Gondolatok az autonómiatörekvésről
Az egykori Udvarhely-, Gyergyó- és Sepsiszék után, a korabeli Marosszék székhelye, Marosvásárhely adott otthont az immár hét éve megkezdett, Székelyföld területi autonómiáját célul kitűző tüntetéssorozatnak. A becslések szerint több tízezres tömeget Vásárhelyre vonzó megmozdulás a maga nemében rekordméreteket öltött. A legnagyobb magyar közösséggel bíró erdélyi városnak a szervezők irányítói szerepet szánnak, de a tüntetéssorozatban csupán demonstrációik egyik állomásaként szerepelt. Bejelentették ugyanis a Partiumi Autonómia Tanács leendő megalakulását, amint azt Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke beszédében hangoztatta.
A megmozdulás talán elsősorban érzelmi többletet jelentett az összegyűltek számára. A csoporthoz tartozás felemelő érzése, annak nyilvános felmutatása egyfajta vallásos rituáléra emlékeztetett. A tüntetés Irving Janis csoportgondolkodás fogalmát idézte fel bennem, mikor is sokkal inkább a konszenzus kialakítása, mint annak hogyanja kerül előtérbe, szinte fanatikus vággyá emelve a közös célt.
Az olyan mákonyos, de kétségkívül mozgósító erejű megnyilvánulások, mint Marosvásárhely „Székelyföld örök fővárosa”-ként való kikiáltása, az egybegyűltek „akaratnyilvánító székelyek”-ként való megszólítása vagy a magyarságra vonatkozó kijelentés, miszerint „szét akarják darabolni azt, amit az Isten is egységbe teremtett”, politikai törekvéseiket egyértelműen a vallás szférájába helyezik el. Némelyek egyenesen − a történeti emlékezetben nem épp pozitív kicsengésű − népnemzeti mozgalom fogalmával azonosították az autonómiatüntetés-sorozatot.
A demonstráció továbbra is megerősítette, hogy e népnemzeti fogalmat valóban etnokulturális kategóriaként kell értenünk. Nem szorul magyarázatra, hogy a párbeszédre, a nemzetek/nemzetiségek közötti szolidaritásra és a demokratikus elvekre való hivatkozás a jelen politikai-történeti kontextusában retorikai kötelesség is egyben. Hisz ugyanazon demokratikus elvek, amelyek elvárásként fogalmazódnak meg velünk szemben, egyúttal törekvésünk létjogosultságának alapjait képezik.
Erdély egyetlen tömbmagyar régiójára előszeretettel gondolunk valamiféle vegytiszta magyar térségként. De érdemes talán elgondolkodnunk azon, hogy amennyiben a több mint tizenöt százalékot kitevő székelyföldi románságot ilyenmód semmisnek tekintjük, hogyan tekinthet sok román az épp csak tizenhat százalékot felölelő kolozsvári magyarságra? Vagy azt sem érdemtelen megemlíteni, hogy a hivatalos népszámlálási statisztikák szerint több mint három százalékot kitevő székelyföldi cigányság valójában a társadalom által cigánynak tekintett személyeknek azt az elenyésző töredékét jelenti, aki magát nem magyar nemzetiségűként határozta meg. Így a nyolcvanszázalékos székelyföldi magyarság aránya meglehetősen gyorsan képlékennyé válik. Továbbá annak ténye sem utolsó szempont, hogy a magyar és roma etnopolitikai törekvések egymással igencsak konfrontálódnak, amit elegáns módon csak úgy szoktunk emlegetni, hogy a székelyföldi cigányságot megpróbáljuk „a magyar kultúrkörön belül megtartani”.
Az ehhez hasonló tömegmegmozdulások természetesen mindig kérdésessé teszik, hogy a politikusoknak kiket is sikerül megnyerni maguknak e tüntetésekkel. A „nem, nem soha”, „vesszen Trianon” vagy a „visszavesszük Erdélyt a bocskoros oláhtól” jellegű megnyilvánulások bűvköréből sokan továbbra sem szabadulnak, skandálásukkal láncreakciót elindítva az egységesség igényével fellépő tömegben.
A politikai beszéd talán műfaji sajátosságából kifolyólag képtelen elfogulatlan lenni. Az uszító/gyűlöletkeltő toposzok forgalmazásától az autonómiatörekvés céljával megtartott beszédek sem voltak mentesek − természetesen az éppen lehetséges keretek között, a(z erdélyi) magyar politikai csatározások színterén belül maradva.
A nagyobb önrendelkezés megvalósítása nyílvánvalóan közös cél. Érdekes megfigyelni, hogy az utóbbi időszakban mennyire meghatódva hivatkozunk (mind a magyarok, mind a románok) az erdélyi németek szomorú sorsára, holott a történészek előtt jól ismert a magyar−német kapcsolatok nem épp feszültségektől mentes múltja. Azt hiszem, nagyobb empátiára lenne szükség a politikum részéről, hogy majd ránk is ne csak mint kultúrateremtő népről emlékezzen a majdani erdélyi románság. Nem tudom, a színfalak mögött milyen mértékben zajlik tényleges tervezés, de meglátásom szerint egy olyan párbeszédképes jogászok, politológusok, antropológusok, történészek és filozófusok alkotta szakmai csoport létrehozása lenne termékeny kísérlet, akik elméleti és szakmai tudásukkal a politikusok társadalomépítő munkáját segíthetnék.
GYŐRI TAMÁS
Szabadság (Kolozsvár),