G. Horvath, sculpteur aláírással. Egy másik, a Lueger látogatásához hasonló feszült helyzet állt elő 1909-ben, amikor Ferenc Ferdinánd főherceg, osztrák–magyar trónörökös érkezett látogatóba Bukarestbe. Elterjedt a pletyka, hogy a főherceg, aki a magyarok ellensége volt, a románok szövetségéért cserébe lemondott volna Erdélyről. Az erdélyi románság sorsa jobbra fordulásának minden reményét benne látták, ahogy azt a politikus frontember Alexandru Vaida-Voievod is nyilatkozta. A főherceget Sinaián több erdélyi románokból álló küldöttség, mintegy 400 fő fogadta, és a román egyetemisták szétszaggatták a főherceg ünneplésére érkező magyarok zászlóit. Az idegen iskolák működésére vonatkozó korlátozások és a magyarellenes támadások ellenére a XX. század első 16 éve a Kárpátokon kívüli romániai magyar közösség virágkorát jelentette. Történelmükben egyedülálló módon fejlődtek a magyar katolikus iskolák, és a megjelenő lapok lenyűgözőek tartalmuk gazdagságával, rendszeres megjelenésükkel és hosszú élettartamukkal. Két lap, a Bukaresti Magyar Újság és a Romániai Magyar Újság nagyjából 15 évig jelent meg (1901 decembere és 1916 augusztusa között). A Romániai Magyar Újságot Brozer Vilmos és dr. Székely Béla Albert alapította. Dr. Székely lett a lap főszerkesztője; 1914-től elvállalta a Magyar Társaság elnöki tisztét is két évre. Két további munkatársuk Szőcs Géza és Rejöd Alpár orvosok voltak. A magyarországi újságíró, Poliány Zoltán szerkesztette Romániai Magyarok Nagy Képes Naptára 12 éven át (1905–1916) jelent meg mintegy tízezer példányban, a lapokat kiegészítette a tanárok, papok, iskolai vagy templomépületek fényképeivel, valamint hosszú névsorokat is közölt róluk. Ezek a dokumentumértékű fotók sok esetben az egyetlen biztos források a ma még álló épületek beazonosításához. Habár sokan támadták román részről, még maga Spiru Haret is, a Naptár dicsérő hangnemben számol be a királyi házról és a románságról. A magyar iskolahálózat fejlesztésének kérdése egyre hangsúlyozottabban tér vissza a század elején, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a magyarok elmaradtak a sokkal kisebb számú, de virágzó iskolákat fenntartó külföldi közösségek, a németek és franciák mögött. A gazdag román állampolgárságú vagy külföldi diáklányok az Angolkisasszonyok Intézetébe jártak. A német evangélikus iskola ugyancsak jól szervezett volt, és minden szinten folyt a tanítás: iskola előtti, elemi, gimnazista vagy középiskolás szinten is, az érettségi vizsgát pedig elismerte a román állam. A német katolikus vagy a magyar református iskolákban csak az elemi oktatást ismerték el. Az Universulban 1902-ben megjelent hír szerint Bülow német kancellárnak szándékában állt mintegy 600 ezer márkára duplázni a romániai német iskoláknak nyújtott támogatást, hogy a tanárok fizetését növelhessék, és számukra nyugdíjat biztosíthassanak. A németeknek számos alapítványa is volt, de rendelkeztek más jövedelmi forrásokkal is, így biztosítani tudták a jólétet, 1885-ben egy öregotthont is nyithattak, amit a magyar közösség sohasem volt képes megvalósítani. A zsidóknál a tanulási kedv mindig is magas volt. A magániskolák jó része tulajdonképpen zsidó iskola volt. 1903-ban a zsidóknak 16 tanintézményük volt Bukarestben, a szegény diákok tandíjmentességet élveztek és ingyen ebédelhettek a menzán. Zsidók más magániskolákba is jártak, úgyhogy 1904-ben 3765 zsidó diák volt; az állami iskolákban további 1644 volt zsidó a 24 101 beírt diák közül. A magyarok szerették volna behozni lemaradásukat, de ez csak részben sikerült a magyar katolikus templom- és iskolahálózat gyors megteremtésével és fejlesztésével; ugyanakkor folyt, bár lassúbb ütemben a magyar kálvinista iskolahálózat fejlesztése is. (folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az első világháború után, amikor az idegen felekezeti iskolák megmaradása került terítékre, Eliodor Constantinescu tanfelügyelő próbálta ezek veszélyességét bizonyítani, különösen a katolikusokét, megismételte véleményét, melyet már az oktatásügyi minisztériumnak 1916-ban beterjesztett hivatalos jelentésében is kifejtett. Megemlítette Kuczka A. Prelátus nevét, aki „impozáns palotát” építtetett, ahol rend és fegyelem uralkodott: „a konyhája tisztább volt, mint a hálók sok román iskolában”, és a nevelést „odaadóan és dicséretre méltó büszke makacssággal” folytatták az életüket „az egyháznak felajánló” nők.
A tanulók szigorú felügyelet alatt álltak, és hozzászoktatták őket a munkához, komolysághoz és kötelességtudathoz. Mégis ennek a nevelésnek, ahol a román nyelvet csak heti 3–4 órában tanítják, „semmi köze a román kultúrához és nyelvhez”, véli a tanfelügyelő, „nem fűti a nacionalizmus szent tüze”, és idegen a román szellemiségtől, márpedig a nevelés csak egyféle, román lehet. A magyarellenes megnyilvánulások véletlenszerűek is lehettek, de mindenképp a magyarellenes propaganda következményei voltak. Egy 1894-es levelében Bartalus lelkész beszámol egy incidensről, amely a majális alkalmából a zeneegylet és a színtársulat által szervezett bál után történt. Az egyik magyar résztvevő otthonába betörtek, és ellopták az egylet zászlóját, amelyet a konzul felesége adományozott neki; mi több, a zászlót el is égették Mihai Viteazul szobránál. A magyarok panasszal fordultak a prefektúrához, és kártérítést követeltek, amit meg is kaptak 700 frank értékben. A román–magyar kapcsolatok néhány esetben rendkívül feszültté váltak. Egy ilyen pillanat helyszíne volt a jubiláris Nemzeti Kiállítás a Carol parkban (nyitva 1906. június 6. és november 26. között), amelyet Károly király uralkodásának 40. éve és megkoronázásának 25. évfordulója alkalmából szerveztek. Két nappal a hivatalos megnyitó előtt Bukarestbe érkezett hivatalos látogatásra dr. Karl Lueger, Bécs polgármestere, a magyarok nyílt ellensége. Egy nappal korábban tüntetés volt a magyar képviselők ellen bécsi szállásuk előtt, ennek megszervezésében Luegernek is része volt. Magyarellenes magatartása miatti szimpátiájuk kifejezéseként Luegert nagy pompával fogadta Bukarestben egy egyetemi tanárokból, volt miniszterekből és Petre Grădişteanuból álló román bizottság, sokan hangot adtak azon reményüknek, hogy amennyiben fegyveres konfliktus törne ki, az osztrákok Romániával szövetkeznének a magyarok ellen, akárcsak 1848-ban. A brassói magyar lapok arra kérték a bukaresti magyarokat, hogy bojkottálják a kiállítást, rámutatva a bécsi polgármester látogatásának igazi jelentőségére: „a román kiállítást nagy szimpátiával fogadta a magyarság, abban a hiszemben, hogy a magyarok meghívása a barátság gesztusa a románok részéről... Most azonban, a Lueger romániai fogadtatását látva, megértették, hogy az egész csak egy magyarellenes demonstráció volt”. A Bukaresti Magyar Újság nem fűzött kommentárt Lueger látogatásához, és továbbra is Románia és Károly király iránti lojalitásának adott hangot. A romániai magyarok egy kis, tulipán alakú, 12 négyzetméteres pavilont építettek két bejárattal. Az épület homlokzatára ezt írták: ,,Légy hű honpolgára a hazádnak, de kérd Isten áldását arra a földre, ahol kenyeredet keresed”. A tulipánt azért választották, mert Magyarországon a nemzeti újjászületési mozgalom során ez volt a nemzeti termékek szimbóluma. A magyar pavilon Ţepeş tornya mellett állt, és Constantin Istrati miniszter – aki a király üzenetét tolmácsolta –, az osztrák–magyar követ és más budapesti hivatalosságok is meglátogatták. Délután az Újvári István esperes vezette magyar küldöttséget fogadta a király. Miután visszatért Bécsbe, Lueger azzal vádolta a bukaresti magyarokat, hogy meg akarták őt gyilkolni. Ezúttal Poliány röviden válaszolt a lapjában, úgy vélte, hogy Lueger túllépett szerepkörén bukaresti látogatása során, ugyanis nem Ausztria képviseletében érkezett ide, sem valamelyik párt vezetőjeként, hanem csak mint egy baráti ország egyik városának polgármestere. Lueger tiszteletére a Fântânei (Kút) utca a Dr. Lueger nevet kapta (a háború után Berthelot tábornok nevét viseli). Illik megjegyezni, hogy Lueger volt Hitler sovén és antiszemita politikájának ihletője. A királyi pár július 5-én látogatta meg a pavilont, ahol Poliány román nyelvű beszéddel fogadta őket; lapjában csak egy száraz és rövid beszámolóban említi a királyi látogatást. A kiállítás bezárásakor a szervezők bőkezűen osztogatták a diplomákat mindenkinek. Több kitüntetést kapott Poliány Zoltán is, a magyar pavilon szervezője, egy díszoklevelet és egy aranyérmet, a magyar iskolák is kaptak kitüntetéseket a kiállított kézimunkákra, de kilenc bukaresti egyletet, a piteşti-i kórust és a giurgiui nőegyletetet is kitüntették. A kiállításon a határon túli románok is részt vettek. Az osztrák–magyar birodalom románjai származási helyüket csak románul tüntették fel, ahogy azt Barabás Endre tanár megfigyelte. Őt az új román hatalom 1919-ben előbb letartóztatta, majd kitoloncolta Erdélyből. Az Apponyi-törvény 1907-es életbe léptetése újabb hullámokat vert, egyes román újságok ismét a magyarok kiűzését követelték. A romániai magyarok leghőbb kívánsága a kölcsönös támadások megszüntetése és a két nemzet közti súrlódásmentes kapcsolat maradt. Az 1907-es feszült hangulat miatt, amelyet a több ezer áldozatot követelő parasztlázadás is súlyosbított, a magyarság 1908 tavaszára halasztotta a Magyar Társaság megalakításának 50. évfordulójára tervezett ünnepségeket. Több mint 200, különféle bukaresti és vidéki társaság tagját hívták meg, és az osztrák–magyar követet. Magyarországi vendégek is érkeztek: Kossuth Ferenc, kereskedelmi és szállításügyi miniszter, Kossuth Lajos fia, valamint Molnár Viktor, a kultuszminisztérium államtitkára. A társaság zászlóját az osztrák–magyar konzul magyar felesége avatta fel. Ebből az alkalomból megjelent egy szépen illusztrált emlékalbum is 2000 példányban, amelyet Vizi Dénes katolikus kántor szerkesztett, de amelyet sajnos nem találtunk meg a gyűjteményekben. Ugyancsak 1908-ban a vásárhelyi származású szobrász, Horváth Géza megalkotta Vasile Lascăr egykori belügyminiszter szobrát, amely még ma is áll a Batiştei utca és a miniszter nevét viselő utca sarkán. A szobrot G. Horvath névvel szignálta. A Bukaresti Magyar Újság bár beszámol a szobor leleplezéséről, nem ad további részleteket a szoborrendelés körülményeiről, de megtudjuk, hogy a művész ugyancsak román rendelésre faragta meg a cotroceni-i palotában kiállított A kis dorobánc szobrát, illetve két szoborcsoportot a Bazilescu ortodox templom számára, ez utóbbiakat később ismeretlen körülmények között eltávolították. Ugyanez a szobrász az alkotója Gheorghe Panu író bronz mellszobrának is, amely a Cişmigiu parkban áll, G. Horvath, sculpteur aláírással. Egy másik, a Lueger látogatásához hasonló feszült helyzet állt elő 1909-ben, amikor Ferenc Ferdinánd főherceg, osztrák–magyar trónörökös érkezett látogatóba Bukarestbe. Elterjedt a pletyka, hogy a főherceg, aki a magyarok ellensége volt, a románok szövetségéért cserébe lemondott volna Erdélyről. Az erdélyi románság sorsa jobbra fordulásának minden reményét benne látták, ahogy azt a politikus frontember Alexandru Vaida-Voievod is nyilatkozta. A főherceget Sinaián több erdélyi románokból álló küldöttség, mintegy 400 fő fogadta, és a román egyetemisták szétszaggatták a főherceg ünneplésére érkező magyarok zászlóit. Az idegen iskolák működésére vonatkozó korlátozások és a magyarellenes támadások ellenére a XX. század első 16 éve a Kárpátokon kívüli romániai magyar közösség virágkorát jelentette. Történelmükben egyedülálló módon fejlődtek a magyar katolikus iskolák, és a megjelenő lapok lenyűgözőek tartalmuk gazdagságával, rendszeres megjelenésükkel és hosszú élettartamukkal. Két lap, a Bukaresti Magyar Újság és a Romániai Magyar Újság nagyjából 15 évig jelent meg (1901 decembere és 1916 augusztusa között). A Romániai Magyar Újságot Brozer Vilmos és dr. Székely Béla Albert alapította. Dr. Székely lett a lap főszerkesztője; 1914-től elvállalta a Magyar Társaság elnöki tisztét is két évre. Két további munkatársuk Szőcs Géza és Rejöd Alpár orvosok voltak. A magyarországi újságíró, Poliány Zoltán szerkesztette Romániai Magyarok Nagy Képes Naptára 12 éven át (1905–1916) jelent meg mintegy tízezer példányban, a lapokat kiegészítette a tanárok, papok, iskolai vagy templomépületek fényképeivel, valamint hosszú névsorokat is közölt róluk. Ezek a dokumentumértékű fotók sok esetben az egyetlen biztos források a ma még álló épületek beazonosításához. Habár sokan támadták román részről, még maga Spiru Haret is, a Naptár dicsérő hangnemben számol be a királyi házról és a románságról. A magyar iskolahálózat fejlesztésének kérdése egyre hangsúlyozottabban tér vissza a század elején, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a magyarok elmaradtak a sokkal kisebb számú, de virágzó iskolákat fenntartó külföldi közösségek, a németek és franciák mögött. A gazdag román állampolgárságú vagy külföldi diáklányok az Angolkisasszonyok Intézetébe jártak. A német evangélikus iskola ugyancsak jól szervezett volt, és minden szinten folyt a tanítás: iskola előtti, elemi, gimnazista vagy középiskolás szinten is, az érettségi vizsgát pedig elismerte a román állam. A német katolikus vagy a magyar református iskolákban csak az elemi oktatást ismerték el. Az Universulban 1902-ben megjelent hír szerint Bülow német kancellárnak szándékában állt mintegy 600 ezer márkára duplázni a romániai német iskoláknak nyújtott támogatást, hogy a tanárok fizetését növelhessék, és számukra nyugdíjat biztosíthassanak. A németeknek számos alapítványa is volt, de rendelkeztek más jövedelmi forrásokkal is, így biztosítani tudták a jólétet, 1885-ben egy öregotthont is nyithattak, amit a magyar közösség sohasem volt képes megvalósítani. A zsidóknál a tanulási kedv mindig is magas volt. A magániskolák jó része tulajdonképpen zsidó iskola volt. 1903-ban a zsidóknak 16 tanintézményük volt Bukarestben, a szegény diákok tandíjmentességet élveztek és ingyen ebédelhettek a menzán. Zsidók más magániskolákba is jártak, úgyhogy 1904-ben 3765 zsidó diák volt; az állami iskolákban további 1644 volt zsidó a 24 101 beírt diák közül. A magyarok szerették volna behozni lemaradásukat, de ez csak részben sikerült a magyar katolikus templom- és iskolahálózat gyors megteremtésével és fejlesztésével; ugyanakkor folyt, bár lassúbb ütemben a magyar kálvinista iskolahálózat fejlesztése is. (folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. június 11.
Hencz Hilda : Magyar Bukarest 13. (Részletek)
A katolikus közösség története nagymértékben eltér a reformátusétól. Miután a Propaganda Fide kongregáció átvette a romániai katolikusok irányítását, és a Barátok (Bărăţia) templomának birtokosa lett, a magyarok nemkívánatossá váltak, ezért csak egyetlen magyar pap maradt. 1883-ban a Vatikánnal folytatott tárgyalások eredményeként megalakult a román állam ellenőrzése alatt álló Bukaresti Katolikus Érsekség.
Habár, ahogy azt Fr. Damé megjegyzi, a katolicizmus régebbi volt a Román Fejedelemségekben, mint az ortodoxia, hívei száma nem volt túl magas, Damé dolgozatának megjelenésekor csak 149 667 katolikus élt két egyházmegyébe, a bukarestibe és a jászvásáriba szervezve; a hívők többsége idegen volt. A katolikusok soha nem tettek közzé nemzeti és anyanyelvi megoszlásról szóló statisztikákat, ilyen téren csak becsült adataink vannak, de mindegyik a magyarok többségéről tanúskodik. Bukarestben a magyarság felekezetre való tekintet nélkül részt vett a Magyar Társaság által szervezett kulturális eseményeken; többször is volt katolikus elnöke a szervezetnek. A magyar katolikusok szellemi központja azonban évtizedeken keresztül a Barátok temploma maradt. A XX. század kezdetén még élt az a hiedelem, hogy ezt a templomot a csíki székelyek építették maguknak. Habár a magyarok közt mindig több volt a katolikus, mint a protestáns (kálvinista, evangélikus vagy unitárius), és a más nemzetű katolikusoknál (osztrákok, németek, olaszok, franciák vagy bolgárok) is többen voltak, sohasem alkottak külön egyházi közösséget, és saját iskoláik sem voltak. Sebestyén Ede újságíró 1902-ben bejutott az érsekség levéltárába, az alábbi számokat adta meg a bukaresti katolikusokra vonatkozóan: 15 ezren a Szent József-templomhoz tartoztak, 35 ezren a Barátok templomához és 805-en a ciopleai templomhoz. A katolikusok többsége tehát magyar kellett hogy legyen. 1886-ban György István katolikus pap kezdeményezte elsőként megszervezésüket: megalakította a bukaresti magyar nőegyletet, később, 1887. január 28-án egy karitatív egyesületet is. Mégis ezek hatékonysága nagyon alacsony maradt. (...) Nem csoda, hogy ilyen körülmények között a legtöbb magyar tanuló a román állami iskolát választotta, ami elkerülhetetlenné tette a beolvadást. Ezekben a román iskolákban csak a román történészek nézőpontjából ismerték meg a magyar történelmet, és ez ,,a magyar gyerek lelkét megmérgezi, megöli” – írta Sebestyén Ede. Az újabb, elsősorban Székelyföldről érkezett bevándorlók nem törődtek bele sem a külön egyházközösség, sem a magyar nyelvű iskolák hiányába, panaszt is tettek az anyaországban, sajnos, nem sok sikerrel. Gyökeres változást a bukaresti magyar katolikusok életében 1898-ban Bálinth János pap (1862–1905) megérkezése hozott a magyar katolikus identitás megerősítésében; két lap, a Romániai Magyar Néplap és a Bukaresti Magyar Újság szerkesztője is volt 1900–1903 között. A kereszténység felvételének 900. évfordulója alkalmából, 1900. március 31-én Bálinth megalapította a Szent István Király Egyesületet, és ezzel bevezette Magyarország első, apostoli királyának kultuszát. Eredetileg az egyesület a csíksomlyói búcsú zarándokútjainak megszervezésére alakult. Elnöknek Boga Tamás kocsigyártót választották, a vezetőtanács nagyrészt mesteremberekből állt. 1900 decemberében újjászervezték a katolikus nőegyletet Mária Egyesület néven, a tagok száma meghaladta a háromszázat.
A következő évben Bálinth szerkesztésében megjelent A Bukaresti Szent István Király Egyesület alakulási Emlékkönyve, amely a romániai diaszpóra magyar mestereit magasztalja. Annak ellenére, hogy a bukaresti magyarok közt nincs tudós vagy bankár, jegyzi meg Bálinth, ők mégsem a magyarság söpredéke, hanem már a kezdetektől itt megtelepedett kisiparosok, becsületes és szorgalmas, megbecsülésnek örvendő emberek.
A diaszpóra felkarolása érdekében a magyar hatóságok támogatását is kereste, kitartásának köszönhetően a budapesti vallásos társaságok hajlandóak voltak pénzt adni a magyar iskolahálózat és templomok építésére.
1903 szeptemberében Bálinthot Giurgiura helyezik, tevékenysége a románok körében sem maradt észrevétlen. Több román értelmiségi, köztük B. P. Haşdeu, Spiru Haret és Onisifor Ghibu hevesen támadta őt és Hornstein érseket, akárcsak a Poliány-féle Naptárat. Az Apărarea naţională napilap két, egymást követő számában Românism-Ortodoxism alcímmel Haşdeu Hornsteint „a bukaresti magyar propaganda közönséges ügynökének” nevezte, azzal vádolta, hogy mivel megengedte a magyar klubok, egyesületek és egy újság létrehozását Bálinth vezetésével, most ezek a „báránybőrbe bújtatott farkasok pénzt gyűjtenek olyan magyar iskolák számára, mint a galaci”. A napilap a püspököt a román állammal szembeni ellenséges magatartással is megvádolta: „elfeledi Szentséged, hogy a katolikus egyház nem ismer nemzetiséget, hanem csak keresztényeket? S ezért elfeledi, hogy a vallás lelkes terjesztőjéből a sovinizmus, és egy egész, Rómából eredő nép elleni gyűlölet terjesztőjévé válik?... Vajon még meddig élhet vissza ez a titokzatos alak a román nép és állam türelmével?!” Poliány nagy Naptárának megjelenése után Haşdeu biztosította az „aggódó” románokat, hogy a naptárat többé nem fogják eljuttatni moldvai csángó megrendelőinek. Haşdeu lapjában a kor más román kiadványaihoz hasonlóan zsidóellenes támadások is megjelentek. (...) Bálinth erőfeszítéseinek eredményei 1903-tól kezdtek látszani, ebben az évben november 15-én alakult meg az óromániai magyar katolikusok független közössége, amely ezúttal már nem a német közösség filiája volt. Elnökének Poliány Zoltánt választották, a magyar hívők lelkipásztora Nemes Tóth Zsigmond lett.
Az első magyar nyelvű katolikus iskola Bukarestben 1903 szeptemberében nyitotta meg kapuit Spiru Haret minisztersége alatt. Az építkezést Gondorfi műépítész (?) vezette. Az iskola igazgatója Lukász Péter lett. A három fiú- és két leányosztályba 311 tanuló iratkozott be; egy szomszédos épületben volt a tanítók és a papok lakása. 1904-ben a katolikus lányiskola is megnyitotta kapuit a Scaune utca 10. szám alatt, a fiúiskola szomszédságában; több osztályterem, egy díszterem, egy ebédlő és egy tornaterem volt az új épületben. Hamarosan megnyílt ugyanitt egy ingyenes óvoda is. A lányiskola igazgatónője 1903 és 1914 között Baynovics Anna (1879–1914) volt, akit a román kormány is érdemrenddel tüntetett ki. Többszöri bővítés után, 1905-től az iskola adott szállást a német és magyar katolikus iskolák tanfelügyelőségének, de a tanítónők lakásának és egy betegszobának is. (...) A tanulók és tanügyi káderek száma nagyon gyorsan gyarapodott. Az 1906/1907-es tanévben az iskolát 745 tanuló látogatta, ezek közül 695 magyar volt, 37 román, 11 német és 2 más nemzetiségű. A szülők foglalkozása szerint 449 gyermek szülője mester volt, 26-é kereskedő, nyolcnak tisztviselő, 169-nek napszámos, 72-nek cseléd, 21 egyéb. 1907-ben létesült a négyéves polgári lányiskola, egy hároméves szabóiskola és egy inasiskola.
1909. február 16-án nyílt meg az első magyar iskolai menza a fiúiskolában; szimbolikus összegért 500 gyermeknek biztosított meleg ételt, a szegények pedig ingyen kosztozhattak. A katolikus iskolák az ingyenes tízórait is bevezették, ami egy pohár tejből és egy darab kenyérből állt. A Julianus Egyesületnek köszönhetően az iskolai könyvtárat 300 könyvvel látták el. A katolikusok utolsó épületei a Tăbăcari (Tímárok) negyedben, a Cuza-Vodă utca 100. szám alatt épültek fel (jelenleg a Művészeti Népiskola székháza), ugyanis abban a negyedben akkoriban nagyon sok magyar lakott. Már az 1912/13-as tanévtől működött a negyedben egy elemi iskola és egy óvoda, az emeletes épület négy, egyenként 60 fős osztályteremből, egy óvodából, ebédlőből, betegszobából és a tanítók lakásaiból állt. Az iskolát 1913. december 3-án szentelte fel Augustin Kuczka pápai prelátus. Ugyanebben az évben a Juliánus Egyesület iskolai könyvtárat nyitott 235 kötettel. 1903-tól sorra alapították a vidéki magyar katolikus iskolákat is (Pitești-en, Târgoviștén, Brăilán, Krajován, Giurgiuban, Ploiești-en, Buzăuban, Szörényváron és Galacon), magyar nyelvű miséket pedig a buzăui és a brăilai templomokban tartottak. A világháború előtti utolsó statisztikák az 1913/14-es tanévre vonatkoznak; ezek szerint 1244 gyermek tanult Bukarestben.
A román hatóságok elzárkóztak a nemzeti, de legfőképp magyar alapon történő katolikus templomok építésétől. Titu Maiorescu, 1910–1913 közötti miniszterelnök és külügyminiszter az alábbiakkal indokolta olasz kollégáinak egy olasz templom építésének megtagadását: „Gondoljanak csak a magyarok törekvéseire, akik már régóta követelnek egy saját bukaresti magyar templomot, saját lelki segítséggel, magyar nyelven. (...) Itt, egy saját magyar templomot! Nem, ez semmiképp sem lehetséges! (...) Amíg én töltöm be ezt a hivatalt, semmiféle magyar templom sem fog épülni...” 1914. június 4-én Titu Maiorescu visszavonult a politikai életből. Még abban az évben megkezdődött a magyar katolikus templom építése Carol Cortobius (1874–1955) tervei alapján. A templom a Cuza-Vodă utca 102. szám alatt, az iskola mellett épült fel, és Szt. Ilona nevét vette fel, egy gazdag magyar nő, Sterian Ilona után, aki 10 ezer frankot adományozott építésére. Az alapkövet Augustin Kuczka tette le 1914. június 3-án; neki egy későbbi, 80 ezer lejből és egy festett ablakból álló adomány köszönhető. Ősszel Abonyi asszonyság egy harangot adományozott a templomnak. A Szt. Helénát ábrázoló bejárati külső mozaik, valamint a 12, szentekkel díszített, zömében latin feliratú ablak még ma is megvan. A szentek közül öt árpádházi (Sanctus Stephanus, Sanctus Emericus, Sanctus Ladislaus, Sancta Elisabeth és Sancta Margareth). Az adományozókat is feltüntették az ablakokon, ez a magyar nyelvű felirat az egyetlen nyom, mely a templom eredetére utal.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A katolikus közösség története nagymértékben eltér a reformátusétól. Miután a Propaganda Fide kongregáció átvette a romániai katolikusok irányítását, és a Barátok (Bărăţia) templomának birtokosa lett, a magyarok nemkívánatossá váltak, ezért csak egyetlen magyar pap maradt. 1883-ban a Vatikánnal folytatott tárgyalások eredményeként megalakult a román állam ellenőrzése alatt álló Bukaresti Katolikus Érsekség.
Habár, ahogy azt Fr. Damé megjegyzi, a katolicizmus régebbi volt a Román Fejedelemségekben, mint az ortodoxia, hívei száma nem volt túl magas, Damé dolgozatának megjelenésekor csak 149 667 katolikus élt két egyházmegyébe, a bukarestibe és a jászvásáriba szervezve; a hívők többsége idegen volt. A katolikusok soha nem tettek közzé nemzeti és anyanyelvi megoszlásról szóló statisztikákat, ilyen téren csak becsült adataink vannak, de mindegyik a magyarok többségéről tanúskodik. Bukarestben a magyarság felekezetre való tekintet nélkül részt vett a Magyar Társaság által szervezett kulturális eseményeken; többször is volt katolikus elnöke a szervezetnek. A magyar katolikusok szellemi központja azonban évtizedeken keresztül a Barátok temploma maradt. A XX. század kezdetén még élt az a hiedelem, hogy ezt a templomot a csíki székelyek építették maguknak. Habár a magyarok közt mindig több volt a katolikus, mint a protestáns (kálvinista, evangélikus vagy unitárius), és a más nemzetű katolikusoknál (osztrákok, németek, olaszok, franciák vagy bolgárok) is többen voltak, sohasem alkottak külön egyházi közösséget, és saját iskoláik sem voltak. Sebestyén Ede újságíró 1902-ben bejutott az érsekség levéltárába, az alábbi számokat adta meg a bukaresti katolikusokra vonatkozóan: 15 ezren a Szent József-templomhoz tartoztak, 35 ezren a Barátok templomához és 805-en a ciopleai templomhoz. A katolikusok többsége tehát magyar kellett hogy legyen. 1886-ban György István katolikus pap kezdeményezte elsőként megszervezésüket: megalakította a bukaresti magyar nőegyletet, később, 1887. január 28-án egy karitatív egyesületet is. Mégis ezek hatékonysága nagyon alacsony maradt. (...) Nem csoda, hogy ilyen körülmények között a legtöbb magyar tanuló a román állami iskolát választotta, ami elkerülhetetlenné tette a beolvadást. Ezekben a román iskolákban csak a román történészek nézőpontjából ismerték meg a magyar történelmet, és ez ,,a magyar gyerek lelkét megmérgezi, megöli” – írta Sebestyén Ede. Az újabb, elsősorban Székelyföldről érkezett bevándorlók nem törődtek bele sem a külön egyházközösség, sem a magyar nyelvű iskolák hiányába, panaszt is tettek az anyaországban, sajnos, nem sok sikerrel. Gyökeres változást a bukaresti magyar katolikusok életében 1898-ban Bálinth János pap (1862–1905) megérkezése hozott a magyar katolikus identitás megerősítésében; két lap, a Romániai Magyar Néplap és a Bukaresti Magyar Újság szerkesztője is volt 1900–1903 között. A kereszténység felvételének 900. évfordulója alkalmából, 1900. március 31-én Bálinth megalapította a Szent István Király Egyesületet, és ezzel bevezette Magyarország első, apostoli királyának kultuszát. Eredetileg az egyesület a csíksomlyói búcsú zarándokútjainak megszervezésére alakult. Elnöknek Boga Tamás kocsigyártót választották, a vezetőtanács nagyrészt mesteremberekből állt. 1900 decemberében újjászervezték a katolikus nőegyletet Mária Egyesület néven, a tagok száma meghaladta a háromszázat.
A következő évben Bálinth szerkesztésében megjelent A Bukaresti Szent István Király Egyesület alakulási Emlékkönyve, amely a romániai diaszpóra magyar mestereit magasztalja. Annak ellenére, hogy a bukaresti magyarok közt nincs tudós vagy bankár, jegyzi meg Bálinth, ők mégsem a magyarság söpredéke, hanem már a kezdetektől itt megtelepedett kisiparosok, becsületes és szorgalmas, megbecsülésnek örvendő emberek.
A diaszpóra felkarolása érdekében a magyar hatóságok támogatását is kereste, kitartásának köszönhetően a budapesti vallásos társaságok hajlandóak voltak pénzt adni a magyar iskolahálózat és templomok építésére.
1903 szeptemberében Bálinthot Giurgiura helyezik, tevékenysége a románok körében sem maradt észrevétlen. Több román értelmiségi, köztük B. P. Haşdeu, Spiru Haret és Onisifor Ghibu hevesen támadta őt és Hornstein érseket, akárcsak a Poliány-féle Naptárat. Az Apărarea naţională napilap két, egymást követő számában Românism-Ortodoxism alcímmel Haşdeu Hornsteint „a bukaresti magyar propaganda közönséges ügynökének” nevezte, azzal vádolta, hogy mivel megengedte a magyar klubok, egyesületek és egy újság létrehozását Bálinth vezetésével, most ezek a „báránybőrbe bújtatott farkasok pénzt gyűjtenek olyan magyar iskolák számára, mint a galaci”. A napilap a püspököt a román állammal szembeni ellenséges magatartással is megvádolta: „elfeledi Szentséged, hogy a katolikus egyház nem ismer nemzetiséget, hanem csak keresztényeket? S ezért elfeledi, hogy a vallás lelkes terjesztőjéből a sovinizmus, és egy egész, Rómából eredő nép elleni gyűlölet terjesztőjévé válik?... Vajon még meddig élhet vissza ez a titokzatos alak a román nép és állam türelmével?!” Poliány nagy Naptárának megjelenése után Haşdeu biztosította az „aggódó” románokat, hogy a naptárat többé nem fogják eljuttatni moldvai csángó megrendelőinek. Haşdeu lapjában a kor más román kiadványaihoz hasonlóan zsidóellenes támadások is megjelentek. (...) Bálinth erőfeszítéseinek eredményei 1903-tól kezdtek látszani, ebben az évben november 15-én alakult meg az óromániai magyar katolikusok független közössége, amely ezúttal már nem a német közösség filiája volt. Elnökének Poliány Zoltánt választották, a magyar hívők lelkipásztora Nemes Tóth Zsigmond lett.
Az első magyar nyelvű katolikus iskola Bukarestben 1903 szeptemberében nyitotta meg kapuit Spiru Haret minisztersége alatt. Az építkezést Gondorfi műépítész (?) vezette. Az iskola igazgatója Lukász Péter lett. A három fiú- és két leányosztályba 311 tanuló iratkozott be; egy szomszédos épületben volt a tanítók és a papok lakása. 1904-ben a katolikus lányiskola is megnyitotta kapuit a Scaune utca 10. szám alatt, a fiúiskola szomszédságában; több osztályterem, egy díszterem, egy ebédlő és egy tornaterem volt az új épületben. Hamarosan megnyílt ugyanitt egy ingyenes óvoda is. A lányiskola igazgatónője 1903 és 1914 között Baynovics Anna (1879–1914) volt, akit a román kormány is érdemrenddel tüntetett ki. Többszöri bővítés után, 1905-től az iskola adott szállást a német és magyar katolikus iskolák tanfelügyelőségének, de a tanítónők lakásának és egy betegszobának is. (...) A tanulók és tanügyi káderek száma nagyon gyorsan gyarapodott. Az 1906/1907-es tanévben az iskolát 745 tanuló látogatta, ezek közül 695 magyar volt, 37 román, 11 német és 2 más nemzetiségű. A szülők foglalkozása szerint 449 gyermek szülője mester volt, 26-é kereskedő, nyolcnak tisztviselő, 169-nek napszámos, 72-nek cseléd, 21 egyéb. 1907-ben létesült a négyéves polgári lányiskola, egy hároméves szabóiskola és egy inasiskola.
1909. február 16-án nyílt meg az első magyar iskolai menza a fiúiskolában; szimbolikus összegért 500 gyermeknek biztosított meleg ételt, a szegények pedig ingyen kosztozhattak. A katolikus iskolák az ingyenes tízórait is bevezették, ami egy pohár tejből és egy darab kenyérből állt. A Julianus Egyesületnek köszönhetően az iskolai könyvtárat 300 könyvvel látták el. A katolikusok utolsó épületei a Tăbăcari (Tímárok) negyedben, a Cuza-Vodă utca 100. szám alatt épültek fel (jelenleg a Művészeti Népiskola székháza), ugyanis abban a negyedben akkoriban nagyon sok magyar lakott. Már az 1912/13-as tanévtől működött a negyedben egy elemi iskola és egy óvoda, az emeletes épület négy, egyenként 60 fős osztályteremből, egy óvodából, ebédlőből, betegszobából és a tanítók lakásaiból állt. Az iskolát 1913. december 3-án szentelte fel Augustin Kuczka pápai prelátus. Ugyanebben az évben a Juliánus Egyesület iskolai könyvtárat nyitott 235 kötettel. 1903-tól sorra alapították a vidéki magyar katolikus iskolákat is (Pitești-en, Târgoviștén, Brăilán, Krajován, Giurgiuban, Ploiești-en, Buzăuban, Szörényváron és Galacon), magyar nyelvű miséket pedig a buzăui és a brăilai templomokban tartottak. A világháború előtti utolsó statisztikák az 1913/14-es tanévre vonatkoznak; ezek szerint 1244 gyermek tanult Bukarestben.
A román hatóságok elzárkóztak a nemzeti, de legfőképp magyar alapon történő katolikus templomok építésétől. Titu Maiorescu, 1910–1913 közötti miniszterelnök és külügyminiszter az alábbiakkal indokolta olasz kollégáinak egy olasz templom építésének megtagadását: „Gondoljanak csak a magyarok törekvéseire, akik már régóta követelnek egy saját bukaresti magyar templomot, saját lelki segítséggel, magyar nyelven. (...) Itt, egy saját magyar templomot! Nem, ez semmiképp sem lehetséges! (...) Amíg én töltöm be ezt a hivatalt, semmiféle magyar templom sem fog épülni...” 1914. június 4-én Titu Maiorescu visszavonult a politikai életből. Még abban az évben megkezdődött a magyar katolikus templom építése Carol Cortobius (1874–1955) tervei alapján. A templom a Cuza-Vodă utca 102. szám alatt, az iskola mellett épült fel, és Szt. Ilona nevét vette fel, egy gazdag magyar nő, Sterian Ilona után, aki 10 ezer frankot adományozott építésére. Az alapkövet Augustin Kuczka tette le 1914. június 3-án; neki egy későbbi, 80 ezer lejből és egy festett ablakból álló adomány köszönhető. Ősszel Abonyi asszonyság egy harangot adományozott a templomnak. A Szt. Helénát ábrázoló bejárati külső mozaik, valamint a 12, szentekkel díszített, zömében latin feliratú ablak még ma is megvan. A szentek közül öt árpádházi (Sanctus Stephanus, Sanctus Emericus, Sanctus Ladislaus, Sancta Elisabeth és Sancta Margareth). Az adományozókat is feltüntették az ablakokon, ez a magyar nyelvű felirat az egyetlen nyom, mely a templom eredetére utal.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. június 18.
Hencz Hilda : Magyar Bukarest 14. (Részletek)
A katolikus iskolák építésével párhuzamosan a református magyarok is folytatták erőfeszítéseiket iskolahálózatuk bővítésére, azonban a katolikusokéhoz hasonlítható anyagi támogatás nélkül. 1903-ig a református volt az egyetlen magyar iskola Bukarestben, ide 160 tanuló járt. Az iskola a román állam, illetve a felső egyházi fórumok, azaz az erdélyi református püspökség, 1908-tól pedig a budapesti Református Egyetemes Konvent ellenőrzése alatt állt. Az egyházi vezetőség esperes-tanfelügyelőt nevezett ki Bukarestbe Németh Sándor (1901–1904), majd pedig Újvári István (1904. szeptember – 1913. december) személyében.
A századelőn nőtt a református iskolába iratkozó diákok száma, 1905 májusában vették használatba a leányiskola Sfinții Voievozi utca 50. szám alatti, öt osztályteremből álló új épületét, a következő évben a fiúiskola is megnyitotta kapuit a Sf. Ștefan utca 34. szám alatt, ez hat osztályteremnek és a tanítók lakásainak adott helyet. A tanulók száma 354-re nőtt, a református többség (191) mellett főleg evangélikusok (104) jártak ide. Óvodát is nyitottak, ahol a katolikusokéhoz hasonlóan járt az ingyenes pohár tej és darab kenyér.
1909-ben felépült a Giulești úti kálvinista temető kápolnája. A kápolna falán, a bejárattól jobbra található az alapítókat feltüntető felirat: Márton Árpád lelkész, F. Köpe István főgondnok, Incze Béla gondnok, Szőcs Bálint pénztáros és Sz. Antal Szilárd ellenőr. Márton Árpád 1904-ben érkezett Bukarestbe, a presbiteri tanács 1806. július 8-án választotta meg papjának. A Sf. Voievozi utcai épületet kibővítették, ide költözött a református esperesi hivatal is. Itt kaptak helyet a tanítói lakások s a hároméves szabászati iskola. Menza és tornaterem épült a fiúiskola mellé. A tanítást két pap, tíz tanító, egy nevelőnő és egy szabó mesterasszony biztosította. Összesítve az 1913/14-es tanévben az óromániai katolikus és református magyar iskoláknak 2382 tanulója volt, ebből 1682 Bukarestben. Ezt a számot azóta sem sikerült túlszárnyalni. Az első világháború küszöbén, 1912. december 12-én megtartott népszámláláskor Bukarestnek 341 321 lakosa volt, ebből 240 314 (70,4 százalék) román, 56 912 külföldi állampolgár, 44 084 hontalan (román védnökség alatt), a többiek nem nyilatkoztak állampolgárságukról. A népszámlálási adatokból nem derül ki a bukaresti magyarok száma, de igazolódott az évtizedek óta hangoztatott hír, miszerint sokkal többen vannak, mint az osztrákok. A munténiai magyarok számát azonban megadták – 48 976 főben. Ehhez a számhoz (a külföldi állampolgárságú magyarokéhoz) még hozzáadódik az állampolgárságukat vesztett, illetve a román állampolgárságot megszerző magyarok száma, ezekről a népszámlálás nem szolgál adatokkal. Figyelembe véve, hogy a magyarság nagy többsége Bukarestben élt, állíthatjuk, hogy részaránya akár hivatalosan is meghaladhatta a főváros lakosságának 10 százalékát; nem hivatalosan még talán a 20 százalékot is túlléphette. A népszámlálás pontos adatokkal szolgált az Osztrák–Magyar Monarchiából vagy más országból származó, a román állam védnöksége alatt álló románokról, szám szerint 19 412 főről is; ezek közül 9400 erdélyi és bánsági román tartózkodott Munténiában.
1914-ben az első világháború kitörése gyökeres változásokat hozott az óromániai magyarság életében. A román védnökség alatt álló 18 és 46 év közötti férfiakat besorozták a román hadseregbe; nem tudni, hányan voltak köztük magyarok. A háború első áldozatainak 1915-ben emeltek emlékművet a kálvinista temetőben. A háború a magyar iskolák működésére is kihatott: drámai mértékben csökkent a létszám, és az iskolák tevékenysége kimerült a hadiárvák és özvegyek támogatásában, ruházat gyűjtésében vagy a sebesültek ellátására szánt egészségügyi anyagok előkészítésében. A háború alatt Bukarestben maradt magyarokról kevés és kétértelmű információnk van. Néhányat, nagyon röviden, megtalálunk a Bukaresti Magyar Hírlap 1918/27-es számában, amely nem sokkal az 1918. március 18-án aláírt bufteai béke után jelent meg. Jó évtizeddel később a Bukaresti Magyarságban Szász István lelkész közöl adatokat, elsősorban gyűjtőtáborban eltöltött fogságáról; az események időpontjára csak következtetni lehet. Az Egyházi Újság 1932/33-ban ugyancsak Szász Istvántól a bukaresti magyarság háború utáni újjászervezéséről közöl anyagot. Még kevesebb adat áll rendelkezésünkre a lágerekbe zárt katolikusokról; lágerbe került többek között Kovács András és Szabó István, a katolikus egylet elnöke és alelnöke, valamint a pap Horváth Andor is. Már a háború kitörésének pillanatától próbálta az osztrák–magyar hatóság rávenni alattvalóit a repatriálásra; az események végül azt bizonyították, hogy azok is vesztettek, akik mentek, de azok is, akik helyben maradtak. Miután Románia is belépett a háborúba, az országban maradt magyar állampolgárságú férfiakat külön munkatáborokba internálták. Csak azokkal tettek kivételt, akik már elnyerték a román állampolgárságot, vagy akik ortodoxnak keresztelték gyermekeiket. Akadt, aki gyorsan, egy élet munkáját elkótyavetyélve elhagyta az országot, azonban sokakat közülük, akik már korábban elveszítették a magyar állampolgárságukat, visszafordítottak, ők a túlélésért minden kompromisszumra képesek voltak, nyelvüket megtagadták, és nevüket is megváltoztatták. A Romániában maradtak közül nem kevesen estek az árulási perek áldozatául. Konkrét adatok róluk nem állnak rendelkezésünkre, de a magyar elítéltek számának növekedésére vonatkozó statisztikák elég beszédesek. Amíg 1915-ben a văcărești-i börtönben 44 magyar raboskodott, ez a szám jelentősen megnőtt a következő években: 1916-ban 149, 1917-ben 199, 1922-ben 305 és 1923-ban 436. Habár a románok már korán elveszítettek pár csatát, és a németek 1916 decemberétől 1918 novemberéig Bukarestet is kézben tartották, azokat, akiket a háború kezdetén lágerekben internáltak, csak 1917 decemberében bocsátották szabadon. Ellenséges tulajdonként elkoboztak vagy lefoglaltak minden épületet, amit a magyarok építettek. Már 1917-ben elkobozták a Magyar Társaság Zalomit utcai székházát, és bezárták a Szent Ilona-templomot a Cuza Vodă utcában. Minden magyar iskolát feldúltak. A bufteai béke után a magyarok azt remélték, visszakapják ingatlanjaikat. A békeszerződés előírta a hadizsákmány visszaszolgáltatását; a moldvai csángók magyar nyelvű misézéshez és tanuláshoz való jogát is kimondta. A reményekből azonban nagyon kevés vált valóra, és az is csak rövid időre. A Bukaresti Magyar Hírlap – az egyetlen magyar nyelvű bukaresti lap 1918-ban – megírta, hogy a Magyar Társaság visszakapta működési engedélyét, és irodát nyitott a Călărași úton. Augustin Kuczka prelátus misét tartott a Szent Ilona-templomban, az osztrák–magyar segélyző egylet gyűlést tartott, a katolikus és református magyar iskolák kihirdették az évzáró vizsgák programját. A református iskolában 115 tanuló végzett hat osztályban. Augusztus vége felé meghirdették a beiratkozásokat a magyar katolikus iskolába és az inasképzőbe is. A Nemzeti Színházban is előadták néhány magyar szerző darabját, azonban román vagy német nyelven.
1918 novembere végén, miután a román csapatok bevonultak Erdélybe, a magyar diaszpóra életében is fordulat állt be. A magyarok házaikban bujkáltak, minden kis zajtól összerezzenve. Még Szász István papi lak udvarán játszó kisfiára is ráförmedtek, hogy ne beszéljen magyarul, és ez a felszólítás a mai napig érvényes, és majdnem minden magyar kapott már belőle, nem csak a bukarestiek. A felszólítást a „menj Budapestre!” követte a nemrég még magyar többségű városokban, de akár a román parlamentben is, s követi mind a mai napig.
Novemberben Márton Árpád lelkész is elbúcsúzott híveitől, mivel katonai parancsra el kellett hagynia a parókiát. A frissen kinevezett esperes inkább gyorsan távozott. A katolikus iskolákat ismét megszállták és feldúlták, az utcán széttépett magyar könyvek lapjai hevertek. A református iskolákat valamivel később kobozták el, úgyhogy sikerült a berendezés egy részét még idejében biztonságba helyezni. Úgy tűnik, Szász István továbbra is megtartotta az istentiszteleteket. Bár ő evangélikus volt, a maroknyi Bukarestben maradt református könyörgött, hogy ne menjen el. A tanítók azonban a távozást választották.
*
Néhány nagy horderejű történelmi esemény előzte meg Magyarország háborúvesztését. A „vörös gróf”, Károlyi Mihály 1918. októberi hatalomra jutásával és a köztársaság kikiáltásával a helyzet ellenőrizhetetlenné vált. Míg Jászi Oszkár miniszterként arról álmodott, hogy Magyarország kelet Svájcává válhat, a horvátok, szlovének és szerbek sorra elszakadtak. Az 1918. december 1-jei gyulafehérvári nagy nemzetgyűlésre a „vörös gróf” által rendelkezésükre bocsátott szerelvényeken érkezhettek a románok. Pár hónappal később már a kommunista Kun Béla „vörös terrorja” nyugtalanította rendkívüli módon a Nyugatot. Szövetségesei tiltakozása ellenére a román csapatok bevonultak Budapestre, és barbár módon kifosztották a várost. A román hadsereg által innen elhurcolt javak, elsősorban a mozdonyok, vagonok, autók és igásállatok értéke mintegy hárommilliárd aranykorona volt, tizenkétszerese annak a kölcsönnek, amelyet Magyarország négy év múlva a pénzügyi helyreállításhoz kapott, írja könyvében Paul Lendvai.
A román fosztogatás méreteit az amerikaiak is látták. Herbert Hoover, az Egyesült Államok jövendő elnöke írta, hogy a román hadsereg „középkori stílusban rabolta ki a várost. Még a gyermekkórházak készleteit is elvitték... Képtárakat, magánházakat, bankokat fosztottak ki, a vagonállományt, autókat, állatokat...” Mária román királyné azonban azt nyilatkozta, hogy „katonái csak azt vették vissza, amit elloptak tőlük a háború folyamán”.
Az 1920-ban megkötött trianoni békeszerződéssel Magyarország elveszítette területének mintegy kétharmadát, és 3 227 000 magyar (akik közül 1 662 000 Erdélyben, a Partiumban és a Kelet- Bánságban lakott) maradt az új országhatárokon kívül.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A katolikus iskolák építésével párhuzamosan a református magyarok is folytatták erőfeszítéseiket iskolahálózatuk bővítésére, azonban a katolikusokéhoz hasonlítható anyagi támogatás nélkül. 1903-ig a református volt az egyetlen magyar iskola Bukarestben, ide 160 tanuló járt. Az iskola a román állam, illetve a felső egyházi fórumok, azaz az erdélyi református püspökség, 1908-tól pedig a budapesti Református Egyetemes Konvent ellenőrzése alatt állt. Az egyházi vezetőség esperes-tanfelügyelőt nevezett ki Bukarestbe Németh Sándor (1901–1904), majd pedig Újvári István (1904. szeptember – 1913. december) személyében.
A századelőn nőtt a református iskolába iratkozó diákok száma, 1905 májusában vették használatba a leányiskola Sfinții Voievozi utca 50. szám alatti, öt osztályteremből álló új épületét, a következő évben a fiúiskola is megnyitotta kapuit a Sf. Ștefan utca 34. szám alatt, ez hat osztályteremnek és a tanítók lakásainak adott helyet. A tanulók száma 354-re nőtt, a református többség (191) mellett főleg evangélikusok (104) jártak ide. Óvodát is nyitottak, ahol a katolikusokéhoz hasonlóan járt az ingyenes pohár tej és darab kenyér.
1909-ben felépült a Giulești úti kálvinista temető kápolnája. A kápolna falán, a bejárattól jobbra található az alapítókat feltüntető felirat: Márton Árpád lelkész, F. Köpe István főgondnok, Incze Béla gondnok, Szőcs Bálint pénztáros és Sz. Antal Szilárd ellenőr. Márton Árpád 1904-ben érkezett Bukarestbe, a presbiteri tanács 1806. július 8-án választotta meg papjának. A Sf. Voievozi utcai épületet kibővítették, ide költözött a református esperesi hivatal is. Itt kaptak helyet a tanítói lakások s a hároméves szabászati iskola. Menza és tornaterem épült a fiúiskola mellé. A tanítást két pap, tíz tanító, egy nevelőnő és egy szabó mesterasszony biztosította. Összesítve az 1913/14-es tanévben az óromániai katolikus és református magyar iskoláknak 2382 tanulója volt, ebből 1682 Bukarestben. Ezt a számot azóta sem sikerült túlszárnyalni. Az első világháború küszöbén, 1912. december 12-én megtartott népszámláláskor Bukarestnek 341 321 lakosa volt, ebből 240 314 (70,4 százalék) román, 56 912 külföldi állampolgár, 44 084 hontalan (román védnökség alatt), a többiek nem nyilatkoztak állampolgárságukról. A népszámlálási adatokból nem derül ki a bukaresti magyarok száma, de igazolódott az évtizedek óta hangoztatott hír, miszerint sokkal többen vannak, mint az osztrákok. A munténiai magyarok számát azonban megadták – 48 976 főben. Ehhez a számhoz (a külföldi állampolgárságú magyarokéhoz) még hozzáadódik az állampolgárságukat vesztett, illetve a román állampolgárságot megszerző magyarok száma, ezekről a népszámlálás nem szolgál adatokkal. Figyelembe véve, hogy a magyarság nagy többsége Bukarestben élt, állíthatjuk, hogy részaránya akár hivatalosan is meghaladhatta a főváros lakosságának 10 százalékát; nem hivatalosan még talán a 20 százalékot is túlléphette. A népszámlálás pontos adatokkal szolgált az Osztrák–Magyar Monarchiából vagy más országból származó, a román állam védnöksége alatt álló románokról, szám szerint 19 412 főről is; ezek közül 9400 erdélyi és bánsági román tartózkodott Munténiában.
1914-ben az első világháború kitörése gyökeres változásokat hozott az óromániai magyarság életében. A román védnökség alatt álló 18 és 46 év közötti férfiakat besorozták a román hadseregbe; nem tudni, hányan voltak köztük magyarok. A háború első áldozatainak 1915-ben emeltek emlékművet a kálvinista temetőben. A háború a magyar iskolák működésére is kihatott: drámai mértékben csökkent a létszám, és az iskolák tevékenysége kimerült a hadiárvák és özvegyek támogatásában, ruházat gyűjtésében vagy a sebesültek ellátására szánt egészségügyi anyagok előkészítésében. A háború alatt Bukarestben maradt magyarokról kevés és kétértelmű információnk van. Néhányat, nagyon röviden, megtalálunk a Bukaresti Magyar Hírlap 1918/27-es számában, amely nem sokkal az 1918. március 18-án aláírt bufteai béke után jelent meg. Jó évtizeddel később a Bukaresti Magyarságban Szász István lelkész közöl adatokat, elsősorban gyűjtőtáborban eltöltött fogságáról; az események időpontjára csak következtetni lehet. Az Egyházi Újság 1932/33-ban ugyancsak Szász Istvántól a bukaresti magyarság háború utáni újjászervezéséről közöl anyagot. Még kevesebb adat áll rendelkezésünkre a lágerekbe zárt katolikusokról; lágerbe került többek között Kovács András és Szabó István, a katolikus egylet elnöke és alelnöke, valamint a pap Horváth Andor is. Már a háború kitörésének pillanatától próbálta az osztrák–magyar hatóság rávenni alattvalóit a repatriálásra; az események végül azt bizonyították, hogy azok is vesztettek, akik mentek, de azok is, akik helyben maradtak. Miután Románia is belépett a háborúba, az országban maradt magyar állampolgárságú férfiakat külön munkatáborokba internálták. Csak azokkal tettek kivételt, akik már elnyerték a román állampolgárságot, vagy akik ortodoxnak keresztelték gyermekeiket. Akadt, aki gyorsan, egy élet munkáját elkótyavetyélve elhagyta az országot, azonban sokakat közülük, akik már korábban elveszítették a magyar állampolgárságukat, visszafordítottak, ők a túlélésért minden kompromisszumra képesek voltak, nyelvüket megtagadták, és nevüket is megváltoztatták. A Romániában maradtak közül nem kevesen estek az árulási perek áldozatául. Konkrét adatok róluk nem állnak rendelkezésünkre, de a magyar elítéltek számának növekedésére vonatkozó statisztikák elég beszédesek. Amíg 1915-ben a văcărești-i börtönben 44 magyar raboskodott, ez a szám jelentősen megnőtt a következő években: 1916-ban 149, 1917-ben 199, 1922-ben 305 és 1923-ban 436. Habár a románok már korán elveszítettek pár csatát, és a németek 1916 decemberétől 1918 novemberéig Bukarestet is kézben tartották, azokat, akiket a háború kezdetén lágerekben internáltak, csak 1917 decemberében bocsátották szabadon. Ellenséges tulajdonként elkoboztak vagy lefoglaltak minden épületet, amit a magyarok építettek. Már 1917-ben elkobozták a Magyar Társaság Zalomit utcai székházát, és bezárták a Szent Ilona-templomot a Cuza Vodă utcában. Minden magyar iskolát feldúltak. A bufteai béke után a magyarok azt remélték, visszakapják ingatlanjaikat. A békeszerződés előírta a hadizsákmány visszaszolgáltatását; a moldvai csángók magyar nyelvű misézéshez és tanuláshoz való jogát is kimondta. A reményekből azonban nagyon kevés vált valóra, és az is csak rövid időre. A Bukaresti Magyar Hírlap – az egyetlen magyar nyelvű bukaresti lap 1918-ban – megírta, hogy a Magyar Társaság visszakapta működési engedélyét, és irodát nyitott a Călărași úton. Augustin Kuczka prelátus misét tartott a Szent Ilona-templomban, az osztrák–magyar segélyző egylet gyűlést tartott, a katolikus és református magyar iskolák kihirdették az évzáró vizsgák programját. A református iskolában 115 tanuló végzett hat osztályban. Augusztus vége felé meghirdették a beiratkozásokat a magyar katolikus iskolába és az inasképzőbe is. A Nemzeti Színházban is előadták néhány magyar szerző darabját, azonban román vagy német nyelven.
1918 novembere végén, miután a román csapatok bevonultak Erdélybe, a magyar diaszpóra életében is fordulat állt be. A magyarok házaikban bujkáltak, minden kis zajtól összerezzenve. Még Szász István papi lak udvarán játszó kisfiára is ráförmedtek, hogy ne beszéljen magyarul, és ez a felszólítás a mai napig érvényes, és majdnem minden magyar kapott már belőle, nem csak a bukarestiek. A felszólítást a „menj Budapestre!” követte a nemrég még magyar többségű városokban, de akár a román parlamentben is, s követi mind a mai napig.
Novemberben Márton Árpád lelkész is elbúcsúzott híveitől, mivel katonai parancsra el kellett hagynia a parókiát. A frissen kinevezett esperes inkább gyorsan távozott. A katolikus iskolákat ismét megszállták és feldúlták, az utcán széttépett magyar könyvek lapjai hevertek. A református iskolákat valamivel később kobozták el, úgyhogy sikerült a berendezés egy részét még idejében biztonságba helyezni. Úgy tűnik, Szász István továbbra is megtartotta az istentiszteleteket. Bár ő evangélikus volt, a maroknyi Bukarestben maradt református könyörgött, hogy ne menjen el. A tanítók azonban a távozást választották.
*
Néhány nagy horderejű történelmi esemény előzte meg Magyarország háborúvesztését. A „vörös gróf”, Károlyi Mihály 1918. októberi hatalomra jutásával és a köztársaság kikiáltásával a helyzet ellenőrizhetetlenné vált. Míg Jászi Oszkár miniszterként arról álmodott, hogy Magyarország kelet Svájcává válhat, a horvátok, szlovének és szerbek sorra elszakadtak. Az 1918. december 1-jei gyulafehérvári nagy nemzetgyűlésre a „vörös gróf” által rendelkezésükre bocsátott szerelvényeken érkezhettek a románok. Pár hónappal később már a kommunista Kun Béla „vörös terrorja” nyugtalanította rendkívüli módon a Nyugatot. Szövetségesei tiltakozása ellenére a román csapatok bevonultak Budapestre, és barbár módon kifosztották a várost. A román hadsereg által innen elhurcolt javak, elsősorban a mozdonyok, vagonok, autók és igásállatok értéke mintegy hárommilliárd aranykorona volt, tizenkétszerese annak a kölcsönnek, amelyet Magyarország négy év múlva a pénzügyi helyreállításhoz kapott, írja könyvében Paul Lendvai.
A román fosztogatás méreteit az amerikaiak is látták. Herbert Hoover, az Egyesült Államok jövendő elnöke írta, hogy a román hadsereg „középkori stílusban rabolta ki a várost. Még a gyermekkórházak készleteit is elvitték... Képtárakat, magánházakat, bankokat fosztottak ki, a vagonállományt, autókat, állatokat...” Mária román királyné azonban azt nyilatkozta, hogy „katonái csak azt vették vissza, amit elloptak tőlük a háború folyamán”.
Az 1920-ban megkötött trianoni békeszerződéssel Magyarország elveszítette területének mintegy kétharmadát, és 3 227 000 magyar (akik közül 1 662 000 Erdélyben, a Partiumban és a Kelet- Bánságban lakott) maradt az új országhatárokon kívül.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. június 25.
Hencz Hilda : Magyar Bukarest 15. (Részletek)
Túlélés kisebbségként egy nemzeti egységállamban
A háború elvesztésével a magyar állam drámai változásokon ment keresztül. A legtöbb szenvedés az erdélyi magyaroknak jutott, de a következmények a Kárpátokon kívül élőkre is kihatottak. A regáti magyar közösséget évekig megfigyelték még a templomokban is, kezdetben elsősorban azért, hogy elfoghassák azokat, akik a háborúban románok ellen harcoltak. Azonosító irodákat nyitottak a román állampolgárok számára, az idegen állampolgárok vagyonát pedig elkobozták.
A magyarokkal legyőzött ellenségként bántak, akikben nem bízhatsz, akiket keményen meg kell büntetni, és akiket továbbra is a román Siguranţa megfigyelése alatt kell tartani; ezt tanúsítja számtalan, a belügyminisztérium archívumában őrzött besúgói jelentés is. Megfigyelték a kulturális vagy vallásos szervezetek működését, de a szabadidős tevékenységeket is, például az Andronache-erdei majálisokat, és nem riadtak vissza a levéltitok megsértésétől sem. A magyar követség bukaresti jelenléte csak fokozta a hivatalos szervek éberségét, több papot, orvost, mérnököt, ügyvédet a követség ügynökeként és irredentaként tartottak számon; a jelentéstevő ügynökök által megfogalmazott irredentizmus vádját sohasem támasztották alá a megvádolt tetteivel vagy bizonyíthatóan elhangzott beszédével.
A magyarok leghatásosabb büntetése az asszimiláció volt. A nyíltan magyarellenes és antiszemita Brătianu, akinek Erdély az erdélyiek nélkül kellett volna, ki is jelentette, hogy az egyetlen ,,európai megoldás a kisebbségek beolvasztása”. Az erőszakos románosítási politikát és a román kormányok visszaéléseit semleges elemzők is hangsúlyozták, például Hannah Pakula: „a románok, akik valaha a népesség elmagyarosítása miatt siránkoztak, most vadul románosítottak.... A liberálisok és szövetségeseik Averescu alatt a nacionalizmus és az agrár igazságszolgáltatás nevében kifosztották a magyarokat és a zsidókat...”
A magyarok a román beolvasztásási politikát létük elleni támadásként élték meg. A hivatalos népszámlálások alapján megállapítható, hogy az egyesülés óta eltelt több mint 90 év alatt, de már a két világháború közötti időszakban is a „román állam jelentősen hatékonyabb volt, mint a Magyar Korona” a kisebbségek beolvasztása és a lakosság homogenizálása tekintetében, jegyzi meg Salat Levente. A várakozásokkal ellentétben a kor kiadványai nagyon kevés információval szolgálnak a bukaresti magyarság két világháború közötti életéről. Lehet, hogy nagy részük az asszimilációt nem is drámaként élte meg. Bukarestbe munkát keresni jöttek, és Románia fővárosa amúgy sem volt, és nem is lesz sohasem a magyar kultúra és identitás szempontjából reprezentatív. Mivel az identitás megőrzésének alapintézményei hiányoztak, a bukaresti letelepedés tulajdonképpen az asszimiláció felvállalását is jelentette.
Korábbi korok fontos forrásai, az emlékiratok majdnem teljesen eltűntek ebből az időszakból. Csak Szemlér Ferenc nagyon szűkszavú feljegyzései és Nagy András orvos, Nagy Benedek egykori RMDSZ-képviselő édesapja jóval később közreadott, valamivel bőbeszédűbb emlékiratai maradtak fenn. Ezeket csak részben pótolják a két világháború közti idők tanúival készített in vivo interjúk, amelyek közül külön említésre méltóak a Rostás Zoltán által készített, és a nyolvanas évek során nagyrészt román nyelven publikált beszélgetések.
Ugyancsak a világháborúk közötti időszakban készült három útleírás. Időrendi sorrendben az első Németh László 1935-ben megjelent Magyarok Romániában című könyve. Németh László három fiatal budapesti írót és szociológust kísért el háromhetes tanulmányútra Nagyromániába, a Giurgiu– Konstanca–Eforie–Bukarest útvonalon, majd meglátogattak néhány erdélyi várost is. Kapcsolatba kerültek Dimitrie Gusti csapatával is, román és magyar értelmiségiekkel beszélgetve próbálták felmérni a hangulatot. Németh útikönyve nagy port kavart a sajtóban: a románok rejtett irredentizmussal vádolták, míg a budapesti sajtó románbérencnek nevezte, amiért bírálta az erdélyi magyar értelmiség letargiáját, dicsérte Gustit, és lenyűgözte őt a románok vitalitása és optimizmusa. A következő útleírás a kovásznai születésű és Budapestre kitelepedett Ignácz Rózsa (1909–1979) tollából jelent meg, címe is jelképes: Keleti magyarok nyomában. 1938–1940 között a szerző újrajárta neves elődei, Ürmösy és Jerney útvonalát, sorra látogatta a bukovinai, moldvai és dobrudzsai településeket, a Duna menti kikötővárosokat és Bukarestet; arra a következtetésre jutott, hogy már lehetetelenség gyökeresen megváltoztatni és helyrehozni a Kárpátokon kívüli magyarság sorsát.
Mikecs László második világháború küszöbén megjelent úti jegyzetei nagyon kevés hasznos információt tartalmaznak.
Az ebben a korszakban (1921–1941) megjelenő igen nagy számú magyar lap – mintegy 80 cím – kiábrándítóan keveset mond a bukaresti magyarokról. Habár a kisebbségi újságíróknak saját szövetségük volt, ennek tevékenységéről alig tudunk valamit. Az állambiztonsági szervek két 1926-os jegyzetéből értesülünk arról, hogy a New York Times romániai tudósítója, dr. Kovács Jenő lemondott a kisebbségi újságírók szakszervezetének (?) elnöki posztjáról; a besúgó szerint az új büntető törvénykönyv sajtóvétségek elleni előírásai kapcsán folytatott románellenes kampányt. Az újságírókat az is nyugtalanította, hogy a kormány be akarta vonni a kisebbségiek vasúti utazási engedélyét. Az 1930-as években az újságíró szövetség vezetőtanácsában volt Kakassy Endre és Farkas Aladár. A közíró, költő és fordító Kakassy Endre tíz évet élt Bukarestben, és két rövid életű lap, a Magyar Kurír (1931) és utódja, a Bukaresti Magyar Kurír (1931. november – 1932. február) szerkesztője volt. Említésre méltó a korszak lapjainak változatossága: volt munkássajtó, megjelentek felekezeti lapok, a politikai pártok kiadványai, de napvilágot láttak szórakoztató- és sportlapok is. Néhány kiadvány külön a malom-, fém-, textilipari vállalkozókat és nagykereskedőket vagy a kiadókat és nyomdákat célozta meg. Ez a tartalmi változatosság az információbőség hamis érzetét keltheti. A romániai magyar sajtó számbéli gyarapodása növelte a románság aggodalmát. Ezt a nyugtalanságot kívánta eloszlatni Kovács Jenő a Politika című, részben kétnyelvű lapban 1934. április 25-én megjelent cikkében, azzal a kijelentésével, hogy „nem mind arany, ami fénylik”. Valóban, a több tucatnyi, Bukarestben megjelent címnek jó negyede tiszavirág-életűnek bizonyult, és további tucat lapot csak egy szűk magyar neoprotestáns körnek címeztek.
Egy 1921-es sikertelen kísérlet után, 1930–1936 között megjelent egy napilap is, Bukaresti Lapok címmel, amely tulajdonképpen a Brassói Lapok bukaresti kiadása volt, és figyelme központjában nem a bukaresti magyarság állt.
A leghosszabb életű lap a két világháború között a református Egyházi Újság, amely az 1929–1941-es időszakban folyamatosan megjelent. Értékét elsősorban Nagy Sándor a romániai magyar diaszpóráról írt, folytatásban több év során 91 részben megjelent tanulmánya adja.
A munkáslapok, a szakszervezetek vagy neoprotestáns felekezetek lapjai bárhol megjelenhettek volna, s bár magyar nyelvűek voltak (habár lehettek két- vagy háromnyelvűek is), említést sem tettek a bukaresti magyarok életéről. A szerkesztőségek is vándoroltak Kolozsvár és Bukarest között. Például a Munkás, a Román Kommunista Párt lapja, mely 1923-tól jelent meg magyarul, Marx-, Engels-, Krupszkaja-, Henri Barbusse-cikkeket közölt, Gorkij műveit vagy Zinovjev felszólalásait, beszámolt a Szovjetunió kizsákmányolás alól felszabadult munkásainak életéről és a gyakori romániai sztrájkokról. A vasutasokról is alig tudunk meg valamit, habár ők alkották az egyik legfontosabb szakmai réteget, és nagyon sok magyar volt közöttük. Lapjukban, az 1930-ban csak néhány lapszámot megélt Vasutasok Lapjában, a Romániai Vasutas Szakszervezetek Országos Szövetségének kiadványában még csak meg sem említik a magyar vasutasok számára kötelező rendszeres nyelvvizsgákat. Csak egy lap tudósít 2000 magyar vasutas sikertelen románnyelv-vizsga miatti elbocsátásáról 1931-ben, közülük egyeseknek 20–25 év régisége is volt.
A bukaresti neoprotestáns felekezetek (adventista, baptista, Jehova tanúi) nagyon gyorsan szerveződtek a háború után; az 1930-as népszámlálás szerint 576 adventista, 566 baptista stb. volt a fővárosban, a nemzetiséget azonban nem tüntetik fel. Az adventistáknak saját templomuk és nyomdájuk volt, a baptistáknak pedig hat imaházuk. Egy 1940-es lakcím-évkönyvben megjelenik egy magyar baptista imaház a Plevnei út 29. szám alatt. Habár ezeknél a felekezetnél nincs jelentősége a nemzeti hovatartozásnak, 1922-től magyar nyelvű istentiszteleteket is tartottak.
A magyar sajtót szorosan felügyelte a cenzúra, gyakori volt egyes bekezdések törlése, lapszámok vagy akár lapok betiltása. Az állami levéltárban fennmaradt Áts József újságíró, a bukaresti A Róka című humoros képeslap szerkesztőjének megfigyelési dossziéja. A megfigyelés 1926-ban, pár hónappal a lap feltűnése után kezdődött, mivel „felforgató jellegű viccek jelennek meg az ország róvására”. Majdnem két év megfigyelés után egy Ştefan Miu nevű egyén egy jelentést állított össze, miszerint „állambiztonsági vagy az állam érdekei szempontjából jelentéktelen”. Mégis, mikor az 1928. február 5-i számban Áts megjelentette Mihály László Barna versét, a Búsul a székelyt: „Csíkországban nem dalolnak, sírnak a leányok. / Csíkországban elhervadtak mind a gyöngyvirágok. / Sír a lelkükbe’ a nóta, / Réges-rég volt a kikelet, hej mi lett azóta?” – az „elítélendő” vers fordítása is belekerül a jelentésbe. Nem tudjuk egyértelműen megállapítani, hogy az újságírót meghurcolták-e, de 1929. július 29-én a bukaresti szerkesztőség felfüggesztette tevékenységét, Áts pedig vállalkozásokba kezdett, több moziterem, köztük a Trianon mozi tulajdonosa lett. Ennek az „irredenta és rémhírkeltő elnémetesedett magyarnak” a hazafiságában nagyon kételkedtek a hatóságok, magyar származása és budapesti rokonaival levelezni merészelő magyar felesége miatt. Megtudhattuk, hogy a református parókia ideiglenes elnöke (azaz főgondnoka) lett az orvos Bakk távozása után, és „összedolgozik Hamar Béla pappal, az ismert irredentával, akit nemrég választottak meg a református közösség elnökévé”. Elrendelték megfigyelésüket. Olyan jelentés azonban, amely felróható cselekedetekről is szólna, nem került elő. Az utolsó, szigorúan titkos feljegyzés 1955-ből származik, pedig az újságírót már 1948-ban halottnak nyilvánították.
(folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Túlélés kisebbségként egy nemzeti egységállamban
A háború elvesztésével a magyar állam drámai változásokon ment keresztül. A legtöbb szenvedés az erdélyi magyaroknak jutott, de a következmények a Kárpátokon kívül élőkre is kihatottak. A regáti magyar közösséget évekig megfigyelték még a templomokban is, kezdetben elsősorban azért, hogy elfoghassák azokat, akik a háborúban románok ellen harcoltak. Azonosító irodákat nyitottak a román állampolgárok számára, az idegen állampolgárok vagyonát pedig elkobozták.
A magyarokkal legyőzött ellenségként bántak, akikben nem bízhatsz, akiket keményen meg kell büntetni, és akiket továbbra is a román Siguranţa megfigyelése alatt kell tartani; ezt tanúsítja számtalan, a belügyminisztérium archívumában őrzött besúgói jelentés is. Megfigyelték a kulturális vagy vallásos szervezetek működését, de a szabadidős tevékenységeket is, például az Andronache-erdei majálisokat, és nem riadtak vissza a levéltitok megsértésétől sem. A magyar követség bukaresti jelenléte csak fokozta a hivatalos szervek éberségét, több papot, orvost, mérnököt, ügyvédet a követség ügynökeként és irredentaként tartottak számon; a jelentéstevő ügynökök által megfogalmazott irredentizmus vádját sohasem támasztották alá a megvádolt tetteivel vagy bizonyíthatóan elhangzott beszédével.
A magyarok leghatásosabb büntetése az asszimiláció volt. A nyíltan magyarellenes és antiszemita Brătianu, akinek Erdély az erdélyiek nélkül kellett volna, ki is jelentette, hogy az egyetlen ,,európai megoldás a kisebbségek beolvasztása”. Az erőszakos románosítási politikát és a román kormányok visszaéléseit semleges elemzők is hangsúlyozták, például Hannah Pakula: „a románok, akik valaha a népesség elmagyarosítása miatt siránkoztak, most vadul románosítottak.... A liberálisok és szövetségeseik Averescu alatt a nacionalizmus és az agrár igazságszolgáltatás nevében kifosztották a magyarokat és a zsidókat...”
A magyarok a román beolvasztásási politikát létük elleni támadásként élték meg. A hivatalos népszámlálások alapján megállapítható, hogy az egyesülés óta eltelt több mint 90 év alatt, de már a két világháború közötti időszakban is a „román állam jelentősen hatékonyabb volt, mint a Magyar Korona” a kisebbségek beolvasztása és a lakosság homogenizálása tekintetében, jegyzi meg Salat Levente. A várakozásokkal ellentétben a kor kiadványai nagyon kevés információval szolgálnak a bukaresti magyarság két világháború közötti életéről. Lehet, hogy nagy részük az asszimilációt nem is drámaként élte meg. Bukarestbe munkát keresni jöttek, és Románia fővárosa amúgy sem volt, és nem is lesz sohasem a magyar kultúra és identitás szempontjából reprezentatív. Mivel az identitás megőrzésének alapintézményei hiányoztak, a bukaresti letelepedés tulajdonképpen az asszimiláció felvállalását is jelentette.
Korábbi korok fontos forrásai, az emlékiratok majdnem teljesen eltűntek ebből az időszakból. Csak Szemlér Ferenc nagyon szűkszavú feljegyzései és Nagy András orvos, Nagy Benedek egykori RMDSZ-képviselő édesapja jóval később közreadott, valamivel bőbeszédűbb emlékiratai maradtak fenn. Ezeket csak részben pótolják a két világháború közti idők tanúival készített in vivo interjúk, amelyek közül külön említésre méltóak a Rostás Zoltán által készített, és a nyolvanas évek során nagyrészt román nyelven publikált beszélgetések.
Ugyancsak a világháborúk közötti időszakban készült három útleírás. Időrendi sorrendben az első Németh László 1935-ben megjelent Magyarok Romániában című könyve. Németh László három fiatal budapesti írót és szociológust kísért el háromhetes tanulmányútra Nagyromániába, a Giurgiu– Konstanca–Eforie–Bukarest útvonalon, majd meglátogattak néhány erdélyi várost is. Kapcsolatba kerültek Dimitrie Gusti csapatával is, román és magyar értelmiségiekkel beszélgetve próbálták felmérni a hangulatot. Németh útikönyve nagy port kavart a sajtóban: a románok rejtett irredentizmussal vádolták, míg a budapesti sajtó románbérencnek nevezte, amiért bírálta az erdélyi magyar értelmiség letargiáját, dicsérte Gustit, és lenyűgözte őt a románok vitalitása és optimizmusa. A következő útleírás a kovásznai születésű és Budapestre kitelepedett Ignácz Rózsa (1909–1979) tollából jelent meg, címe is jelképes: Keleti magyarok nyomában. 1938–1940 között a szerző újrajárta neves elődei, Ürmösy és Jerney útvonalát, sorra látogatta a bukovinai, moldvai és dobrudzsai településeket, a Duna menti kikötővárosokat és Bukarestet; arra a következtetésre jutott, hogy már lehetetelenség gyökeresen megváltoztatni és helyrehozni a Kárpátokon kívüli magyarság sorsát.
Mikecs László második világháború küszöbén megjelent úti jegyzetei nagyon kevés hasznos információt tartalmaznak.
Az ebben a korszakban (1921–1941) megjelenő igen nagy számú magyar lap – mintegy 80 cím – kiábrándítóan keveset mond a bukaresti magyarokról. Habár a kisebbségi újságíróknak saját szövetségük volt, ennek tevékenységéről alig tudunk valamit. Az állambiztonsági szervek két 1926-os jegyzetéből értesülünk arról, hogy a New York Times romániai tudósítója, dr. Kovács Jenő lemondott a kisebbségi újságírók szakszervezetének (?) elnöki posztjáról; a besúgó szerint az új büntető törvénykönyv sajtóvétségek elleni előírásai kapcsán folytatott románellenes kampányt. Az újságírókat az is nyugtalanította, hogy a kormány be akarta vonni a kisebbségiek vasúti utazási engedélyét. Az 1930-as években az újságíró szövetség vezetőtanácsában volt Kakassy Endre és Farkas Aladár. A közíró, költő és fordító Kakassy Endre tíz évet élt Bukarestben, és két rövid életű lap, a Magyar Kurír (1931) és utódja, a Bukaresti Magyar Kurír (1931. november – 1932. február) szerkesztője volt. Említésre méltó a korszak lapjainak változatossága: volt munkássajtó, megjelentek felekezeti lapok, a politikai pártok kiadványai, de napvilágot láttak szórakoztató- és sportlapok is. Néhány kiadvány külön a malom-, fém-, textilipari vállalkozókat és nagykereskedőket vagy a kiadókat és nyomdákat célozta meg. Ez a tartalmi változatosság az információbőség hamis érzetét keltheti. A romániai magyar sajtó számbéli gyarapodása növelte a románság aggodalmát. Ezt a nyugtalanságot kívánta eloszlatni Kovács Jenő a Politika című, részben kétnyelvű lapban 1934. április 25-én megjelent cikkében, azzal a kijelentésével, hogy „nem mind arany, ami fénylik”. Valóban, a több tucatnyi, Bukarestben megjelent címnek jó negyede tiszavirág-életűnek bizonyult, és további tucat lapot csak egy szűk magyar neoprotestáns körnek címeztek.
Egy 1921-es sikertelen kísérlet után, 1930–1936 között megjelent egy napilap is, Bukaresti Lapok címmel, amely tulajdonképpen a Brassói Lapok bukaresti kiadása volt, és figyelme központjában nem a bukaresti magyarság állt.
A leghosszabb életű lap a két világháború között a református Egyházi Újság, amely az 1929–1941-es időszakban folyamatosan megjelent. Értékét elsősorban Nagy Sándor a romániai magyar diaszpóráról írt, folytatásban több év során 91 részben megjelent tanulmánya adja.
A munkáslapok, a szakszervezetek vagy neoprotestáns felekezetek lapjai bárhol megjelenhettek volna, s bár magyar nyelvűek voltak (habár lehettek két- vagy háromnyelvűek is), említést sem tettek a bukaresti magyarok életéről. A szerkesztőségek is vándoroltak Kolozsvár és Bukarest között. Például a Munkás, a Román Kommunista Párt lapja, mely 1923-tól jelent meg magyarul, Marx-, Engels-, Krupszkaja-, Henri Barbusse-cikkeket közölt, Gorkij műveit vagy Zinovjev felszólalásait, beszámolt a Szovjetunió kizsákmányolás alól felszabadult munkásainak életéről és a gyakori romániai sztrájkokról. A vasutasokról is alig tudunk meg valamit, habár ők alkották az egyik legfontosabb szakmai réteget, és nagyon sok magyar volt közöttük. Lapjukban, az 1930-ban csak néhány lapszámot megélt Vasutasok Lapjában, a Romániai Vasutas Szakszervezetek Országos Szövetségének kiadványában még csak meg sem említik a magyar vasutasok számára kötelező rendszeres nyelvvizsgákat. Csak egy lap tudósít 2000 magyar vasutas sikertelen románnyelv-vizsga miatti elbocsátásáról 1931-ben, közülük egyeseknek 20–25 év régisége is volt.
A bukaresti neoprotestáns felekezetek (adventista, baptista, Jehova tanúi) nagyon gyorsan szerveződtek a háború után; az 1930-as népszámlálás szerint 576 adventista, 566 baptista stb. volt a fővárosban, a nemzetiséget azonban nem tüntetik fel. Az adventistáknak saját templomuk és nyomdájuk volt, a baptistáknak pedig hat imaházuk. Egy 1940-es lakcím-évkönyvben megjelenik egy magyar baptista imaház a Plevnei út 29. szám alatt. Habár ezeknél a felekezetnél nincs jelentősége a nemzeti hovatartozásnak, 1922-től magyar nyelvű istentiszteleteket is tartottak.
A magyar sajtót szorosan felügyelte a cenzúra, gyakori volt egyes bekezdések törlése, lapszámok vagy akár lapok betiltása. Az állami levéltárban fennmaradt Áts József újságíró, a bukaresti A Róka című humoros képeslap szerkesztőjének megfigyelési dossziéja. A megfigyelés 1926-ban, pár hónappal a lap feltűnése után kezdődött, mivel „felforgató jellegű viccek jelennek meg az ország róvására”. Majdnem két év megfigyelés után egy Ştefan Miu nevű egyén egy jelentést állított össze, miszerint „állambiztonsági vagy az állam érdekei szempontjából jelentéktelen”. Mégis, mikor az 1928. február 5-i számban Áts megjelentette Mihály László Barna versét, a Búsul a székelyt: „Csíkországban nem dalolnak, sírnak a leányok. / Csíkországban elhervadtak mind a gyöngyvirágok. / Sír a lelkükbe’ a nóta, / Réges-rég volt a kikelet, hej mi lett azóta?” – az „elítélendő” vers fordítása is belekerül a jelentésbe. Nem tudjuk egyértelműen megállapítani, hogy az újságírót meghurcolták-e, de 1929. július 29-én a bukaresti szerkesztőség felfüggesztette tevékenységét, Áts pedig vállalkozásokba kezdett, több moziterem, köztük a Trianon mozi tulajdonosa lett. Ennek az „irredenta és rémhírkeltő elnémetesedett magyarnak” a hazafiságában nagyon kételkedtek a hatóságok, magyar származása és budapesti rokonaival levelezni merészelő magyar felesége miatt. Megtudhattuk, hogy a református parókia ideiglenes elnöke (azaz főgondnoka) lett az orvos Bakk távozása után, és „összedolgozik Hamar Béla pappal, az ismert irredentával, akit nemrég választottak meg a református közösség elnökévé”. Elrendelték megfigyelésüket. Olyan jelentés azonban, amely felróható cselekedetekről is szólna, nem került elő. Az utolsó, szigorúan titkos feljegyzés 1955-ből származik, pedig az újságírót már 1948-ban halottnak nyilvánították.
(folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. július 2.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest 16. (Részletek)
A Bukarestben mAradtakra hárult a nehéz feladat, hogy visszanyerjék a közösség lefoglalt javait. A két világháború közötti nagyon aktív cenzúra ellenére sikerült megszerezni egy lapindítási jogot. 1921. január 6. és 25. között jelent meg a Bukaresti Hírlap, az első, háború utáni magyar nyelvű újság, amelynek szerkesztője Bölöni György lett, aki a magyarországi kommün bukása után menekült Bukarestbe.
A lap közölt egy interjút Octavian Goga frissen kinevezett kultuszminiszterrel, aki válaszolt a magyarság pár égető kérdésére, mely válaszok még összhangban álltak az 1918-as Gyulafehérvári nyilatkozattal. A nyilatkozat első pontja szerint Románia teljes szabadságot biztosít minden nemzetiségnek, jogot az anyanyelvű oktatáshoz, az önrendelkezéshez, az anyanyelvű igazságszolgáltatáshoz és ügyintézéshez. A Goga által felvázolt távlat nagyon biztató volt: „Románia nemzetállam, mert a statisztikák szerint többségében románok lakják, de léteznek kisebbségek is. Fontosságukat nem létszámuk adja, hanem kapcsolataik a szomszédos nemzetekkel. Ebből a szempontból nemhogy létezik magyar kérdés, hanem mondhatni ez az egyetlen kérdés a kisebbségekkel kapcsolatban.” Románia azonban demokratikus állam, és szándékában áll megadni a kulturális és politikai érvényesülés lehetőségét a kisebbségeknek, nem akar úgy eljárni, mint a régi magyar rendszer, amely pontosan a nemzetiségek elnyomása miatt omlott össze – vélekedett Goga. Szerinte általános vélemény, hogy magyar tannyelvű iskolák ott legyenek, ahol a közösség túlnyomórészt magyar ajkú, és ott a román nyelv csak az egyik tantárgy legyen. Az állam magyar elemi és középiskolákat fog fenntartani, ahol a magyarság részaránya indokolttá teszi ezt. Goga egy Székelyföldi egyetem létrehozását is szükségesnek tartotta, amely egységesen megoldaná a jogi és adminisztratív területen fellépő nyelvi problémákat. Felekezeti iskolákat szerinte akárhol létre lehet hozni, ahol az illető felekezet hatóságai ezt indokoltnak látják, természetesen állami ellenőrzés alatt. Goga személyesen kérte a református és katolikus egyház képviselőit, hogy esküdjenek fel a román államra, ezzel rendezzék viszonyukat, annál is inkább, mert ötmillió lej áll rendelkezésre a nagy szegénységben sínylődő református papok helyzetének javítására. A katolikus iskolák helyzete bonyolultabb, folynak a tárgyalások a Szentszékkel egy konkordátum megkötése érdekében – nyilatkozta Goga. 1921. március 19-én a katolikus és református püspök letette a hűségesküt a román államnak, azonban a Románia és Vatikán viszonyát szabályozó konkordátumot csak 1927-ben írták alá. Nem láthatjuk tisztán a Bukaresti magyarok két világháború közötti helyzetét, ha nem vetünk egy pillantást a román állam erdélyi magyarságot érintő nagyszabású elnyomó intézkedéseire: következményük a nagymértékű asszimiláció volt, amelyet elsősorban az iskolák megszüntetésével és az értelmiség lefejezésével értek el. Az intézkedéseket már a békeszerződés megkötése, az új alkotmány, illetve tanügyi törvény megjelenése előtt meghozták, és érvényesek voltak a teljes időszakra. Nagy hatása volt a Magyarországra történő tömeges kivándorlásnak is. 1918–1924 között 197 ezer erdélyi magyar távozott, majd 1940-ig további 169 ezer, többségében üzletemberek, szakemberek, hivatalnokok.
A háború után a Iuliu Maniu és Onisifor Ghibu vezette kormányzótanács betiltotta az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületet, elkobozták vagyonát, bezárták iskola- és könyvtárhálózatát. A kormányzótanács már 1919 februárjától, azaz jóval a békeszerződés aláírása előtt hűségeskü letételére akart kötelezni minden állami alkalmazottat; erre egy évvel később került sor, az eskü megtagadása azonnali elbocsátással járt. 1920-tól megtiltották a német és a zsidó gyermekek felvételét a magyar felekezeti iskolákba, csak a román állami vagy a saját anyanyelvi iskola között választhattak. A magyar felsőfokú oktatás megszüntetése után a tanügyi képzés állami monopóliummá vált. 1921-ben a református teológián alakult egy tanárképző kar, de ezt két év után megszüntették. 1923-ban lépett érvénybe Nagyrománia új alkotmánya, amelyből már kimAradtak a Gyulafehérvári nyilatkozat pontjai. Ugyancsak 1923-ban lépett életbe az az agrártörvény, amely jegyében elkobozták a magyar egyházak vagyonát. Megjelent a közalkalmazottak statútuma is, amelyben előírták a román nyelv kötelező ismeretét.
Az 1923/24-es tanévvel kezdődően bevezették a „nemzeti tantárgyak”, azaz történelem, földrajz és alkotmánytan mellett a matematika és a francia nyelv kötelező román nyelvű oktatását. 1924-től bevezették a román szóbeli vizsgát az érettségin, minden tantárgyból, beleértve a természettudományokat is, ami nagymértékben csökkentette azok számát, akik továbbtanulhattak volna. Évről évre változó vizsgatárgyakat is bevezettek; hogy ezek közül melyik lesz érettségi tantárgy, csak két hónappal a vizsgák előtt tették közzé. Mivel ezeket a tantárgyakat a tanévek során magyarul tanították, a sikeresen érettségiző magyarok száma még tovább csökkent. Ignácz Rózsa önéletrajzi regényéből (Anyanyelve magyar) megtudhatjuk, milyen egyéni drámákat okoztak ezek az intézkedések. 1924-ben, a liberális dr. Constantin Angelescu minisztersége idején fogadták el az elemi oktatás törvényét. A jogszabály előírta, hogy minden iskolának a román állam ellenőrzése alatt kellett állnia, s csak a román állampolgárok alapíthattak iskolát; kötelezővé vált az engedély megszerzése, az óvodák és elemi iskolák pedig csak az állami tanterv alapján működhettek. Az alkalmazáshoz a tanügyi dolgozóknak egy engedélyt kellett beszerezniük, román állampolgárságuk kellett hogy legyen, és vizsgázniuk kellett románból, történelemből, földrajzból és Románia alkotmányából. Az elemi iskolák hivatalos iratait (napló, fizetési listák, a tanulók nevét, címét, vallását tartalmazó névjegyzékek) román nyelven kellett kitölteni, ugyancsak román nyelven zajlott a kapcsolattartás a hatóságokkal. A tankönyveket, térképeket, didaktikus célból használt képeket a minisztériumnak kellett jóváhagynia. Románia történelmét és földrajzát III. osztálytól kezdve csak románul szabadott tanítani az ország összes iskolájában, és csak szakképzett, román tanárok oktathatták. Az iskolák nem kaphattak semmiféle külföldi adományt, támogatást a minisztérium engedélye nélkül. A szerzetesrendek vezette iskolákban csak román nyelven folyt a tanítás. A kisebbségek magánóvodái működhettek anyanyelven, de ott is kötelező volt napi egy román társalgási óra. Külön törvényben tiltották meg, hogy kisebbségiek kisebbségi iskolába iratkozzanak, ha nevük románosan hangzott, vagy ortodox vallásúak voltak; a vegyes házasságból születetteket románnak tekintették. Az 1926. évi 98 495-ös számú, Angelescu által aláírt miniszteri rendelet alapján a tanuló anyanyelvét nem a szülők, hanem a román hatóságok határozták meg. Az állami óvodákban kötelezővé vált a román nyelv, ami súlyos csapás volt a tömbben élő (Bihar, Csík, Háromszék, Kolozs, Hunyad vidéki) magyarok számára, ahova román tanerőt küldtek, 50 százalékos fizetési pótlékkal. 1925-től az állam nem ismerte el a felekezeti iskolák záróvizsgáit és kibocsátott diplomáit. Másfelől azt a pár felekezeti iskolát, amely még megmAradt, az állam már nem támogatta, a szegénysorban tengődő, rongyos, sokszor éhező tanítók éhbérért is tovább végezték munkájukat. Ezek mellett a tanügyi szabályozások mellett, elsősorban Székelyföldön elkezdődött az „anyanyelvüket vesztettek” erőltetett „visszarománosítása”, arra kényszerítették őket, hogy gyermekeiket román állami vagy magániskolába írassák. Nicolae Iorga nyilatkozata alapján, miszerint a székelyek elmagyarosított románok, a román „tudósok” egész serege állt neki ezt bebizonyítani. Összetett interdiszciplináris kutatásba fogtak a Kolozsvári I. Ferdinánd Király Egyetemen. A székelyek történetének egyik „szakértője” G. Popa-Lisseanu egykori latintanár volt, aki A székelyek és a románok elszékelyesítése (Secuii şi secuizarea românilor) címmel adott ki könyvet, amelyet magyarra és franciára is lefordítottak. A kiadvány tulajdonképpen az Astra egyesület által Székelykeresztúron szervezett konferencia előadásainak kivonata volt. A szerzőnek nem voltak bizonyítékai a románok elszékelyesítésére, hiányzik munkája tudományos alapja, olvasói támogatását kérte az adatok kiegészítéséhez. Addig is, jelentette ki a szerző, „a történelmi bizonyítékok hiányát pótolja a logika”.
Az „elmagyarosodott románok visszaszerzését” a Kárpátokon túlra is kiterjesztették, és célba vették a moldvai csángókat is. Elrománosításuk érdekében nagy nyomást gyakorolt rájuk a római katolikus egyház, papjai révén megtiltotta a csángóknak a magyar nyelv használatát, az ördög nyelvének nevezték azt. A megfélemlített csángók már csak házaikba zárkózva mertek magyarul beszélni; ha a csendőr meghallotta, hogy valaki akár a saját kertjében magyarul beszélt, rálőtt. Az akkori helyzetről Mezei Kerekes Irma számolt be egy interjúban, amely azonban csak 1997-ben látott napvilágot. Az anyanyelvi gyónást viszont megengedték; papjaik között volt, aki tudott magyarul, de ezt nem vallhatták be. Túlkapásokkal és különféle fondorlatokkal igyekeztek elszigetelni őket a romániai magyarságtól. A papok azt hangoztatták, hogy bűn Magyarországra menni, és megtiltották, hogy magyarnak vallják magukat. Az erdélyi magyar pártoknak tilos volt a csángók lakta vidékeken tevékenykedni, még a kereskedők sem vásárolhatták fel termékeiket, len és kender háziszőtteseiket. Az erdélyi magyarok erőszakos elrománosításának mértéke számokban is kimutatható: az 1919–1929 közötti időszakban a 3462 magyar elemi iskolából 830 mAradt, a 139 polgári iskolából 29, a 27 felső gimnáziumból 17, a 27 pedagógiai intézetből 7 és a 28 kereskedelmi iskolából 4; megmAradt még 17 felekezeti óvoda is. A tanügyi törvénykezést kiegészítették az adminisztratív intézkedések; a román állam összes intézményében jól látható helyre függesztették ki a kisebbségieknek szánt felszólítást: Vorbiţi numai româneşte! (Csak románul beszéljenek).
Amikor 1933-ban egy interjúban azt kérdezték Octavian Gogától, hogy lát-e különbséget a Gyulafehérvári nyilatkozat, illetve a csucsai paktum magyaroknak tett ígéretei között, Goga azt felelte, hogy ő hitt a csucsai egyezményben, de ,,a Gyulafehérvári pontok szerzői sohasem vették komolyan határozatukat, s így megvalósítására sem törekedtek... Ott, Gyulafehérváron a román nép csupán az egyesülést mondotta ki, a többi pont részben külföldnek szólt, részben pedig a belpolitika pillanatnyi céljait szolgálta”.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A Bukarestben mAradtakra hárult a nehéz feladat, hogy visszanyerjék a közösség lefoglalt javait. A két világháború közötti nagyon aktív cenzúra ellenére sikerült megszerezni egy lapindítási jogot. 1921. január 6. és 25. között jelent meg a Bukaresti Hírlap, az első, háború utáni magyar nyelvű újság, amelynek szerkesztője Bölöni György lett, aki a magyarországi kommün bukása után menekült Bukarestbe.
A lap közölt egy interjút Octavian Goga frissen kinevezett kultuszminiszterrel, aki válaszolt a magyarság pár égető kérdésére, mely válaszok még összhangban álltak az 1918-as Gyulafehérvári nyilatkozattal. A nyilatkozat első pontja szerint Románia teljes szabadságot biztosít minden nemzetiségnek, jogot az anyanyelvű oktatáshoz, az önrendelkezéshez, az anyanyelvű igazságszolgáltatáshoz és ügyintézéshez. A Goga által felvázolt távlat nagyon biztató volt: „Románia nemzetállam, mert a statisztikák szerint többségében románok lakják, de léteznek kisebbségek is. Fontosságukat nem létszámuk adja, hanem kapcsolataik a szomszédos nemzetekkel. Ebből a szempontból nemhogy létezik magyar kérdés, hanem mondhatni ez az egyetlen kérdés a kisebbségekkel kapcsolatban.” Románia azonban demokratikus állam, és szándékában áll megadni a kulturális és politikai érvényesülés lehetőségét a kisebbségeknek, nem akar úgy eljárni, mint a régi magyar rendszer, amely pontosan a nemzetiségek elnyomása miatt omlott össze – vélekedett Goga. Szerinte általános vélemény, hogy magyar tannyelvű iskolák ott legyenek, ahol a közösség túlnyomórészt magyar ajkú, és ott a román nyelv csak az egyik tantárgy legyen. Az állam magyar elemi és középiskolákat fog fenntartani, ahol a magyarság részaránya indokolttá teszi ezt. Goga egy Székelyföldi egyetem létrehozását is szükségesnek tartotta, amely egységesen megoldaná a jogi és adminisztratív területen fellépő nyelvi problémákat. Felekezeti iskolákat szerinte akárhol létre lehet hozni, ahol az illető felekezet hatóságai ezt indokoltnak látják, természetesen állami ellenőrzés alatt. Goga személyesen kérte a református és katolikus egyház képviselőit, hogy esküdjenek fel a román államra, ezzel rendezzék viszonyukat, annál is inkább, mert ötmillió lej áll rendelkezésre a nagy szegénységben sínylődő református papok helyzetének javítására. A katolikus iskolák helyzete bonyolultabb, folynak a tárgyalások a Szentszékkel egy konkordátum megkötése érdekében – nyilatkozta Goga. 1921. március 19-én a katolikus és református püspök letette a hűségesküt a román államnak, azonban a Románia és Vatikán viszonyát szabályozó konkordátumot csak 1927-ben írták alá. Nem láthatjuk tisztán a Bukaresti magyarok két világháború közötti helyzetét, ha nem vetünk egy pillantást a román állam erdélyi magyarságot érintő nagyszabású elnyomó intézkedéseire: következményük a nagymértékű asszimiláció volt, amelyet elsősorban az iskolák megszüntetésével és az értelmiség lefejezésével értek el. Az intézkedéseket már a békeszerződés megkötése, az új alkotmány, illetve tanügyi törvény megjelenése előtt meghozták, és érvényesek voltak a teljes időszakra. Nagy hatása volt a Magyarországra történő tömeges kivándorlásnak is. 1918–1924 között 197 ezer erdélyi magyar távozott, majd 1940-ig további 169 ezer, többségében üzletemberek, szakemberek, hivatalnokok.
A háború után a Iuliu Maniu és Onisifor Ghibu vezette kormányzótanács betiltotta az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületet, elkobozták vagyonát, bezárták iskola- és könyvtárhálózatát. A kormányzótanács már 1919 februárjától, azaz jóval a békeszerződés aláírása előtt hűségeskü letételére akart kötelezni minden állami alkalmazottat; erre egy évvel később került sor, az eskü megtagadása azonnali elbocsátással járt. 1920-tól megtiltották a német és a zsidó gyermekek felvételét a magyar felekezeti iskolákba, csak a román állami vagy a saját anyanyelvi iskola között választhattak. A magyar felsőfokú oktatás megszüntetése után a tanügyi képzés állami monopóliummá vált. 1921-ben a református teológián alakult egy tanárképző kar, de ezt két év után megszüntették. 1923-ban lépett érvénybe Nagyrománia új alkotmánya, amelyből már kimAradtak a Gyulafehérvári nyilatkozat pontjai. Ugyancsak 1923-ban lépett életbe az az agrártörvény, amely jegyében elkobozták a magyar egyházak vagyonát. Megjelent a közalkalmazottak statútuma is, amelyben előírták a román nyelv kötelező ismeretét.
Az 1923/24-es tanévvel kezdődően bevezették a „nemzeti tantárgyak”, azaz történelem, földrajz és alkotmánytan mellett a matematika és a francia nyelv kötelező román nyelvű oktatását. 1924-től bevezették a román szóbeli vizsgát az érettségin, minden tantárgyból, beleértve a természettudományokat is, ami nagymértékben csökkentette azok számát, akik továbbtanulhattak volna. Évről évre változó vizsgatárgyakat is bevezettek; hogy ezek közül melyik lesz érettségi tantárgy, csak két hónappal a vizsgák előtt tették közzé. Mivel ezeket a tantárgyakat a tanévek során magyarul tanították, a sikeresen érettségiző magyarok száma még tovább csökkent. Ignácz Rózsa önéletrajzi regényéből (Anyanyelve magyar) megtudhatjuk, milyen egyéni drámákat okoztak ezek az intézkedések. 1924-ben, a liberális dr. Constantin Angelescu minisztersége idején fogadták el az elemi oktatás törvényét. A jogszabály előírta, hogy minden iskolának a román állam ellenőrzése alatt kellett állnia, s csak a román állampolgárok alapíthattak iskolát; kötelezővé vált az engedély megszerzése, az óvodák és elemi iskolák pedig csak az állami tanterv alapján működhettek. Az alkalmazáshoz a tanügyi dolgozóknak egy engedélyt kellett beszerezniük, román állampolgárságuk kellett hogy legyen, és vizsgázniuk kellett románból, történelemből, földrajzból és Románia alkotmányából. Az elemi iskolák hivatalos iratait (napló, fizetési listák, a tanulók nevét, címét, vallását tartalmazó névjegyzékek) román nyelven kellett kitölteni, ugyancsak román nyelven zajlott a kapcsolattartás a hatóságokkal. A tankönyveket, térképeket, didaktikus célból használt képeket a minisztériumnak kellett jóváhagynia. Románia történelmét és földrajzát III. osztálytól kezdve csak románul szabadott tanítani az ország összes iskolájában, és csak szakképzett, román tanárok oktathatták. Az iskolák nem kaphattak semmiféle külföldi adományt, támogatást a minisztérium engedélye nélkül. A szerzetesrendek vezette iskolákban csak román nyelven folyt a tanítás. A kisebbségek magánóvodái működhettek anyanyelven, de ott is kötelező volt napi egy román társalgási óra. Külön törvényben tiltották meg, hogy kisebbségiek kisebbségi iskolába iratkozzanak, ha nevük románosan hangzott, vagy ortodox vallásúak voltak; a vegyes házasságból születetteket románnak tekintették. Az 1926. évi 98 495-ös számú, Angelescu által aláírt miniszteri rendelet alapján a tanuló anyanyelvét nem a szülők, hanem a román hatóságok határozták meg. Az állami óvodákban kötelezővé vált a román nyelv, ami súlyos csapás volt a tömbben élő (Bihar, Csík, Háromszék, Kolozs, Hunyad vidéki) magyarok számára, ahova román tanerőt küldtek, 50 százalékos fizetési pótlékkal. 1925-től az állam nem ismerte el a felekezeti iskolák záróvizsgáit és kibocsátott diplomáit. Másfelől azt a pár felekezeti iskolát, amely még megmAradt, az állam már nem támogatta, a szegénysorban tengődő, rongyos, sokszor éhező tanítók éhbérért is tovább végezték munkájukat. Ezek mellett a tanügyi szabályozások mellett, elsősorban Székelyföldön elkezdődött az „anyanyelvüket vesztettek” erőltetett „visszarománosítása”, arra kényszerítették őket, hogy gyermekeiket román állami vagy magániskolába írassák. Nicolae Iorga nyilatkozata alapján, miszerint a székelyek elmagyarosított románok, a román „tudósok” egész serege állt neki ezt bebizonyítani. Összetett interdiszciplináris kutatásba fogtak a Kolozsvári I. Ferdinánd Király Egyetemen. A székelyek történetének egyik „szakértője” G. Popa-Lisseanu egykori latintanár volt, aki A székelyek és a románok elszékelyesítése (Secuii şi secuizarea românilor) címmel adott ki könyvet, amelyet magyarra és franciára is lefordítottak. A kiadvány tulajdonképpen az Astra egyesület által Székelykeresztúron szervezett konferencia előadásainak kivonata volt. A szerzőnek nem voltak bizonyítékai a románok elszékelyesítésére, hiányzik munkája tudományos alapja, olvasói támogatását kérte az adatok kiegészítéséhez. Addig is, jelentette ki a szerző, „a történelmi bizonyítékok hiányát pótolja a logika”.
Az „elmagyarosodott románok visszaszerzését” a Kárpátokon túlra is kiterjesztették, és célba vették a moldvai csángókat is. Elrománosításuk érdekében nagy nyomást gyakorolt rájuk a római katolikus egyház, papjai révén megtiltotta a csángóknak a magyar nyelv használatát, az ördög nyelvének nevezték azt. A megfélemlített csángók már csak házaikba zárkózva mertek magyarul beszélni; ha a csendőr meghallotta, hogy valaki akár a saját kertjében magyarul beszélt, rálőtt. Az akkori helyzetről Mezei Kerekes Irma számolt be egy interjúban, amely azonban csak 1997-ben látott napvilágot. Az anyanyelvi gyónást viszont megengedték; papjaik között volt, aki tudott magyarul, de ezt nem vallhatták be. Túlkapásokkal és különféle fondorlatokkal igyekeztek elszigetelni őket a romániai magyarságtól. A papok azt hangoztatták, hogy bűn Magyarországra menni, és megtiltották, hogy magyarnak vallják magukat. Az erdélyi magyar pártoknak tilos volt a csángók lakta vidékeken tevékenykedni, még a kereskedők sem vásárolhatták fel termékeiket, len és kender háziszőtteseiket. Az erdélyi magyarok erőszakos elrománosításának mértéke számokban is kimutatható: az 1919–1929 közötti időszakban a 3462 magyar elemi iskolából 830 mAradt, a 139 polgári iskolából 29, a 27 felső gimnáziumból 17, a 27 pedagógiai intézetből 7 és a 28 kereskedelmi iskolából 4; megmAradt még 17 felekezeti óvoda is. A tanügyi törvénykezést kiegészítették az adminisztratív intézkedések; a román állam összes intézményében jól látható helyre függesztették ki a kisebbségieknek szánt felszólítást: Vorbiţi numai româneşte! (Csak románul beszéljenek).
Amikor 1933-ban egy interjúban azt kérdezték Octavian Gogától, hogy lát-e különbséget a Gyulafehérvári nyilatkozat, illetve a csucsai paktum magyaroknak tett ígéretei között, Goga azt felelte, hogy ő hitt a csucsai egyezményben, de ,,a Gyulafehérvári pontok szerzői sohasem vették komolyan határozatukat, s így megvalósítására sem törekedtek... Ott, Gyulafehérváron a román nép csupán az egyesülést mondotta ki, a többi pont részben külföldnek szólt, részben pedig a belpolitika pillanatnyi céljait szolgálta”.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. július 9.
Hencz Hilda : Magyar Bukarest 17. (Részletek)
Az első világháború utáni magyarok tömegeit elsősorban a kétségbeesett munkakeresés vitte Bukarestbe, s a románok számára igen jövedelmező volt a beáramló olcsó munkaerő. A főváros vonzóbb volt, mint Amerika, elérhetőbb távolságra Erdélytől, és túlélést biztosított a talajt veszített szegényeknek. Nagy Sándor ezer sebből vérző testhez hasonlította a magyarságot, amelyen a legmélyebb seb a Regát felé nyitott utat; Bukarest vonzó délibábja pedig asszimilációjukhoz, azaz megsemmisülésükhöz vezetett.
Az erdélyi magyarok is lenézték a Bukarestbe távozókat, harmadrangú polgároknak tekintették őket. A várakozással ellentétben a Bukaresti magyarságot nem erősítették a két világháború között érkezők, sőt, még megosztottabbá vált: a különféle politikai pártok hívei egymást vagy az utolsó magyar oázist, a református egyházat támadták.
Sokan állították, hogy Budapest után Bukarest volt a legnagyobb magyar város; a magyarországi és romániai 1930-as népszámlálás adatai alapján Szegednek 160 000, Debrecennek 117 000 és Miskolcnak 89 000 lakosa volt. Ugyanekkor Bukarestnek 639 000 állandó lakosa volt, ebből 324 331 fős az aktív lakosság. A fővárosiak 77,47 százaléka, azaz 495 122 fő volt román. Ez volt az első hivatalos román statisztika, amelynél figyelembe vették a más nemzetiségű román állampolgárok létét is; Bukaresti magyarként 3,76 százalékot, azaz 24 052 főt számoltak össze, Munténiában 33 806, Moldvában pedig 20 964 magyar élt. A népszámlálás eredményeit kétségbe vonta a Magyar Párt. Másrészt azonban igaz, hogy amíg Erdélyben rábeszéléssel és megfélemlítéssel próbálták rávenni a magyarokat, ne vállalják nemzetiségüket, Bukarestben a magyar lét megbélyegzést jelentett, amelytől sokan próbáltak szabadulni – ez a magatartás még ma is tapasztalható.
Ignácz Rózsa szerint a város légköre pikáns, ,,kicsit balkáni, kicsit franciás” volt. A nagyon elegáns, erősen parfümözött nők a legutolsó párizsi divat szerinti, 8 cm magas sarkú cipőkben sétálgattak a grillezet hús és a sülő miccs füstjében. Ebben a zajos hangyabolyban mindenki hangosan beszélt, mindenki sietett, mindenki széles mozdulatokkal gesztikulált, és még mindenütt jelen voltak a vándorkereskedők mezítláb, a nyakukba akasztott kis gyümölcsös tálcákkal. Este kigyúltak a fényreklámok, a főutakon kinyitottak az elegáns bárok és nyárikertek, melyekben borszéki vizet ittak és ditrói cukros mogyorót ettek. A Herăstrău-tó parti kocsmákból és vendéglőkből kihallatszott a cigányzene, de a dzsesszre is táncoltak. 1929-től, illetve 1930-tól kezdve viszonylag hozzáférhető szórakozás volt a hangosfilm és a rádió, a város zengett a rádióból szóló tangóktól és románcoktól. Magyar zenét is közvetítettek néha: Bartók vagy Kodály műveit, Budapesti revüműsort stb. Még a szerényebb jövedelműeknek is rengeteg szórakozási lehetőségük volt, az autóbuszok este kilencig jártak, hogy hazaszállíthassák a mozikban vagy a partikon későig kint mAradókat. Nyaranta a kedvenc szórakozóhely az Andronache-erdő volt, ahol cigányzenére lehetett táncolni. Akárcsak a háború előtt, ide jártak a magyarok is. Mindenkire átragadt az Erdélyben ismeretlen életkedv. A futball is nagyon népszerű volt. Az egyik híres magyar focistát, Barátky Gyulát (1910–1962), a Giulești „szőke csodáját” tartották a két világháború közti időszak legjobb romániai játékosának.
A szegényebb rétegből származó magyarok új hullámainak érkezésével nőtt a proletárok száma, és a román iskolákba járó magyar gyerekeké is. Elsőként érkeztek a fővárosba állást keresni a képzettség nélküliek, ugyanis bőséges volt a kínálat olyan munkából, amelyhez nem volt szükség nyelvismeretre, végzettségre vagy szakmára. Az e réteghez tartozó magyarok számáról több becslés is elhangzott. A Románia Enciklopédiája ideiglenes adatai szerint a Bukaresti magyarok döntő többsége cseléd volt, és ezt az állítást sokan készpénznek vették az évtizedek során: „A magyarok majdminden szakmában megtalálhatóak, mivel szinte kizárólag cselédek és szakképzetlen munkások. Minden iparágban ott vannak munkásként, a kereskedelemben, a háztáji gazdaságoknál, a közintézményeknél pedig cselédként. A hitelszövetkezetek és kereskedelmi egységek alkalmazottjainak 82 százaléka szolgáló.”
Nem szolgál adatokkal a gazdaság különböző ágazataiban dolgozó magyar szakképzetlen munkások és cselédek számáról a népszámlálás nem sokkal később publikált néhány ezer táblázata sem. A jelentések az aktív és passzív magyar lakosság összességére vonatkoznak csupán. Például a kereskedelemben 89 674 passzív és aktív lakost számoltak össze, ebből (ugyancsak összegezve a passzív és aktív népességet) 2812 volt magyar. A kereskedelemben dolgozó aktív népesség 46 212 fő volt, ebből a cselédek/szolgák száma 10 282, azonban a nemzetiségi hovatartozást itt nem tüntették fel. A hitelszövetkezeteknél és a kereskedelmi egységeknél összeírt 24 736 főből (aktív és passzív népesség együtt) 1145 volt magyar, ugyanakkor a cselédek száma itt 4382 (aktív népesség). A népszámlálás szerint csak 135 magyar volt alkalmazásban „háztartásbeli cselédszemélyzetként”, ez azonban nem igazán hihető számadat.
A Románia Enciklopédiája kijelentéseit nem támasztják alá a népszámlálás eredményei, ám tükrözik a hivatalos intézmények törekvését, hogy egyenlőségjelet tegyenek magyar és szolga között, hogy egy olyan virágzó Románia képét mutassák, amelyet nagyszámú, de 82 százalékban a román társadalom peremén élő senkiházi (magyar) fojtogat. Nem véletlenül állapította meg Nagy Sándor, hogy a sajtóban és a román iskolai tankönyvekben folyamatos a magyarok befeketítése és megalázása, ,,a magyar cseléd és szolga szegény és műveletlen, szervezhetetlen és intézmények nélküli, társadalmilag számba nem vehető csürhe nép”.
A rendőrprefektúra egyik 1937-es, cselédekről szóló jelentése, a várakozásokkal ellentétben, nem igazolja a magyarok többségét. 12 318 szolgát/cselédet írtak össze, közülük 11 308 román, 715 magyar, 67 német nemzetiségű. Hivatalos formaságokat betartva vagy sem, állandó vagy ideiglenes lakosként, de mindenképp sok magyar élt Bukarestben a két világháború között. A főbb utak mentén újonnan épített tömbházak manzárdszobái tömve voltak székely szolgálókkal. Az épületekhez nem terveztek cselédszobákat, és a kialakított kis lyukakba, ahol állandóan szólt a gazda csengője, alig fért el egy vaságy és egy mosdótál.
Ezekben az években gyakran lehetett magyar szót hallani a piacokon, élelmiszerüzletekben, pékségekben. Magyarul beszélgettek 1931 körül a Victoriei úti csatornázásánál dolgozó székelyek vagy vasárnap a Cişmigiu Parkban korzózó szolgálólányok, akik négyen-öten sétáltak karonfogva, magyarul énekelve, az újabbak még népviseletben, copfba font hajjal. A sétányokat szülőföldjük szerint osztották fel; a harmincas évek vége felé csak a Beszterce melletti Sófalváról 31 lány jött Bukarestbe. Sokukat a szüleik küldtek ide, alig 14–15 évesen. A szolgálólányok korzózása a Cişmigiuban igazán látványos lehetett, de a lányok valós létszáma nem haladhatta meg az egy-kétezret. A szolgálólányok álma az volt, hogy pénzre tegyenek szert és visszatérjenek szülőföldjükre, házat, földet, marhát vásároljanak. Egyiküknek, Kovács Vilmának sikerült valóra váltania álmát. 1920-ban hagyta el otthonát, 17 évesen, egyetlen címmel a zsebében, mivel arra a következtetésre jutott, hogy hiába a kemény mezei munka, semmire sem viszi. Románul csak számolni tudott. Szolgálónak állt, takarított, felszolgált, mosogatott, gyermekeket sétáltatott, és bevásárolt a háziasszony listája alapján. Egy szörnyű baleset is érte: egyszer, amikor a padlót mosta benzinnel, egy rövidzárlat miatt tűz ütött ki. Súlyosan megégett a feje, nyaka, keze és lába, három hónapig járt a kórházba kötéscserére. A házimunka alól azonban ez idő alatt sem mentesült. Majdnem húsz évig mAradt Bukarestben, minden pénzét hazaküldte egy jegyzőnek, aki földet és egy házat vásárolt neki. Apránként egy kisebb vagyont gyűjtögetett össze: négy tehenet (egy tehén 20 ezer lejbe került), négy borjút, 25 juhot, két disznót, és egy nagy házat, amely 225 ezer lejbe került. Az ötvenes évek szétfoszlatták álmait: a kommunisták kuláknak nyilvánították és mindenét elkobozták.
A szakképzetlen, munkát kereső magyaroknak rengeteg lehetőségük volt. Még a kamaszokat is alkalmazták, ők hordát ki reggelenként a tejet és a friss kiflit a kocsmákba vagy a magánházakhoz. Akiknek sikerült odacsapódniuk egy-egy kocsmához vagy vendéglőhöz, elfogadhatóan alakult sorsuk. Reggel hattól este tizenegyig dolgoztak, de biztosították szállásukat és kosztjukat, ha pincérekké léptették elő, havi ezer lej körül, de akár 1500 lejt is kereshettek (egy kifli 5 lej volt). Sokan csavarogtak azonban munka nélkül, az állomásokon, a Cișmigiu Parkban vagy hidak alatt húzódtak meg; a rendőrség gyakran razziázott, és a munkanélkülieket hazatoloncolták ,,Erdélybe, ahol minden még szegényebb, még koldusabb, mint itt, e nagy városban”. A főváros fenntartott egy menhelyet is a munkanélkülieknek az Izvor (Forrás) utcában, ahol semmilyen bútorzat sem volt, az emberek a földre vetett szalmán aludtak.
A románok bíztak a magyarok munkájában, a „különleges szakácsnőben”, a szobalányban, az „okos legénykében”, a „tiszta fiatal lányban”, akit már az állomáson várt és választott ki a gondos fiús apa. A fizetés egy vasutasinas fizetésének felelt meg: napi 20–30 lej. Általában szerződés nélkül alkalmazták őket, emiatt a legtöbben (elsősorban fiatal lányok) ki voltak téve mindenféle visszaélésnek és bántalmazásnak: nem kapták meg a fizetésüket, kis vétségekért is visszatartottak nagy összegeket, szexuálisan kihasználták őket a házigazdák, és állandóan fenyegették a háziasszonyok: ,,Ha nem tartod a szádat, büdös bangyina, feljelentelek a rendőrségen engedély nelküli prostitúció miatt.”
(folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az első világháború utáni magyarok tömegeit elsősorban a kétségbeesett munkakeresés vitte Bukarestbe, s a románok számára igen jövedelmező volt a beáramló olcsó munkaerő. A főváros vonzóbb volt, mint Amerika, elérhetőbb távolságra Erdélytől, és túlélést biztosított a talajt veszített szegényeknek. Nagy Sándor ezer sebből vérző testhez hasonlította a magyarságot, amelyen a legmélyebb seb a Regát felé nyitott utat; Bukarest vonzó délibábja pedig asszimilációjukhoz, azaz megsemmisülésükhöz vezetett.
Az erdélyi magyarok is lenézték a Bukarestbe távozókat, harmadrangú polgároknak tekintették őket. A várakozással ellentétben a Bukaresti magyarságot nem erősítették a két világháború között érkezők, sőt, még megosztottabbá vált: a különféle politikai pártok hívei egymást vagy az utolsó magyar oázist, a református egyházat támadták.
Sokan állították, hogy Budapest után Bukarest volt a legnagyobb magyar város; a magyarországi és romániai 1930-as népszámlálás adatai alapján Szegednek 160 000, Debrecennek 117 000 és Miskolcnak 89 000 lakosa volt. Ugyanekkor Bukarestnek 639 000 állandó lakosa volt, ebből 324 331 fős az aktív lakosság. A fővárosiak 77,47 százaléka, azaz 495 122 fő volt román. Ez volt az első hivatalos román statisztika, amelynél figyelembe vették a más nemzetiségű román állampolgárok létét is; Bukaresti magyarként 3,76 százalékot, azaz 24 052 főt számoltak össze, Munténiában 33 806, Moldvában pedig 20 964 magyar élt. A népszámlálás eredményeit kétségbe vonta a Magyar Párt. Másrészt azonban igaz, hogy amíg Erdélyben rábeszéléssel és megfélemlítéssel próbálták rávenni a magyarokat, ne vállalják nemzetiségüket, Bukarestben a magyar lét megbélyegzést jelentett, amelytől sokan próbáltak szabadulni – ez a magatartás még ma is tapasztalható.
Ignácz Rózsa szerint a város légköre pikáns, ,,kicsit balkáni, kicsit franciás” volt. A nagyon elegáns, erősen parfümözött nők a legutolsó párizsi divat szerinti, 8 cm magas sarkú cipőkben sétálgattak a grillezet hús és a sülő miccs füstjében. Ebben a zajos hangyabolyban mindenki hangosan beszélt, mindenki sietett, mindenki széles mozdulatokkal gesztikulált, és még mindenütt jelen voltak a vándorkereskedők mezítláb, a nyakukba akasztott kis gyümölcsös tálcákkal. Este kigyúltak a fényreklámok, a főutakon kinyitottak az elegáns bárok és nyárikertek, melyekben borszéki vizet ittak és ditrói cukros mogyorót ettek. A Herăstrău-tó parti kocsmákból és vendéglőkből kihallatszott a cigányzene, de a dzsesszre is táncoltak. 1929-től, illetve 1930-tól kezdve viszonylag hozzáférhető szórakozás volt a hangosfilm és a rádió, a város zengett a rádióból szóló tangóktól és románcoktól. Magyar zenét is közvetítettek néha: Bartók vagy Kodály műveit, Budapesti revüműsort stb. Még a szerényebb jövedelműeknek is rengeteg szórakozási lehetőségük volt, az autóbuszok este kilencig jártak, hogy hazaszállíthassák a mozikban vagy a partikon későig kint mAradókat. Nyaranta a kedvenc szórakozóhely az Andronache-erdő volt, ahol cigányzenére lehetett táncolni. Akárcsak a háború előtt, ide jártak a magyarok is. Mindenkire átragadt az Erdélyben ismeretlen életkedv. A futball is nagyon népszerű volt. Az egyik híres magyar focistát, Barátky Gyulát (1910–1962), a Giulești „szőke csodáját” tartották a két világháború közti időszak legjobb romániai játékosának.
A szegényebb rétegből származó magyarok új hullámainak érkezésével nőtt a proletárok száma, és a román iskolákba járó magyar gyerekeké is. Elsőként érkeztek a fővárosba állást keresni a képzettség nélküliek, ugyanis bőséges volt a kínálat olyan munkából, amelyhez nem volt szükség nyelvismeretre, végzettségre vagy szakmára. Az e réteghez tartozó magyarok számáról több becslés is elhangzott. A Románia Enciklopédiája ideiglenes adatai szerint a Bukaresti magyarok döntő többsége cseléd volt, és ezt az állítást sokan készpénznek vették az évtizedek során: „A magyarok majdminden szakmában megtalálhatóak, mivel szinte kizárólag cselédek és szakképzetlen munkások. Minden iparágban ott vannak munkásként, a kereskedelemben, a háztáji gazdaságoknál, a közintézményeknél pedig cselédként. A hitelszövetkezetek és kereskedelmi egységek alkalmazottjainak 82 százaléka szolgáló.”
Nem szolgál adatokkal a gazdaság különböző ágazataiban dolgozó magyar szakképzetlen munkások és cselédek számáról a népszámlálás nem sokkal később publikált néhány ezer táblázata sem. A jelentések az aktív és passzív magyar lakosság összességére vonatkoznak csupán. Például a kereskedelemben 89 674 passzív és aktív lakost számoltak össze, ebből (ugyancsak összegezve a passzív és aktív népességet) 2812 volt magyar. A kereskedelemben dolgozó aktív népesség 46 212 fő volt, ebből a cselédek/szolgák száma 10 282, azonban a nemzetiségi hovatartozást itt nem tüntették fel. A hitelszövetkezeteknél és a kereskedelmi egységeknél összeírt 24 736 főből (aktív és passzív népesség együtt) 1145 volt magyar, ugyanakkor a cselédek száma itt 4382 (aktív népesség). A népszámlálás szerint csak 135 magyar volt alkalmazásban „háztartásbeli cselédszemélyzetként”, ez azonban nem igazán hihető számadat.
A Románia Enciklopédiája kijelentéseit nem támasztják alá a népszámlálás eredményei, ám tükrözik a hivatalos intézmények törekvését, hogy egyenlőségjelet tegyenek magyar és szolga között, hogy egy olyan virágzó Románia képét mutassák, amelyet nagyszámú, de 82 százalékban a román társadalom peremén élő senkiházi (magyar) fojtogat. Nem véletlenül állapította meg Nagy Sándor, hogy a sajtóban és a román iskolai tankönyvekben folyamatos a magyarok befeketítése és megalázása, ,,a magyar cseléd és szolga szegény és műveletlen, szervezhetetlen és intézmények nélküli, társadalmilag számba nem vehető csürhe nép”.
A rendőrprefektúra egyik 1937-es, cselédekről szóló jelentése, a várakozásokkal ellentétben, nem igazolja a magyarok többségét. 12 318 szolgát/cselédet írtak össze, közülük 11 308 román, 715 magyar, 67 német nemzetiségű. Hivatalos formaságokat betartva vagy sem, állandó vagy ideiglenes lakosként, de mindenképp sok magyar élt Bukarestben a két világháború között. A főbb utak mentén újonnan épített tömbházak manzárdszobái tömve voltak székely szolgálókkal. Az épületekhez nem terveztek cselédszobákat, és a kialakított kis lyukakba, ahol állandóan szólt a gazda csengője, alig fért el egy vaságy és egy mosdótál.
Ezekben az években gyakran lehetett magyar szót hallani a piacokon, élelmiszerüzletekben, pékségekben. Magyarul beszélgettek 1931 körül a Victoriei úti csatornázásánál dolgozó székelyek vagy vasárnap a Cişmigiu Parkban korzózó szolgálólányok, akik négyen-öten sétáltak karonfogva, magyarul énekelve, az újabbak még népviseletben, copfba font hajjal. A sétányokat szülőföldjük szerint osztották fel; a harmincas évek vége felé csak a Beszterce melletti Sófalváról 31 lány jött Bukarestbe. Sokukat a szüleik küldtek ide, alig 14–15 évesen. A szolgálólányok korzózása a Cişmigiuban igazán látványos lehetett, de a lányok valós létszáma nem haladhatta meg az egy-kétezret. A szolgálólányok álma az volt, hogy pénzre tegyenek szert és visszatérjenek szülőföldjükre, házat, földet, marhát vásároljanak. Egyiküknek, Kovács Vilmának sikerült valóra váltania álmát. 1920-ban hagyta el otthonát, 17 évesen, egyetlen címmel a zsebében, mivel arra a következtetésre jutott, hogy hiába a kemény mezei munka, semmire sem viszi. Románul csak számolni tudott. Szolgálónak állt, takarított, felszolgált, mosogatott, gyermekeket sétáltatott, és bevásárolt a háziasszony listája alapján. Egy szörnyű baleset is érte: egyszer, amikor a padlót mosta benzinnel, egy rövidzárlat miatt tűz ütött ki. Súlyosan megégett a feje, nyaka, keze és lába, három hónapig járt a kórházba kötéscserére. A házimunka alól azonban ez idő alatt sem mentesült. Majdnem húsz évig mAradt Bukarestben, minden pénzét hazaküldte egy jegyzőnek, aki földet és egy házat vásárolt neki. Apránként egy kisebb vagyont gyűjtögetett össze: négy tehenet (egy tehén 20 ezer lejbe került), négy borjút, 25 juhot, két disznót, és egy nagy házat, amely 225 ezer lejbe került. Az ötvenes évek szétfoszlatták álmait: a kommunisták kuláknak nyilvánították és mindenét elkobozták.
A szakképzetlen, munkát kereső magyaroknak rengeteg lehetőségük volt. Még a kamaszokat is alkalmazták, ők hordát ki reggelenként a tejet és a friss kiflit a kocsmákba vagy a magánházakhoz. Akiknek sikerült odacsapódniuk egy-egy kocsmához vagy vendéglőhöz, elfogadhatóan alakult sorsuk. Reggel hattól este tizenegyig dolgoztak, de biztosították szállásukat és kosztjukat, ha pincérekké léptették elő, havi ezer lej körül, de akár 1500 lejt is kereshettek (egy kifli 5 lej volt). Sokan csavarogtak azonban munka nélkül, az állomásokon, a Cișmigiu Parkban vagy hidak alatt húzódtak meg; a rendőrség gyakran razziázott, és a munkanélkülieket hazatoloncolták ,,Erdélybe, ahol minden még szegényebb, még koldusabb, mint itt, e nagy városban”. A főváros fenntartott egy menhelyet is a munkanélkülieknek az Izvor (Forrás) utcában, ahol semmilyen bútorzat sem volt, az emberek a földre vetett szalmán aludtak.
A románok bíztak a magyarok munkájában, a „különleges szakácsnőben”, a szobalányban, az „okos legénykében”, a „tiszta fiatal lányban”, akit már az állomáson várt és választott ki a gondos fiús apa. A fizetés egy vasutasinas fizetésének felelt meg: napi 20–30 lej. Általában szerződés nélkül alkalmazták őket, emiatt a legtöbben (elsősorban fiatal lányok) ki voltak téve mindenféle visszaélésnek és bántalmazásnak: nem kapták meg a fizetésüket, kis vétségekért is visszatartottak nagy összegeket, szexuálisan kihasználták őket a házigazdák, és állandóan fenyegették a háziasszonyok: ,,Ha nem tartod a szádat, büdös bangyina, feljelentelek a rendőrségen engedély nelküli prostitúció miatt.”
(folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. július 16.
Magyar Bukarest 18. (Hencz Hilda)
1921. március 19-én a katolikus és református püspök letette a hűségesküt a román államnak, azonban a Románia és Vatikán viszonyát szabályozó konkordátumot csak 1927-ben írták alá.
Valóban elérkezett az idő, hogy az erdélyi magyarok is elfogadják a trianoni szerződés aláírásával kialakult helyzetet. A jelt Kós Károly neves műépítész, a magyar kultúra egyik legnagyobb személyisége, a transzilvanizmus zászlóvivője adta meg, aki társszerzője volt az 1921. január 22-én megjelenő Kiáltó szónak. A röpirat jelentette a magyarság aktív részvételén alapuló új kulturális és politikai program kiindulópontját.
Bár a Bukaresti Hírlap megemlíti, a röpiratnak úgy tűnik, nem volt nagy visszhangja a megzavarodott Bukaresti magyarság körében. Kós felhívta a figyelmet, hogy mennyire fontos kimozdulni a passzivitásból, a kulturális megmAradásért harcolni: ,,...szembe kell néznünk a kérlelhetetlenül rideg valósággal, és nem szabad ámítanunk magunkat. (...) Az lesz a miénk, amit ki tudunk küzdeni magunknak. A bátraknak kiáltok hát, a harcolni akarónak, a kötelességtudóknak, a látni akaróknak, az előrenézőknek. (...) Az Élet nem vár, az Élet rohan.” A magyarok akkor lesznek lojálisak a román államhoz, írta Kós, „ha megadatik számunkra az új keretek között az a minimum, melyet mi nemzeti kultúránk, ősi szokásaink, faji öntudatunk, szociális érzéseink, gazdasági fejlődésünk szempontjából ezeresztendős múltunk tanulságaképpen nélkülözhetetlennek tudunk”.
A röpiratot elkobozták, és a román cenzort, aki engedélyezte megjelenését, elbocsátották. Még 1921-ben megalakul az erdélyi Magyar Szövetség, amelynek célkitűzése a kisebbségi jogok betartásának felügyelete volt, és amelynek Kós Károly lett a titkára. A szövetséget egy időre betiltották. A félelem legyőzése és a passzivitásból való kimozdulás létfontosságúvá vált. Az adott feltételek mellett azonban nem mindig sikerült megtalálni a legjobb megoldást. Szász István, a református egyház papja, jó tíz évvel később írta egy cikkében, hogy a Bukaresti magyarok képviselői jóhiszeműen, a közösség érdekében cselekedtek. Szemtanúja volt az eseményeknek, és részt vett a két Bukaresti magyar szövetség fúziójánál is. 1921. május 8-án történt az egyesülés, az új szövetség neve Szent Istvánnal Egyesült Magyar Társulat lett. Szabó István mestert választották meg elnöknek, a katolikus tanító Tokay Gyula lett a titkár. Szász István nem volt benne a vezetőségben, csak később lett a társulat titkára. A tagok száma 1434, közülük 897-en a katolikus szövetségből jöttek, 537-en pedig a Magyar Társaságból, amely már korábban egyesült a betegsegélyző és temetkezési egylettel és a művelődési egyesülettel.
A Magyar Társulat jelentős, 12 millió lejre becsült ingó és ingatlan vagyonnal és 40 ezer lej készpénzzel rendelkezett. A Szent István Egyesület vagyona jóval kisebb volt: 30 ezer lej készpénz és 400 ezer lej kötvényekben. Az új vezetőség első feladata elég kényes volt: bizonyítania kellett minden egyes tagja román állampolgárságát, hogy a társulatot elismerjék jogi személyként, és feloldják a Zalomit utcai székhely lefoglalását.
Az 1925-ben megjelent (a gyűjteményekben csak ez az egyetlen évszám található) Jogi személyként elismert társaságok és alapítványok évkönyvében megtalálható a Magyar Társulat is, pontatlan, Societatea de ajutor mutual Sf. Ştefan Şi Ungară – unite (Egyesült Szent István és Magyar Önsegélyző Társulat) megnevezéssel. Feltüntették a vezetőtanács tagjainak (elrománosított) nevét, foglalkozását, lakcímét és nemzetiségét is („mind románok”). Ez a lista kisebb mértékben eltér a magyar lapokban megjelent névsortól; mindenesetre egy pap sem szerepelt, a legtöbb tag kisiparos volt. A szabályzat szerint papok nem lehettek még csak egyszerű tagok sem, ami leszűkítette a kulturális tevékenységek körét, a társulat gyakorlatilag halálesetek vagy betegségek esetén működő önsegélyző egyletté alakult át. Bárki beléphetett a magyarok verejtékével és pénzével felépített társaságba, nemzetiségre, politikai hozzátartozásra vagy vallásra való tekintet nélkül. Habár történeti szempontból a Magyar Társulat a Bukaresti magyarság folytonosságának jelképe mArad, gyakorlatilag kirakatszervezetté vált anélkül, hogy bármilyen szerepet játszott volna a magyarok társadalmi-kulturális életében. A tagdíjak beszedésén túl semmi sem történik már ott, panaszolta Nagy Sándor, aki szerint az egyesítéssel és működési szabályzatával a társulat feladta régi énjét. Az egyesítést rossz házassághoz hasonlította; a szervezet, amelyet alapításától jórészt református papok vezettek, most a katolikusok befolyása alá került, akkor, amikor a román katolikus hatóságok fő célja mindenekelőtt a hívők elrománosítása volt. 1929-ben, amikor Nagy Sándor egy magyar egyetemi diákszálló megalapításához a Magyar Társulat támogatását kérte, visszautasították. Az új társulat nem érzett semmilyen felelősséget a Bukarestben rekedt hadiözvegyek és hadiárvák százaiért, sem az Erdélyből újonnan érkező, kétségbeesetten munkát kereső magyarok, köztük 13–14 éves hadiárvák tömegeiért, akik a szegény sorsú magyarok sorait szaporították. 1929-ben, a díszterem bérleti szerződésének lejártával, a társulat használni kívánta azt, és komoly összegeket fektetett felújításába. Egy év múlva azonban ismét kénytelen volt bérbe adni a Lido filmszínháznak. Az udvaron található vendéglőt is bérbe adták a Luther sörgyárnak (a jelenleg bontás alatt álló Griviţa gyár elődje), amely aztán felújította.
A Bukaresti kulturális élet, és ezen belül a román–magyar kapcsolatok némiképp eltérő módon alakultak. 1921-ben, amikor Octavian Goga költő-miniszter megnyugtató válaszokat adott a magyar sajtó számára, egy hasonlóan optimista interjú jelent meg a Nemzeti Színház igazgatójával, Victor Eftimiuval. Megtudhattuk, hogy a színház repertoárjában két magyar darab, Lengyel Menyhért és Madách Imre műve is szerepel, és a színház előcsarnokában leleplezték Madách Imre szobrát. Ez igazán merész lépés volt, ugyanis két év múlva, 1924-ben Kolozsváron irredentizmus vádjával betiltották Az ember tragédiáját. Egy másik forrásból arról értesültünk, hogy a Bulandra Társulat a Mária Királyné Színházban Molnár Ferenc darabját játszotta. Valamivel később, 1926-ban négy Bukaresti színházban is műsoron voltak magyar szerzők művei, a kedvenc Molnár Ferenc volt. Rendkívüli esemény volt 1925-ben, hogy Nicolae Iorga meghívta a Kolozsvári Magyar Színházat egy Bukaresti turnéra. A három előadást többek közt Victor Eftimiu, Mihail Sadoveanu és Petru Groza is megnézte. Nem vettek részt azonban a Magyar Párt tagjai, de távol mAradtak a román hivatalosságok is; a parasztpártiak pedig a magyarokra támadtak. Nicolae Iorga-, Móricz Zsigmond-, Lengyel Menyhért-, I. L. Caragiale- és Moliére-darabokat adtak elő.
A művészetek útján könnyebb volt a közeledés románok és magyarok közt. A legérdekesebb Bartók Béla esete. A román népzene iránt tanúsított érdeklődésének köszönhetően a zeneszerző román körökben is nagyon népszerű volt. Gyűjtéseit még 1909-ben kezdte, és az eredményesség érdekében románul is megtanult. 1924-ben fesztivált szerveztek a tiszteletére; George Enescuval közösen lépett fel, és országos turnén vett részt a Károly király művelődési alapítvány égisze alatt. Románbarát magatartása miatt kivívta a szélsőséges nacionalista magyarországi magyarok haragját, elbocsátották a Budapesti zeneakadémiáról is. Nem kímélték a román nacionalisták sem, horthysta ügynöknek titulálták. Kodály Zoltánt, Bartókkal ellentétben a románok ellenségének tartották. Az 1923-ban Pest, Buda és Óbuda egyesülésének 50. évfordulóján bemutatott Psalmus Hungaricus a bibliai Dávid 55. zsoltárának modern változata. A zsoltár szövegét Kecskeméti Vég Mihály írta át 1560 körül, és egy 1620-as vallásos énekkönyvben jelent meg. Az oratórium 1934-es, Radu Urlăţeanu vezényelte Temesvári és Aradi előadása nagy vihart kavart, ugyanis a zsoltár szövegét a trianoni Magyarország aktuális politikai helyzetének nézőpontjából értelmezték: egy elhagyott és elárult ország, amely Isten segítségét kéri. A román sajtó nyílt politikai vádakkal tűzdelt, habzó szájú kampánya miatt Urlăţeanu 1935-ben öngyilkos lett. A román hatóságok már 1923-ban elrendelték az 55. zsoltár visszavonását a református zsoltárkönyvekből. A zsoltár csak az 1999-es kiadásban került vissza a zsoltárkönyvbe, a Béza Tódor (Théodore de Bèze) szövegváltozatában, egy 1562-es genfi dallammal. Voltak formális művelődési események is, például 1931-ben a Cartea Românească Kiadónál megnyitották a Budapesti magyar művészek kiállítását Nicolae herceg patronátusa alatt; a királyi ház egyetlen képet sem vásárolt, maga a herceg is külföldön tartózkodott a megnyitó idején.
Az 1930-as gazdasági válság idején egyetlen figyelemre méltó kezdeményezése volt a Bukaresti magyarságnak: egy magyar nyelvű színház megalapítása, de a nagy költségek miatt ez az intézmény nagyon hamar csődbe ment. Nem tudjuk, ki kezdeményezte, és volt-e köze a közelgő parlamenti választásokhoz. 1930 májusában a Bukaresti Magyar Újság reklámkampányba kezdett a magyar színház megalapításáért, melynek vezetője Kovács Imre lett.
A kultuszminisztériumban főigazgatói tisztséget ellátó Liviu Rebreanu szkeptikus volt a kezdeményezést illetően, és szkeptikusak voltak a Magyar Párt vezetői is, de a magyarság lelkesen támogatta. Az előadásokat 1930 tavaszán kezdték volna el a Sărindari utcai Alhambra Színházban. A működési engedély jóváhagyását azonban túl sokáig húzták-halasztották, egyre több feltételt szabtak, egyebek mellett, hogy a társulat színészei román állampolgárok legyenek, és hogy az előadott darabok ne sértsék a románok érzéseit. Az első előadást végül a Magyar Társulat dísztermében tartották meg valamikor december vége felé. A magyarság színe-java ott volt, a bevétel 29 ezer lejre rúgott. Ezután azonban a bevételek drasztikusan csökkentek, hétezer, majd ötezer lejre, két hónappal később pedig már a színház csődjéről beszéltek. A bukás oka az volt, hogy a színházigazgatónak nem sikerült megfelelő termet bérelnie, az úri közönségnek a Zalomit utcai terem túl szegényes volt, a szegények számára pedig a jegy túl drága. Az Erdélyből érkező színészeknek még öltözőjük sem volt, a folyosón öltöztek, de elképesztően magas honoráriumot igényeltek; egy énekespáros havi 28 ezer lejt kért. Másfelől a Magyar Társulat minden előadásnál 1500 lej terembért kért, a bevétel legfeljebb azt fedezte, a honoráriumokra már nem futotta. Mégsem mondtak le végleg a színház ötletéről; e célból egy egyesületet is létrehoztak, amely rövid idő alatt 32 ezer lejt gyűjtött össze, egy megfelelőbb termet béreltek, a Posta mögötti Tesleanu Termet. A Pax Klubba tömörülő magyar zsidók is jelentős összeggel támogatták az újrakezdést. A jegyek ára eléggé magas volt, a páholyban 195 és 280 lej között; az olcsóbb helyekért 20 és 100 lej közötti összeget kellett fizetni. Az első előadást 1931. március 8-án Petru Groza is megnézte. Hamarosan ismét jelentkeztek a pénzügyi gondok, és április 19-én a Liedertafel Teremben megtartották az operaáriákból és magyar népzenéből álló búcsúelőadást. A jegy ára 60 és 150 lej között váltakozott. A színészeknek fellépőruháikat is zálogházba kellett adniuk, hogy ki tudják fizetni adósságaikat.
(folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
1921. március 19-én a katolikus és református püspök letette a hűségesküt a román államnak, azonban a Románia és Vatikán viszonyát szabályozó konkordátumot csak 1927-ben írták alá.
Valóban elérkezett az idő, hogy az erdélyi magyarok is elfogadják a trianoni szerződés aláírásával kialakult helyzetet. A jelt Kós Károly neves műépítész, a magyar kultúra egyik legnagyobb személyisége, a transzilvanizmus zászlóvivője adta meg, aki társszerzője volt az 1921. január 22-én megjelenő Kiáltó szónak. A röpirat jelentette a magyarság aktív részvételén alapuló új kulturális és politikai program kiindulópontját.
Bár a Bukaresti Hírlap megemlíti, a röpiratnak úgy tűnik, nem volt nagy visszhangja a megzavarodott Bukaresti magyarság körében. Kós felhívta a figyelmet, hogy mennyire fontos kimozdulni a passzivitásból, a kulturális megmAradásért harcolni: ,,...szembe kell néznünk a kérlelhetetlenül rideg valósággal, és nem szabad ámítanunk magunkat. (...) Az lesz a miénk, amit ki tudunk küzdeni magunknak. A bátraknak kiáltok hát, a harcolni akarónak, a kötelességtudóknak, a látni akaróknak, az előrenézőknek. (...) Az Élet nem vár, az Élet rohan.” A magyarok akkor lesznek lojálisak a román államhoz, írta Kós, „ha megadatik számunkra az új keretek között az a minimum, melyet mi nemzeti kultúránk, ősi szokásaink, faji öntudatunk, szociális érzéseink, gazdasági fejlődésünk szempontjából ezeresztendős múltunk tanulságaképpen nélkülözhetetlennek tudunk”.
A röpiratot elkobozták, és a román cenzort, aki engedélyezte megjelenését, elbocsátották. Még 1921-ben megalakul az erdélyi Magyar Szövetség, amelynek célkitűzése a kisebbségi jogok betartásának felügyelete volt, és amelynek Kós Károly lett a titkára. A szövetséget egy időre betiltották. A félelem legyőzése és a passzivitásból való kimozdulás létfontosságúvá vált. Az adott feltételek mellett azonban nem mindig sikerült megtalálni a legjobb megoldást. Szász István, a református egyház papja, jó tíz évvel később írta egy cikkében, hogy a Bukaresti magyarok képviselői jóhiszeműen, a közösség érdekében cselekedtek. Szemtanúja volt az eseményeknek, és részt vett a két Bukaresti magyar szövetség fúziójánál is. 1921. május 8-án történt az egyesülés, az új szövetség neve Szent Istvánnal Egyesült Magyar Társulat lett. Szabó István mestert választották meg elnöknek, a katolikus tanító Tokay Gyula lett a titkár. Szász István nem volt benne a vezetőségben, csak később lett a társulat titkára. A tagok száma 1434, közülük 897-en a katolikus szövetségből jöttek, 537-en pedig a Magyar Társaságból, amely már korábban egyesült a betegsegélyző és temetkezési egylettel és a művelődési egyesülettel.
A Magyar Társulat jelentős, 12 millió lejre becsült ingó és ingatlan vagyonnal és 40 ezer lej készpénzzel rendelkezett. A Szent István Egyesület vagyona jóval kisebb volt: 30 ezer lej készpénz és 400 ezer lej kötvényekben. Az új vezetőség első feladata elég kényes volt: bizonyítania kellett minden egyes tagja román állampolgárságát, hogy a társulatot elismerjék jogi személyként, és feloldják a Zalomit utcai székhely lefoglalását.
Az 1925-ben megjelent (a gyűjteményekben csak ez az egyetlen évszám található) Jogi személyként elismert társaságok és alapítványok évkönyvében megtalálható a Magyar Társulat is, pontatlan, Societatea de ajutor mutual Sf. Ştefan Şi Ungară – unite (Egyesült Szent István és Magyar Önsegélyző Társulat) megnevezéssel. Feltüntették a vezetőtanács tagjainak (elrománosított) nevét, foglalkozását, lakcímét és nemzetiségét is („mind románok”). Ez a lista kisebb mértékben eltér a magyar lapokban megjelent névsortól; mindenesetre egy pap sem szerepelt, a legtöbb tag kisiparos volt. A szabályzat szerint papok nem lehettek még csak egyszerű tagok sem, ami leszűkítette a kulturális tevékenységek körét, a társulat gyakorlatilag halálesetek vagy betegségek esetén működő önsegélyző egyletté alakult át. Bárki beléphetett a magyarok verejtékével és pénzével felépített társaságba, nemzetiségre, politikai hozzátartozásra vagy vallásra való tekintet nélkül. Habár történeti szempontból a Magyar Társulat a Bukaresti magyarság folytonosságának jelképe mArad, gyakorlatilag kirakatszervezetté vált anélkül, hogy bármilyen szerepet játszott volna a magyarok társadalmi-kulturális életében. A tagdíjak beszedésén túl semmi sem történik már ott, panaszolta Nagy Sándor, aki szerint az egyesítéssel és működési szabályzatával a társulat feladta régi énjét. Az egyesítést rossz házassághoz hasonlította; a szervezet, amelyet alapításától jórészt református papok vezettek, most a katolikusok befolyása alá került, akkor, amikor a román katolikus hatóságok fő célja mindenekelőtt a hívők elrománosítása volt. 1929-ben, amikor Nagy Sándor egy magyar egyetemi diákszálló megalapításához a Magyar Társulat támogatását kérte, visszautasították. Az új társulat nem érzett semmilyen felelősséget a Bukarestben rekedt hadiözvegyek és hadiárvák százaiért, sem az Erdélyből újonnan érkező, kétségbeesetten munkát kereső magyarok, köztük 13–14 éves hadiárvák tömegeiért, akik a szegény sorsú magyarok sorait szaporították. 1929-ben, a díszterem bérleti szerződésének lejártával, a társulat használni kívánta azt, és komoly összegeket fektetett felújításába. Egy év múlva azonban ismét kénytelen volt bérbe adni a Lido filmszínháznak. Az udvaron található vendéglőt is bérbe adták a Luther sörgyárnak (a jelenleg bontás alatt álló Griviţa gyár elődje), amely aztán felújította.
A Bukaresti kulturális élet, és ezen belül a román–magyar kapcsolatok némiképp eltérő módon alakultak. 1921-ben, amikor Octavian Goga költő-miniszter megnyugtató válaszokat adott a magyar sajtó számára, egy hasonlóan optimista interjú jelent meg a Nemzeti Színház igazgatójával, Victor Eftimiuval. Megtudhattuk, hogy a színház repertoárjában két magyar darab, Lengyel Menyhért és Madách Imre műve is szerepel, és a színház előcsarnokában leleplezték Madách Imre szobrát. Ez igazán merész lépés volt, ugyanis két év múlva, 1924-ben Kolozsváron irredentizmus vádjával betiltották Az ember tragédiáját. Egy másik forrásból arról értesültünk, hogy a Bulandra Társulat a Mária Királyné Színházban Molnár Ferenc darabját játszotta. Valamivel később, 1926-ban négy Bukaresti színházban is műsoron voltak magyar szerzők művei, a kedvenc Molnár Ferenc volt. Rendkívüli esemény volt 1925-ben, hogy Nicolae Iorga meghívta a Kolozsvári Magyar Színházat egy Bukaresti turnéra. A három előadást többek közt Victor Eftimiu, Mihail Sadoveanu és Petru Groza is megnézte. Nem vettek részt azonban a Magyar Párt tagjai, de távol mAradtak a román hivatalosságok is; a parasztpártiak pedig a magyarokra támadtak. Nicolae Iorga-, Móricz Zsigmond-, Lengyel Menyhért-, I. L. Caragiale- és Moliére-darabokat adtak elő.
A művészetek útján könnyebb volt a közeledés románok és magyarok közt. A legérdekesebb Bartók Béla esete. A román népzene iránt tanúsított érdeklődésének köszönhetően a zeneszerző román körökben is nagyon népszerű volt. Gyűjtéseit még 1909-ben kezdte, és az eredményesség érdekében románul is megtanult. 1924-ben fesztivált szerveztek a tiszteletére; George Enescuval közösen lépett fel, és országos turnén vett részt a Károly király művelődési alapítvány égisze alatt. Románbarát magatartása miatt kivívta a szélsőséges nacionalista magyarországi magyarok haragját, elbocsátották a Budapesti zeneakadémiáról is. Nem kímélték a román nacionalisták sem, horthysta ügynöknek titulálták. Kodály Zoltánt, Bartókkal ellentétben a románok ellenségének tartották. Az 1923-ban Pest, Buda és Óbuda egyesülésének 50. évfordulóján bemutatott Psalmus Hungaricus a bibliai Dávid 55. zsoltárának modern változata. A zsoltár szövegét Kecskeméti Vég Mihály írta át 1560 körül, és egy 1620-as vallásos énekkönyvben jelent meg. Az oratórium 1934-es, Radu Urlăţeanu vezényelte Temesvári és Aradi előadása nagy vihart kavart, ugyanis a zsoltár szövegét a trianoni Magyarország aktuális politikai helyzetének nézőpontjából értelmezték: egy elhagyott és elárult ország, amely Isten segítségét kéri. A román sajtó nyílt politikai vádakkal tűzdelt, habzó szájú kampánya miatt Urlăţeanu 1935-ben öngyilkos lett. A román hatóságok már 1923-ban elrendelték az 55. zsoltár visszavonását a református zsoltárkönyvekből. A zsoltár csak az 1999-es kiadásban került vissza a zsoltárkönyvbe, a Béza Tódor (Théodore de Bèze) szövegváltozatában, egy 1562-es genfi dallammal. Voltak formális művelődési események is, például 1931-ben a Cartea Românească Kiadónál megnyitották a Budapesti magyar művészek kiállítását Nicolae herceg patronátusa alatt; a királyi ház egyetlen képet sem vásárolt, maga a herceg is külföldön tartózkodott a megnyitó idején.
Az 1930-as gazdasági válság idején egyetlen figyelemre méltó kezdeményezése volt a Bukaresti magyarságnak: egy magyar nyelvű színház megalapítása, de a nagy költségek miatt ez az intézmény nagyon hamar csődbe ment. Nem tudjuk, ki kezdeményezte, és volt-e köze a közelgő parlamenti választásokhoz. 1930 májusában a Bukaresti Magyar Újság reklámkampányba kezdett a magyar színház megalapításáért, melynek vezetője Kovács Imre lett.
A kultuszminisztériumban főigazgatói tisztséget ellátó Liviu Rebreanu szkeptikus volt a kezdeményezést illetően, és szkeptikusak voltak a Magyar Párt vezetői is, de a magyarság lelkesen támogatta. Az előadásokat 1930 tavaszán kezdték volna el a Sărindari utcai Alhambra Színházban. A működési engedély jóváhagyását azonban túl sokáig húzták-halasztották, egyre több feltételt szabtak, egyebek mellett, hogy a társulat színészei román állampolgárok legyenek, és hogy az előadott darabok ne sértsék a románok érzéseit. Az első előadást végül a Magyar Társulat dísztermében tartották meg valamikor december vége felé. A magyarság színe-java ott volt, a bevétel 29 ezer lejre rúgott. Ezután azonban a bevételek drasztikusan csökkentek, hétezer, majd ötezer lejre, két hónappal később pedig már a színház csődjéről beszéltek. A bukás oka az volt, hogy a színházigazgatónak nem sikerült megfelelő termet bérelnie, az úri közönségnek a Zalomit utcai terem túl szegényes volt, a szegények számára pedig a jegy túl drága. Az Erdélyből érkező színészeknek még öltözőjük sem volt, a folyosón öltöztek, de elképesztően magas honoráriumot igényeltek; egy énekespáros havi 28 ezer lejt kért. Másfelől a Magyar Társulat minden előadásnál 1500 lej terembért kért, a bevétel legfeljebb azt fedezte, a honoráriumokra már nem futotta. Mégsem mondtak le végleg a színház ötletéről; e célból egy egyesületet is létrehoztak, amely rövid idő alatt 32 ezer lejt gyűjtött össze, egy megfelelőbb termet béreltek, a Posta mögötti Tesleanu Termet. A Pax Klubba tömörülő magyar zsidók is jelentős összeggel támogatták az újrakezdést. A jegyek ára eléggé magas volt, a páholyban 195 és 280 lej között; az olcsóbb helyekért 20 és 100 lej közötti összeget kellett fizetni. Az első előadást 1931. március 8-án Petru Groza is megnézte. Hamarosan ismét jelentkeztek a pénzügyi gondok, és április 19-én a Liedertafel Teremben megtartották az operaáriákból és magyar népzenéből álló búcsúelőadást. A jegy ára 60 és 150 lej között váltakozott. A színészeknek fellépőruháikat is zálogházba kellett adniuk, hogy ki tudják fizetni adósságaikat.
(folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. július 23.
Magyar Bukarest 19. (Hencz Hilda)
A román nyelvű érettségi vizsgákra vonatkozó törvények 1924-es megjelenéséig szállingózni kezdtek Bukarestbe a tanulmányaikat folytatni óhajtó fiatalok, akiket az erdélyi magyarok többsége „árulónak” tartott. Jövetelük legfőbb oka az volt, hogy rendkívül leszűkültek a választási lehetőségek a továbbtanulás terén. A magyarországi tanulmányokat nem ismerték el Romániában, és Kolozsváron majdnem az összes magyar kart megszüntették. Biztos karriert csak a teológia ígért, azonban ide túl sok volt a jelentkező. Más karokon csak román nyelven lehetett tanulni, és műegyetem, orvosi, gyógyszerész, jogi, műépítész vagy képzőművész képzés csak Bukarestben volt. A közgazdaságról nem nagyon tudott senki. 1924-ben Erdélyben mindössze 150 magyar egyetemista mAradt.
Az érettségi diploma lehetővé tette a beiratkozást bármelyik karra, felvételi vizsga nélkül. Az egyetemi tandíjak viszonylag alacsonyak voltak, azonban magasak a fenntartási költségek a diákok számára; sokba kerültek a nyomtatott egyetemi kurzusok is. Vagy albérletben laktak, vagy hotelszobát béreltek, kedvencük a Győzelem úti Splendid Hotel volt, az Athénée Palace-szal szemben (amelyet 1938-ban lebontottak). A magyar egyetemisták majdnem egyáltalán nem tudtak románul, de egy felkészítő év állt a rendelkezésükre, hogy megtanulják a nyelvet, nagyon értékessé vált a magyarul is tudó erdélyi román diáktársak segítsége. Az is igaz, hogy például az orvosi egyetemen nem is igazán volt szükség románnyelv-ismeretre, ugyanis minden előadást franciául tartottak; még N. Păulescu professzor kurzusa is franciául jelent meg nyomtatásban.
Néhányan az „árulók” közül emlékirataikban is megemlékeztek Bukaresti diákéveikről, Nagy András orvossal, az író Szemlér Ferenccel, a szobrász Fekete Józseffel több interjú is készült a kommunista időszakban. Fekete József (1903–1979) 1921-ben érkezett Bukarestbe. Rendkívüli tehetségét a vajdahunyadi acélművek aligazgatója fedezte föl, ahol inasként dolgozott. Mivel Budapesti továbbtanulási tervei elúsztak, rokoni tanácsra a Bukaresti Szépművészeti Iskolát választotta. Ekkor még az iskola nem volt felsőfokú tanintézmény, a státust csak a következő évtizedben nyerte el. Olyan híres szobrászoktól tanult, mint Franz Storck, Oscar Han és Dimitrie Paciurea.
Már diákként díjat nyert az 1925-ös hivatalos szalonban kiállított művével. A kötelező katonai szolgálat után, a szobrász Ion Jalea ajánlásával másfél évig, 1928 és 1929 között Lydia Kotzebuhe műhelyében dolgozott, ahol szabad kezet kapott, hogy Kotzebue makettvázlatai alapján elkészítse A repülősök emlékművét. Corneliu Vasiu számolt be az alkotási folyamatról, arról, hogy Fekete József hol változtatott a maketten, és hogyan vezette az emlékmű elkészítését a bronzba öntésig, ám nem tesz említést alkotói hozzájárulásáról. Mégis, Kotzebue makettjének publikálása után nyilvánvalóvá váltak a lényegi eltérések a terv és a ma ismert emlékmű között.
Kotzebue a román államtól több mint 800 ezer lejt kapott, az emlékmű megöntése és felállítása 3 383 000 lejbe került. A szobrásznő alkalmazottjaként dolgozó Fekete fizetéséről nincs értesülésünk. A több mint 20 méter magas emlékművet 1935. július 20-án avatták fel II. Károly király jelenlétében, ahogy arról a Bukaresti Gazeta municipală egy rövid hírben beszámolt. A hírt a Brassói Lapok is átvette a július 22-i számában, a lap időszakosan a fővárosban is megjelent Bukaresti Lapok címmel. Fekete nevét egyik lapban sem említik. Leírták azonban az avatóünnepség pompáját, ahol a király mellett a trónörökös herceg, a kormány tagjai, a hadsereg képviselői, a légforgalmi hatóságok és az egyház képviselői is részt vettek; katonai díszszemlét is tartottak.
Július 20., Szent Illés, a repülők védőszentjének napja a román repülők napja mAradt azóta is. Fekete hozzájárulását A repülősök emlékművének megalkotásához a legtöbb román szakmunka elhallgatja, nem említi a Bukaresti Kalauz (Ghidul Bucureştilor) és az enciklopédiák sem. Vélhetően nem lehetett egy magyar művész érdemeit elismerni az egyik legnagyszerűbb reprezentatív fővárosi emlékmű megalkotásában, annak ellenére, hogy Bukarestben akkor már több köztéri szobor állt német, francia, olasz de még magyar szobrásztól is, és nem sokkal később elkészült a horvát Ivan Mestrovici műve is.
Egy Bogdan Furtună nevű egyén 1939-ben azt állította, hogy az emlékmű teljes egészében Lydia Kotzebue „besszarábiai román” művész alkotása. Az emlékmű mai, a legsötétebb Ceauşescu-korban, 1983-ban odakerült felirata szerint egyetlen alkotója Lydia Kotzebue (1930–1935). Az is igaz, hogy a legtöbb román enciklopédiából az orosz származású művésznő neve is hiányzik; születési neve Suhanova volt, elvégezte a moszkvai képzőművészeti intézetet, tábornokfeleségként telepedett meg Bukarestben a bolsevik forradalom után. A Dinu C. Giurescu szerkesztette Istoria României în date (Románia története évszámokban) és Gheorghe Parusi Kronológiája mégis feltünteti mindkettejüket az emlékmű alkotóiként. A Román Akadémia égisze alatt megjelent Románia történelme csak Fekete Józsefet jelzi alkotóként, így állítva helyre az igazságot.
Tulajdonképpen lehet, hogy nem is szabad elvárni a románoktól, hogy tisztában legyenek a magyarok hozzájárulásával a romániai vagy akár a Bukaresti művészethez, tudományos élethez, kultúrához, amíg hiányoznak a román nyelvű referenciamunkák. Mégis, Fekete Józsefről megjelent 1977-ben egy román nyelvű kismonográfia Mircea Ţoca tollából; és a szobrász felesége is írhatott róla egy könyvet. M. Ţoca szerint Fekete életműve „a modern román szobrászat történetének egyik legérdekesebb és legeredetibb fejezete” és „A repülősök emlékműve kivitelezésének, de mindenekelőtt művészi értékeinek kritikus szemmel történő elemzése egyre inkább arra enged következtetni, hogy igazi alkotójának Fekete Józsefet tekintsük.” Kijelentését Ion Jalea Feketének címzett, 1970. február 12-én keltezett levele is megerősíti, amelyben azt jegyzi meg, hogy Lydia Kotzebue egyetlen más szobra sem indokolja, hogy az emlékművet neki tulajdonítsuk, míg Fekete alkotása „az első egy viszonylag nagyszámú, a repülő embert ábrázoló szoborsorozatból”.
A repülősök emlékművének megalkotására kiírt pályázat díjazásáról nemrég előkerült információk még inkább erősítik a Lydia Kotzebue tehetségével kapcsolatos kétségeket. Annak ellenére, hogy úgy tűnik, a legjobb terv Medrea Corneliu szobrászé volt, Cantacuzino professzor, a zsűri elnöke házasságán keresztüli rokonának, Lydia Kotzebuenek ítélte az első díjat. A szobrásznő 1917-ben az ogyesszai forradalmi törvényszék bírónője volt, ahol halálra ítéltek egy román tábornokot a Cantacuzino családból. Kotzebue szerelmes lett a tábornokba, kimentette a börtönből, és Romániába menekültek. Fekete munkái közül meg kell említenünk Dumitru Hubert repülőkapitány emlékművét (1935) a Bellu katonai temetőben (szignó nélkül), a Repülős szobrát a Nagyváradi repülőtér csarnokában (1975) és a Horea, Cloşca és Crişan emlékművet (1937).
Fekete művei tovább élnek, annak dacára, hogy neve nem mAradt meg a Bukarestiek kollektív emlékezetében, és a Nagyváradiakéban sem, pedig ott élt 35 évig. A Központi Katonai Kör (Cercul Militar Central) 2009-ben a repülők napja alkalmából szervezett kiállításon bemutatta szobrainak két kis léptékű másolatát. A szobrokon a Fekete név (fordításban Negru) román változata szerepel: I. Negrulea. Ezt a nevet viselte a művész, amíg Bukarestben lakott, talán azért, hogy elfogadtassa magát a románokkal, feleségül is román nőt, Anisia Dumitrut vett el 1933-ban.
Miután lejárt a Lydia Kotzebuevel kötött szerződése, Feketét 1930-ban állatformázó szobrásznak nevezték ki a Zootechnikai Intézethez, tulajdonképpen ő volt a legnevesebb állatszobrász Romániában. Több megrendelést is kapott ebben a korszakban, és a Bukaresti hivatalos kiállításokon több díjat nyert. 1931-ben megfaragta Assisi Szent Ferenc kültéri szobrát a Szűz Mária Királynő római katolikus templom számára. Nevét és az alkotás évét belevésték a szobor talapzatába, azonban szinte olvashatatlanná vált az utolsó „restaurálás” során.
A Páduai Szent Antalnak szentelt, Colentina negyedbeli római katolikus templom számára 1937-ben külső domborműveket készített, ezeken azonban nem szerepel szignója. A katolikus magyarok lapja a munkálat kivitelezőjeként említi, de részletekkel nem szolgál. A műről Ţoca is említést tett könyvében. Még készített néhány domborművet a jogi kar épületébe, az igazságügyi minisztérium Erzsébet királyné sugárúti bejáratához, a Mezőgazdasági Bankhoz és a Colentina Kórház számára, utóbbi három azonban 1990 után eltűnt. 1951-ben még egyszer felkérték a Bukarestiek, feltehetően a Magyar Népi Szövetség, Mark Twain mellszobrának elkészítésére, amely ma is a Herăstrău Parkban található (nevét román helyesírással Fechetenek írták). A kommunizmus idején adott interjúiban nem tett említést vallási témájú műveiről.
Habár sokra tartották, mégsem tudott a művészek élvonalába kerülni, ezért húsz év Bukaresti tartózkodás után Nagyváradon telepedett meg.
A képzőművészetre több magyar diák járt, megemlíthetjük Andrássy Zoltánt, Bene Józsefet (1924–1928 között), Zsiga Jánost (Ioan Jiga), 1928–1933 között és Abodi Nagy Bélát (1936–1940 között). Előbb vagy utóbb mind elhagyták Bukarestet, inkább Erdélyt választották; a kommunista korszakban karriert futottak be a Kolozsvári képzőművészeti intézetnél, Andrássy egy ideig az intézet helyettes rektora volt. Egy másik fiatal tehetség, Jakab András, az Anastase Simu-díj nyertese 1939-ben elhunyt egy, a rendőrség és a Vasgárda tagjai között lezajló lövöldözés ártatlan áldozataként. (folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A román nyelvű érettségi vizsgákra vonatkozó törvények 1924-es megjelenéséig szállingózni kezdtek Bukarestbe a tanulmányaikat folytatni óhajtó fiatalok, akiket az erdélyi magyarok többsége „árulónak” tartott. Jövetelük legfőbb oka az volt, hogy rendkívül leszűkültek a választási lehetőségek a továbbtanulás terén. A magyarországi tanulmányokat nem ismerték el Romániában, és Kolozsváron majdnem az összes magyar kart megszüntették. Biztos karriert csak a teológia ígért, azonban ide túl sok volt a jelentkező. Más karokon csak román nyelven lehetett tanulni, és műegyetem, orvosi, gyógyszerész, jogi, műépítész vagy képzőművész képzés csak Bukarestben volt. A közgazdaságról nem nagyon tudott senki. 1924-ben Erdélyben mindössze 150 magyar egyetemista mAradt.
Az érettségi diploma lehetővé tette a beiratkozást bármelyik karra, felvételi vizsga nélkül. Az egyetemi tandíjak viszonylag alacsonyak voltak, azonban magasak a fenntartási költségek a diákok számára; sokba kerültek a nyomtatott egyetemi kurzusok is. Vagy albérletben laktak, vagy hotelszobát béreltek, kedvencük a Győzelem úti Splendid Hotel volt, az Athénée Palace-szal szemben (amelyet 1938-ban lebontottak). A magyar egyetemisták majdnem egyáltalán nem tudtak románul, de egy felkészítő év állt a rendelkezésükre, hogy megtanulják a nyelvet, nagyon értékessé vált a magyarul is tudó erdélyi román diáktársak segítsége. Az is igaz, hogy például az orvosi egyetemen nem is igazán volt szükség románnyelv-ismeretre, ugyanis minden előadást franciául tartottak; még N. Păulescu professzor kurzusa is franciául jelent meg nyomtatásban.
Néhányan az „árulók” közül emlékirataikban is megemlékeztek Bukaresti diákéveikről, Nagy András orvossal, az író Szemlér Ferenccel, a szobrász Fekete Józseffel több interjú is készült a kommunista időszakban. Fekete József (1903–1979) 1921-ben érkezett Bukarestbe. Rendkívüli tehetségét a vajdahunyadi acélművek aligazgatója fedezte föl, ahol inasként dolgozott. Mivel Budapesti továbbtanulási tervei elúsztak, rokoni tanácsra a Bukaresti Szépművészeti Iskolát választotta. Ekkor még az iskola nem volt felsőfokú tanintézmény, a státust csak a következő évtizedben nyerte el. Olyan híres szobrászoktól tanult, mint Franz Storck, Oscar Han és Dimitrie Paciurea.
Már diákként díjat nyert az 1925-ös hivatalos szalonban kiállított művével. A kötelező katonai szolgálat után, a szobrász Ion Jalea ajánlásával másfél évig, 1928 és 1929 között Lydia Kotzebuhe műhelyében dolgozott, ahol szabad kezet kapott, hogy Kotzebue makettvázlatai alapján elkészítse A repülősök emlékművét. Corneliu Vasiu számolt be az alkotási folyamatról, arról, hogy Fekete József hol változtatott a maketten, és hogyan vezette az emlékmű elkészítését a bronzba öntésig, ám nem tesz említést alkotói hozzájárulásáról. Mégis, Kotzebue makettjének publikálása után nyilvánvalóvá váltak a lényegi eltérések a terv és a ma ismert emlékmű között.
Kotzebue a román államtól több mint 800 ezer lejt kapott, az emlékmű megöntése és felállítása 3 383 000 lejbe került. A szobrásznő alkalmazottjaként dolgozó Fekete fizetéséről nincs értesülésünk. A több mint 20 méter magas emlékművet 1935. július 20-án avatták fel II. Károly király jelenlétében, ahogy arról a Bukaresti Gazeta municipală egy rövid hírben beszámolt. A hírt a Brassói Lapok is átvette a július 22-i számában, a lap időszakosan a fővárosban is megjelent Bukaresti Lapok címmel. Fekete nevét egyik lapban sem említik. Leírták azonban az avatóünnepség pompáját, ahol a király mellett a trónörökös herceg, a kormány tagjai, a hadsereg képviselői, a légforgalmi hatóságok és az egyház képviselői is részt vettek; katonai díszszemlét is tartottak.
Július 20., Szent Illés, a repülők védőszentjének napja a román repülők napja mAradt azóta is. Fekete hozzájárulását A repülősök emlékművének megalkotásához a legtöbb román szakmunka elhallgatja, nem említi a Bukaresti Kalauz (Ghidul Bucureştilor) és az enciklopédiák sem. Vélhetően nem lehetett egy magyar művész érdemeit elismerni az egyik legnagyszerűbb reprezentatív fővárosi emlékmű megalkotásában, annak ellenére, hogy Bukarestben akkor már több köztéri szobor állt német, francia, olasz de még magyar szobrásztól is, és nem sokkal később elkészült a horvát Ivan Mestrovici műve is.
Egy Bogdan Furtună nevű egyén 1939-ben azt állította, hogy az emlékmű teljes egészében Lydia Kotzebue „besszarábiai román” művész alkotása. Az emlékmű mai, a legsötétebb Ceauşescu-korban, 1983-ban odakerült felirata szerint egyetlen alkotója Lydia Kotzebue (1930–1935). Az is igaz, hogy a legtöbb román enciklopédiából az orosz származású művésznő neve is hiányzik; születési neve Suhanova volt, elvégezte a moszkvai képzőművészeti intézetet, tábornokfeleségként telepedett meg Bukarestben a bolsevik forradalom után. A Dinu C. Giurescu szerkesztette Istoria României în date (Románia története évszámokban) és Gheorghe Parusi Kronológiája mégis feltünteti mindkettejüket az emlékmű alkotóiként. A Román Akadémia égisze alatt megjelent Románia történelme csak Fekete Józsefet jelzi alkotóként, így állítva helyre az igazságot.
Tulajdonképpen lehet, hogy nem is szabad elvárni a románoktól, hogy tisztában legyenek a magyarok hozzájárulásával a romániai vagy akár a Bukaresti művészethez, tudományos élethez, kultúrához, amíg hiányoznak a román nyelvű referenciamunkák. Mégis, Fekete Józsefről megjelent 1977-ben egy román nyelvű kismonográfia Mircea Ţoca tollából; és a szobrász felesége is írhatott róla egy könyvet. M. Ţoca szerint Fekete életműve „a modern román szobrászat történetének egyik legérdekesebb és legeredetibb fejezete” és „A repülősök emlékműve kivitelezésének, de mindenekelőtt művészi értékeinek kritikus szemmel történő elemzése egyre inkább arra enged következtetni, hogy igazi alkotójának Fekete Józsefet tekintsük.” Kijelentését Ion Jalea Feketének címzett, 1970. február 12-én keltezett levele is megerősíti, amelyben azt jegyzi meg, hogy Lydia Kotzebue egyetlen más szobra sem indokolja, hogy az emlékművet neki tulajdonítsuk, míg Fekete alkotása „az első egy viszonylag nagyszámú, a repülő embert ábrázoló szoborsorozatból”.
A repülősök emlékművének megalkotására kiírt pályázat díjazásáról nemrég előkerült információk még inkább erősítik a Lydia Kotzebue tehetségével kapcsolatos kétségeket. Annak ellenére, hogy úgy tűnik, a legjobb terv Medrea Corneliu szobrászé volt, Cantacuzino professzor, a zsűri elnöke házasságán keresztüli rokonának, Lydia Kotzebuenek ítélte az első díjat. A szobrásznő 1917-ben az ogyesszai forradalmi törvényszék bírónője volt, ahol halálra ítéltek egy román tábornokot a Cantacuzino családból. Kotzebue szerelmes lett a tábornokba, kimentette a börtönből, és Romániába menekültek. Fekete munkái közül meg kell említenünk Dumitru Hubert repülőkapitány emlékművét (1935) a Bellu katonai temetőben (szignó nélkül), a Repülős szobrát a Nagyváradi repülőtér csarnokában (1975) és a Horea, Cloşca és Crişan emlékművet (1937).
Fekete művei tovább élnek, annak dacára, hogy neve nem mAradt meg a Bukarestiek kollektív emlékezetében, és a Nagyváradiakéban sem, pedig ott élt 35 évig. A Központi Katonai Kör (Cercul Militar Central) 2009-ben a repülők napja alkalmából szervezett kiállításon bemutatta szobrainak két kis léptékű másolatát. A szobrokon a Fekete név (fordításban Negru) román változata szerepel: I. Negrulea. Ezt a nevet viselte a művész, amíg Bukarestben lakott, talán azért, hogy elfogadtassa magát a románokkal, feleségül is román nőt, Anisia Dumitrut vett el 1933-ban.
Miután lejárt a Lydia Kotzebuevel kötött szerződése, Feketét 1930-ban állatformázó szobrásznak nevezték ki a Zootechnikai Intézethez, tulajdonképpen ő volt a legnevesebb állatszobrász Romániában. Több megrendelést is kapott ebben a korszakban, és a Bukaresti hivatalos kiállításokon több díjat nyert. 1931-ben megfaragta Assisi Szent Ferenc kültéri szobrát a Szűz Mária Királynő római katolikus templom számára. Nevét és az alkotás évét belevésték a szobor talapzatába, azonban szinte olvashatatlanná vált az utolsó „restaurálás” során.
A Páduai Szent Antalnak szentelt, Colentina negyedbeli római katolikus templom számára 1937-ben külső domborműveket készített, ezeken azonban nem szerepel szignója. A katolikus magyarok lapja a munkálat kivitelezőjeként említi, de részletekkel nem szolgál. A műről Ţoca is említést tett könyvében. Még készített néhány domborművet a jogi kar épületébe, az igazságügyi minisztérium Erzsébet királyné sugárúti bejáratához, a Mezőgazdasági Bankhoz és a Colentina Kórház számára, utóbbi három azonban 1990 után eltűnt. 1951-ben még egyszer felkérték a Bukarestiek, feltehetően a Magyar Népi Szövetség, Mark Twain mellszobrának elkészítésére, amely ma is a Herăstrău Parkban található (nevét román helyesírással Fechetenek írták). A kommunizmus idején adott interjúiban nem tett említést vallási témájú műveiről.
Habár sokra tartották, mégsem tudott a művészek élvonalába kerülni, ezért húsz év Bukaresti tartózkodás után Nagyváradon telepedett meg.
A képzőművészetre több magyar diák járt, megemlíthetjük Andrássy Zoltánt, Bene Józsefet (1924–1928 között), Zsiga Jánost (Ioan Jiga), 1928–1933 között és Abodi Nagy Bélát (1936–1940 között). Előbb vagy utóbb mind elhagyták Bukarestet, inkább Erdélyt választották; a kommunista korszakban karriert futottak be a Kolozsvári képzőművészeti intézetnél, Andrássy egy ideig az intézet helyettes rektora volt. Egy másik fiatal tehetség, Jakab András, az Anastase Simu-díj nyertese 1939-ben elhunyt egy, a rendőrség és a Vasgárda tagjai között lezajló lövöldözés ártatlan áldozataként. (folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. július 30.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest 20. (Részletek)
Az „árulók” nemzedékéből többen az orvosi egyetemre, a jogi karra, a műegyetemre vagy a bölcsészkarra iratkoztak be. Az első Bukarestbe érkező magyar egyetemista lányok között volt Bándi Ilona, aki román–német szakon diplomázott 1923-ban anyja unszolására. Bukarestbe jött a fiatal Nagy András is, az orvosi egyetemre, habár nem is volt benne biztos, hogy egyáltalán létezik itt ilyen.
Majdnem egy szót sem tudott románul, már a beiratkozása is kész kaland volt. A kar titkára szembevágta vele iratait, mondván: ,,Ha nem tudsz románul, menj Afganisztánba, mert csak ott nem tudnak románul.” Az előadásokból egy szót sem értett, és az elméleti vizsgáit őszre halasztotta. Harmadévesen már a Brâncoveanu-kórház külsős orvosa volt; egy további sikeres vizsga után három évre a kórház belső orvosa lett, így biztosítottá vált szállása és ellátása, azonban ő minél hamarabb szeretett volna visszatérni Erdélybe. Diákként nézte végig 1923-ban a Vasgárda zsidóellenes tüntetéseit, ennek az erős szervezetnek nagyon sok követője volt; abban az időben azonban a magyarok még nem álltak a gárda támadásainak célkeresztjében. Bukarestben újra találkozott a jogot hallgató Szemlér Ferenccel, akit Brassóból ismert. Mindketten megírták visszaemlékezéseiket egyetemi éveikről, kapcsolataikról a református közösséggel, és szóltak Nagy Sándor lelkészről is. Szemlér Ferenc hálával emlékezik egy román egyetemista társára, akinek köszönhetően megtanulta a nyelvet. Tanulmányai végeztével Szemlér elhagyta Bukarestet, ám 1956-ban visszatért, és a fővárosban telepedett meg, elszigetelve nemzettársaitól. Két lánya román férjet választott, Lendvay Éva (1935–2016), dr. Herskovits Erzsébettel kötött első házasságából származó lánya Brassóban született, élete nagy részét itt is töltötte költőként és műfordítóként, a rádió magyar adásának szerkesztőjeként. Másik lánya, Mocanu Szemlér Judit a Kriterion Kiadónál volt szerkesztő 1969–1991 között.
A fiatal Póti Géza később, 1936-ban érkezett Bukarestbe; románul is tudott, és tudomása volt a magyar diákszálló létezéséről. Miután elvégezte a zilahi magyar felekezeti középiskolát, Nagyváradon kellett román nyelven leérettségiznie; az ottani központhoz tartozott több erdélyi magyar középiskola. A vizsgabizottság elnöke Constantin Daicoviciu volt. Nagyromániában már csak pár magyar középiskola mAradt, ezek is mind felekezetiek, még Temesváron vagy Nagyváradon sem volt egy sem; hat tagozat mAradt Kézdi megyében és egy Háromszéken, Csík és Maros-Torda megyében minden magyar tagozatot felszámoltak. Az 1936/37-es tanévben csak 4527 gyermek tanulhatott magyar nyelven. Osztálya hiába volt nagyon erős, csak négyüknek sikerült az érettségi vizsgája, ősszel senkinek sem, és a későbbiek során még három-négynek. A történelmet, földrajzot és román nyelvet amúgy is románul tanulták, ezekkel a vizsgán nem volt gondjuk. De a magyar nyelven tanult tantárgyak: a filozófia, matematika, fizika és természetrajz vizsgáin „bizony nem volt könnyű románul felelni”.
Nagy Sándor (1894–1954) parókiás lelkész 1925-ben érkezett Bukarestbe, s azonnal a magyar egyetemisták találkozóhelyévé tette a református parókiát, kulturális és tudományos tevékenységeket szervezett számukra. Lenyűgöző személyiségének ereje a Koós Ferencéhez hasonlítható. A háború kitörésekor otthagyta a Budapesti műegyetemet, és katonának állt. Amikor megsebesült, és harcképtelennek nyilvánították, a teológia felé fordult. Bukarestben Köblös Endre ideiglenes lelkipásztort váltotta. A kántori lakás kivételével a parókia épületét lefoglalva és bérlőkkel teli, a templomot megrongálva, a levéltárat széthányva, a közösség egyesületeit szétbomlasztva, a Magyar Társulatot lebénulva találta, a hívek között pedig közömbösség és széthúzás uralkodott. (...) A hitközség minden tevékenysége egy 30 négyzetméteres teremben zajlott, amely egy időben volt lelkészi hivatal, a Koós Ferenc Egyesület tevékenységének helyszíne és könyvtár; itt tartották a bibliaórákat, a református iparos kört és a kórus próbáit. Egyházi adót 800 család, megközelítőleg 2200-an fizettek.
A Nagy Sándorra váró feladatok messze meghaladták anyagi és fizikai képességeit, de ő mindet felvállalta, és megpróbálta a lehetetlent is, meggyőződése volt, hogy a magyarság csak a református hiten, a nemzeti identitás egyedüli megőrzőjén keresztül tud újjászületni. Habár a nyakra-főre alakított értelmetlen egyesületek ellensége volt, hamarosan tízre emelkedett a református egyesületek és körök száma: nő- és lányegylet, férfiszövetség, keresztény fiatalok egyesülete, a gyermekszeretet-egylet, Koós Ferenc Kör, Lídia Kör, iparoskör, cserkészkör, kórus. Tisztában volt azonban azzal, hogy ezek a körök nem képesek a sokezres Bukaresti magyarság szükségleteit ellátni, egyesek más felekezetűek, mások ateisták lévén, és sokan igyekeztek szabadulni az erkölcsi kötöttségektől. A Koós Ferenc Kört 1925-ben alapította, az első világháború után ez volt az első nagy társadalmi szervezet; programjában szerepelt az ismeretterjesztés, az olvasó- és bibliaórák, koncertek, színielőadások, szavalóestek szervezése, de táncmulatságok vagy bálok tartása is. Nagy felismerte az értelmiségiek új nemzedékének szerepét, ő volt az első, aki támogatta az Erdélyből érkező magyar diákokat, kiszakította őket az elszigeteltségből és bevonta a közösség életébe; e célból létrehozta az első művelődési-tudományos tagozatot. Bármelyik magyar egyetemista beiratkozhatott, vallásra való tekintet nélkül, a katolikus Nagy András orvostanhallgató lett a szekció első elnöke. Az egyetemisták kötelesek voltak havonta egyszer segíteni a lelkésznek az eklézsia adminisztratív ügyeinek intézésében: a hívek különféle nyilvántartásokba való bevezetésében, a missziós tevékenységben vagy a magyarok összeírásában. Kezdetben a körnek 46 tagja volt, ez a szám tíz év alatt 197-re emelkedett. A Sf. Voievozi utcai épület visszaszerezése után a képzőművész egyetemistáknak kiállítótermet biztosítottak. A körön az egyetemisták kapcsolatba kerültek magyar és román értelmiségiekkel is, valamint a Magyar Párt politikusaival. A fiatal értelmiségiek egyike volt Rohonyi Vilmos mérnök, aki hivatali okokból hat évig élt Bukarestben. A bécsi szerződés után Budapestre ment, 1945-ben visszatért Kolozsvárra; a szintén Bukarestben végzett Jenei Dezsővel társszerzője a magyar–román és román–magyar műszaki szótárnak.
1930-ban a Koós Ferenc Kör vendége volt Dimitrie Gusti, a magyarok körében nagy népszerűségnek örvendő szociológus, akit az Erdélyi Fiatalok mozgalmának tagja, az akkor egyetemista Mikó Imre hívott meg. Mikó sok évig lakott Bukarestben, 1936–1938 között a Magyar Párt tagjaként a helyi fiókszervezet titkára volt. Nemzetközi jogot is végzett Párizsban (1934/36). II. Károly diktatúrája alatt ügyvédi irodát vezetett, 1940 és 1944 között magyar országgyűlési képviselő volt; megírta a magyarság két világháború közötti politikai történetét. A kommunista korszakban rövid ideig félreállították, de aztán balos nézeteinek köszönhetően visszatérhetett; a Kriterion Kiadónál megjelent egy tanulmánykötete.
A véletlen úgy hozta, hogy a Budapesti Lükő Gábor (1909–2001) is a Gusti-iskola lelkes hívévé váljék. Ady és Bartók hatására kezdett érdeklődni a román néphagyomány iránt, 1931-ben érkezett Bukarestbe, megtanult románul, Constantin Brăiloiu tanácsolta neki, hogy a moldvai csángó paraszti kultúrát kutassa; itt azonban, bár nála volt az időközben miniszterré előléptetett Gusti ajánlólevele, letartóztatták, kihallgatták és 1933-ban kiutasították.
A Gusti-iskola vonzáskörébe került egy másik magyar is, a Bukaresti orvos, Bakk Elek testvére, a Párizsban végzett román–francia tanár, Bakk Péter (1908–1945). Kezdetben két másik magyarral együtt őt is bevették abba a csapatba, amely az udvarhelyszéki Siklódon kutatott volna, ám a Királyi Kulturális Alapítvány vezetősége nem vállalta annak kockázatát, hogy a román kutatócsoportban magyarok is helyet kapjanak. Egy 1937-es levelében Bakk Péter megmagyarázta, hogy mi állt az alapítvány programjából való kizárásuk mögött, és ezzel pontos képet ad a két világháború közötti interetnikus kapcsolatokról is. A szabadságon lévő Gusti megüzente az alapítványnak, hogy nem avatkozik bele, foglalkozzanak az üggyel helyettesei „legjobb belátásuk szerint”. Emanuil Bucuţa, az alapítvány igazgatója félt a liberálisok sajtótámadásaitól és a román szélsőjobbtól, főként, hogy az Astra Egyesület már beterjesztett egy tiltakozást a királyhoz. Ugyanakkor az alapítvány statútuma a kisebbségiekre való utalás nélkül fogalmazta meg, hogy célja „a román falvak felemelése”, így a magyarokat végül kizárták a csapatból.
Rövid idővel a diáktagozat megalakulása után felmerült a fiatalok elszállásolásának kérdése is. Az állami kollégiumokban hiába próbáltak helyet keresni, hisz még a románok is ugyanezen gonddal küszködtek, és mindez kisebbségellenes diáktüntetésekhez is vezetett. A református parókia ingatlanjait valószínűleg 1928-ban szolgáltatták vissza; ekkor a diákszálló a Sf. Voievozi utcai református iskola épületébe költözött. Az itteni magyarok művelődési és tudományos tevékenysége a román állambiztonsági szervek megfigyelése alatt állt. Egy 1937. május 17-én keltezett feljegyzésből tudjuk, hogy a felsőoktatást szabályozó törvény megjelenése után a magyar kollégiumot rövid időre bezárták, a diákokat kilakoltatták, mivel az új törvény nem engedélyezte magánbentlakások működtetését. A magyar diákok a jelentés szerint politizáltak is, pedig a törvény ezt is tiltotta. A Kos Karoly (sic!) egyetemi kört pedig egyenesen „irredenta tevékenységű magyar nacionalista szervezetnek” titulálták. Az 1938. július 1-jei és az 1941. április 8-ai jelentések beszámoltak a „Koós Ferenc irredenta kör” tevékenységéről, ahol „irredenta jellegű beszédeket és konferenciákat” tartanak. Végül csak egyetlen diákot sikerült megvádolni kommunista agitációval, akit ki is rúgtak a bentlakásból. (folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az „árulók” nemzedékéből többen az orvosi egyetemre, a jogi karra, a műegyetemre vagy a bölcsészkarra iratkoztak be. Az első Bukarestbe érkező magyar egyetemista lányok között volt Bándi Ilona, aki román–német szakon diplomázott 1923-ban anyja unszolására. Bukarestbe jött a fiatal Nagy András is, az orvosi egyetemre, habár nem is volt benne biztos, hogy egyáltalán létezik itt ilyen.
Majdnem egy szót sem tudott románul, már a beiratkozása is kész kaland volt. A kar titkára szembevágta vele iratait, mondván: ,,Ha nem tudsz románul, menj Afganisztánba, mert csak ott nem tudnak románul.” Az előadásokból egy szót sem értett, és az elméleti vizsgáit őszre halasztotta. Harmadévesen már a Brâncoveanu-kórház külsős orvosa volt; egy további sikeres vizsga után három évre a kórház belső orvosa lett, így biztosítottá vált szállása és ellátása, azonban ő minél hamarabb szeretett volna visszatérni Erdélybe. Diákként nézte végig 1923-ban a Vasgárda zsidóellenes tüntetéseit, ennek az erős szervezetnek nagyon sok követője volt; abban az időben azonban a magyarok még nem álltak a gárda támadásainak célkeresztjében. Bukarestben újra találkozott a jogot hallgató Szemlér Ferenccel, akit Brassóból ismert. Mindketten megírták visszaemlékezéseiket egyetemi éveikről, kapcsolataikról a református közösséggel, és szóltak Nagy Sándor lelkészről is. Szemlér Ferenc hálával emlékezik egy román egyetemista társára, akinek köszönhetően megtanulta a nyelvet. Tanulmányai végeztével Szemlér elhagyta Bukarestet, ám 1956-ban visszatért, és a fővárosban telepedett meg, elszigetelve nemzettársaitól. Két lánya román férjet választott, Lendvay Éva (1935–2016), dr. Herskovits Erzsébettel kötött első házasságából származó lánya Brassóban született, élete nagy részét itt is töltötte költőként és műfordítóként, a rádió magyar adásának szerkesztőjeként. Másik lánya, Mocanu Szemlér Judit a Kriterion Kiadónál volt szerkesztő 1969–1991 között.
A fiatal Póti Géza később, 1936-ban érkezett Bukarestbe; románul is tudott, és tudomása volt a magyar diákszálló létezéséről. Miután elvégezte a zilahi magyar felekezeti középiskolát, Nagyváradon kellett román nyelven leérettségiznie; az ottani központhoz tartozott több erdélyi magyar középiskola. A vizsgabizottság elnöke Constantin Daicoviciu volt. Nagyromániában már csak pár magyar középiskola mAradt, ezek is mind felekezetiek, még Temesváron vagy Nagyváradon sem volt egy sem; hat tagozat mAradt Kézdi megyében és egy Háromszéken, Csík és Maros-Torda megyében minden magyar tagozatot felszámoltak. Az 1936/37-es tanévben csak 4527 gyermek tanulhatott magyar nyelven. Osztálya hiába volt nagyon erős, csak négyüknek sikerült az érettségi vizsgája, ősszel senkinek sem, és a későbbiek során még három-négynek. A történelmet, földrajzot és román nyelvet amúgy is románul tanulták, ezekkel a vizsgán nem volt gondjuk. De a magyar nyelven tanult tantárgyak: a filozófia, matematika, fizika és természetrajz vizsgáin „bizony nem volt könnyű románul felelni”.
Nagy Sándor (1894–1954) parókiás lelkész 1925-ben érkezett Bukarestbe, s azonnal a magyar egyetemisták találkozóhelyévé tette a református parókiát, kulturális és tudományos tevékenységeket szervezett számukra. Lenyűgöző személyiségének ereje a Koós Ferencéhez hasonlítható. A háború kitörésekor otthagyta a Budapesti műegyetemet, és katonának állt. Amikor megsebesült, és harcképtelennek nyilvánították, a teológia felé fordult. Bukarestben Köblös Endre ideiglenes lelkipásztort váltotta. A kántori lakás kivételével a parókia épületét lefoglalva és bérlőkkel teli, a templomot megrongálva, a levéltárat széthányva, a közösség egyesületeit szétbomlasztva, a Magyar Társulatot lebénulva találta, a hívek között pedig közömbösség és széthúzás uralkodott. (...) A hitközség minden tevékenysége egy 30 négyzetméteres teremben zajlott, amely egy időben volt lelkészi hivatal, a Koós Ferenc Egyesület tevékenységének helyszíne és könyvtár; itt tartották a bibliaórákat, a református iparos kört és a kórus próbáit. Egyházi adót 800 család, megközelítőleg 2200-an fizettek.
A Nagy Sándorra váró feladatok messze meghaladták anyagi és fizikai képességeit, de ő mindet felvállalta, és megpróbálta a lehetetlent is, meggyőződése volt, hogy a magyarság csak a református hiten, a nemzeti identitás egyedüli megőrzőjén keresztül tud újjászületni. Habár a nyakra-főre alakított értelmetlen egyesületek ellensége volt, hamarosan tízre emelkedett a református egyesületek és körök száma: nő- és lányegylet, férfiszövetség, keresztény fiatalok egyesülete, a gyermekszeretet-egylet, Koós Ferenc Kör, Lídia Kör, iparoskör, cserkészkör, kórus. Tisztában volt azonban azzal, hogy ezek a körök nem képesek a sokezres Bukaresti magyarság szükségleteit ellátni, egyesek más felekezetűek, mások ateisták lévén, és sokan igyekeztek szabadulni az erkölcsi kötöttségektől. A Koós Ferenc Kört 1925-ben alapította, az első világháború után ez volt az első nagy társadalmi szervezet; programjában szerepelt az ismeretterjesztés, az olvasó- és bibliaórák, koncertek, színielőadások, szavalóestek szervezése, de táncmulatságok vagy bálok tartása is. Nagy felismerte az értelmiségiek új nemzedékének szerepét, ő volt az első, aki támogatta az Erdélyből érkező magyar diákokat, kiszakította őket az elszigeteltségből és bevonta a közösség életébe; e célból létrehozta az első művelődési-tudományos tagozatot. Bármelyik magyar egyetemista beiratkozhatott, vallásra való tekintet nélkül, a katolikus Nagy András orvostanhallgató lett a szekció első elnöke. Az egyetemisták kötelesek voltak havonta egyszer segíteni a lelkésznek az eklézsia adminisztratív ügyeinek intézésében: a hívek különféle nyilvántartásokba való bevezetésében, a missziós tevékenységben vagy a magyarok összeírásában. Kezdetben a körnek 46 tagja volt, ez a szám tíz év alatt 197-re emelkedett. A Sf. Voievozi utcai épület visszaszerezése után a képzőművész egyetemistáknak kiállítótermet biztosítottak. A körön az egyetemisták kapcsolatba kerültek magyar és román értelmiségiekkel is, valamint a Magyar Párt politikusaival. A fiatal értelmiségiek egyike volt Rohonyi Vilmos mérnök, aki hivatali okokból hat évig élt Bukarestben. A bécsi szerződés után Budapestre ment, 1945-ben visszatért Kolozsvárra; a szintén Bukarestben végzett Jenei Dezsővel társszerzője a magyar–román és román–magyar műszaki szótárnak.
1930-ban a Koós Ferenc Kör vendége volt Dimitrie Gusti, a magyarok körében nagy népszerűségnek örvendő szociológus, akit az Erdélyi Fiatalok mozgalmának tagja, az akkor egyetemista Mikó Imre hívott meg. Mikó sok évig lakott Bukarestben, 1936–1938 között a Magyar Párt tagjaként a helyi fiókszervezet titkára volt. Nemzetközi jogot is végzett Párizsban (1934/36). II. Károly diktatúrája alatt ügyvédi irodát vezetett, 1940 és 1944 között magyar országgyűlési képviselő volt; megírta a magyarság két világháború közötti politikai történetét. A kommunista korszakban rövid ideig félreállították, de aztán balos nézeteinek köszönhetően visszatérhetett; a Kriterion Kiadónál megjelent egy tanulmánykötete.
A véletlen úgy hozta, hogy a Budapesti Lükő Gábor (1909–2001) is a Gusti-iskola lelkes hívévé váljék. Ady és Bartók hatására kezdett érdeklődni a román néphagyomány iránt, 1931-ben érkezett Bukarestbe, megtanult románul, Constantin Brăiloiu tanácsolta neki, hogy a moldvai csángó paraszti kultúrát kutassa; itt azonban, bár nála volt az időközben miniszterré előléptetett Gusti ajánlólevele, letartóztatták, kihallgatták és 1933-ban kiutasították.
A Gusti-iskola vonzáskörébe került egy másik magyar is, a Bukaresti orvos, Bakk Elek testvére, a Párizsban végzett román–francia tanár, Bakk Péter (1908–1945). Kezdetben két másik magyarral együtt őt is bevették abba a csapatba, amely az udvarhelyszéki Siklódon kutatott volna, ám a Királyi Kulturális Alapítvány vezetősége nem vállalta annak kockázatát, hogy a román kutatócsoportban magyarok is helyet kapjanak. Egy 1937-es levelében Bakk Péter megmagyarázta, hogy mi állt az alapítvány programjából való kizárásuk mögött, és ezzel pontos képet ad a két világháború közötti interetnikus kapcsolatokról is. A szabadságon lévő Gusti megüzente az alapítványnak, hogy nem avatkozik bele, foglalkozzanak az üggyel helyettesei „legjobb belátásuk szerint”. Emanuil Bucuţa, az alapítvány igazgatója félt a liberálisok sajtótámadásaitól és a román szélsőjobbtól, főként, hogy az Astra Egyesület már beterjesztett egy tiltakozást a királyhoz. Ugyanakkor az alapítvány statútuma a kisebbségiekre való utalás nélkül fogalmazta meg, hogy célja „a román falvak felemelése”, így a magyarokat végül kizárták a csapatból.
Rövid idővel a diáktagozat megalakulása után felmerült a fiatalok elszállásolásának kérdése is. Az állami kollégiumokban hiába próbáltak helyet keresni, hisz még a románok is ugyanezen gonddal küszködtek, és mindez kisebbségellenes diáktüntetésekhez is vezetett. A református parókia ingatlanjait valószínűleg 1928-ban szolgáltatták vissza; ekkor a diákszálló a Sf. Voievozi utcai református iskola épületébe költözött. Az itteni magyarok művelődési és tudományos tevékenysége a román állambiztonsági szervek megfigyelése alatt állt. Egy 1937. május 17-én keltezett feljegyzésből tudjuk, hogy a felsőoktatást szabályozó törvény megjelenése után a magyar kollégiumot rövid időre bezárták, a diákokat kilakoltatták, mivel az új törvény nem engedélyezte magánbentlakások működtetését. A magyar diákok a jelentés szerint politizáltak is, pedig a törvény ezt is tiltotta. A Kos Karoly (sic!) egyetemi kört pedig egyenesen „irredenta tevékenységű magyar nacionalista szervezetnek” titulálták. Az 1938. július 1-jei és az 1941. április 8-ai jelentések beszámoltak a „Koós Ferenc irredenta kör” tevékenységéről, ahol „irredenta jellegű beszédeket és konferenciákat” tartanak. Végül csak egyetlen diákot sikerült megvádolni kommunista agitációval, akit ki is rúgtak a bentlakásból. (folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. augusztus 6.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest 21.
Az 1931-es választásokon a Magyar Párt tíz képviselői és két szenátori helyet szerzett a parlamentben, ez a korábbinál kevesebb volt. Mégis a magyarok Bitay Árpád személyében egy minisztertanácsosi álláshoz jutottak; a kisebbségekkel foglalkozó államtitkár a német Rudolf Brandsch lett.
A magyarok egy része nem nézte jó szemmel, hogy a románbarát Bitay Árpád (1896–1937) 1931 és 1932 között Iorga miniszterelnök kisebbségügyi tanácsosaként a kormánycsapat tagja lett. A rendkívüli memóriájú, több nyelven beszélő (17 élő és holt nyelven tudott), berlini és lipcsei romanisztikai és szlavisztikai végzettségű Bitay energiáját és idejét az országszerte megtartott kulturális témájú előadásokra és különféle lapokban megjelenő fordításokra pazarolta; megmAradt mindvégig a Gyulafehérvári katolikus teológiai intézet román-, latin-, német- és történelemtanárának. Rossz csillagzat alatt született. Középiskola után besorozták, és az olasz fronton harcolt 30 hónapig; gázmérgezés miatt szívelégtelensége és magas vérnyomása lett, ez okozta korai halálát is. Az 1919-ben szerzett debreceni jogi diplomájának a megváltozott történelmi helyzetben nem sok hasznát vehette, így pályaváltoztatás mellett döntött. 1922-ben tanári diplomát szerzett a Kolozsvári egyetem román–történelem szakán. Még abban az évben kiadta a román irodalom történetéről szóló első magyar nyelvű könyvet, amelyet aztán magyar diákok generációi használtak; egy évre rá román nyelvtankönyvet jelentetett meg. Iorga is felfigyelt rá, akinek felesége nagyon jól tudott magyarul. Megkérte Bitayt, tartson pár előadást a magyar irodalomról Vălenii de Munte-i nyári egyetemén. Ugyancsak Iorga felkérésére részt vett a suceavai kulturális liga munkálataiban, és az ország több városában tartott előadást a magyarok és románok közötti kulturális kapcsolatokról. Rövid miniszteri tanácsossága alatt sikerült néhány konkrét kérdést megoldania a magyar iskolák ügyében: segített az Aradi katolikus iskolának megszerezni nyilvánossági jogát, illetve neki köszönhetően elismerték a külföldön szerzett orvosi és mérnöki diplomákat. Bukaresti tartózkodása alatt nem kapott fizetést, csak 500 lejes napidíjat, és elszámolták vasúti menetjegyeit. Iorga nagyra becsülte, úgy látta, megvan benne az abszolút lojalitás, amit elvárt minden magyartól. Magyar nyelv és irodalom katedrát kívánt létrehozni számára a Bukaresti egyetemen; erre a javaslatot már 1927-ben benyújtotta Sándor József képviselő, Bitay ugyanis a Magyar Párt tagja volt. A Iorga-kormány bukása után Maniu kormánya megszüntette a tanácsosi állást.
Al. Lapedatu miniszter felkérésére 1934-ben lefordította Kristóf György Magyar irodalomtörténetét, amely a magyar irodalmat mutatja be a kezdetektől (1205) a jelenkorig, és amely azóta is az egyetlen ilyen jellegű, román nyelven is megjelent alkotás. A könyvben sokkoló a magyar keresztnevek románra fordítása. Erre magyarázat, hogy a magyar nevek kötelező románosítását előíró törvény már 1927-ben megjelent, és ahogy az a korabeli iratokból is kitűnik, a románoknál amúgy is bevett szokás volt az idegen nevek románosítása. Mivel Bitay keresztnevét nem tudták románosítani – az Árpád-ház megalapítója közismert volt –, keresztnevének csak kezdőbetűjét tüntették fel, és azt is ékezet nélkül. Szó volt arról is, hogy megírja román nyelven a magyar irodalomtörténet egy többkötetes változatát, ám erre nem került sor, és mind a mai napig nem akadt egyetlen magyar szakember sem, aki ezt megtegye. Bitayhoz hasonlóan, a román–magyar kulturális kapcsolatok kutatásának szentelte életét Iorga egyik másik munkatársa, a román Avram P. Todor is. Lefordította Petőfi összes versét (ami sajnos kéziratban mAradt), doktori dolgozatát pedig a magyar irodalom Eminescu-képéről írta. Ő is tartott előadásokat 1930–1939 között Vălenii de Muntében, az Antonescu-diktatúra alatt Tudor Vianu egyetemes irodalom kurzusának volt társtanára a Bukaresti egyetemen, ahol Madách művészetét mutatta be. 1950–1959 között börtönben ült hazaárulás vádjával.
A kommunistákat sem a szocialisták, sem a többi párt nem szerette, 1924-ben a nemzeti kérdésben vallott álláspontja miatt be is tiltották. Beke György szerint a Román Kommunista Párt Budapesten született 1919-ben a Magyar Kommunista Párt egyik tagozataként. A párt 1921-es Bukaresti kongresszusán az erdélyi küldöttek többsége magyar és zsidó volt, nem is igazán tudtak románul, az Internacionálét két nyelven, románul és magyarul is elénekelték.
A Bukaresti magyar kommunistákról elég keveset tudunk. Egyik meghatározó személyiségük Kun Endre (Ludovic Andrei Kun), Temesvári zsidó textilmérnök volt. Különlegesen értékesek azok az adatok, melyeket egy interjúban közölt, mivel 1935 és 1937 között részese volt a Bukaresti textilipar létrehozatalának. A román textiliparba az olasz és francia, illetve a zsidó és örmény tőke fektetett be; megépült a Román Pamutfonoda, a pantelimoni Román Pamutgyár és a chiajnai fonoda. A gépeket külföldről hozták, külföldi szakemberekkel szereltették föl, és Erdélyből is érkeztek mesterek, köztük több magyar. Sőt, még azt is mondták, hogy Pantelimonnak ebben a nyomorúságos negyedében, a gödrökkel teli poros vagy sáros utcákban, a csatornázás nélküli nádfedeles házakban lakott talán a legtöbb magyar Bukarestben.
Tehát 1935 után vélhetően jelentősen megnőtt a textiliparban dolgozó magyarok száma (1930-ban 2317-en voltak). Nem véletlen az sem, hogy ezekben az években nyílt meg a református egyház Pantelimon úti irodája, később a Vatra luminoasă utcában imaház és iskola is épült. Párizsi tanulmányai után Kun Endre az Aradi textilüzemnél dolgozott, ahonnan elbocsátották, mert részt vett a munkások sztrájkjában. 1935-ben Bukarestbe költözött, felvették az olasz Dunărea fonoda építéséhez. Megismerkedett egy buhuşi-i zsidó vállalkozócsoporttal, akik egy pamutgyárba akartak befektetni Pantelimonban. Kunt nevezték ki műszaki vezetőnek. A gyártelep terveit Bécsben készítették, a Németországból hozatott gépek és berendezések felszerelése a németek dolga volt. Kun két mestert hozott Aradról, akiknek szállást, kosztot és jó fizetést biztosítottak, feladatuk volt a munkások betanítása. 1940-ben Kun elköltözött fonodai lakásából, mivel félt a szomszédos Malaxa gyár vasgárdistáitól. Rengeteg röpcédulát nyomtatott, és 1944-ben a bevonuló Vörös Hadsereget a Colentina úton üdvözölte, 1944 után a műszaki egyetemen oktatott. A kommunista hatalom a Gyapot, Len és Kender Hivatalának igazgatójává nevezte ki.
Gyakorlatilag semmit sem tudtunk meg Bukaresti magyar kapcsolatairól, csak pártvonalon tárgyalt néhány magyar zsidóval, például Ambrus Bélával, akit közvetlenül a háború után (?) a pártbizottság kutatásokért felelős igazgatójává neveztek ki, feleségét pedig a Politikai Kiadó káderosztályának főnökévé. Más forrásból tudjuk, hogy 1935/36-ban megjelent a Steagul Roşu lap magyar változata Vörös Zászló címmel; az illegális lap szerkesztője a majdani román miniszterelnök apja, Valter Roman volt.
Nagy veszteséget jelentett a Bukaresti magyarság számára, hogy az Erdélyből érkezett magyar zsidók nem vállaltak részt életükben. Mintegy 1200 család költözött Bukarestbe, és 1928-ban hitközösséget alapított. Kezdetben egyházi és kulturális tevékenységeik anyanyelvükön, magyarul folytak, később inkább a németet választották, magyarul csak a családban beszéltek. A magyar zsidók alapította Pax Klub alapszabályzatában még csak meg sem jelenik a magyar szó, bárki tag lehetett, nem foglalkoztak vallási, politikai vagy nemzetiségi kérdésekkel. Gyermekeiket sem küldték magyar iskolába, ezek színvonalát ugyanis túl alacsonynak találták. Csak akkor fordultak a keresztény magyarok felé, amikor már a zsidóellenes törvények fenyegették őket. Ezek miatt 1937 és 1941 között mintegy 300 Bukaresti család átkeresztelkedett reformátusnak; más családok a katolikus vallásra tértek át. A kommunista mozgalomhoz több magyar is csatlakozott, köztük a munkás Regdon Imre, aki az illegalitásban a Scânteia lapot nyomtatta, vagy a tatrangi Fóris István és családjának több tagja. Fóris (1892–1946) jómódú családból származott, szüleinek tégla- és cserépgyára volt. Elvégezte a Budapesti egyetem matematika szakát, 1921-től tagja volt a kommunista mozgalomnak. Bukarestben a Munkás lap munkatársa volt (1925-ben), és egyike a Scânteia alapítóinak. Más magyar kommunistákhoz hasonlóan, ő is raboskodott a Văcăreşti-i és a doftanai börtönben 1931–1935 között. Nagynénje, a gazdag Arsenovici Vilma, egy ékszerész felesége, a Victoria passzázsban lakott; étkezdét tartott fenn az Academiei utcában, ahol ingyenebéd járt a bebörtönözött illegalista harcosok gyermekeinek. Fóris Istvánt 1940-ben választották az illegális román kommunisták vezérévé, 1946-ban Gheorgiu-Dej kezdeményezésére meggyilkolták.
Az egyesülés eufóriája után a románok hamarosan szembesültek „a honos román elem megsemmisítően alacsonyabb rendű helyzetével a kisebbségi elemekhez képest”, ahogy azt a Politica lap 1934. április 10-i száma írta Pamfil Şeicarunak a Curentulban zajló vizsgálódása margójára. Keresték a különböző megoldásokat a helyzet javítására. George Brătianu történész románokat védő protekcionista törvényeket javasolt, például az ingatlanok birtoklásával kapcsolatosan vagy a nagyvállalatok alkalmazási stratégiáját illetően, de felmerült a határon túli románok betelepítése is. Erdélyben már megjelentek a szélsőséges jobboldali mozgalmak, amelyek szerették volna elérni a magyarok elbocsátását az összes állami és magánvállalattól.
1935-ben Alexandru Vaida-Voievod javasolta a numerus valachicus bevezetését, amely védelmet nyújtott a nemzeti munkaerőnek és korlátozta a kisebbségiek alkalmazását. Bukaresti útja alkalmából Németh László egy magyar mérnöktől értesült arról, hogy milyen következményekkel járt a törvény alkalmazása az itteni magyarokra nézve: míg azelőtt nagyon sokan elhelyezkedhettek az építőiparban, most arányukat legtöbb 20 százalékra korlátozták, még akkor is, ha a vállalkozó maga is magyar volt. Fokozatosan eltávolították a magyar értelmiségieket, de a munkásokat is, így a magyarok számára csak a szolgáltatásokban mAradtak állások, és ez a társadalom perifériájára sodorta őket. A román társadalom frusztrációinak és kisebbségi komplexusának megszólaltatója Mircea Eliade, az egyik legnevesebb fiatal román értelmiségi, aki azokban az években egyetemi tanársegéd volt. Bár elismerte, hogy Erdélyben létezett két, a románokéhoz képest „egyértelműen felsőbbrendű kultúra”, vagyis a német és a magyar, mégis Magyarországot és a magyarokat „a bolgárok után a legidiótább népnek” tartotta. Pedig akkor a magyarok már három Nobel-díjassal büszkélkedhettek, és a negyedik, Szent-Györgyi Albert a következő évben kapta meg az orvosi Nobel-díjat. Az elkövetkező évtizedekben a díjat további kilenc magyar származású személyiségnek ítélték oda, köztük Gábor Dénesnek, a holográf elméleti megalkotójának, vagy a közgazdász Harsányi János Károlynak. Eliade a Földes Jolánnak Londonban egy nemzetközi regényíró versenyen megítélt díját is kétségbe vonta, annak ellenére, hogy a versenyre Románia még csak be sem nevezett. A díj nagy összegű, 13 millió lejes volt, több, mint ami a Nobel-díjjal járt. Eliade azzal vigasztalta magát, hogy „mi egy nagy történelmi nép vagyunk – ők egy középkori sziget, jövő és reménység nélkül”. A Magyarország és Románia jövőjéről szóló jóslatai azonban még háromnegyed évszázaddal később sem váltak be. Eliadet az is felháborította, hogy a románok „tudatlanságukban” megengedték, hogy a Bukaresti színházakban „a magyar vulgaritás előtti hódolatként” három magyar komédiát is játszanak egyszerre, ugyanakkor két olyan filmet is vetítettek, melyek Erdélyt magyar tartományként mutatták be: „hogy tűrhette a cenzúra, hogy ilyen filmet levetítsenek?”. A filozófus Eliade megoldást is vizionált: „varázslatos lett volna, ha egy diákcsapat szétzúzta volta a filmet és a berendezést”.
(folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az 1931-es választásokon a Magyar Párt tíz képviselői és két szenátori helyet szerzett a parlamentben, ez a korábbinál kevesebb volt. Mégis a magyarok Bitay Árpád személyében egy minisztertanácsosi álláshoz jutottak; a kisebbségekkel foglalkozó államtitkár a német Rudolf Brandsch lett.
A magyarok egy része nem nézte jó szemmel, hogy a románbarát Bitay Árpád (1896–1937) 1931 és 1932 között Iorga miniszterelnök kisebbségügyi tanácsosaként a kormánycsapat tagja lett. A rendkívüli memóriájú, több nyelven beszélő (17 élő és holt nyelven tudott), berlini és lipcsei romanisztikai és szlavisztikai végzettségű Bitay energiáját és idejét az országszerte megtartott kulturális témájú előadásokra és különféle lapokban megjelenő fordításokra pazarolta; megmAradt mindvégig a Gyulafehérvári katolikus teológiai intézet román-, latin-, német- és történelemtanárának. Rossz csillagzat alatt született. Középiskola után besorozták, és az olasz fronton harcolt 30 hónapig; gázmérgezés miatt szívelégtelensége és magas vérnyomása lett, ez okozta korai halálát is. Az 1919-ben szerzett debreceni jogi diplomájának a megváltozott történelmi helyzetben nem sok hasznát vehette, így pályaváltoztatás mellett döntött. 1922-ben tanári diplomát szerzett a Kolozsvári egyetem román–történelem szakán. Még abban az évben kiadta a román irodalom történetéről szóló első magyar nyelvű könyvet, amelyet aztán magyar diákok generációi használtak; egy évre rá román nyelvtankönyvet jelentetett meg. Iorga is felfigyelt rá, akinek felesége nagyon jól tudott magyarul. Megkérte Bitayt, tartson pár előadást a magyar irodalomról Vălenii de Munte-i nyári egyetemén. Ugyancsak Iorga felkérésére részt vett a suceavai kulturális liga munkálataiban, és az ország több városában tartott előadást a magyarok és románok közötti kulturális kapcsolatokról. Rövid miniszteri tanácsossága alatt sikerült néhány konkrét kérdést megoldania a magyar iskolák ügyében: segített az Aradi katolikus iskolának megszerezni nyilvánossági jogát, illetve neki köszönhetően elismerték a külföldön szerzett orvosi és mérnöki diplomákat. Bukaresti tartózkodása alatt nem kapott fizetést, csak 500 lejes napidíjat, és elszámolták vasúti menetjegyeit. Iorga nagyra becsülte, úgy látta, megvan benne az abszolút lojalitás, amit elvárt minden magyartól. Magyar nyelv és irodalom katedrát kívánt létrehozni számára a Bukaresti egyetemen; erre a javaslatot már 1927-ben benyújtotta Sándor József képviselő, Bitay ugyanis a Magyar Párt tagja volt. A Iorga-kormány bukása után Maniu kormánya megszüntette a tanácsosi állást.
Al. Lapedatu miniszter felkérésére 1934-ben lefordította Kristóf György Magyar irodalomtörténetét, amely a magyar irodalmat mutatja be a kezdetektől (1205) a jelenkorig, és amely azóta is az egyetlen ilyen jellegű, román nyelven is megjelent alkotás. A könyvben sokkoló a magyar keresztnevek románra fordítása. Erre magyarázat, hogy a magyar nevek kötelező románosítását előíró törvény már 1927-ben megjelent, és ahogy az a korabeli iratokból is kitűnik, a románoknál amúgy is bevett szokás volt az idegen nevek románosítása. Mivel Bitay keresztnevét nem tudták románosítani – az Árpád-ház megalapítója közismert volt –, keresztnevének csak kezdőbetűjét tüntették fel, és azt is ékezet nélkül. Szó volt arról is, hogy megírja román nyelven a magyar irodalomtörténet egy többkötetes változatát, ám erre nem került sor, és mind a mai napig nem akadt egyetlen magyar szakember sem, aki ezt megtegye. Bitayhoz hasonlóan, a román–magyar kulturális kapcsolatok kutatásának szentelte életét Iorga egyik másik munkatársa, a román Avram P. Todor is. Lefordította Petőfi összes versét (ami sajnos kéziratban mAradt), doktori dolgozatát pedig a magyar irodalom Eminescu-képéről írta. Ő is tartott előadásokat 1930–1939 között Vălenii de Muntében, az Antonescu-diktatúra alatt Tudor Vianu egyetemes irodalom kurzusának volt társtanára a Bukaresti egyetemen, ahol Madách művészetét mutatta be. 1950–1959 között börtönben ült hazaárulás vádjával.
A kommunistákat sem a szocialisták, sem a többi párt nem szerette, 1924-ben a nemzeti kérdésben vallott álláspontja miatt be is tiltották. Beke György szerint a Román Kommunista Párt Budapesten született 1919-ben a Magyar Kommunista Párt egyik tagozataként. A párt 1921-es Bukaresti kongresszusán az erdélyi küldöttek többsége magyar és zsidó volt, nem is igazán tudtak románul, az Internacionálét két nyelven, románul és magyarul is elénekelték.
A Bukaresti magyar kommunistákról elég keveset tudunk. Egyik meghatározó személyiségük Kun Endre (Ludovic Andrei Kun), Temesvári zsidó textilmérnök volt. Különlegesen értékesek azok az adatok, melyeket egy interjúban közölt, mivel 1935 és 1937 között részese volt a Bukaresti textilipar létrehozatalának. A román textiliparba az olasz és francia, illetve a zsidó és örmény tőke fektetett be; megépült a Román Pamutfonoda, a pantelimoni Román Pamutgyár és a chiajnai fonoda. A gépeket külföldről hozták, külföldi szakemberekkel szereltették föl, és Erdélyből is érkeztek mesterek, köztük több magyar. Sőt, még azt is mondták, hogy Pantelimonnak ebben a nyomorúságos negyedében, a gödrökkel teli poros vagy sáros utcákban, a csatornázás nélküli nádfedeles házakban lakott talán a legtöbb magyar Bukarestben.
Tehát 1935 után vélhetően jelentősen megnőtt a textiliparban dolgozó magyarok száma (1930-ban 2317-en voltak). Nem véletlen az sem, hogy ezekben az években nyílt meg a református egyház Pantelimon úti irodája, később a Vatra luminoasă utcában imaház és iskola is épült. Párizsi tanulmányai után Kun Endre az Aradi textilüzemnél dolgozott, ahonnan elbocsátották, mert részt vett a munkások sztrájkjában. 1935-ben Bukarestbe költözött, felvették az olasz Dunărea fonoda építéséhez. Megismerkedett egy buhuşi-i zsidó vállalkozócsoporttal, akik egy pamutgyárba akartak befektetni Pantelimonban. Kunt nevezték ki műszaki vezetőnek. A gyártelep terveit Bécsben készítették, a Németországból hozatott gépek és berendezések felszerelése a németek dolga volt. Kun két mestert hozott Aradról, akiknek szállást, kosztot és jó fizetést biztosítottak, feladatuk volt a munkások betanítása. 1940-ben Kun elköltözött fonodai lakásából, mivel félt a szomszédos Malaxa gyár vasgárdistáitól. Rengeteg röpcédulát nyomtatott, és 1944-ben a bevonuló Vörös Hadsereget a Colentina úton üdvözölte, 1944 után a műszaki egyetemen oktatott. A kommunista hatalom a Gyapot, Len és Kender Hivatalának igazgatójává nevezte ki.
Gyakorlatilag semmit sem tudtunk meg Bukaresti magyar kapcsolatairól, csak pártvonalon tárgyalt néhány magyar zsidóval, például Ambrus Bélával, akit közvetlenül a háború után (?) a pártbizottság kutatásokért felelős igazgatójává neveztek ki, feleségét pedig a Politikai Kiadó káderosztályának főnökévé. Más forrásból tudjuk, hogy 1935/36-ban megjelent a Steagul Roşu lap magyar változata Vörös Zászló címmel; az illegális lap szerkesztője a majdani román miniszterelnök apja, Valter Roman volt.
Nagy veszteséget jelentett a Bukaresti magyarság számára, hogy az Erdélyből érkezett magyar zsidók nem vállaltak részt életükben. Mintegy 1200 család költözött Bukarestbe, és 1928-ban hitközösséget alapított. Kezdetben egyházi és kulturális tevékenységeik anyanyelvükön, magyarul folytak, később inkább a németet választották, magyarul csak a családban beszéltek. A magyar zsidók alapította Pax Klub alapszabályzatában még csak meg sem jelenik a magyar szó, bárki tag lehetett, nem foglalkoztak vallási, politikai vagy nemzetiségi kérdésekkel. Gyermekeiket sem küldték magyar iskolába, ezek színvonalát ugyanis túl alacsonynak találták. Csak akkor fordultak a keresztény magyarok felé, amikor már a zsidóellenes törvények fenyegették őket. Ezek miatt 1937 és 1941 között mintegy 300 Bukaresti család átkeresztelkedett reformátusnak; más családok a katolikus vallásra tértek át. A kommunista mozgalomhoz több magyar is csatlakozott, köztük a munkás Regdon Imre, aki az illegalitásban a Scânteia lapot nyomtatta, vagy a tatrangi Fóris István és családjának több tagja. Fóris (1892–1946) jómódú családból származott, szüleinek tégla- és cserépgyára volt. Elvégezte a Budapesti egyetem matematika szakát, 1921-től tagja volt a kommunista mozgalomnak. Bukarestben a Munkás lap munkatársa volt (1925-ben), és egyike a Scânteia alapítóinak. Más magyar kommunistákhoz hasonlóan, ő is raboskodott a Văcăreşti-i és a doftanai börtönben 1931–1935 között. Nagynénje, a gazdag Arsenovici Vilma, egy ékszerész felesége, a Victoria passzázsban lakott; étkezdét tartott fenn az Academiei utcában, ahol ingyenebéd járt a bebörtönözött illegalista harcosok gyermekeinek. Fóris Istvánt 1940-ben választották az illegális román kommunisták vezérévé, 1946-ban Gheorgiu-Dej kezdeményezésére meggyilkolták.
Az egyesülés eufóriája után a románok hamarosan szembesültek „a honos román elem megsemmisítően alacsonyabb rendű helyzetével a kisebbségi elemekhez képest”, ahogy azt a Politica lap 1934. április 10-i száma írta Pamfil Şeicarunak a Curentulban zajló vizsgálódása margójára. Keresték a különböző megoldásokat a helyzet javítására. George Brătianu történész románokat védő protekcionista törvényeket javasolt, például az ingatlanok birtoklásával kapcsolatosan vagy a nagyvállalatok alkalmazási stratégiáját illetően, de felmerült a határon túli románok betelepítése is. Erdélyben már megjelentek a szélsőséges jobboldali mozgalmak, amelyek szerették volna elérni a magyarok elbocsátását az összes állami és magánvállalattól.
1935-ben Alexandru Vaida-Voievod javasolta a numerus valachicus bevezetését, amely védelmet nyújtott a nemzeti munkaerőnek és korlátozta a kisebbségiek alkalmazását. Bukaresti útja alkalmából Németh László egy magyar mérnöktől értesült arról, hogy milyen következményekkel járt a törvény alkalmazása az itteni magyarokra nézve: míg azelőtt nagyon sokan elhelyezkedhettek az építőiparban, most arányukat legtöbb 20 százalékra korlátozták, még akkor is, ha a vállalkozó maga is magyar volt. Fokozatosan eltávolították a magyar értelmiségieket, de a munkásokat is, így a magyarok számára csak a szolgáltatásokban mAradtak állások, és ez a társadalom perifériájára sodorta őket. A román társadalom frusztrációinak és kisebbségi komplexusának megszólaltatója Mircea Eliade, az egyik legnevesebb fiatal román értelmiségi, aki azokban az években egyetemi tanársegéd volt. Bár elismerte, hogy Erdélyben létezett két, a románokéhoz képest „egyértelműen felsőbbrendű kultúra”, vagyis a német és a magyar, mégis Magyarországot és a magyarokat „a bolgárok után a legidiótább népnek” tartotta. Pedig akkor a magyarok már három Nobel-díjassal büszkélkedhettek, és a negyedik, Szent-Györgyi Albert a következő évben kapta meg az orvosi Nobel-díjat. Az elkövetkező évtizedekben a díjat további kilenc magyar származású személyiségnek ítélték oda, köztük Gábor Dénesnek, a holográf elméleti megalkotójának, vagy a közgazdász Harsányi János Károlynak. Eliade a Földes Jolánnak Londonban egy nemzetközi regényíró versenyen megítélt díját is kétségbe vonta, annak ellenére, hogy a versenyre Románia még csak be sem nevezett. A díj nagy összegű, 13 millió lejes volt, több, mint ami a Nobel-díjjal járt. Eliade azzal vigasztalta magát, hogy „mi egy nagy történelmi nép vagyunk – ők egy középkori sziget, jövő és reménység nélkül”. A Magyarország és Románia jövőjéről szóló jóslatai azonban még háromnegyed évszázaddal később sem váltak be. Eliadet az is felháborította, hogy a románok „tudatlanságukban” megengedték, hogy a Bukaresti színházakban „a magyar vulgaritás előtti hódolatként” három magyar komédiát is játszanak egyszerre, ugyanakkor két olyan filmet is vetítettek, melyek Erdélyt magyar tartományként mutatták be: „hogy tűrhette a cenzúra, hogy ilyen filmet levetítsenek?”. A filozófus Eliade megoldást is vizionált: „varázslatos lett volna, ha egy diákcsapat szétzúzta volta a filmet és a berendezést”.
(folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. augusztus 13.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest 22. Részletek
A Bukaresti szociális-karitatív tevékenység kezdeményezője a katolikus Szociális Testvérek Társasága volt, amelyet 1923-ban Slachta Margit alapított Magyarországon. A Bukaresti katolikus érsekség hívására érkező társaság 1931-ben nagy nehezen megkapta az engedélyt, hogy a román fővárosban segítsen a katolikus fiatalságon. Az általuk nyitott otthonban nemcsak magyarokat, hanem bukovinai és bánsági németeket és minden bizonnyal románokat is elszállásoltak.
Munkájukat az Angolkisasszonyok Intézetének főnővére és Horváth Árpád György, a Barátok templomának kanonokja irányította. Az olasz Tomasini adományának köszönhetően a nővérek leányszállást rendeztek be a Petru Poni utca 3. szám alatt, az Északi pályaudvar (Gara de Nord) közelében; a szállás három szobából állt, összesen 14 ággyal. 1932-ben megalapították a szolgálólányok egyletét. 1933-ban a misszió ugyanettől az olasz családtól még egy épületet kapott öt szobával és egy tágasabb teremmel. Egy apácának az volt a feladata, hogy az állomáson várja a Székelyföldi vagy bánsági vonatokat, és 15 lejért éjszakánként szállást ajánljon az érkező lányoknak, amíg munkát találnak. Ugyanekkor nyílt a Barátok templománál egy munkaerő-közvetítő iroda, amely később a Petru Poni utcába költözött. 1938-ban egy 12 férőhelyes diáklányotthont is létesítettek. Az 1931. május 14-én átadott munkaerő-közvetítő iroda nem működött sokáig, tudjuk meg a Sziguránca levéltárából. Miután évente mintegy 2000 fiatalt juttatott álláshoz „nemzetiségre való tekintet nélkül”, egy munkaügyi minisztériumi felügyelő jelentése miatt 1937 végén bevonták működési engedélyét. A jelentésben szereplő indoklás: az iroda „a magyar irredentizmus és katolikus prozelitizmus fészke”, „súlyosan sértette a román népet és a román tulajdonosokat”, szállásdíjat és önkéntes felajánlásokat szedett, ami az 1921-es lakhatási törvény szerint jogtalan volt. 1939-ben Ottilia Schannen, a Szociális Testvérek főnővére a Bukaresti érsekség pápai nunciusához fordult segítségért, de a román hatóságok elutasították a katolikusok kérelmét, az állambiztonságra túlságosan veszélyesnek találták ezt a főleg cselédek által megrohant irodát.
A magyar reformátusok munkaerő-közvetítő irodája, mely valamivel a katolikus után létesült, tovább működhetett, és az evangélikus német fiatalok elhelyezésére is alakulhatott egy iroda. A Bukaresti eklézsia erre a célra 75 000 lej támogatást kapott a Kolozsvári református püspökségtől. A Th. Aman utcai épület minden bizonnyal a katolikus magyarok háború után elkobzott ingatlanja volt, ám a reformátusoknak bért kellett fizetniük érte a román államnak. (...)
A református leányszállás 1935. évi tevékenységéről szóló jelentés szerint 3394 fiatal nő fordult hozzájuk segítségért, de csak 318-nak sikerült elhelyezkednie. A szálláson ideiglenesen 180 nő lakott, 27-en több, mint egy hónapig mAradtak, 15-en közülük ingyen szállást kaptak. A 180 nőnél nem számított a felekezeti hovatartozás, közülük csak 124 volt református. A reformátusok egy mentőakciót is szerveztek a prostitúció megelőzéséért. Mintegy száz fiatal nőt kerestek fel a bátrabb hívek; a református parókiára hívták őket, és apróhirdetések által szereztek munkát számukra, általában szolgálólányként. Az állás bizonyos fokú anyagi függetlenséget jelentett, jobb esetben a szállást és a kosztot is.
Nem tudjuk, más kisebbségek hogyan oldották meg a tisztességes munkahely biztosítását nemzettársaik számára. Összetartásra és szervezőképességre volt szükség, és a közösség gazdagabb tagjainak adományára. 1931-ben az egyik magyar lap felsorolta a három legfontosabb Bukaresti magyar intézmény, a Magyar Társulat, a Magyar Párt és a református eklézsia fő feladatait. A címzettek közül hiányoztak a gazdag magyarok, a szabadfoglalkozásúak, a katolikus érsekség és a munkásszakszervezetek. Az újságíró szerint ezek volnának a fő feladatok: egy munkaerő-közvetítő iroda megnyitása, a cselédek jogvédelme, a munkanélküliek és szegény családok segélyezése, valamint egy patronátus létrehozása a magyar iskolák számára. A kitűzött célokból vajmi kevés valósult meg. Más közösségek talán összetartóbbak és gazdagabbak voltak. A németek és zsidók kétségkívül jobb anyagi háttérrel rendelkeztek.
Az 1932-es Bukaresti Magyarság Naptára felhívta a figyelmet a középosztálybeliekre, a műhelytulajdonos kisiparosokra, kocsmárosokra, a kisvállalkozókra és szabadúszó értelmiségiekre: orvosokra, ügyvédekre, mérnökökre, gyógyszerészekre, vagyis mindazokra, akik a kis- vagy középpolgársághoz sorolhatóak.
Egy listát is közöltek, felsorolva mintegy 180 mestert: 33 cipészt, 21 szabót, 17 fodrászt és borbélyt, 11 asztalost, 10 mészárost stb. A kocsigyártók és kocsisok már nem voltak keresettek. Csak két kocsigyártót említ a lista, a háború előtti kocsisok átalakultak taxisofőrökké, akik a Budapesti rádiót hallgatták; utasaikkal románul, franciául vagy magyarul beszéltek. Ez a lista minden bizonnyal hiányos, Osváth Jenő mérnöktől tudtuk meg, hogy egyik székely származású nagybátyja, Gáspár János jónevű asztalos és bútorfaragó volt azokban az években, több divatos háznak is dolgozott Bukarestben. Románia Enciklopédiája feljegyezte az aktív népesség 16,4 százalékát kitevő, iparban dolgozók, beleértve a magánipart űzők és kisiparosok számát is, de nem adta meg a magyarok részarányát. A gazdasági válság nagymértékben sújtotta a kisiparosokat: jövedelmük csökkent, sokan elveszítették műhelyeiket. Míg a válság előtt egy szobafestő heti 2500–3500 lejt keresett, ekkor jövedelme alig érte el az 1000 lejt.
A hirdetésekből tudjuk, hogy 1926-ban több magyar vendéglőt is nyitottak a főváros központjában: az Astoria az Erzsébet sugárúton, a Transilvania és a Metropol a Victoriei út 35., illetve 85. szám alatt, az Amiciţia a Magyar Társulat épületében és egy másik vendéglő a Smârdan utcában. A magyarok tulajdonában azonban ennél jóval több kocsma lehetett, egy szemtanú például Klein magyar vendégfogadóját említi a Popa Tatu utcában. Volt még néhány magyar panzió is. Románia Enciklopédiája utalt a viszonylag nagyszámú magyar, német és zsidó származású szabadfoglalkozásúra, orvosokra, ügyvédekre és műépítészekre, anélkül, hogy számadatokkal szolgálna. A magyar források nagyon ritkán említik őket, a magyar gazdasági és pénzügyi elitről pedig még kevesebbet tudunk, annak ellenére, hogy néhány magyar nyelvű szaklap – a búza, a vas vagy az autók tőzsdéjéről, a textil- vagy a nyomdaiparról – kimondottan nekik szólt. Az 1938-as Magyar Vicces Naptár eléggé kimerítő listával szolgált az orvosokról (33 névvel), román források egybevetésével a harmincas években mintegy 70 Bukaresti magyar orvosról tudunk. Legtöbb adatunk és információnk dr. Bakk Elek orvosról (1899–1972) van, hála felesége, Bakk-Takács Sára és lányai, köztük a Marosvásárhelyi orvos Bakk Éva könyveinek és cikkeinek. Tizenegy gyermekes székely családból származott, és Tamási Áron rokona volt. Miután Budapesten belgyógyász orvosként lediplomázott, Párizsban képezte tovább magát. 1927-ben jött Bukarestbe, Tőkés esperes felvette mindenesnek négy gyermeke mellé. A román nyelv megtanulása után honosíttatta diplomáját, és 1930–1940 között a Neurológiai, Elme- és Endokrinológiai Betegségek Intézeténél dolgozott. Az általa kezelt hírességek között volt Arghezi felesége is. A szegényeket, de a magyar egyetemistákat, tanítókat és papokat is ingyen vizsgálta, ugyanakkor napi szállást és kosztot biztosított a rászoruló magyaroknak. A református iskola és templom tevékenységében is részt vállalt. 1941 nyarán behívót kapott, és elhagyta a várost; a háború után Székelyudvarhelyen telepedett le. Egy másik orvos, Papp Béla, aki ismert volt a református közösségben vállalt szerepéről, Budapestről érkezett és az Occidentului (Nyugati) utcában nyitott rendelőt. A Bukaresti Magyarság oldalain több írása is megjelent a barcasági csángókról.
A magyar forrásokat románok is kiegészítik, elsősorban a harmincas évek Bukaresti címmutató évkönyvei. Ezek hátránya, hogy legtöbb esetben nem azonosíthatóak a magyar nevek, ugyanis a keresztneveket mindig románosítva írták. Összegezve kutatásaink eredményeit, azonosítottunk 12 ügyvédet (köztük Tőkés Sándort, az esperes fiát), legalább öt műépítészt és mintegy 30 mérnököt, zömében építészeket. A legismertebbek: a műépítész Katona József, akihez több ízben fordult a református közösség, valamint Balla Pál vállalkozó, aki gyakran megvendégelte a diákokat. A mérnök Ráskai Béla a bélyeggyár alkalmazottja volt, de ugyanakkor műegyetemi adjunktus is. Majdnem mind erdélyiek voltak, de legalább egyikük Bukaresti: Koncz Barna kémikus. 1935-ben mintegy 15 mérnök állt a Közmunkálatok Minisztériuma, a vízművek vagy az államvasutak szolgálatában. Bukarestben élt rövidebb ideig Sebestyén Artúr (1868–1946) Budapesti műépítész is, aki Magyarországon és Románián kívül Oroszországban és Svédországban is dolgozott. Bukarestben megtervezte 1930-ban a Lido Hotel nagy népszerűségnek örvendő hullámmedencéjét, három évvel az ugyancsak általa tervezett Budapesti után.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A Bukaresti szociális-karitatív tevékenység kezdeményezője a katolikus Szociális Testvérek Társasága volt, amelyet 1923-ban Slachta Margit alapított Magyarországon. A Bukaresti katolikus érsekség hívására érkező társaság 1931-ben nagy nehezen megkapta az engedélyt, hogy a román fővárosban segítsen a katolikus fiatalságon. Az általuk nyitott otthonban nemcsak magyarokat, hanem bukovinai és bánsági németeket és minden bizonnyal románokat is elszállásoltak.
Munkájukat az Angolkisasszonyok Intézetének főnővére és Horváth Árpád György, a Barátok templomának kanonokja irányította. Az olasz Tomasini adományának köszönhetően a nővérek leányszállást rendeztek be a Petru Poni utca 3. szám alatt, az Északi pályaudvar (Gara de Nord) közelében; a szállás három szobából állt, összesen 14 ággyal. 1932-ben megalapították a szolgálólányok egyletét. 1933-ban a misszió ugyanettől az olasz családtól még egy épületet kapott öt szobával és egy tágasabb teremmel. Egy apácának az volt a feladata, hogy az állomáson várja a Székelyföldi vagy bánsági vonatokat, és 15 lejért éjszakánként szállást ajánljon az érkező lányoknak, amíg munkát találnak. Ugyanekkor nyílt a Barátok templománál egy munkaerő-közvetítő iroda, amely később a Petru Poni utcába költözött. 1938-ban egy 12 férőhelyes diáklányotthont is létesítettek. Az 1931. május 14-én átadott munkaerő-közvetítő iroda nem működött sokáig, tudjuk meg a Sziguránca levéltárából. Miután évente mintegy 2000 fiatalt juttatott álláshoz „nemzetiségre való tekintet nélkül”, egy munkaügyi minisztériumi felügyelő jelentése miatt 1937 végén bevonták működési engedélyét. A jelentésben szereplő indoklás: az iroda „a magyar irredentizmus és katolikus prozelitizmus fészke”, „súlyosan sértette a román népet és a román tulajdonosokat”, szállásdíjat és önkéntes felajánlásokat szedett, ami az 1921-es lakhatási törvény szerint jogtalan volt. 1939-ben Ottilia Schannen, a Szociális Testvérek főnővére a Bukaresti érsekség pápai nunciusához fordult segítségért, de a román hatóságok elutasították a katolikusok kérelmét, az állambiztonságra túlságosan veszélyesnek találták ezt a főleg cselédek által megrohant irodát.
A magyar reformátusok munkaerő-közvetítő irodája, mely valamivel a katolikus után létesült, tovább működhetett, és az evangélikus német fiatalok elhelyezésére is alakulhatott egy iroda. A Bukaresti eklézsia erre a célra 75 000 lej támogatást kapott a Kolozsvári református püspökségtől. A Th. Aman utcai épület minden bizonnyal a katolikus magyarok háború után elkobzott ingatlanja volt, ám a reformátusoknak bért kellett fizetniük érte a román államnak. (...)
A református leányszállás 1935. évi tevékenységéről szóló jelentés szerint 3394 fiatal nő fordult hozzájuk segítségért, de csak 318-nak sikerült elhelyezkednie. A szálláson ideiglenesen 180 nő lakott, 27-en több, mint egy hónapig mAradtak, 15-en közülük ingyen szállást kaptak. A 180 nőnél nem számított a felekezeti hovatartozás, közülük csak 124 volt református. A reformátusok egy mentőakciót is szerveztek a prostitúció megelőzéséért. Mintegy száz fiatal nőt kerestek fel a bátrabb hívek; a református parókiára hívták őket, és apróhirdetések által szereztek munkát számukra, általában szolgálólányként. Az állás bizonyos fokú anyagi függetlenséget jelentett, jobb esetben a szállást és a kosztot is.
Nem tudjuk, más kisebbségek hogyan oldották meg a tisztességes munkahely biztosítását nemzettársaik számára. Összetartásra és szervezőképességre volt szükség, és a közösség gazdagabb tagjainak adományára. 1931-ben az egyik magyar lap felsorolta a három legfontosabb Bukaresti magyar intézmény, a Magyar Társulat, a Magyar Párt és a református eklézsia fő feladatait. A címzettek közül hiányoztak a gazdag magyarok, a szabadfoglalkozásúak, a katolikus érsekség és a munkásszakszervezetek. Az újságíró szerint ezek volnának a fő feladatok: egy munkaerő-közvetítő iroda megnyitása, a cselédek jogvédelme, a munkanélküliek és szegény családok segélyezése, valamint egy patronátus létrehozása a magyar iskolák számára. A kitűzött célokból vajmi kevés valósult meg. Más közösségek talán összetartóbbak és gazdagabbak voltak. A németek és zsidók kétségkívül jobb anyagi háttérrel rendelkeztek.
Az 1932-es Bukaresti Magyarság Naptára felhívta a figyelmet a középosztálybeliekre, a műhelytulajdonos kisiparosokra, kocsmárosokra, a kisvállalkozókra és szabadúszó értelmiségiekre: orvosokra, ügyvédekre, mérnökökre, gyógyszerészekre, vagyis mindazokra, akik a kis- vagy középpolgársághoz sorolhatóak.
Egy listát is közöltek, felsorolva mintegy 180 mestert: 33 cipészt, 21 szabót, 17 fodrászt és borbélyt, 11 asztalost, 10 mészárost stb. A kocsigyártók és kocsisok már nem voltak keresettek. Csak két kocsigyártót említ a lista, a háború előtti kocsisok átalakultak taxisofőrökké, akik a Budapesti rádiót hallgatták; utasaikkal románul, franciául vagy magyarul beszéltek. Ez a lista minden bizonnyal hiányos, Osváth Jenő mérnöktől tudtuk meg, hogy egyik székely származású nagybátyja, Gáspár János jónevű asztalos és bútorfaragó volt azokban az években, több divatos háznak is dolgozott Bukarestben. Románia Enciklopédiája feljegyezte az aktív népesség 16,4 százalékát kitevő, iparban dolgozók, beleértve a magánipart űzők és kisiparosok számát is, de nem adta meg a magyarok részarányát. A gazdasági válság nagymértékben sújtotta a kisiparosokat: jövedelmük csökkent, sokan elveszítették műhelyeiket. Míg a válság előtt egy szobafestő heti 2500–3500 lejt keresett, ekkor jövedelme alig érte el az 1000 lejt.
A hirdetésekből tudjuk, hogy 1926-ban több magyar vendéglőt is nyitottak a főváros központjában: az Astoria az Erzsébet sugárúton, a Transilvania és a Metropol a Victoriei út 35., illetve 85. szám alatt, az Amiciţia a Magyar Társulat épületében és egy másik vendéglő a Smârdan utcában. A magyarok tulajdonában azonban ennél jóval több kocsma lehetett, egy szemtanú például Klein magyar vendégfogadóját említi a Popa Tatu utcában. Volt még néhány magyar panzió is. Románia Enciklopédiája utalt a viszonylag nagyszámú magyar, német és zsidó származású szabadfoglalkozásúra, orvosokra, ügyvédekre és műépítészekre, anélkül, hogy számadatokkal szolgálna. A magyar források nagyon ritkán említik őket, a magyar gazdasági és pénzügyi elitről pedig még kevesebbet tudunk, annak ellenére, hogy néhány magyar nyelvű szaklap – a búza, a vas vagy az autók tőzsdéjéről, a textil- vagy a nyomdaiparról – kimondottan nekik szólt. Az 1938-as Magyar Vicces Naptár eléggé kimerítő listával szolgált az orvosokról (33 névvel), román források egybevetésével a harmincas években mintegy 70 Bukaresti magyar orvosról tudunk. Legtöbb adatunk és információnk dr. Bakk Elek orvosról (1899–1972) van, hála felesége, Bakk-Takács Sára és lányai, köztük a Marosvásárhelyi orvos Bakk Éva könyveinek és cikkeinek. Tizenegy gyermekes székely családból származott, és Tamási Áron rokona volt. Miután Budapesten belgyógyász orvosként lediplomázott, Párizsban képezte tovább magát. 1927-ben jött Bukarestbe, Tőkés esperes felvette mindenesnek négy gyermeke mellé. A román nyelv megtanulása után honosíttatta diplomáját, és 1930–1940 között a Neurológiai, Elme- és Endokrinológiai Betegségek Intézeténél dolgozott. Az általa kezelt hírességek között volt Arghezi felesége is. A szegényeket, de a magyar egyetemistákat, tanítókat és papokat is ingyen vizsgálta, ugyanakkor napi szállást és kosztot biztosított a rászoruló magyaroknak. A református iskola és templom tevékenységében is részt vállalt. 1941 nyarán behívót kapott, és elhagyta a várost; a háború után Székelyudvarhelyen telepedett le. Egy másik orvos, Papp Béla, aki ismert volt a református közösségben vállalt szerepéről, Budapestről érkezett és az Occidentului (Nyugati) utcában nyitott rendelőt. A Bukaresti Magyarság oldalain több írása is megjelent a barcasági csángókról.
A magyar forrásokat románok is kiegészítik, elsősorban a harmincas évek Bukaresti címmutató évkönyvei. Ezek hátránya, hogy legtöbb esetben nem azonosíthatóak a magyar nevek, ugyanis a keresztneveket mindig románosítva írták. Összegezve kutatásaink eredményeit, azonosítottunk 12 ügyvédet (köztük Tőkés Sándort, az esperes fiát), legalább öt műépítészt és mintegy 30 mérnököt, zömében építészeket. A legismertebbek: a műépítész Katona József, akihez több ízben fordult a református közösség, valamint Balla Pál vállalkozó, aki gyakran megvendégelte a diákokat. A mérnök Ráskai Béla a bélyeggyár alkalmazottja volt, de ugyanakkor műegyetemi adjunktus is. Majdnem mind erdélyiek voltak, de legalább egyikük Bukaresti: Koncz Barna kémikus. 1935-ben mintegy 15 mérnök állt a Közmunkálatok Minisztériuma, a vízművek vagy az államvasutak szolgálatában. Bukarestben élt rövidebb ideig Sebestyén Artúr (1868–1946) Budapesti műépítész is, aki Magyarországon és Románián kívül Oroszországban és Svédországban is dolgozott. Bukarestben megtervezte 1930-ban a Lido Hotel nagy népszerűségnek örvendő hullámmedencéjét, három évvel az ugyancsak általa tervezett Budapesti után.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. augusztus 20.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest 23.(Részletek /23.)
A Kárpátokon túli magyarság asszimilációjának megakadályozására egyik párt sem alakított ki stratégiát. Ellenkezőleg. A kor szemtanújától, Nagy Sándortól tudjuk, hogy az internacionalista gondolatok hatására a Bukaresti magyar szocialisták felszámolták a párt magyar tagozatát és könyvtárát, felléptek a magyar nyelvű iskolák ellen, és felkarolták a magyarok vegyes házasságok útján történő beolvasztását.
A Magyar Pártnak az erdélyi magyarság megmentése volt a prioritása, ahol évszázados kulturális intézményeik haldokoltak. A párt álláspontja szerint a magyaroknak semmi keresnivalójuk sem volt Bukarestben, akik ezt nem értették meg, és csak azért is Bukarestbe jöttek, hát mAradjanak csak magukra, tehetetlenül, megalázva, mindenkitől kitaszítva, hadd menjen el a kedvük a Regáttól. Talán ezért sem bízott Nagy egyik pártban sem, ugyanis ,,mint tudjuk, a jellemnek nincs köze a politikához”. Felelősségérzete arra kényszerítette a lelkészt, hogy minden tőle telhetőt megtegyen a rászorulók megsegítéséért és a diaszpórát választó nemzettársai asszimilációjának lassításáért. Bár a sajtóban is és szóban is kérte az erdélyi magyarokat, hogy ne költözzenek Bukarestbe, senkit sem utasított el, aki mégis a fővárosba jött, és a segítségét kérte. 1926-ban csak 6003 lejt tudott adni 26 rászorulónak. A tettek embereként kétségbeesetten kereste a megoldást megmentésükre; hitvallása szerint a nemtörődömség árulással lett volna egyenlő.
A magyarok beolvasztását nemcsak az állami hatóságok siettették rendkívül hatékonyan, de a vegyes házasságok is. Az első – végeredményben mindent eldöntő – lépés a nevek elrománosítása vagy lefordítása volt már az állami anyakönyvbe vezetéskor, ,,ingyen és bérmentve”; a helyreigazítást csak hosszadalmas és drága bírósági eljárás alapján lehetett kérni. Szintén az asszimilációt gyorsította a magyar iskolák háború utáni betiltása. Mégis, megmagyarázhatatlan módon Románia 1925–1928-as évkönyveiben továbbra is szerepeltek az azokban az években még lefoglalt vagy elkobzott, G. G. Cantacuzino, Nicolae Filipescu (volt Scaune) és Sf. Voievozi utcai (ebben az utcában egyenesen két házszám alatt is) katolikus és református iskolák. A magyar gyermekek ezrei jártak tehát román iskolába, ahol románul tanítottak mindent, az ortodox hittan pedig kötelező tantárgy volt; ezek a gyerekek tulajdonképpen már nem is tartoztak a magyar közösséghez, ,,nincsen már mivélünk semmi közösségük”, állapította meg Nagy Sándor. A magyar nép befeketítésén alapuló magyarellenes nevelésnek a magyar gyermekeket sújtó pusztító pszichológiai hatását is elemezte; ezek a gyermekek olyan súlyos lelki traumán estek át, hogy csak az asszimilációban láttak kiutat. A román tankönyvek elhallgatták a magyar kultúra nagy értékeit, a magyarok múltját és jelenét úgy ábrázolták, hogy a tanuló megutáljon és megvessen mindent, ami magyar, így a magyarok örökös ellenséggé, bűnbakká váltak. A magyar ,,vérivó, barbár, ázsiai csürhe nép, mely nyers erejével egy évezredig sanyargatta a derék kisebbségi nemzeteket”. Ez a nevelés meghatározta a románok magyarokról alkotott képét és velük szembeni magatartását, úgyhogy ,,aki csak akarja, nekünk ugrassa és küldje »la Budapesta«, villamosokon, lokálokban, hivatalokban, utcai tumultusban” – állapította meg Nagy. Csak 1930-ban bocsátott ki a Tanügyminisztérium egy körlevelet, amelyben megtiltotta, hogy az oktatási folyamat során sértegessék a nemzeti kisebbségeket, az átirat külön kitért a történelemtankönyvekre. Még a vallás magyar nyelvű oktatása sem volt lehetséges 1929-ig, ugyanis a magyar papokat nem engedték a román iskolákba. Valójában a két református pap nem is tudott volna eleget tenni a felkéréseknek, a fővárosban ugyanis több száz iskola működött, mindegyikben 3–15 magyar tanulóval. 1925-ben sikerült engedélyt szerezni a magyar nyelvű vallásoktatásra, ez azonban csak a háborítatlanul működő német felekezeti iskolákra volt érvényes, ahol mintegy 40 magyar gyermek tanult. A magyar iskolák vagy legalább a román iskolában működő magyar osztályok hiányát a vasárnapi iskola próbálta pótolni. A református egyház legalább tíz ilyen iskolát tartott fenn, szétszórva a város különböző negyedeiben, a Lânăriei, Turda, Ghica-Tei, 13 Septembrie utcában, a Floreasca, Chitilei vagy a Vitan úton stb. Ezeket az iskolákat mintegy 300 gyermek látogatta, ingyen bibliát, zsoltároskönyveket és gyermekkiadványokat kaptak, hittanórákon, de más tevékenységeken is részt vettek.
Az 1929/30-as tanévben engedélyezték az iskola újraindítását a református egyháznak visszaszolgáltatott ingatlanban, ez lett az első világháború után az első Bukaresti magyar iskola. Ugyanebben az évben megjelent a gyülekezet lapja, az Egyházi Újság is (1929–1941). Az iskola felekezeti vegyes magániskolaként működött. Református vagy katolikus, magyar anyanyelvű gyermekek iratkozhattak be; a más felekezetűeket csak tanügyminisztériumi engedéllyel vehették fel. A tanulóknak beiratkozási illetéket és tandíjat kellett fizetniük, ellenben a tankönyveket és a tanszereket ingyen kapták. A tanítás az állami tanterv alapján történt, államilag jóváhagyott tankönyvekből. Az iskola a Sf. Voievozi utcai felújított és újrabútorozott régi épületében működött, és a református közösség finanszírozta; minden külföldi támogatás vagy adomány tilos volt. A tanügyben dolgozóknak román állampolgároknak kellett lenniük, le kellett vizsgázniuk nemcsak román nyelvből, de történelemből, földrajzból és Románia alkotmányából is. Az iskola kettős felügyelet alatt állt: egyrészt a román állam, másfelől az erdélyi református püspökség ellenőrizte, Tőkés Ernő esperes-tanfelügyelő személyében, akit a román állam fizetett. A tanítást 171 tanulóval és négy tanítóval kezdték, az iskola igazgatója Demjén Miklós volt. Az iskola végeztével a tanulóknak le kellett vizsgázniuk román nyelvből egy idegen bizottság előtt. Az 1934. július 27-i 120645-ös számú miniszteri határozat alapján egy különbözeti vizsga után folytathatták tanulmányaikat román iskolákban. Bizonyos járulékos költségek fedezésére (méregdrága villamosbérletek, cipő és ruházat, tízórai) a református gyülekezet karitatív megmozdulásokat kezdeményezett. Az 1932/33-as tanévtől az iskola már hét elemi osztállyal működött. A református vallásoktatás mellett (amit Kányádi Béla lelkész tartott) katolikus hittanórákat is tartottak (dr. Tamás Pál révén), ugyanakkor tanítottak román nyelvet, és a nemzeti tantárgyakat szintén román nyelven. Az iskolának 350 kötetes román és magyar nyelvű könyvtára volt, az iskolaorvosi teendőket Bakk Elek látta el, és két fő foglalkozott az adminisztrációval.
A magyar tanároknak nem volt békés életük Anghelescu minisztersége alatt. 1934-ben bevezették a kötelező tanári képességvizsgákat, amelyeket román nyelven kellett letenni. Az elbukó tanárokat elbocsátották, és megszüntették azokat az erdélyi gimnáziumokat, ahol nem volt már meg a legkevesebb hatfős tanári testület; az elbocsátott tanárok nyugdíjjogosultságukat is elveszítették. Csak az 1938/39-as tanévtől függesztették fel a kötelező románnyelv-vizsgát azok számára, akik állami iskolában végeztek, vagy akik már egyszer sikeresen vizsgáztak. Drasztikus intézkedéseket hoztak az iskolai ünnepségekkel kapcsolatban is: beszédet csak románul szabadott mondani, előzetes tartalmi engedély alapján, és az előadások legalább fele román nyelvű kellett hogy legyen; a tanulóknak még az órák közti tízperces szünetekben is tilos volt magyarul beszélniük. 1937-től a két magyar ajkú gyülekezet elkezdett nyári táborokat szervezni az iskolásoknak; először a református misszió, egy évre rá a katolikus is összesen 300 tanuló nyaraltatását biztosította erdélyi családoknál. Hegyi Mózes (1908–1943) református missziós pap neve is kapcsolódik a nyaraltatásokhoz, habár ő 1938-ban, csak egy évig volt Bukarestben, utána egy erdélyi parókiára nevezték ki. A Koós Ferenc Kör gyűlésein való részvétele kitetszik a sziguránca 1938. július 1-jei jelentéséből is. Korábban Brăilán paposkodott, ahol nagy áldozatok árán sikerült újjászerveznie az iskolát és felújítania a templomot; vidéki paptól szokatlan módon kiadott egy monográfiát is a brăilai magyar gyülekezetről. Neki is köszönhető, hogy Bukarest és Galac után Brăila lett a harmadik (és egyben utolsó) Kárpát-kanyaron kívüli román város, ahol magyar nyelvű lap, a Gyertyafény (1923. febr. 1.–nov. 1.) jelent meg összesen nyolc számmal.
1929-ben végre megszűnt a Cuza Vodă utcai Szt. Ilona római katolikus templomra kivetett zárlat. A magyar katolikus iskolák azonban egyszer s mindenkorra elvesztek, nemcsak Bukarestben, hanem az egész Kárpát-kanyaron kívüli román térségben. A magyar közösség képviselői és Netzhammer püspök bátortalan próbálkozásai ellenére végleg érvényben mAradt katolikus iskolákban a magyar nyelvű tanítást tiltó határozat. A templommal kapcsolatos információtöredékek a Bukaresti Magyarság lapjaiból és kalendáriumából, majd 1935-től a Szt. Ilona-templom lapjából, a Bucureşti-i Katolikus Tudósítóból származnak. Ez volt az egyetlen magyar lap Bukarestben, amely még 1936 után is megőrizte címében a Bucureşti román toponímiát; ebben az évben jelent meg a törvény, amely a sajtóban a helységeknek csak a román megnevezését engedte használni. Az intézkedést később Ceauşescu is bevezette. A templom 1917 és 1924 között bezárva állt, utána is csak kedden, vasárnapokon és ünnepnapokon tartottak, úgy tűnik, kizárólag román nyelvű misét. Mivel nagymértékű karbantartásra szorult, 1930-ban ismét bezárták. Bár még csak nagy vonalakban sikerült felújítani, 1930 karácsonyától a magyarok végre hallgathattak heti három alkalommal magyar nyelvű misét reggel 6 órától, míg a Barátok templomában, ahol két magyar pap is szolgált, csak hetente egyszer, szombatonként volt magyar mise.
1931 áprilisában megalakult az egyháztanács, amely 400 hívő aláírásával kérte a magyar katolikus közösség újraalakítását, és hogy a románok által elfoglalt valamelyik háború előtti magyar iskolában létesítsenek magyar iskolát vagy legalább magyar tagozatot. A kérés teljesítését állandóan halogatták, új és új feltételekhez kötötték. Bár a templomot a magyarok költségén javították ki és nyitották meg, itt csak alkalomadtán misézett egy-egy magyar pap a Barátok templomából. Javítási munkálatok a Barátok templománál is folytak 1932-ben; ekkor helyezték el az oltár bal oldalán Szent István király szobrát, amely a mai napig ott áll, felirat nélkül. A korabeli dokumentumokban sem említik, de a Bukaresti magyar hívek emlékezete megőrizte.
(folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A Kárpátokon túli magyarság asszimilációjának megakadályozására egyik párt sem alakított ki stratégiát. Ellenkezőleg. A kor szemtanújától, Nagy Sándortól tudjuk, hogy az internacionalista gondolatok hatására a Bukaresti magyar szocialisták felszámolták a párt magyar tagozatát és könyvtárát, felléptek a magyar nyelvű iskolák ellen, és felkarolták a magyarok vegyes házasságok útján történő beolvasztását.
A Magyar Pártnak az erdélyi magyarság megmentése volt a prioritása, ahol évszázados kulturális intézményeik haldokoltak. A párt álláspontja szerint a magyaroknak semmi keresnivalójuk sem volt Bukarestben, akik ezt nem értették meg, és csak azért is Bukarestbe jöttek, hát mAradjanak csak magukra, tehetetlenül, megalázva, mindenkitől kitaszítva, hadd menjen el a kedvük a Regáttól. Talán ezért sem bízott Nagy egyik pártban sem, ugyanis ,,mint tudjuk, a jellemnek nincs köze a politikához”. Felelősségérzete arra kényszerítette a lelkészt, hogy minden tőle telhetőt megtegyen a rászorulók megsegítéséért és a diaszpórát választó nemzettársai asszimilációjának lassításáért. Bár a sajtóban is és szóban is kérte az erdélyi magyarokat, hogy ne költözzenek Bukarestbe, senkit sem utasított el, aki mégis a fővárosba jött, és a segítségét kérte. 1926-ban csak 6003 lejt tudott adni 26 rászorulónak. A tettek embereként kétségbeesetten kereste a megoldást megmentésükre; hitvallása szerint a nemtörődömség árulással lett volna egyenlő.
A magyarok beolvasztását nemcsak az állami hatóságok siettették rendkívül hatékonyan, de a vegyes házasságok is. Az első – végeredményben mindent eldöntő – lépés a nevek elrománosítása vagy lefordítása volt már az állami anyakönyvbe vezetéskor, ,,ingyen és bérmentve”; a helyreigazítást csak hosszadalmas és drága bírósági eljárás alapján lehetett kérni. Szintén az asszimilációt gyorsította a magyar iskolák háború utáni betiltása. Mégis, megmagyarázhatatlan módon Románia 1925–1928-as évkönyveiben továbbra is szerepeltek az azokban az években még lefoglalt vagy elkobzott, G. G. Cantacuzino, Nicolae Filipescu (volt Scaune) és Sf. Voievozi utcai (ebben az utcában egyenesen két házszám alatt is) katolikus és református iskolák. A magyar gyermekek ezrei jártak tehát román iskolába, ahol románul tanítottak mindent, az ortodox hittan pedig kötelező tantárgy volt; ezek a gyerekek tulajdonképpen már nem is tartoztak a magyar közösséghez, ,,nincsen már mivélünk semmi közösségük”, állapította meg Nagy Sándor. A magyar nép befeketítésén alapuló magyarellenes nevelésnek a magyar gyermekeket sújtó pusztító pszichológiai hatását is elemezte; ezek a gyermekek olyan súlyos lelki traumán estek át, hogy csak az asszimilációban láttak kiutat. A román tankönyvek elhallgatták a magyar kultúra nagy értékeit, a magyarok múltját és jelenét úgy ábrázolták, hogy a tanuló megutáljon és megvessen mindent, ami magyar, így a magyarok örökös ellenséggé, bűnbakká váltak. A magyar ,,vérivó, barbár, ázsiai csürhe nép, mely nyers erejével egy évezredig sanyargatta a derék kisebbségi nemzeteket”. Ez a nevelés meghatározta a románok magyarokról alkotott képét és velük szembeni magatartását, úgyhogy ,,aki csak akarja, nekünk ugrassa és küldje »la Budapesta«, villamosokon, lokálokban, hivatalokban, utcai tumultusban” – állapította meg Nagy. Csak 1930-ban bocsátott ki a Tanügyminisztérium egy körlevelet, amelyben megtiltotta, hogy az oktatási folyamat során sértegessék a nemzeti kisebbségeket, az átirat külön kitért a történelemtankönyvekre. Még a vallás magyar nyelvű oktatása sem volt lehetséges 1929-ig, ugyanis a magyar papokat nem engedték a román iskolákba. Valójában a két református pap nem is tudott volna eleget tenni a felkéréseknek, a fővárosban ugyanis több száz iskola működött, mindegyikben 3–15 magyar tanulóval. 1925-ben sikerült engedélyt szerezni a magyar nyelvű vallásoktatásra, ez azonban csak a háborítatlanul működő német felekezeti iskolákra volt érvényes, ahol mintegy 40 magyar gyermek tanult. A magyar iskolák vagy legalább a román iskolában működő magyar osztályok hiányát a vasárnapi iskola próbálta pótolni. A református egyház legalább tíz ilyen iskolát tartott fenn, szétszórva a város különböző negyedeiben, a Lânăriei, Turda, Ghica-Tei, 13 Septembrie utcában, a Floreasca, Chitilei vagy a Vitan úton stb. Ezeket az iskolákat mintegy 300 gyermek látogatta, ingyen bibliát, zsoltároskönyveket és gyermekkiadványokat kaptak, hittanórákon, de más tevékenységeken is részt vettek.
Az 1929/30-as tanévben engedélyezték az iskola újraindítását a református egyháznak visszaszolgáltatott ingatlanban, ez lett az első világháború után az első Bukaresti magyar iskola. Ugyanebben az évben megjelent a gyülekezet lapja, az Egyházi Újság is (1929–1941). Az iskola felekezeti vegyes magániskolaként működött. Református vagy katolikus, magyar anyanyelvű gyermekek iratkozhattak be; a más felekezetűeket csak tanügyminisztériumi engedéllyel vehették fel. A tanulóknak beiratkozási illetéket és tandíjat kellett fizetniük, ellenben a tankönyveket és a tanszereket ingyen kapták. A tanítás az állami tanterv alapján történt, államilag jóváhagyott tankönyvekből. Az iskola a Sf. Voievozi utcai felújított és újrabútorozott régi épületében működött, és a református közösség finanszírozta; minden külföldi támogatás vagy adomány tilos volt. A tanügyben dolgozóknak román állampolgároknak kellett lenniük, le kellett vizsgázniuk nemcsak román nyelvből, de történelemből, földrajzból és Románia alkotmányából is. Az iskola kettős felügyelet alatt állt: egyrészt a román állam, másfelől az erdélyi református püspökség ellenőrizte, Tőkés Ernő esperes-tanfelügyelő személyében, akit a román állam fizetett. A tanítást 171 tanulóval és négy tanítóval kezdték, az iskola igazgatója Demjén Miklós volt. Az iskola végeztével a tanulóknak le kellett vizsgázniuk román nyelvből egy idegen bizottság előtt. Az 1934. július 27-i 120645-ös számú miniszteri határozat alapján egy különbözeti vizsga után folytathatták tanulmányaikat román iskolákban. Bizonyos járulékos költségek fedezésére (méregdrága villamosbérletek, cipő és ruházat, tízórai) a református gyülekezet karitatív megmozdulásokat kezdeményezett. Az 1932/33-as tanévtől az iskola már hét elemi osztállyal működött. A református vallásoktatás mellett (amit Kányádi Béla lelkész tartott) katolikus hittanórákat is tartottak (dr. Tamás Pál révén), ugyanakkor tanítottak román nyelvet, és a nemzeti tantárgyakat szintén román nyelven. Az iskolának 350 kötetes román és magyar nyelvű könyvtára volt, az iskolaorvosi teendőket Bakk Elek látta el, és két fő foglalkozott az adminisztrációval.
A magyar tanároknak nem volt békés életük Anghelescu minisztersége alatt. 1934-ben bevezették a kötelező tanári képességvizsgákat, amelyeket román nyelven kellett letenni. Az elbukó tanárokat elbocsátották, és megszüntették azokat az erdélyi gimnáziumokat, ahol nem volt már meg a legkevesebb hatfős tanári testület; az elbocsátott tanárok nyugdíjjogosultságukat is elveszítették. Csak az 1938/39-as tanévtől függesztették fel a kötelező románnyelv-vizsgát azok számára, akik állami iskolában végeztek, vagy akik már egyszer sikeresen vizsgáztak. Drasztikus intézkedéseket hoztak az iskolai ünnepségekkel kapcsolatban is: beszédet csak románul szabadott mondani, előzetes tartalmi engedély alapján, és az előadások legalább fele román nyelvű kellett hogy legyen; a tanulóknak még az órák közti tízperces szünetekben is tilos volt magyarul beszélniük. 1937-től a két magyar ajkú gyülekezet elkezdett nyári táborokat szervezni az iskolásoknak; először a református misszió, egy évre rá a katolikus is összesen 300 tanuló nyaraltatását biztosította erdélyi családoknál. Hegyi Mózes (1908–1943) református missziós pap neve is kapcsolódik a nyaraltatásokhoz, habár ő 1938-ban, csak egy évig volt Bukarestben, utána egy erdélyi parókiára nevezték ki. A Koós Ferenc Kör gyűlésein való részvétele kitetszik a sziguránca 1938. július 1-jei jelentéséből is. Korábban Brăilán paposkodott, ahol nagy áldozatok árán sikerült újjászerveznie az iskolát és felújítania a templomot; vidéki paptól szokatlan módon kiadott egy monográfiát is a brăilai magyar gyülekezetről. Neki is köszönhető, hogy Bukarest és Galac után Brăila lett a harmadik (és egyben utolsó) Kárpát-kanyaron kívüli román város, ahol magyar nyelvű lap, a Gyertyafény (1923. febr. 1.–nov. 1.) jelent meg összesen nyolc számmal.
1929-ben végre megszűnt a Cuza Vodă utcai Szt. Ilona római katolikus templomra kivetett zárlat. A magyar katolikus iskolák azonban egyszer s mindenkorra elvesztek, nemcsak Bukarestben, hanem az egész Kárpát-kanyaron kívüli román térségben. A magyar közösség képviselői és Netzhammer püspök bátortalan próbálkozásai ellenére végleg érvényben mAradt katolikus iskolákban a magyar nyelvű tanítást tiltó határozat. A templommal kapcsolatos információtöredékek a Bukaresti Magyarság lapjaiból és kalendáriumából, majd 1935-től a Szt. Ilona-templom lapjából, a Bucureşti-i Katolikus Tudósítóból származnak. Ez volt az egyetlen magyar lap Bukarestben, amely még 1936 után is megőrizte címében a Bucureşti román toponímiát; ebben az évben jelent meg a törvény, amely a sajtóban a helységeknek csak a román megnevezését engedte használni. Az intézkedést később Ceauşescu is bevezette. A templom 1917 és 1924 között bezárva állt, utána is csak kedden, vasárnapokon és ünnepnapokon tartottak, úgy tűnik, kizárólag román nyelvű misét. Mivel nagymértékű karbantartásra szorult, 1930-ban ismét bezárták. Bár még csak nagy vonalakban sikerült felújítani, 1930 karácsonyától a magyarok végre hallgathattak heti három alkalommal magyar nyelvű misét reggel 6 órától, míg a Barátok templomában, ahol két magyar pap is szolgált, csak hetente egyszer, szombatonként volt magyar mise.
1931 áprilisában megalakult az egyháztanács, amely 400 hívő aláírásával kérte a magyar katolikus közösség újraalakítását, és hogy a románok által elfoglalt valamelyik háború előtti magyar iskolában létesítsenek magyar iskolát vagy legalább magyar tagozatot. A kérés teljesítését állandóan halogatták, új és új feltételekhez kötötték. Bár a templomot a magyarok költségén javították ki és nyitották meg, itt csak alkalomadtán misézett egy-egy magyar pap a Barátok templomából. Javítási munkálatok a Barátok templománál is folytak 1932-ben; ekkor helyezték el az oltár bal oldalán Szent István király szobrát, amely a mai napig ott áll, felirat nélkül. A korabeli dokumentumokban sem említik, de a Bukaresti magyar hívek emlékezete megőrizte.
(folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. augusztus 27.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest (Részletek /24.)
1935-től a Szt. Ilona-templom a Jézus Szíve jezsuita társaság felügyelete alá került, ettől kezdve naponta tartottak (román nyelvű) misét, magyarul csak vasárnaponként és ünnepekkor. 1938-ban Söpkéz Richárd Károly hathatós anyagi segítségével a magyaroknak sikerült egy emeletes paplakot vásárolniuk a Cuza-Vodă utcában, a 119. szám alatt (az épületet 1995-ben lebontották).
A templom melletti egykori iskolaépület visszavásárlási jogát is megszerezték. A következő évben az adományozó elhunyt. Söpkéz az Eminescu nyomda, kiadó és könyvesbolt elnöke volt. Ugyanarról a Söpkézről van szó, aki feleségével együtt egy pár gyönyörű festett üvegablakot adományozott jó negyedszázaddal korábban. Egyetlen katolikus magyar sem írt jótevőjük tevékenységéről. Zsidó forrásokból, valamint a román évkönyvekből tudjuk, hogy Söpkéz lehetett a leggazdagabb Bukaresti magyar, az egyetlen, aki már 1923-ban bekerült a High-Life Almanachba. Az évek folyamán különféle, zsidó többségi tulajdonú kereskedelmi vagy ipari társaságnak volt igazgatótanácsi tagja vagy tanácsosa. Egy másik forrásból – melyben neve átírva, Schöpketzként jelenik meg – arról értesülünk, hogy megvásárolta Grigore Cerkez műépítész Victoriei úti házát, amely alkalmas volt fényűző bálok tartására. A kommunista időkben Söpkéz házában volt a Műépítészek Egyesületének székhelye; az 1977-es földrengés után lebontották.
1936-tól a katolikusok két templom építésének is nekikezdenek. A Szt. József-katedrális kanonoka, Josef Schubert kezdeményezésére, a magyar, német és román hívek hozzájárulásából felépítették a Bellu katolikus temetőben a Szt. Teréz-templomot. Ugyancsak adományokból, de ezúttal a magyarok jótékonyságából – melyet Horváth Árpád György (1883–1961), a Barátok templomának papja gyűjtött össze – a katolikusok megvásároltak egy villát a hozzá tartozó telekkel a Colentina negyedben, s átépítették templommá, így készült el Páduai Szent Antal temploma. A harangtorony falán található felirat nélküli, négy méter magas mélydombormű Fekete József műve. Úgy tűnik, hogy itt magyar misét csak keddenként tartottak.
A katolikus magyaroknak két egyesület, egy nőegylet és egy férfiegylet létrehozását is engedélyezték, és jóváhagyták két kórus működését is. Bár voltak a román államnak ilyen kis engedményei, Mikecs Lajos útleírásából az derül ki, hogy Bukarestben a katolikusok románul, németül és franciául gyónhattak, de magyarul nem. Ez valóságos tragédia lehetett a templomjáráshoz szokott vidéki nők ezrei számára. Kudarcba fulladt a moldvai csángók próbálkozása is, nem lehetett magyar papjuk: a Bukaresti katolikus érsekségnek címzett kérésüket a rendőrségnek továbbították, írta ugyancsak Mikecs. 1940 elején a katolikusok mégis reménykedtek, hogy építhetnek egy kultúrtermet a Szt. Ilona-templom közelében.
Ugyanakkor ismervén néhány román kultúrember és több egyesület magyar katolikusok elleni heves kirohanásait, az is csoda, hogy sikerült ezt a pár apró engedményt kicsikarniuk a román államtól. A katolikus magyarok egyik legádázabb ellensége Onisifor Ghibu volt, aki szerint a magyar szentek a revizionizmus szolgálatába álló magyar nacionalizmus jelképei. A Sfinţii unguri în România (Magyar szentek Romániában) című könyvében azt állította, hogy a román államnak sikerült rávennie a pápát, hogy titkos utasításban iktattassa ki a magyar szenteket a vallásos könyvekből, katolikus kalendáriumokból, s szobraikat leverték az iskolákról, templomokról. 1936-ig lerombolták a szobrokat a szatmári és Temesvári piarista középiskolák épületeiről, de a szatmári katolikus katedrálisról is – írta Ghibu. Sikerült meggyőznie a román hatóságokat, hogy „irredenta tartalmuk” miatt tiltsák be még a Szűz Máriához fohászkodó magyar katolikus énekeket, az ún. Mária-énekeket is. Egy 1937. május 11-i, sziguráncánál tett feljelentés szerint egy Bukaresti magyarokból álló csoport, Horváth pappal együtt, az Andronache-erdőben megtartott majálisozás alkalmával megszegte ezt a rendelkezést. A magyarok összetartására újabb csapást mért az evangélikusok és unitáriusok elszakadása a református gyülekezettől. A többségében barcasági származású evangélikusok állítása szerint ők mintegy négyezren lehettek; az 1930-as népszámlálás 12 203 evangélikust jegyez, nemzeti hovatartozás nélkül. Több leszakadási kísérlet után, 1933. július 2-án a magyarok megalakították saját független zsinatpresbiteri evangélikus gyülekezetüket; az eseményt 1934. szeptember 17-én törvényesítették. A közösség lelkipásztora 1934. augusztus 26-tól Sexty Zoltán lett; a presbitériumnak az orvos Papp Béla is tagja volt.
1936-ban az evangélikusok megvásároltak egy ingatlant és evangélikus otthonná alakították át. A miséket azonban a Sf. Voievozi utcai református iskola nagytermében tartották; itt volt a lelkészi hivatal is. Mivel a református közösségnek bért fizettek, állandó konfliktus lappangott köztük. Néhány későbbi adománynak hála, a mai napig több épület is a tulajdonukban van az Occidentului utca 47. szám alatt.
Ugyancsak 1933-ban, június 4-én váltak le a magyar református közösségről az unitáriusok. A közösség életében fontos szerepet vállalt két lelkész, Lőrinczy Dénes és Lőrinczy Géza; ez utóbbi könyvet írt a gyülekezet első öt évéről, majd 1940 körül elhagyta Bukarestet. Az unitáriusok száma mindig rendkívül alacsony volt, az 1930-as népszámlálás 389 főt állapított meg, ezek valószínűleg mind magyarok voltak. Az unitáriusoknak sohasem sikerült parókiát, templomot vagy iskolát építeniük. A Bukaresti magyar evangélikusok és unitáriusok csak vasárnapi iskolákat létesítettek. A református eklézsia folytatta a hívek összeírását, ugyanis városszéli filiákat szándékoztak létrehozni, ahol túlzsúfolt viskókban több ezer munkát kereső magyar élt. Ez a hatalmas munka nemcsak Bukarestben folyt, hanem 1934-től kezdve a Regáti Baráti Misszió segítségével a teljes Kárpátokon kívüli román térségben. Sok magyar azonban inkább elkerülte a regisztrálást, hogy ne kelljen adót fizetnie.
A filiák megalapítása akkor vált sürgetővé, amikor a fővárosi polgármesteri hivatal egy 1936. október 8-i átiratában értesítette az egyházközséget, hogy a királyi palota bővítése miatt kisajátítják a Lutheránus utca 10. szám és a Ştirbei Vodă 9. szám alatti ingatlanjaikat, 1177 négyzetmétert a templommal és a parókia két emeletes házával.
Az egyházközség nemrég fejezte be az 1916-os ágyúzásokban megsérült templom javítását. Képviselői tiltakoztak a kisajátítás ellen, azzal érveltek, hogy Bukarestben nem volt még precedens arra, hogy egy keresztény templomot leromboljanak, az épület alapkövét maga Elena Cuza fejedelemasszony tette le, és a templomkertben több mint ezer hívő van eltemetve. 1937 tavaszán egyházközség alakult a város keleti, egyik legszegényebb negyedében; a 230 fős közösséget dr. Horváth László lelkipásztor vezette. Ezzel egyidőben kezdtek el építeni a Vatra Luminoasă utca 173. szám alatt egy református imaházat, amelyben egy osztályterem is helyet kapott. A 62 fős iskola csak a következő évtől kapta meg a működési engedélyt. Ugyancsak 1937-ben, a város déli részén is hitközség alakult Szighety Béla lelkész irányításával. Egyidejűleg a Giuleşti úti telkükön egy 20 férőhelyes árvaház építésébe is belefogtak. Az alapkövet 1938-ban tették le, de a munkálatok elhúzódtak. A többi, Nagy Sándor által tervbe vett létesítmény, egy öregotthon és egy szülőház, már szóba sem jöhetett.
1940. február 4-én a város északi részének egyházközsége is megalakult, egy bérelt épületben a Chitilei út 42. szám alatt, ennek lelkipásztora Gudor Lajos volt, akinek szándékában állt ősztől engedélyeztetni az iskolát.
Az 1939/40-es tanév statisztikái három iskolát említenek, összesen 294 tanulóval, Bitay Sándor igazgató irányításával. Úgy látszik, hogy mintegy 5000 magyar gyermek a román állami vagy a német evangélikus iskolákba járt; néhányan biztosan a középiskolát vagy akár a főiskolát is elvégezték. Kevesükről van értesülésünk.
Egy majdnem három évig elhúzódó per után 1939. február 12-én jogerőre emelkedett a Koós Ferenc építette templomra kiadott bontási határozat. Az egyház közel 15 millió lejes kártérítést kapott. Ugyanebben az évben a Giuleşti temető szabad telkén letették egy Katona József tervezte inasszállás alapkövét. 1940-ben a hitközség a kártérítés egy részéből, 8,7 millió lejért megvásárolt egy telket ugyancsak a Lutheránus utcában (a CINOR épülete volt 2004-ig). Az év nyarán Katona József belefogott a telken egy hatemeletes toronyház építésébe, amely a Calvineum székháza lett volna. Az épület már majdnem állt, amikor két esemény – a bécsi szerződés augusztus 30-án és a november 10-i földrengés – szétfoszlatta Nagy Sándor minden reménységét a Bukaresti magyarok jövőjét illetően; a valóság még legsötétebb elképzeléseit is felülmúlta. A két esemény következményei katasztrofálisak voltak: Nagy Sándor becslése szerint több mint 30 000 magyar hagyta el Bukarestet, és a református egyházközség összes épülete, a Calvineum mögötti tornatermet (ami még ma is a református egyház tulajdona) leszámítva, használhatatlanná vált.
Az óromániai magyarokra vonatkozó utolsó statisztikai adatok szerint Bukarestben és környékén (Chitila, Olteniţa, Călăraşi, Silistra) 36 036 magyar református élt, a többi regáti területen (Ploieşti, Galac, Brăila, Moreni, Piteşti, Konstanca stb.) még körülbelül 21 500. A más felekezetű, elsősorban a katolikus magyarok száma nem ismert.
A Bukarestben maradt tanulók kis létszáma már az iskolák működését veszélyeztette. A tanulók és a tanítók távozása miatt 1940 végére a külvárosi iskolák bezártak. Sorra a papok is elhagyták Bukarestet. Utolsóként, 1941 szeptemberében Kányádi Béla is örökre távozott szülővárosából. A katolikusokról nincsenek adataink.
(folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
1935-től a Szt. Ilona-templom a Jézus Szíve jezsuita társaság felügyelete alá került, ettől kezdve naponta tartottak (román nyelvű) misét, magyarul csak vasárnaponként és ünnepekkor. 1938-ban Söpkéz Richárd Károly hathatós anyagi segítségével a magyaroknak sikerült egy emeletes paplakot vásárolniuk a Cuza-Vodă utcában, a 119. szám alatt (az épületet 1995-ben lebontották).
A templom melletti egykori iskolaépület visszavásárlási jogát is megszerezték. A következő évben az adományozó elhunyt. Söpkéz az Eminescu nyomda, kiadó és könyvesbolt elnöke volt. Ugyanarról a Söpkézről van szó, aki feleségével együtt egy pár gyönyörű festett üvegablakot adományozott jó negyedszázaddal korábban. Egyetlen katolikus magyar sem írt jótevőjük tevékenységéről. Zsidó forrásokból, valamint a román évkönyvekből tudjuk, hogy Söpkéz lehetett a leggazdagabb Bukaresti magyar, az egyetlen, aki már 1923-ban bekerült a High-Life Almanachba. Az évek folyamán különféle, zsidó többségi tulajdonú kereskedelmi vagy ipari társaságnak volt igazgatótanácsi tagja vagy tanácsosa. Egy másik forrásból – melyben neve átírva, Schöpketzként jelenik meg – arról értesülünk, hogy megvásárolta Grigore Cerkez műépítész Victoriei úti házát, amely alkalmas volt fényűző bálok tartására. A kommunista időkben Söpkéz házában volt a Műépítészek Egyesületének székhelye; az 1977-es földrengés után lebontották.
1936-tól a katolikusok két templom építésének is nekikezdenek. A Szt. József-katedrális kanonoka, Josef Schubert kezdeményezésére, a magyar, német és román hívek hozzájárulásából felépítették a Bellu katolikus temetőben a Szt. Teréz-templomot. Ugyancsak adományokból, de ezúttal a magyarok jótékonyságából – melyet Horváth Árpád György (1883–1961), a Barátok templomának papja gyűjtött össze – a katolikusok megvásároltak egy villát a hozzá tartozó telekkel a Colentina negyedben, s átépítették templommá, így készült el Páduai Szent Antal temploma. A harangtorony falán található felirat nélküli, négy méter magas mélydombormű Fekete József műve. Úgy tűnik, hogy itt magyar misét csak keddenként tartottak.
A katolikus magyaroknak két egyesület, egy nőegylet és egy férfiegylet létrehozását is engedélyezték, és jóváhagyták két kórus működését is. Bár voltak a román államnak ilyen kis engedményei, Mikecs Lajos útleírásából az derül ki, hogy Bukarestben a katolikusok románul, németül és franciául gyónhattak, de magyarul nem. Ez valóságos tragédia lehetett a templomjáráshoz szokott vidéki nők ezrei számára. Kudarcba fulladt a moldvai csángók próbálkozása is, nem lehetett magyar papjuk: a Bukaresti katolikus érsekségnek címzett kérésüket a rendőrségnek továbbították, írta ugyancsak Mikecs. 1940 elején a katolikusok mégis reménykedtek, hogy építhetnek egy kultúrtermet a Szt. Ilona-templom közelében.
Ugyanakkor ismervén néhány román kultúrember és több egyesület magyar katolikusok elleni heves kirohanásait, az is csoda, hogy sikerült ezt a pár apró engedményt kicsikarniuk a román államtól. A katolikus magyarok egyik legádázabb ellensége Onisifor Ghibu volt, aki szerint a magyar szentek a revizionizmus szolgálatába álló magyar nacionalizmus jelképei. A Sfinţii unguri în România (Magyar szentek Romániában) című könyvében azt állította, hogy a román államnak sikerült rávennie a pápát, hogy titkos utasításban iktattassa ki a magyar szenteket a vallásos könyvekből, katolikus kalendáriumokból, s szobraikat leverték az iskolákról, templomokról. 1936-ig lerombolták a szobrokat a szatmári és Temesvári piarista középiskolák épületeiről, de a szatmári katolikus katedrálisról is – írta Ghibu. Sikerült meggyőznie a román hatóságokat, hogy „irredenta tartalmuk” miatt tiltsák be még a Szűz Máriához fohászkodó magyar katolikus énekeket, az ún. Mária-énekeket is. Egy 1937. május 11-i, sziguráncánál tett feljelentés szerint egy Bukaresti magyarokból álló csoport, Horváth pappal együtt, az Andronache-erdőben megtartott majálisozás alkalmával megszegte ezt a rendelkezést. A magyarok összetartására újabb csapást mért az evangélikusok és unitáriusok elszakadása a református gyülekezettől. A többségében barcasági származású evangélikusok állítása szerint ők mintegy négyezren lehettek; az 1930-as népszámlálás 12 203 evangélikust jegyez, nemzeti hovatartozás nélkül. Több leszakadási kísérlet után, 1933. július 2-án a magyarok megalakították saját független zsinatpresbiteri evangélikus gyülekezetüket; az eseményt 1934. szeptember 17-én törvényesítették. A közösség lelkipásztora 1934. augusztus 26-tól Sexty Zoltán lett; a presbitériumnak az orvos Papp Béla is tagja volt.
1936-ban az evangélikusok megvásároltak egy ingatlant és evangélikus otthonná alakították át. A miséket azonban a Sf. Voievozi utcai református iskola nagytermében tartották; itt volt a lelkészi hivatal is. Mivel a református közösségnek bért fizettek, állandó konfliktus lappangott köztük. Néhány későbbi adománynak hála, a mai napig több épület is a tulajdonukban van az Occidentului utca 47. szám alatt.
Ugyancsak 1933-ban, június 4-én váltak le a magyar református közösségről az unitáriusok. A közösség életében fontos szerepet vállalt két lelkész, Lőrinczy Dénes és Lőrinczy Géza; ez utóbbi könyvet írt a gyülekezet első öt évéről, majd 1940 körül elhagyta Bukarestet. Az unitáriusok száma mindig rendkívül alacsony volt, az 1930-as népszámlálás 389 főt állapított meg, ezek valószínűleg mind magyarok voltak. Az unitáriusoknak sohasem sikerült parókiát, templomot vagy iskolát építeniük. A Bukaresti magyar evangélikusok és unitáriusok csak vasárnapi iskolákat létesítettek. A református eklézsia folytatta a hívek összeírását, ugyanis városszéli filiákat szándékoztak létrehozni, ahol túlzsúfolt viskókban több ezer munkát kereső magyar élt. Ez a hatalmas munka nemcsak Bukarestben folyt, hanem 1934-től kezdve a Regáti Baráti Misszió segítségével a teljes Kárpátokon kívüli román térségben. Sok magyar azonban inkább elkerülte a regisztrálást, hogy ne kelljen adót fizetnie.
A filiák megalapítása akkor vált sürgetővé, amikor a fővárosi polgármesteri hivatal egy 1936. október 8-i átiratában értesítette az egyházközséget, hogy a királyi palota bővítése miatt kisajátítják a Lutheránus utca 10. szám és a Ştirbei Vodă 9. szám alatti ingatlanjaikat, 1177 négyzetmétert a templommal és a parókia két emeletes házával.
Az egyházközség nemrég fejezte be az 1916-os ágyúzásokban megsérült templom javítását. Képviselői tiltakoztak a kisajátítás ellen, azzal érveltek, hogy Bukarestben nem volt még precedens arra, hogy egy keresztény templomot leromboljanak, az épület alapkövét maga Elena Cuza fejedelemasszony tette le, és a templomkertben több mint ezer hívő van eltemetve. 1937 tavaszán egyházközség alakult a város keleti, egyik legszegényebb negyedében; a 230 fős közösséget dr. Horváth László lelkipásztor vezette. Ezzel egyidőben kezdtek el építeni a Vatra Luminoasă utca 173. szám alatt egy református imaházat, amelyben egy osztályterem is helyet kapott. A 62 fős iskola csak a következő évtől kapta meg a működési engedélyt. Ugyancsak 1937-ben, a város déli részén is hitközség alakult Szighety Béla lelkész irányításával. Egyidejűleg a Giuleşti úti telkükön egy 20 férőhelyes árvaház építésébe is belefogtak. Az alapkövet 1938-ban tették le, de a munkálatok elhúzódtak. A többi, Nagy Sándor által tervbe vett létesítmény, egy öregotthon és egy szülőház, már szóba sem jöhetett.
1940. február 4-én a város északi részének egyházközsége is megalakult, egy bérelt épületben a Chitilei út 42. szám alatt, ennek lelkipásztora Gudor Lajos volt, akinek szándékában állt ősztől engedélyeztetni az iskolát.
Az 1939/40-es tanév statisztikái három iskolát említenek, összesen 294 tanulóval, Bitay Sándor igazgató irányításával. Úgy látszik, hogy mintegy 5000 magyar gyermek a román állami vagy a német evangélikus iskolákba járt; néhányan biztosan a középiskolát vagy akár a főiskolát is elvégezték. Kevesükről van értesülésünk.
Egy majdnem három évig elhúzódó per után 1939. február 12-én jogerőre emelkedett a Koós Ferenc építette templomra kiadott bontási határozat. Az egyház közel 15 millió lejes kártérítést kapott. Ugyanebben az évben a Giuleşti temető szabad telkén letették egy Katona József tervezte inasszállás alapkövét. 1940-ben a hitközség a kártérítés egy részéből, 8,7 millió lejért megvásárolt egy telket ugyancsak a Lutheránus utcában (a CINOR épülete volt 2004-ig). Az év nyarán Katona József belefogott a telken egy hatemeletes toronyház építésébe, amely a Calvineum székháza lett volna. Az épület már majdnem állt, amikor két esemény – a bécsi szerződés augusztus 30-án és a november 10-i földrengés – szétfoszlatta Nagy Sándor minden reménységét a Bukaresti magyarok jövőjét illetően; a valóság még legsötétebb elképzeléseit is felülmúlta. A két esemény következményei katasztrofálisak voltak: Nagy Sándor becslése szerint több mint 30 000 magyar hagyta el Bukarestet, és a református egyházközség összes épülete, a Calvineum mögötti tornatermet (ami még ma is a református egyház tulajdona) leszámítva, használhatatlanná vált.
Az óromániai magyarokra vonatkozó utolsó statisztikai adatok szerint Bukarestben és környékén (Chitila, Olteniţa, Călăraşi, Silistra) 36 036 magyar református élt, a többi regáti területen (Ploieşti, Galac, Brăila, Moreni, Piteşti, Konstanca stb.) még körülbelül 21 500. A más felekezetű, elsősorban a katolikus magyarok száma nem ismert.
A Bukarestben maradt tanulók kis létszáma már az iskolák működését veszélyeztette. A tanulók és a tanítók távozása miatt 1940 végére a külvárosi iskolák bezártak. Sorra a papok is elhagyták Bukarestet. Utolsóként, 1941 szeptemberében Kányádi Béla is örökre távozott szülővárosából. A katolikusokról nincsenek adataink.
(folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. szeptember 3.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest 25. (Részletek /25.)
A Bukaresti magyarság két világháború közti kulturális és vallásos életének legkiemelkedőbb alakja Nagy Sándor. Hittől fűtve és kötelessége tudatában vállalta a rá váró sziszifuszi munkát. Sokkal kevesebbet sikerült elérnie, mint amennyit szeretett volna, tervei között szerepelt egy középiskola, öt külvárosi iskola, bentlakások, egy színház, magyarbarát román lap, román–magyar baráti társaság, mezőgazdasági iskola a moldvai csángók számára, a 14 egykori osztrák–magyar konzulátus átalakítása Collegium Hungaricummá stb.
Szerette volna mindenki számára érthetően megírni a romániai magyar diaszpóra történetét, hogy erősítse a magyarságtudatot s elnyerje a románok szimpátiáját. A Koós Ferenc Kör tudományos osztályai nagyon gazdag dokumentációs anyagot gyűjtöttek össze, ennek egy része az Egyházi Újságban látott napvilágot. Hittestvérei azonban időszerűtlennek találták ötleteit, azt mondták, hogy ezzel csak még jobban maga ellen ingerli a románokat, amúgy is ,,ma kérni sem szabad senkitől semmit, még jóakaratot sem”.
Nagy azonosította az asszimiláció okait, azonban természetesen nem állt módjában megállítani a folyamatot a mostoha történelmi helyzetben, ahol a magyarellenesség az egyik legjobb ugródeszka volt a fényes politikai karrierhez. A helyzetet bonyolította, hogy még a jóakaratú románok sem értették pontosan a kisebbség fogalmát, ugyanis meg voltak győződve, hogy aki nem román, az idegen. Úgy vélte, a román totalitarizmus az egységes román nemzetállam és az ortodox vallás felsőbbrendűségének dogmájából táplálkozott. Ha egy román kételkedett Románia nemzetállami mivoltában, azt árulónak tartották, de ha ugyanezt olyan valaki állította, aki ráadásul nem is volt román, azonnal irredentának, kommunistának, összeesküvőnek nevezték. Románnak igazából csak a román nemzetiségűt tartották, más mindenki idegen volt, mindennap hallgathatta, ,,hogy nem lehet megengedni és megbocsátani, hogy az én országomban egy idegen jobban éljen nálam”. Még az alkotmányba is belefoglalták, hogy az ortodox vallás az uralkodó vallás, és az elv, miszerint csak az ortodox az igazi keresztény, minden más felekezet visszautasításához és az ortodoxia felsőbbrendűségének tudatához vezetett. Innen eredt az ortodoxia presztízse és asszimiláló ereje is. Az állítással, miszerint csak ortodox lehet „jó” román, Nae Ionescu egyetemi professzor is egyetértett, aki a két világháború közötti nagy filozófusgeneráció képviselőjeként a vasgárdista mozgalomban is részt vállalt. Aki átkeresztelkedett az ortodox vallásra, ,,egy csapásra megszűnik kisebbséginek, idegennek, gyanúsnak lenni”, állapította meg Nagy Sándor, úgyhogy ,,a mi népünk ebbe a vásárba előbb-utóbb mind belemegy”, aminek az ára a nemzeti öntudat feladása lesz.
Furcsa dolognak tartotta azt is, hogy a románok többet tudtak a buddhizmusról vagy az iszlámról, mint más keresztény vallásokról, például a reformátusról. Amikor megpróbálta felvázolni a román nép pszichológiai portéját, összeférhetetlennek találta az ortodox keresztényi erkölcsöt némely románok erkölcstelen magatartásával és agresszív nacionalizmusával. Adottságaik mellett olyan hibáikat is feljegyezte, amelyeket mind a mai napig megtalálunk. A barátságos és joviális románok megélhetésüket a kiirthatatlan baksisra, csúszópénzre építették, ez számukra a világ legtermészetesebb dolga volt, akárcsak a forma és tartalom közti hatalmas szakadék. A közvagyon meglopására is találtak mentséget: ,,a közösségtől elvenni, az államot megkárosítani nem bűn, ha az a nemzet nagy családjában mArad”.
Miután Budapestre menekült, Nagy Sándort a Református Egyetemes Konvent a diaszpóra ügyeiért felelős titkárnak nevezte ki. 1944 decemberében Nyugatra telepedett, ahol a diaszpóra református gyülekezeteinek megszervezésével foglalkozott; 1946–1951 között kiadta a Harangszót, a világháború utáni első magyar nyelvű nyugati lapot. 1952-ben az Egyesült Államokba költözött, ahol Clevelandben egykori Bukaresti paptársával, Szigethy Bélával közösen szerkesztették a számkivetésben élő református magyarok lapját. Ott halt meg 1954-ben leukémiában. Az 1941. április 6-i romániai népszámlálás eléggé különös számadatokkal szolgált. Bukarest lakossága 992 536 fő volt; a románok részaránya jelentősen megnőtt, és elérte a 81,35 százalékot, azaz a 807 425 főt, ami a román állam sikeres asszimilációs tevékenységét is tükrözi. A városban 17 971 magyar, 25 836 német és 141 304 más nemzetiségű vagy a nemzetiségéről nem nyilatkozó személy mAradt. Az ekkor összeírt magyarok száma magasnak tűnik az 1930-ban számlált 24 052 főhöz képest, hisz köztudott, tömegesen távoztak a bécsi döntés után.
A háború egyébként is sok kárt tett a megfogyatkozott és megrémített Bukaresti magyarok javaiban. Az 1944. április 4-i bombázáskor három találat szétrombolt a Sf. Voievozi utcai iskola három épületéből kettőt. Szerencsére a tanítás már két héttel korábban befejeződött, így emberéletben nem esett kár. Egy másik bomba a Petru Poni utcai katolikus leányotthon épületét találta el. A Giulești úti Kálvin temetőben egy légelhárító egységet állítottak fel, ezért a kápolna épületét több találat érte. A városnak ezen a részén a bombázásoknak olyan sok áldozata volt, hogy egy részüket a Kálvin temetőben kellett eltemetni (amiért a temetőt egy ideig Április 4. temetőnek hívták)... A két világháború közti időszak volt a legkeservesebb a romániai magyarok számára, a megváltozott történelmi körülmények közt kétségbeesett erőfeszítésekkel próbáltak kisebbségként túlélni. A parlamentben, akárhányszor a kisebbségi jogok tiszteletben tartását kérte a Magyar Párt, azonnal irredentizmussal vádolták. Iorgának is ez volt a kedvenc vádja, aki azt szerette volna, ha a magyarok „lelkesen” csatlakoznak a Gyulafehérvári nyilatkozathoz és Erdély elszakításához. Feltétlen lojalitást várt el Titulescu miniszterelnök is, aki például 1935-ben revizionizmussal vádolta Bethlen Györgyöt, a Magyar Párt elnökét, és kijelentette, hogy a románok készen álltak volna megadni az egyenlő jogokat a magyaroknak, ha a magyarok hajlandóak lettek volna elismerni és nem feledni, hogy ők is román állampolgárok; ugyanakkor románoknak kell érezniük magukat, hisz Nagy-Magyarország már nem létezik, és nem lesz soha többé. II. Károly 1936-os, a Daily Telegraph-nak adott párizsi nyilatkozatában árnyaltabban fogalmaz a romániai magyar kisebbség helyzetéről. Romániában a magyarok jogait tiszteletben tartják, és a magyarok többsége lojális a román állammal szemben, állította a király, de nem várhatjuk el, hogy minden magyar elégedett legyen az eredményekkel, hiszen fáj nekik az elveszített terület...
A parlament sorra elutasította a magyarok kéréseit, nem voltak hajlandóak bizottságot létrehozni a kisebbségek kéréseinek elemzésére, jóváhagyni a kisebbségi felekezeti iskolák állami támogatását, eltörölni a román földrajzi nevek kötelező használatát a sajtóban, vagy visszavonni a numerus valachicus törvényt.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A Bukaresti magyarság két világháború közti kulturális és vallásos életének legkiemelkedőbb alakja Nagy Sándor. Hittől fűtve és kötelessége tudatában vállalta a rá váró sziszifuszi munkát. Sokkal kevesebbet sikerült elérnie, mint amennyit szeretett volna, tervei között szerepelt egy középiskola, öt külvárosi iskola, bentlakások, egy színház, magyarbarát román lap, román–magyar baráti társaság, mezőgazdasági iskola a moldvai csángók számára, a 14 egykori osztrák–magyar konzulátus átalakítása Collegium Hungaricummá stb.
Szerette volna mindenki számára érthetően megírni a romániai magyar diaszpóra történetét, hogy erősítse a magyarságtudatot s elnyerje a románok szimpátiáját. A Koós Ferenc Kör tudományos osztályai nagyon gazdag dokumentációs anyagot gyűjtöttek össze, ennek egy része az Egyházi Újságban látott napvilágot. Hittestvérei azonban időszerűtlennek találták ötleteit, azt mondták, hogy ezzel csak még jobban maga ellen ingerli a románokat, amúgy is ,,ma kérni sem szabad senkitől semmit, még jóakaratot sem”.
Nagy azonosította az asszimiláció okait, azonban természetesen nem állt módjában megállítani a folyamatot a mostoha történelmi helyzetben, ahol a magyarellenesség az egyik legjobb ugródeszka volt a fényes politikai karrierhez. A helyzetet bonyolította, hogy még a jóakaratú románok sem értették pontosan a kisebbség fogalmát, ugyanis meg voltak győződve, hogy aki nem román, az idegen. Úgy vélte, a román totalitarizmus az egységes román nemzetállam és az ortodox vallás felsőbbrendűségének dogmájából táplálkozott. Ha egy román kételkedett Románia nemzetállami mivoltában, azt árulónak tartották, de ha ugyanezt olyan valaki állította, aki ráadásul nem is volt román, azonnal irredentának, kommunistának, összeesküvőnek nevezték. Románnak igazából csak a román nemzetiségűt tartották, más mindenki idegen volt, mindennap hallgathatta, ,,hogy nem lehet megengedni és megbocsátani, hogy az én országomban egy idegen jobban éljen nálam”. Még az alkotmányba is belefoglalták, hogy az ortodox vallás az uralkodó vallás, és az elv, miszerint csak az ortodox az igazi keresztény, minden más felekezet visszautasításához és az ortodoxia felsőbbrendűségének tudatához vezetett. Innen eredt az ortodoxia presztízse és asszimiláló ereje is. Az állítással, miszerint csak ortodox lehet „jó” román, Nae Ionescu egyetemi professzor is egyetértett, aki a két világháború közötti nagy filozófusgeneráció képviselőjeként a vasgárdista mozgalomban is részt vállalt. Aki átkeresztelkedett az ortodox vallásra, ,,egy csapásra megszűnik kisebbséginek, idegennek, gyanúsnak lenni”, állapította meg Nagy Sándor, úgyhogy ,,a mi népünk ebbe a vásárba előbb-utóbb mind belemegy”, aminek az ára a nemzeti öntudat feladása lesz.
Furcsa dolognak tartotta azt is, hogy a románok többet tudtak a buddhizmusról vagy az iszlámról, mint más keresztény vallásokról, például a reformátusról. Amikor megpróbálta felvázolni a román nép pszichológiai portéját, összeférhetetlennek találta az ortodox keresztényi erkölcsöt némely románok erkölcstelen magatartásával és agresszív nacionalizmusával. Adottságaik mellett olyan hibáikat is feljegyezte, amelyeket mind a mai napig megtalálunk. A barátságos és joviális románok megélhetésüket a kiirthatatlan baksisra, csúszópénzre építették, ez számukra a világ legtermészetesebb dolga volt, akárcsak a forma és tartalom közti hatalmas szakadék. A közvagyon meglopására is találtak mentséget: ,,a közösségtől elvenni, az államot megkárosítani nem bűn, ha az a nemzet nagy családjában mArad”.
Miután Budapestre menekült, Nagy Sándort a Református Egyetemes Konvent a diaszpóra ügyeiért felelős titkárnak nevezte ki. 1944 decemberében Nyugatra telepedett, ahol a diaszpóra református gyülekezeteinek megszervezésével foglalkozott; 1946–1951 között kiadta a Harangszót, a világháború utáni első magyar nyelvű nyugati lapot. 1952-ben az Egyesült Államokba költözött, ahol Clevelandben egykori Bukaresti paptársával, Szigethy Bélával közösen szerkesztették a számkivetésben élő református magyarok lapját. Ott halt meg 1954-ben leukémiában. Az 1941. április 6-i romániai népszámlálás eléggé különös számadatokkal szolgált. Bukarest lakossága 992 536 fő volt; a románok részaránya jelentősen megnőtt, és elérte a 81,35 százalékot, azaz a 807 425 főt, ami a román állam sikeres asszimilációs tevékenységét is tükrözi. A városban 17 971 magyar, 25 836 német és 141 304 más nemzetiségű vagy a nemzetiségéről nem nyilatkozó személy mAradt. Az ekkor összeírt magyarok száma magasnak tűnik az 1930-ban számlált 24 052 főhöz képest, hisz köztudott, tömegesen távoztak a bécsi döntés után.
A háború egyébként is sok kárt tett a megfogyatkozott és megrémített Bukaresti magyarok javaiban. Az 1944. április 4-i bombázáskor három találat szétrombolt a Sf. Voievozi utcai iskola három épületéből kettőt. Szerencsére a tanítás már két héttel korábban befejeződött, így emberéletben nem esett kár. Egy másik bomba a Petru Poni utcai katolikus leányotthon épületét találta el. A Giulești úti Kálvin temetőben egy légelhárító egységet állítottak fel, ezért a kápolna épületét több találat érte. A városnak ezen a részén a bombázásoknak olyan sok áldozata volt, hogy egy részüket a Kálvin temetőben kellett eltemetni (amiért a temetőt egy ideig Április 4. temetőnek hívták)... A két világháború közti időszak volt a legkeservesebb a romániai magyarok számára, a megváltozott történelmi körülmények közt kétségbeesett erőfeszítésekkel próbáltak kisebbségként túlélni. A parlamentben, akárhányszor a kisebbségi jogok tiszteletben tartását kérte a Magyar Párt, azonnal irredentizmussal vádolták. Iorgának is ez volt a kedvenc vádja, aki azt szerette volna, ha a magyarok „lelkesen” csatlakoznak a Gyulafehérvári nyilatkozathoz és Erdély elszakításához. Feltétlen lojalitást várt el Titulescu miniszterelnök is, aki például 1935-ben revizionizmussal vádolta Bethlen Györgyöt, a Magyar Párt elnökét, és kijelentette, hogy a románok készen álltak volna megadni az egyenlő jogokat a magyaroknak, ha a magyarok hajlandóak lettek volna elismerni és nem feledni, hogy ők is román állampolgárok; ugyanakkor románoknak kell érezniük magukat, hisz Nagy-Magyarország már nem létezik, és nem lesz soha többé. II. Károly 1936-os, a Daily Telegraph-nak adott párizsi nyilatkozatában árnyaltabban fogalmaz a romániai magyar kisebbség helyzetéről. Romániában a magyarok jogait tiszteletben tartják, és a magyarok többsége lojális a román állammal szemben, állította a király, de nem várhatjuk el, hogy minden magyar elégedett legyen az eredményekkel, hiszen fáj nekik az elveszített terület...
A parlament sorra elutasította a magyarok kéréseit, nem voltak hajlandóak bizottságot létrehozni a kisebbségek kéréseinek elemzésére, jóváhagyni a kisebbségi felekezeti iskolák állami támogatását, eltörölni a román földrajzi nevek kötelező használatát a sajtóban, vagy visszavonni a numerus valachicus törvényt.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. szeptember 10.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest (26. / részletek)
A magyarok válasza az agresszív román asszimilációs politikára 1927-től öltött konkrét formát, amikor megalakult a Magyar Revizionista Liga, és 1933-ban a Magyar Párt kongresszusa programpontjai közé iktatta Székelyföld autonómiáját. Ugyanakkor a Magyar Párt 34 alkalommal fordult a Nemzetek Szövetségéhez vagy különböző külföldi vallási egyesületekhez, nemzetközi érdeklődést keltve. Másfelől a román kormány igyekezett bebizonyítani, hogy a magyar kisebbség nem hűséges a román államhoz.
A maguk részéről a románok 1933-ban megalapították az Antirevizionista Ligát, amelynek minden erdélyi városban volt fiókja vagy alfiókja; a vezetőbizottságban Románia pátriárkája, különféle egyesületek képviselői és neves értelmiségiek kaptak helyet. 1938 januárjában Silviu Dragomir lett a kormány kisebbségügyi megbízottja, és még ugyanabban az évben létrehozták a Kisebbségekkel Foglalkozó Általános Bizottságot (Általános Kisebbségi Bizottságot). Minden politikai pártot felszámoltak, és tárgyalások folytak, hogy rávegyék a magyarokat, lépjenek be az egyetlen engedélyezett romániai pártba, a Nemzeti Újjászületési Frontba. Az 1939-es választásokon a magyarok tizenhat képviselője jutott be a parlamentbe, vezetőjük gróf Bánffy Miklós volt.
Az irredentizmus felé sodródás azért következett be, fejti ki Lucian Nastasă, mert a román kormányok kudarcot vallottak a nemzeti identitás megőrzéséhez kötődő problémák megoldásában, és nem tartották be az 1919-es kisebbségvédelmi egyezményt. A román hatóságok képtelenek voltak kezelni a magyarság életéhez kapcsolódó eseményeket, akár iskolai, felekezeti, hagyományőrző, akár történelmi megemlékezésekről volt szó, tiltásokhoz folyamodtak, hatalmas rendőrségi erőket vonultattak fel, és mindennek elsősorban a magyarok megfélemlítése volt a célja. A harmincas évek vége felé Erdélyben a kommunisták támogatásával egy új politikai szervezet jelent meg, a Madosz, amely a Magyar Párt doktrínáját és tevékenységét kívánta ellensúlyozni. 1937-től az egyszerű munkásból újságíróvá és íróvá váló Kurkó Gyárfást választották az antirevizionista beállítottságú, de önmagát minden magyar jogait védőnek deklaráló szövetség elnökévé. A mozgalomhoz olyan jeles írók csatlakoztak, mint Méliusz József és Kacsó Sándor. 1944-től a Madosz átalakult Magyar Népi Szövetséggé, 1944 novembere és 1945 márciusa között fontos szerepet játszott Észak-Erdély igazgatásában. 1944 őszén a szovjet hadsereg a román hadsereg, a rendőrség és a Maniu-gárdisták atrocitásai és túlkapásai miatt távozásra kényszerítette Észak-Erdélyből a román adminisztrációt. Az atrocitások kölcsönösek voltak mindkét nép részéről. A legszörnyűbb magyarellenes atrocitásokról, a szárazajtai székelyek lefejezéséről Domokos Géza is beszámolt Beke Györgynek adott interjújában, Benkő Levente könyvet is írt róla. A fatuskót, amelyen a kivégzések történtek, évtizedekig őrizték a Sepsiszentgyörgyi Székely Múzeumban. Domokos Géza állításait az utóbbi években megjelent dokumentumok is igazolják, amelyek részeltekkel szolgálnak a lakosságot rémületbe kergető „gépfegyveres tömeges kivégzésekről a Bihar megyei Tenkén és Magyarremetén és lefejezésekről Szárazajtán”. Papokat, falubírákat és jegyzőket, de egyszerű embereket, köztük nőket és betegen fekvő öregeket is megvertek, kiraboltak és megöltek. Egy másik véres eseményre 1944 szeptemberében a Bihar megyei Feketekápolna községhez tartozó Gyantán került sor. Itt a román csapatok felgyújtották a református templomot, és 45 magyart öltek meg. Ezt az esetet egy dokumentumfilm is feldolgozta, amelyet 2004-ben bemutatott a Román Televízió magyar nyelvű adása is. Abban a faluban paposkodott a magyar adás főszerkesztője, Boros Zoltán édesapja. A magyarok elleni túlkapások a háború után is folytatódtak. 1946. július 21-én az erdélyi református egyházmegye panaszt nyújtott be a miniszterelnökhöz, az ország vezetőinek segítségét kérte, „mert a mi népünk állandó félelemben él, a románok pedig erőnek erejével minden vagyonunkat elvennék, hogy elűzzenek az országból”.
1944-ben Észak-Erdély vezetését egy központi bizottság vette át Tudor Bugnariu prefektus, egyetemi tanár és Demeter János alprefektus vezetésével. A román és a magyar nyelvet is hivatalos nyelvvé nyilvánították a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban; minden hivatalos iratot két nyelven szerkesztettek. Három zászlót vontak fel, a románt, a magyart és a szovjetet; a magyar zászlót a Magyar Népi Szövetség 1948-ig továbbra is használta. Két külön tanügyi hálózatot szerveztek, román és magyar nyelvűt, a szövetség prioritásként kezelte az anyanyelvű oktatást. 1945 márciusában visszatért a román közigazgatás Észak-Erdélybe, és minden korábbi törvényt érvénytelenített. Az ez alkalomból szervezett ünnepségen Mihály király is részt vett, itt kérte nyilvánosan Vásárhelyi János református püspök a magyar voltuk miatt lágerekbe zárt papok és értelmiségiek szabadon bocsátását.
Ezalatt a román kormány magyarellenes tüntetéseket szervezett, és újra megjelentek a háború előtti feliratok: „Vorbiţi doar româneşte” (Csak románul beszéljenek), vagy újak, mint: „Nem lesz addig itt demokrácia, amíg a magyarok nem mentek el Ázsiába, a zsidók meg Palesztinába”. A vádak ugyanazok voltak, mint a háború előtt, és ugyanazok mAradtak mind a mai napig, miszerint a magyarok csak a határok megváltoztatását és az etnikai szeparatizmust akarják. (...) Az erdélyi magyarság megosztottsága, ezen belül vezetői egy részének balos beállítottsága már a második világháború utáni első évektől jelentős változásokat hozott a Bukaresti magyarság helyzetében. Mindez a román kormány tárgyalópartnerévé avanzsáló Magyar Népi Szövetségnek volt köszönhető. Szovjet nyomásra és egy kedvezőtlen, Erdély elvesztésével járó béke fenyegető árnya alatt a románok a kisebbségekre nézve kedvező törvények és kormányrendeletek meghozásával próbálták saját oldalukra csábítani a magyarokat. 1944 novemberében külön Nemzetiségi Minisztérium alakult, és 1945-ben megjelent a kisebbségi statútum (anélkül azonban, hogy az alkalmazó szabályzatot valaha is elfogadták volna), egyúttal hatályon kívül helyeztek minden diszkriminatív jellegű törvényt. Még az év júniusában létrehozták Kolozsváron a Bolyai Egyetemet. A tanügyi minisztérium két kisebbségi felügyelőséget létesített Brassó és Kolozsvár székhellyel; az 1945–46-os tanévvel kezdődően a felekezeti iskolák magyar tanerői is állami fizetést kaptak. A Népi Szövetségnek 417 ezer tagja volt, saját listát 17 megyében állított, és 538 862 szavazatot kapott, egyértelműen bizonyította erejét, amellyel számolni kellett az 1946-os választások után. A szavazatok 8,6 százalékával 29 helyhez jutott a parlamentben, ezzel a második legerősebb politikai alakulattá vált, és elismerték a magyarság kizárólagos képviselőjeként. A román kormánynak erre a külön magyar pártra csak a békeszerződés aláírásáig volt szüksége, hogy bizonyítsa, a magyarság képviselete egyetért Észak-Erdély visszacsatolásával Romániához. A szövetségre nagy nyomást gyakorolt Petru Groza miniszterelnök és a magyar származású Vasile Luca (Luka László), a magyarság egyetlen képviselője a Román Kommunista Párt politikai bürójában. A románok megszerezték az oly áhított beleegyezést, így 1947-ben aláírhatták a békeszerződést. A szövetséget, amely nem tartotta fontosnak a határok pontos megvonásának kérdését, a magyarság Erdély eladásával vádolta.
A Népi Szövetség fokozatosan megerősítette Bukaresti helyzetét és szerepét, politikai, kulturális és propaganda jellegű döntései nagyban befolyásolták a fővárosi magyarság életét is. Kezdetben tevékenysége még szerény mértékű, egy 1944 decemberében megtartott népgyűlésre és 1945 januárjában Petőfi Sándor születésnapjának megünneplésére szorítkozik; 1945-től azonban, miután székhelye a Magyar Társaság Zalomit utcai házába költözik, sokkal határozottabb programmal lép fel. Az épület csodával határos módon menekült meg az eladástól, a vevő a „magyarfaló” Universul napilap lett volna, amelynek szerkesztősége a szomszédos Brezoianu utcában volt; a lap tulajdonosa Stelian Popescu, az Antirevizionista Liga elnöke.
A szövetség első fontos kultúrpolitikai intézkedése a Bukaresti rádió magyar nyelvű adásának beindítása 1945 tavaszán. A szerkesztőségben kezdetben négyen dolgoztak, heti fél órában sugároztak, de ez kevesebb mint két év alatt napi két félórás műsoridőre bővült. Magyar nyelvű adás 7.30 és 8 óra, illetve 19 és 19.30 óra között volt, valamint vasárnaponként egy-egy fél óra. A műsor bel- és külpolitikai hírekből és nagy magyar írókkal készített interjúkból állt; fokozatosan női, ifjúsági és gyermekműsorokkal bővült. Egy év múlva megalakult a Kolozsvári Rádió magyar nyelvű szerkesztősége is.
A Magyar Népi Szövetség előnyös helyzete kedvező hatással volt a Bukaresti magyar iskolára is. Az iskola időközben református felekezeti gimnáziummá vált és a Brassói tanfelügyelőséghez tartozott, 1946-ban Petru Groza miniszterelnök személyesen is megtekintette, új tanerőket alkalmazhattak, három tanítónőt, egy református és egy evangélikus papot, illetve egy orvost. (Groza ez alkalommal a Petőfi Házat is meglátogatta.) Azonban hamarosan az új, 1948-as tanügyi törvény államosította a felekezeti iskolákat, a Bukaresti iskola tehát 1949-től állami líceummá alakult. Adott pillanatban az a veszély is fennállt, hogy az iskola elveszíti az épületét, azt már kijelölték a románok számára, azonban a szülők tiltakozása és a Magyar Népi Szövetség közbelépése ezt meghiúsította. (folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A magyarok válasza az agresszív román asszimilációs politikára 1927-től öltött konkrét formát, amikor megalakult a Magyar Revizionista Liga, és 1933-ban a Magyar Párt kongresszusa programpontjai közé iktatta Székelyföld autonómiáját. Ugyanakkor a Magyar Párt 34 alkalommal fordult a Nemzetek Szövetségéhez vagy különböző külföldi vallási egyesületekhez, nemzetközi érdeklődést keltve. Másfelől a román kormány igyekezett bebizonyítani, hogy a magyar kisebbség nem hűséges a román államhoz.
A maguk részéről a románok 1933-ban megalapították az Antirevizionista Ligát, amelynek minden erdélyi városban volt fiókja vagy alfiókja; a vezetőbizottságban Románia pátriárkája, különféle egyesületek képviselői és neves értelmiségiek kaptak helyet. 1938 januárjában Silviu Dragomir lett a kormány kisebbségügyi megbízottja, és még ugyanabban az évben létrehozták a Kisebbségekkel Foglalkozó Általános Bizottságot (Általános Kisebbségi Bizottságot). Minden politikai pártot felszámoltak, és tárgyalások folytak, hogy rávegyék a magyarokat, lépjenek be az egyetlen engedélyezett romániai pártba, a Nemzeti Újjászületési Frontba. Az 1939-es választásokon a magyarok tizenhat képviselője jutott be a parlamentbe, vezetőjük gróf Bánffy Miklós volt.
Az irredentizmus felé sodródás azért következett be, fejti ki Lucian Nastasă, mert a román kormányok kudarcot vallottak a nemzeti identitás megőrzéséhez kötődő problémák megoldásában, és nem tartották be az 1919-es kisebbségvédelmi egyezményt. A román hatóságok képtelenek voltak kezelni a magyarság életéhez kapcsolódó eseményeket, akár iskolai, felekezeti, hagyományőrző, akár történelmi megemlékezésekről volt szó, tiltásokhoz folyamodtak, hatalmas rendőrségi erőket vonultattak fel, és mindennek elsősorban a magyarok megfélemlítése volt a célja. A harmincas évek vége felé Erdélyben a kommunisták támogatásával egy új politikai szervezet jelent meg, a Madosz, amely a Magyar Párt doktrínáját és tevékenységét kívánta ellensúlyozni. 1937-től az egyszerű munkásból újságíróvá és íróvá váló Kurkó Gyárfást választották az antirevizionista beállítottságú, de önmagát minden magyar jogait védőnek deklaráló szövetség elnökévé. A mozgalomhoz olyan jeles írók csatlakoztak, mint Méliusz József és Kacsó Sándor. 1944-től a Madosz átalakult Magyar Népi Szövetséggé, 1944 novembere és 1945 márciusa között fontos szerepet játszott Észak-Erdély igazgatásában. 1944 őszén a szovjet hadsereg a román hadsereg, a rendőrség és a Maniu-gárdisták atrocitásai és túlkapásai miatt távozásra kényszerítette Észak-Erdélyből a román adminisztrációt. Az atrocitások kölcsönösek voltak mindkét nép részéről. A legszörnyűbb magyarellenes atrocitásokról, a szárazajtai székelyek lefejezéséről Domokos Géza is beszámolt Beke Györgynek adott interjújában, Benkő Levente könyvet is írt róla. A fatuskót, amelyen a kivégzések történtek, évtizedekig őrizték a Sepsiszentgyörgyi Székely Múzeumban. Domokos Géza állításait az utóbbi években megjelent dokumentumok is igazolják, amelyek részeltekkel szolgálnak a lakosságot rémületbe kergető „gépfegyveres tömeges kivégzésekről a Bihar megyei Tenkén és Magyarremetén és lefejezésekről Szárazajtán”. Papokat, falubírákat és jegyzőket, de egyszerű embereket, köztük nőket és betegen fekvő öregeket is megvertek, kiraboltak és megöltek. Egy másik véres eseményre 1944 szeptemberében a Bihar megyei Feketekápolna községhez tartozó Gyantán került sor. Itt a román csapatok felgyújtották a református templomot, és 45 magyart öltek meg. Ezt az esetet egy dokumentumfilm is feldolgozta, amelyet 2004-ben bemutatott a Román Televízió magyar nyelvű adása is. Abban a faluban paposkodott a magyar adás főszerkesztője, Boros Zoltán édesapja. A magyarok elleni túlkapások a háború után is folytatódtak. 1946. július 21-én az erdélyi református egyházmegye panaszt nyújtott be a miniszterelnökhöz, az ország vezetőinek segítségét kérte, „mert a mi népünk állandó félelemben él, a románok pedig erőnek erejével minden vagyonunkat elvennék, hogy elűzzenek az országból”.
1944-ben Észak-Erdély vezetését egy központi bizottság vette át Tudor Bugnariu prefektus, egyetemi tanár és Demeter János alprefektus vezetésével. A román és a magyar nyelvet is hivatalos nyelvvé nyilvánították a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban; minden hivatalos iratot két nyelven szerkesztettek. Három zászlót vontak fel, a románt, a magyart és a szovjetet; a magyar zászlót a Magyar Népi Szövetség 1948-ig továbbra is használta. Két külön tanügyi hálózatot szerveztek, román és magyar nyelvűt, a szövetség prioritásként kezelte az anyanyelvű oktatást. 1945 márciusában visszatért a román közigazgatás Észak-Erdélybe, és minden korábbi törvényt érvénytelenített. Az ez alkalomból szervezett ünnepségen Mihály király is részt vett, itt kérte nyilvánosan Vásárhelyi János református püspök a magyar voltuk miatt lágerekbe zárt papok és értelmiségiek szabadon bocsátását.
Ezalatt a román kormány magyarellenes tüntetéseket szervezett, és újra megjelentek a háború előtti feliratok: „Vorbiţi doar româneşte” (Csak románul beszéljenek), vagy újak, mint: „Nem lesz addig itt demokrácia, amíg a magyarok nem mentek el Ázsiába, a zsidók meg Palesztinába”. A vádak ugyanazok voltak, mint a háború előtt, és ugyanazok mAradtak mind a mai napig, miszerint a magyarok csak a határok megváltoztatását és az etnikai szeparatizmust akarják. (...) Az erdélyi magyarság megosztottsága, ezen belül vezetői egy részének balos beállítottsága már a második világháború utáni első évektől jelentős változásokat hozott a Bukaresti magyarság helyzetében. Mindez a román kormány tárgyalópartnerévé avanzsáló Magyar Népi Szövetségnek volt köszönhető. Szovjet nyomásra és egy kedvezőtlen, Erdély elvesztésével járó béke fenyegető árnya alatt a románok a kisebbségekre nézve kedvező törvények és kormányrendeletek meghozásával próbálták saját oldalukra csábítani a magyarokat. 1944 novemberében külön Nemzetiségi Minisztérium alakult, és 1945-ben megjelent a kisebbségi statútum (anélkül azonban, hogy az alkalmazó szabályzatot valaha is elfogadták volna), egyúttal hatályon kívül helyeztek minden diszkriminatív jellegű törvényt. Még az év júniusában létrehozták Kolozsváron a Bolyai Egyetemet. A tanügyi minisztérium két kisebbségi felügyelőséget létesített Brassó és Kolozsvár székhellyel; az 1945–46-os tanévvel kezdődően a felekezeti iskolák magyar tanerői is állami fizetést kaptak. A Népi Szövetségnek 417 ezer tagja volt, saját listát 17 megyében állított, és 538 862 szavazatot kapott, egyértelműen bizonyította erejét, amellyel számolni kellett az 1946-os választások után. A szavazatok 8,6 százalékával 29 helyhez jutott a parlamentben, ezzel a második legerősebb politikai alakulattá vált, és elismerték a magyarság kizárólagos képviselőjeként. A román kormánynak erre a külön magyar pártra csak a békeszerződés aláírásáig volt szüksége, hogy bizonyítsa, a magyarság képviselete egyetért Észak-Erdély visszacsatolásával Romániához. A szövetségre nagy nyomást gyakorolt Petru Groza miniszterelnök és a magyar származású Vasile Luca (Luka László), a magyarság egyetlen képviselője a Román Kommunista Párt politikai bürójában. A románok megszerezték az oly áhított beleegyezést, így 1947-ben aláírhatták a békeszerződést. A szövetséget, amely nem tartotta fontosnak a határok pontos megvonásának kérdését, a magyarság Erdély eladásával vádolta.
A Népi Szövetség fokozatosan megerősítette Bukaresti helyzetét és szerepét, politikai, kulturális és propaganda jellegű döntései nagyban befolyásolták a fővárosi magyarság életét is. Kezdetben tevékenysége még szerény mértékű, egy 1944 decemberében megtartott népgyűlésre és 1945 januárjában Petőfi Sándor születésnapjának megünneplésére szorítkozik; 1945-től azonban, miután székhelye a Magyar Társaság Zalomit utcai házába költözik, sokkal határozottabb programmal lép fel. Az épület csodával határos módon menekült meg az eladástól, a vevő a „magyarfaló” Universul napilap lett volna, amelynek szerkesztősége a szomszédos Brezoianu utcában volt; a lap tulajdonosa Stelian Popescu, az Antirevizionista Liga elnöke.
A szövetség első fontos kultúrpolitikai intézkedése a Bukaresti rádió magyar nyelvű adásának beindítása 1945 tavaszán. A szerkesztőségben kezdetben négyen dolgoztak, heti fél órában sugároztak, de ez kevesebb mint két év alatt napi két félórás műsoridőre bővült. Magyar nyelvű adás 7.30 és 8 óra, illetve 19 és 19.30 óra között volt, valamint vasárnaponként egy-egy fél óra. A műsor bel- és külpolitikai hírekből és nagy magyar írókkal készített interjúkból állt; fokozatosan női, ifjúsági és gyermekműsorokkal bővült. Egy év múlva megalakult a Kolozsvári Rádió magyar nyelvű szerkesztősége is.
A Magyar Népi Szövetség előnyös helyzete kedvező hatással volt a Bukaresti magyar iskolára is. Az iskola időközben református felekezeti gimnáziummá vált és a Brassói tanfelügyelőséghez tartozott, 1946-ban Petru Groza miniszterelnök személyesen is megtekintette, új tanerőket alkalmazhattak, három tanítónőt, egy református és egy evangélikus papot, illetve egy orvost. (Groza ez alkalommal a Petőfi Házat is meglátogatta.) Azonban hamarosan az új, 1948-as tanügyi törvény államosította a felekezeti iskolákat, a Bukaresti iskola tehát 1949-től állami líceummá alakult. Adott pillanatban az a veszély is fennállt, hogy az iskola elveszíti az épületét, azt már kijelölték a románok számára, azonban a szülők tiltakozása és a Magyar Népi Szövetség közbelépése ezt meghiúsította. (folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. szeptember 24.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest 28. (részletek)
A hatalmi harcok és a számtalan túlkapás, visszaélés ellenére – legalábbis közvetlenül a kommunizmus berendezkedése után – anyanyelvű iskolahálózattal, kiadók létesítésével, sajtótermékek indításával támogatták a magyarság etnikai-kulturális identitásának megőrzését, és a magyarok képviseletet nyertek a párt és állam felső vezetésében, a különböző területi intézményeknél is.
Lekerült napirendről a szórvány korábbi nemzedékeinek két fő problémája, az iskola és a templom, az érdeklődés a munkásosztály hatalmát fenntartó propagandaakciók irányába tolódott el. Mivel a kommunista hatalom ferde szemmel nézett a templomba járókra, és a legtöbb magyar immár „pártvonalon” került a fővárosba, ők messze elkerülték az egyházakat.
Sokszor állították, hogy Romániára a kommunizmust a kisebbségek erőszakolták rá, de a Kommunista Párt 1947-es nyilvántartása szerint a tagság 79,59 százaléka román, 12,35 százalék magyar és 4,16 százalék zsidó volt. Nagyjából ugyanezek az arányok 1949-ben a Securitaténál is: 83 százalék román, 6 százalék magyar és 10 százalék zsidó. Lucian Nastasă szerint ezek a statisztikák is bizonyítják, hogy a magyarok és zsidók „szövetségesek voltak, de semmiképp sem a kommunizmus hatalomra kerülésének fő mozgatói”.
Igaz, hogy a magyarok jó része a két világháború között balos beállítottságú volt, ennek egyik oka azonban az akkori román politikai pártok velük szembeni ellenséges magatartásában keresendő. Sok, a különféle román kormányok nacionalista politikájával elégedetlen magyar szimpatizált a kommunistákkal, többeket be is zártak, ezért járt az a szóbeszéd, hogy a doftanai börtönben több magyar szót hallani, mint románt. Fontos szerepe volt a magyarság baloldaliságában a Szocialista Internacionálénak is, amely a nemzeti kisebbségek jogegyenlősége mellett állt ki. Voltak harcostársak, románok és magyarok, akik a börtönben ismerkedtek meg, például Gere Mihály és Nicolae Ceauşescu. Gere Mihály (1919−1997) szegény, hétgyerekes családból származó kőműves volt, kommunizmus iránti szimpátiája szegénységéből és antifasiszta beállítottságából eredt. Az illegalitásban nyolc év börtönre ítélték. Nem volt buta ember, némettudása mellett a börtönben franciául is megtanult. Egy másik munkásszármazású illegális mozgalmi, Mogyorós Sándor (Alexandru Moghioroş) tíz évet ült börtönben. Régi, még 1945-béli párttag volt Fazekas János (1926−2004) is; a székelykeresztúri tanítóképzőt járta ki, magas párt- és államfunkciókat töltött be, 1965 és 1982 között miniszterelnök-helyettes volt.
Kostyál István (1920−2013) már tizenéves korában megjárta a börtönt kommunista meggyőződéséért. 1954-ben a román hadsereg tábornoka lett, és a Szovjetunióban végzett szakirányú tanulmányokat; egész életében oroszbarát mAradt, annak ellenére, hogy 1941−1948 között Szibériába deportálták. Nicolae Ceauşescu helyettese volt a hadsereg felső politikai igazgatóságánál, de szervezkedni kezdett ellene, ezért 1970-ben megfosztották rangjától, és 1984-ben börtönbe zárták. Kulcsszerepet játszott a Ceauşescut megbuktató összeesküvésben, amiért 1989 végén visszakapta tábornoki rangját, az új hatalomban azonban már nem jutott szerephez.
A zsidó is elnyomott kisebbség volt a két világháború között, ráadásul a romániai fasiszta mozgalmak is a kommunista doktrína felé sodorták őket; sokan váltak közülük a Kommunista Párt tagjává. A magyarok mellett zsidókkal teltek meg a börtönök és lágerek; itt kerültek kapcsolatba a román kommunistákkal. Gh. Gheorghiu-Dej még héberül is megtanult hosszú ideig tartó zsidó kapcsolatai során. Az egyik legismertebb zsidó kommunista Valter Roman, azaz Neuländer Ernő, a Nagyváradi rabbi fia volt. A spanyol polgárháború veteránjaként 1944 után tábornok lett és az RKP KB-tagja, 1954-től pedig a Politikai Kiadó igazgatója; az ő fia Petre Roman, az első december utáni miniszterelnök. Voltak meggyőződéses kommunista zsidók, akik mégsem mélyedtek el a politikában, például Gáll Mátyás (1920–?), egykori politikai fogoly, egy ukrajnai megsemmisítő tábor túlélője. A külügyminisztériumban és az Agerpresnél dolgozott szerény beosztásban, majd a hetvenes években emigrált; 1989 után kiadta román nyelvű emlékiratait. A zsidók sorsáról az Antonescu-rendszer alatt Andrei Voinea ortopéd orvos is írt, akinek ugyancsak voltak magyar felmenői. Nem volt ritka a vegyes házasság sem az olyan magyarok, románok és zsidók között, akik közül egyik vagy mindkettő börtönviselt pártaktivista volt. A rettegett magas rangú pártaktivista, Vass Gizella, eredeti mestersége szabólány, Ana Pauker barátnője (mindketten besszarábiai zsidók) Vass László magyar illegalista felesége lett; ők voltak a nagyszülei annak a Bogdan Olteanunak, aki a liberális kormányzás idején (2004−2008) a képviselőház elnöki tisztségét töltötte be. Luka László, aki vasutasként az RKP Brassói (1924−1929), majd jászvásári (1932) szervezetének titkára volt, később a moszkvai legfelsőbb Szovjet tagja és Csernovic alpolgármestere (1940−1944) lett, Elisabeta Birnbaumnak, Ana Pauker titkárnőjének volt a férje; 1933−1938 között börtönben ült.
Egy másik illegális mozgalmi harcos, aki többször is ült börtönben, Grigore Preoteasa volt; felesége a kommunista-szimpatizáns Fehér Katalin, Fóris István rokona. Fehér Katalin édesanyja nyújtott menedéket 1944-ben Tatrangon Ceauşescunak két hétig, miután az a zsilvásári lágerből szabadult. 1944 után Preoteasa különböző vezető állásokat töltött be, még külügyminiszer is volt (1956−1957), felesége pedig a Párt Központi Bizottságának aktivistája lett. Leányuk, Ilinca Bartolomeu Adrian Năstasehoz ment férjhez, aki később, 2000−2004 között Románia miniszterelnöke volt; válásuk után újra férjhez ment, és negyed évszázada az Egyesült Államokban él.
Egy másik pártaktivista, a hírhedt kegyetlen belügyminiszter, Alexandru Drăghici felesége Czikó Mária volt, Elena Ceauşescu jó barátnője, illetve a Czikó testvérek, Nándor és Lőrinc nővére (ők a Magyar Népi Szövetség vezető káderei voltak, utóbbit 1948-ban a tanügyminiszter főtitkárává nevezik ki). Az 1989-es események után az óvatos Drăghici Magyarországra menekült, ott is halt meg 1993-ban. Magyarként különféle felelős beosztásban (követ, miniszter, miniszterhelyettes, a Securitate egységeinek vezénylő tábornagya, az RTV Nemzeti Tanácsának tagja stb.) volt Vincze János (Ion Vinţe) is (1910−1996), akinek felesége Constanţa Crăciun kulturális miniszter volt. Könyvelői végzettséggel, 21 éves korában lett párttag.
A magyar források nem említik Fejes Iuliu (1940−), egyetemi tanárt, az RKP KB tagját (1969−1989), aki különféle vezető beosztásban volt az RTV-nél és a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Országos Tanácsánál. Néhány magyart likvidáltak a hatalmi harcok során, köztük Fóris Istvánt, az RKP 1940–1944 közötti főtitkárát, akit Gheorghiu-Dej veszélyes ellenfélnek tartott. Rövid idővel meggyilkolása után, 1946-ban édesanyját is megölték, élettársa, a besszarábiai illegalista, Victoria Sârbu 11 évig ült börtönben. A magyarság renegátnak tartott több vezető állású kommunista magyart: Bank József erdőmunkást, Ceauşescu sakkpartnerét, és a Kolozsvári Péterfi István akadémikust, az Államtanács tagját. Ceauşescu környezetében akadtak magyarok is, elit szakemberek, például két pilóta: Imre Sándor és Suba Gyula. Egy olyan, az állam- és pártvezetés rendelkezésére álló különleges egység tagjai voltak, amelynek feladata a repülőgépes vagy helikopteres szállítás volt. Suba Gyula fia, Árpád repülőgépekre szakosodott mérnök lett, Brassóban él.
Az ötvenes évek során nemzettársai védőjeként lépett fel két magyar nómenklatúra-tag pártaktivista: Fazekas János és Gere Mihály. Fontos szerepet töltöttek be a párt nemzetiségpolitikájának irányításában, legalábbis a Ceauşescu-féle nemzeti kommunizmus brutális megnyilvánulásáig. Akit irredentizmussal vádoltak, az ő segítségükkel ezt akár meg is úszhatta, hisz volt egy döntési pozícióban lévő nemzettársa, aki szót emelhetett érdekében, aki az ügyet megfelelő megvilágításban tálalhatta. Például egy erdélyi városkában Petőfi tiltott verseit szavalták, és az ügyészség azonnal nyomozni kezdett. A pártaktivista Fazekas közbelépett, az alábbi érveléssel: igaz, hogy a résztvevők hibáztak, nem kellett volna ilyen verseket szavalniuk, de ha külföldön értesülnek arról, hogy a magyarokat azért is letartóztatják, mert a legnagyobb költőjük verseit szavalják, ez nagy fekete pont lenne Romániának. Az érvelés hatására a nyomozást felfüggesztették, és a vádakat ejtették. A Ceauşescu-diktatúra utolsó évtizedében, amikor a Securitate visszaélései elszaporodtak, nagyon sokan börtönbe kerültek, olyanok, akik – úgymond − túl sokat jártatták a szájukat. Fazekas kényszernyugdíjazása után többé nem volt, aki megvédje őket. Közismert a sepsiszentgyörgyi színész, Visky Árpád esete, aki a rendszert kritizálta sorban állás közben; barátai nem tudták megmenteni, és a rahovai börtönbe került.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A hatalmi harcok és a számtalan túlkapás, visszaélés ellenére – legalábbis közvetlenül a kommunizmus berendezkedése után – anyanyelvű iskolahálózattal, kiadók létesítésével, sajtótermékek indításával támogatták a magyarság etnikai-kulturális identitásának megőrzését, és a magyarok képviseletet nyertek a párt és állam felső vezetésében, a különböző területi intézményeknél is.
Lekerült napirendről a szórvány korábbi nemzedékeinek két fő problémája, az iskola és a templom, az érdeklődés a munkásosztály hatalmát fenntartó propagandaakciók irányába tolódott el. Mivel a kommunista hatalom ferde szemmel nézett a templomba járókra, és a legtöbb magyar immár „pártvonalon” került a fővárosba, ők messze elkerülték az egyházakat.
Sokszor állították, hogy Romániára a kommunizmust a kisebbségek erőszakolták rá, de a Kommunista Párt 1947-es nyilvántartása szerint a tagság 79,59 százaléka román, 12,35 százalék magyar és 4,16 százalék zsidó volt. Nagyjából ugyanezek az arányok 1949-ben a Securitaténál is: 83 százalék román, 6 százalék magyar és 10 százalék zsidó. Lucian Nastasă szerint ezek a statisztikák is bizonyítják, hogy a magyarok és zsidók „szövetségesek voltak, de semmiképp sem a kommunizmus hatalomra kerülésének fő mozgatói”.
Igaz, hogy a magyarok jó része a két világháború között balos beállítottságú volt, ennek egyik oka azonban az akkori román politikai pártok velük szembeni ellenséges magatartásában keresendő. Sok, a különféle román kormányok nacionalista politikájával elégedetlen magyar szimpatizált a kommunistákkal, többeket be is zártak, ezért járt az a szóbeszéd, hogy a doftanai börtönben több magyar szót hallani, mint románt. Fontos szerepe volt a magyarság baloldaliságában a Szocialista Internacionálénak is, amely a nemzeti kisebbségek jogegyenlősége mellett állt ki. Voltak harcostársak, románok és magyarok, akik a börtönben ismerkedtek meg, például Gere Mihály és Nicolae Ceauşescu. Gere Mihály (1919−1997) szegény, hétgyerekes családból származó kőműves volt, kommunizmus iránti szimpátiája szegénységéből és antifasiszta beállítottságából eredt. Az illegalitásban nyolc év börtönre ítélték. Nem volt buta ember, némettudása mellett a börtönben franciául is megtanult. Egy másik munkásszármazású illegális mozgalmi, Mogyorós Sándor (Alexandru Moghioroş) tíz évet ült börtönben. Régi, még 1945-béli párttag volt Fazekas János (1926−2004) is; a székelykeresztúri tanítóképzőt járta ki, magas párt- és államfunkciókat töltött be, 1965 és 1982 között miniszterelnök-helyettes volt.
Kostyál István (1920−2013) már tizenéves korában megjárta a börtönt kommunista meggyőződéséért. 1954-ben a román hadsereg tábornoka lett, és a Szovjetunióban végzett szakirányú tanulmányokat; egész életében oroszbarát mAradt, annak ellenére, hogy 1941−1948 között Szibériába deportálták. Nicolae Ceauşescu helyettese volt a hadsereg felső politikai igazgatóságánál, de szervezkedni kezdett ellene, ezért 1970-ben megfosztották rangjától, és 1984-ben börtönbe zárták. Kulcsszerepet játszott a Ceauşescut megbuktató összeesküvésben, amiért 1989 végén visszakapta tábornoki rangját, az új hatalomban azonban már nem jutott szerephez.
A zsidó is elnyomott kisebbség volt a két világháború között, ráadásul a romániai fasiszta mozgalmak is a kommunista doktrína felé sodorták őket; sokan váltak közülük a Kommunista Párt tagjává. A magyarok mellett zsidókkal teltek meg a börtönök és lágerek; itt kerültek kapcsolatba a román kommunistákkal. Gh. Gheorghiu-Dej még héberül is megtanult hosszú ideig tartó zsidó kapcsolatai során. Az egyik legismertebb zsidó kommunista Valter Roman, azaz Neuländer Ernő, a Nagyváradi rabbi fia volt. A spanyol polgárháború veteránjaként 1944 után tábornok lett és az RKP KB-tagja, 1954-től pedig a Politikai Kiadó igazgatója; az ő fia Petre Roman, az első december utáni miniszterelnök. Voltak meggyőződéses kommunista zsidók, akik mégsem mélyedtek el a politikában, például Gáll Mátyás (1920–?), egykori politikai fogoly, egy ukrajnai megsemmisítő tábor túlélője. A külügyminisztériumban és az Agerpresnél dolgozott szerény beosztásban, majd a hetvenes években emigrált; 1989 után kiadta román nyelvű emlékiratait. A zsidók sorsáról az Antonescu-rendszer alatt Andrei Voinea ortopéd orvos is írt, akinek ugyancsak voltak magyar felmenői. Nem volt ritka a vegyes házasság sem az olyan magyarok, románok és zsidók között, akik közül egyik vagy mindkettő börtönviselt pártaktivista volt. A rettegett magas rangú pártaktivista, Vass Gizella, eredeti mestersége szabólány, Ana Pauker barátnője (mindketten besszarábiai zsidók) Vass László magyar illegalista felesége lett; ők voltak a nagyszülei annak a Bogdan Olteanunak, aki a liberális kormányzás idején (2004−2008) a képviselőház elnöki tisztségét töltötte be. Luka László, aki vasutasként az RKP Brassói (1924−1929), majd jászvásári (1932) szervezetének titkára volt, később a moszkvai legfelsőbb Szovjet tagja és Csernovic alpolgármestere (1940−1944) lett, Elisabeta Birnbaumnak, Ana Pauker titkárnőjének volt a férje; 1933−1938 között börtönben ült.
Egy másik illegális mozgalmi harcos, aki többször is ült börtönben, Grigore Preoteasa volt; felesége a kommunista-szimpatizáns Fehér Katalin, Fóris István rokona. Fehér Katalin édesanyja nyújtott menedéket 1944-ben Tatrangon Ceauşescunak két hétig, miután az a zsilvásári lágerből szabadult. 1944 után Preoteasa különböző vezető állásokat töltött be, még külügyminiszer is volt (1956−1957), felesége pedig a Párt Központi Bizottságának aktivistája lett. Leányuk, Ilinca Bartolomeu Adrian Năstasehoz ment férjhez, aki később, 2000−2004 között Románia miniszterelnöke volt; válásuk után újra férjhez ment, és negyed évszázada az Egyesült Államokban él.
Egy másik pártaktivista, a hírhedt kegyetlen belügyminiszter, Alexandru Drăghici felesége Czikó Mária volt, Elena Ceauşescu jó barátnője, illetve a Czikó testvérek, Nándor és Lőrinc nővére (ők a Magyar Népi Szövetség vezető káderei voltak, utóbbit 1948-ban a tanügyminiszter főtitkárává nevezik ki). Az 1989-es események után az óvatos Drăghici Magyarországra menekült, ott is halt meg 1993-ban. Magyarként különféle felelős beosztásban (követ, miniszter, miniszterhelyettes, a Securitate egységeinek vezénylő tábornagya, az RTV Nemzeti Tanácsának tagja stb.) volt Vincze János (Ion Vinţe) is (1910−1996), akinek felesége Constanţa Crăciun kulturális miniszter volt. Könyvelői végzettséggel, 21 éves korában lett párttag.
A magyar források nem említik Fejes Iuliu (1940−), egyetemi tanárt, az RKP KB tagját (1969−1989), aki különféle vezető beosztásban volt az RTV-nél és a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Országos Tanácsánál. Néhány magyart likvidáltak a hatalmi harcok során, köztük Fóris Istvánt, az RKP 1940–1944 közötti főtitkárát, akit Gheorghiu-Dej veszélyes ellenfélnek tartott. Rövid idővel meggyilkolása után, 1946-ban édesanyját is megölték, élettársa, a besszarábiai illegalista, Victoria Sârbu 11 évig ült börtönben. A magyarság renegátnak tartott több vezető állású kommunista magyart: Bank József erdőmunkást, Ceauşescu sakkpartnerét, és a Kolozsvári Péterfi István akadémikust, az Államtanács tagját. Ceauşescu környezetében akadtak magyarok is, elit szakemberek, például két pilóta: Imre Sándor és Suba Gyula. Egy olyan, az állam- és pártvezetés rendelkezésére álló különleges egység tagjai voltak, amelynek feladata a repülőgépes vagy helikopteres szállítás volt. Suba Gyula fia, Árpád repülőgépekre szakosodott mérnök lett, Brassóban él.
Az ötvenes évek során nemzettársai védőjeként lépett fel két magyar nómenklatúra-tag pártaktivista: Fazekas János és Gere Mihály. Fontos szerepet töltöttek be a párt nemzetiségpolitikájának irányításában, legalábbis a Ceauşescu-féle nemzeti kommunizmus brutális megnyilvánulásáig. Akit irredentizmussal vádoltak, az ő segítségükkel ezt akár meg is úszhatta, hisz volt egy döntési pozícióban lévő nemzettársa, aki szót emelhetett érdekében, aki az ügyet megfelelő megvilágításban tálalhatta. Például egy erdélyi városkában Petőfi tiltott verseit szavalták, és az ügyészség azonnal nyomozni kezdett. A pártaktivista Fazekas közbelépett, az alábbi érveléssel: igaz, hogy a résztvevők hibáztak, nem kellett volna ilyen verseket szavalniuk, de ha külföldön értesülnek arról, hogy a magyarokat azért is letartóztatják, mert a legnagyobb költőjük verseit szavalják, ez nagy fekete pont lenne Romániának. Az érvelés hatására a nyomozást felfüggesztették, és a vádakat ejtették. A Ceauşescu-diktatúra utolsó évtizedében, amikor a Securitate visszaélései elszaporodtak, nagyon sokan börtönbe kerültek, olyanok, akik – úgymond − túl sokat jártatták a szájukat. Fazekas kényszernyugdíjazása után többé nem volt, aki megvédje őket. Közismert a sepsiszentgyörgyi színész, Visky Árpád esete, aki a rendszert kritizálta sorban állás közben; barátai nem tudták megmenteni, és a rahovai börtönbe került.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. október 1.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest 29. (részletek)
A Magyar Népi Szövetség hatalomközelbe kerülésével újabb generáció magyar érkezett a fővárosba, sokan közülük munkás- vagy parasztszármazású értelmiségiek, újságírók, tolmácsok, képzőművészek, zenészek, majdnem mindannyian „jó káderlappal”. Mások felsőfokú iskoláikat végezték Bukarestben, és közvetlenül tanulmányaik befejezése után a fővárosban kaptak munkahelyet. A kommunisták hatalomra jutása és magyar nemzetiségűek kormányzásba való bevonása nélkül legtöbbjüknek esélyük sem lett volna szakmailag érvényesülni, annál is inkább, mert túlnyomórészt nagyon alacsony társadalmi helyzetből indultak.
A magyar értelmiségiek tucatjával vagy akár százasával helyezkedtek el a felsőoktatásban, gazdasági irányításban, kutatásban, hadseregnél, külkereskedelemben stb. Sokan elismert szaktekintéllyé váltak. A friss jövevények általában nem ismerték egymást, ez alól kivételek a sajtónál vagy az egy intézményen belül elhelyezkedők. Ezt az új generációt nem érdekelte a kapcsolatteremtés a régebbi bukarestiekkel; ignorálták őket, vagy nem is tudtak róluk.
A kivételezett magyarok kasztjához tartoztak a pártaktivisták, az állami intézmények központi alkalmazottai, a központi sajtó, rádió és később a televízió szerkesztői és újságírói. Jól fizetett állásuk mellett könnyen jutottak lakáshoz is, a szimbolikus bér fejében osztott lakáskiutalás a kommunizmus egyik legkívánatosabb „kegye” volt.
1948 után több olyan állami könyvkiadó alakult, amelyekhez magyar szerkesztőségek is tartoztak: az Irodalmi és Művészeti Állami Kiadó, az Ifjúsági Kiadó, a Pedagógiai és Didaktikai Kiadó, később pedig a Ion Creangă, Eminescu, Albatros vagy a Műszaki, Orvosi stb. kiadók. A szerkesztők közé tartozott például a sokoldalú író-újságíró Csire Gabriella (szül. 1928) is; egy évtizedig az Irodalmi Kiadónál dolgozott, majd a gyermekirodalomban szerzett magának nevet, több könyve is megjelent. Néhány magyar szerkesztő és tolmács Bukarestben román iskolába járt vagy román filológia szakot végzett, mint Hegedűs László (szül. 1953, Bukarest) vagy Skultéty Sándor (szül. 1948). Hegedűs László egy darabig a közrádió magyar nyelvű adásánál dolgozott, de ismertté a Szocialista Nevelés és Kultúra Minisztériumának magas rangú tisztviselőjeként vált; még 1989 után is államminiszter maradt. Az egyetem befejeztével Skultéty Sándort a Scânteia Kiadónál alkalmazták, majd 1980-tól a Politikai Kiadónál, amely 1989 után Gabriel Liiceanu vezetésével Humanitas Kiadóvá alakult át. Testvére, László (szül. 1942) a Közgazdasági Akadémián végzett, a külkereskedelemben dolgozott, ami rendkívüli kiváltságot jelentett, hisz lehetővé tette a külföldre utazást.
Külön figyelmet érdemel a poliglott Mariana Şora (1917−2011) fordító, prózaíró és a Bukaresti Egyetem német és angol nyelvre szakosodott esszéistája; a világháború alatt ösztöndíjjal Franciaországban élt. Egy interjúban osztrák-magyarnak vallotta magát: a családban magyarul és németül beszéltek. Budapesten született, szülei zsidók voltak, a családja 1919-ben visszatért Temesvárra, a város már Nagyrománia részévé vált. Románul csak 11 éves korára tanult meg. 1978 után Németországban élt, három gyermeke Német-, illetve Franciaországban telepedett meg. Férje, a filozófus Mihai Şora ortodox pap fia, aki ugyancsak tud magyarul; 1989 után egy ideig oktatásügyi miniszter volt.
1949-ben megalakult a Folklórintézet, ahol szintén dolgoztak magyarok; sikerült 1954-ben egy kötet csángó éneket és balladát kiadniuk, ami pár év múlva, a csángópolitika megváltozásával már nem lett volna lehetséges.
Még az Electrecord lemezkiadónál is voltak magyar szerkesztők. Imre Sándor, a neves szaxofonművész és hangszerelő az Electrecord zenekarának volt a karmestere; később Németországba emigrált.
Több magyar képzőművész, köztük néhány rendkívüli tehetség a Képzőművészeti Főiskola tanára, mások könyvillusztrátorok vagy az újonnan alapított magyar lapok grafikusai lettek. Az új hatalom elvárta tőlük, hogy a nép elnyomás elleni harcát és a munkásosztály szocializmust építő forradalmi lendületét ábrázolják. Ez – legalábbis a kezdetekben – nagy vonalakban egyezett személyes meggyőződésükkel. Hárman közülük, akiket a Képzőművészeti Főiskolához neveztek ki, rendkívüli elismerésnek örvendtek a háború utáni években: a festő Szőnyi István (1913−1967), a szobrász Szobotka András (1917−1992) és Molnár József grafikus (1907−1984).
Párizsi tapasztalatszerzés (1938−1939) után hazatérve, Szőnyi nemcsak Temesváron vált elismertté, hanem országos hírnévre is szert tett: 1948-ban elnyerte a Román Akadémia Ion Andreescu-díját, 1950-ben tanulmányi igazgatónak nevezték ki a Képzőművészeti Intézetnél; ezt az állást töltötte be korai haláláig. Szoborszerű és monumentális festészete, amely a Fekete Józsefére vagy a Romulus Ladeáéra emlékeztetett, az egyszerű embereket, legyen az munkás vagy paraszt (Nehéz aratás, A hegesztő, A hegesztőnő), a parasztlázadásokat és vezetőit (Dózsa György, A bábolnai felkelés, Varga Katalin) vagy a Kommunista Párt illegalitásbeli tevékenységét, illetve az októberi forradalmat ábrázolta. Lánya, Julieta Szőnyi-Ghiga a filmművészetben alkotott maradandót G. Călinescu Otilia titka című regényének vászonra vitelével (Félix és Otilia, 1972), ő játszotta a női főszerepet; fia, George Ghiga Bukarestben orvos. A másik, második házasságából született lánya, Anca Nicola a Ciuleandra, a Rebreanu azonos című regénye alapján forgatott film főszereplője volt; jelenleg Franciaországban él.
A festő Krausz Tibor (1919−2010), egykori ellenálló, nagyjából Szőnyivel egy időben tanított a főiskolán. Miután Kanadába emigrált, T. K. Thomas néven elismert tájképfestő lett. Nővére, Krausz Zsuzsanna (Juji) a modern táncművészetben remekelt, új színpadi mozgástechnikát fejlesztett ki, és nagyon keresetté vált a rendezők körében...
Ugyancsak egy magyar nőnek, a modern táncos Magyar Eszternek köszönhető a bukaresti koreográfiai líceum megalapítása.
A bukaresti magyar értelmiség, a különböző intézmények és felsőoktatási intézetek alkalmazottjainak egyik jó ismerője Rostás Zoltán szociológus. Kutatási módszere az interjú. A rádiónál egykor hetente közvetített egy-egy beszélgetést magyar értelmiségiekkel. Sajnos, ezek nem jelenhettek meg nyomtatott formában, így gyakorlatilag örökre elvesztek. Néhány kötet, más interjúja mégiscsak megjelent. Egy másik sorozat A Hétben és A Hét 1978-as évkönyvében látott napvilágot; néhányan az alanyok közül Bukarestben éltek. Ezek a magasan képzett szakemberek még a magyarság számára is jóformán ismeretlenek maradtak.
Egyike a meginterjúvolt szakembereknek Miklós László mérnök, aki a Sala Polivalentă csarnokának a fedélszerkezetét tervezte; másik Márton Gyárfás, a fotogrammetria specialistája. Az eredeti végzettsége szerint matematikus Márton Gyárfás 1951-ben költözött Bukarestbe Lőrinczi Gyula kollégájával együtt, közvetlenül a kolozsvári Bolyai Egyetem befejezése után. Mindkettőjüket a Haditechnikai Akadémiára nevezték ki mint geodéziai szakembereket. Három év után újabb kolozsvári társ, Györfi Jenő csatlakozott hozzájuk, aki később az akadémián belül az elektronikára szakosodott. Feleségeiknek is került bukaresti állás a tanügyben vagy a kutatásban. Mindhárman doktori címet szereztek.
Márton Gyárfás Antal (Gherasim Marton, 1928−2009) rendkívül szegény, sokgyerekes székely parasztcsaládból származott. Elismerte, hogy kinevezése a Haditechnikai Akadémia laborfőnöki posztjára a jó „káderlap” alapján történt: nem volt eminens tanuló, fogalma sem volt a fotogrammetriáról, nem tudott sem oroszul, sem németül, hogy a hozzáférhető bibliográfiát olvashassa. A hiányokat bepótolta, és elismert kutatóvá vált, több tucat tudományos munkája jelent meg, a Fotogrammetriai Társaság alapító tagja volt; társszerzője az első román nyelvű fotogrammetriai és geodéziai tanulmánynak, valamint a többnyelvű szakszótárnak. 1963 és 1969 között a Geodéziai Intézet, utána a Katonai Topográfiai Kutatóintézet igazgatója volt. Felesége 1960-tól a magyar iskolában volt tanítónő. 2012-ben a Magyar Földmérési, Térképészeti és Távérzékelési Társaság és az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság emlékplakettel tisztelgett Márton Gyárfás előtt.
Lőrinczi Gyula, a matematika doktora különböző vezető beosztásokat töltött be az akadémián, 1995-beli nyugdíjazása után is folytatta kutatótevékenységét 2005-ig a Geodinamikai Intézetnél. Márton és Lőrinczi 1989 után szerepet vállalt a magyarság politikai életében, előbbi a területi RMDSZ elnöki tisztjét töltötte be 1990−1991 között, Lőrinczi pedig a Petőfi Művelődési Társaság elnöke lett.
Szintén a Haditechnikai Akadémián tanított dr. Demeter István dandártábornok. Négyük neve szerepel Demény Lajos 2002-ben megjelent könyvecskéjében is a több tucat, az elmúlt fél évszázadban a tudomány vagy a művészetek világában tevékenykedő, javarészt a kommunizmus idején érvényesülő személyiség között. Ez a névsor 33 kutatót, felsőfokú tanügyi kádert, a fővárosi magyar elit reprezentatív neveit tartalmazza, a listán a saját neve is szerepel, rajta kívül: dr. Cihó Miron és dr. Lukács Antal történészek, dr. Kovács Albert, dr. Molnár Szabolcs, dr. Murvai Olga és dr. Murvai László nyelvészek, Árvai Zsolt, dr. Lányi Szabolcs, dr. Nagy E. József, dr. Nagy József és dr. Lingvay József vegyészmérnökök, Szabó Károly, dr. Demeter Elek, Gedő István energetikus mérnökök, dr. Grúzsniczky Fülöp spektrográfiai szakmérnök, dr. Gyéresi István, Osváth Jenő mérnökök, Bíró István és dr. Soós Jenő matematikusok, dr. Dévényi András, dr. Katona László és Dr. Fazakas Antal Béla fizikusok, dr. Katona Éva biofizikus, dr. Szedlacsek Jenő István biokémikus, dr. Sztojánov István és Szász-Gábor Domokos informatikusok, dr. Tövissi Lajos statisztikus és dr. Fábián Csaba Béla közgazdász.
Ezen az eléggé szubjektív listán néhány tudományos, műszaki vagy gazdasági szaktekintély is szerepel. Így például Lingvay József (szül. 1949), aki találmányainak számával rekordtartó az alkalmazott elektrokémia terén (a földgáz szállítóvezetékeinek és elosztóhálózatának korrózióját kutatta); Osváth Jenő az atomfizika orvosi alkalmazását kutatta japán tudósokkal közösen. Szabó Károly kutatómérnök (szül. 1948) a bukaresti műszaki egyetemen végzett, a telekommunikáció és a távérzékelés területén publikált több művet, 1992-től a Légforgalmi Hatóság alkalmazottja. A biokémikus Szedlacsek Istvánt 2000-ben a Tudományos Érdemrend lovagi fokozatával tüntették ki. Ugyanezzel az érdemrenddel méltatták dr. Fábián Csaba Béla (szül. 1941) matematikust és közgazdászt, kutatót és egyetemi tanárt, aki tanulmányait Németországban végezte, az informatikai rendszerek programozására szakosodott, és két egyetemet is végzett.
A romániai magyar személyiségek tára, a Ki kicsoda 2000 a felsorolt 33 névből csak 14-et említ, ami a bukaresti magyar közösség és a helyi RMDSZ szervezet közti rossz kommunikáció tanújele. (...) A Petőfi Társaság által kiadott három értesítőben sem említik a Demény által felsorolt vagy akár az általa kihagyott neveket, leszámítva néhány, az RMDSZ-ben felelős szerepet vállaló vagy felkérésre előadást tartó személyt. Nevük többnyire a román enciklopédiákból és névtárakból is hiányzik, habár munkájukkal és szaktudásukkal elsősorban a román államot gyarapították. Ahogy azt Nagy Sándor már pár évtizede megállapította, lassanként ,,az erőnk, a munkánk, a lelkünk, a vérünk, a gyermekünk, a jövendőnk mind-mind a másé lészen”. A nagy román tömegben ezek az emberek, külön egyedenként elveszve, nem jelentenek gyakorlatilag semmit a magyar közösség számára, amely általában nem is ismeri őket; a románok pedig még annyira sem.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A Magyar Népi Szövetség hatalomközelbe kerülésével újabb generáció magyar érkezett a fővárosba, sokan közülük munkás- vagy parasztszármazású értelmiségiek, újságírók, tolmácsok, képzőművészek, zenészek, majdnem mindannyian „jó káderlappal”. Mások felsőfokú iskoláikat végezték Bukarestben, és közvetlenül tanulmányaik befejezése után a fővárosban kaptak munkahelyet. A kommunisták hatalomra jutása és magyar nemzetiségűek kormányzásba való bevonása nélkül legtöbbjüknek esélyük sem lett volna szakmailag érvényesülni, annál is inkább, mert túlnyomórészt nagyon alacsony társadalmi helyzetből indultak.
A magyar értelmiségiek tucatjával vagy akár százasával helyezkedtek el a felsőoktatásban, gazdasági irányításban, kutatásban, hadseregnél, külkereskedelemben stb. Sokan elismert szaktekintéllyé váltak. A friss jövevények általában nem ismerték egymást, ez alól kivételek a sajtónál vagy az egy intézményen belül elhelyezkedők. Ezt az új generációt nem érdekelte a kapcsolatteremtés a régebbi bukarestiekkel; ignorálták őket, vagy nem is tudtak róluk.
A kivételezett magyarok kasztjához tartoztak a pártaktivisták, az állami intézmények központi alkalmazottai, a központi sajtó, rádió és később a televízió szerkesztői és újságírói. Jól fizetett állásuk mellett könnyen jutottak lakáshoz is, a szimbolikus bér fejében osztott lakáskiutalás a kommunizmus egyik legkívánatosabb „kegye” volt.
1948 után több olyan állami könyvkiadó alakult, amelyekhez magyar szerkesztőségek is tartoztak: az Irodalmi és Művészeti Állami Kiadó, az Ifjúsági Kiadó, a Pedagógiai és Didaktikai Kiadó, később pedig a Ion Creangă, Eminescu, Albatros vagy a Műszaki, Orvosi stb. kiadók. A szerkesztők közé tartozott például a sokoldalú író-újságíró Csire Gabriella (szül. 1928) is; egy évtizedig az Irodalmi Kiadónál dolgozott, majd a gyermekirodalomban szerzett magának nevet, több könyve is megjelent. Néhány magyar szerkesztő és tolmács Bukarestben román iskolába járt vagy román filológia szakot végzett, mint Hegedűs László (szül. 1953, Bukarest) vagy Skultéty Sándor (szül. 1948). Hegedűs László egy darabig a közrádió magyar nyelvű adásánál dolgozott, de ismertté a Szocialista Nevelés és Kultúra Minisztériumának magas rangú tisztviselőjeként vált; még 1989 után is államminiszter maradt. Az egyetem befejeztével Skultéty Sándort a Scânteia Kiadónál alkalmazták, majd 1980-tól a Politikai Kiadónál, amely 1989 után Gabriel Liiceanu vezetésével Humanitas Kiadóvá alakult át. Testvére, László (szül. 1942) a Közgazdasági Akadémián végzett, a külkereskedelemben dolgozott, ami rendkívüli kiváltságot jelentett, hisz lehetővé tette a külföldre utazást.
Külön figyelmet érdemel a poliglott Mariana Şora (1917−2011) fordító, prózaíró és a Bukaresti Egyetem német és angol nyelvre szakosodott esszéistája; a világháború alatt ösztöndíjjal Franciaországban élt. Egy interjúban osztrák-magyarnak vallotta magát: a családban magyarul és németül beszéltek. Budapesten született, szülei zsidók voltak, a családja 1919-ben visszatért Temesvárra, a város már Nagyrománia részévé vált. Románul csak 11 éves korára tanult meg. 1978 után Németországban élt, három gyermeke Német-, illetve Franciaországban telepedett meg. Férje, a filozófus Mihai Şora ortodox pap fia, aki ugyancsak tud magyarul; 1989 után egy ideig oktatásügyi miniszter volt.
1949-ben megalakult a Folklórintézet, ahol szintén dolgoztak magyarok; sikerült 1954-ben egy kötet csángó éneket és balladát kiadniuk, ami pár év múlva, a csángópolitika megváltozásával már nem lett volna lehetséges.
Még az Electrecord lemezkiadónál is voltak magyar szerkesztők. Imre Sándor, a neves szaxofonművész és hangszerelő az Electrecord zenekarának volt a karmestere; később Németországba emigrált.
Több magyar képzőművész, köztük néhány rendkívüli tehetség a Képzőművészeti Főiskola tanára, mások könyvillusztrátorok vagy az újonnan alapított magyar lapok grafikusai lettek. Az új hatalom elvárta tőlük, hogy a nép elnyomás elleni harcát és a munkásosztály szocializmust építő forradalmi lendületét ábrázolják. Ez – legalábbis a kezdetekben – nagy vonalakban egyezett személyes meggyőződésükkel. Hárman közülük, akiket a Képzőművészeti Főiskolához neveztek ki, rendkívüli elismerésnek örvendtek a háború utáni években: a festő Szőnyi István (1913−1967), a szobrász Szobotka András (1917−1992) és Molnár József grafikus (1907−1984).
Párizsi tapasztalatszerzés (1938−1939) után hazatérve, Szőnyi nemcsak Temesváron vált elismertté, hanem országos hírnévre is szert tett: 1948-ban elnyerte a Román Akadémia Ion Andreescu-díját, 1950-ben tanulmányi igazgatónak nevezték ki a Képzőművészeti Intézetnél; ezt az állást töltötte be korai haláláig. Szoborszerű és monumentális festészete, amely a Fekete Józsefére vagy a Romulus Ladeáéra emlékeztetett, az egyszerű embereket, legyen az munkás vagy paraszt (Nehéz aratás, A hegesztő, A hegesztőnő), a parasztlázadásokat és vezetőit (Dózsa György, A bábolnai felkelés, Varga Katalin) vagy a Kommunista Párt illegalitásbeli tevékenységét, illetve az októberi forradalmat ábrázolta. Lánya, Julieta Szőnyi-Ghiga a filmművészetben alkotott maradandót G. Călinescu Otilia titka című regényének vászonra vitelével (Félix és Otilia, 1972), ő játszotta a női főszerepet; fia, George Ghiga Bukarestben orvos. A másik, második házasságából született lánya, Anca Nicola a Ciuleandra, a Rebreanu azonos című regénye alapján forgatott film főszereplője volt; jelenleg Franciaországban él.
A festő Krausz Tibor (1919−2010), egykori ellenálló, nagyjából Szőnyivel egy időben tanított a főiskolán. Miután Kanadába emigrált, T. K. Thomas néven elismert tájképfestő lett. Nővére, Krausz Zsuzsanna (Juji) a modern táncművészetben remekelt, új színpadi mozgástechnikát fejlesztett ki, és nagyon keresetté vált a rendezők körében...
Ugyancsak egy magyar nőnek, a modern táncos Magyar Eszternek köszönhető a bukaresti koreográfiai líceum megalapítása.
A bukaresti magyar értelmiség, a különböző intézmények és felsőoktatási intézetek alkalmazottjainak egyik jó ismerője Rostás Zoltán szociológus. Kutatási módszere az interjú. A rádiónál egykor hetente közvetített egy-egy beszélgetést magyar értelmiségiekkel. Sajnos, ezek nem jelenhettek meg nyomtatott formában, így gyakorlatilag örökre elvesztek. Néhány kötet, más interjúja mégiscsak megjelent. Egy másik sorozat A Hétben és A Hét 1978-as évkönyvében látott napvilágot; néhányan az alanyok közül Bukarestben éltek. Ezek a magasan képzett szakemberek még a magyarság számára is jóformán ismeretlenek maradtak.
Egyike a meginterjúvolt szakembereknek Miklós László mérnök, aki a Sala Polivalentă csarnokának a fedélszerkezetét tervezte; másik Márton Gyárfás, a fotogrammetria specialistája. Az eredeti végzettsége szerint matematikus Márton Gyárfás 1951-ben költözött Bukarestbe Lőrinczi Gyula kollégájával együtt, közvetlenül a kolozsvári Bolyai Egyetem befejezése után. Mindkettőjüket a Haditechnikai Akadémiára nevezték ki mint geodéziai szakembereket. Három év után újabb kolozsvári társ, Györfi Jenő csatlakozott hozzájuk, aki később az akadémián belül az elektronikára szakosodott. Feleségeiknek is került bukaresti állás a tanügyben vagy a kutatásban. Mindhárman doktori címet szereztek.
Márton Gyárfás Antal (Gherasim Marton, 1928−2009) rendkívül szegény, sokgyerekes székely parasztcsaládból származott. Elismerte, hogy kinevezése a Haditechnikai Akadémia laborfőnöki posztjára a jó „káderlap” alapján történt: nem volt eminens tanuló, fogalma sem volt a fotogrammetriáról, nem tudott sem oroszul, sem németül, hogy a hozzáférhető bibliográfiát olvashassa. A hiányokat bepótolta, és elismert kutatóvá vált, több tucat tudományos munkája jelent meg, a Fotogrammetriai Társaság alapító tagja volt; társszerzője az első román nyelvű fotogrammetriai és geodéziai tanulmánynak, valamint a többnyelvű szakszótárnak. 1963 és 1969 között a Geodéziai Intézet, utána a Katonai Topográfiai Kutatóintézet igazgatója volt. Felesége 1960-tól a magyar iskolában volt tanítónő. 2012-ben a Magyar Földmérési, Térképészeti és Távérzékelési Társaság és az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság emlékplakettel tisztelgett Márton Gyárfás előtt.
Lőrinczi Gyula, a matematika doktora különböző vezető beosztásokat töltött be az akadémián, 1995-beli nyugdíjazása után is folytatta kutatótevékenységét 2005-ig a Geodinamikai Intézetnél. Márton és Lőrinczi 1989 után szerepet vállalt a magyarság politikai életében, előbbi a területi RMDSZ elnöki tisztjét töltötte be 1990−1991 között, Lőrinczi pedig a Petőfi Művelődési Társaság elnöke lett.
Szintén a Haditechnikai Akadémián tanított dr. Demeter István dandártábornok. Négyük neve szerepel Demény Lajos 2002-ben megjelent könyvecskéjében is a több tucat, az elmúlt fél évszázadban a tudomány vagy a művészetek világában tevékenykedő, javarészt a kommunizmus idején érvényesülő személyiség között. Ez a névsor 33 kutatót, felsőfokú tanügyi kádert, a fővárosi magyar elit reprezentatív neveit tartalmazza, a listán a saját neve is szerepel, rajta kívül: dr. Cihó Miron és dr. Lukács Antal történészek, dr. Kovács Albert, dr. Molnár Szabolcs, dr. Murvai Olga és dr. Murvai László nyelvészek, Árvai Zsolt, dr. Lányi Szabolcs, dr. Nagy E. József, dr. Nagy József és dr. Lingvay József vegyészmérnökök, Szabó Károly, dr. Demeter Elek, Gedő István energetikus mérnökök, dr. Grúzsniczky Fülöp spektrográfiai szakmérnök, dr. Gyéresi István, Osváth Jenő mérnökök, Bíró István és dr. Soós Jenő matematikusok, dr. Dévényi András, dr. Katona László és Dr. Fazakas Antal Béla fizikusok, dr. Katona Éva biofizikus, dr. Szedlacsek Jenő István biokémikus, dr. Sztojánov István és Szász-Gábor Domokos informatikusok, dr. Tövissi Lajos statisztikus és dr. Fábián Csaba Béla közgazdász.
Ezen az eléggé szubjektív listán néhány tudományos, műszaki vagy gazdasági szaktekintély is szerepel. Így például Lingvay József (szül. 1949), aki találmányainak számával rekordtartó az alkalmazott elektrokémia terén (a földgáz szállítóvezetékeinek és elosztóhálózatának korrózióját kutatta); Osváth Jenő az atomfizika orvosi alkalmazását kutatta japán tudósokkal közösen. Szabó Károly kutatómérnök (szül. 1948) a bukaresti műszaki egyetemen végzett, a telekommunikáció és a távérzékelés területén publikált több művet, 1992-től a Légforgalmi Hatóság alkalmazottja. A biokémikus Szedlacsek Istvánt 2000-ben a Tudományos Érdemrend lovagi fokozatával tüntették ki. Ugyanezzel az érdemrenddel méltatták dr. Fábián Csaba Béla (szül. 1941) matematikust és közgazdászt, kutatót és egyetemi tanárt, aki tanulmányait Németországban végezte, az informatikai rendszerek programozására szakosodott, és két egyetemet is végzett.
A romániai magyar személyiségek tára, a Ki kicsoda 2000 a felsorolt 33 névből csak 14-et említ, ami a bukaresti magyar közösség és a helyi RMDSZ szervezet közti rossz kommunikáció tanújele. (...) A Petőfi Társaság által kiadott három értesítőben sem említik a Demény által felsorolt vagy akár az általa kihagyott neveket, leszámítva néhány, az RMDSZ-ben felelős szerepet vállaló vagy felkérésre előadást tartó személyt. Nevük többnyire a román enciklopédiákból és névtárakból is hiányzik, habár munkájukkal és szaktudásukkal elsősorban a román államot gyarapították. Ahogy azt Nagy Sándor már pár évtizede megállapította, lassanként ,,az erőnk, a munkánk, a lelkünk, a vérünk, a gyermekünk, a jövendőnk mind-mind a másé lészen”. A nagy román tömegben ezek az emberek, külön egyedenként elveszve, nem jelentenek gyakorlatilag semmit a magyar közösség számára, amely általában nem is ismeri őket; a románok pedig még annyira sem.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. október 8.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest 30. (részletek)
Demény Lajos az új korszak bukaresti magyar elitjét számba vevő, válogatott és vitatható listájáról méltánytalanul hiányzik dr. Laky Dezső egyetemi tanár, az 1921-ben Bukarestben született patológus-immunológus, aki 40 évig volt a Victor Babeş Intézet kutatója, és akit a New-York-i Tudományos Akadémia rendes tagjának választott, s több száz tudományos cikk és tanulmány szerzője. Gazdovits Miklós (szül. 1931) mérnök is megérdemelte volna, hogy megemlékezzenek róla: a hadsereg vezérkari ezredese, távközlési szakember, de ugyanakkor az erdélyi magyar örmények történelmének szakértője volt, aki a közösség felkérésére egy könyvet és számtalan cikket írt.
A bukaresti magyarságnak mindig is voltak és vannak műépítész-szaktekintélyei, ám őket Demény teljesen mellőzte. A Ion Mincu Műépítészeti Egyetemen tanított a Sebestyén testvérpáros, Victor és Gheorghe. Dr. Sebestyén Gheorghe műépítész (1920–?), a fenti intézet végzettje, egy interdiszciplináris csoportot alakított, 1963-ban egyetemi docens lett. 1987-ben jelent meg Egy lap Románia építészetében. A reneszánsz című könyve. Később kivándorolt Németországba. Egy másik építész, dr. Takács Zoltán (1934) egyetemi tanár, négy éven át volt asszisztense az akadémikus Octav Doicescunak, később Cezar Lăzărescu építész csapatában az otopeni-i repülőtér, a Sala Polivalentă csarnok, a kínai követség épülete, a Postăvăria Română szövetgyár stb. tervezésében társszerző. 2002-ben a Románia Csillaga lovagkeresztjével tüntették ki, 2011-ben pedig a Romániai Építészek Rendje az Omnia-díjat adományozta számára.
Demény könyvecskéjében néhány művészt is megemlített: zeneszerzőket és karmestereket: Oláh Tibort, Bács Lajost, Csire Józsefet és Winkler Józsefet, az első három egyetemi tanár is volt, illetve szobrászokat: Balogh Pétert és Kocsis Elődöt és festőket: Balogh Lászlót, Labancz Lászlót és Drócsay Imrét. Ennél természetesen sokkal többen voltak, hisz elég, ha csak azt vesszük figyelembe, hogy a Képzőművészeti Egyetemen mindig voltak és most is vannak magyar tanárok. Illő megemlítenünk néhány átlagosnál híresebbé vált művészt: Lydia Csató Gasman képzőművészt vagy Kőrössy János és Kerestély Zsolt zeneszerzőt, akkor is, ha ők nem vállaltak szerepet a bukaresti magyar közéletben. A rendkívül tehetséges, de sajnos Romániában gyakorlatilag ismeretlen Lydia Csató Gasman értelmiségi családban született 1925-ben Foksányban, és a bukaresti Képzőművészeti Főiskolán tanult 1949–1953 között, Drócsay évfolyamtársaként. Itthon pártvonalas mozgalmi műveket festett, de már korán, 1961-ben elhagyta Romániát. Rövid izraeli tartózkodás után Franciaországba, majd az Egyesült Államokba költözött, ahol Picasso értelmezései és a Virginiai Egyetemen tartott művészettörténeti előadásai révén vált híressé. 2010-ben hunyt el.
Kőrössy Jánost (1926–2013) az etnodzsessz kezdeményezőjeként, a legértékesebb romániai dzsesszzenészként tartják számon. Bukarestben alapította nemzetközi sikerű együttesét, a Jancsi Körössy Triót, amelyben Johnny Răducanu is játszott. 1969-es nyugati koncertkörútján az Egyesült Államokba disszidált. Emiatt az 1976-ban megjelenő román dzsesszlexikonból a rá vonatkozó cikket egyszerűen kihagyták. 2006-ban, 80. születésnapja alkalmából koncertezett a Román Atheneumban, ekkor vehette át a Kulturális Érdemrend parancsnoki fokozatát.
Kerestély Zsolt (1934) székely származású, a kolozsvári konzervatóriumban végzett; az egyik legismertebb és legtermékenyebb könnyűzeneszerző, háromszor is elnyerte a Román Zeneszerzők Szövetségének Díját. 1964-ben költözött Bukarestbe, a Román Rádió és Televízióhoz került zenei szerkesztőként, itt dolgozott 30 éven át. Párhuzamosan filmzenéket, revüzenét, musicaleket szerzett. Nyugdíjazása után saját zenestúdiót nyitott, fiával, a zeneszerző és hangmérnök Andrei-jel. Vannak esetek, amikor a művész vagy író magyar származásáról nem árulkodik a név. Ludovic Spiess (1938–2006), a Román Opera tenorja anyja révén félig magyar volt. Látványos nemzetközi karriert futott be, később, 1991–1992 között kulturális miniszter, majd 2000–2005 között a Román Opera igazgatója. Az 1925-ös bukaresti születésű Carmen Stănescu színésznőnek ugyancsak magyar volt az anyja. 64 évig játszott a Nemzeti Színházban rangos szerepeket. Habár közzétette emlékiratait, nem tudni mégsem, hogy családjában valaki még beszélte-e a magyar nyelvet, miképp azt sem, hogyan kerültek dédnagyanyjának, a híres budapesti revüszínész Gál Annának leszármazottjai Bukarestbe. Egy másik színész, Ludovic Antal (1924–1970) csángó származású, Miklósfalván született, a papi pályát hagyta ott, hogy kora legnagyobb Eminescu-szavalójává váljék. Róla sincs információ, hogy tudott volna magyarul.
Az író Petru Dumitriu (1924–2002), a Családi krónika (Cronică de familie) szerzője anyai ágon magyar származású, anyja, Debreczy Teréz Budapesten született, nemesi család sarja. Nem tudjuk, hogy az író egyáltalán tudott-e magyarul, a családban franciául beszéltek. A kommunista hatalom pártfogoltjaként irigylésre méltó karriert futott be, 1960-ban mégis emigrált. 1994-ben krónikájának A saláta (Salata) című fejezetéből Lucian Pintilie forgatott filmet Egy felejthetetlen nyár (O vară de neuitat) címmel; ebben az egyik mellékszerepet egy anyai ágon szintén magyar színész, a botrányos körülmények között nemrég elhunyt Ioan Gyuri Pascu játszotta.
Magyar anyja volt továbbá Francisc Munteanu (1924–1993) és Francisc Păcurariu (1920–1998) írónak is; ez utóbbi inkább a diplomácia terén tevékenykedett, Budapesten tanácsadóként, argentínai és uruguayi követként, az UNESCO-nál Románia képviselőjeként.
Az értelmiségieknél sokkal ismertebbek azonban a sportolók, Balázs Jolán (Iolanda Balaş, 1936–2016), atlétikai olimpiai bajnok vagy Birtalan István (szül. 1948), akit három évben is a világ legjobb kézilabdázójának választottak meg. Ugyancsak sikeres kézilabdázó volt Radó Ilona (Elena Jianu – szül. 1928), aki később a Testnevelési Egyetem tanára lett. De a legismertebb sportoló, a labdarúgás népszerűsége miatt, Jenei Imre (szül. 1937) marad. Egy aradi csapatnál kezdett focizni, ahonnan 1957-ben a hadügyminisztérium csapatához, a bukaresti Steauához igazolt. Kiemelkedő eredményeket edzőként ért el, amikor 1986-ban a Steaua megnyerte a Bajnokok Európai Kupáját, ez azóta is a román labdarúgás legnagyobb eredménye. 1998-ban dandártábornoki rangot kapott, 2008-ban a román állam a Sport Érdemrenddel tüntette ki.
Látványos karriert futott be a Csíkszeredából származó Cseh Szabolcs (1942) is. A bukaresti testnevelési egyetemen végzett, 1967-ben megalakította az első hivatásos kaszkadőrcsoportot, amely körülbelül 200 román és külföldi film forgatásán vett részt. 1985-ben a német Bunte lap Európa legjobb kaszkadőrének nyilvánította, azonban bevallása szerint ezzel itthon egy vasat sem keresett. 1980-tól a színiakadémián elméleti és gyakorlati előadásokat tartott a színpadi mozgásról és az akciójelenetek kidolgozásáról.
A művészek és értelmiségiek új nemzedéke mellett Bukarestbe érkezett egy viszonylag kisszámú munkásság is, akik elsősorban az építkezéseknél tudtak elhelyezkedni. Az erdélyi nők mindig nagyon keresettek voltak azok között, akik még megengedhették maguknak, hogy szolgálót vagy dajkát tartsanak: a becsületesség, szorgalom és komolyság jelképei voltak. Ennek ellenére az 1956-os népszámlálás szerint a bukaresti magyarság létszáma alacsony, csak 11 716 fő. A székelyföldi városok következő évtizedben beinduló iparosítása pedig gyakorlatilag leállította az erdélyi magyarok fővárosba irányuló migrációját.
Nagyon hamar beindult az új generációs magyarság asszimilációja is. Az 50-es években érkező családok gyermekei román iskolákba jártak, és nemcsak azért, mert ez „jó pont volt” a személyi dossziéjukban, hanem a rossz tömegközlekedés miatt valóságos kaland lett volna a különböző negyedekből a magyar líceumba eljutni a tanulóknak. A német líceum sokkal elérhetőbb helyen, a Palota téren volt; 1973-ban új székhelyet is kapott 24 osztályteremmel a Romană tér közelében, nagyon sok magyar értelmiségi választotta tehát inkább ezt az iskolát, amely egy európai rangú idegen nyelv elsajátítását is lehetővé tette. Jelentős része a magyar családok gyermekeinek már nem is beszélt magyarul, ezt Rostás Zoltán is megállapította a 80-as évek Bukarestjének multikulturalitása tanulmányozása közben: a főváros egy óriási olvasztókemence volt, amelyben minden kisebbség beolvadt. Az e téren folytatott kutatásainak anyaga sajnos elveszett, a kommunista korszakban nem jelenhetett meg. Az 1979–1980-as iskolai statisztikák igazolják a magyarok asszimilációját. Romániában az alsó- és középfokú oktatásban 212 767 tanuló járt magyar tannyelvű osztályba, további 83 885 magyar tanult román osztályban. Nem áll rendelkezésünkre külön bukaresti statisztika. A sajtónak mint propagandaeszköznek jelentős szerepe volt az új demokrácia megerősítésében és hatalmon tartásában. Rá hárult a népi demokrácia győzelmeinek népszerűsítése, a pártvezérek magasztalása, a nép ellenségeinek, a reakciós és fasiszta elemeknek a leleplezése, a Szovjetunió és a szocialista társadalmi rend felsőbbrendűségének hangoztatása és a háborús uszító imperialista hatalom gyalázása. A kommunista kiadványok manipuláló hatása rendkívüli volt, bárki életét tönkretehette, ha a nép ellenségeként bélyegezték meg, ugyanakkor hatalmas presztízsre tehetett szert az, akit a párt ügyében hasznosként ítéltek meg.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Demény Lajos az új korszak bukaresti magyar elitjét számba vevő, válogatott és vitatható listájáról méltánytalanul hiányzik dr. Laky Dezső egyetemi tanár, az 1921-ben Bukarestben született patológus-immunológus, aki 40 évig volt a Victor Babeş Intézet kutatója, és akit a New-York-i Tudományos Akadémia rendes tagjának választott, s több száz tudományos cikk és tanulmány szerzője. Gazdovits Miklós (szül. 1931) mérnök is megérdemelte volna, hogy megemlékezzenek róla: a hadsereg vezérkari ezredese, távközlési szakember, de ugyanakkor az erdélyi magyar örmények történelmének szakértője volt, aki a közösség felkérésére egy könyvet és számtalan cikket írt.
A bukaresti magyarságnak mindig is voltak és vannak műépítész-szaktekintélyei, ám őket Demény teljesen mellőzte. A Ion Mincu Műépítészeti Egyetemen tanított a Sebestyén testvérpáros, Victor és Gheorghe. Dr. Sebestyén Gheorghe műépítész (1920–?), a fenti intézet végzettje, egy interdiszciplináris csoportot alakított, 1963-ban egyetemi docens lett. 1987-ben jelent meg Egy lap Románia építészetében. A reneszánsz című könyve. Később kivándorolt Németországba. Egy másik építész, dr. Takács Zoltán (1934) egyetemi tanár, négy éven át volt asszisztense az akadémikus Octav Doicescunak, később Cezar Lăzărescu építész csapatában az otopeni-i repülőtér, a Sala Polivalentă csarnok, a kínai követség épülete, a Postăvăria Română szövetgyár stb. tervezésében társszerző. 2002-ben a Románia Csillaga lovagkeresztjével tüntették ki, 2011-ben pedig a Romániai Építészek Rendje az Omnia-díjat adományozta számára.
Demény könyvecskéjében néhány művészt is megemlített: zeneszerzőket és karmestereket: Oláh Tibort, Bács Lajost, Csire Józsefet és Winkler Józsefet, az első három egyetemi tanár is volt, illetve szobrászokat: Balogh Pétert és Kocsis Elődöt és festőket: Balogh Lászlót, Labancz Lászlót és Drócsay Imrét. Ennél természetesen sokkal többen voltak, hisz elég, ha csak azt vesszük figyelembe, hogy a Képzőművészeti Egyetemen mindig voltak és most is vannak magyar tanárok. Illő megemlítenünk néhány átlagosnál híresebbé vált művészt: Lydia Csató Gasman képzőművészt vagy Kőrössy János és Kerestély Zsolt zeneszerzőt, akkor is, ha ők nem vállaltak szerepet a bukaresti magyar közéletben. A rendkívül tehetséges, de sajnos Romániában gyakorlatilag ismeretlen Lydia Csató Gasman értelmiségi családban született 1925-ben Foksányban, és a bukaresti Képzőművészeti Főiskolán tanult 1949–1953 között, Drócsay évfolyamtársaként. Itthon pártvonalas mozgalmi műveket festett, de már korán, 1961-ben elhagyta Romániát. Rövid izraeli tartózkodás után Franciaországba, majd az Egyesült Államokba költözött, ahol Picasso értelmezései és a Virginiai Egyetemen tartott művészettörténeti előadásai révén vált híressé. 2010-ben hunyt el.
Kőrössy Jánost (1926–2013) az etnodzsessz kezdeményezőjeként, a legértékesebb romániai dzsesszzenészként tartják számon. Bukarestben alapította nemzetközi sikerű együttesét, a Jancsi Körössy Triót, amelyben Johnny Răducanu is játszott. 1969-es nyugati koncertkörútján az Egyesült Államokba disszidált. Emiatt az 1976-ban megjelenő román dzsesszlexikonból a rá vonatkozó cikket egyszerűen kihagyták. 2006-ban, 80. születésnapja alkalmából koncertezett a Román Atheneumban, ekkor vehette át a Kulturális Érdemrend parancsnoki fokozatát.
Kerestély Zsolt (1934) székely származású, a kolozsvári konzervatóriumban végzett; az egyik legismertebb és legtermékenyebb könnyűzeneszerző, háromszor is elnyerte a Román Zeneszerzők Szövetségének Díját. 1964-ben költözött Bukarestbe, a Román Rádió és Televízióhoz került zenei szerkesztőként, itt dolgozott 30 éven át. Párhuzamosan filmzenéket, revüzenét, musicaleket szerzett. Nyugdíjazása után saját zenestúdiót nyitott, fiával, a zeneszerző és hangmérnök Andrei-jel. Vannak esetek, amikor a művész vagy író magyar származásáról nem árulkodik a név. Ludovic Spiess (1938–2006), a Román Opera tenorja anyja révén félig magyar volt. Látványos nemzetközi karriert futott be, később, 1991–1992 között kulturális miniszter, majd 2000–2005 között a Román Opera igazgatója. Az 1925-ös bukaresti születésű Carmen Stănescu színésznőnek ugyancsak magyar volt az anyja. 64 évig játszott a Nemzeti Színházban rangos szerepeket. Habár közzétette emlékiratait, nem tudni mégsem, hogy családjában valaki még beszélte-e a magyar nyelvet, miképp azt sem, hogyan kerültek dédnagyanyjának, a híres budapesti revüszínész Gál Annának leszármazottjai Bukarestbe. Egy másik színész, Ludovic Antal (1924–1970) csángó származású, Miklósfalván született, a papi pályát hagyta ott, hogy kora legnagyobb Eminescu-szavalójává váljék. Róla sincs információ, hogy tudott volna magyarul.
Az író Petru Dumitriu (1924–2002), a Családi krónika (Cronică de familie) szerzője anyai ágon magyar származású, anyja, Debreczy Teréz Budapesten született, nemesi család sarja. Nem tudjuk, hogy az író egyáltalán tudott-e magyarul, a családban franciául beszéltek. A kommunista hatalom pártfogoltjaként irigylésre méltó karriert futott be, 1960-ban mégis emigrált. 1994-ben krónikájának A saláta (Salata) című fejezetéből Lucian Pintilie forgatott filmet Egy felejthetetlen nyár (O vară de neuitat) címmel; ebben az egyik mellékszerepet egy anyai ágon szintén magyar színész, a botrányos körülmények között nemrég elhunyt Ioan Gyuri Pascu játszotta.
Magyar anyja volt továbbá Francisc Munteanu (1924–1993) és Francisc Păcurariu (1920–1998) írónak is; ez utóbbi inkább a diplomácia terén tevékenykedett, Budapesten tanácsadóként, argentínai és uruguayi követként, az UNESCO-nál Románia képviselőjeként.
Az értelmiségieknél sokkal ismertebbek azonban a sportolók, Balázs Jolán (Iolanda Balaş, 1936–2016), atlétikai olimpiai bajnok vagy Birtalan István (szül. 1948), akit három évben is a világ legjobb kézilabdázójának választottak meg. Ugyancsak sikeres kézilabdázó volt Radó Ilona (Elena Jianu – szül. 1928), aki később a Testnevelési Egyetem tanára lett. De a legismertebb sportoló, a labdarúgás népszerűsége miatt, Jenei Imre (szül. 1937) marad. Egy aradi csapatnál kezdett focizni, ahonnan 1957-ben a hadügyminisztérium csapatához, a bukaresti Steauához igazolt. Kiemelkedő eredményeket edzőként ért el, amikor 1986-ban a Steaua megnyerte a Bajnokok Európai Kupáját, ez azóta is a román labdarúgás legnagyobb eredménye. 1998-ban dandártábornoki rangot kapott, 2008-ban a román állam a Sport Érdemrenddel tüntette ki.
Látványos karriert futott be a Csíkszeredából származó Cseh Szabolcs (1942) is. A bukaresti testnevelési egyetemen végzett, 1967-ben megalakította az első hivatásos kaszkadőrcsoportot, amely körülbelül 200 román és külföldi film forgatásán vett részt. 1985-ben a német Bunte lap Európa legjobb kaszkadőrének nyilvánította, azonban bevallása szerint ezzel itthon egy vasat sem keresett. 1980-tól a színiakadémián elméleti és gyakorlati előadásokat tartott a színpadi mozgásról és az akciójelenetek kidolgozásáról.
A művészek és értelmiségiek új nemzedéke mellett Bukarestbe érkezett egy viszonylag kisszámú munkásság is, akik elsősorban az építkezéseknél tudtak elhelyezkedni. Az erdélyi nők mindig nagyon keresettek voltak azok között, akik még megengedhették maguknak, hogy szolgálót vagy dajkát tartsanak: a becsületesség, szorgalom és komolyság jelképei voltak. Ennek ellenére az 1956-os népszámlálás szerint a bukaresti magyarság létszáma alacsony, csak 11 716 fő. A székelyföldi városok következő évtizedben beinduló iparosítása pedig gyakorlatilag leállította az erdélyi magyarok fővárosba irányuló migrációját.
Nagyon hamar beindult az új generációs magyarság asszimilációja is. Az 50-es években érkező családok gyermekei román iskolákba jártak, és nemcsak azért, mert ez „jó pont volt” a személyi dossziéjukban, hanem a rossz tömegközlekedés miatt valóságos kaland lett volna a különböző negyedekből a magyar líceumba eljutni a tanulóknak. A német líceum sokkal elérhetőbb helyen, a Palota téren volt; 1973-ban új székhelyet is kapott 24 osztályteremmel a Romană tér közelében, nagyon sok magyar értelmiségi választotta tehát inkább ezt az iskolát, amely egy európai rangú idegen nyelv elsajátítását is lehetővé tette. Jelentős része a magyar családok gyermekeinek már nem is beszélt magyarul, ezt Rostás Zoltán is megállapította a 80-as évek Bukarestjének multikulturalitása tanulmányozása közben: a főváros egy óriási olvasztókemence volt, amelyben minden kisebbség beolvadt. Az e téren folytatott kutatásainak anyaga sajnos elveszett, a kommunista korszakban nem jelenhetett meg. Az 1979–1980-as iskolai statisztikák igazolják a magyarok asszimilációját. Romániában az alsó- és középfokú oktatásban 212 767 tanuló járt magyar tannyelvű osztályba, további 83 885 magyar tanult román osztályban. Nem áll rendelkezésünkre külön bukaresti statisztika. A sajtónak mint propagandaeszköznek jelentős szerepe volt az új demokrácia megerősítésében és hatalmon tartásában. Rá hárult a népi demokrácia győzelmeinek népszerűsítése, a pártvezérek magasztalása, a nép ellenségeinek, a reakciós és fasiszta elemeknek a leleplezése, a Szovjetunió és a szocialista társadalmi rend felsőbbrendűségének hangoztatása és a háborús uszító imperialista hatalom gyalázása. A kommunista kiadványok manipuláló hatása rendkívüli volt, bárki életét tönkretehette, ha a nép ellenségeként bélyegezték meg, ugyanakkor hatalmas presztízsre tehetett szert az, akit a párt ügyében hasznosként ítéltek meg.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. október 15.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest 31. (részletek)
A Magyar Népi Szövetség napilapja, a Romániai Magyar Szó 1947. szeptember elsején jelentkezett, a Scînteia napilapéhoz hasonló arcéllel. A lapot az RKP KB melletti Magyar Bizottság határozatával alapították, szerepe a magyarság pártközelben tartása volt, és csírájában elfojtani az esetleges elégedetlenségeket. Feltehetően az új hatalomnak rejtett célja volt, hogy Kolozsvár veszítsen az erdélyi magyarság körében betöltött kulturális és politikai súlyából.
A Magyar Szó az évtizedek során többször is nevet változtatott, legismertebb az 1953−1989 között használt Előre. 1947-ben a lap élére főszerkesztőnek Kacsó Sándor írót hívták, felelős szerkesztőnek pedig a nagyváradi Robotos (Rubinstein) Imrét. Jóhiszeműségükhöz nem fér kétség, hittek abban, hogy eljött végre az a nap, amikor a magyarok egyenlő jogokkal rendelkeznek a románokkal, és vége szakad minden visszaélésnek.
Kacsót, akit 1940-ben íróként és publicistaként a Romániához tartozó Dél-Erdélyben letiltottak és háborús bűnösnek nyilvánítottak, két évvel azután nevezték ki a Magyar Szóhoz, hogy kiszabadult a zsilvásári gyűjtőtáborból, ahová 1944 augusztusa és 1945 júniusa között internálták. 1947-ben került Bukarestbe, a Magyar Népi Szövetség elnöke is volt, ugyanakkor a Nagy Nemzetgyűlés tagja. Csak 1952-ben hagyta ott a lapot és költözött Kolozsvárra. Tulajdonképpen mindvégig fenntartásokkal fogadta a kommunista párt ígéreteit, és a nemzetiségi kisebbségek jogainak betartására nemzetközi garanciákat szeretett volna kapni.
Kinevezésekor Kacsónak módjában állt megválasztani a szerkesztőség tagjait és a vidéki tudósítókat. A lap a párt propagandaeszköze lett, olyan érdekek és olyan ideológia szolgálatában, amelyekről korán kiderült, hogy nem felelnek meg a magyarság elvárásainak. A szerkesztőségnek jelentős költségvetési alapot utaltak ki, amely fölött Ana Pauker, a felső pártvezetés tagja rendelkezett, és az alkalmazottak kiváltságosoknak számítottak: nagyon jó fizetést kaptak, hamar jutottak lakáshoz, és az egész országban utazhattak szolgálati célból, riport- vagy interjúkészítésre. A napilapnak megközelítőleg 100 szerkesztője volt, és százezres példányszámban jelent meg. A magyar újságírók és írók fő találkozóhelye a Magyar Népi Szövetség kantinja, később, a Majtényi-korszak után az Írószövetség vendéglője volt.
Hogy miképp kerülhetett valaki a Magyar Szóhoz vagy más lapokhoz, nincs konkrét adatunk. Későbbi interjúvallomásokból úgy tűnik, sokan a szerkesztők közül csak az általános iskolát végezték el, hadilábon álltak a helyesírással és az általános műveltséggel is, de „egészséges” származásuk volt. Beke György szerint a mintegy száz szerkesztőből csak vagy húsz tudott helyesen írni, a helyesírás követése a gépírónőkre hárult. A lapnál pár személyt alkalmaztak a cikkek stilizálására. Ezért fakadhatott ki nem kis malíciával Robotos Imre az egyik szerkesztőségi gyűlésen, hogy: ,,Elvtársak, szocialista sajtónk odáig fejlődött, hogy van már analfabéta újságírónk is”.
Tóth Mária író, újságíró (szül. 1933, Aradon) 1951-ben került a laphoz; remekül illusztrálja ezt a kort a 2007-ben A társalkodónő című kötetben megjelent Roszka című elbeszélésében. „Nemcsak a sajtóban működtek félanalfabéták, hanem az állam központi intézeteinél, vagy az 1948-ban államosított üzemeknél is vezető beosztásba kerülhettek egyszerű emberek, lehetőleg szakmunkások. Így egy kolozsvári munkás, Szőcs Pál lehetett egy bukaresti olajgyár igazgatója 1949−1958 között. A magyarországi forradalom után váltották le, amikor a kisebbségi származású vezetőket igyekeztek eltávolítani a felelős beosztásokból.”
A Magyar Szónál dolgoztak azonban valóban tehetséges újságírók, írók, költők és fordítók is; egyeseknek rossz dossziéjuk ellenére a lap vezetősége lehetőséget nyújtott a gondtalan túlélésre ezekben a zavaros időkben. Rövid ideig, alig egy évig, 1955−1956 körül a lapnál dolgozott dr. Ion Ianoşi (Steinberger János, szül. 1928) is, aki akkoriban tért vissza leningrádi filozófiai tanulmányairól. Hamarosan azonban a Bukaresti Egyetem esztétikatanára lett, számos szakkönyv szerzője. 2001-től a Román Akadémia tiszteletbeli tagja.
Az első tehetségek közt került a laphoz Bodor Pál (szül. 1930), 1946-tól az RKP tagja, apai ágon temesvári zsidó származású. 1948-ban költözött Bukarestbe. Kikötötték, bármiről írhat, de nem érintheti a magyarság problémáit, ezért az építőipar felé fordult riportjaival. Nem sokáig időzött az újságnál. Mivel román líceumban végzett (nem lévén Temesváron magyar nyelvű fiú-középiskola), azzal szembesült, hogy nem ismeri a magyar tudományos szaknyelvet. Ezért a kolozsvári egyetemen folytatta tanulmányait, és csak 1967-ben tért vissza Bukarestbe. Rövidesen a tévé és rádió kisebbségi adásainak igazgatója lett, majd miután leváltották, visszatért az Előréhez.
Egy másik markáns személyiség a zágoni származású, brassói születésű Domokos Géza (1928−2007). Már az ötvenes évektől, még moszkvai diákként, kulturális és politikai beszámolókat küldött a lapnak. (...) Mindenki úgy emlékszik rá, mint aki „tiszta” tudott maradni, annak ellenére, hogy fontos tisztségeket töltött be, legalábbis 1984-ig, amikor kitették a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsából. Bodor és Domokos egyaránt a professzionalizmus és ugyanakkor a jellemesség példaképei voltak. Sok diplomáciai készséggel, kompromisszumokon keresztül, de bátran védelmezték a magyar kultúrát. Rendkívüli önzetlenségről tettek mindketten tanúbizonyságot, mindig készek voltak segítségére sietni magyar honfitársaiknak, nemcsak szakmai, hanem személyes ügyekben is. A párt lapjának újságírója volt a temesvári Majtényi (Mann) Erik (1922−1982) is. Militáns antifasisztaként a zsilvásári lágerben is ült, később, német neve miatt Oroszországba deportálták (tulajdonképpen zsidó származású volt). A munkásosztály ügyének költőjére társai különc és rendkívül bőkezű emberként emlékeztek. Otthona a Kiseleff út közelében nyitva állt bármelyik Bukarestbe utazó magyar író előtt. Nemcsak szállást adott, de pénzt is, előzetesen egy-egy cikkért, amit majd az Előre Napló című rovatában jelentetett meg. Majtényi helyben, a lap kasszájából származó pénzből fizette a 200 lejes honoráriumot. (Meg kell jegyeznünk, hogy a 60-as években egy havi egyetemista ösztöndíj, amely fedezte a szállást és a teljes ellátást, 300 lej, egy kezdő tanár fizetése 1 150 lej volt.) Majtényi egy vendéglő közelében lakott, ez lett az „irodája”, és akárhányszor megjelent, a zenekar a Rákóczi-indulóval fogadta. Ugyancsak nagyvonalúan adott kölcsön vagy pénzelt vidéki dokumentációs utakat első osztályú vonatjegyekkel és 65 lejes napidíjjal az Irodalmi Alapból. A lapnál dolgozott egy időben a költőzseni Szilágyi Domokos is. Felesége, Hervay Gizella költő, különféle bukaresti magyar lapok munkatársa, 1959−1961 között a magyar iskolában is tanított. Ehhez a nemzedékhez tartozik Halász Anna is. Nagyváradi zsidó lévén, csodával határos módon menekült meg a náci lágerekből, 1948-ban költözött Bukarestbe. Egy másik, ugyancsak zsidó származású újságíró, Szász János, valamivel később, 1956-ban került Temesvárról Bukarestbe. Riporterként, később a kulturális rovat szerkesztőjeként dolgozott a lapnál, évekig vezető beosztásban, 1968−1977 között titkár volt az Írószövetségnél.
A magyar forradalom nagyon felkavarta a kedélyeket az Előrénél. A lap vezetőségét bosszantotta, hogy az események bemutatásánál kizárólag az Agerpres sajtóközleményeit használhatták. Ez a megszorítás hiteltelenné tette őket, hisz az erdélyi magyarság a Kossuth Rádióból is tájékozódott, s feltűnő volt, hogy az Előre hamis információkat közöl. A lap vezetősége ezért kihallgatást kért Leonte Răutunál, az RKP KB Propaganda és Kulturális Osztályának főnökénél. 1957-ben elbocsátottak mindenkit, aki lázadozni mert, köztük Robotos Imrét is, évekig zaklatták őket, egyeseket kivándorlásra kényszerítettek. Robotost kirúgták a pártból is, és tíz évig nem közölhetett. 1986-ban kivándorolt Magyarországra, ahol megírta emlékiratait, mely 1997-ben jelent meg Nagyváradon Pengeváltás címmel.
Robotos helyébe egy újságíró-katonatisztet, Szilágyi Dezsőt nevezték ki, aki bár magyar középiskolába járt, jobban tudott románul, mint anyanyelvén – ez a lapnál nagyon sokakat irritált. 1945-től volt párttag. Karrierje kezdetén kirúgták egy szatmári laptól, mert elkövette azt a figyelmetlenséget, hogy a párt főtitkárának beszédét nem a címlapon hozta. Büntetésképpen Bukarestbe küldték a sorkatonaságot letölteni, ahol egy repülős újsághoz került szerkesztőnek. A magyarországi események alatt Budapesten volt sajtókiküldött, feladatát a párt megelégedésére látta el. Jutalma az Előre főszerkesztői széke volt 1957 márciusától. Hű pártkatona maradt, 1965-ben az RKP KB tagja lett, 1980-tól képviselő. Mégis volt bátorsága támogatni a kegyveszett írókat és a volt politikai foglyot, Páskándi Gézát. Az Előre lassacskán azok menedékhelyévé vált, akiket más lapoktól elbocsátottak, vagy beadták lemondásukat, így adott időben az Írószövetség magyar tagjai közül sokan dolgoztak itt. 1989 decembere Szilágyit még a főszerkesztői székben találta, ekkor lemondani kényszerült. Mint minden lapnál, az Előrénél is volt cenzor. A legismertebb Rozenberg Sándor, aki „egy kolozsvári olvasó” név nélküli álcája mögé bújva jelezte az esetleges eltéréseket a párt vonalától. 1989 után is a szerkesztőség tagja maradt, ahonnan a Zsidó Szövetség egyik alsóbb vezető állásába vonult vissza. Bányai Éva interjúiban egy másik cenzort, Iosif Ardeleanu (Adler Döme) nevűt is emlegetnek. A lapindítás 60. évfordulója alkalmat adott a megemlékezések mellett az elemzésre is. Mindannyian tudjuk, mi állt az Előre mögött, vallotta Cseke Gábor: árulások, kompromisszumok, hazugságok – és a politikai kontextus nem lehet kifogás. Besároztuk egymást és magunkat, és az egyetlen, amit az újság egykori közreműködői tehetnek, hogy némán fejet hajtanak.
A lapindítást behatóbban a sepsiszentgyörgyi származású Szonda Szabolcs publicista, a bukaresti Hungarológiai intézet tanára, jelenleg a Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár igazgatója elemezte. Tanulmánya része egy 2001-ben elindított, a bukaresti magyar értelmiséget célzó kutatásnak, melyet dr. Molnár Szabolcs koordinált, és a Magyar Tudományos Akadémia Arany János Alapítványa finanszírozott.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A Magyar Népi Szövetség napilapja, a Romániai Magyar Szó 1947. szeptember elsején jelentkezett, a Scînteia napilapéhoz hasonló arcéllel. A lapot az RKP KB melletti Magyar Bizottság határozatával alapították, szerepe a magyarság pártközelben tartása volt, és csírájában elfojtani az esetleges elégedetlenségeket. Feltehetően az új hatalomnak rejtett célja volt, hogy Kolozsvár veszítsen az erdélyi magyarság körében betöltött kulturális és politikai súlyából.
A Magyar Szó az évtizedek során többször is nevet változtatott, legismertebb az 1953−1989 között használt Előre. 1947-ben a lap élére főszerkesztőnek Kacsó Sándor írót hívták, felelős szerkesztőnek pedig a nagyváradi Robotos (Rubinstein) Imrét. Jóhiszeműségükhöz nem fér kétség, hittek abban, hogy eljött végre az a nap, amikor a magyarok egyenlő jogokkal rendelkeznek a románokkal, és vége szakad minden visszaélésnek.
Kacsót, akit 1940-ben íróként és publicistaként a Romániához tartozó Dél-Erdélyben letiltottak és háborús bűnösnek nyilvánítottak, két évvel azután nevezték ki a Magyar Szóhoz, hogy kiszabadult a zsilvásári gyűjtőtáborból, ahová 1944 augusztusa és 1945 júniusa között internálták. 1947-ben került Bukarestbe, a Magyar Népi Szövetség elnöke is volt, ugyanakkor a Nagy Nemzetgyűlés tagja. Csak 1952-ben hagyta ott a lapot és költözött Kolozsvárra. Tulajdonképpen mindvégig fenntartásokkal fogadta a kommunista párt ígéreteit, és a nemzetiségi kisebbségek jogainak betartására nemzetközi garanciákat szeretett volna kapni.
Kinevezésekor Kacsónak módjában állt megválasztani a szerkesztőség tagjait és a vidéki tudósítókat. A lap a párt propagandaeszköze lett, olyan érdekek és olyan ideológia szolgálatában, amelyekről korán kiderült, hogy nem felelnek meg a magyarság elvárásainak. A szerkesztőségnek jelentős költségvetési alapot utaltak ki, amely fölött Ana Pauker, a felső pártvezetés tagja rendelkezett, és az alkalmazottak kiváltságosoknak számítottak: nagyon jó fizetést kaptak, hamar jutottak lakáshoz, és az egész országban utazhattak szolgálati célból, riport- vagy interjúkészítésre. A napilapnak megközelítőleg 100 szerkesztője volt, és százezres példányszámban jelent meg. A magyar újságírók és írók fő találkozóhelye a Magyar Népi Szövetség kantinja, később, a Majtényi-korszak után az Írószövetség vendéglője volt.
Hogy miképp kerülhetett valaki a Magyar Szóhoz vagy más lapokhoz, nincs konkrét adatunk. Későbbi interjúvallomásokból úgy tűnik, sokan a szerkesztők közül csak az általános iskolát végezték el, hadilábon álltak a helyesírással és az általános műveltséggel is, de „egészséges” származásuk volt. Beke György szerint a mintegy száz szerkesztőből csak vagy húsz tudott helyesen írni, a helyesírás követése a gépírónőkre hárult. A lapnál pár személyt alkalmaztak a cikkek stilizálására. Ezért fakadhatott ki nem kis malíciával Robotos Imre az egyik szerkesztőségi gyűlésen, hogy: ,,Elvtársak, szocialista sajtónk odáig fejlődött, hogy van már analfabéta újságírónk is”.
Tóth Mária író, újságíró (szül. 1933, Aradon) 1951-ben került a laphoz; remekül illusztrálja ezt a kort a 2007-ben A társalkodónő című kötetben megjelent Roszka című elbeszélésében. „Nemcsak a sajtóban működtek félanalfabéták, hanem az állam központi intézeteinél, vagy az 1948-ban államosított üzemeknél is vezető beosztásba kerülhettek egyszerű emberek, lehetőleg szakmunkások. Így egy kolozsvári munkás, Szőcs Pál lehetett egy bukaresti olajgyár igazgatója 1949−1958 között. A magyarországi forradalom után váltották le, amikor a kisebbségi származású vezetőket igyekeztek eltávolítani a felelős beosztásokból.”
A Magyar Szónál dolgoztak azonban valóban tehetséges újságírók, írók, költők és fordítók is; egyeseknek rossz dossziéjuk ellenére a lap vezetősége lehetőséget nyújtott a gondtalan túlélésre ezekben a zavaros időkben. Rövid ideig, alig egy évig, 1955−1956 körül a lapnál dolgozott dr. Ion Ianoşi (Steinberger János, szül. 1928) is, aki akkoriban tért vissza leningrádi filozófiai tanulmányairól. Hamarosan azonban a Bukaresti Egyetem esztétikatanára lett, számos szakkönyv szerzője. 2001-től a Román Akadémia tiszteletbeli tagja.
Az első tehetségek közt került a laphoz Bodor Pál (szül. 1930), 1946-tól az RKP tagja, apai ágon temesvári zsidó származású. 1948-ban költözött Bukarestbe. Kikötötték, bármiről írhat, de nem érintheti a magyarság problémáit, ezért az építőipar felé fordult riportjaival. Nem sokáig időzött az újságnál. Mivel román líceumban végzett (nem lévén Temesváron magyar nyelvű fiú-középiskola), azzal szembesült, hogy nem ismeri a magyar tudományos szaknyelvet. Ezért a kolozsvári egyetemen folytatta tanulmányait, és csak 1967-ben tért vissza Bukarestbe. Rövidesen a tévé és rádió kisebbségi adásainak igazgatója lett, majd miután leváltották, visszatért az Előréhez.
Egy másik markáns személyiség a zágoni származású, brassói születésű Domokos Géza (1928−2007). Már az ötvenes évektől, még moszkvai diákként, kulturális és politikai beszámolókat küldött a lapnak. (...) Mindenki úgy emlékszik rá, mint aki „tiszta” tudott maradni, annak ellenére, hogy fontos tisztségeket töltött be, legalábbis 1984-ig, amikor kitették a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsából. Bodor és Domokos egyaránt a professzionalizmus és ugyanakkor a jellemesség példaképei voltak. Sok diplomáciai készséggel, kompromisszumokon keresztül, de bátran védelmezték a magyar kultúrát. Rendkívüli önzetlenségről tettek mindketten tanúbizonyságot, mindig készek voltak segítségére sietni magyar honfitársaiknak, nemcsak szakmai, hanem személyes ügyekben is. A párt lapjának újságírója volt a temesvári Majtényi (Mann) Erik (1922−1982) is. Militáns antifasisztaként a zsilvásári lágerben is ült, később, német neve miatt Oroszországba deportálták (tulajdonképpen zsidó származású volt). A munkásosztály ügyének költőjére társai különc és rendkívül bőkezű emberként emlékeztek. Otthona a Kiseleff út közelében nyitva állt bármelyik Bukarestbe utazó magyar író előtt. Nemcsak szállást adott, de pénzt is, előzetesen egy-egy cikkért, amit majd az Előre Napló című rovatában jelentetett meg. Majtényi helyben, a lap kasszájából származó pénzből fizette a 200 lejes honoráriumot. (Meg kell jegyeznünk, hogy a 60-as években egy havi egyetemista ösztöndíj, amely fedezte a szállást és a teljes ellátást, 300 lej, egy kezdő tanár fizetése 1 150 lej volt.) Majtényi egy vendéglő közelében lakott, ez lett az „irodája”, és akárhányszor megjelent, a zenekar a Rákóczi-indulóval fogadta. Ugyancsak nagyvonalúan adott kölcsön vagy pénzelt vidéki dokumentációs utakat első osztályú vonatjegyekkel és 65 lejes napidíjjal az Irodalmi Alapból. A lapnál dolgozott egy időben a költőzseni Szilágyi Domokos is. Felesége, Hervay Gizella költő, különféle bukaresti magyar lapok munkatársa, 1959−1961 között a magyar iskolában is tanított. Ehhez a nemzedékhez tartozik Halász Anna is. Nagyváradi zsidó lévén, csodával határos módon menekült meg a náci lágerekből, 1948-ban költözött Bukarestbe. Egy másik, ugyancsak zsidó származású újságíró, Szász János, valamivel később, 1956-ban került Temesvárról Bukarestbe. Riporterként, később a kulturális rovat szerkesztőjeként dolgozott a lapnál, évekig vezető beosztásban, 1968−1977 között titkár volt az Írószövetségnél.
A magyar forradalom nagyon felkavarta a kedélyeket az Előrénél. A lap vezetőségét bosszantotta, hogy az események bemutatásánál kizárólag az Agerpres sajtóközleményeit használhatták. Ez a megszorítás hiteltelenné tette őket, hisz az erdélyi magyarság a Kossuth Rádióból is tájékozódott, s feltűnő volt, hogy az Előre hamis információkat közöl. A lap vezetősége ezért kihallgatást kért Leonte Răutunál, az RKP KB Propaganda és Kulturális Osztályának főnökénél. 1957-ben elbocsátottak mindenkit, aki lázadozni mert, köztük Robotos Imrét is, évekig zaklatták őket, egyeseket kivándorlásra kényszerítettek. Robotost kirúgták a pártból is, és tíz évig nem közölhetett. 1986-ban kivándorolt Magyarországra, ahol megírta emlékiratait, mely 1997-ben jelent meg Nagyváradon Pengeváltás címmel.
Robotos helyébe egy újságíró-katonatisztet, Szilágyi Dezsőt nevezték ki, aki bár magyar középiskolába járt, jobban tudott románul, mint anyanyelvén – ez a lapnál nagyon sokakat irritált. 1945-től volt párttag. Karrierje kezdetén kirúgták egy szatmári laptól, mert elkövette azt a figyelmetlenséget, hogy a párt főtitkárának beszédét nem a címlapon hozta. Büntetésképpen Bukarestbe küldték a sorkatonaságot letölteni, ahol egy repülős újsághoz került szerkesztőnek. A magyarországi események alatt Budapesten volt sajtókiküldött, feladatát a párt megelégedésére látta el. Jutalma az Előre főszerkesztői széke volt 1957 márciusától. Hű pártkatona maradt, 1965-ben az RKP KB tagja lett, 1980-tól képviselő. Mégis volt bátorsága támogatni a kegyveszett írókat és a volt politikai foglyot, Páskándi Gézát. Az Előre lassacskán azok menedékhelyévé vált, akiket más lapoktól elbocsátottak, vagy beadták lemondásukat, így adott időben az Írószövetség magyar tagjai közül sokan dolgoztak itt. 1989 decembere Szilágyit még a főszerkesztői székben találta, ekkor lemondani kényszerült. Mint minden lapnál, az Előrénél is volt cenzor. A legismertebb Rozenberg Sándor, aki „egy kolozsvári olvasó” név nélküli álcája mögé bújva jelezte az esetleges eltéréseket a párt vonalától. 1989 után is a szerkesztőség tagja maradt, ahonnan a Zsidó Szövetség egyik alsóbb vezető állásába vonult vissza. Bányai Éva interjúiban egy másik cenzort, Iosif Ardeleanu (Adler Döme) nevűt is emlegetnek. A lapindítás 60. évfordulója alkalmat adott a megemlékezések mellett az elemzésre is. Mindannyian tudjuk, mi állt az Előre mögött, vallotta Cseke Gábor: árulások, kompromisszumok, hazugságok – és a politikai kontextus nem lehet kifogás. Besároztuk egymást és magunkat, és az egyetlen, amit az újság egykori közreműködői tehetnek, hogy némán fejet hajtanak.
A lapindítást behatóbban a sepsiszentgyörgyi származású Szonda Szabolcs publicista, a bukaresti Hungarológiai intézet tanára, jelenleg a Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár igazgatója elemezte. Tanulmánya része egy 2001-ben elindított, a bukaresti magyar értelmiséget célzó kutatásnak, melyet dr. Molnár Szabolcs koordinált, és a Magyar Tudományos Akadémia Arany János Alapítványa finanszírozott.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. október 22.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest 32. (részletek)
Az 1956-os magyarországi forradalom következményeként a Román Kommunista Párt elindította a magyar kedvezmények megszüntetésének második hullámát, újabb lépést tett az erőltetett asszimiláció felé. Az első áldozatok ismét a moldvai csángók voltak. 1958-ban felszámolták az egész, 78 általános iskolából, egy líceumból és egy tanítóképzőből álló magyar nyelvű iskolahálózatot, amelyet 1947 után hozott létre a Magyar Népi Szövetség.
A tanügyminisztérium és a tanfelügyelőségek ellenőrzések sorozatát folytatták le az erdélyi magyar iskoláknál; nincs információnk a bukaresti líceummal kapcsolatban ebből a korszakból. Csak azt tudni, hogy 1957-ben a tanügyminisztériumban egy nemzetiségi osztály alakult, igazgatónak a kommunista Bányai (Baumgarten) Lászlót (1907−1981) nevezték ki. Bányai tanulmányait Budapesten és Franciaországban végezte, a Magyar Népi Szövetség vezetőségének tagja volt, majd a kolozsvári Bolyai Egyetem rektori tisztét töltötte be 1952−1956 között. A magyarok nem nézték jó szemmel, úgy tűnik, több neves, baloldali beállítottságú magyar értelmiségi került börtönbe a feljelentései alapján. A bukaresti magyar követség egyik jelentése szerint „a magyarság árulója, és kezét vér szennyezi.” (Lucian Nastasă: Studiu introductiv, 51. old.)
A tanügyi ellenőrzések során Bányait azzal vádolták, hogy reakciós, nacionalista, soviniszta jellegű tanterveket és tankönyveket hagyott jóvá. Habár akkor már nyugdíjas volt, feleségét, a Pedagógiatudományok Intézetének volt aligazgatóját azzal vádolták, hogy ellenséges érzelmű tankönyvírókat is alkalmazott. Bányait 1959-ben elbocsátották állásából, minisztériumi osztályát felszámolták, és azután a történelmet és földrajzot csak román nyelven tanították. Bányai azonban továbbra is fontos állásokba került: a Bukaresti Történelemtudományi Intézet aligazgatója, a Ştefan Gheorghiu Akadémia alelnöke és 1970-től a Román Akadémia levelező tagja lett. A nyomozás kiterjedt a Didaktikai és Pedagógiai Kiadóra, ugyanakkor a Tanügyi Újságra is. Gáll Margit főszerkesztő elveszítette állását, több tankönyvszerző ellen büntetőeljárás indult, egyiküket, Gazda Ferencet 15 év börtönre ítélték, a többiek – Fejér Miklós, Jócsák János és Nagy Jenő – kisebb büntetéseket kaptak.
Egy másik megszorító intézkedés során a nemzetiségi (főleg a magyar tannyelvű) iskolákat egyesítették román iskolákkal, így a legtöbb kisebbségi iskolát román iskolák alegységévé fokozták le. A rendelkezés a kolozsvári Bolyai Egyetemre is vonatkozott. Amikor 1959-ben az egyesítés eldöntötté vált, a nyelvész-költő Szabédi László, az egyetem tanára, valamint két tanárkollégája tiltakozásképp öngyilkos lett.
1960-ban elkezdődött a Magyar Autonóm Tartomány átszervezése: az új tartomány területét úgy szabták, hogy a magyarság részaránya 10 százalékkal csökkenjen. Az 1952-ben kialakított kirakattartomány a magyarok elégedetlenségének csitítására, másrészt pedig a Magyar Népi Szövetség közelgő felszámolását álcázó paravánként jött létre, egyúttal a többi erdélyi régió magyar intézményeinek gyengítését is szolgálta.
A személynevek elrománosítása olyan adminisztratív intézkedés volt, amely változó formában gyakorlatilag mindmáig megmaradt.
A hatalom azonban nem érte be ezekkel a lépésekkel. Ekkor történt a leglényegesebb változás a Román Kommunista Párt bel- és külpolitikai orientációjában. A párt vonala eltávolodott az internacionalista ideológiától, és nemcsak a román nemzeti értékek helyreállítására, hanem a magyar kollektív emlékezet kitörlésére is készült. Egyik napról a másikra eltűntek a magyar utcanevek, település-, intézmény-, vállalatnevek, eltűntek a kétnyelvű táblák a Magyar Autonóm Tartományban és az erdélyi városokból. Rendelkezéseket hoztak a magyar nyelv használatának korlátozására a különféle intézményekben.
Néhány újságíró, akiket a Securitate megfigyelés alatt tartott, jó érzékkel elhagyta Erdélyt még a magyar forradalom bukása előtt. Hogy nyoma vesszen, és mert letartóztatás fenyegette őt is a rendszer bírálata miatt, Szász János 1956-ban Kolozsvárról Bukarestbe költözött. Itt az író Mihai Beniuc, az Írószövetség elnöke – máskülönben jó pártkatona – vette pártfogásába. Beniuc jól ismerte a magyar nyelvet, akár több neves román költő, irodalomkritikus és zenész, mint Eugen Jebeleanu, George Zbârcea, Nicolae Balotă stb.
* A Romániai Írószövetség fontos szerepet játszott a magyar írók életében, valóságos védőernyőként működött, ugyanakkor anyagi előnyökhöz is juttatta őket. A szövetség 1949-ben alakult a Román Írók Szövetsége és a Romániai Magyar Írószövetség egyesüléséből. Első alelnöke Gaál Gábor volt, az 1919-es magyarországi proletárforradalom résztvevője; vezetőségi tag lett Kós Károly, további magyar alelnökei Méliusz József és Domokos Géza. Sok újságíró és riporter lett írószövetségi tag, mert ha nem is jelent meg saját kötetük, de fordításaik igen. 1980-ban az Írószövetségnek 1296 tagja volt, ebből 147 magyar.
Az Írószövetség által nyújtott egyik nagy kedvezmény a szövetség programjaihoz kapcsolódó külföldi utak lehetősége volt, a mozgásszabadság korlátozásának korában ez privilégiumnak számított. Külföldi utakhoz Bukarestből könnyebben hozzá lehetett férni, mint vidékről. Az éves kulturális csereprogramok keretében hat-hat író jogosult külföldi utazásra. Minden úthoz vízum kellett a belügyminisztériumhoz tartozó útlevélosztályon őrzött útlevelekbe. A „banálisabb” külföldi utakat – a szocialista országokba, például Csehszlovákiába vagy Lengyelországba –, akik már voltak, lehetőség szerint kihagyták, és inkább a nyugati országokat választották.
Az Írószövetség tagjai sikeresebb könyveik után díjakban és támogatásokban is részesültek; a kisebbségek számára az évente kiosztandó díjakat egy szakmai kisebbségi bizottság határozta meg, a román kollégák beleszólása nélkül. A szövetségnek még bizonyos „luxuscikkek”, például nyomdapapír, nyugati gyógyszerek vagy üdülőjegyek beszerzése is módjában állt; tagjai előnyös kölcsönökre és nyugdíjra is jogosultak voltak.
Habár az Írószövetségben is eléggé ingatagok voltak és elsősorban személyes szimpátiákon alapultak a magyarok kapcsolatai a román vagy a német írókkal, akadtak nehéz pillanatok, amikor megvédték egymást. Egy ilyen pillanat volt a Corneliu Vadim Tudor elleni összefogás: minden külső nyomás ellenére sem választották meg a szövetség tagjává. A magyar írókat több ízben is megvédték román társaik a szélsőséges nacionalista támadásokkal szemben. Emlékezetes marad Alexandru Paleologu bátor fellépése Kós Károly védelmében az Írószövetség egyik választógyűlésén. Paleologu kijelentette, hogy nem ismeri Kós Károlyt, nem olvasott tőle vagy róla egy sort sem, de ha a magyar írók pártfogolják őt, „disznóság lenne kizárni Románia kulturális életéből”. Paleologu gesztusa annál is inkább értékelendő, mert politikai okokból ült börtönben. De hasonló gesztussal kelt Domokos Géza védelmére Nicolae Manolescu. Egy olyan pillanatban, amikor a Kriterion Kiadónál éppen egy RKP KB által küldött brigád tartott ellenőrzést, Manolescu látogatóba érkezett, elkért néhány magyar nyelvű könyvet, és a România Literară hetilapban egy rendkívül kedvező kritikában méltatta a kiadó tevékenységét. Fordulópontot jelentett az Írószövetség életében 1981-ben az új elnök megválasztása. Ekkor a kolozsvári magyar írók azt nyilatkozták, hogy D. R. Popescut fogják támogatni, mivel felesége magyar. Nem ismerjük a bukaresti magyar írók álláspontját. Csak azt tudni, megválasztása nem volt jó döntés, egy áldatlan évtizedet töltött az Írószövetség élén, a tagok elégedetlensége csak fokozódott. Ezalatt egyre nőtt a közlési tiltások, de az emigrálók száma is.
Paradox módon a kommunizmus alatt több magyar író és költő élt a fővárosban, mint Nagyváradon vagy Szatmárnémetiben. Bukarestben sajnos mégsem kristályosodott ki magyar irodalmi élet, nem akadt olyan egyéniség, aki legalább irodalmi kávéházba tudta volna tömöríteni őket. Méliusz József próbálkozásai sem jártak sikerrel.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az 1956-os magyarországi forradalom következményeként a Román Kommunista Párt elindította a magyar kedvezmények megszüntetésének második hullámát, újabb lépést tett az erőltetett asszimiláció felé. Az első áldozatok ismét a moldvai csángók voltak. 1958-ban felszámolták az egész, 78 általános iskolából, egy líceumból és egy tanítóképzőből álló magyar nyelvű iskolahálózatot, amelyet 1947 után hozott létre a Magyar Népi Szövetség.
A tanügyminisztérium és a tanfelügyelőségek ellenőrzések sorozatát folytatták le az erdélyi magyar iskoláknál; nincs információnk a bukaresti líceummal kapcsolatban ebből a korszakból. Csak azt tudni, hogy 1957-ben a tanügyminisztériumban egy nemzetiségi osztály alakult, igazgatónak a kommunista Bányai (Baumgarten) Lászlót (1907−1981) nevezték ki. Bányai tanulmányait Budapesten és Franciaországban végezte, a Magyar Népi Szövetség vezetőségének tagja volt, majd a kolozsvári Bolyai Egyetem rektori tisztét töltötte be 1952−1956 között. A magyarok nem nézték jó szemmel, úgy tűnik, több neves, baloldali beállítottságú magyar értelmiségi került börtönbe a feljelentései alapján. A bukaresti magyar követség egyik jelentése szerint „a magyarság árulója, és kezét vér szennyezi.” (Lucian Nastasă: Studiu introductiv, 51. old.)
A tanügyi ellenőrzések során Bányait azzal vádolták, hogy reakciós, nacionalista, soviniszta jellegű tanterveket és tankönyveket hagyott jóvá. Habár akkor már nyugdíjas volt, feleségét, a Pedagógiatudományok Intézetének volt aligazgatóját azzal vádolták, hogy ellenséges érzelmű tankönyvírókat is alkalmazott. Bányait 1959-ben elbocsátották állásából, minisztériumi osztályát felszámolták, és azután a történelmet és földrajzot csak román nyelven tanították. Bányai azonban továbbra is fontos állásokba került: a Bukaresti Történelemtudományi Intézet aligazgatója, a Ştefan Gheorghiu Akadémia alelnöke és 1970-től a Román Akadémia levelező tagja lett. A nyomozás kiterjedt a Didaktikai és Pedagógiai Kiadóra, ugyanakkor a Tanügyi Újságra is. Gáll Margit főszerkesztő elveszítette állását, több tankönyvszerző ellen büntetőeljárás indult, egyiküket, Gazda Ferencet 15 év börtönre ítélték, a többiek – Fejér Miklós, Jócsák János és Nagy Jenő – kisebb büntetéseket kaptak.
Egy másik megszorító intézkedés során a nemzetiségi (főleg a magyar tannyelvű) iskolákat egyesítették román iskolákkal, így a legtöbb kisebbségi iskolát román iskolák alegységévé fokozták le. A rendelkezés a kolozsvári Bolyai Egyetemre is vonatkozott. Amikor 1959-ben az egyesítés eldöntötté vált, a nyelvész-költő Szabédi László, az egyetem tanára, valamint két tanárkollégája tiltakozásképp öngyilkos lett.
1960-ban elkezdődött a Magyar Autonóm Tartomány átszervezése: az új tartomány területét úgy szabták, hogy a magyarság részaránya 10 százalékkal csökkenjen. Az 1952-ben kialakított kirakattartomány a magyarok elégedetlenségének csitítására, másrészt pedig a Magyar Népi Szövetség közelgő felszámolását álcázó paravánként jött létre, egyúttal a többi erdélyi régió magyar intézményeinek gyengítését is szolgálta.
A személynevek elrománosítása olyan adminisztratív intézkedés volt, amely változó formában gyakorlatilag mindmáig megmaradt.
A hatalom azonban nem érte be ezekkel a lépésekkel. Ekkor történt a leglényegesebb változás a Román Kommunista Párt bel- és külpolitikai orientációjában. A párt vonala eltávolodott az internacionalista ideológiától, és nemcsak a román nemzeti értékek helyreállítására, hanem a magyar kollektív emlékezet kitörlésére is készült. Egyik napról a másikra eltűntek a magyar utcanevek, település-, intézmény-, vállalatnevek, eltűntek a kétnyelvű táblák a Magyar Autonóm Tartományban és az erdélyi városokból. Rendelkezéseket hoztak a magyar nyelv használatának korlátozására a különféle intézményekben.
Néhány újságíró, akiket a Securitate megfigyelés alatt tartott, jó érzékkel elhagyta Erdélyt még a magyar forradalom bukása előtt. Hogy nyoma vesszen, és mert letartóztatás fenyegette őt is a rendszer bírálata miatt, Szász János 1956-ban Kolozsvárról Bukarestbe költözött. Itt az író Mihai Beniuc, az Írószövetség elnöke – máskülönben jó pártkatona – vette pártfogásába. Beniuc jól ismerte a magyar nyelvet, akár több neves román költő, irodalomkritikus és zenész, mint Eugen Jebeleanu, George Zbârcea, Nicolae Balotă stb.
* A Romániai Írószövetség fontos szerepet játszott a magyar írók életében, valóságos védőernyőként működött, ugyanakkor anyagi előnyökhöz is juttatta őket. A szövetség 1949-ben alakult a Román Írók Szövetsége és a Romániai Magyar Írószövetség egyesüléséből. Első alelnöke Gaál Gábor volt, az 1919-es magyarországi proletárforradalom résztvevője; vezetőségi tag lett Kós Károly, további magyar alelnökei Méliusz József és Domokos Géza. Sok újságíró és riporter lett írószövetségi tag, mert ha nem is jelent meg saját kötetük, de fordításaik igen. 1980-ban az Írószövetségnek 1296 tagja volt, ebből 147 magyar.
Az Írószövetség által nyújtott egyik nagy kedvezmény a szövetség programjaihoz kapcsolódó külföldi utak lehetősége volt, a mozgásszabadság korlátozásának korában ez privilégiumnak számított. Külföldi utakhoz Bukarestből könnyebben hozzá lehetett férni, mint vidékről. Az éves kulturális csereprogramok keretében hat-hat író jogosult külföldi utazásra. Minden úthoz vízum kellett a belügyminisztériumhoz tartozó útlevélosztályon őrzött útlevelekbe. A „banálisabb” külföldi utakat – a szocialista országokba, például Csehszlovákiába vagy Lengyelországba –, akik már voltak, lehetőség szerint kihagyták, és inkább a nyugati országokat választották.
Az Írószövetség tagjai sikeresebb könyveik után díjakban és támogatásokban is részesültek; a kisebbségek számára az évente kiosztandó díjakat egy szakmai kisebbségi bizottság határozta meg, a román kollégák beleszólása nélkül. A szövetségnek még bizonyos „luxuscikkek”, például nyomdapapír, nyugati gyógyszerek vagy üdülőjegyek beszerzése is módjában állt; tagjai előnyös kölcsönökre és nyugdíjra is jogosultak voltak.
Habár az Írószövetségben is eléggé ingatagok voltak és elsősorban személyes szimpátiákon alapultak a magyarok kapcsolatai a román vagy a német írókkal, akadtak nehéz pillanatok, amikor megvédték egymást. Egy ilyen pillanat volt a Corneliu Vadim Tudor elleni összefogás: minden külső nyomás ellenére sem választották meg a szövetség tagjává. A magyar írókat több ízben is megvédték román társaik a szélsőséges nacionalista támadásokkal szemben. Emlékezetes marad Alexandru Paleologu bátor fellépése Kós Károly védelmében az Írószövetség egyik választógyűlésén. Paleologu kijelentette, hogy nem ismeri Kós Károlyt, nem olvasott tőle vagy róla egy sort sem, de ha a magyar írók pártfogolják őt, „disznóság lenne kizárni Románia kulturális életéből”. Paleologu gesztusa annál is inkább értékelendő, mert politikai okokból ült börtönben. De hasonló gesztussal kelt Domokos Géza védelmére Nicolae Manolescu. Egy olyan pillanatban, amikor a Kriterion Kiadónál éppen egy RKP KB által küldött brigád tartott ellenőrzést, Manolescu látogatóba érkezett, elkért néhány magyar nyelvű könyvet, és a România Literară hetilapban egy rendkívül kedvező kritikában méltatta a kiadó tevékenységét. Fordulópontot jelentett az Írószövetség életében 1981-ben az új elnök megválasztása. Ekkor a kolozsvári magyar írók azt nyilatkozták, hogy D. R. Popescut fogják támogatni, mivel felesége magyar. Nem ismerjük a bukaresti magyar írók álláspontját. Csak azt tudni, megválasztása nem volt jó döntés, egy áldatlan évtizedet töltött az Írószövetség élén, a tagok elégedetlensége csak fokozódott. Ezalatt egyre nőtt a közlési tiltások, de az emigrálók száma is.
Paradox módon a kommunizmus alatt több magyar író és költő élt a fővárosban, mint Nagyváradon vagy Szatmárnémetiben. Bukarestben sajnos mégsem kristályosodott ki magyar irodalmi élet, nem akadt olyan egyéniség, aki legalább irodalmi kávéházba tudta volna tömöríteni őket. Méliusz József próbálkozásai sem jártak sikerrel.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. október 29.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest 33. (részletek)
Paradox módon az 1968-as csehszlovákiai események hoztak gyökeres változást a romániai magyarok életében. Néhány héttel korábban, 1968. június 28-án az RKP Központi Bizottsága nemzetiségi ügyekkel foglalkozó bizottságának titkára és miniszterelnök-helyettes Fazekas János kezdeményezésére találkozóra került sor Nicolae Ceauşescu és mintegy száz magyar értelmiségi között; a találkozó sajnos kudarccal végződött. A magyarok kisebbségi statútumot követeltek, magyar nyelvű szakmai oktatást, saját kiadót, egy hetilapot, a bukaresti Magyar Ház újranyitását és magyar nyelvű műsort a tévében. Az 1956-os forradalom után elítélt értelmiségiek rehabilitálásának kérdését is felvetették. Ceauşescu nagyon ingerültnek látszott, és semmit sem ígért. Az iskolákkal kapcsolatban azt nyilatkozta, hogy nem számít az oktatás nyelve, csak jól végezd a munkádat.
1968 augusztusa, a csehszlovákiai invázió után a Ceauşescu-rendszer bel- és külpolitikája néhány év alatt gyökeresen megváltozott, hiú reményeket ébresztve a románok és a magyarok körében egyaránt. Ceauşescu volt az egyetlen kommunista vezető, aki visszautasította az invázióban való részvételt; ezzel kockáztatta, hogy felbosszantja a szovjeteket, de kivívta nemcsak a nyugati világ szimpátiáját, hanem a románokét is. Azt remélték, hogy Románia még jobban eltávolodik Moszkvától, és közeledik a Nyugathoz; az első lépések már megtörténtek a Német Szövetségi Köztársaság bukaresti követségének 1967-es megnyitásával. Ceauşescu 1968-as dacos gesztusa után több, politikáját támogató tüntetésre is sor került, ezeken a magyarok is részt vettek, az egyik ilyen eseményt a Zalomit utcai művelődési házban tartották. Egy hónappal az események után 60 kolozsvári magyar értelmiségi fejezte ki egyetértését Ceauşescu politikájával, és biztosította őt támogatásáról. Domokos Géza még egy áradozó cikk szégyenét is vállalta az Előrében, de a magyarok számára utólag megszerzett előnyök tükrében úgy vélte, a kompromisszum megérte. A maga részéről Ceauşescu úgy értékelte, eljött a pillanat, hogy a magyarokat a maga oldalára állítsa. Székelyföldre látogatott, ahol ígéretek egész sorával elnyerte szimpátiájukat. Még egy magyar mondat kimondására is képes volt: Éljen a Román Kommunista Párt! A valós fordulópont azonban akkor következett be, amikor a párt több bukaresti magyar intézmény létrehozásáról döntött, eleget téve a magyar kérések egy részének. Domokos Géza szerint ez Ceauşescu álnok politikájának része volt, így akarta elérni, hogy az erdélyi magyar intézmények minél többet veszítsenek fontosságukból és befolyásukból. Létrehozták a bukaresti egyetem hungarológiai katedráját (az 1969/70-es egyetemi tanévtől), a tévé magyar nyelvű adását (1969-ben), a Kriterion Kiadót (1969), újra bevezették a magyar nyelvű tevékenységeket a Petőfi Művelődési Házban (1969), megjelent A Hét (1970), az első magyar nyelvű központi hetilap. 1969-ben újraalakult a tanügyminisztérium nemzetiségi osztálya, a magyarokat több tanfelügyelő is képviselte, köztük Debreczi Árpád, Murvai László (1972–2008), Gergely László (1980–1990), és egy államtitkár, Lőrincz László, később Fúró Gyula. 1971-ben nemzetiségi osztály alakult a Nicolae Iorga Történelemkutató Intézetnél, majd a művelődési minisztériumnak megfelelő Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács mellett létesült nemzetiségi osztály. Újraindították a közrádió magyar nyelvű műsorait; a 13 órától sugárzott műsor 40 perces volt, és 20 perces adást közvetítettek este, 19 órától. A felsorolt intézmények magyar értelmiségiek újabb hullámát vonzotta Bukarestbe, a fővárosban valaha is létező legtöbbet, ám számuk semmiképp sem haladhatta meg a néhány százat. Az új intézményekbe fiatalabb, lehetőleg „jó káderlappal” rendelkező embereket szándékoztak felvenni. A bukaresti magyar írók régebbi generációja, köztük Szemlér és Méliusz, már túl öregek voltak. Az új emberek Erdélyből érkeztek: írók, költők, zenészek, újságírók, grafikusok, fordítók. A vállukra nehezedő felelősség tudatában egyesek nehéz helyzetbe kerültek: meg kellett felelniük az erdélyi magyarok elvárásainak, és rájöttek, hogy Nicolae Ceauşescu a magyarok választott képviselőin keresztül rájuk akarja erőltetni saját pártpolitikáját. A régi pártaktivisták erősködtek, hogy fogadják el ezeket a máskülönben számos anyagi és társadalmi előnnyel járó funkciókat. Mindnyájan kivételezetteknek számítottak, lakást kaptak, jó fizetésük volt, külföldre utazhattak. Bár a hatalom kezdetben csak kirakatnak szánta ezeket az intézményeket, néhánynak, vezetőik professzionizmusának köszönhetően, sikerült fontos szerepet játszania a magyar kulturális igények kielégítésében. * Legrövidebb virágzása a Petőfi Művelődési Háznak volt. A Magyar Társulat egykori Zalomit utcai házában működött, Bukarest város 1960-as útikalauzában a Február 16. rajoni Petőfi Sándor Művelődési Házként szerepelt, azonban magyar nyelvű tevékenysége nem volt. 1969. december 29-én az RKP Központi Bizottsága Matekovics Jánost, egy nonkonformista egyéniséget és szervezőzsenit nevezett ki a művelődési ház igazgatójának. Matekovics 1961-től az Ifjúmunkásnál volt újságíró. Kemény dolgokon ment át, miután ideiglenes szállásán egyik besúgó szobatársa följelentette. Hogy a rendszer beindult gépezete ne tegye tönkre egész életét, a Domokos házaspár tanácsára önkritikát gyakorolt, így megbüntetését megúszta. Gyanította, hogy nem sokáig maradhat az igazgatói székben, de addig is jó munkát akart végezni. Kinevezése előtt a művelődési ház tevékenységének színvonala nagyon leromlott, gyakorlatilag csak a társadalom peremén élőket vonzó, kétes hírű bálokat szerveztek. Matekovics kétnyelvű feliratot kért és kapott az épületre, ez a gesztusa merészségére vallott, hisz kolozsvári kollégája éppen azért jelentette fel, mert a kétnyelvű felirat eltűnése miatt méltatlankodott. Az intézménynek nem voltak saját költségvetési forrásai, így gyakorlatilag képtelen volt bármiféle tevékenységre; még kapust sem tudott alkalmazni, pedig anélkül a milícia nem engedélyezte a működését. Securitate ügynök-gyanús román helyettese azt tanácsolta, próbáljon meg különféle művelődési tevékenységekből pénzre szert tenni, ehhez a milícia is szóbeli beleegyezését adta. Így nyílt lehetősége arra, hogy gyökeresen megváltoztassa a művelődési ház életét és embereket is alkalmazzon. Építészek véleményét kikérve (megtehetette, mert a Műépítészeti Intézet egyik dékánja a magyar Benedek Tibor volt), az épületet három részre osztották, mindegyikben saját ruhatárat, büfét és mellékhelyiségeket alakítottak ki. Az egyetemista Pusztai Péter, aki később emigrált, gyönyörű festett üvegablakot készített az egyik bejárat fölé, amely sajnos ma már nincs meg. Így lehetővé vált, hogy több klub is működjék a különféle érdeklődési körűek számára, amelyek programjaiban neves magyar értelmiségiek is részt vettek. Volt egy értelmiségi klub – hová újságírók, kiadók, szerkesztők, művészek, filmesek jártak –, egy laboratóriummal felszerelt diákfilmklub – ezt Andrei Blaier bukaresti rendező vezette –, egy zeneklub Bács Lajos karmester vezetésével, dzsesszklub, melyet Bányai Péter irányított és egy művészeti kör kiállítóteremmel. A dzsesszklubnak óriási sikere volt, még az Egyesült Államok követségének tagjai is eljártak a hétfő esti előadásokra; a meghívottak között híres amerikai együttesek is szerepeltek. Az idősebb korosztályokról sem feledkeztek meg, számukra népzenei vagy operettzenei előadásokat szerveztek. A magyar írók itt mutatták be újonnan megjelent köteteiket, a Kriterion író-olvasó találkozókat szervezett, ismert erdélyi értelmiségieket hívtak meg, akik mindig telt ház előtt tartottak előadást. Matekovics beleegyezett, hogy a magyar művelődési házban továbbra is működjék egy román szekció, ezt szabadegyetem formájában képzelte el, ahová a román irodalom és művelődés sok neves személyiségét, köztük akadémikusokat hívott meg. A meghívottakat taxi hozta, ünnepi vacsorákat szerveztek a tiszteletükre, melyeken székely népviseletbe öltözött lányok szolgáltak fel, majd utána taxival vitték őket haza. Az újságok nem szűntek meg dicsérni Matekovicsot, azonban hamarosan tilos lett bármit is írni a magyar ember által vezetett legjobb bukaresti művelődési házról. A hatóságok rájöttek, hibáztak, hogy ilyen energikus és találékony embert neveztek ki a csak formálisnak szánt intézmény élére. Pénzügyi ellenőrök szálltak ki, akik megállapították, hogy nem volt miniszteri jóváhagyása a létszámemeléshez. A havi 2300 lejes bérezésű Matekovicsot 100 ezer lejre büntették. 1971. május 31-én leváltották igazgatói tisztségéből. Az Ifjúmunkás visszavette, de fizetésének felét visszatartották minden hónapban; később elköltözött Bukarestből, és Sepsiszentgyörgyön lett szabadúszó. A fenti eset is bizonyítja, hogy a román hatalom jóindulatából létrejött magyar intézményeket csak kirakatintézményeknek szánták; amelyik túlnőtt ezen a szerepen, azt szigorúan büntették. Matekovics helyébe Antal Miklós jogászt nevezték ki; nagyon jó káderlappal rendelkezett, magyar körökben közismert volt, hogy ,,egy szekus nevelte árva”. A művelődési ház levéltára is elveszett. Az új igazgató feljelentéseivel sok értelmiségit tartott távol a művelődési háztól. A Hét 1978-as évkönyvében mégis megünnepelte a ház tevékenységét. Ugyanis elméletileg a házban még mindig ugyanolyan pezsgő élet folyt, mint Matekovics idejében. Verses és zenés estéket továbbra is szerveztek, voltak író-olvasó találkozók, képzőművészeti kiállítások stb. Működtek a (román és magyar) tánccsoportok, a színjátszócsoportot pedig egy időben a Ion Vasilescu Színház színésze, a magyarul is tudó Cornel Gârbea vezette. Néhány darabot a mai napig egyik legelismertebb és legegyénibb rendező, Tompa Gábor is színpadra állított bukaresti főiskolás korában. (folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Paradox módon az 1968-as csehszlovákiai események hoztak gyökeres változást a romániai magyarok életében. Néhány héttel korábban, 1968. június 28-án az RKP Központi Bizottsága nemzetiségi ügyekkel foglalkozó bizottságának titkára és miniszterelnök-helyettes Fazekas János kezdeményezésére találkozóra került sor Nicolae Ceauşescu és mintegy száz magyar értelmiségi között; a találkozó sajnos kudarccal végződött. A magyarok kisebbségi statútumot követeltek, magyar nyelvű szakmai oktatást, saját kiadót, egy hetilapot, a bukaresti Magyar Ház újranyitását és magyar nyelvű műsort a tévében. Az 1956-os forradalom után elítélt értelmiségiek rehabilitálásának kérdését is felvetették. Ceauşescu nagyon ingerültnek látszott, és semmit sem ígért. Az iskolákkal kapcsolatban azt nyilatkozta, hogy nem számít az oktatás nyelve, csak jól végezd a munkádat.
1968 augusztusa, a csehszlovákiai invázió után a Ceauşescu-rendszer bel- és külpolitikája néhány év alatt gyökeresen megváltozott, hiú reményeket ébresztve a románok és a magyarok körében egyaránt. Ceauşescu volt az egyetlen kommunista vezető, aki visszautasította az invázióban való részvételt; ezzel kockáztatta, hogy felbosszantja a szovjeteket, de kivívta nemcsak a nyugati világ szimpátiáját, hanem a románokét is. Azt remélték, hogy Románia még jobban eltávolodik Moszkvától, és közeledik a Nyugathoz; az első lépések már megtörténtek a Német Szövetségi Köztársaság bukaresti követségének 1967-es megnyitásával. Ceauşescu 1968-as dacos gesztusa után több, politikáját támogató tüntetésre is sor került, ezeken a magyarok is részt vettek, az egyik ilyen eseményt a Zalomit utcai művelődési házban tartották. Egy hónappal az események után 60 kolozsvári magyar értelmiségi fejezte ki egyetértését Ceauşescu politikájával, és biztosította őt támogatásáról. Domokos Géza még egy áradozó cikk szégyenét is vállalta az Előrében, de a magyarok számára utólag megszerzett előnyök tükrében úgy vélte, a kompromisszum megérte. A maga részéről Ceauşescu úgy értékelte, eljött a pillanat, hogy a magyarokat a maga oldalára állítsa. Székelyföldre látogatott, ahol ígéretek egész sorával elnyerte szimpátiájukat. Még egy magyar mondat kimondására is képes volt: Éljen a Román Kommunista Párt! A valós fordulópont azonban akkor következett be, amikor a párt több bukaresti magyar intézmény létrehozásáról döntött, eleget téve a magyar kérések egy részének. Domokos Géza szerint ez Ceauşescu álnok politikájának része volt, így akarta elérni, hogy az erdélyi magyar intézmények minél többet veszítsenek fontosságukból és befolyásukból. Létrehozták a bukaresti egyetem hungarológiai katedráját (az 1969/70-es egyetemi tanévtől), a tévé magyar nyelvű adását (1969-ben), a Kriterion Kiadót (1969), újra bevezették a magyar nyelvű tevékenységeket a Petőfi Művelődési Házban (1969), megjelent A Hét (1970), az első magyar nyelvű központi hetilap. 1969-ben újraalakult a tanügyminisztérium nemzetiségi osztálya, a magyarokat több tanfelügyelő is képviselte, köztük Debreczi Árpád, Murvai László (1972–2008), Gergely László (1980–1990), és egy államtitkár, Lőrincz László, később Fúró Gyula. 1971-ben nemzetiségi osztály alakult a Nicolae Iorga Történelemkutató Intézetnél, majd a művelődési minisztériumnak megfelelő Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács mellett létesült nemzetiségi osztály. Újraindították a közrádió magyar nyelvű műsorait; a 13 órától sugárzott műsor 40 perces volt, és 20 perces adást közvetítettek este, 19 órától. A felsorolt intézmények magyar értelmiségiek újabb hullámát vonzotta Bukarestbe, a fővárosban valaha is létező legtöbbet, ám számuk semmiképp sem haladhatta meg a néhány százat. Az új intézményekbe fiatalabb, lehetőleg „jó káderlappal” rendelkező embereket szándékoztak felvenni. A bukaresti magyar írók régebbi generációja, köztük Szemlér és Méliusz, már túl öregek voltak. Az új emberek Erdélyből érkeztek: írók, költők, zenészek, újságírók, grafikusok, fordítók. A vállukra nehezedő felelősség tudatában egyesek nehéz helyzetbe kerültek: meg kellett felelniük az erdélyi magyarok elvárásainak, és rájöttek, hogy Nicolae Ceauşescu a magyarok választott képviselőin keresztül rájuk akarja erőltetni saját pártpolitikáját. A régi pártaktivisták erősködtek, hogy fogadják el ezeket a máskülönben számos anyagi és társadalmi előnnyel járó funkciókat. Mindnyájan kivételezetteknek számítottak, lakást kaptak, jó fizetésük volt, külföldre utazhattak. Bár a hatalom kezdetben csak kirakatnak szánta ezeket az intézményeket, néhánynak, vezetőik professzionizmusának köszönhetően, sikerült fontos szerepet játszania a magyar kulturális igények kielégítésében. * Legrövidebb virágzása a Petőfi Művelődési Háznak volt. A Magyar Társulat egykori Zalomit utcai házában működött, Bukarest város 1960-as útikalauzában a Február 16. rajoni Petőfi Sándor Művelődési Házként szerepelt, azonban magyar nyelvű tevékenysége nem volt. 1969. december 29-én az RKP Központi Bizottsága Matekovics Jánost, egy nonkonformista egyéniséget és szervezőzsenit nevezett ki a művelődési ház igazgatójának. Matekovics 1961-től az Ifjúmunkásnál volt újságíró. Kemény dolgokon ment át, miután ideiglenes szállásán egyik besúgó szobatársa följelentette. Hogy a rendszer beindult gépezete ne tegye tönkre egész életét, a Domokos házaspár tanácsára önkritikát gyakorolt, így megbüntetését megúszta. Gyanította, hogy nem sokáig maradhat az igazgatói székben, de addig is jó munkát akart végezni. Kinevezése előtt a művelődési ház tevékenységének színvonala nagyon leromlott, gyakorlatilag csak a társadalom peremén élőket vonzó, kétes hírű bálokat szerveztek. Matekovics kétnyelvű feliratot kért és kapott az épületre, ez a gesztusa merészségére vallott, hisz kolozsvári kollégája éppen azért jelentette fel, mert a kétnyelvű felirat eltűnése miatt méltatlankodott. Az intézménynek nem voltak saját költségvetési forrásai, így gyakorlatilag képtelen volt bármiféle tevékenységre; még kapust sem tudott alkalmazni, pedig anélkül a milícia nem engedélyezte a működését. Securitate ügynök-gyanús román helyettese azt tanácsolta, próbáljon meg különféle művelődési tevékenységekből pénzre szert tenni, ehhez a milícia is szóbeli beleegyezését adta. Így nyílt lehetősége arra, hogy gyökeresen megváltoztassa a művelődési ház életét és embereket is alkalmazzon. Építészek véleményét kikérve (megtehetette, mert a Műépítészeti Intézet egyik dékánja a magyar Benedek Tibor volt), az épületet három részre osztották, mindegyikben saját ruhatárat, büfét és mellékhelyiségeket alakítottak ki. Az egyetemista Pusztai Péter, aki később emigrált, gyönyörű festett üvegablakot készített az egyik bejárat fölé, amely sajnos ma már nincs meg. Így lehetővé vált, hogy több klub is működjék a különféle érdeklődési körűek számára, amelyek programjaiban neves magyar értelmiségiek is részt vettek. Volt egy értelmiségi klub – hová újságírók, kiadók, szerkesztők, művészek, filmesek jártak –, egy laboratóriummal felszerelt diákfilmklub – ezt Andrei Blaier bukaresti rendező vezette –, egy zeneklub Bács Lajos karmester vezetésével, dzsesszklub, melyet Bányai Péter irányított és egy művészeti kör kiállítóteremmel. A dzsesszklubnak óriási sikere volt, még az Egyesült Államok követségének tagjai is eljártak a hétfő esti előadásokra; a meghívottak között híres amerikai együttesek is szerepeltek. Az idősebb korosztályokról sem feledkeztek meg, számukra népzenei vagy operettzenei előadásokat szerveztek. A magyar írók itt mutatták be újonnan megjelent köteteiket, a Kriterion író-olvasó találkozókat szervezett, ismert erdélyi értelmiségieket hívtak meg, akik mindig telt ház előtt tartottak előadást. Matekovics beleegyezett, hogy a magyar művelődési házban továbbra is működjék egy román szekció, ezt szabadegyetem formájában képzelte el, ahová a román irodalom és művelődés sok neves személyiségét, köztük akadémikusokat hívott meg. A meghívottakat taxi hozta, ünnepi vacsorákat szerveztek a tiszteletükre, melyeken székely népviseletbe öltözött lányok szolgáltak fel, majd utána taxival vitték őket haza. Az újságok nem szűntek meg dicsérni Matekovicsot, azonban hamarosan tilos lett bármit is írni a magyar ember által vezetett legjobb bukaresti művelődési házról. A hatóságok rájöttek, hibáztak, hogy ilyen energikus és találékony embert neveztek ki a csak formálisnak szánt intézmény élére. Pénzügyi ellenőrök szálltak ki, akik megállapították, hogy nem volt miniszteri jóváhagyása a létszámemeléshez. A havi 2300 lejes bérezésű Matekovicsot 100 ezer lejre büntették. 1971. május 31-én leváltották igazgatói tisztségéből. Az Ifjúmunkás visszavette, de fizetésének felét visszatartották minden hónapban; később elköltözött Bukarestből, és Sepsiszentgyörgyön lett szabadúszó. A fenti eset is bizonyítja, hogy a román hatalom jóindulatából létrejött magyar intézményeket csak kirakatintézményeknek szánták; amelyik túlnőtt ezen a szerepen, azt szigorúan büntették. Matekovics helyébe Antal Miklós jogászt nevezték ki; nagyon jó káderlappal rendelkezett, magyar körökben közismert volt, hogy ,,egy szekus nevelte árva”. A művelődési ház levéltára is elveszett. Az új igazgató feljelentéseivel sok értelmiségit tartott távol a művelődési háztól. A Hét 1978-as évkönyvében mégis megünnepelte a ház tevékenységét. Ugyanis elméletileg a házban még mindig ugyanolyan pezsgő élet folyt, mint Matekovics idejében. Verses és zenés estéket továbbra is szerveztek, voltak író-olvasó találkozók, képzőművészeti kiállítások stb. Működtek a (román és magyar) tánccsoportok, a színjátszócsoportot pedig egy időben a Ion Vasilescu Színház színésze, a magyarul is tudó Cornel Gârbea vezette. Néhány darabot a mai napig egyik legelismertebb és legegyénibb rendező, Tompa Gábor is színpadra állított bukaresti főiskolás korában. (folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. november 5.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest 34. (részletek)
Másik, 1969-ben létrehozott intézmény a bukaresti egyetem hungarológia katedrája volt. A magyar nyelv és irodalom tanítása a bukaresti egyetemen nem új keletű ötlet, már Bitay Árpád és Avram P. Todor is gondolt rá, de csak 1956-ban kezdett Marosi Sándor fakultatív magyarnyelv-kurzust tartani a keleti nyelvek katedráján.
1969-ben a kolozsvári dr. Szabó Zoltán professzort nevezték ki a frissen létrehozott katedra élére. Az előadótanár Marosi mellett még egy adjunktust is felvettek, Szabó egykori diákját, Molnár Szabolcsot (sz. 1943). Molnár kinevezésekor egy Arad melletti falucskában tanított, pap fiaként „rossz” dossziéja volt, Szabó mégis vállalta a felvételével járó felelősséget. Elkészült a magyarországi vendégprofesszor statútuma is, úgyhogy az 1969/70-es tanévet már 32 olyan diákkal kezdték, kiknek a második szakuk a magyar nyelv és irodalom volt. Hungarológia mellékszakos diák volt Smaranda Enache is, francia főszakkal.
Kezdetben még volt valamilyen fokú autonómiája a katedrának, és a tantervet maguk állíthatták össze. Eleinte minden évben volt beiskolázás, de ez nem tartott sokáig. 1971-ben bevezették a finn nyelvet fakultatív tantárgyként, ezt 1977–1990 között Molnár tanította; öt évig dolgozott egy finn–román szótáron, amely sajnos, befejezetlen maradt. 1973-tól Molnár is előadótanár lett, két újabb adjunktust vettek föl, egyikük Murvai Olga, a tanügy-minisztériumi főfelügyelő, Murvai László felesége. Két külsős tanár is oktatott, egyikük Reinhart Erzsébet, Molnár felesége, aki akkoriban a Szocialista Művelődés és Nevelési Tanács nemzetiségi osztályán dolgozott (1972–1988 között). Ugyanebben az évben, a marosvásárhelyi pedagógiai intézet megszűnésével beindult a levelező tagozat is, az intézet diákjainak joguk volt beiratkozni a hungarológia szak harmadévére, ahol három év múlva kettős, román–magyar tanári diplomát szerezhettek. A diplomadolgozatot román nyelven kellett megírniuk és megvédeniük; a katedra archívumában 70–80 ilyen dolgozat található. Az 1970-es évek végéig a magyart második nyelvként bármelyik idegen nyelvvel lehetett párosítani, franciával, angollal, némettel, japánnal, kínaival, arabbal, törökkel, perzsával, latinnal stb., és ez jobb elhelyezkedésre adott lehetőséget. Előnyt jelentettek a külföldi, finn vagy magyar ösztöndíjak, néhányan az ösztöndíjasok közül már vissza sem tértek.
A hungarológia hanyatlása 1975-től kezdődött, amikor a katedrát beolvasztották a keleti, később az újlatin nyelvek tanszékébe. 1976-tól felvételit is csak kétévente hirdettek, 1980-tól pedig már csak négyévente. A diákok létszámának csökkentésével Molnár a teljes tanári norma érdekében arra kényszerült, hogy román nyelvet tanítson külföldi, túlnyomórészt fogorvosis diákoknak. Tolmácsként is állandóan igényelték, a külügyminisztérium is. A keleti nyelvek katedráján dolgozó kollégáival együtt őt is sokszor kényszerítették megalázó munkára. (...) Elég keveset közölt, a Berde Máriáról írt doktori disszertációján és egy magyar irodalmi szöveggyűjteményen kívül Domokos Géza kérte fel, szerkesszen a Kriterion számára egy hasonló kötetet. A kötet több helyen is módosult Pezderka Sándor cenzor beavatkozása nyomán, 1985-re lett nyomdakész, de ekkor Murvai László tanügyi felügyelő nem hagyta jóvá, mondván, hogy ilyen munkára nincs szükség, sőt még be is panaszolta a szerzőt a kultúrbizottságnál. Molnárnak az 1986-ban megjelent, Arte poetice. Renașterea (A költészet művészete. A reneszánsz) című gyűjteményben közölt tanulmánya miatt is meggyűlt a baja, ugyanis nacionalizmussal vádolta meg, és szintén a kultúrbizottságnál panaszolta be Doina Uricariu. Otthon többször is felkereste a Securitate, együttműködésre szólították fel. Szolgálataiért támogatást kapott volna a doktori cím megszerzésében. Azt is felajánlották, hogy feleségét kinevezik a magyar líceum igazgatójának, ami azért volt furcsa, mert a nevelési tanácsnál dolgozott, ami összehasonlíthatatlanul rangosabb munkahelynek számított. Az örök védekezésre kényszerített Molnár nem vállalt szerepet a magyarság ügyeiben, úgy tartotta, ez nem az ő kötelessége. A magyar követség egyik jelentése úgy számol be a hungarológia katedra tanárairól, mint elszigetelt és kompromisszumra hajló tanügyi káderekről. 1989-ben a hungarológia szak a felszámolás küszöbén állott: csupán két előadótanár maradt (Molnár és Murvai), egy vendégtanár és egyetlenegy (másodéves) hallgató.
*
Három, ugyancsak 1969-ben létrehozott intézménynek óriási hatása volt a magyar kultúra és nemzeti öntudat megtartásában: a tévé magyar nyelvű műsorának (magyar adás), A Hétnek és a Kriterion Kiadónak. A magyar adás legvirágzóbb korszaka Bodor Pál nevéhez fűződik. Miután 1967-ben visszatért Bukarestbe, amíg ki nem nevezték a román rádió-televízió magyar nyelvű műsorainak főszerkesztőjévé, az Irodalmi Kiadó (Editura pentru Literatură) kisebbségi osztályán jelentős változtatásokat sikerült elérnie a kiadványpolitikában. Míg 1966-ban csak 50 magyar cím jelent meg a kiadónál, és több állást is megszüntettek, 1967-től a könyvek száma megkétszereződött. Bodor a kiadói tervbe néprajzi, zenetörténeti, művészettörténeti munkákat is felvett, ő kezdeményezte a fiatal írók debütáló köteteit felsorakoztató híres Forrás sorozatot.
A Bányai Évának adott interjújából kiderül, Bodor ötlete volt két, a magyar kultúra számára alapvető sorozat megszerkesztése is. Egyik közülük az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár, a hatalmas munka elvégzésére szerződést kötöttek Szabó T. Attila (1906–1987) kolozsvári nyelvésszel. A 15 kötetesre tervezett munka szerkesztése nagyon lassan haladt, Szabó életében csak három kötet jelent meg a Kriterion kiadónál, 1976, 1978 és 1982-ben. 1990-től a szerkesztést a Magyar Akadémiai Kiadó vette át.
A másik referenciaértékű munka a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon 1919-től napjainkig. Az alcím pontosítja a tartalmat: szépirodalom, közírás, tudományos irodalom, művelődés. Egy ilyen mű létrehozásának XVIII. századi gyökerei vannak a magyar kultúrában (Bod Péter: Magyar Athenas). Szerkesztését szintén kolozsvári szakemberek végezték, Balogh Edgár irányításával. Később további szakembereket vontak be a munkába Erdély különböző városaiból, Bukarestből Bonyhádi Jolánt, aki az Irodalmi Kiadónál dolgozott 1948–1968 között.
A lexikon első kötete 1981-ben jelent meg a Kriterion Kiadónál, majd 2002-ig még további három kötet (az R betűig), az utolsó (két részből álló) kötet 2010 őszén került ki a nyomdából. Ideális esetben ennyi idő alatt az új, naprakész és esetleg a magyar kultúra kezdetéig kiegészített kiadásnak is meg kellett volna jelennie. A lexikon egyetlen bukaresti közkönyvtárban sincs meg; az első négy kötetnek létezik online változata, a budapesti Széchényi Könyvtár jóvoltából, megtalálható a Magyar Elektronikus Könyvtárban (mek.oszk.hu).
*
A magyar adást 1969 novemberétől sugározták, heti egy alkalommal, az I. csatornán; Románia egész területén, de még Magyarországon is fogható volt. Egy-egy adás 20-25 percet tartott, politikai és gazdasági hírekkel, népzenével. Bodor Pált egy fél év múlva, 1970 áprilisában nevezték ki a román rádió és televízió magyar és német nyelvű műsorainak főszerkesztőjévé. Ilyen kinevezésre csak Ceaușescu személyes jóváhagyásával kerülhetett sor. A rendkívül igényes és jó szervező Bodor rövid idő alatt igazán profi csapatot teremtett, amely lebilincselő, ugyanakkor a magyarságtudat erősítését célzó műsorokat készített. Másfél év után már heti két adást sugároztak, egy egyórásat, illetve egy másfél órásat, csütörtökön és vasárnap, majd ezeket háromórás műsoradás váltotta hétfőnként.(A budapesti tévénél hétfőn műsorszünet volt, és ez növelte a bukaresti nézettségét.) A magyar szerkesztőség 15 fősre bővült, köztük volt pár román műszakis is, egyikük a magyarul is tudó Al. Căpușneac. 1971-ben felvették a vágáshoz Rostás Ulieru Emíliát, Rostás Zoltán szociológus testvérét, jelenleg a magyar adás legrégebbi alkalmazottja.
Minden egyes műsor tartalmát láttamoztatni kellett a pártszerveknél; bizonyos témák kötelezőek voltak, másrészt a hírek nem szólhattak kizárólag a magyaroknak. Minden műsort feliratoztak, ami lehetővé tette a románok számára is, hogy kövessék. Dokumentumfilmeket, romániai magyar szerzők forgatókönyvei alapján készült rövidfilmeket, interjúkat közvetítettek a magyar kultúra nagy személyiségeivel, a magyar irodalom legjobb fordítóival, vagy magyar nyelven folyó beszélgetéseket románokkal (például a költő Mihai Beniuckal vagy a történész Constantin Daicoviciuval). Ez utóbbi a Szózat, a ,,legszebb hazafias vers a világirodalomban” egy szakaszát is elszavalta. Sugároztak falvak életéről, helyi szokásokról készített riportokat, és egy vetélkedőt is a romániai magyarok történetéről. Hogy minden ízlést kielégítsenek, kabaréműsorok is készültek, közvetítették az első magyar könnyűzene fesztivált, de a csíkszeredai régizene fesztivált is (melyet először 1980-ban szerveztek meg, de néhány év múlva betiltottak). Filmeket vagy Harag György rendezte TV-drámákat is bemutattak. A zeneműsorok révén futott be a nagyváradi Metropol rockegyüttes, amely Bukarestben is fellépett, és olyan énekesek, mint Józsa Erika vagy Tamás Gábor. A legtöbben később kitelepedtek. Természetesen rengeteg vívmányriport is készült. A román-magyar viszonyt teljesen konfliktusmentesnek kellett beállítani, és mindig hangsúlyozni, hogy Romániában a kisebbségeknek minden szabadságuk megvan, és jogaikat tiszteletben tartják. Előírták a vegyes házasságnak, az asszimiláció egyik leggyorsabb és legbiztosabb módjának a népszerűsítését is. Hogy mégis sok mindent el lehetett mondani, az elsősorban a szerkesztő ügyességén múlott. Nem volt szabad azonban bármi rosszat szólani a románokról, nem lehetett beszélni a szocialista gazdaság kudarcairól, a kollektív gazdaságok csődjéről. Magyarországról sem szólhatott semmi, egy gyermek- és ifjúsági folytatásos filmen kívül egyetlen magyarországi produkciót sem szabadott bemutatniuk. Minden megszorítás ellenére Bodornak sikerült magasra emelni az erkölcsi és szakmai mércét a magyar adásnál. Az 1977 márciusi földrengés után a magyar adás volt az első, amely nem csak híreket, hanem egy 35 perces dokumentumfilmet is sugározott. Dumitru Popescu, a Román Televízió elnöke is elismerte, hogy a magyar adás az országos tévéadó egyik legjobb műsora. A magyar szerkesztőség alkalmazottjai biztonságban érezték magukat, mivel Bodor a magas rangú pártaktivista, Gere Mihály sógora volt (feleségeik testvérek voltak), úgyhogy az ő vagy Fazekas János segítségével sok kényes ügyet elsimítottak. A magyar szerkesztőség Fülesi Viktor cenzor, egykori szekus tiszt felügyelete alatt állt. Állambiztonsági dossziéjuk elsősorban a főnököknek volt, hogy ellenőrizhessék párthűségüket, Bodor házát sűrűn bepoloskázták. Öt kollégája vallotta meg neki, hogy megzsarolták, hogy a Securitate ügynökeivé tegyék őket; a valódi számnak nagyobbnak kell lennie ennél, de felfedésük 1989 után sem történt meg. 1981-ben Bodor szekus dossziéjában ilyen bejegyzések kerültek: „a romániai magyarok jogai védelmezőjének nevezi magát, nacionalista és irredenta”, vagy: „nemhivatalos kapcsolatot tart fenn a Bukarestbe kinevezett magyar diplomatákkal. A szocialista rendszerrel szemben ellenséges megnyilvánulásai vannak”. Megpróbálták büntetni néhány, a műsorokban megjelent merészebb kijelentéséért. A leghatásosabb módszerhez, a szerkesztőség pénzügyi ellenőrzéséhez folyamodtak, amely két évig tartott. Néhány év elteltével fogyni kezdtek Bodor lehetőségei és ereje, hogy jó műsorokat készíthessenek. Mivel rájött, hogy már nem sokat tud tenni a magyarságért, 1979-ben lemondott. A munkahelyi stressz és a nyomás a szerkesztőségben óriási volt, Bodor két infarktuson esett át. 1983-ban ő is távozott Romániából.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Másik, 1969-ben létrehozott intézmény a bukaresti egyetem hungarológia katedrája volt. A magyar nyelv és irodalom tanítása a bukaresti egyetemen nem új keletű ötlet, már Bitay Árpád és Avram P. Todor is gondolt rá, de csak 1956-ban kezdett Marosi Sándor fakultatív magyarnyelv-kurzust tartani a keleti nyelvek katedráján.
1969-ben a kolozsvári dr. Szabó Zoltán professzort nevezték ki a frissen létrehozott katedra élére. Az előadótanár Marosi mellett még egy adjunktust is felvettek, Szabó egykori diákját, Molnár Szabolcsot (sz. 1943). Molnár kinevezésekor egy Arad melletti falucskában tanított, pap fiaként „rossz” dossziéja volt, Szabó mégis vállalta a felvételével járó felelősséget. Elkészült a magyarországi vendégprofesszor statútuma is, úgyhogy az 1969/70-es tanévet már 32 olyan diákkal kezdték, kiknek a második szakuk a magyar nyelv és irodalom volt. Hungarológia mellékszakos diák volt Smaranda Enache is, francia főszakkal.
Kezdetben még volt valamilyen fokú autonómiája a katedrának, és a tantervet maguk állíthatták össze. Eleinte minden évben volt beiskolázás, de ez nem tartott sokáig. 1971-ben bevezették a finn nyelvet fakultatív tantárgyként, ezt 1977–1990 között Molnár tanította; öt évig dolgozott egy finn–román szótáron, amely sajnos, befejezetlen maradt. 1973-tól Molnár is előadótanár lett, két újabb adjunktust vettek föl, egyikük Murvai Olga, a tanügy-minisztériumi főfelügyelő, Murvai László felesége. Két külsős tanár is oktatott, egyikük Reinhart Erzsébet, Molnár felesége, aki akkoriban a Szocialista Művelődés és Nevelési Tanács nemzetiségi osztályán dolgozott (1972–1988 között). Ugyanebben az évben, a marosvásárhelyi pedagógiai intézet megszűnésével beindult a levelező tagozat is, az intézet diákjainak joguk volt beiratkozni a hungarológia szak harmadévére, ahol három év múlva kettős, román–magyar tanári diplomát szerezhettek. A diplomadolgozatot román nyelven kellett megírniuk és megvédeniük; a katedra archívumában 70–80 ilyen dolgozat található. Az 1970-es évek végéig a magyart második nyelvként bármelyik idegen nyelvvel lehetett párosítani, franciával, angollal, némettel, japánnal, kínaival, arabbal, törökkel, perzsával, latinnal stb., és ez jobb elhelyezkedésre adott lehetőséget. Előnyt jelentettek a külföldi, finn vagy magyar ösztöndíjak, néhányan az ösztöndíjasok közül már vissza sem tértek.
A hungarológia hanyatlása 1975-től kezdődött, amikor a katedrát beolvasztották a keleti, később az újlatin nyelvek tanszékébe. 1976-tól felvételit is csak kétévente hirdettek, 1980-tól pedig már csak négyévente. A diákok létszámának csökkentésével Molnár a teljes tanári norma érdekében arra kényszerült, hogy román nyelvet tanítson külföldi, túlnyomórészt fogorvosis diákoknak. Tolmácsként is állandóan igényelték, a külügyminisztérium is. A keleti nyelvek katedráján dolgozó kollégáival együtt őt is sokszor kényszerítették megalázó munkára. (...) Elég keveset közölt, a Berde Máriáról írt doktori disszertációján és egy magyar irodalmi szöveggyűjteményen kívül Domokos Géza kérte fel, szerkesszen a Kriterion számára egy hasonló kötetet. A kötet több helyen is módosult Pezderka Sándor cenzor beavatkozása nyomán, 1985-re lett nyomdakész, de ekkor Murvai László tanügyi felügyelő nem hagyta jóvá, mondván, hogy ilyen munkára nincs szükség, sőt még be is panaszolta a szerzőt a kultúrbizottságnál. Molnárnak az 1986-ban megjelent, Arte poetice. Renașterea (A költészet művészete. A reneszánsz) című gyűjteményben közölt tanulmánya miatt is meggyűlt a baja, ugyanis nacionalizmussal vádolta meg, és szintén a kultúrbizottságnál panaszolta be Doina Uricariu. Otthon többször is felkereste a Securitate, együttműködésre szólították fel. Szolgálataiért támogatást kapott volna a doktori cím megszerzésében. Azt is felajánlották, hogy feleségét kinevezik a magyar líceum igazgatójának, ami azért volt furcsa, mert a nevelési tanácsnál dolgozott, ami összehasonlíthatatlanul rangosabb munkahelynek számított. Az örök védekezésre kényszerített Molnár nem vállalt szerepet a magyarság ügyeiben, úgy tartotta, ez nem az ő kötelessége. A magyar követség egyik jelentése úgy számol be a hungarológia katedra tanárairól, mint elszigetelt és kompromisszumra hajló tanügyi káderekről. 1989-ben a hungarológia szak a felszámolás küszöbén állott: csupán két előadótanár maradt (Molnár és Murvai), egy vendégtanár és egyetlenegy (másodéves) hallgató.
*
Három, ugyancsak 1969-ben létrehozott intézménynek óriási hatása volt a magyar kultúra és nemzeti öntudat megtartásában: a tévé magyar nyelvű műsorának (magyar adás), A Hétnek és a Kriterion Kiadónak. A magyar adás legvirágzóbb korszaka Bodor Pál nevéhez fűződik. Miután 1967-ben visszatért Bukarestbe, amíg ki nem nevezték a román rádió-televízió magyar nyelvű műsorainak főszerkesztőjévé, az Irodalmi Kiadó (Editura pentru Literatură) kisebbségi osztályán jelentős változtatásokat sikerült elérnie a kiadványpolitikában. Míg 1966-ban csak 50 magyar cím jelent meg a kiadónál, és több állást is megszüntettek, 1967-től a könyvek száma megkétszereződött. Bodor a kiadói tervbe néprajzi, zenetörténeti, művészettörténeti munkákat is felvett, ő kezdeményezte a fiatal írók debütáló köteteit felsorakoztató híres Forrás sorozatot.
A Bányai Évának adott interjújából kiderül, Bodor ötlete volt két, a magyar kultúra számára alapvető sorozat megszerkesztése is. Egyik közülük az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár, a hatalmas munka elvégzésére szerződést kötöttek Szabó T. Attila (1906–1987) kolozsvári nyelvésszel. A 15 kötetesre tervezett munka szerkesztése nagyon lassan haladt, Szabó életében csak három kötet jelent meg a Kriterion kiadónál, 1976, 1978 és 1982-ben. 1990-től a szerkesztést a Magyar Akadémiai Kiadó vette át.
A másik referenciaértékű munka a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon 1919-től napjainkig. Az alcím pontosítja a tartalmat: szépirodalom, közírás, tudományos irodalom, művelődés. Egy ilyen mű létrehozásának XVIII. századi gyökerei vannak a magyar kultúrában (Bod Péter: Magyar Athenas). Szerkesztését szintén kolozsvári szakemberek végezték, Balogh Edgár irányításával. Később további szakembereket vontak be a munkába Erdély különböző városaiból, Bukarestből Bonyhádi Jolánt, aki az Irodalmi Kiadónál dolgozott 1948–1968 között.
A lexikon első kötete 1981-ben jelent meg a Kriterion Kiadónál, majd 2002-ig még további három kötet (az R betűig), az utolsó (két részből álló) kötet 2010 őszén került ki a nyomdából. Ideális esetben ennyi idő alatt az új, naprakész és esetleg a magyar kultúra kezdetéig kiegészített kiadásnak is meg kellett volna jelennie. A lexikon egyetlen bukaresti közkönyvtárban sincs meg; az első négy kötetnek létezik online változata, a budapesti Széchényi Könyvtár jóvoltából, megtalálható a Magyar Elektronikus Könyvtárban (mek.oszk.hu).
*
A magyar adást 1969 novemberétől sugározták, heti egy alkalommal, az I. csatornán; Románia egész területén, de még Magyarországon is fogható volt. Egy-egy adás 20-25 percet tartott, politikai és gazdasági hírekkel, népzenével. Bodor Pált egy fél év múlva, 1970 áprilisában nevezték ki a román rádió és televízió magyar és német nyelvű műsorainak főszerkesztőjévé. Ilyen kinevezésre csak Ceaușescu személyes jóváhagyásával kerülhetett sor. A rendkívül igényes és jó szervező Bodor rövid idő alatt igazán profi csapatot teremtett, amely lebilincselő, ugyanakkor a magyarságtudat erősítését célzó műsorokat készített. Másfél év után már heti két adást sugároztak, egy egyórásat, illetve egy másfél órásat, csütörtökön és vasárnap, majd ezeket háromórás műsoradás váltotta hétfőnként.(A budapesti tévénél hétfőn műsorszünet volt, és ez növelte a bukaresti nézettségét.) A magyar szerkesztőség 15 fősre bővült, köztük volt pár román műszakis is, egyikük a magyarul is tudó Al. Căpușneac. 1971-ben felvették a vágáshoz Rostás Ulieru Emíliát, Rostás Zoltán szociológus testvérét, jelenleg a magyar adás legrégebbi alkalmazottja.
Minden egyes műsor tartalmát láttamoztatni kellett a pártszerveknél; bizonyos témák kötelezőek voltak, másrészt a hírek nem szólhattak kizárólag a magyaroknak. Minden műsort feliratoztak, ami lehetővé tette a románok számára is, hogy kövessék. Dokumentumfilmeket, romániai magyar szerzők forgatókönyvei alapján készült rövidfilmeket, interjúkat közvetítettek a magyar kultúra nagy személyiségeivel, a magyar irodalom legjobb fordítóival, vagy magyar nyelven folyó beszélgetéseket románokkal (például a költő Mihai Beniuckal vagy a történész Constantin Daicoviciuval). Ez utóbbi a Szózat, a ,,legszebb hazafias vers a világirodalomban” egy szakaszát is elszavalta. Sugároztak falvak életéről, helyi szokásokról készített riportokat, és egy vetélkedőt is a romániai magyarok történetéről. Hogy minden ízlést kielégítsenek, kabaréműsorok is készültek, közvetítették az első magyar könnyűzene fesztivált, de a csíkszeredai régizene fesztivált is (melyet először 1980-ban szerveztek meg, de néhány év múlva betiltottak). Filmeket vagy Harag György rendezte TV-drámákat is bemutattak. A zeneműsorok révén futott be a nagyváradi Metropol rockegyüttes, amely Bukarestben is fellépett, és olyan énekesek, mint Józsa Erika vagy Tamás Gábor. A legtöbben később kitelepedtek. Természetesen rengeteg vívmányriport is készült. A román-magyar viszonyt teljesen konfliktusmentesnek kellett beállítani, és mindig hangsúlyozni, hogy Romániában a kisebbségeknek minden szabadságuk megvan, és jogaikat tiszteletben tartják. Előírták a vegyes házasságnak, az asszimiláció egyik leggyorsabb és legbiztosabb módjának a népszerűsítését is. Hogy mégis sok mindent el lehetett mondani, az elsősorban a szerkesztő ügyességén múlott. Nem volt szabad azonban bármi rosszat szólani a románokról, nem lehetett beszélni a szocialista gazdaság kudarcairól, a kollektív gazdaságok csődjéről. Magyarországról sem szólhatott semmi, egy gyermek- és ifjúsági folytatásos filmen kívül egyetlen magyarországi produkciót sem szabadott bemutatniuk. Minden megszorítás ellenére Bodornak sikerült magasra emelni az erkölcsi és szakmai mércét a magyar adásnál. Az 1977 márciusi földrengés után a magyar adás volt az első, amely nem csak híreket, hanem egy 35 perces dokumentumfilmet is sugározott. Dumitru Popescu, a Román Televízió elnöke is elismerte, hogy a magyar adás az országos tévéadó egyik legjobb műsora. A magyar szerkesztőség alkalmazottjai biztonságban érezték magukat, mivel Bodor a magas rangú pártaktivista, Gere Mihály sógora volt (feleségeik testvérek voltak), úgyhogy az ő vagy Fazekas János segítségével sok kényes ügyet elsimítottak. A magyar szerkesztőség Fülesi Viktor cenzor, egykori szekus tiszt felügyelete alatt állt. Állambiztonsági dossziéjuk elsősorban a főnököknek volt, hogy ellenőrizhessék párthűségüket, Bodor házát sűrűn bepoloskázták. Öt kollégája vallotta meg neki, hogy megzsarolták, hogy a Securitate ügynökeivé tegyék őket; a valódi számnak nagyobbnak kell lennie ennél, de felfedésük 1989 után sem történt meg. 1981-ben Bodor szekus dossziéjában ilyen bejegyzések kerültek: „a romániai magyarok jogai védelmezőjének nevezi magát, nacionalista és irredenta”, vagy: „nemhivatalos kapcsolatot tart fenn a Bukarestbe kinevezett magyar diplomatákkal. A szocialista rendszerrel szemben ellenséges megnyilvánulásai vannak”. Megpróbálták büntetni néhány, a műsorokban megjelent merészebb kijelentéséért. A leghatásosabb módszerhez, a szerkesztőség pénzügyi ellenőrzéséhez folyamodtak, amely két évig tartott. Néhány év elteltével fogyni kezdtek Bodor lehetőségei és ereje, hogy jó műsorokat készíthessenek. Mivel rájött, hogy már nem sokat tud tenni a magyarságért, 1979-ben lemondott. A munkahelyi stressz és a nyomás a szerkesztőségben óriási volt, Bodor két infarktuson esett át. 1983-ban ő is távozott Romániából.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. november 12.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest 35. (részletek)
A magyarok életében jelentős kulturális esemény volt A Hét megjelenése 1970. október 23-án. 1970-ben Bukarestben tíz magyar lap is megjelent: egy napilap, öt hetilap, egy havi és egy negyedéves folyóirat, valamint két fordítás: a Hivatalos Közlöny és egy havonta jelentkező méhészlap. A lapok arcéle változatos volt. Az Előre csapata néhány éve szerkesztett egy falusiaknak szánt hetilapot is, a többi újság a munkások, munkásfiatalok, pionírok, a tanügyesek és a könyvtárak számára készült.
A magyar értelmiségiek szerettek volna egy modern szociokulturális lapot, tudományról és művészetről szóló rovatokkal, amely a magasabb végzettségű olvasókhoz szól. Az irodalomra fókuszáló kolozsvári Korunk túl elitista volt, az Előrének pedig már amúgy is rossz volt a híre. Valamelyest élénkült az érdeklődés a Művelődés havilap iránt, miután András V. János 1969-ben de facto átvette vezetését.
A Hét indításával a neves, többkötes írót, Huszár Sándort bízták meg (egyikét azon szerencséseknek, akiknél a „jó” dossziéhoz tehetség is társult). A kolozsvári Dermata munkásaként kezdte, az irodalomhoz vonzódó fiatalembert a balos beállítottságú Gáll Ernő, az Utunk főszerkesztője karolta fel, akinek pártfeladata volt az írás iránt érdeklődő proletárok toborzása; alkalmazta, és továbbtanulásra biztatta, 30 évesen kinevezték a kolozsvári színház igazgatójának. Volt annyira bölcs, hogy meghallgassa a színházi szakemberek tanácsait, sikerült nagyszerű csapatot verbuválnia; az előadásokat Harag György rendezte. Hamarosan jó híre ment a kolozsvári magyar színháznak, Liviu Ciulei, akkoriban Románia egyik legjobb rendezője is kiszállt Kolozsvárra rendezni. 1964-ben Huszár dicsősége tetőfokán, hirtelen benyújtotta lemondását, ám ezzel a párt nem értett egyet, és büntetésből takarítónak tették meg egykori szerkesztőségébe. Huszár közel egy évig tárgyalt a hatóságokkal, mire elhatározta, hogy Bukarestbe költözik; felesége a frissen alakult televízió szerkesztőségében kapott állást. Huszár szabadon választhatta meg munkatársait, és valóságos vadászatba kezdett a jó szerkesztőkért Erdélyben és az Előrénél. Földes Lászlót nevezték ki főszerkesztő-helyettesnek, két év múlva, halála után előbb Márki Zoltán, majd 1975-től Horváth Andor vette át a helyét. Földes az Utunk egyik legjobb szerkesztője volt, de kirúgták a pártból és elbocsátották a laptól a magyar forradalom után. Hajdu Győző kollégája jelentette fel mint népellenséget, a magyarok elleni sablon szerint revizionizmussal és nacionalizmussal vádolta. Hajdu a későbbiekben is bojkottálta a lapot, és többen állítják azok közül, akik ismerik, hogy veszélyes ember volt. A párt beleegyezett Földes rehabilitálásába. A szerkesztőség 24 fős volt, a 20 oldalas lap 20 ezres példányszámban jelent meg, és főképp értelmiségiek olvasták. Több állandó rovattal jelentkezett: irodalom, zenei élet, színházi krónika (amelyet az Előrétől átkerült Kacsír Mária szerkesztett). A világirodalmi és filmrovatot a fiatal Horváth Andor vette át, aki a kolozsvári egyetemen végzett magyar–francia szakon, és egy tordai mezőgazdasági iskolában tanárkodott, amikor Bukarestbe hívták. A tudományos rovatot Dankanits Ádám vezette, ő az 1977-es földrengésben vesztette életét, s nemsokára a szintén a lapnál dolgozó felesége, a grafikus Varga Katalin is elhunyt. A rovat másik szerkesztője Ágoston Hugó lett, aki korábban Szászrégenben volt fizikatanár. Kezdetben a szerkesztőség rengeteg külföldi, főleg francia és magyar sajtótermékhez jutott hozzá, a lap teret adott a romániai magyar képzőművészeknek is. Voltak vidéki tudósítói és riporterei, számottevő pénzalappal rendelkezett. A szerkesztők feladata közé tartozott Fazekas János beszédeinek megírása is.
A főszerkesztő már az első számban, a vezércikkben letette a garast a párt mellett: a szocialista társadalom harcosának mondta magát, akinek fő célja szolgálni az RKP politikáját, a marxista-leninista ideológiát, a szocialista demokráciát. Az ilyesféle vezércikkek minden kiadványban kötelezőek voltak, és általában név nélkül jelentek meg. Aki megtagadta megírását, munkahelyével játszott Ez történt az Utunk szerkesztőjével, Tamás Gáspár Miklóssal, aki végül 1978-ban kivándorolni kényszerült. De akadtak, akiknek sikerült kibújniuk e feladat alól, őket állandóan piszkálták, nem kaptak prémiumot, vagy szankciókkal sújtották.
A lap hatalmas sikernek bizonyult. A „Dumnezeu” (Atyaisten) néven emlegetett Dumitru Popescu, a sajtó pártfelelőse is támogatta.
A szerkesztőség további értékes értelmiségiekkel bővült. 1970-ben került oda a marosvásárhelyi Gálfalvi Zsolt (sz. 1933). Egy évvel később elvállalta a művelődési tanács nemzetiségekért felelős osztályának igazgatóságát, de innen 1975-ben lemondott. Visszament A Héthez, és külsősként a televízió kulturális műsorainál is dolgozott.
1977-ben csatlakozott a csapathoz Rostás Zoltán. Habár már nehéz idők jártak a romániai sajtóban, a párt „a tömegek ateista nevelése érdekében” mégis jóváhagyta a lap tudományos melléklete, a TETT (természet, ember, tudomány, technika) megjelentetését. Ha ilyen igénnyel Erdélyből jelentkezett volna valaki, garantáltan zaklatták volna. A tudomány és kultúra különböző területéről közölt cikkekkel a lapnak meghatározó szerepe volt a magyarság tudományos, műszaki, szociológiai és politikai nyelvezetének formálásában.
A szerkesztők viszonylagos szabadsága azonban nem tartott sokáig. 1974-től az oldalak számát 16-ra csökkentették, majd nem sokkal később 12-re. A cenzúra is folyamatosan szigorodott, egyre több kötelező cikket kellett Ceaușescu felszólalásairól, a házaspár számtalan ünnepségéről, külföldi látogatásairól, vagy akár a mezőgazdasági kampányról közölni. Szaporodtak a pártvonalas, már egyenesen abszurd cikkek és versek, amelyekkel senki sem dicsekedhetett. Az egyik szerkesztő vallomása szerint az volt a legszomorúbb, hogy sokszor olyankor is zengték az ódákat, amikor nem volt kötelező. A lap kapott egy listát a tiltott témákról, ezek között a nemzetiségi kérdés is szerepelt. Bányai több újságíró interjúalanya is felsorolta a Ceaușescu-rendszerrel kötött kompromisszumok okait és indítékait: félelem, karrierizmus, cinikusság, annak a lehetősége, hogy a kötelező témák közé egyebet is beszúrhatnak. Huszár a lelkiismeretről beszélt. Mindenkinek a lelkiismerete határozta meg azt a pontot, ameddig elmehetett a kompromisszumban, s bár az felérhetett az árulással, a túlélés érdekében szükség lehetett rá. A hatalom még a terjesztési politikába is beavatkozott, Erdélybe mind kevesebb példányt postáztak, és egyre többet a magyarok által nem lakott területekre, ahol nem volt, aki megvásárolja, így visszaküldték a lapot.
Huszárnak több vitája is támadt Koppándi Sándor cenzorral, ,,a magyarság legundorítóbb figurájával”, aki túlbecsülte saját befolyását és hatalmát. A Fórum rovathoz ezrével érkeztek a panaszok szerte Erdélyből, és Huszár, akinek minderről tudomása volt, kezdett egyre kényelmetlenebbé válni a kommunista rendszer számára.
A hatalom elvárta a kiváltságos értelmiségiek háláját, és valószínűleg nem volt megelégedve a két főszerkesztő, Huszár és Horváth lojalitásával. Egy megrendezett botránnyal akarták őket a már amúgy is hanyatló laptól eltávolítani. Erre 1983-ban a nagy egyesülés ünneplése volt a megfelelő alkalom: a nyomdában fordítva kerültek az aláírások és a pecsét az egyesülési nyilatkozat reprodukciójára. Suzana Gâdea művelődési miniszter azonnal szerkesztőségi gyűlést hívatott össze, ahol várta a „bűnösök” önkritikáját és a többiek bírálatait. Azt állította, százasával kapott a magyarok gesztusát elítélő táviratokat és telefonhívásokat, holott a lapszámot bevonták a terjesztőtől. A két főszerkesztőt leváltották. Huszár megköszönte eltávolítását, mint fogalmazott, már amúgy sem érezte, hogy képes eleget tenni minden feladatának. Az elkövetkező évek zaklatásai miatt végül 1988 decemberében elhagyta az országot.
A lap vezetőségébe ezúttal „megbízható embereket” neveztek ki az Előrétől: Lázár Editet főszerkesztőnek és Barabás Istvánt főszerkesztő-helyettesnek. Barabás felesége, Béres Katalin lett később a párttitkár. A lap színvonala leromlott, de szigorúan követte a párt vonalát. Tulajdonképp az ország többi lapjánál is hasonlóan alakult a helyzet.
A Hét cenzora, Koppándi jegyezte szerkesztőként az 1981-ben megjelent, Romániai magyar nemzetiség című, a romániai magyarok áldásos helyzetét bemutató kötetet. Az RKP a nemzetiségi kérdést a marxista-leninista tanításoknak megfelelően egyszer s mindenkorra megoldotta, írta a könyvben. Most mi, magyarok „mint egyenlő polgárok, szoros egységben a szocialista Románia népeivel... immár új hidakat építünk: hidakat a jövő felé, a szocializmust felépítve, a kommunizmus felé”. A hazafias szólamokon és „szeretett vezérünk” dicsőítésén túl a kötet néhány olyan átfogó tanulmányt is tartalmazott, amelyek bemutatták a magyarok hozzájárulását az elvont vagy alkalmazott tudományokhoz, a természettudományokhoz, nyelvészethez, néprajzhoz stb. A több száz felsorolt név között néhány bukarestit is találunk, kiegészíti Demény 33 fős (2002-ben megjelent) listáját Zsidó László Bányai László elméleti fizikussal, Kahána Ernő szívgyógyásszal és dr. Demeter Andrással a Testnevelési Intézet fiziológia katedrájáról. Néhány írás szerzője jól ismert a bukaresti magyarok számára: Debreczi Árpád (az anyanyelvű tanításról írt), Demény Lajos (a román–magyar közös harci múltról), Gálfalvi Zsolt (a szocializmus korának magyar irodalmáról), Szász János (a kulturális társadalmi lapokról), Bodor Pál (a sajtóról, a magyar nyelvű rádió- és tévéműsorokról). Még a magyar egyházfőkkel is készültek interjúk, egyikben Mikó Imre a Ceauşescu-korban „az igehirdetés szabadságát” hangoztatta.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A magyarok életében jelentős kulturális esemény volt A Hét megjelenése 1970. október 23-án. 1970-ben Bukarestben tíz magyar lap is megjelent: egy napilap, öt hetilap, egy havi és egy negyedéves folyóirat, valamint két fordítás: a Hivatalos Közlöny és egy havonta jelentkező méhészlap. A lapok arcéle változatos volt. Az Előre csapata néhány éve szerkesztett egy falusiaknak szánt hetilapot is, a többi újság a munkások, munkásfiatalok, pionírok, a tanügyesek és a könyvtárak számára készült.
A magyar értelmiségiek szerettek volna egy modern szociokulturális lapot, tudományról és művészetről szóló rovatokkal, amely a magasabb végzettségű olvasókhoz szól. Az irodalomra fókuszáló kolozsvári Korunk túl elitista volt, az Előrének pedig már amúgy is rossz volt a híre. Valamelyest élénkült az érdeklődés a Művelődés havilap iránt, miután András V. János 1969-ben de facto átvette vezetését.
A Hét indításával a neves, többkötes írót, Huszár Sándort bízták meg (egyikét azon szerencséseknek, akiknél a „jó” dossziéhoz tehetség is társult). A kolozsvári Dermata munkásaként kezdte, az irodalomhoz vonzódó fiatalembert a balos beállítottságú Gáll Ernő, az Utunk főszerkesztője karolta fel, akinek pártfeladata volt az írás iránt érdeklődő proletárok toborzása; alkalmazta, és továbbtanulásra biztatta, 30 évesen kinevezték a kolozsvári színház igazgatójának. Volt annyira bölcs, hogy meghallgassa a színházi szakemberek tanácsait, sikerült nagyszerű csapatot verbuválnia; az előadásokat Harag György rendezte. Hamarosan jó híre ment a kolozsvári magyar színháznak, Liviu Ciulei, akkoriban Románia egyik legjobb rendezője is kiszállt Kolozsvárra rendezni. 1964-ben Huszár dicsősége tetőfokán, hirtelen benyújtotta lemondását, ám ezzel a párt nem értett egyet, és büntetésből takarítónak tették meg egykori szerkesztőségébe. Huszár közel egy évig tárgyalt a hatóságokkal, mire elhatározta, hogy Bukarestbe költözik; felesége a frissen alakult televízió szerkesztőségében kapott állást. Huszár szabadon választhatta meg munkatársait, és valóságos vadászatba kezdett a jó szerkesztőkért Erdélyben és az Előrénél. Földes Lászlót nevezték ki főszerkesztő-helyettesnek, két év múlva, halála után előbb Márki Zoltán, majd 1975-től Horváth Andor vette át a helyét. Földes az Utunk egyik legjobb szerkesztője volt, de kirúgták a pártból és elbocsátották a laptól a magyar forradalom után. Hajdu Győző kollégája jelentette fel mint népellenséget, a magyarok elleni sablon szerint revizionizmussal és nacionalizmussal vádolta. Hajdu a későbbiekben is bojkottálta a lapot, és többen állítják azok közül, akik ismerik, hogy veszélyes ember volt. A párt beleegyezett Földes rehabilitálásába. A szerkesztőség 24 fős volt, a 20 oldalas lap 20 ezres példányszámban jelent meg, és főképp értelmiségiek olvasták. Több állandó rovattal jelentkezett: irodalom, zenei élet, színházi krónika (amelyet az Előrétől átkerült Kacsír Mária szerkesztett). A világirodalmi és filmrovatot a fiatal Horváth Andor vette át, aki a kolozsvári egyetemen végzett magyar–francia szakon, és egy tordai mezőgazdasági iskolában tanárkodott, amikor Bukarestbe hívták. A tudományos rovatot Dankanits Ádám vezette, ő az 1977-es földrengésben vesztette életét, s nemsokára a szintén a lapnál dolgozó felesége, a grafikus Varga Katalin is elhunyt. A rovat másik szerkesztője Ágoston Hugó lett, aki korábban Szászrégenben volt fizikatanár. Kezdetben a szerkesztőség rengeteg külföldi, főleg francia és magyar sajtótermékhez jutott hozzá, a lap teret adott a romániai magyar képzőművészeknek is. Voltak vidéki tudósítói és riporterei, számottevő pénzalappal rendelkezett. A szerkesztők feladata közé tartozott Fazekas János beszédeinek megírása is.
A főszerkesztő már az első számban, a vezércikkben letette a garast a párt mellett: a szocialista társadalom harcosának mondta magát, akinek fő célja szolgálni az RKP politikáját, a marxista-leninista ideológiát, a szocialista demokráciát. Az ilyesféle vezércikkek minden kiadványban kötelezőek voltak, és általában név nélkül jelentek meg. Aki megtagadta megírását, munkahelyével játszott Ez történt az Utunk szerkesztőjével, Tamás Gáspár Miklóssal, aki végül 1978-ban kivándorolni kényszerült. De akadtak, akiknek sikerült kibújniuk e feladat alól, őket állandóan piszkálták, nem kaptak prémiumot, vagy szankciókkal sújtották.
A lap hatalmas sikernek bizonyult. A „Dumnezeu” (Atyaisten) néven emlegetett Dumitru Popescu, a sajtó pártfelelőse is támogatta.
A szerkesztőség további értékes értelmiségiekkel bővült. 1970-ben került oda a marosvásárhelyi Gálfalvi Zsolt (sz. 1933). Egy évvel később elvállalta a művelődési tanács nemzetiségekért felelős osztályának igazgatóságát, de innen 1975-ben lemondott. Visszament A Héthez, és külsősként a televízió kulturális műsorainál is dolgozott.
1977-ben csatlakozott a csapathoz Rostás Zoltán. Habár már nehéz idők jártak a romániai sajtóban, a párt „a tömegek ateista nevelése érdekében” mégis jóváhagyta a lap tudományos melléklete, a TETT (természet, ember, tudomány, technika) megjelentetését. Ha ilyen igénnyel Erdélyből jelentkezett volna valaki, garantáltan zaklatták volna. A tudomány és kultúra különböző területéről közölt cikkekkel a lapnak meghatározó szerepe volt a magyarság tudományos, műszaki, szociológiai és politikai nyelvezetének formálásában.
A szerkesztők viszonylagos szabadsága azonban nem tartott sokáig. 1974-től az oldalak számát 16-ra csökkentették, majd nem sokkal később 12-re. A cenzúra is folyamatosan szigorodott, egyre több kötelező cikket kellett Ceaușescu felszólalásairól, a házaspár számtalan ünnepségéről, külföldi látogatásairól, vagy akár a mezőgazdasági kampányról közölni. Szaporodtak a pártvonalas, már egyenesen abszurd cikkek és versek, amelyekkel senki sem dicsekedhetett. Az egyik szerkesztő vallomása szerint az volt a legszomorúbb, hogy sokszor olyankor is zengték az ódákat, amikor nem volt kötelező. A lap kapott egy listát a tiltott témákról, ezek között a nemzetiségi kérdés is szerepelt. Bányai több újságíró interjúalanya is felsorolta a Ceaușescu-rendszerrel kötött kompromisszumok okait és indítékait: félelem, karrierizmus, cinikusság, annak a lehetősége, hogy a kötelező témák közé egyebet is beszúrhatnak. Huszár a lelkiismeretről beszélt. Mindenkinek a lelkiismerete határozta meg azt a pontot, ameddig elmehetett a kompromisszumban, s bár az felérhetett az árulással, a túlélés érdekében szükség lehetett rá. A hatalom még a terjesztési politikába is beavatkozott, Erdélybe mind kevesebb példányt postáztak, és egyre többet a magyarok által nem lakott területekre, ahol nem volt, aki megvásárolja, így visszaküldték a lapot.
Huszárnak több vitája is támadt Koppándi Sándor cenzorral, ,,a magyarság legundorítóbb figurájával”, aki túlbecsülte saját befolyását és hatalmát. A Fórum rovathoz ezrével érkeztek a panaszok szerte Erdélyből, és Huszár, akinek minderről tudomása volt, kezdett egyre kényelmetlenebbé válni a kommunista rendszer számára.
A hatalom elvárta a kiváltságos értelmiségiek háláját, és valószínűleg nem volt megelégedve a két főszerkesztő, Huszár és Horváth lojalitásával. Egy megrendezett botránnyal akarták őket a már amúgy is hanyatló laptól eltávolítani. Erre 1983-ban a nagy egyesülés ünneplése volt a megfelelő alkalom: a nyomdában fordítva kerültek az aláírások és a pecsét az egyesülési nyilatkozat reprodukciójára. Suzana Gâdea művelődési miniszter azonnal szerkesztőségi gyűlést hívatott össze, ahol várta a „bűnösök” önkritikáját és a többiek bírálatait. Azt állította, százasával kapott a magyarok gesztusát elítélő táviratokat és telefonhívásokat, holott a lapszámot bevonták a terjesztőtől. A két főszerkesztőt leváltották. Huszár megköszönte eltávolítását, mint fogalmazott, már amúgy sem érezte, hogy képes eleget tenni minden feladatának. Az elkövetkező évek zaklatásai miatt végül 1988 decemberében elhagyta az országot.
A lap vezetőségébe ezúttal „megbízható embereket” neveztek ki az Előrétől: Lázár Editet főszerkesztőnek és Barabás Istvánt főszerkesztő-helyettesnek. Barabás felesége, Béres Katalin lett később a párttitkár. A lap színvonala leromlott, de szigorúan követte a párt vonalát. Tulajdonképp az ország többi lapjánál is hasonlóan alakult a helyzet.
A Hét cenzora, Koppándi jegyezte szerkesztőként az 1981-ben megjelent, Romániai magyar nemzetiség című, a romániai magyarok áldásos helyzetét bemutató kötetet. Az RKP a nemzetiségi kérdést a marxista-leninista tanításoknak megfelelően egyszer s mindenkorra megoldotta, írta a könyvben. Most mi, magyarok „mint egyenlő polgárok, szoros egységben a szocialista Románia népeivel... immár új hidakat építünk: hidakat a jövő felé, a szocializmust felépítve, a kommunizmus felé”. A hazafias szólamokon és „szeretett vezérünk” dicsőítésén túl a kötet néhány olyan átfogó tanulmányt is tartalmazott, amelyek bemutatták a magyarok hozzájárulását az elvont vagy alkalmazott tudományokhoz, a természettudományokhoz, nyelvészethez, néprajzhoz stb. A több száz felsorolt név között néhány bukarestit is találunk, kiegészíti Demény 33 fős (2002-ben megjelent) listáját Zsidó László Bányai László elméleti fizikussal, Kahána Ernő szívgyógyásszal és dr. Demeter Andrással a Testnevelési Intézet fiziológia katedrájáról. Néhány írás szerzője jól ismert a bukaresti magyarok számára: Debreczi Árpád (az anyanyelvű tanításról írt), Demény Lajos (a román–magyar közös harci múltról), Gálfalvi Zsolt (a szocializmus korának magyar irodalmáról), Szász János (a kulturális társadalmi lapokról), Bodor Pál (a sajtóról, a magyar nyelvű rádió- és tévéműsorokról). Még a magyar egyházfőkkel is készültek interjúk, egyikben Mikó Imre a Ceauşescu-korban „az igehirdetés szabadságát” hangoztatta.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. november 19.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest 36. (részletek)
A Ceauşescu-kor és az utána következő első évek legerősebb magyar személyisége a mintegy négy évtizedig Bukarestben tevékenykedő Domokos Géza. Akárcsak Huszárnak, neki is „egészséges” származása volt. Édesapja vasúti munkás, aki miután elbocsátották, Bukarestbe jött munkát keresni; felesége szakácsnő lett egy miniszter házában, neki a gazda több tucat kutyáját kellett gondoznia. Néhány év után elköltöztek a fővárosból, a rohamosan fejlődő Azugán találtak munkát. Itt járta ki Domokos Géza az elemi iskolát román nyelven, majd a sepsiszentgyörgyi református kollégiumban folytatta tanulmányait. Moszkvai, a Maxim Gorkij Irodalmi Intézetnél eltöltött diákévei után Bukarestben telepedett le, és az Előrénél, majd a Pionírnál és az Ifjúmunkásnál dolgozott. Ekkorra már megjelent két riportkötete, amelyekre egyáltalán nem volt büszke, és rájött, hogy az újságírás nagyon veszélyes és kompromisszumokkal teli mesterség. 1961-től könyvszerkesztésre váltott az Irodalmi Kiadó nemzetiségi osztályán; nagyon jól együtt tudott dolgozni a kiadó igazgatójával, Ion Bănuţă költővel és Mihai Şora íróval.
1969-ben, amikor a párt a romániai kiadók átszervezéséről döntött, Domokos Géza már az RKP KB póttagja volt, ami stabil politikai pozíciót jelentett. A Kriterion nem az első romániai kiadó, ahol magyar könyvek is megjelentek, de az első, amely független, és amely kisebbségeknek szánt könyveket adhatott ki. Magyar könyveket továbbra is publikáltak bukaresti vagy vidéki kiadók. A frissen megalakult kiadónak nemcsak a magyar irodalmat, hanem a többi romániai nemzetiség – németek, szlovákok, ukránok, törökök, tatárok, zsidók – irodalmát is közölnie kellett. A könyvek jelentős részét külföldön, elsősorban az Egyesült Államokban adták el, a kiadó tehát valutát hozott az országnak. Domokos Géza nem csak irodalmat adott közre, sikerült történelmi, néprajzi, nyelvészeti, művészeti stb. könyveket is kiadnia. Nagyon sok román fordítás is készült. Hamarosan valóságos kulturális mozgalom jött létre, főleg Erdélyben, de egy ideig Bukarestben is író-olvasó találkozókon népszerűsítették az új könyveket. A kiadó szerkesztősége kezdetben 52 főből állt, ez 1989-re 33-ra apadt. 1987-ben a kiadó már csak 136 címet tudott megjelentetni. Domokos Géza elismerte, hogy többször is kompromisszumra kényszerült. Két lehetőség volt – mondta –, vagy megpróbáltál tenni valamit a nemzeti kultúráért, a túlélésért, vagy nem csináltál semmit. Amíg úgy vélte, van még halvány esély a cselekvésre, kötelességének érezte meg is tenni azt. Láncra kötött kutyáéhoz hasonlította helyzetét. 2004-ben megjelent emlékirataiban ezt írta: ,,a hamu alatti parázs őrzése az én dolgom, a reménység ébren tartása”.
Legkeservesebb küzdelmeit a cenzúrával vívta, és nemegyszer engedni kényszerült. Hogy egy könyv hamarabb átmenjen a cenzúra megaláztatásain, Domokos Gézának gondja volt arra, hogy a könyvről szóló beszámolót mindig, ha emberileg nem is, de politikailag megbízható személlyel írassa meg. Néhányan a cenzorok közül művelt és olvasott emberek voltak, nem voltak büszkék munkájukra, de állásukkal játszottak, ezért mindig éberen figyeltek. Amíg Domokos Géza is magas politikai tisztségeket töltött be, szava sokat nyomott a latban egy-egy könyv elbírálásakor. Nagyon jól ismerte az összes pártdokumentumot, Ceauşescu felszólalásait, és ügyesen fel is használta ezeket egy-egy problémás, a románokat zavaró könyv védelmében. Például a hatalom nem értett egyet azzal, hogy a kiadó a magyar múltat felkarolja, de Domokos Géza azonnal Ceauşescu-idézettel válaszolt: a párt főtitkára kihangsúlyozta, mennyire fontos, hogy a nép megismerje saját történelmét, hogy kiktől származik, kik a hősei stb. Nem olvasta sehol sem, érvelt tovább, hogy Nicolae Ceauşescu csak a románokról beszélt volna, mi, magyarok is az országhoz tartozunk. A cenzor legtöbbször elfogadta a magyarázatot, habár tudta, hogy a magyarok történelméről szóló könyvek erősítik a nemzeti öntudatot, és lassítják román nemzeti-kommunista hatalom egyik fő politikai célkitűzését, az asszimilációt.
A cenzúra azonban könyörtelenül beavatkozott a problémás könyvek szövegébe. Ilyen esetekben kivágták azokat a részeket, amelyeket közölhetetlennek ítéltek, sok könyv tehát megcsonkítva jelent meg. Ez történt Koós Ferenc református lelkész írásával is. Habár kétségkívül a Kriterionnál is megjelent sok értéktelen, propaganda jellegű könyv, de ami mindennél fontosabb, kiadták a magyar és a világirodalom legfontosabb alkotásait. A Securitate dossziéi már 1973-ban feljegyezték Domokos Géza elégedetlenségét az írókra és kiadókra nehezedő folyamatos nyomás miatt, hogy „mindenféle, különböző című könyveket” adjanak ki, „amikről tudjuk, hogy nem lehet eladni”, és hogy állandóan hangoztatta, hogy „nehéz idők várnak ránk”. Domokos Gézának még a kiadó szekustisztjét is sikerült diplomatikusan leráznia. Ez rendszeresen meglátogatta, hogy „munkájukban segítse őket”, és hogy ne hibázzanak; látogatásait előre bejelentette, és a végén megírta a kötelező jelentést. Domokos Géza ahelyett, hogy besúgta volna kollégáit (ez több intézményvezetőnek egyik fő tevékenysége volt), mindig a nehézségekről panaszkodott, a papírhiányról, a nyomdagépek gyakori meghibásodásairól, és hogy ezek miatt nem képesek teljesíteni az előírt szerkesztőségi tervet, így csökkennek a fizetések és az íróknak kifizetett honoráriumok. Irányítása alatt tudta tartani, legalábbis részben, a szerkesztőség besúgóit is: ezek előzetes beleegyezésével tették meg jelentéseiket a Securitaténak, így ő még idejében tudott lépni.
Domokos Géza mindvégig a Securitate felügyelete alatt állt: munkahelyén és otthonában is poloskákat szereltek. Néhány, a Securitate fehér könyvében megjelent jelentés beszámol a párt politikájával szembeni magatartásáról és véleményéről, hogy „nacionalistának, veszélyesnek és kudarcra ítéltnek” tartotta azt; a „romániai magyarok ügye védelmezőjének” mondja magát, és azért vonult vissza a kiadóhoz, hogy „sok szöveg helyett” inkább „a magyar ügyet szolgálja” – írta az ügynök. A cenzorok mellett, akik nyíltan a kommunista hatalom eszközei voltak, a Securitate több besúgója is tevékenykedett. Néhányukat ismerték kollégáik, habár 1989 óta gyanús csend övezi felfedésük kérdését. Csiki László (1944–2008) egyik története világít rá, hogy milyen sokan lehettek besúgók. A bukaresti magyar szerkesztőségek találkozóján egyik kollégája megkérte: ,,én téged nagyon kedvellek, kérlek, amikor jelen vagyok, ne beszélj olyan dolgokról”, vagyis az a besúgó nem szerette volna őt feljelenteni, de nem tudhatta, nincs-e jelen egy másik besúgó, aki őt vádolhatta volna meg, hogy nem végzi kötelességét. Volt, aki megpróbált így élni, volt, aki kivándorolt, a legtöbben Magyarországra, többek közt Csiki is. Kezdetben kevesen telepedtek át Magyarországra, ahol együttéreztek velük, de le is nézték őket. Később már egyáltalán nem szerették őket, Csiki László malíciózus véleménye szerint azért, mert a kivándorlók túl sokba kerültek a magyar polgároknak. 1982 után a cenzúra bekeményített, egy időben azzal, hogy Ceaușescu hivatalosan bejelentette megszűntetését, de létrehozta a Szocialista Nevelés és Művelődés Tanácsának sajtóosztályát. A magyar cenzorok a Művelődési Tanács nemzetiségi osztályának alkalmazottai lettek. Sokkal pontosabban megszabták, mit szabad és mit nem, illetve hogy mit kötelező megírni. Sok kézirat évekig a szerkesztőségi fiókokban maradt, nem kapta meg a közlési jóváhagyást. Korábban akadt olyan cenzor, aki még mutatott valamennyi tiszteletet a szerkesztők és írók iránt, de amikor már politikailag is felelniük kellett döntéseikért, sokkal óvatosabbakká, egyesek egyenesen paranoiássá váltak. Kötelességük volt mindent elolvasni, amit magyar nyelven írtak az országban, és át kellett vizsgálniuk, hogy a magyarországi sajtóból mit lehet terjeszteni, a többit egy titkos alapnál tárolták. 1989 decembere után feloldották a titkosítást, de az akkori kiadványokon még ma is olvasható a D (dokumentációs alap) vagy S (titkos=secret alap) felirat. A cenzúra megszorításai ellenére a bukaresti sajtónál alkalmazott magyar értelmiségiek sokkal szabadabban dolgozhattak, mint vidéki társaik, akiknél mindennapos volt a Securitate zaklatása. A központi intézmények közelsége miatt sokkal könnyebben tudták nemcsak személyes gondjaikat orvosolni, hanem erdélyi kollégáikon is segíthettek; külföldi kiküldetésekhez is hozzájuthattak, ami kiváltságnak számított a kommunizmusban. A főváros kínálta színvonalas kulturális események: színielőadások, koncertek, képzőművészeti és múzeumi kiállítások is elérhetőek voltak számukra, eljuthattak külföldi előadók fellépéseire is.
Még egy jelentős előnyük volt a bukarestieknek: a magyar követség gyakran vendégül látta őket. Igaz, hogy a követség román alkalmazottjai mindenkit lefényképeztek, aki belépett az épületbe, de itt művészfilmeket vetítettek, értékes művelődési és tudományos kiadványokhoz, néha könyvekhez is hozzájuthattak. A nyolcvanas évek vége felé, a legnehezebb időkben még élelmiszert is lehetett vásárolni. Domokos Gézának különleges státusza volt: 1988-ban a magyar követségen ünnepelte meg születésnapját, ez alkalomból kitüntette őt a magyar kormány. A kiadónál is volt hivatalos ünnepség, a Művelődési Tanács képviselői köszöntötték fel; az Írószövetségnél is tartottak egy ünnepséget. A bukaresti újságírók, szerkesztők és írók mellett volt még egy fontos értelmiségi réteg: a képzőművészeké és grafikusoké, akik közül néhányan igazán tehetségesek voltak; róluk sajnos már alig esik szó. Megvolt minden magyar kiadványnak a saját grafikusa, egyikük Domokos Géza fia, de grafikus volt Balogh Lajos is, Balogh József testvére, aki Bukarestben született 1928-ban és a Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Intézetben végzett. Rendkívül tehetséges szobrász volt Balogh Péter (1920–1994). Petőfi-mellszobrát nemrég állították fel a Petőfi Ház belső udvarán. A szobrászt a bukaresti Calvin-temetőben temették el, a kápolna mögött.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A Ceauşescu-kor és az utána következő első évek legerősebb magyar személyisége a mintegy négy évtizedig Bukarestben tevékenykedő Domokos Géza. Akárcsak Huszárnak, neki is „egészséges” származása volt. Édesapja vasúti munkás, aki miután elbocsátották, Bukarestbe jött munkát keresni; felesége szakácsnő lett egy miniszter házában, neki a gazda több tucat kutyáját kellett gondoznia. Néhány év után elköltöztek a fővárosból, a rohamosan fejlődő Azugán találtak munkát. Itt járta ki Domokos Géza az elemi iskolát román nyelven, majd a sepsiszentgyörgyi református kollégiumban folytatta tanulmányait. Moszkvai, a Maxim Gorkij Irodalmi Intézetnél eltöltött diákévei után Bukarestben telepedett le, és az Előrénél, majd a Pionírnál és az Ifjúmunkásnál dolgozott. Ekkorra már megjelent két riportkötete, amelyekre egyáltalán nem volt büszke, és rájött, hogy az újságírás nagyon veszélyes és kompromisszumokkal teli mesterség. 1961-től könyvszerkesztésre váltott az Irodalmi Kiadó nemzetiségi osztályán; nagyon jól együtt tudott dolgozni a kiadó igazgatójával, Ion Bănuţă költővel és Mihai Şora íróval.
1969-ben, amikor a párt a romániai kiadók átszervezéséről döntött, Domokos Géza már az RKP KB póttagja volt, ami stabil politikai pozíciót jelentett. A Kriterion nem az első romániai kiadó, ahol magyar könyvek is megjelentek, de az első, amely független, és amely kisebbségeknek szánt könyveket adhatott ki. Magyar könyveket továbbra is publikáltak bukaresti vagy vidéki kiadók. A frissen megalakult kiadónak nemcsak a magyar irodalmat, hanem a többi romániai nemzetiség – németek, szlovákok, ukránok, törökök, tatárok, zsidók – irodalmát is közölnie kellett. A könyvek jelentős részét külföldön, elsősorban az Egyesült Államokban adták el, a kiadó tehát valutát hozott az országnak. Domokos Géza nem csak irodalmat adott közre, sikerült történelmi, néprajzi, nyelvészeti, művészeti stb. könyveket is kiadnia. Nagyon sok román fordítás is készült. Hamarosan valóságos kulturális mozgalom jött létre, főleg Erdélyben, de egy ideig Bukarestben is író-olvasó találkozókon népszerűsítették az új könyveket. A kiadó szerkesztősége kezdetben 52 főből állt, ez 1989-re 33-ra apadt. 1987-ben a kiadó már csak 136 címet tudott megjelentetni. Domokos Géza elismerte, hogy többször is kompromisszumra kényszerült. Két lehetőség volt – mondta –, vagy megpróbáltál tenni valamit a nemzeti kultúráért, a túlélésért, vagy nem csináltál semmit. Amíg úgy vélte, van még halvány esély a cselekvésre, kötelességének érezte meg is tenni azt. Láncra kötött kutyáéhoz hasonlította helyzetét. 2004-ben megjelent emlékirataiban ezt írta: ,,a hamu alatti parázs őrzése az én dolgom, a reménység ébren tartása”.
Legkeservesebb küzdelmeit a cenzúrával vívta, és nemegyszer engedni kényszerült. Hogy egy könyv hamarabb átmenjen a cenzúra megaláztatásain, Domokos Gézának gondja volt arra, hogy a könyvről szóló beszámolót mindig, ha emberileg nem is, de politikailag megbízható személlyel írassa meg. Néhányan a cenzorok közül művelt és olvasott emberek voltak, nem voltak büszkék munkájukra, de állásukkal játszottak, ezért mindig éberen figyeltek. Amíg Domokos Géza is magas politikai tisztségeket töltött be, szava sokat nyomott a latban egy-egy könyv elbírálásakor. Nagyon jól ismerte az összes pártdokumentumot, Ceauşescu felszólalásait, és ügyesen fel is használta ezeket egy-egy problémás, a románokat zavaró könyv védelmében. Például a hatalom nem értett egyet azzal, hogy a kiadó a magyar múltat felkarolja, de Domokos Géza azonnal Ceauşescu-idézettel válaszolt: a párt főtitkára kihangsúlyozta, mennyire fontos, hogy a nép megismerje saját történelmét, hogy kiktől származik, kik a hősei stb. Nem olvasta sehol sem, érvelt tovább, hogy Nicolae Ceauşescu csak a románokról beszélt volna, mi, magyarok is az országhoz tartozunk. A cenzor legtöbbször elfogadta a magyarázatot, habár tudta, hogy a magyarok történelméről szóló könyvek erősítik a nemzeti öntudatot, és lassítják román nemzeti-kommunista hatalom egyik fő politikai célkitűzését, az asszimilációt.
A cenzúra azonban könyörtelenül beavatkozott a problémás könyvek szövegébe. Ilyen esetekben kivágták azokat a részeket, amelyeket közölhetetlennek ítéltek, sok könyv tehát megcsonkítva jelent meg. Ez történt Koós Ferenc református lelkész írásával is. Habár kétségkívül a Kriterionnál is megjelent sok értéktelen, propaganda jellegű könyv, de ami mindennél fontosabb, kiadták a magyar és a világirodalom legfontosabb alkotásait. A Securitate dossziéi már 1973-ban feljegyezték Domokos Géza elégedetlenségét az írókra és kiadókra nehezedő folyamatos nyomás miatt, hogy „mindenféle, különböző című könyveket” adjanak ki, „amikről tudjuk, hogy nem lehet eladni”, és hogy állandóan hangoztatta, hogy „nehéz idők várnak ránk”. Domokos Gézának még a kiadó szekustisztjét is sikerült diplomatikusan leráznia. Ez rendszeresen meglátogatta, hogy „munkájukban segítse őket”, és hogy ne hibázzanak; látogatásait előre bejelentette, és a végén megírta a kötelező jelentést. Domokos Géza ahelyett, hogy besúgta volna kollégáit (ez több intézményvezetőnek egyik fő tevékenysége volt), mindig a nehézségekről panaszkodott, a papírhiányról, a nyomdagépek gyakori meghibásodásairól, és hogy ezek miatt nem képesek teljesíteni az előírt szerkesztőségi tervet, így csökkennek a fizetések és az íróknak kifizetett honoráriumok. Irányítása alatt tudta tartani, legalábbis részben, a szerkesztőség besúgóit is: ezek előzetes beleegyezésével tették meg jelentéseiket a Securitaténak, így ő még idejében tudott lépni.
Domokos Géza mindvégig a Securitate felügyelete alatt állt: munkahelyén és otthonában is poloskákat szereltek. Néhány, a Securitate fehér könyvében megjelent jelentés beszámol a párt politikájával szembeni magatartásáról és véleményéről, hogy „nacionalistának, veszélyesnek és kudarcra ítéltnek” tartotta azt; a „romániai magyarok ügye védelmezőjének” mondja magát, és azért vonult vissza a kiadóhoz, hogy „sok szöveg helyett” inkább „a magyar ügyet szolgálja” – írta az ügynök. A cenzorok mellett, akik nyíltan a kommunista hatalom eszközei voltak, a Securitate több besúgója is tevékenykedett. Néhányukat ismerték kollégáik, habár 1989 óta gyanús csend övezi felfedésük kérdését. Csiki László (1944–2008) egyik története világít rá, hogy milyen sokan lehettek besúgók. A bukaresti magyar szerkesztőségek találkozóján egyik kollégája megkérte: ,,én téged nagyon kedvellek, kérlek, amikor jelen vagyok, ne beszélj olyan dolgokról”, vagyis az a besúgó nem szerette volna őt feljelenteni, de nem tudhatta, nincs-e jelen egy másik besúgó, aki őt vádolhatta volna meg, hogy nem végzi kötelességét. Volt, aki megpróbált így élni, volt, aki kivándorolt, a legtöbben Magyarországra, többek közt Csiki is. Kezdetben kevesen telepedtek át Magyarországra, ahol együttéreztek velük, de le is nézték őket. Később már egyáltalán nem szerették őket, Csiki László malíciózus véleménye szerint azért, mert a kivándorlók túl sokba kerültek a magyar polgároknak. 1982 után a cenzúra bekeményített, egy időben azzal, hogy Ceaușescu hivatalosan bejelentette megszűntetését, de létrehozta a Szocialista Nevelés és Művelődés Tanácsának sajtóosztályát. A magyar cenzorok a Művelődési Tanács nemzetiségi osztályának alkalmazottai lettek. Sokkal pontosabban megszabták, mit szabad és mit nem, illetve hogy mit kötelező megírni. Sok kézirat évekig a szerkesztőségi fiókokban maradt, nem kapta meg a közlési jóváhagyást. Korábban akadt olyan cenzor, aki még mutatott valamennyi tiszteletet a szerkesztők és írók iránt, de amikor már politikailag is felelniük kellett döntéseikért, sokkal óvatosabbakká, egyesek egyenesen paranoiássá váltak. Kötelességük volt mindent elolvasni, amit magyar nyelven írtak az országban, és át kellett vizsgálniuk, hogy a magyarországi sajtóból mit lehet terjeszteni, a többit egy titkos alapnál tárolták. 1989 decembere után feloldották a titkosítást, de az akkori kiadványokon még ma is olvasható a D (dokumentációs alap) vagy S (titkos=secret alap) felirat. A cenzúra megszorításai ellenére a bukaresti sajtónál alkalmazott magyar értelmiségiek sokkal szabadabban dolgozhattak, mint vidéki társaik, akiknél mindennapos volt a Securitate zaklatása. A központi intézmények közelsége miatt sokkal könnyebben tudták nemcsak személyes gondjaikat orvosolni, hanem erdélyi kollégáikon is segíthettek; külföldi kiküldetésekhez is hozzájuthattak, ami kiváltságnak számított a kommunizmusban. A főváros kínálta színvonalas kulturális események: színielőadások, koncertek, képzőművészeti és múzeumi kiállítások is elérhetőek voltak számukra, eljuthattak külföldi előadók fellépéseire is.
Még egy jelentős előnyük volt a bukarestieknek: a magyar követség gyakran vendégül látta őket. Igaz, hogy a követség román alkalmazottjai mindenkit lefényképeztek, aki belépett az épületbe, de itt művészfilmeket vetítettek, értékes művelődési és tudományos kiadványokhoz, néha könyvekhez is hozzájuthattak. A nyolcvanas évek vége felé, a legnehezebb időkben még élelmiszert is lehetett vásárolni. Domokos Gézának különleges státusza volt: 1988-ban a magyar követségen ünnepelte meg születésnapját, ez alkalomból kitüntette őt a magyar kormány. A kiadónál is volt hivatalos ünnepség, a Művelődési Tanács képviselői köszöntötték fel; az Írószövetségnél is tartottak egy ünnepséget. A bukaresti újságírók, szerkesztők és írók mellett volt még egy fontos értelmiségi réteg: a képzőművészeké és grafikusoké, akik közül néhányan igazán tehetségesek voltak; róluk sajnos már alig esik szó. Megvolt minden magyar kiadványnak a saját grafikusa, egyikük Domokos Géza fia, de grafikus volt Balogh Lajos is, Balogh József testvére, aki Bukarestben született 1928-ban és a Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Intézetben végzett. Rendkívül tehetséges szobrász volt Balogh Péter (1920–1994). Petőfi-mellszobrát nemrég állították fel a Petőfi Ház belső udvarán. A szobrászt a bukaresti Calvin-temetőben temették el, a kápolna mögött.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. november 26.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest 37. (részletek)
Cenzor minden kiadványnál és kiadónál volt, nem csak a magyaroknál, és a Securitaténak is megvoltak mindenütt a besúgói, még a tömbházak adminisztrátorai között is, ám a magyaroknak ráadásul tűrniük kellett a velük szemben egyre intoleránsabb Ceaușescu mind jobban elszabaduló nacionalizmusát is. Ceaușescu tulajdonképpen a XIX. században elkezdett politikát folytatta: a magyarok asszimilációját célzó stratégiája kidolgozását és életbe ültetését sorozatos támadásokkal hangolta össze. E politika hivatalos kezdőjelét az 1972-es pártdirektívák adták meg, amelyek célként tűzték ki a román állampolgárok „társadalmi és nemzeti homogenizálását”. Erősödött a terror, fokozódtak a magyarok elleni megszorító intézkedések, melyeket nem ritkán egy-egy magyarországi vagy más külföldi megnyilvánulás is kiválthatott.
Amíg a „testvéri” kommunista pártok a hallgatást választották, a magyar emigráció mozgolódni kezdett. Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkára visszautasította, hogy beavatkozzon a romániai magyarok ügyébe, de mások nem haboztak ezt megtenni. 1977 tavaszán megjelent Párizsban egy (névtelen) tanulmány az erőltetett asszimilációnak kitett erdélyi magyarok helyzetéről. Még ugyanebben az évben néhány jeles romániai magyar párttag, köztük Király Károly, több beadványt is intézett a felső pártvezetőséghez, amelyben új kisebbségi statútumot, magyar nyelvű felsőoktatást kértek, az anyanyelv használatát a közigazgatásban, kétnyelvű feliratokat, és hogy a tankönyvek tükrözzék minden nemzet hozzájárulását Románia történelméhez. A petíciók benyújtói természetellenesnek találták, hogy a román nyelv már az óvodákban is kötelezővé vált, és hogy egyre több magyart állítanak félre a vezető beosztásokból, még a régi erdélyi magyar középiskolák élére is román igazgató kerülhet. A beadványokra a hatalom nem válaszolt, de mivel külföldön is kiadták, hatalmas port kavartak. Az irodalmi Herder-díjas Illyés Gyula közreadta válaszát Ceaușescu egyik, 1977 decemberében megtartott nacionalista beszédére. Ez a román–magyar viszony újabb, rendkívül feszült szakaszához vezetett. Ceaușescu kijelentette, hogy senkinek sincs joga beavatkozni Románia belügyeibe, a nemzetiségi kérdést pedig az országon belül kell megoldani.
A hatalom összetett mechanizmussal igyekezett kivédeni a román politikát érő bírálatokat: egyfelől támadták a magyar történészeket, másfelől dicshimnuszokat zengtek Ceușescuról, és ehhez a kórushoz a magyar aktivisták is csatlakoztak. A disputába a neves román értelmiségit, Mihnea Gheorghiut, a Ştefan Gheorghiu Társadalomtudományi Akadémia elnökét, egyetemi tanárt is bevonták, aki horthyzmussal, fasizmussal és az Osztrák–Magyar Monarchia utáni nosztalgiával vádolta meg Illyés Gyulát. Újságcikkek, rádió- és tévéműsorok egész sorozata ismételte meg ezeket a vádakat. Egy ilyen, 1978 májusában közvetített műsorban részt vett Gáll Ernő és Demény Lajos is, ám nem szólaltak meg a vita során. Illyés Gyula műveit betiltották Romániában. A magyar nemzetiségű dolgozók tanácsának 1978-as ülésén Bodor Pál és Domokos Géza mégis bírálni merészelték Románia kisebbségpolitikáját. Ekkor már nagy ütemben folyt a németek kivándorlása (valutáért való kiárusítása – szerk. megj.), bár ők sohasem jelentettek komoly veszélyt a bukaresti hatalom számára.
Az 1978-as év nem kedvezett Ceaușescunak: egyesült államokbeli látogatásakor tüntetők fogadták a román követség épületénél. Ugyanebben az évben I. M. Pacepa tábornok, a román kémszolgálat főnöke disszidált, és a Szabad Európa Rádióban hamarosan részletek hangzottak el Vörös horizontok című, a diktatúra visszaéléseiről szóló könyvéből.
A hatalom által irányított magyarellenes fellépések tovább erősödtek. Támadások érték A Hetet és a Kriterion Kiadót, legtöbbjük mögött Eugen Barbu és Corneliu Vadim Tudor állt. Több magyar értelmiségi is megállapította, nem néhány személy, hanem a magyar kultúra egésze ellen irányult kampányuk. 1982-ben megjelent Ion Lăncrănjan Cuvânt despre Transilvania (Erdélyről szólva) című könyve, egy vad magyarellenes támadás, amely természetesen nem láthatott volna nyomdafestéket a párt engedélye nélkül. Romániában a légkör már elviselhetetlen volt, de Lăncrănjan szerint a „sovén lenézés” és „a rasszista, hamis és romboló hatású felsőbbrendűségi érzés” feketíti be az országot, megfogalmazta azt is, hogy a fő elvárás minden román polgárral szemben a lojalitás. A Lăncrănjan által név szerint említett író, Méliusz József több panaszt is benyújtott az illetékes helyeken, és mivel látta, hogy ezeknek nincs eredménye, kilépett az Írószövetségből.
Méliusz (1909–1995) pedig nagyra tartott író volt, még a tankönyvekben is szerepelt. Temesváron született, előbb a budapesti műegyetem építészeti karára iratkozott be, később teológiát tanult Zürichben, Kolozsváron és Berlinben. Balos beállítottsága miatt már az illegalitásban tagja lett a Román Kommunista Pártnak, antifasiszta tevékenységéért börtönben is ült. A háború után a Romániai Magyar Írók Szövetségének volt egyik alapító tagja, 1945–1948 között titkára is. A Magyar Népi Szövetség vezetőinek üldözésekor ismét börtönbe került; 1955-ben rehabilitálták és kinevezték aligazgatónak az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadóhoz, majd 1968-ban a Román Írószövetség tiszteletbeli alelnöke, 1974-ben a Román Akadémia levelező tagja lett. Sírja a bukaresti Bellu katolikus temetőben van.
Az lett volna Lăncrănjan szerepe, hogy üzenetet közvetítsen a „hűtlen” magyarok felé? A könyvet 1995-ben egy újabb magyarellenes kampány tetőpontján újra kiadták.
1982-ben jelent meg két történész, Gheorghe Bodea és Vasile Suciu könyve, Arhanghelii Crucii (A kereszt arkangyalai), a Horthy-hatalom majszini atrocitásairól. A Securitate rögzítette Domokos Géza véleményét: az ilyen kiadványokkal csak azt erősítik, ami szétválasztja, nem pedig ami összeköti a román és a magyar népet, és „csak az egyik oldal alávalóságainak bemutatása a Román Kommunista Párt nemzetpolitikájától való elszakadáshoz vezethet”.
Ugyancsak 1982-ben Fazekas Jánost is leváltották minden tisztségéből, kényszernyugdíjba küldték. Az ürügyet maga Fazekas János fedte fel Domokos Gézának: Márton Áron püspök halálakor koszorút és részvétnyilvánítást küldött. Azonban a püspök már 1980-ban elhunyt, úgyhogy másnak kellett a bukása okának lennie. Sokkal valószínűbbnek hangzik Robotos Imre állítása, aki szerint Fazekas kegyvesztett lett Elena Ceaușescunál. Szokása volt ellentmondani neki, és egy esetben megkérdőjelezte Mihai Viteazul szerepét a fejedelemségek egyesítésében, azt mondta ugyanis, hogy a vajda nem a népfelkelés élén vonult be Gyulafehérvárra, hanem egy húszezres, székelyekből és magyar zsoldosokból álló sereggel.
A következő évben eltávolították A Hét vezetőségét.
1984-ben neves magyar személyiségeket zártak ki a Nemzetiségi Tanácsból: Domokos Gézát, Sütő Andrást, Király Károlyt, Gálfalvi Zsoltot, és ez akár jónak is tekinthető, hisz ott már semmi hasznosat nem lehetett tenni, Ceauşescut kellett dicsérni és elítélni Magyarország beavatkozását Románia belügyeibe – mondta Gálfalvi, eltávolítása kapcsán. Ebben az évben találták ki a „magyar nemzetiségű román” kifejezést is.
1985-ben felfüggesztették a tévé magyar adásának sugárzását; megszüntették a vidéki rádióadókat és az összes magnószalagot kidobták a jilavai börtön mellé.
Lassanként a magyarokat teljesen kiszorították a politikai, gazdasági és kulturális életből, és több, túlnyomórészt magyarlakta helységbe tömegesen telepítettek románokat. Ezzel párhuzamosan elkezdődött a falvak szisztematizálása, ami egyet jelentett a hagyományok és a nemzeti jelleg megsemmisítésével. A kegyelemdöfés azonban a tanügyet célozta meg. Ceauşescu a frissen végzett egyetemisták kihelyezésénél is sikeresen alkalmazta a népesség homogenizálását és a magyarok asszimilálását célzó törekvéseit, előszeretettel küldték őket Dobrudzsába, Moldvába vagy Olténiába; ott a magyarok sokszor kötöttek vegyes házasságot, gyermekeik pedig már román iskolába jártak. 1985-ben a Babeş–Bolyai Tudományegyetem mind a 22 magyar végzősét ilyen helyekre irányították; csak négyük jelentkezett az állást betölteni. A többiek visszautasították a kihelyezést, és az akkor érvényes szabályok szerint visszafizették az államnak a 8000 lejes tanítási költséget. Szakember hiányában a magyar iskolákban egyre több tantárgyat tanítottak románul, román igazgatókat neveztek ki, úgyhogy a magyarok végül megtűrtekké váltak saját iskoláikban.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Cenzor minden kiadványnál és kiadónál volt, nem csak a magyaroknál, és a Securitaténak is megvoltak mindenütt a besúgói, még a tömbházak adminisztrátorai között is, ám a magyaroknak ráadásul tűrniük kellett a velük szemben egyre intoleránsabb Ceaușescu mind jobban elszabaduló nacionalizmusát is. Ceaușescu tulajdonképpen a XIX. században elkezdett politikát folytatta: a magyarok asszimilációját célzó stratégiája kidolgozását és életbe ültetését sorozatos támadásokkal hangolta össze. E politika hivatalos kezdőjelét az 1972-es pártdirektívák adták meg, amelyek célként tűzték ki a román állampolgárok „társadalmi és nemzeti homogenizálását”. Erősödött a terror, fokozódtak a magyarok elleni megszorító intézkedések, melyeket nem ritkán egy-egy magyarországi vagy más külföldi megnyilvánulás is kiválthatott.
Amíg a „testvéri” kommunista pártok a hallgatást választották, a magyar emigráció mozgolódni kezdett. Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkára visszautasította, hogy beavatkozzon a romániai magyarok ügyébe, de mások nem haboztak ezt megtenni. 1977 tavaszán megjelent Párizsban egy (névtelen) tanulmány az erőltetett asszimilációnak kitett erdélyi magyarok helyzetéről. Még ugyanebben az évben néhány jeles romániai magyar párttag, köztük Király Károly, több beadványt is intézett a felső pártvezetőséghez, amelyben új kisebbségi statútumot, magyar nyelvű felsőoktatást kértek, az anyanyelv használatát a közigazgatásban, kétnyelvű feliratokat, és hogy a tankönyvek tükrözzék minden nemzet hozzájárulását Románia történelméhez. A petíciók benyújtói természetellenesnek találták, hogy a román nyelv már az óvodákban is kötelezővé vált, és hogy egyre több magyart állítanak félre a vezető beosztásokból, még a régi erdélyi magyar középiskolák élére is román igazgató kerülhet. A beadványokra a hatalom nem válaszolt, de mivel külföldön is kiadták, hatalmas port kavartak. Az irodalmi Herder-díjas Illyés Gyula közreadta válaszát Ceaușescu egyik, 1977 decemberében megtartott nacionalista beszédére. Ez a román–magyar viszony újabb, rendkívül feszült szakaszához vezetett. Ceaușescu kijelentette, hogy senkinek sincs joga beavatkozni Románia belügyeibe, a nemzetiségi kérdést pedig az országon belül kell megoldani.
A hatalom összetett mechanizmussal igyekezett kivédeni a román politikát érő bírálatokat: egyfelől támadták a magyar történészeket, másfelől dicshimnuszokat zengtek Ceușescuról, és ehhez a kórushoz a magyar aktivisták is csatlakoztak. A disputába a neves román értelmiségit, Mihnea Gheorghiut, a Ştefan Gheorghiu Társadalomtudományi Akadémia elnökét, egyetemi tanárt is bevonták, aki horthyzmussal, fasizmussal és az Osztrák–Magyar Monarchia utáni nosztalgiával vádolta meg Illyés Gyulát. Újságcikkek, rádió- és tévéműsorok egész sorozata ismételte meg ezeket a vádakat. Egy ilyen, 1978 májusában közvetített műsorban részt vett Gáll Ernő és Demény Lajos is, ám nem szólaltak meg a vita során. Illyés Gyula műveit betiltották Romániában. A magyar nemzetiségű dolgozók tanácsának 1978-as ülésén Bodor Pál és Domokos Géza mégis bírálni merészelték Románia kisebbségpolitikáját. Ekkor már nagy ütemben folyt a németek kivándorlása (valutáért való kiárusítása – szerk. megj.), bár ők sohasem jelentettek komoly veszélyt a bukaresti hatalom számára.
Az 1978-as év nem kedvezett Ceaușescunak: egyesült államokbeli látogatásakor tüntetők fogadták a román követség épületénél. Ugyanebben az évben I. M. Pacepa tábornok, a román kémszolgálat főnöke disszidált, és a Szabad Európa Rádióban hamarosan részletek hangzottak el Vörös horizontok című, a diktatúra visszaéléseiről szóló könyvéből.
A hatalom által irányított magyarellenes fellépések tovább erősödtek. Támadások érték A Hetet és a Kriterion Kiadót, legtöbbjük mögött Eugen Barbu és Corneliu Vadim Tudor állt. Több magyar értelmiségi is megállapította, nem néhány személy, hanem a magyar kultúra egésze ellen irányult kampányuk. 1982-ben megjelent Ion Lăncrănjan Cuvânt despre Transilvania (Erdélyről szólva) című könyve, egy vad magyarellenes támadás, amely természetesen nem láthatott volna nyomdafestéket a párt engedélye nélkül. Romániában a légkör már elviselhetetlen volt, de Lăncrănjan szerint a „sovén lenézés” és „a rasszista, hamis és romboló hatású felsőbbrendűségi érzés” feketíti be az országot, megfogalmazta azt is, hogy a fő elvárás minden román polgárral szemben a lojalitás. A Lăncrănjan által név szerint említett író, Méliusz József több panaszt is benyújtott az illetékes helyeken, és mivel látta, hogy ezeknek nincs eredménye, kilépett az Írószövetségből.
Méliusz (1909–1995) pedig nagyra tartott író volt, még a tankönyvekben is szerepelt. Temesváron született, előbb a budapesti műegyetem építészeti karára iratkozott be, később teológiát tanult Zürichben, Kolozsváron és Berlinben. Balos beállítottsága miatt már az illegalitásban tagja lett a Román Kommunista Pártnak, antifasiszta tevékenységéért börtönben is ült. A háború után a Romániai Magyar Írók Szövetségének volt egyik alapító tagja, 1945–1948 között titkára is. A Magyar Népi Szövetség vezetőinek üldözésekor ismét börtönbe került; 1955-ben rehabilitálták és kinevezték aligazgatónak az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadóhoz, majd 1968-ban a Román Írószövetség tiszteletbeli alelnöke, 1974-ben a Román Akadémia levelező tagja lett. Sírja a bukaresti Bellu katolikus temetőben van.
Az lett volna Lăncrănjan szerepe, hogy üzenetet közvetítsen a „hűtlen” magyarok felé? A könyvet 1995-ben egy újabb magyarellenes kampány tetőpontján újra kiadták.
1982-ben jelent meg két történész, Gheorghe Bodea és Vasile Suciu könyve, Arhanghelii Crucii (A kereszt arkangyalai), a Horthy-hatalom majszini atrocitásairól. A Securitate rögzítette Domokos Géza véleményét: az ilyen kiadványokkal csak azt erősítik, ami szétválasztja, nem pedig ami összeköti a román és a magyar népet, és „csak az egyik oldal alávalóságainak bemutatása a Román Kommunista Párt nemzetpolitikájától való elszakadáshoz vezethet”.
Ugyancsak 1982-ben Fazekas Jánost is leváltották minden tisztségéből, kényszernyugdíjba küldték. Az ürügyet maga Fazekas János fedte fel Domokos Gézának: Márton Áron püspök halálakor koszorút és részvétnyilvánítást küldött. Azonban a püspök már 1980-ban elhunyt, úgyhogy másnak kellett a bukása okának lennie. Sokkal valószínűbbnek hangzik Robotos Imre állítása, aki szerint Fazekas kegyvesztett lett Elena Ceaușescunál. Szokása volt ellentmondani neki, és egy esetben megkérdőjelezte Mihai Viteazul szerepét a fejedelemségek egyesítésében, azt mondta ugyanis, hogy a vajda nem a népfelkelés élén vonult be Gyulafehérvárra, hanem egy húszezres, székelyekből és magyar zsoldosokból álló sereggel.
A következő évben eltávolították A Hét vezetőségét.
1984-ben neves magyar személyiségeket zártak ki a Nemzetiségi Tanácsból: Domokos Gézát, Sütő Andrást, Király Károlyt, Gálfalvi Zsoltot, és ez akár jónak is tekinthető, hisz ott már semmi hasznosat nem lehetett tenni, Ceauşescut kellett dicsérni és elítélni Magyarország beavatkozását Románia belügyeibe – mondta Gálfalvi, eltávolítása kapcsán. Ebben az évben találták ki a „magyar nemzetiségű román” kifejezést is.
1985-ben felfüggesztették a tévé magyar adásának sugárzását; megszüntették a vidéki rádióadókat és az összes magnószalagot kidobták a jilavai börtön mellé.
Lassanként a magyarokat teljesen kiszorították a politikai, gazdasági és kulturális életből, és több, túlnyomórészt magyarlakta helységbe tömegesen telepítettek románokat. Ezzel párhuzamosan elkezdődött a falvak szisztematizálása, ami egyet jelentett a hagyományok és a nemzeti jelleg megsemmisítésével. A kegyelemdöfés azonban a tanügyet célozta meg. Ceauşescu a frissen végzett egyetemisták kihelyezésénél is sikeresen alkalmazta a népesség homogenizálását és a magyarok asszimilálását célzó törekvéseit, előszeretettel küldték őket Dobrudzsába, Moldvába vagy Olténiába; ott a magyarok sokszor kötöttek vegyes házasságot, gyermekeik pedig már román iskolába jártak. 1985-ben a Babeş–Bolyai Tudományegyetem mind a 22 magyar végzősét ilyen helyekre irányították; csak négyük jelentkezett az állást betölteni. A többiek visszautasították a kihelyezést, és az akkor érvényes szabályok szerint visszafizették az államnak a 8000 lejes tanítási költséget. Szakember hiányában a magyar iskolákban egyre több tantárgyat tanítottak románul, román igazgatókat neveztek ki, úgyhogy a magyarok végül megtűrtekké váltak saját iskoláikban.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. december 3.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest 38. (részletek)
A bukaresti magyar líceumot már a hetvenes években, Tulipánt Ilona igazgatósága alatt megpróbálták a szomszédos Iulia Hașdeu-líceumba olvasztani, de az igazgatónő és a szülői bizottság tagjai által aláírt, Fazekas Jánoshoz eljuttatott kérés megmentette az iskolát a felszámolástól. 1972–1988 között a szülői bizottság elnöke Lőrinczi Gyula volt, a katonai műszaki akadémia tanára, három gyermek édesapja. Kezdeményezésére ez idő alatt nyolc beadvánnyal fordultak a hatóságokhoz, a bukaresti magyar iskola hagyományaira hivatkozva tiltakoztak a tanárok alacsony szakmai felkészültsége és a magyar tanárok románokkal való helyettesítése miatt, ugyanis lassan már minden tantárgyat románul tanítottak.
Beadványaikat, amelyekben magyar matematika, fizika, angol–magyar szakos tanárok áthelyezését kérték más bukaresti iskolákból, általában válasz nélkül hagyták. Iuliu Furo tanügyminiszteri államtitkár, akit 1990 után a Nagyrománia Párt karolt fel, nem fogadta kihallgatásra a kérvényezőket, és a nyugdíjba vonuló magyar matematika-tanárnő helyett egy román mérnököt neveztek ki. 1985-ben a líceum alsó tagozatán (IX. osztály) egy párhuzamos, román nyelvű osztályt is indítottak, majd később már nem is indítottak magyar osztályt, azzal a céllal (ki tudja már, hányadszor?), hogy felszámolják a bukaresti magyar nyelvű tanítást. Válaszként a magyarok panaszaira, 1987-ben egy ellenőrző bizottságot küldtek az iskolába, a magyar tanárokat akarták megfélemlíteni és rávenni, hogy kérjék áthelyezésüket román iskolákba.
Az élet legapróbb részleteire is kiterjedő túlkapások tömkelegét kellett a magyaroknak elszenvedniük. Elsősorban az erdélyieknek: eltűnt a Székely (Secuiesc) megnevezés Udvarhely és Keresztúr városok nevéből; a születési bizonyítványokban a magyar keresztneveket lefordították, betiltották a magyar nyelv használatát az osztályfőnöki órákon, a magyar énekeket az iskolai évzáró ünnepségeken, s csak egyetlen, alaposan ellenőrzött tartalmú magyar vers elszavalását engedélyezték. A magyarellenes hisztéria új formát öltött, miután 1986-ban megjelent Budapesten a Magyar Tudományos Akadémia égisze alatt, Köpeczi Béla szerkesztésében a háromkötetes Erdély története. A román hatalom azonnal reagált: az Előre sorozatban közölte a felszólalásokat a magyar nemzetiségű dolgozók különböző megyei tanácsainak gyűlésein, ezekben a magyarok „tiltakoztak” a magyarországi hatóságok beavatkozása ellen, és éltették a párt „bölcs politikáját”. Az egész román sajtó megbélyegezte Magyarországot „irredenta és horthysta” lépése miatt. „Támogatóit” maga mögött tudva, a ceausiszta hatalomnak sikerült megakadályoznia a magyar konzulátus megnyitását Kolozsváron, az alkalmazottaknak 48 órán belül kellett elhagyniuk az országot. És bár már teljesen elkészült és felszerelték, nem volt lehetséges a bukaresti Magyar Kulturális Központ megnyitása sem. 1986-ban megjelent egy tanulmánykötet, A történelemhamisítás veszélyes játéka (Jocul periculos al falsificării istoriei) címmel, Ştefan Pascu akadémikus és Ştefan Ştefănescu egyetemi tanár szerkesztésében, több neves történész – Mircea Muşat, Florin Constantiniu, Cristian Popişteanu, Dinu C. Giurescu, Victoria Moisiuc – írásaival. A vádak elsősorban a magyarországi történészek ellen irányultak, de egy kerekasztal-beszélgetés során, amelyen Ion Coja, Gabriel Ţepelea és Mihai Ungheanu is részt vett, átbeszélték a moldvai csángó tanító, Dumitru Mărtinaş „drámáját”, aki az egy évvel korábban megjelent könyvében kétségbe vonta a csángók magyar származását, és aki szerint a csángók Székelyföldről származó románok, akiket már a XIII. században a katolikus hitre térítettek. A Román Akadémia által 1989 után kiadott történelmi írás nem vesz tudomást a Kárpátokon kívül még ma is élő csángókról. A kerekasztal-beszélgetés résztvevői közül többen 1990 után a Nagyrománia Pártban kötöttek ki.
1988-ban megjelent Francisc Păcurariu Românii şi maghiarii de-a lungul veacurilor (Románok és magyarok az évszázadok során) című, a párt politikájának szellemében megírt könyve. A magyarok csak mímelték, hogy támogatják a párt tulajdonképpen ellenük irányuló politikáját, de ugyanezt nem mondhatjuk el a románokról. Bár Ceauşescu politikája már rég nem egyezett a nép akaratával, a románokra mégis nagymértékben hatott az állam magyarellenessége, állapította meg Domokos Géza. A manipulálás mindig is nagyon hatásos stratégia volt. Ceauşescu megteremtette az új embert, aki „egy hazát, egy nemzetet, egy nyelvet” akar, és a magyarokat tartotta a román nemzetre leselkedő legnagyobb veszélynek.
Erdélyben a magyarok kivándorlása tömegméreteket öltött. 1988-ban például csak Nagyszalontáról 150 fiatal távozott egyetlen hónap alatt. 1985–1990 között mintegy 33 ezer magyar vándorolt ki Romániából; a Bukarestből kitelepültek száma nem ismert. Kiemelten értékes értelmiségiek is távoztak, az itthon maradottakat pedig megfélemlítették és félreállították. (...) Nincsenek további konkrét adataink a bukaresti magyarok Securitate általi meghurcoltatásairól. Számunkra ismeretlen okok miatt 1981-ben elbocsátották Cselényi László rendezőt (sz. 1951) a tévé magyar szerkesztőségétől. 1983-ban kivándorolt, és sikerült ugyancsak a tévénél elhelyezkednie; 2005-ben a Duna TV igazgatójának nevezték ki.
Csiki László szerkesztőt sokat zaklatta a Securitate, de részleteket erről sohasem árult el. Csak annyit mondott el, hogy kirúgták, és megvonták a közlési jogát; három évig álnév alatt jelentek meg írásai, utána pedig Magyarországra költözött. A Securitate házkutatásairól sem tudunk közelebbit, Horváth Andor esetét leszámítva. 1988-ban elkoboztak tőle 32 darab 1986 után megjelent könyvet és minden otthonában talált magyar folyóiratot. A hatóságok egy tanulmányt kerestek, amelyet Alin Teodorescu írt, és Magyarországra szánt, és amelyet Horváth Andornak kellett volna lefordítania. Néhány napos kihallgatás után leszálltak róla.
A terror és a nélkülözés elviselhetetlenné vált. Az írók egy beadványt akartak szerkeszteni, amelyet a pártszervekhez nyújtottak volna be; nem ez lett volna az első ilyen próbálkozás. Domokos Gézát, az Írószövetség alelnökét felkereste Mircea Dinescu, hogy meggyőzze, ő is írja alá a beadványt. Domokos Géza feltételül szabta, hogy a beadvány térjen ki a magyar kisebbség helyzetére, önazonosságához, hagyományai ápolásához és anyaországi kapcsolataihoz való jogára is. A bátrabb értelmiségiek is csak szóban vagy magánlevelezésükben támogatták a jogaiktól és önérzetüktől megfosztottakat. Ilyen gesztusokat Domokos Géza is tett, nem is egyszer. A legismertebb eset C. V. Tudornak a Saturnalii című, 1984-ben megjelent kötete zsidóellenes mocskolódásaival kapcsolatos. Domokos Géza levélben biztosította támogatásáról a bukaresti Zsidó Konföderációt; maga Moses Rosen főrabbi válaszolt neki, meghívta a zsidók deportálásának 40. évfordulóján tartott megemlékezésre. A szertartáson Elie Wiesel, a későbbi Nobel-békedíjas is részt vett. Domokos Gézát figyelmeztették a pártbizottságtól, hogy nem tartotta be az érvényes szabályzatot, amely szerint kötelessége értesíteni a hatóságokat, ha olyan eseményen vesz részt, ahol külföldiek is vannak, de azt is az illetékesek tudomására kellett volna hoznia, hogy fel kíván szólalni. Magyarok más, rendkívüli tettei nem maradtak fenn. Ez jogosította fel Ágoston Hugót (aki a román rádió és televízió vezetőségi tagja volt 2010-ig) arra, hogy kijelentse: a Balkánon, Caragiale országában a kompromisszum, a hatalommal kötött egyezség fogalma elég kétértelmű. Pár kivételtől eltekintve Romániában nem léteztek igazi disszidensek, ellenállás sem volt a szó valós értelmében: ,,egyik sem volt igazi, sem a hűség, sem az ellenállás”.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A bukaresti magyar líceumot már a hetvenes években, Tulipánt Ilona igazgatósága alatt megpróbálták a szomszédos Iulia Hașdeu-líceumba olvasztani, de az igazgatónő és a szülői bizottság tagjai által aláírt, Fazekas Jánoshoz eljuttatott kérés megmentette az iskolát a felszámolástól. 1972–1988 között a szülői bizottság elnöke Lőrinczi Gyula volt, a katonai műszaki akadémia tanára, három gyermek édesapja. Kezdeményezésére ez idő alatt nyolc beadvánnyal fordultak a hatóságokhoz, a bukaresti magyar iskola hagyományaira hivatkozva tiltakoztak a tanárok alacsony szakmai felkészültsége és a magyar tanárok románokkal való helyettesítése miatt, ugyanis lassan már minden tantárgyat románul tanítottak.
Beadványaikat, amelyekben magyar matematika, fizika, angol–magyar szakos tanárok áthelyezését kérték más bukaresti iskolákból, általában válasz nélkül hagyták. Iuliu Furo tanügyminiszteri államtitkár, akit 1990 után a Nagyrománia Párt karolt fel, nem fogadta kihallgatásra a kérvényezőket, és a nyugdíjba vonuló magyar matematika-tanárnő helyett egy román mérnököt neveztek ki. 1985-ben a líceum alsó tagozatán (IX. osztály) egy párhuzamos, román nyelvű osztályt is indítottak, majd később már nem is indítottak magyar osztályt, azzal a céllal (ki tudja már, hányadszor?), hogy felszámolják a bukaresti magyar nyelvű tanítást. Válaszként a magyarok panaszaira, 1987-ben egy ellenőrző bizottságot küldtek az iskolába, a magyar tanárokat akarták megfélemlíteni és rávenni, hogy kérjék áthelyezésüket román iskolákba.
Az élet legapróbb részleteire is kiterjedő túlkapások tömkelegét kellett a magyaroknak elszenvedniük. Elsősorban az erdélyieknek: eltűnt a Székely (Secuiesc) megnevezés Udvarhely és Keresztúr városok nevéből; a születési bizonyítványokban a magyar keresztneveket lefordították, betiltották a magyar nyelv használatát az osztályfőnöki órákon, a magyar énekeket az iskolai évzáró ünnepségeken, s csak egyetlen, alaposan ellenőrzött tartalmú magyar vers elszavalását engedélyezték. A magyarellenes hisztéria új formát öltött, miután 1986-ban megjelent Budapesten a Magyar Tudományos Akadémia égisze alatt, Köpeczi Béla szerkesztésében a háromkötetes Erdély története. A román hatalom azonnal reagált: az Előre sorozatban közölte a felszólalásokat a magyar nemzetiségű dolgozók különböző megyei tanácsainak gyűlésein, ezekben a magyarok „tiltakoztak” a magyarországi hatóságok beavatkozása ellen, és éltették a párt „bölcs politikáját”. Az egész román sajtó megbélyegezte Magyarországot „irredenta és horthysta” lépése miatt. „Támogatóit” maga mögött tudva, a ceausiszta hatalomnak sikerült megakadályoznia a magyar konzulátus megnyitását Kolozsváron, az alkalmazottaknak 48 órán belül kellett elhagyniuk az országot. És bár már teljesen elkészült és felszerelték, nem volt lehetséges a bukaresti Magyar Kulturális Központ megnyitása sem. 1986-ban megjelent egy tanulmánykötet, A történelemhamisítás veszélyes játéka (Jocul periculos al falsificării istoriei) címmel, Ştefan Pascu akadémikus és Ştefan Ştefănescu egyetemi tanár szerkesztésében, több neves történész – Mircea Muşat, Florin Constantiniu, Cristian Popişteanu, Dinu C. Giurescu, Victoria Moisiuc – írásaival. A vádak elsősorban a magyarországi történészek ellen irányultak, de egy kerekasztal-beszélgetés során, amelyen Ion Coja, Gabriel Ţepelea és Mihai Ungheanu is részt vett, átbeszélték a moldvai csángó tanító, Dumitru Mărtinaş „drámáját”, aki az egy évvel korábban megjelent könyvében kétségbe vonta a csángók magyar származását, és aki szerint a csángók Székelyföldről származó románok, akiket már a XIII. században a katolikus hitre térítettek. A Román Akadémia által 1989 után kiadott történelmi írás nem vesz tudomást a Kárpátokon kívül még ma is élő csángókról. A kerekasztal-beszélgetés résztvevői közül többen 1990 után a Nagyrománia Pártban kötöttek ki.
1988-ban megjelent Francisc Păcurariu Românii şi maghiarii de-a lungul veacurilor (Románok és magyarok az évszázadok során) című, a párt politikájának szellemében megírt könyve. A magyarok csak mímelték, hogy támogatják a párt tulajdonképpen ellenük irányuló politikáját, de ugyanezt nem mondhatjuk el a románokról. Bár Ceauşescu politikája már rég nem egyezett a nép akaratával, a románokra mégis nagymértékben hatott az állam magyarellenessége, állapította meg Domokos Géza. A manipulálás mindig is nagyon hatásos stratégia volt. Ceauşescu megteremtette az új embert, aki „egy hazát, egy nemzetet, egy nyelvet” akar, és a magyarokat tartotta a román nemzetre leselkedő legnagyobb veszélynek.
Erdélyben a magyarok kivándorlása tömegméreteket öltött. 1988-ban például csak Nagyszalontáról 150 fiatal távozott egyetlen hónap alatt. 1985–1990 között mintegy 33 ezer magyar vándorolt ki Romániából; a Bukarestből kitelepültek száma nem ismert. Kiemelten értékes értelmiségiek is távoztak, az itthon maradottakat pedig megfélemlítették és félreállították. (...) Nincsenek további konkrét adataink a bukaresti magyarok Securitate általi meghurcoltatásairól. Számunkra ismeretlen okok miatt 1981-ben elbocsátották Cselényi László rendezőt (sz. 1951) a tévé magyar szerkesztőségétől. 1983-ban kivándorolt, és sikerült ugyancsak a tévénél elhelyezkednie; 2005-ben a Duna TV igazgatójának nevezték ki.
Csiki László szerkesztőt sokat zaklatta a Securitate, de részleteket erről sohasem árult el. Csak annyit mondott el, hogy kirúgták, és megvonták a közlési jogát; három évig álnév alatt jelentek meg írásai, utána pedig Magyarországra költözött. A Securitate házkutatásairól sem tudunk közelebbit, Horváth Andor esetét leszámítva. 1988-ban elkoboztak tőle 32 darab 1986 után megjelent könyvet és minden otthonában talált magyar folyóiratot. A hatóságok egy tanulmányt kerestek, amelyet Alin Teodorescu írt, és Magyarországra szánt, és amelyet Horváth Andornak kellett volna lefordítania. Néhány napos kihallgatás után leszálltak róla.
A terror és a nélkülözés elviselhetetlenné vált. Az írók egy beadványt akartak szerkeszteni, amelyet a pártszervekhez nyújtottak volna be; nem ez lett volna az első ilyen próbálkozás. Domokos Gézát, az Írószövetség alelnökét felkereste Mircea Dinescu, hogy meggyőzze, ő is írja alá a beadványt. Domokos Géza feltételül szabta, hogy a beadvány térjen ki a magyar kisebbség helyzetére, önazonosságához, hagyományai ápolásához és anyaországi kapcsolataihoz való jogára is. A bátrabb értelmiségiek is csak szóban vagy magánlevelezésükben támogatták a jogaiktól és önérzetüktől megfosztottakat. Ilyen gesztusokat Domokos Géza is tett, nem is egyszer. A legismertebb eset C. V. Tudornak a Saturnalii című, 1984-ben megjelent kötete zsidóellenes mocskolódásaival kapcsolatos. Domokos Géza levélben biztosította támogatásáról a bukaresti Zsidó Konföderációt; maga Moses Rosen főrabbi válaszolt neki, meghívta a zsidók deportálásának 40. évfordulóján tartott megemlékezésre. A szertartáson Elie Wiesel, a későbbi Nobel-békedíjas is részt vett. Domokos Gézát figyelmeztették a pártbizottságtól, hogy nem tartotta be az érvényes szabályzatot, amely szerint kötelessége értesíteni a hatóságokat, ha olyan eseményen vesz részt, ahol külföldiek is vannak, de azt is az illetékesek tudomására kellett volna hoznia, hogy fel kíván szólalni. Magyarok más, rendkívüli tettei nem maradtak fenn. Ez jogosította fel Ágoston Hugót (aki a román rádió és televízió vezetőségi tagja volt 2010-ig) arra, hogy kijelentse: a Balkánon, Caragiale országában a kompromisszum, a hatalommal kötött egyezség fogalma elég kétértelmű. Pár kivételtől eltekintve Romániában nem léteztek igazi disszidensek, ellenállás sem volt a szó valós értelmében: ,,egyik sem volt igazi, sem a hűség, sem az ellenállás”.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. december 10.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest 39. (részletek)
Lehet még szó a holnapról?
Ceaușescunak sikerült megalkotnia az új embert, aki kettős nyelvezetet használt, akinek a hazugság léte természetes velejárójává vált, aki megjátszotta a lelkesedést és a „mélységes hálát” megalázója és kínzója iránt. Nem csoda, hogy a leghevesebb és legvadabb tapsolnokok szempillantásnyi idő alatt és minden nehézség nélkül meggyőződéses demokratává váltak. A román társadalom mindmáig tartó súlyos erkölcsi válsága miatt lehetetlen megtudni, hogy az 1989. decemberi eseményekben élen járók közül ki volt jóhiszemű résztvevő, és ki teljesített még ekkor is „megfigyelői” szolgálatot, vagy kinek kellett feladatként társait, barátait, a tömeget befolyásolnia, manipulálnia.
Az állambiztonsági hivatalok dossziéinak nyilvánosságra hozatala más volt a kommunista országokban (részben Romániában is megtörtént), nyilvánvalóvá tette, hogy nemegyszer a legjobb barát volt a feljelentő; a magyarokat amúgy is mindig szemmel tartotta a Securitate. A kétszínűség, a kiváltságokért folyó hajsza, a szolgalelkűség, gyávaság, az opportunizmus, a felkapaszkodás biztos útját egyengető feljelentések olyan jellembeli vagy magatartásbeli tulajdonságok, amelyek akadályozták a társadalom 1989 utáni újjászületéséhez minden téren égetően fontos és gyökeres változásokat. Az értékzavar, és a Securitate ügynökeinek sokarcúsága szempontjából is sokatmondó a december 21–22-i bukaresti események egyik résztvevője, az ellentmondásos Iosif Dan (1950–2007) figurája. Barátai Ioșcának becézték (a magyar Jóskából), és valóban jól tudott magyarul. Nem egészen tiszta, hogy a barikád melyik oldalán állt azokban a szörnyű napokban. Később mindig vadul támadta a demokratikus erőket, és hevesen védte a forradalmárok előjogait, a szenátus elé láncolta magát, pedig akiknek védelmére kelt, javarészt szélhámosok voltak, kik csak megvásárolták a kiapadhatatlan kiváltságokkal járó forradalmárigazolványaikat. Rejtély marad, hogyan sikerült a rendszerváltás után mindig a hatalom közelében maradnia képviselőként és Ion Iliescu elnök tanácsadójaként. Még a Hűséges Szolgálat Érdemrend lovagi fokozatával is kitüntették.
A 17 bukaresti értelmiségivel készített interjúi során Bányai Éva a kollaboráció és az akarva-akaratlan megkötött kompromisszumok kérdését is felvetette. A megkérdezettek ekkor is, de más alkalmakkal is tagadták, hogy az egykori titkosszolgálat ügynökei vagy aktív tisztjei lettek volna, habár 1989-ben szárnyra keltek kósza hírek a Securitatéval kollaboráló magyarokról, mi több, a kilencvenes évek elején még meg is jelent néhány újságcikk a témában, később azonban teljes lett a csend. A híresztelések szerint ezen a 17-es listán is található néhány feltételezett kollaboráns, és talán ez még csak a jéghegy csúcsa.
A vezető állást betöltőknek kötelességük volt együttműködni a Securitatéval, nyilatkozta egyszer egy hivatalnoknő, aki egész életében az egyházi főosztályon dolgozott. Úgy tűnik azonban, nem csak a vezetők voltak a Securitatete potenciális ügynökei, a beszervezésnek léteztek sokkal perverzebb módszerei és eszközei. Közismert, hogy a kommunista hatalom legszívesebben Isten minden szolgáját beszervezte volna, és tegyük hozzá, ezen a téren elért eredményei nem voltak jelentéktelenek, hisz láthattuk, milyen pánikba estek a papok, és kérték, hogy vegyék ki őket a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság működését szabályozó törvény kollaboránsok felfedésére vonatkozó részének hatálya alól. A Szegedre áttelepedett történész, Molnár János Szigorúan ellenőrzött Evangélium című könyve fellebbenti kissé a fátylat az egykor együttműködő lelkészek tevékenységéről. Adatai az országos bizottság bukaresti levéltári anyagának feldolgozásából származnak, és csak a romániai magyar protestáns (kálvinista, lutheránus és unitárius) papokra vonatkoznak. A szerző saját bevallása szerint a leleplezések miatt az egyik leggyűlöltebb magyarrá vált. Listáin több bukaresti pap is szerepel: Rapp Károly evangélikus lelkész (fedőnevei Radu Ioan/Enyedi Zoltán), a reformátusok közül Székely Károly (fedőneve Tisza, őt kizárásos alapon azonosították), Albu Zoltán (fedőnevei Albert/István/Zamfir; összekötő tisztje Marin Dumitru) és Szőcs Endre, az egyházi főosztály felügyelője (fedőneve: Zöldi).
Párhuzamosan feltűnik egy Buick fedőnevű informátor, aki szintén az egyházi főosztályon dolgozott 1952 körül, és egy másik, Traian fedőnevű, aki úgy tűnik, a Petőfi Ház 80-as évekbeli igazgatója lehetett. A galaci pap, Szőcs György Endre (fedőneve Kelemen Jozsef/Szatmari és Szilaghi – 1989) neve is szerepel a besúgók közt.
A magyarság vezetői kerülték a besúgók/kollaboránsok átvilágítását, és ez alkalmat teremtett egyeseknek, hogy a magyarok jogainak védője szerepében tetszeleghessenek. Az is igaz, hogy a vonatkozó törvény is későn, csak 1999 végén jelent meg, hatévnyi huzavona és a Constantin-Ticu Dumitrescu, egykori politikai fogoly által benyújtott tervezet nagymértékű megváltoztatása után. A törvény fő hiányossága, hogy csak az együttműködőket és besúgókat fedi föl, akik közül nem is kevesen valójában a kommunista terror áldozatai voltak, de nem lép fel az életek ezreit tönkretevő terror és megtorlások igazi végrehajtóival szemben.
Az egykori besúgók felfedése annál is inkább szükséges lett volna, mivel a több évtizedes együttélés a balkáni erkölcsökkel nagymértékben megváltoztatta a magyarok magatartását. Már nem igaz az erdélyiekről és a magyarokról kialakult modernkori bukaresti kép, melyet Adrian Majuru még így fogalmazott meg: a komoly és becsületes „erdélyieket együttesen és általában teljesen megbízhatónak, tiszteletre méltónak, mindig figyelmesnek tekintik”. Átkelve a Kárpátokon a magyarok más, sokkal lazább, kényelmesebb értékrenddel találkoztak, melyhez nagyon gyorsan alkalmazkodtak, igyekezvén minél többet átvenni a „regáti dörzsöltségből”, hogy ne verjék őket át, ne legyenek balekok, áldozatok. A becsületes és jól elvégzett munka, a lelkiismeretesség, felelősségtudat, szorgalom már rég nem volt kifizetődő. Szilágyi N. Sándor, a Kriterion egykori szerkesztője, aki 18 évig élt Bukarestben, is utal ezekre az új „értékekre”, de ő még hisz az erdélyiek erényeiben: ,,Ebben a világban az életrevalóság igen magasan helyezkedik el az értékskálán, jóval a mi fogalmaink szerinti becsületesség vagy az igazmondás fölött”, az átejtés a román kultúra lényegi összetevője. Az 1989. decemberi események kavarodásában a bukaresti magyarok nagyon gyorsan szerveződni kezdtek, Domokos Gézát már december 22-én bevették a Nemzeti Megmentési Front vezetésébe. Egy ausztrál újságíróval folytatott telefonbeszélgetésében tette közhírré a Magyar Demokrata Tanács megalakulását, és hogy reméli, az ország új vezetése, de a román nép is támogatja majd, hogy a magyarok visszaszerezzék régi iskoláikat és újraalakítsák régi kulturális intézményeiket. Domokos Géza erkölcsi kötelességnek tartotta a magyarok identitásának megőrzését, jogaik védelmét, de a románok és magyarok közti összhang megteremtését is.
Másnap reggel meglátogatta régi barátja, Demény Lajos, három másik bukarestivel, Tüdős István pszichológussal és két vegyészmérnökkel, Verestóy Attila kutatóval és Lányi Szabolcs egyetemi adjunktussal. Lányi részt vett a forradalom eseményeiben, és december 21–22-én börtönben ült Jilaván. A négy vendég már egy előre megírt szöveggel érkezett, amely szerint bejelentik a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (az RMDSZ) megalakulását. Az új alakulat 1990. január 26-án vált jogi személlyé. A székhelye több mint egy évtizedig a Herăstrău utca 13. szám alatt volt, az RKP vezetőségének egyik korábbi protokollvillájában. A villa a szövetség tulajdonába került, de az épület visszaszolgáltatása után a székhely átköltözött az Avram Iancu utca 8. szám alá, a Foișorul de Foc (Tűztorony) környékére.
Az új politikai alakulat emblémáját, a stilizált tulipánt az ekkor még egyetemista Bitay András Ödön (sz. 1963, Bukarest) készítette, ő 1991-ben végzett a Képzőművészeti Intézetben. Hamarosan kitört a román közmédiában a magyarellenes hisztéria, amely aztán évekig eltartott. Az egész egy, a köztelevízióban sugárzott hírrel kezdődött, amelyben beszámoltak néhány milicista meggyilkolásáról Székelyföldön. Mivel ezt románellenes cselekedetként könyvelték el, a vétkesekre nem volt érvényes a több mint 1000 áldozatot követelő forradalom idején elkövetett tettekre vonatkozó amnesztia. A kirobbanó román nacionalizmus arra kényszerítette a magyarokat, hogy félretegyék erkölcsi aggályaikat, és így sokszor egykori párttitkárok kerültek felelős állásokba, vagy éppen olyan személyek, akik legalábbis bocsánatkéréssel tartoztak volna a Ceaușescu rendszer alatti magatartásukért, állapította meg Domokos Géza. Sokkal fontosabbnak tűnt, hogy a magyarság egységes maradjon, és ez nagyon megfelelt az egykori besúgóknak és pártembereknek. Hamarosan a magyarságon belül is feszültségekhez vezetett a hatalomért folyó harc. Ezt tetézték a román nacionalisták, a Vatra Românească vagy a Radu Ciontea, majd Gheorghe Funar vezette Román Nemzeti Egységpárt, de a Corneliu Vadim Tudor-féle Nagyrománia Párt vad támadásai is. Ezt csak szította Ion Iliescu elnök és Petre Roman miniszterelnök intoleráns viszonyulása a magyarokhoz, akiket nem övezett szimpátia a többi párt részéről sem, senki sem merte pártfogolni őket, mivel a botrányokkal teli szélsőséges nacionalista lapoknak nagyszámú, hűséges és fanatikus magyarellenes olvasótábora volt, és féltek elveszítik ezek szavazatait. A toleránsabb románok eléggé nehéz helyzetbe kerültek, ahogy ezt Tamás Gáspár Miklós megállapította: ,,Nem irigylem a magyarok jogaikért küzdő román barátainkat. Harcolniuk kell önmagukkal, ellenfeleikkel, partnereikkel, végső soron Románia egész múltjával.” A demokratikusnak mondott lapok, mint a România liberă, sem rettentek vissza attól, hogy állandóan támadják a magyarokat, és akár a történelmet is elferdítsék. (folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Lehet még szó a holnapról?
Ceaușescunak sikerült megalkotnia az új embert, aki kettős nyelvezetet használt, akinek a hazugság léte természetes velejárójává vált, aki megjátszotta a lelkesedést és a „mélységes hálát” megalázója és kínzója iránt. Nem csoda, hogy a leghevesebb és legvadabb tapsolnokok szempillantásnyi idő alatt és minden nehézség nélkül meggyőződéses demokratává váltak. A román társadalom mindmáig tartó súlyos erkölcsi válsága miatt lehetetlen megtudni, hogy az 1989. decemberi eseményekben élen járók közül ki volt jóhiszemű résztvevő, és ki teljesített még ekkor is „megfigyelői” szolgálatot, vagy kinek kellett feladatként társait, barátait, a tömeget befolyásolnia, manipulálnia.
Az állambiztonsági hivatalok dossziéinak nyilvánosságra hozatala más volt a kommunista országokban (részben Romániában is megtörtént), nyilvánvalóvá tette, hogy nemegyszer a legjobb barát volt a feljelentő; a magyarokat amúgy is mindig szemmel tartotta a Securitate. A kétszínűség, a kiváltságokért folyó hajsza, a szolgalelkűség, gyávaság, az opportunizmus, a felkapaszkodás biztos útját egyengető feljelentések olyan jellembeli vagy magatartásbeli tulajdonságok, amelyek akadályozták a társadalom 1989 utáni újjászületéséhez minden téren égetően fontos és gyökeres változásokat. Az értékzavar, és a Securitate ügynökeinek sokarcúsága szempontjából is sokatmondó a december 21–22-i bukaresti események egyik résztvevője, az ellentmondásos Iosif Dan (1950–2007) figurája. Barátai Ioșcának becézték (a magyar Jóskából), és valóban jól tudott magyarul. Nem egészen tiszta, hogy a barikád melyik oldalán állt azokban a szörnyű napokban. Később mindig vadul támadta a demokratikus erőket, és hevesen védte a forradalmárok előjogait, a szenátus elé láncolta magát, pedig akiknek védelmére kelt, javarészt szélhámosok voltak, kik csak megvásárolták a kiapadhatatlan kiváltságokkal járó forradalmárigazolványaikat. Rejtély marad, hogyan sikerült a rendszerváltás után mindig a hatalom közelében maradnia képviselőként és Ion Iliescu elnök tanácsadójaként. Még a Hűséges Szolgálat Érdemrend lovagi fokozatával is kitüntették.
A 17 bukaresti értelmiségivel készített interjúi során Bányai Éva a kollaboráció és az akarva-akaratlan megkötött kompromisszumok kérdését is felvetette. A megkérdezettek ekkor is, de más alkalmakkal is tagadták, hogy az egykori titkosszolgálat ügynökei vagy aktív tisztjei lettek volna, habár 1989-ben szárnyra keltek kósza hírek a Securitatéval kollaboráló magyarokról, mi több, a kilencvenes évek elején még meg is jelent néhány újságcikk a témában, később azonban teljes lett a csend. A híresztelések szerint ezen a 17-es listán is található néhány feltételezett kollaboráns, és talán ez még csak a jéghegy csúcsa.
A vezető állást betöltőknek kötelességük volt együttműködni a Securitatéval, nyilatkozta egyszer egy hivatalnoknő, aki egész életében az egyházi főosztályon dolgozott. Úgy tűnik azonban, nem csak a vezetők voltak a Securitatete potenciális ügynökei, a beszervezésnek léteztek sokkal perverzebb módszerei és eszközei. Közismert, hogy a kommunista hatalom legszívesebben Isten minden szolgáját beszervezte volna, és tegyük hozzá, ezen a téren elért eredményei nem voltak jelentéktelenek, hisz láthattuk, milyen pánikba estek a papok, és kérték, hogy vegyék ki őket a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság működését szabályozó törvény kollaboránsok felfedésére vonatkozó részének hatálya alól. A Szegedre áttelepedett történész, Molnár János Szigorúan ellenőrzött Evangélium című könyve fellebbenti kissé a fátylat az egykor együttműködő lelkészek tevékenységéről. Adatai az országos bizottság bukaresti levéltári anyagának feldolgozásából származnak, és csak a romániai magyar protestáns (kálvinista, lutheránus és unitárius) papokra vonatkoznak. A szerző saját bevallása szerint a leleplezések miatt az egyik leggyűlöltebb magyarrá vált. Listáin több bukaresti pap is szerepel: Rapp Károly evangélikus lelkész (fedőnevei Radu Ioan/Enyedi Zoltán), a reformátusok közül Székely Károly (fedőneve Tisza, őt kizárásos alapon azonosították), Albu Zoltán (fedőnevei Albert/István/Zamfir; összekötő tisztje Marin Dumitru) és Szőcs Endre, az egyházi főosztály felügyelője (fedőneve: Zöldi).
Párhuzamosan feltűnik egy Buick fedőnevű informátor, aki szintén az egyházi főosztályon dolgozott 1952 körül, és egy másik, Traian fedőnevű, aki úgy tűnik, a Petőfi Ház 80-as évekbeli igazgatója lehetett. A galaci pap, Szőcs György Endre (fedőneve Kelemen Jozsef/Szatmari és Szilaghi – 1989) neve is szerepel a besúgók közt.
A magyarság vezetői kerülték a besúgók/kollaboránsok átvilágítását, és ez alkalmat teremtett egyeseknek, hogy a magyarok jogainak védője szerepében tetszeleghessenek. Az is igaz, hogy a vonatkozó törvény is későn, csak 1999 végén jelent meg, hatévnyi huzavona és a Constantin-Ticu Dumitrescu, egykori politikai fogoly által benyújtott tervezet nagymértékű megváltoztatása után. A törvény fő hiányossága, hogy csak az együttműködőket és besúgókat fedi föl, akik közül nem is kevesen valójában a kommunista terror áldozatai voltak, de nem lép fel az életek ezreit tönkretevő terror és megtorlások igazi végrehajtóival szemben.
Az egykori besúgók felfedése annál is inkább szükséges lett volna, mivel a több évtizedes együttélés a balkáni erkölcsökkel nagymértékben megváltoztatta a magyarok magatartását. Már nem igaz az erdélyiekről és a magyarokról kialakult modernkori bukaresti kép, melyet Adrian Majuru még így fogalmazott meg: a komoly és becsületes „erdélyieket együttesen és általában teljesen megbízhatónak, tiszteletre méltónak, mindig figyelmesnek tekintik”. Átkelve a Kárpátokon a magyarok más, sokkal lazább, kényelmesebb értékrenddel találkoztak, melyhez nagyon gyorsan alkalmazkodtak, igyekezvén minél többet átvenni a „regáti dörzsöltségből”, hogy ne verjék őket át, ne legyenek balekok, áldozatok. A becsületes és jól elvégzett munka, a lelkiismeretesség, felelősségtudat, szorgalom már rég nem volt kifizetődő. Szilágyi N. Sándor, a Kriterion egykori szerkesztője, aki 18 évig élt Bukarestben, is utal ezekre az új „értékekre”, de ő még hisz az erdélyiek erényeiben: ,,Ebben a világban az életrevalóság igen magasan helyezkedik el az értékskálán, jóval a mi fogalmaink szerinti becsületesség vagy az igazmondás fölött”, az átejtés a román kultúra lényegi összetevője. Az 1989. decemberi események kavarodásában a bukaresti magyarok nagyon gyorsan szerveződni kezdtek, Domokos Gézát már december 22-én bevették a Nemzeti Megmentési Front vezetésébe. Egy ausztrál újságíróval folytatott telefonbeszélgetésében tette közhírré a Magyar Demokrata Tanács megalakulását, és hogy reméli, az ország új vezetése, de a román nép is támogatja majd, hogy a magyarok visszaszerezzék régi iskoláikat és újraalakítsák régi kulturális intézményeiket. Domokos Géza erkölcsi kötelességnek tartotta a magyarok identitásának megőrzését, jogaik védelmét, de a románok és magyarok közti összhang megteremtését is.
Másnap reggel meglátogatta régi barátja, Demény Lajos, három másik bukarestivel, Tüdős István pszichológussal és két vegyészmérnökkel, Verestóy Attila kutatóval és Lányi Szabolcs egyetemi adjunktussal. Lányi részt vett a forradalom eseményeiben, és december 21–22-én börtönben ült Jilaván. A négy vendég már egy előre megírt szöveggel érkezett, amely szerint bejelentik a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (az RMDSZ) megalakulását. Az új alakulat 1990. január 26-án vált jogi személlyé. A székhelye több mint egy évtizedig a Herăstrău utca 13. szám alatt volt, az RKP vezetőségének egyik korábbi protokollvillájában. A villa a szövetség tulajdonába került, de az épület visszaszolgáltatása után a székhely átköltözött az Avram Iancu utca 8. szám alá, a Foișorul de Foc (Tűztorony) környékére.
Az új politikai alakulat emblémáját, a stilizált tulipánt az ekkor még egyetemista Bitay András Ödön (sz. 1963, Bukarest) készítette, ő 1991-ben végzett a Képzőművészeti Intézetben. Hamarosan kitört a román közmédiában a magyarellenes hisztéria, amely aztán évekig eltartott. Az egész egy, a köztelevízióban sugárzott hírrel kezdődött, amelyben beszámoltak néhány milicista meggyilkolásáról Székelyföldön. Mivel ezt románellenes cselekedetként könyvelték el, a vétkesekre nem volt érvényes a több mint 1000 áldozatot követelő forradalom idején elkövetett tettekre vonatkozó amnesztia. A kirobbanó román nacionalizmus arra kényszerítette a magyarokat, hogy félretegyék erkölcsi aggályaikat, és így sokszor egykori párttitkárok kerültek felelős állásokba, vagy éppen olyan személyek, akik legalábbis bocsánatkéréssel tartoztak volna a Ceaușescu rendszer alatti magatartásukért, állapította meg Domokos Géza. Sokkal fontosabbnak tűnt, hogy a magyarság egységes maradjon, és ez nagyon megfelelt az egykori besúgóknak és pártembereknek. Hamarosan a magyarságon belül is feszültségekhez vezetett a hatalomért folyó harc. Ezt tetézték a román nacionalisták, a Vatra Românească vagy a Radu Ciontea, majd Gheorghe Funar vezette Román Nemzeti Egységpárt, de a Corneliu Vadim Tudor-féle Nagyrománia Párt vad támadásai is. Ezt csak szította Ion Iliescu elnök és Petre Roman miniszterelnök intoleráns viszonyulása a magyarokhoz, akiket nem övezett szimpátia a többi párt részéről sem, senki sem merte pártfogolni őket, mivel a botrányokkal teli szélsőséges nacionalista lapoknak nagyszámú, hűséges és fanatikus magyarellenes olvasótábora volt, és féltek elveszítik ezek szavazatait. A toleránsabb románok eléggé nehéz helyzetbe kerültek, ahogy ezt Tamás Gáspár Miklós megállapította: ,,Nem irigylem a magyarok jogaikért küzdő román barátainkat. Harcolniuk kell önmagukkal, ellenfeleikkel, partnereikkel, végső soron Románia egész múltjával.” A demokratikusnak mondott lapok, mint a România liberă, sem rettentek vissza attól, hogy állandóan támadják a magyarokat, és akár a történelmet is elferdítsék. (folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. december 17.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest 40. (részletek)
Hamis hírek terjesztésével többször is szítottak gyűlöletet: az iskolák háborújában, március 15. ünneplésekor, majd az ezeket követő marosvásárhelyi véres események idején, de augusztus 30-án, a bécsi döntés évfordulóján és december 1-jén, Románia nemzeti ünnepén is.
A mindent rosszakarattal, torzítva tálaló sajtó, az országos rádióadók és a tévé segítségével egy-kettőre fel lehetett hergelni a tömegeket, hogy magyarellenes tüntetéseken vegyenek részt: „Le Tőkéssel! Meghalunk, harcolunk, de Erdélyt nem adjuk!”. Domokos Géza és Tőkés László, a temesvári forradalom gyújtószikrája megszámlálhatatlan halálos fenyegetést kapott. Mindez a Securitate kelléktárához tartozott, amely nem tudott még leszokni reflexeiről a hosszú Ceaușescu-korszak után, és amely most új helyét kereste a társadalomban, és Románia területi épségének őrzőjeként akart fellépni a „magyar veszéllyel” szemben, provokációival pánikot keltve, hamis irányba terelve a románság figyelmét.
Nem hiányoztak a különféle tárgyalópartnerek provokációi sem. 1990 februárjában, amikor megalakult a Nemzeti Egységfront Ideiglenes Tanácsa a választások előkészítésének feladatával, a 21 tagú vezetőtanácsból kizárták az RMDSZ-t. Megjelent ellenben egy fantompárt, a Független Magyar Párt a – Domokos Géza szerint – bizonyítottan szekus múlttal rendelkező Vincze János vezetésével. A szövetség első kongresszusán, április 23-án a Domokos Géza irányította RMDSZ úgy döntött, elhatárolja magát a Nemzeti Megmentési Fronttól, amelyet neokommunista alakulatnak neveztek. Egy másik, mára elfeledett provokációnak tekinthető az Együtt művelődési egyesület megalakulása, amelyet a marosvásárhelyi Hajdu Győző hozott létre nagy titokban 1991. április 12-én. Az egyesület lapjának reklámja évekig állt a Petőfi Ház kirakatában. Az Együtt az RMDSZ-ével ellentétes román-magyar együttműködési modellt akart felmutatni, s olyan magyarellenes nacionalista személyiségre támaszkodott, mint pl. Adrian Păunescu. Vádjaik szerint a szövetség csak egy szűk bukaresti klikk, amely az erdélyi magyarság nevében, azok megkérdezése nélkül hoz politikai döntéseket. Domokos Géza úgy gyanította, hogy az egyesület megalakulása mögött Ion Iliescu állt. (...) Az RMDSZ vezetőségében 1993-ban alakult ki komoly nézetkülönbség, amikor Frunda György, Tokay György és Borbély László képviselők megbízás nélkül részt vettek a Project on Ethnic Relations által szervezett neptuni találkozón, és azt a látszatot keltették, hogy a román kormány a kisebbségvédelem támogatója. Ezután kaptak erőre a szervezeten belüli ellenzéki platformok. Domokos Géza elég korán visszavonult a politikai életből, 1992-ben elköltözött Bukarestből, 1993-ban kilépett a szövetség vezetőségéből, 1996-ban a parlamentet is otthagyta. 2004-ben Ion Iliescu a Románia Csillaga érdemrenddel tüntette ki.
Az RMDSZ követelései lényegében ugyanazok maradtak: törvény által szavatolt anyanyelvű oktatás, kulturális autonómia, az anyanyelv használata a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban, vagyis olyan jogok, amelyeket a románok már 1918. december 1-jén megígértek, de mindmáig csak részben valósultak meg. Kérték még a Bolyai Egyetem újraindítását, az egyházi vagyon, illetve a magyarság számára szimbólumértékű javak és intézmények visszaszolgáltatását. 1993-ban a kolozsvári Szent Mihály-templomban Tőkés László kezdeményezésére felesküdtek a háromlépcsős autonómiára. (...) A szövetség 1996 végétől, a Demokratikus Konvenció választási győzelmétől 2011-ig, majdnem mindvégig a hatalom részese volt, a magyarságnak pedig 1990 után folyamatosan voltak képviselői a kormányban és más állami intézmények vezetőségében. Mindezek dacára a parlament sohasem tűzte napirendre a nemzeti kisebbségekről és a kulturális autonómiáról szóló törvénytervezetet, és a hatalmas turisztikai potenciálját infrastruktúra hiányában érvényesíteni képtelen Székelyföld gyakorlatilag ugyanolyan szegény maradt, mint azelőtt volt, sőt, mára hivatalosan még a létezését is kétségbe vonják.
Az RMDSZ hatalmi szerepvállalásának természetesen voltak figyelemre méltó, pozitív következményei is a román–magyar kapcsolatok egyensúlyának megőrzésében, sikerült bár részben tompítaniuk a román média állandó mocskolódásait.
A többi előny mondhatni inkább személyes jellegű volt. Sokan a magyarok jogainak egykori és jelenlegi védelmezői közül, illetve azok, akik folytonosan az RMDSZ holdudvarában maradtak, jókora, esetenként nehezen megmagyarázható vagyont tudtak összegyűjteni az évek során, annak bizonyítékaként, hogy a magyarok jogait védeni ugyanolyan jövedelmező tud lenni, mint a magyarság támadása. Nem csak Verestóy szenátor hatalmas vagyona került többször a sajtó figyelmébe, hanem 2006-ban az RMDSZ akkori elnöke, Markó Béla körül is kisebb botrány robbant ki. Markó 90 ezer lejes (mintegy 25 ezer eurós) előleget vett fel a frissen alakult csíkszeredai Bookart Kiadótól több gyermek- és ifjúsági kötetre, amelyeket öt év leforgása alatt kellett megjelentetnie, és így „a legjobban megfizetett élő román költő lett” a Ziarul de Iași napilap szerint. Közismert, hogy a romániai írók, pár kivétellel, nem tudnak csak a műveikből megélni; semmi estere sem fizetik őket ki előre, és az eladások utáni jövedelmük nem haladja meg a 9 százalékot. Sokszor csak „természetben” fizetik ki őket ingyenes tiszteletpéldányokkal.
Markó Bélának sikerült kisebb vagyont összegyűjtenie, derül ki vagyonnyilatkozatából: egy bukaresti lakás (a felesége nevén), egy ház Marosvásárhely mellett, egy Volkswagen Golf autó és mintegy 90 ezer euró a folyószámláin. Jövedelmét funkcióbéli fizetéseivel igazolta, hiszen akárcsak a többi politikus, bizonyos előjogokat élvezett, például a piaci ár kevesebb mint feléért vásárolhatott meg egy tágas bukaresti lakást. Parlamenti fizetése sem volt elhanyagolható, havi mintegy 1300 euró, amelyet kiegészített RMDSZ-elnöki fizetése, szintén 1300 euró, és egy jelentős összeg a területi szenátori iroda fenntartására, mindez akkor, amikor 2009-ben az nettó átlagjövedelem nem haladta meg a havi 320 eurót.
A bukaresti magyarok történetében az iskolák háborúja néven vált ismertté egy 1989. december utáni, nagy sajtóvisszhangot kapott konfliktus. Az alaphangot Ion Iliescu adta meg, aki a magyarokat szeparatizmussal vádolta. Ez a vád kritikus helyzetekben a románok rögeszméjévé vált. Hogyan jöhetne létre a két nemzet között testvériség, hogyan ismerhetik meg egymást, ha a magyarok külön akarnak válni? Annak ellenére, hogy a nyelvi alapon elkülönített iskoláknak hosszú hagyománya van Erdélyben, a románok még mindig attól féltek, hogy a magyarok nem fognak megtanulni románul. A zavargások Bukarestet sem kerülték el. A magyarok azt akarták, hogy iskolájuk ismét magyar tannyelvű iskola legyen; ezért a román tannyelvű osztályokat egy román líceumba költöztették volna. A sajtóban heves magyarellenes kampány indult, és egy, a líceumhoz kiszálló parlamenti bizottság arra a következtetésre jutott, hogy Bukarestben nincs szükség magyar iskolára. A diákok és tanárok két hétig felfüggesztették a tanítást, és a Calvineumban leltek menedékre. Ezalatt az iskolát szétdúlták. A kedélyek csak azután csillapodtak le, hogy Rudolf Pufulete igazgató felbontotta az iskola gondnokának, a magyarellenes tüntetések felbujtójának munkaszerződését. A helyzet az 1991/92-es tanévvel kezdődően normalizálódott, az iskola felvehette az Ady Endre Líceum nevet. A vezetőségnek azonban nagy nehézségekkel kellett megküzdenie az iskola anyagi helyzete, az épület leromlott állaga és az aggasztóan alacsony diákszám miatt. Az 1995/96-os tanévben a tanulók létszáma kétszáz alá esett: 169 gyermek járt az I–XII. osztályokba, 25 pedig az óvodába. Tíz év múlva, a 2005/2006-os tanévben ez a szám valamennyivel meghaladta a 300-at. Jelenleg az iskolának menzája és bennlakása is van, és hogy pótolni tudja a szükséges diákszámot, befogad moldvai csángó gyermekeket is; a 2010/2011-es tanévben csak 10 gyermeket írattak az első osztályba.
’89 decembere után a legvéresebb interetnikus konfliktusra Marosvásárhelyen került sor 1990. március 19–20-án, néhány nappal a március 15-ei ünnepség után. Az eseményeket feltételezhetően a régi rendszer emberei szervezték meg, hogy legitimitást adjanak az egykori Securitate újraalakításának, ami még abban a hónapban meg is történt Román Hírszerző Szolgálat (Serviciul Român de Informaţii) néven. A márciusi események tragikus következményei ürügyül szolgáltak arra is, hogy Ion Gavra 1991-ben a parlamentben kérje március 15. megünneplésének betiltását. Csak jó néhány év múlva, 1997. március 15-én, a Ciorbea-kormány ismerte el hivatalosan ezt az ünnepet, ezt követően nagymértékben csökkent a provokáló hírek száma a sajtóban és a köztévénél. Ezekben az években az RMDSZ a Demokratikus Konvenció oldalán kormányon volt. (...)
1991. február 27-én megtartották a Bukaresti Petőfi Művelődési Társaság újabb alakuló ülését, és ekkor egy végrehajtó bizottságot is választottak. A főváros első kerületének bírósága 1991. március 21-én meghozta döntését, amely alapján a társaság jogi státust nyert Zalomit utca 6. szám alatti székhellyel. 1990-ben a művelődési ház igazgatója még mindig a majd két évtizede kinevezett Antal Miklós volt; beleegyezett, hogy a társaságot a művelődési ház címére jegyeztessék be, azzal a feltétellel, ha részt vállalnak a fenntartási költségekben. Ugyanakkor Antal nem ismerte el a társaságot a magyarság képviselőjeként, sem jogát a művelődési ház irányítására és ellenőrzésére. A társaságnak nem volt semmilyen jövedelmi forrása, és nem kapta meg az ígért székházat sem. Albu javaslatára a beiratkozási díj és a tagdíj önkéntes volt, és bár ezekből, no meg külföldi adományokból összegyűlt 21 ezer lej, a társaság céljainak elérése egyre kérdésesebbé vált.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Hamis hírek terjesztésével többször is szítottak gyűlöletet: az iskolák háborújában, március 15. ünneplésekor, majd az ezeket követő marosvásárhelyi véres események idején, de augusztus 30-án, a bécsi döntés évfordulóján és december 1-jén, Románia nemzeti ünnepén is.
A mindent rosszakarattal, torzítva tálaló sajtó, az országos rádióadók és a tévé segítségével egy-kettőre fel lehetett hergelni a tömegeket, hogy magyarellenes tüntetéseken vegyenek részt: „Le Tőkéssel! Meghalunk, harcolunk, de Erdélyt nem adjuk!”. Domokos Géza és Tőkés László, a temesvári forradalom gyújtószikrája megszámlálhatatlan halálos fenyegetést kapott. Mindez a Securitate kelléktárához tartozott, amely nem tudott még leszokni reflexeiről a hosszú Ceaușescu-korszak után, és amely most új helyét kereste a társadalomban, és Románia területi épségének őrzőjeként akart fellépni a „magyar veszéllyel” szemben, provokációival pánikot keltve, hamis irányba terelve a románság figyelmét.
Nem hiányoztak a különféle tárgyalópartnerek provokációi sem. 1990 februárjában, amikor megalakult a Nemzeti Egységfront Ideiglenes Tanácsa a választások előkészítésének feladatával, a 21 tagú vezetőtanácsból kizárták az RMDSZ-t. Megjelent ellenben egy fantompárt, a Független Magyar Párt a – Domokos Géza szerint – bizonyítottan szekus múlttal rendelkező Vincze János vezetésével. A szövetség első kongresszusán, április 23-án a Domokos Géza irányította RMDSZ úgy döntött, elhatárolja magát a Nemzeti Megmentési Fronttól, amelyet neokommunista alakulatnak neveztek. Egy másik, mára elfeledett provokációnak tekinthető az Együtt művelődési egyesület megalakulása, amelyet a marosvásárhelyi Hajdu Győző hozott létre nagy titokban 1991. április 12-én. Az egyesület lapjának reklámja évekig állt a Petőfi Ház kirakatában. Az Együtt az RMDSZ-ével ellentétes román-magyar együttműködési modellt akart felmutatni, s olyan magyarellenes nacionalista személyiségre támaszkodott, mint pl. Adrian Păunescu. Vádjaik szerint a szövetség csak egy szűk bukaresti klikk, amely az erdélyi magyarság nevében, azok megkérdezése nélkül hoz politikai döntéseket. Domokos Géza úgy gyanította, hogy az egyesület megalakulása mögött Ion Iliescu állt. (...) Az RMDSZ vezetőségében 1993-ban alakult ki komoly nézetkülönbség, amikor Frunda György, Tokay György és Borbély László képviselők megbízás nélkül részt vettek a Project on Ethnic Relations által szervezett neptuni találkozón, és azt a látszatot keltették, hogy a román kormány a kisebbségvédelem támogatója. Ezután kaptak erőre a szervezeten belüli ellenzéki platformok. Domokos Géza elég korán visszavonult a politikai életből, 1992-ben elköltözött Bukarestből, 1993-ban kilépett a szövetség vezetőségéből, 1996-ban a parlamentet is otthagyta. 2004-ben Ion Iliescu a Románia Csillaga érdemrenddel tüntette ki.
Az RMDSZ követelései lényegében ugyanazok maradtak: törvény által szavatolt anyanyelvű oktatás, kulturális autonómia, az anyanyelv használata a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban, vagyis olyan jogok, amelyeket a románok már 1918. december 1-jén megígértek, de mindmáig csak részben valósultak meg. Kérték még a Bolyai Egyetem újraindítását, az egyházi vagyon, illetve a magyarság számára szimbólumértékű javak és intézmények visszaszolgáltatását. 1993-ban a kolozsvári Szent Mihály-templomban Tőkés László kezdeményezésére felesküdtek a háromlépcsős autonómiára. (...) A szövetség 1996 végétől, a Demokratikus Konvenció választási győzelmétől 2011-ig, majdnem mindvégig a hatalom részese volt, a magyarságnak pedig 1990 után folyamatosan voltak képviselői a kormányban és más állami intézmények vezetőségében. Mindezek dacára a parlament sohasem tűzte napirendre a nemzeti kisebbségekről és a kulturális autonómiáról szóló törvénytervezetet, és a hatalmas turisztikai potenciálját infrastruktúra hiányában érvényesíteni képtelen Székelyföld gyakorlatilag ugyanolyan szegény maradt, mint azelőtt volt, sőt, mára hivatalosan még a létezését is kétségbe vonják.
Az RMDSZ hatalmi szerepvállalásának természetesen voltak figyelemre méltó, pozitív következményei is a román–magyar kapcsolatok egyensúlyának megőrzésében, sikerült bár részben tompítaniuk a román média állandó mocskolódásait.
A többi előny mondhatni inkább személyes jellegű volt. Sokan a magyarok jogainak egykori és jelenlegi védelmezői közül, illetve azok, akik folytonosan az RMDSZ holdudvarában maradtak, jókora, esetenként nehezen megmagyarázható vagyont tudtak összegyűjteni az évek során, annak bizonyítékaként, hogy a magyarok jogait védeni ugyanolyan jövedelmező tud lenni, mint a magyarság támadása. Nem csak Verestóy szenátor hatalmas vagyona került többször a sajtó figyelmébe, hanem 2006-ban az RMDSZ akkori elnöke, Markó Béla körül is kisebb botrány robbant ki. Markó 90 ezer lejes (mintegy 25 ezer eurós) előleget vett fel a frissen alakult csíkszeredai Bookart Kiadótól több gyermek- és ifjúsági kötetre, amelyeket öt év leforgása alatt kellett megjelentetnie, és így „a legjobban megfizetett élő román költő lett” a Ziarul de Iași napilap szerint. Közismert, hogy a romániai írók, pár kivétellel, nem tudnak csak a műveikből megélni; semmi estere sem fizetik őket ki előre, és az eladások utáni jövedelmük nem haladja meg a 9 százalékot. Sokszor csak „természetben” fizetik ki őket ingyenes tiszteletpéldányokkal.
Markó Bélának sikerült kisebb vagyont összegyűjtenie, derül ki vagyonnyilatkozatából: egy bukaresti lakás (a felesége nevén), egy ház Marosvásárhely mellett, egy Volkswagen Golf autó és mintegy 90 ezer euró a folyószámláin. Jövedelmét funkcióbéli fizetéseivel igazolta, hiszen akárcsak a többi politikus, bizonyos előjogokat élvezett, például a piaci ár kevesebb mint feléért vásárolhatott meg egy tágas bukaresti lakást. Parlamenti fizetése sem volt elhanyagolható, havi mintegy 1300 euró, amelyet kiegészített RMDSZ-elnöki fizetése, szintén 1300 euró, és egy jelentős összeg a területi szenátori iroda fenntartására, mindez akkor, amikor 2009-ben az nettó átlagjövedelem nem haladta meg a havi 320 eurót.
A bukaresti magyarok történetében az iskolák háborúja néven vált ismertté egy 1989. december utáni, nagy sajtóvisszhangot kapott konfliktus. Az alaphangot Ion Iliescu adta meg, aki a magyarokat szeparatizmussal vádolta. Ez a vád kritikus helyzetekben a románok rögeszméjévé vált. Hogyan jöhetne létre a két nemzet között testvériség, hogyan ismerhetik meg egymást, ha a magyarok külön akarnak válni? Annak ellenére, hogy a nyelvi alapon elkülönített iskoláknak hosszú hagyománya van Erdélyben, a románok még mindig attól féltek, hogy a magyarok nem fognak megtanulni románul. A zavargások Bukarestet sem kerülték el. A magyarok azt akarták, hogy iskolájuk ismét magyar tannyelvű iskola legyen; ezért a román tannyelvű osztályokat egy román líceumba költöztették volna. A sajtóban heves magyarellenes kampány indult, és egy, a líceumhoz kiszálló parlamenti bizottság arra a következtetésre jutott, hogy Bukarestben nincs szükség magyar iskolára. A diákok és tanárok két hétig felfüggesztették a tanítást, és a Calvineumban leltek menedékre. Ezalatt az iskolát szétdúlták. A kedélyek csak azután csillapodtak le, hogy Rudolf Pufulete igazgató felbontotta az iskola gondnokának, a magyarellenes tüntetések felbujtójának munkaszerződését. A helyzet az 1991/92-es tanévvel kezdődően normalizálódott, az iskola felvehette az Ady Endre Líceum nevet. A vezetőségnek azonban nagy nehézségekkel kellett megküzdenie az iskola anyagi helyzete, az épület leromlott állaga és az aggasztóan alacsony diákszám miatt. Az 1995/96-os tanévben a tanulók létszáma kétszáz alá esett: 169 gyermek járt az I–XII. osztályokba, 25 pedig az óvodába. Tíz év múlva, a 2005/2006-os tanévben ez a szám valamennyivel meghaladta a 300-at. Jelenleg az iskolának menzája és bennlakása is van, és hogy pótolni tudja a szükséges diákszámot, befogad moldvai csángó gyermekeket is; a 2010/2011-es tanévben csak 10 gyermeket írattak az első osztályba.
’89 decembere után a legvéresebb interetnikus konfliktusra Marosvásárhelyen került sor 1990. március 19–20-án, néhány nappal a március 15-ei ünnepség után. Az eseményeket feltételezhetően a régi rendszer emberei szervezték meg, hogy legitimitást adjanak az egykori Securitate újraalakításának, ami még abban a hónapban meg is történt Román Hírszerző Szolgálat (Serviciul Român de Informaţii) néven. A márciusi események tragikus következményei ürügyül szolgáltak arra is, hogy Ion Gavra 1991-ben a parlamentben kérje március 15. megünneplésének betiltását. Csak jó néhány év múlva, 1997. március 15-én, a Ciorbea-kormány ismerte el hivatalosan ezt az ünnepet, ezt követően nagymértékben csökkent a provokáló hírek száma a sajtóban és a köztévénél. Ezekben az években az RMDSZ a Demokratikus Konvenció oldalán kormányon volt. (...)
1991. február 27-én megtartották a Bukaresti Petőfi Művelődési Társaság újabb alakuló ülését, és ekkor egy végrehajtó bizottságot is választottak. A főváros első kerületének bírósága 1991. március 21-én meghozta döntését, amely alapján a társaság jogi státust nyert Zalomit utca 6. szám alatti székhellyel. 1990-ben a művelődési ház igazgatója még mindig a majd két évtizede kinevezett Antal Miklós volt; beleegyezett, hogy a társaságot a művelődési ház címére jegyeztessék be, azzal a feltétellel, ha részt vállalnak a fenntartási költségekben. Ugyanakkor Antal nem ismerte el a társaságot a magyarság képviselőjeként, sem jogát a művelődési ház irányítására és ellenőrzésére. A társaságnak nem volt semmilyen jövedelmi forrása, és nem kapta meg az ígért székházat sem. Albu javaslatára a beiratkozási díj és a tagdíj önkéntes volt, és bár ezekből, no meg külföldi adományokból összegyűlt 21 ezer lej, a társaság céljainak elérése egyre kérdésesebbé vált.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. március 21.
KISEBBSÉGBEN: Két új könyv a bukaresti magyarokról
A Magyar Napló Kiadó gondozásában jelent meg Hencz Hilda Magyar Bukarest c. könyve. A szerző, átdolgozott és kibővített Bucureștiul Maghiar c. könyvét, János András fordította magyarra.
Kutatásai során Hencz Hilda a bukaresti magyarokról nagy számú, eddig új és ismeretlen adatot tárt fel és más szerzők hibás adatait is kijavította. Egyúttal újabb képet festett a magyarokról, egy a köztudatban létező felfogással szemben, miszerint a bukaresti magyarok csak szolgálók és kisiparosok voltak. Rámutatott arra, hogy az ezernyolszázas években Bukarestben létezett egy orvosokból, állatorvosokból, gyógyszerészekből, mérnökökből, sőt bankárokból összeállt magyar elit. A kommunizmus idején pedig Bukarestben a magyar tudományos kutatók, egyetemi tanárok, kultúr emberek, újságírók, képzőművészek száma elérte a tetőfokát. Tehát a fővárosi magyarok tetemesen járultak hozzá úgy Bukarest, valamint Románia fejlődéséhez.
A harmincas években
Összegezve kutatásaink eredményeit megállapíthatjuk, hogy a harmincas években Bukarestben legalább 70 magyar orvos dolgozott, mindenféle szakterületen: gyermekorvos, belgyógyász, ideggyógyász, szemész, fül-orr-gégész, nőgyógyász, belgyógyász, fogorvos stb. Volt két sebész is, egy radiológus és egy bőrgyógyász professzor dr. Veress Ferenc személyében. Arról nincs adatunk, hogy dr. Veress tanított volna az orvosi karon. Őt a református közösség 1940-es választói listáján fedeztük föl. Egy másik orvos, Kovács F., aki Bécsben szakosodott, orvosi kozmetikai intézetet tartott fenn. Két másik orvosnak orvosi laboratóriuma volt.
Azonosítottunk 12 ügyvédet (köztük Tőkés Sándort, az esperes fiát), legalább öt műépítészt és mintegy 30 mérnököt, zömében építészeket. A legismertebbek: a műépítész Katona József, akihez több ízben fordult a református közösség, valamint Balla Pál vállalkozó, aki gyakran megvendégelte a diákokat. A mérnök Ráskai Béla a bélyeggyár alkalmazottja volt, de ugyanakkor műegyetemi adjunktus is. Majdnem mind erdélyiek voltak, de legalább egyikük bukaresti, Koncz Barna kémikus. 1935-ben mintegy 15 mérnök állt a Közmunkálatok Minisztériuma, a vízművek vagy az államvasutak szolgálatában. /…/
Bukarestben élt rövidebb ideig Sebestyén Artúr (1868—1946) budapesti műépítész is, aki Magyarországon és Románián kívül Oroszországban és Svédországban is dolgozott. Bukarestben megtervezte 1930-ban a Lido Hotel nagy népszerűségnek örvendő hullámmedencéjét, három évvel az ugyancsak általa tervezett budapesti után.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest. Fokusz Egyesület, Magyar Napló, Hármas Alapítvány – Kaláka Könyvek, Budapest, Sepsiszentgyörgy, 2016; 194.
Az idők folyamán a bukaresti magyarok nagy számú épületet, templomokat, iskolákat hoztak létre közösségük számára. Az első világháború küszöbén mintegy harmincezer magyar élt ebben a sok nemzetiségű és multikulturális városban. Hencz Hilda könyvéről, referense, Dr. prof. Lucian Boia azt állapítja meg, hogy az történeti siker.
Változatos etnikai paletta
Románia nem kizárólag a román etnikumúak alkotása. A történelem során élt mellettük számos „idegen” és „kisebbségi”. A két világháború közti Nagy-Románia, bár „egységes nemzetállamnak” nevezi önmagát, egyike Európa legváltozatosabb etnikai palettájú országának. Kiváltképpen a városi kör volt kozmopolita, a burzsoázia pedig nagy mértékben „nem román” eredetű. Mélyreható kutatások szükségesek ezen etnikumok hozzájárulásáról a város történelméhez. Hencz Hilda jó példával jár elől ilyen szempontból a bukaresti magyarokról szóló könyvével. Románia fővárosa valóban „magyar” város volt, ahogy voltak időszakok, amikor görög, zsidó vagy éppen német volt. 1930-ban körülbelül 64o ezer lakosából 24 ezer volt magyar nemzetiségű, minden társadalmi és szakmai réteget képviselt. Alapos dokumentálással, figyelemreméltó alapossággal és szakmai szigorral rekonstruálja a szerző lépésről-lépésre a bukaresti magyar közösség alakulását. Vitathatatlan történetírási siker.
Lucian Boia,
Magyar Bukarest, a hátsó borítón
A román nyelvű, PERSONA NON GRATA c. könyvében Hencz Hilda végig vezeti az olvasót azon a tüskés úton, amelyet egy írónak napjainkban végig kell járnia, hogy írása nyomtatásban megjelenjék. A legértékesebb irodalmi művek szerzői is számtalanszor ütköznek a közömbösség, érdektelenség, szakmai féltékenység, sőt rosszakarat betonfalába. Hencz Hilda sikeresen vette fel a harcot a betonfal állítóival és vált nem óhajtott személyiséggé egyesek szemében. A Persona non grata az ötödik könyve a bukaresti magyarokról.
Nadia Comăneci - magyar volt és …
Romániában már sok magyarnak román neve van, és hallani sem akarnak elődjeikről, hogy ne akadályozzák az karrierjüket. Sok mást pedig nem is érdekli az eredete. Néhány személyiség származása kérdéseket vet fel, mint a Nadia Comăneci-é. Szökése a kommunista paradicsomból, 1989 novemberében, hatalmas visszhangot váltott ki a külföldi sajtóban. Először a svéd lapok és a svéd televízió mutatta be őt magyar származásúként, lévén, hogy az igazi neve Kemenes Ilona. Két, magyaroktól származó vallomás megerősíti ezt az információt. Így a Kossuth Rádió Károlyi Bélát, Nadia volt edzőjét idézte, aki azt állítja, hogy a tornásznő neve Nadia Kemenes. Ugyanez az adó párbeszédet sugárzott Csáki Zoltánnal, aki 18 évig a Román Televízió alkalmazottja volt, s az interjúban azt állítja Nadiáról: „Ő onești-i csángó. Azt mondják, hogy a nagyszülei magyarok voltak”. Én is hallottam a magyar elődjeiről még a kommunizmus idején, munkahelyemen a kolléganőmtől, aki megtartotta orosz állampolgárságát; akkoriban ez képtelenségnek tűnt, annál is inkább, mert Nadia Comăneci keresztneve és családneve inkább szláv eredetűnek tűnt, mintsem magyarnak.
Hencz Hilda: Persona non grata. Pro Universitaria, Bukarest, 2o16; 152—153.
Az Addenda c. fejezetben a szerző újabb adatokkal gyarapította a bukaresti magyarok történetét. Az utolsó fejezetben számba veszi a 2015-ben és 2016-ban elhunyt kiemelkedő bukaresti magyar személyeket, ugyankkor ismerteti azok tevékenységeit is.
Árvay Zsolt
maszol.ro
A Magyar Napló Kiadó gondozásában jelent meg Hencz Hilda Magyar Bukarest c. könyve. A szerző, átdolgozott és kibővített Bucureștiul Maghiar c. könyvét, János András fordította magyarra.
Kutatásai során Hencz Hilda a bukaresti magyarokról nagy számú, eddig új és ismeretlen adatot tárt fel és más szerzők hibás adatait is kijavította. Egyúttal újabb képet festett a magyarokról, egy a köztudatban létező felfogással szemben, miszerint a bukaresti magyarok csak szolgálók és kisiparosok voltak. Rámutatott arra, hogy az ezernyolszázas években Bukarestben létezett egy orvosokból, állatorvosokból, gyógyszerészekből, mérnökökből, sőt bankárokból összeállt magyar elit. A kommunizmus idején pedig Bukarestben a magyar tudományos kutatók, egyetemi tanárok, kultúr emberek, újságírók, képzőművészek száma elérte a tetőfokát. Tehát a fővárosi magyarok tetemesen járultak hozzá úgy Bukarest, valamint Románia fejlődéséhez.
A harmincas években
Összegezve kutatásaink eredményeit megállapíthatjuk, hogy a harmincas években Bukarestben legalább 70 magyar orvos dolgozott, mindenféle szakterületen: gyermekorvos, belgyógyász, ideggyógyász, szemész, fül-orr-gégész, nőgyógyász, belgyógyász, fogorvos stb. Volt két sebész is, egy radiológus és egy bőrgyógyász professzor dr. Veress Ferenc személyében. Arról nincs adatunk, hogy dr. Veress tanított volna az orvosi karon. Őt a református közösség 1940-es választói listáján fedeztük föl. Egy másik orvos, Kovács F., aki Bécsben szakosodott, orvosi kozmetikai intézetet tartott fenn. Két másik orvosnak orvosi laboratóriuma volt.
Azonosítottunk 12 ügyvédet (köztük Tőkés Sándort, az esperes fiát), legalább öt műépítészt és mintegy 30 mérnököt, zömében építészeket. A legismertebbek: a műépítész Katona József, akihez több ízben fordult a református közösség, valamint Balla Pál vállalkozó, aki gyakran megvendégelte a diákokat. A mérnök Ráskai Béla a bélyeggyár alkalmazottja volt, de ugyanakkor műegyetemi adjunktus is. Majdnem mind erdélyiek voltak, de legalább egyikük bukaresti, Koncz Barna kémikus. 1935-ben mintegy 15 mérnök állt a Közmunkálatok Minisztériuma, a vízművek vagy az államvasutak szolgálatában. /…/
Bukarestben élt rövidebb ideig Sebestyén Artúr (1868—1946) budapesti műépítész is, aki Magyarországon és Románián kívül Oroszországban és Svédországban is dolgozott. Bukarestben megtervezte 1930-ban a Lido Hotel nagy népszerűségnek örvendő hullámmedencéjét, három évvel az ugyancsak általa tervezett budapesti után.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest. Fokusz Egyesület, Magyar Napló, Hármas Alapítvány – Kaláka Könyvek, Budapest, Sepsiszentgyörgy, 2016; 194.
Az idők folyamán a bukaresti magyarok nagy számú épületet, templomokat, iskolákat hoztak létre közösségük számára. Az első világháború küszöbén mintegy harmincezer magyar élt ebben a sok nemzetiségű és multikulturális városban. Hencz Hilda könyvéről, referense, Dr. prof. Lucian Boia azt állapítja meg, hogy az történeti siker.
Változatos etnikai paletta
Románia nem kizárólag a román etnikumúak alkotása. A történelem során élt mellettük számos „idegen” és „kisebbségi”. A két világháború közti Nagy-Románia, bár „egységes nemzetállamnak” nevezi önmagát, egyike Európa legváltozatosabb etnikai palettájú országának. Kiváltképpen a városi kör volt kozmopolita, a burzsoázia pedig nagy mértékben „nem román” eredetű. Mélyreható kutatások szükségesek ezen etnikumok hozzájárulásáról a város történelméhez. Hencz Hilda jó példával jár elől ilyen szempontból a bukaresti magyarokról szóló könyvével. Románia fővárosa valóban „magyar” város volt, ahogy voltak időszakok, amikor görög, zsidó vagy éppen német volt. 1930-ban körülbelül 64o ezer lakosából 24 ezer volt magyar nemzetiségű, minden társadalmi és szakmai réteget képviselt. Alapos dokumentálással, figyelemreméltó alapossággal és szakmai szigorral rekonstruálja a szerző lépésről-lépésre a bukaresti magyar közösség alakulását. Vitathatatlan történetírási siker.
Lucian Boia,
Magyar Bukarest, a hátsó borítón
A román nyelvű, PERSONA NON GRATA c. könyvében Hencz Hilda végig vezeti az olvasót azon a tüskés úton, amelyet egy írónak napjainkban végig kell járnia, hogy írása nyomtatásban megjelenjék. A legértékesebb irodalmi művek szerzői is számtalanszor ütköznek a közömbösség, érdektelenség, szakmai féltékenység, sőt rosszakarat betonfalába. Hencz Hilda sikeresen vette fel a harcot a betonfal állítóival és vált nem óhajtott személyiséggé egyesek szemében. A Persona non grata az ötödik könyve a bukaresti magyarokról.
Nadia Comăneci - magyar volt és …
Romániában már sok magyarnak román neve van, és hallani sem akarnak elődjeikről, hogy ne akadályozzák az karrierjüket. Sok mást pedig nem is érdekli az eredete. Néhány személyiség származása kérdéseket vet fel, mint a Nadia Comăneci-é. Szökése a kommunista paradicsomból, 1989 novemberében, hatalmas visszhangot váltott ki a külföldi sajtóban. Először a svéd lapok és a svéd televízió mutatta be őt magyar származásúként, lévén, hogy az igazi neve Kemenes Ilona. Két, magyaroktól származó vallomás megerősíti ezt az információt. Így a Kossuth Rádió Károlyi Bélát, Nadia volt edzőjét idézte, aki azt állítja, hogy a tornásznő neve Nadia Kemenes. Ugyanez az adó párbeszédet sugárzott Csáki Zoltánnal, aki 18 évig a Román Televízió alkalmazottja volt, s az interjúban azt állítja Nadiáról: „Ő onești-i csángó. Azt mondják, hogy a nagyszülei magyarok voltak”. Én is hallottam a magyar elődjeiről még a kommunizmus idején, munkahelyemen a kolléganőmtől, aki megtartotta orosz állampolgárságát; akkoriban ez képtelenségnek tűnt, annál is inkább, mert Nadia Comăneci keresztneve és családneve inkább szláv eredetűnek tűnt, mintsem magyarnak.
Hencz Hilda: Persona non grata. Pro Universitaria, Bukarest, 2o16; 152—153.
Az Addenda c. fejezetben a szerző újabb adatokkal gyarapította a bukaresti magyarok történetét. Az utolsó fejezetben számba veszi a 2015-ben és 2016-ban elhunyt kiemelkedő bukaresti magyar személyeket, ugyankkor ismerteti azok tevékenységeit is.
Árvay Zsolt
maszol.ro
2017. április 1.
Magyar Bukarest – a megvalósult álom (Könyvkuriózum)
A cím félrevezetőnek tűnhet, ugyanis nem arról van szó, hogy Románia fővárosa magyarrá vált, hanem egy olyan könyv megjelenéséről, amely korábban csupán álomnak tetszett. A magyarság bukaresti vagy esetleg a teljes Kárpátokon túli történetének megírása merő álom, jelentette ki Demény Lajos történész egyik tanulmányában. Lám, az álom valóra vált, amit nem tettek meg történészek, megcselekedte egy bibliográfus, Hencz Hilda. 2011-ben jelent meg a munka román nyelven, Bucureștiul maghiar címmel, két év múlva megérte második kiadását, s tavaly év vége óta a Háromszék napilapot támogató Hármas Alapítvány és a Magyar Napló közös kiadásában, János András fordításában, Farkas Réka szerkesztésében végre magyarul is olvasható.
Még senki sem írta meg a romániai magyar diaszpóra tudományosan dokumentált történelmét a kezdetektől napjainkig – írja Hencz Hilda bevezetőjében. Hozzáteszi, ez majdnem megmagyarázhatatlan, figyelembe véve, hogy a bukaresti magyarságnak két rangos történésze is volt: Veress Endre és Demény Lajos. Amit egy szakembernek sem sikerült megírnia, azt megtette egy pap és egy újságíró: Nagy Sándor és Beke György. Nagy Sándor (1896–1954) bukaresti református lelkipásztor A regáti kérdés című tanulmánya magyarázatot ad arra, mi jelentette a magyarság legnagyobb problémáját Óromániában: a nagy számban Kárpátokon túlra áttelepedettek rövid időn belül elrománosodtak nevükben, vallásukban és nyelvükben. Az uzoni származású Beke György (1927–2007) író erőfeszítéseit a 19. századi magyar diaszpóra egy-egy kiemelkedő személyiségére fókuszálta. Beke 1973-ban, negyed évszázados fővárosi tartózkodás után, elsőként adta meg a jelt a Ceauşescu korszak magyar értelmiségének Bukarest elhagyására. Tehát van valamicske előzménye munkájának, melynek megírása számtalan nehézségbe ütközött. Az akadályoztatások közül egyet emelek ki: a Bukaresti Római Katolikus Érsekség levéltára egy évszázada hozzáférhetetlen a kutatók számára. Demény Lajos szerint ennek fő oka, hogy a romániai római katolikus egyház így próbálja elrejteni erőltetett, magyarokat elrománosító politikáját. Az egyetemes katolikus egyház nem fektetett hangsúlyt hívei etnikai hovatartozására, így a román államnak alárendelt jászvárosi püspökség és a bukaresti érsekség kitűnő eszköz volt a moldvai csángók és a Bukarestben munkát kereső székelyek tízezreinek elrománosításához.
Az asszimilációra beszédes példa Szathmári Pap Károly (a magyar szakirodalomban ebben az alakban állandósult neve, a románban főleg Carol Popp de Szathmary, Hencz Hilda könyvében is ekképp jelenik meg, s a magyar kiadásban ennek megfelelően többször Szathmáry Papp Károly szerepel) esete. Az udvari festő és fotográfus – s hozzáteszem, az egyesült fejedelemségek, majd Órománia címerének alkotója (Nagyromániáé Keöpeczi Sebestyén József címerművész) – Bukarestben telepedett le. Felbukkan neve a református egyház anyakönyvében. Többször nősült, szász evangélikus volt három felesége is. A művész egyetlen fia anyjával, Anna Charlotte Böttgerrel 1865-ben kötött házasságot a református templomban. A bukaresti evangélikus temetőben helyezték örök nyugalomra, az evangélikus anyakönyv megemlíti református vallását. Fia, Károly Sándor, akit Alexandru Satmariként ismernek, román nőt vett feleségül, ő is az evangélikus temetőben nyugszik, de temetési szertartását már ortodox pap végezte.
Habár a levéltári anyag kevés vagy nem hozzáférhető, az időszakos publikációk gyűjteményei nagyon hiányosak, a bukaresti magyarság élete – szubjektív módszerekkel ugyan, de – rekonstruálható a több tucat önéletírásban, emlékiratban, útinaplóban megjelent életmorzsákból, korabeli sajtóból, miként Hencz Hilda lelkiismeretes munkával tette.
A könyv négy fejezete a történelmi szakaszokat fedi le. Első a kezdetektől, azaz a magyarok bukaresti megtelepedésétől az első világháború végéig tárgyalja a kérdést, a második a két világháború közötti időszakban, a román nemzetállamban tengődő magyar kisebbséget, aztán a második világégést követő kommunista időszak, végül az 1989-es fordulatot követő rendszer következik. A szerző több mint 1500 nevet vonultat fel, ennek ellenére a könyv egységes, követi a vezérfonalat, a bukaresti magyarság sorsát. Időnként a tágabb térségbeli történések kontextusába helyezi az eseményeket – a jobb megértés végett. Így vázlatosan megismerhetjük a regáti magyarság életútját, hisz Erdélyből, a Székelyföldről nemcsak Bukarestbe, hanem a moldvai és havasalföldi nagyobb városokba is települtek át magyarok. A könyvben való tájékozódásban nagyon hasznos a névmutató, mely oda irányítja az olvasót, amire kíváncsi, hacsak nem regényszerűen, elejétől a végéig olvassa a könyvet. A magyar református egyház bukaresti megtelepedésének kezdete az 1690-ben oda érkező Décsei és Matkai kuruc katonákhoz köthető. Elég sok református magyar élt már Bukarestben, s elhatározták egy egyházközség megalapítását. Telket vásároltak és imaházat építettek. Az 1830-as években már mintegy 6000 fősre becsülték a bukaresti magyarság létszámát. A magyarok bevándorlásának oka sokrétű, de legfontosabb közülük a szegénység. Elég könnyen kaptak munkát, szabadon űzhették mesterségüket, az élelmiszerhez meg olcsón jutottak hozzá. Sükei Imre (1793–1849) református pap első magyar istentiszteletét 1815. májusában tartotta a lutheránus templomban. Az 1815-ös évre teszik a bukaresti magyar nyelvű oktatás kezdetét is. A református templomot 1821 karácsonyán szentelték föl. A magyaroknak és németeknek szánt katolikus iskolát 1824. március 21-én nyitották meg a Barátok temploma udvarán. A 19. század első felében a mesterembereken, kereskedőkön, árusokon, papokon és tanítókon kívül több magyar orvos, gyógyszerész, építész, mérnök, művész, fényképész és zenész is letelepedett ideiglenesen vagy véglegesen Bukarestben és a vidéki román városokban. Az 1848–49-es magyar forradalom leverését követően indult el az egyik legnagyobb magyar kivándorlási hullám.A negyvennyolcas magyar emigrációból kiemelkedik Koós Ferenc lelkipásztor. Ábrahám István kocsigyártó, a bukaresti Magyar Társulat elnökének kezdeményezésére a Nyergestetőn emlékművet állítottak az alábbi felirattal: ,,Ezen honvéd szobrot állították közös adakozásból azon székely honfiak és honleányok, akik kivándoroltak Románia fővárosába, Bukarestbe”. Az obeliszket 1897. augusztus 8-án szentelték fel. Az avatón mintegy kétezer egykori honvéd vett részt. A 19. század végére a magyar emigráció jelentős méreteket öltött. A magyarországi statisztikai adatokban több mint 31 ezer székely kivándorló szerepel. Csak 1900 februárjában 2357 Romániába szóló magyar útlevelet állítottak ki. A kivándorlásnak egyetlen oka volt: a szegénység. A első világháború elvesztésével a magyar állam drámai változásokon ment keresztül. A legtöbb szenvedés az erdélyi magyaroknak jutott osztályrészül, de a következmények a Kárpátokon kívül élőkre is kihatottak. A regáti magyar közösséget évekig megfigyelték még a templomokban is.
A magyarok leghatásosabb büntetése az asszimiláció volt. A nyíltan magyarellenes és antiszemita Brătianu, akinek Erdély az erdélyiek nélkül kellett volna, ki is jelentette, hogy az egyetlen, európai megoldás a kisebbségek beolvasztása. A magyarok sorai nagyon megritkultak a háború alatt és után. Közösségi ingatlanjaikat elkobozták, csak a református templom épülete maradt az övék. Közvetlenül a háború után könnyen találtak munkát az építkezéseknél, ezen a területen ugyanis nagy volt a fellendülés. „Bukarestet magyarok építették” – mondta egy székely, akit szülőföldjén az adók tönkretettek, és kénytelen volt a fővárosban munkát keresni.
1935-ben Alexandru Vaida-Voievod javasolta a „numerus valachicus” bevezetését, amely védelmet nyújtott a nemzeti munkaerőnek, és korlátozta a kisebbségiek alkalmazását. Az asszimilációt gyorsította a magyar iskolák háború utáni betiltása. Még a vallás magyar nyelvű oktatása sem volt lehetséges 1929-ig, akkor engedélyezték az iskola újraindítását a református egyháznak visszaszolgáltatott ingatlanban.
Az 1940-es Erdélyi Református Naptárból megtudjuk, hogy Bukarestben és környékén 36 036 magyar református élt, a többi regáti területen (Ploieşti, Galac, Brăila, Moreni, Piteşti, Konstanca stb.) még körülbelül 21 500.
A második világháború után az 1948-as tanügyi törvény államosította a felekezeti iskolákat, a bukaresti iskola tehát 1949-től állami líceummá alakult. A vallási törvénnyel a kommunista állam átvette az ellenőrzést az egyházak fölött. 1948-ban Luka László a nemzetiségi kérdést megoldottnak nyilvánította, és a következő évtől sorra letartóztatták a Magyar Népi Szövetség vezetőit, hazaárulónak és irredentának nyilvánítva őket.
Nagyon hamar beindult az új generációs magyarság asszimilációja is. Az ’50-es években érkező családok gyermekei román iskolákba jártak. Az 1956-os magyarországi forradalom következményeként a Román Kommunista Párt elindította a magyar kedvezmények megszüntetésének második hullámát, újabb lépést tett az erőltetett asszimiláció felé. Az első áldozatok a moldvai csángók voltak. 1958-ban felszámolták az egész, 78 általános iskolából, egy líceumból és egy tanítóképzőből álló magyar nyelvű iskolahálózatot. Egy másik megszorító intézkedés során a nemzetiségi iskolákat egyesítették román iskolákkal. A rendelkezés a kolozsvári Bolyai Egyetemre is vonatkozott.
1968 augusztusa, a csehszlovákiai invázió után, a Ceauşescu rendszer több bukaresti magyar intézmény létrehozásáról döntött. Domokos Géza szerint ez Ceauşescu álnok politikájának része volt, így akarta elérni, hogy az erdélyi magyar intézmények minél többet veszítsenek fontosságukból és befolyásukból. Az intézmények létrejötte magyar értelmiségiek újabb hullámát vonzotta Bukarestbe.
Tulajdonképpen Ceaușescu a 19. században elkezdett politikát folytatta: a magyarok asszimilációját célzó stratégiája kidolgozását és életbe ültetését sorozatos támadásokkal hangolta össze. E politika hivatalos kezdőjelét az 1972-es pártdirektívák adták meg, amelyek célként tűzték ki a román állampolgárok társadalmi és nemzeti homogenizálását. Az 1989-es rendszerváltás után felpezsdült kissé a bukaresti magyar élet, de, mint a szerző írja, a legutóbbi szabadtéri ünnepségen a gulyással és sörrel kezdődő majális miccsel ért véget, a magyarok román etnokulturális környezetbe való beilleszkedésének biztos jeleként. A bukaresti magyarságnak már fújják a takarodót – állapítja meg Hencz Hilda. A jelenlegi helyzet szerint a magyarok bukaresti és egyben a Kárpát-kanyaron kívüli nagy kalandja a végéhez közeledik. Évtizedek kérdése csupán, hogy a pár száz magyar bukaresti fiatal teljesen beolvadjon. Nicolae Iorga 1939-ben kifejtett vágya: „A megtisztítás, a visszanemzetiesítés sürgető kötelesség a jövőre nézve. Egy fővárosnak a nemzeti elem erőteljes uralmát kell jelentenie.” Hencz Hilda végszava pesszimista, vagy inkább realista? Sajnos, a történtek ismeretében a második változat tűnik valószínűbbnek.
Manapság igen elcsépeltnek hangzik a hiánypótló kifejezés, mivel minden fedezet nélkül kezdték használni. Esetünkben teljesen jogosan alkalmazható a minősítés, hisz, mint a bevezetőben olvashattuk, csak szórványos és csak egy-egy szakaszra vagy személyiségre összpontosított írások jelentek meg eddig. Az első, alapos kutatásokon alapuló, jól dokumentált összegző munka a Hencz Hildáé. A mű árnyaltan szubjektív, de ez érthető, hisz a megírtak egy részét átélte a szerző. Nem tökéletes, nem is lehet az, hisz egy csomó forráshoz nem juthatott hozzá. Csak remélni tudjuk, jön idő, amikor a román állami és egyházi intézmények legyűrik komplexusaikat, lehetővé teszik a teljes körű kutatást, és megismerhetjük a bukaresti, regáti magyarság történetét annak teljes valójában, hisz az is történelmünk része. Hencz Hilda jól dokumentált könyve a bukaresti magyarok asszimilációjának története – azaz a „regáti kérdés” nem vesztett aktualitásából.
Olvasásra ajánlom minden magyar embernek, tanulmányozásra minden politikusnak.
Könyvbemutató: Sepsiszentgyörgyön április 6-án 18 órától a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében, Csíkszeredában április 7-én 17 órától a Kájoni János Könyvtárban.
Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A cím félrevezetőnek tűnhet, ugyanis nem arról van szó, hogy Románia fővárosa magyarrá vált, hanem egy olyan könyv megjelenéséről, amely korábban csupán álomnak tetszett. A magyarság bukaresti vagy esetleg a teljes Kárpátokon túli történetének megírása merő álom, jelentette ki Demény Lajos történész egyik tanulmányában. Lám, az álom valóra vált, amit nem tettek meg történészek, megcselekedte egy bibliográfus, Hencz Hilda. 2011-ben jelent meg a munka román nyelven, Bucureștiul maghiar címmel, két év múlva megérte második kiadását, s tavaly év vége óta a Háromszék napilapot támogató Hármas Alapítvány és a Magyar Napló közös kiadásában, János András fordításában, Farkas Réka szerkesztésében végre magyarul is olvasható.
Még senki sem írta meg a romániai magyar diaszpóra tudományosan dokumentált történelmét a kezdetektől napjainkig – írja Hencz Hilda bevezetőjében. Hozzáteszi, ez majdnem megmagyarázhatatlan, figyelembe véve, hogy a bukaresti magyarságnak két rangos történésze is volt: Veress Endre és Demény Lajos. Amit egy szakembernek sem sikerült megírnia, azt megtette egy pap és egy újságíró: Nagy Sándor és Beke György. Nagy Sándor (1896–1954) bukaresti református lelkipásztor A regáti kérdés című tanulmánya magyarázatot ad arra, mi jelentette a magyarság legnagyobb problémáját Óromániában: a nagy számban Kárpátokon túlra áttelepedettek rövid időn belül elrománosodtak nevükben, vallásukban és nyelvükben. Az uzoni származású Beke György (1927–2007) író erőfeszítéseit a 19. századi magyar diaszpóra egy-egy kiemelkedő személyiségére fókuszálta. Beke 1973-ban, negyed évszázados fővárosi tartózkodás után, elsőként adta meg a jelt a Ceauşescu korszak magyar értelmiségének Bukarest elhagyására. Tehát van valamicske előzménye munkájának, melynek megírása számtalan nehézségbe ütközött. Az akadályoztatások közül egyet emelek ki: a Bukaresti Római Katolikus Érsekség levéltára egy évszázada hozzáférhetetlen a kutatók számára. Demény Lajos szerint ennek fő oka, hogy a romániai római katolikus egyház így próbálja elrejteni erőltetett, magyarokat elrománosító politikáját. Az egyetemes katolikus egyház nem fektetett hangsúlyt hívei etnikai hovatartozására, így a román államnak alárendelt jászvárosi püspökség és a bukaresti érsekség kitűnő eszköz volt a moldvai csángók és a Bukarestben munkát kereső székelyek tízezreinek elrománosításához.
Az asszimilációra beszédes példa Szathmári Pap Károly (a magyar szakirodalomban ebben az alakban állandósult neve, a románban főleg Carol Popp de Szathmary, Hencz Hilda könyvében is ekképp jelenik meg, s a magyar kiadásban ennek megfelelően többször Szathmáry Papp Károly szerepel) esete. Az udvari festő és fotográfus – s hozzáteszem, az egyesült fejedelemségek, majd Órománia címerének alkotója (Nagyromániáé Keöpeczi Sebestyén József címerművész) – Bukarestben telepedett le. Felbukkan neve a református egyház anyakönyvében. Többször nősült, szász evangélikus volt három felesége is. A művész egyetlen fia anyjával, Anna Charlotte Böttgerrel 1865-ben kötött házasságot a református templomban. A bukaresti evangélikus temetőben helyezték örök nyugalomra, az evangélikus anyakönyv megemlíti református vallását. Fia, Károly Sándor, akit Alexandru Satmariként ismernek, román nőt vett feleségül, ő is az evangélikus temetőben nyugszik, de temetési szertartását már ortodox pap végezte.
Habár a levéltári anyag kevés vagy nem hozzáférhető, az időszakos publikációk gyűjteményei nagyon hiányosak, a bukaresti magyarság élete – szubjektív módszerekkel ugyan, de – rekonstruálható a több tucat önéletírásban, emlékiratban, útinaplóban megjelent életmorzsákból, korabeli sajtóból, miként Hencz Hilda lelkiismeretes munkával tette.
A könyv négy fejezete a történelmi szakaszokat fedi le. Első a kezdetektől, azaz a magyarok bukaresti megtelepedésétől az első világháború végéig tárgyalja a kérdést, a második a két világháború közötti időszakban, a román nemzetállamban tengődő magyar kisebbséget, aztán a második világégést követő kommunista időszak, végül az 1989-es fordulatot követő rendszer következik. A szerző több mint 1500 nevet vonultat fel, ennek ellenére a könyv egységes, követi a vezérfonalat, a bukaresti magyarság sorsát. Időnként a tágabb térségbeli történések kontextusába helyezi az eseményeket – a jobb megértés végett. Így vázlatosan megismerhetjük a regáti magyarság életútját, hisz Erdélyből, a Székelyföldről nemcsak Bukarestbe, hanem a moldvai és havasalföldi nagyobb városokba is települtek át magyarok. A könyvben való tájékozódásban nagyon hasznos a névmutató, mely oda irányítja az olvasót, amire kíváncsi, hacsak nem regényszerűen, elejétől a végéig olvassa a könyvet. A magyar református egyház bukaresti megtelepedésének kezdete az 1690-ben oda érkező Décsei és Matkai kuruc katonákhoz köthető. Elég sok református magyar élt már Bukarestben, s elhatározták egy egyházközség megalapítását. Telket vásároltak és imaházat építettek. Az 1830-as években már mintegy 6000 fősre becsülték a bukaresti magyarság létszámát. A magyarok bevándorlásának oka sokrétű, de legfontosabb közülük a szegénység. Elég könnyen kaptak munkát, szabadon űzhették mesterségüket, az élelmiszerhez meg olcsón jutottak hozzá. Sükei Imre (1793–1849) református pap első magyar istentiszteletét 1815. májusában tartotta a lutheránus templomban. Az 1815-ös évre teszik a bukaresti magyar nyelvű oktatás kezdetét is. A református templomot 1821 karácsonyán szentelték föl. A magyaroknak és németeknek szánt katolikus iskolát 1824. március 21-én nyitották meg a Barátok temploma udvarán. A 19. század első felében a mesterembereken, kereskedőkön, árusokon, papokon és tanítókon kívül több magyar orvos, gyógyszerész, építész, mérnök, művész, fényképész és zenész is letelepedett ideiglenesen vagy véglegesen Bukarestben és a vidéki román városokban. Az 1848–49-es magyar forradalom leverését követően indult el az egyik legnagyobb magyar kivándorlási hullám.A negyvennyolcas magyar emigrációból kiemelkedik Koós Ferenc lelkipásztor. Ábrahám István kocsigyártó, a bukaresti Magyar Társulat elnökének kezdeményezésére a Nyergestetőn emlékművet állítottak az alábbi felirattal: ,,Ezen honvéd szobrot állították közös adakozásból azon székely honfiak és honleányok, akik kivándoroltak Románia fővárosába, Bukarestbe”. Az obeliszket 1897. augusztus 8-án szentelték fel. Az avatón mintegy kétezer egykori honvéd vett részt. A 19. század végére a magyar emigráció jelentős méreteket öltött. A magyarországi statisztikai adatokban több mint 31 ezer székely kivándorló szerepel. Csak 1900 februárjában 2357 Romániába szóló magyar útlevelet állítottak ki. A kivándorlásnak egyetlen oka volt: a szegénység. A első világháború elvesztésével a magyar állam drámai változásokon ment keresztül. A legtöbb szenvedés az erdélyi magyaroknak jutott osztályrészül, de a következmények a Kárpátokon kívül élőkre is kihatottak. A regáti magyar közösséget évekig megfigyelték még a templomokban is.
A magyarok leghatásosabb büntetése az asszimiláció volt. A nyíltan magyarellenes és antiszemita Brătianu, akinek Erdély az erdélyiek nélkül kellett volna, ki is jelentette, hogy az egyetlen, európai megoldás a kisebbségek beolvasztása. A magyarok sorai nagyon megritkultak a háború alatt és után. Közösségi ingatlanjaikat elkobozták, csak a református templom épülete maradt az övék. Közvetlenül a háború után könnyen találtak munkát az építkezéseknél, ezen a területen ugyanis nagy volt a fellendülés. „Bukarestet magyarok építették” – mondta egy székely, akit szülőföldjén az adók tönkretettek, és kénytelen volt a fővárosban munkát keresni.
1935-ben Alexandru Vaida-Voievod javasolta a „numerus valachicus” bevezetését, amely védelmet nyújtott a nemzeti munkaerőnek, és korlátozta a kisebbségiek alkalmazását. Az asszimilációt gyorsította a magyar iskolák háború utáni betiltása. Még a vallás magyar nyelvű oktatása sem volt lehetséges 1929-ig, akkor engedélyezték az iskola újraindítását a református egyháznak visszaszolgáltatott ingatlanban.
Az 1940-es Erdélyi Református Naptárból megtudjuk, hogy Bukarestben és környékén 36 036 magyar református élt, a többi regáti területen (Ploieşti, Galac, Brăila, Moreni, Piteşti, Konstanca stb.) még körülbelül 21 500.
A második világháború után az 1948-as tanügyi törvény államosította a felekezeti iskolákat, a bukaresti iskola tehát 1949-től állami líceummá alakult. A vallási törvénnyel a kommunista állam átvette az ellenőrzést az egyházak fölött. 1948-ban Luka László a nemzetiségi kérdést megoldottnak nyilvánította, és a következő évtől sorra letartóztatták a Magyar Népi Szövetség vezetőit, hazaárulónak és irredentának nyilvánítva őket.
Nagyon hamar beindult az új generációs magyarság asszimilációja is. Az ’50-es években érkező családok gyermekei román iskolákba jártak. Az 1956-os magyarországi forradalom következményeként a Román Kommunista Párt elindította a magyar kedvezmények megszüntetésének második hullámát, újabb lépést tett az erőltetett asszimiláció felé. Az első áldozatok a moldvai csángók voltak. 1958-ban felszámolták az egész, 78 általános iskolából, egy líceumból és egy tanítóképzőből álló magyar nyelvű iskolahálózatot. Egy másik megszorító intézkedés során a nemzetiségi iskolákat egyesítették román iskolákkal. A rendelkezés a kolozsvári Bolyai Egyetemre is vonatkozott.
1968 augusztusa, a csehszlovákiai invázió után, a Ceauşescu rendszer több bukaresti magyar intézmény létrehozásáról döntött. Domokos Géza szerint ez Ceauşescu álnok politikájának része volt, így akarta elérni, hogy az erdélyi magyar intézmények minél többet veszítsenek fontosságukból és befolyásukból. Az intézmények létrejötte magyar értelmiségiek újabb hullámát vonzotta Bukarestbe.
Tulajdonképpen Ceaușescu a 19. században elkezdett politikát folytatta: a magyarok asszimilációját célzó stratégiája kidolgozását és életbe ültetését sorozatos támadásokkal hangolta össze. E politika hivatalos kezdőjelét az 1972-es pártdirektívák adták meg, amelyek célként tűzték ki a román állampolgárok társadalmi és nemzeti homogenizálását. Az 1989-es rendszerváltás után felpezsdült kissé a bukaresti magyar élet, de, mint a szerző írja, a legutóbbi szabadtéri ünnepségen a gulyással és sörrel kezdődő majális miccsel ért véget, a magyarok román etnokulturális környezetbe való beilleszkedésének biztos jeleként. A bukaresti magyarságnak már fújják a takarodót – állapítja meg Hencz Hilda. A jelenlegi helyzet szerint a magyarok bukaresti és egyben a Kárpát-kanyaron kívüli nagy kalandja a végéhez közeledik. Évtizedek kérdése csupán, hogy a pár száz magyar bukaresti fiatal teljesen beolvadjon. Nicolae Iorga 1939-ben kifejtett vágya: „A megtisztítás, a visszanemzetiesítés sürgető kötelesség a jövőre nézve. Egy fővárosnak a nemzeti elem erőteljes uralmát kell jelentenie.” Hencz Hilda végszava pesszimista, vagy inkább realista? Sajnos, a történtek ismeretében a második változat tűnik valószínűbbnek.
Manapság igen elcsépeltnek hangzik a hiánypótló kifejezés, mivel minden fedezet nélkül kezdték használni. Esetünkben teljesen jogosan alkalmazható a minősítés, hisz, mint a bevezetőben olvashattuk, csak szórványos és csak egy-egy szakaszra vagy személyiségre összpontosított írások jelentek meg eddig. Az első, alapos kutatásokon alapuló, jól dokumentált összegző munka a Hencz Hildáé. A mű árnyaltan szubjektív, de ez érthető, hisz a megírtak egy részét átélte a szerző. Nem tökéletes, nem is lehet az, hisz egy csomó forráshoz nem juthatott hozzá. Csak remélni tudjuk, jön idő, amikor a román állami és egyházi intézmények legyűrik komplexusaikat, lehetővé teszik a teljes körű kutatást, és megismerhetjük a bukaresti, regáti magyarság történetét annak teljes valójában, hisz az is történelmünk része. Hencz Hilda jól dokumentált könyve a bukaresti magyarok asszimilációjának története – azaz a „regáti kérdés” nem vesztett aktualitásából.
Olvasásra ajánlom minden magyar embernek, tanulmányozásra minden politikusnak.
Könyvbemutató: Sepsiszentgyörgyön április 6-án 18 órától a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében, Csíkszeredában április 7-én 17 órától a Kájoni János Könyvtárban.
Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)