A gidófalvi veszedelem emléktáblája
Kátai Károly hétéves gyerek volt, amikor 1950 szeptemberében a gidófalviak közel egyhetes kollektívellenes lázongása, a belépési nyilatkozatok elégetése után a román néphadsereg katonái milicistákkal és szekusokkal elegyesen a községet bekerítették — hosszú csövű ágyú is volt vélük —, s éjnek évadján hat, előre kiszemelt családdal együtt kihajtották, mint a barmokat az angyalosi Szépmező irányába, ott teherautókra lökdösték, majd egy brassói „átszállás” után szinte megállás nélkül Dobrudzsáig döcögött velük a marhavagonokkal pöfögő vonat. Beszélni sem lehetett, némelyik állomáson a gyermekeket engedték le ivóvízért.
A jó emlékezetű Balogh László a sepsiszentgyörgyi Charta Kiadó Múltidéző sorozatában Történelem a homlokráncban címmel örökítette meg az 1950-es Gidófalvi veszedelmet. Alig van túlzás abban, ha az 1764-es madéfalvi vérengzés minősítését vesszük kölcsön a háromszéki állapotok jellemzésére, hisz a gidófalvi lázadásnak két, az éjszakai zavargásban agyonlőtt áldozata is volt, és az is hasonlatos a csíki mészárláshoz, hogy azonos időszakban Erdély más településein is történtek az osztályharc jegyében gyilkosságok, százával hurcolták és zárták el az embereket, terelték őket dobrudzsai munkaszolgálatra, a „Kánál” — Duna—Fekete-tengeri csatorna — hírhedt építőtelepeire.
Szóval, Kátai Karcsika még apró legényke volt. Balogh Laci is abba a csoportba sorolta volna, amint a sportban a „futottak még” kategóriát jellemzik, de aztán az utolsó pillanatban mégis bevette könyve felnőtt interjúalanyai közé, amiből menten kiderült, hogy ebben a korban a gyermeki agy micsoda érzékenységgel raktároz el mindent, ami véle és környezetében történik.
Kátai Károly, miközben a ’89-es romániai fordulat után Gidófalva polgármestere is volt, mostanra jól belenőtt az 50-es évek emlékeibe. Termete is robusztus. A politikai üldözöttekre vonatkozó törvények tudója lett, olyannyira, hogy a búnak-bánatnak hálójába keveredett bajtársait, ezek hozzátartozóit is arra ösztökéli, jogos anyagi-erkölcsi kárpótlásukkal ne ajándékozzanak meg senkit.
Nemsokára, szeptember 12-én lesz a gidófalvi vérengzés 60. évfordulója. Szándékaik szerint erre az alkalomra emléktáblát helyeznek el a református templom cintermében. Ezen a helyen már áll egy emléktábla, Jancsó Vilmos és Zsigmond András huszonéves fiatalok életét azon az éjszakán gyilkos golyók oltották ki. Az utóbbit éppen ezen a helyen lőtte szíven egy milicista, amikor a község lakosainak akarata szerint a templom harangját akarta félreverni, hogy a gidófalvi tehetősebb gazdák elhurcolását megakadályozzák. A gyilkos milicistát lefegyverezték, és kevésen múlott, hogy életben maradt.
Gidófalváról 1950 szeptemberében harminc embert hurcoltak el. Azokat, akiket a lázadásban való részvétel miatt törvényszék elé állítottak, Brassóban lekapcsolták. Az elhurcoltak zöme hat családból került ki. Kilenc férfit és nőt, Fazakas Józsefet, Jancsó Dezsőt, Jancsó Gizellát, Zsigmond Zoltánt, Papp Mihályt, Papp Gyulát, Barabás Sándort, Pulugor Annát és Orbán Dezsőt törvényszék elé állították, Fazakas Gergelyt, Nagy Bertát, Fazakas Józsefet, Kátai Károlyt, Kátai Zsófiát, Kátai Istvánt, Kátai Ferencet, ifj. Kátai Károlyt, Kátai Sándort, Kátai Rózát, Kátai Pált, Kátai Sándort, Kátai Ilmát, Kövér Mózest, Kövér Margitot, Kövér Álmost, Zsigmond Gézát, Zsigmond Máriát, Zsigmond Erzsébetet, Zsigmond Gézát, Zsigmond Pált, Nagy Ellát és Nagy Emilt Dobrudzsába hurcolták.
Kátai Károllyal és a még életben levő egykori elhurcoltakkal beszélgetéseink során abban egyetértünk, hogy a gidófalvi mártírok, az elítéltek és az elhurcoltak egy közösséget alkottak, s ennek következtében egyetlen emlékkövön lesz a helyük. A mikóújfalusi andezittömbre a nevek fölé kerül a gravírozott szöveg:
TISZTELGÉS
A KOMMUNISTA DIKTATÚRA BEVEZETÉSÉÉRT,
A KOLLEKTIVIZÁLÁS MEGAKADÁLYOZÁSA SZÁNDÉKÁÉRT
MÁRTÍRHALÁLT SZENVEDETT, BÖRTÖNBÜNTETÉSRE ÍTÉLT,
SZÜLŐFÖLDJÜKRŐL ELHURCOLT GIDÓFALVI SZEMÉLYEK ÉS CSALÁDOK
60 ÉVVEL EZELŐTTI KÍSÉRLETE ELŐTT.
(Az emléktábla-állítók a gidófalvi református egyház bankszámlájára fogadnak el adományokat.
RON: RO74RNCB012403801837000 BCR,
EUR: 009RNCB0124038018370007 BCR.)
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Virág és gyertya a meghurcoltakért
Mintegy huszonöten voltak tegnap kora este a kommunizmus áldozatainak emlékére a sepsiszentgyörgyi Erzsébet parkban emelt kopjafánál, hogy megemlékezzenek a kollektivizálás több ezer háromszéki áldozatáról, meghurcoltjáról. A kitelepítéseket gyerekfejjel megélők virággal, gyertyával és csendes imával idézték meg egyebek mellett 1950. szeptember 22-e borzalmas éjszakáját, amikor a hatalom korra, nemre, állapotra való tekintet nélkül marhavagonokban, teherkocsikban a Bărăgan és Dobrudzsa ismeretlen vidékeire hurcolt el embereket hosszú évekre, családokat szakítva szét, sorsokat törve kettőbe.
„Nem volt olyan háromszéki település, ahol a hírhedt 183-as törvény 1949-es megjelente és a hadifogságból hazaérkezettek beszámolói nyomán ne lett volna ellenállás a kollektivizálás miatt, sajnos, Gidófalván és Maksán halálos áldozatokkal is járt – Zsigmond András, Jancsó Vilmos, Soós Gizella és Zöld Ivette életükkel fizettek –, de az elhurcoltak között volt olyan, akinek még véletlenül sem volt köze az egészhez, egyszerűen rosszkor és rossz helyen volt” – idézte fel Török József, a Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezetének elnöke. Több ezer család esett áldozatul a megtorlásnak, két év leforgása alatt mindenükből kiforgatták őket, ráadásul évek múltán ezek az emberek nem térhettek vissza egykori otthonaikba, sőt, máig is sokan vannak, akik az egykori jussuk visszaszerzéséért harcolnak, sikertelenül. Mert ismét azok kaparintották meg a hatalmat, akik egykoron a kitelepítéseket, a mocskos munkát elvégezték, majd vagy a párt, vagy a Securitate berkeiben folytatták – fogalmazott Török József. Az évről évre egyre szűkebb körű megemlékezésre ez alkalommal Barótról, Dálnokról, Gidófalváról és Sepsiszentgyörgyről érkeztek meghurcoltak és leszármazottjaik.
Nagy D. István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)