Devictus vincit – Mindszenty József emlékest Kolozsváron
Mindszenty József bíborosra, esztergomi érsekre, Magyarország utolsó hercegprímására emlékezett születésének 120. évfordulóján a Kolozs-Dobokai Római Katolikus Főesperesi Hivatal a Római Katolikus Nőszövetség székhelyén megtartott rendezvényen. Fábián Mária, a nőszövetség elnöke kifejtette: Mindszenty a magyar katolikus egyház XX. századi kiemelkedő személyisége volt. Fodor György piarista konfráter arra figyelmeztette a jelenlevőket, hogy tudomása szerint ez az első, s mindmáig egyetlen esemény Erdélyben, amelynek során megemlékeztek Mindszentyről. – Nem először történik meg, hogy Kolozsvár elöl jár a kezdeményezések terén, egyházi vonatkozásban is. Mindszenty József követendő példa a Krisztus iránti papi engedelmesség szempontjából is – hangsúlyozta a konfráter. A Szent Mihály Plébánia Szent Cecília kórusa Potyó István karnagy vezetésével három ismert vallásos művet adott elő, Jancsó Miklós színművész pedig Mindszenty emlékirataiból olvasott fel részleteket.
Mindszenty József életét Kovács Sándor római katolikus főesperes ismertette. – Ki volt Mindszenty József bíboros, Esztergom érseke, Magyarország utolsó hercegprímása? Egyéniségét a legválasztékosabban megfogalmazott szavak sem tudják méltóképpen a mai nemzedék elé tárni. Születésének 120. évfordulóján megpróbálom feleleveníteni erőt sugárzó és irányt mutató tanítását – tette hozzá a főesperes, majd boldog II. János Pál pápát idézte, aki szerint „Esztergom rendíthetetlen bíboros érseke magasztos erények példáját adta a katolikus világnak. Nagy lelkipásztor méltóságával hordozta a fejére helyezett töviskoronát, olyan magasztos egyházi személy emlékét hagyva ránk, aki hosszú éveken át tudott imádkozni és szenvedni népéért”.
Kovács Sándor előadásából megtudtuk: Mindszenty József a Vas megyei Csehimindszenten született 1892. március 29-én, szülei Pehm János és Kovács Borbála voltak. Ifjú korában újságíró akart lenni, aki tollal harcol minden ellen, ami gonosz, ám az akkori erdélyi püspök, gróf Majláth Gusztáv Károly kérésére elhatározta, hogy pap lesz. Érettségi után a szombathelyi szemináriumban kezdte el teológiai tanulmányait. 1915. június 12-én szentelte pappá a szombathelyi székesegyházban Mikes János megyéspüspök. Első szolgálati helye Felsőpaty településen volt. 1917. február 1-jén kinevezték a zalaegerszegi állami főgimnázium hittan tanárává. Az 1919-es vörös őszirózsás forradalom idején rövid ideig letartóztatták, és kitoloncolták a megye területéről. Huszonöt évesen megbízták Zalaegerszeg plébániájának és az ide tartozó filiálék vezetésével. Javaslatára új népiskolák létesültek, zárdatemplomot építtetett. Elvállalta a Keresztény Párt megyei elnökségét. Ezt azzal indokolta meg, hogy „A lelkipásztori életben a politika szükséges rossz. De mivel a politika ledöntheti az oltárt és romlásba viheti a halhatatlan lelket, súlyosan kötelező lelkipásztori feladatnak tekintette a szavazó polgárok alapos tájékoztatását”.
1927-ben az egyházmegye zalai részének püspöki biztosává nevezték ki. Az elkövetkező évtizedben 9 új plébániatemplom, 7 plébániaház, 9 ideiglenes miséző hely, 11 ideiglenes plébánialak, 12 új iskola és egy aggmenhely felépítését valósította meg. 1937-ben pápai prelátusi tisztséggel tüntették ki, majd 1944. március 4-én XII. Pius pápa veszprémi megyéspüspöknek nevezte ki.
– Róma választása azért esett Mindszenty Józsefre, mert a püspöki kar megerősítésére olyan főpapokat kívántak, akik a háború befejezésének időszakában kemény és állhatatos, a totalitárius rendszerrel szembeszegülő, az egyházhoz és a hazához hűek maradtak – magyarázta Kovács Sándor.
Az 1944-es zsidóüldözés közepette védelmébe vette az üldözötteket: körlevélben hozta az ország közvéleményének tudomására állásfoglalását. 1944. november 27-én a nyilasok újból fogságba vetették. 1945. húsvét éjszakáján, április 20-án térhetett haza székvárosába, Veszprémbe. XII. Pius pápa 1945. szeptember 15-én nevezte ki esztergomi érseknek, majd ugyanazon év októberében iktatták be érseki és hercegprímási kettős méltóságába. XII. Pius pápával először 1945. decemberében találkozott. 1946. februárjában a pápa bíborossá avatta. 1948-ban Mária-évet hirdetett meg: fáradhatatlanul járta az országot, hogy imádságra és engesztelésre szólítsa fel a nemzetet, és a magyarok Nagyasszonyának pártfogását kérje az újjáépítéshez. A kommunista hatalom kémkedéssel, valutaüzérkedéssel és összeesküvéssel vádolta, majd 1948. december 26-án letartóztatták. 1949. február 3-án kirakatperben életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték. 1956. október 31-én kiszabadult, ám ez csak a forradalom leveréséig tartott, akkor újra közellenséggé nyilvánították. Ezt követően másfél évtizedet az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetségén töltött, majd 1971. szeptember 28-tól a bécsi Pázmáneumban tartózkodott. 1975-ben bekövetkezett haláláig járta a világot, felkeresve és lelkesítve a hazájukból elmenekült magyarokat. Először a saját maga által választott osztrák búcsújáróhelyen, Máriacellen temették el, majd 1991. május 3-án az esztergomi bazilika altemplomában, annak érseki sírkápolnai részében kapott végső nyughelyet.
Zárszóként Kovács Sándor főesperes elmondta: Mindszenty boldoggá avatási eljárása folyamatban van.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Erdély tájain – A 95 éve született Xantus Jánosra emlékeztek
Március 16-án, az EKE – Kolozsvár 1891 a Kolozsvári Római Katolikus Nőszövetség dísztermében emlékezett meg ifj. Xantus János doktorról, természettudósról, tudománynépszerűsítő íróról és tanárról, az EKE meghatározó személyiségű tisztségviselőjéről. László Györgyi, a rendezvény szervezője bevezetőjében üdvözölte a meghívottakat, majd rövid emlékezést olvasott fel egy volt tanítvány élményeiből. Ezt követően Bartók Béla műveket, zongorára írt szvitjének – mely op. 14 jelzés alatt jelent meg – első tételét, és Este a székelyeknél, zongorázott el. Rekita Rozália színművésznő két Áprily Lajos verset (Tavaszodik és Az Irisórai szarvas) szavalt, míg Jancsó Miklós színművész előadásában szintén Áprily költeményeket – Szeptemberi fák, Ajánlás és A fegyvertelen vadász dala – hallgathattak a résztvevők.
Váradi István „Emlékezés Ifj. Xantus János tanár úrra” című, átfogó jellegű megemlékező előadása következett, melyből egy részletet jelen lapszámunkban is közlünk. A hangulatos rendezvényt Xantus Gábornak az édesapjáról és annak munkásságáról készített filmje zárta. A filmben többek közt volt tanítványok: Szabó T. Attila, Ajtay Ferenc és mások is méltóan megemlékeznek Xántus Jánosról.
V. I.
Szabadság (Kolozsvár)

Mellébeszél a szakma
Nem túlságosan leptek meg a Zsehránszy István írásában foglaltak: Hadovázik a középszer (Új Magyar Szó 2012. 05.23.) címmel részismertetést közöl egy olyan találkozóról, amit a Kolozsvári Társaság rendezett. Idézem őt: „a színház repertoárjáról, a közönséghez való viszonyáról, mindenről, ami a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásaival kapcsolatban felmerülhet.”
A találkozót beharangozó meghívóban más is szerepel. Csak a pontosság kedvéért írom ide: „A Kolozsvári Társaság április 28-án, szombaton kerekasztal-beszélgetést tart a Kolozsvári Magyar Színház utóbbi évekbeli nemzetközi sikereiről, műsorpolitikájáról, a közönségvisszhangról… A rendezvényre hármas évforduló ad alkalmat: 140 éve született Janovics Jenő, 50 éve hunyt el Poór Lili, idén volna 70 éves Héjja Sándor. A beszélgetés meghívottjai: Tompa Gábor, a színház igazgatója, Visky András művészeti aligazgató, Kötő József színháztörténész, Zsehránszky István színházi kritikus. Moderátor: Kántor Lajos irodalomtörténész.”
Sajnálom, hogy Zsehránszky István nem részletezi, hogyan, miként emlékeztek meg a jelenlevők a három említett művészről. De talán ez nem véletlen, hiszen a közönség–színház viszony volt a fő téma, ha tapintatlanul akarnék fogalmazni, azt írnám: a buta közönség és jó színház viszonya. Mintha egy fórumra lett volna hirtelenjében szükség(?), ami megmagyaráz néhány művészi (bocsánat: Művészi) színházi nekibuzdulást. És nézőhiányt. Ezt a gondolatot sugallta a hivatalos meghívottak névsora.
A fórumon résztvevő egyik színházi néző „középszerű” felszólalásait kifogásolja-gúnyolja a szerző. Hát...tudtommal bárkinek lehet véleménye, ki is mondhatja, aki megfizette a színházjegyet. Tapsolhat, brávózhat, de káromkodva haza is mehet. Ehhez joga van, ettől még nem hülye, sem középszerű, sem sztálinista, sem hatodrangú silányság. Láttam professzorokat is kimenekülni egy-egy „művészi” furcsaságból, hogy ne írjak szakmai szélhámosságot.
De térjek vissza a Zsehránszky írásában szereplő avatatlan hölgyhöz, akit Az elveszett levélben az zavart, hogy „ a szereplők kigombolták a nadrágjukat , s egy jót pisiltek....”, stb. (Engem viszont az zavart említett előadásban, hogy a férfi szerepeket nők játszották(?), az, hogy a közönség egy része szünetben hazament, az, hogy untam azt a jelrendszert, amit kaptam, annak ellenére, hogy nagy részét meg is értettem. És mégis). Zsehránszky megmagyarázza a nadrággombolós pisilés mélyértelmét: „említett pisilés nem akárhol történt, művészi jelentéssel bírt a helyszín, „a Nép Háza gyönyörűen kicsempézett WC-termében, ahol képviselők kéz kezet mos alapon rendezik nagy ügyleteiket, miközben az ülésterem többnyire üres....”
Valóban, ez a tény, a fent említett, az előadást nézve reveláció erejével hatott rám, hiszen nem csak én, de 20 millió román és nem román meg van győződve, hogy a Képviselők Mártírok, nem lopnak, olyan szegények, mint az a bizonyos templomi egér, éjt nappá téve csak a szegény Népért törik magukat, akkor is, amikor az orrukat túrják félálomban a Parlamentben, munkaidőben, az élelmes operatőrök nagy örömére stb. És akkor egy színházi esten kiderül, hogy összepisilik vagyonukat, még pisilés közben is buliznak... vagyis bátran színházilag le vannak leplezve. Ki hitte volna róluk, nahát, ejnye, húsz év után.
Ne tréfáljak – intem le magam.. Egy másik hölgy – idézem újra Zsehránszky Istvánt – „aki a kultúraktivistát alakította, azt követelte, hogy a közönségnek játszanak, az ő színvonalán, az általa kedvelt darabokat, és legyen mindig teli a színház (mintegy nyolcszáz férőhelyes) nagyterme. Vagyis, tennénk hozzá, térjen vissza az úgynevezett tömegkultúra időszaka, amely olyan gyönyörűségeket produkált, mint a Megéneklünk, Romániai Fesztivál.”
No, lássuk, mit produkált és kik produkáltak színházat a „tömegkultúrában”? Kántor Lajos–Kötő József Magyar Színház Erdélyben 1919-1992 (Kriterion 1994) c. kötetében a 127–169. oldalon olvasható, miket játszottak és kik rendeztek a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. Nem élek vissza az olvasó türelmével, hogy felsoroljam a szubkultúrát és Cântarea României-t képviselő szerzők és rendezők nevét, csak néhányat említek (1968-tól kezdem, ötletszerűen). Szerzők: Slamovir Mrozek, J.André Lacour, Teleki László-Illyés Gyula, J. P. Sartre, Páskándi Géza, G. B.Shaw, Szirmai Albert- Heltai Jenő, Molnár Ferenc, W.Shakespeare, E. O`Neill, Mikszáth Kálmán, Oscar Wilde, Kocsis István, stb. Történt mindez 1968-1970-es évadokban.
És kik rendeztek ezekben „közönség-színvonalas” kultúraaktivistás időkben, amelyet a jámbor néző visszasír? Major Tamás, Harag György, Tompa Gábor, Szabó József, Rappaport Ottó, Anatol Constantin, Vlad Mugur, stb., stb. Hát ennyit a középszerről. Aki fent említetteket visszanosztalgiázza. Még annyit hozzáírnék: nem is olyan rég a színházvezetés „telt házakat”, állandóan növekvő nézőszámot terjesztett a kolozsvári színházról... Minek akkor Fórum, ha van bőven érdeklődő, ha minden színházi szép és jó, leszámítva néhány „Jaj de jó vót régen teltházat” visszavágyó telhetetlent? „Ma tehát már senki sem gátolja meg színházainkat abban, hogy művészetet produkáljanak” – folytatja – örömömre – Zsehránszky István.
Végre helyben vagyunk. Azaz lennénk. Mert valóban, ma senki sem gátolja meg a színházakat, hogy művészetet csináljanak. És ebben a nagy szabadságban születnek a jó, remek előadások mellett a plagizált előadások, a rendezői zagyvalékok, a „mindent szabad” alapon történő bukássorozatok. Valóban, ma mindent szabad a színházakban, a színházi szakmában, csak egy dolog tilos, illetve nagyon nem ajánlatos kincses városunkban: az őszinte véleménynyilvánítás. Mert ha valaki bírálni merészel, akkor beindul a jól ismert jelzőhalmaz a művészetcsinálók (és abból igencsak jól élők), továbbá a valamilyen formában érdekeltté tett híveik részéről: avatatlan, középszert istenítő, hóstáti-elvárás, magyarvátrás. És ha ez nem elég a véleménnyilvánítónak és tovább okoskodik pimaszul, kapja a súlyosabb, ugyan nem művészi érveket, hanem azok hiányában a pillanatnyilag hatásosnak tűnő „menő”, jobb és divatosabb körökben lejárató, kinyíró jelzőket: szélsőséges, antikultúrás, anti és anti...
Sajnos belátom, az én nemzedékem nem éri meg, legalábbis itt, Kolozsváron nem, hogy bár egyszer része lehessen egy olyan igazi színházi-szakmai beszélgetésnek, ami valóban az előadások szakmai részét tárgyalja, bírálja vagy dicséri – minden következmény nélkül. Ahol nem hülyézik le azt a nézőt, aki nem érti, mit jelent a Dantonban a törött repülőgép, az Oidipusban miért lógatják a fiúk nemi szervüket (merem remélni, a hölgynézők művészi érdeklődését felkeltendő)... hanem türelmesen elmagyarázzák a hozzá nem értőnek, mi miért van. Mint ahogy én is megtudtam egy „görög harcostól“, hogy azért kellett csórén bejönnie a színpadra – társaival egyetemben – mert ez a „megtisztulást” jelentette rendezői magyarázatban. Magamtól soha nem jöttem volna rá erre az egyáltalán nem szokványos színházi metaforára, ezért, lám, nem árt érdeklődni néha bennfentesektől, mikor ki és miért csóré művészileg, mert így tanul a gyerek. Vagyis a középszerű néző. Ó régi rossz idők....(lehet, kapok a fejemre én is a múltba gondolásért), amikor a színházkiüresítők nem mennybe mentek művészileg, hanem... jaj, Istenem, hogy is volt akkoriban? Amikor a direktor úr a családi ezüstöt vitte a zálogházba, hogy tudjon fizetni színészeinek. Az is igaz viszont, hogy házat tudott venni a bevételből, ha jól ment a színház.
És ha jól emlékszem, a színháztörténeti tanulmányokban olvasottakra, a színházak minden időkben a közönségnek játszottak, az ő színvonalukon, az általuk kedvelt darabokat. És – bármilyen hihetetlen és furcsa – arra törekedtek, hogy legyen mindig telt ház... és legyen közönség... közönség... közönség. Még ha középszerű is.
Jancsó Miklós. Új Magyar Szó (Bukarest)

A Magyar Kultúra Napja Déván
Összerdélyi ünnepség a szórványban
Roppant gazdag és színvonalas ünnepségen vett részt szombat délután a dévai magyarság. A református templomban szervezett gálán a közönség helyi volt, az előadók viszont Erdély különböző tájairól érkeztek, mindenekelőtt Kolozs és Maros megyékből.
Az ünnepség Lovász János lelkipásztor áhítatával kezdődött, majd Jancsó Miklós kolozsvári színész elszavalta a Himnuszt, annak valamennyi versszakát, nemcsak az elénekelni szokott elsőt. Barabás Kásler Magda közkedvelt népdalénekes előadta az Ó Szent István című moldvai csángó népdalt.
Deák Piroska dévai magyartanár a magyar irodalom legnagyobb szókincsű íróját, Arany Jánost mutatta be, pontosabban Arany és szülővárosa, Nagyszalonta életre szóló hosszú és érzelem teli kapcsolatát.
Az irodalmi művében kb. 24 000 szót használó Arany János 130 évvel ezelőtt, 1882-ben hunyt el, Deák tanárnő ezért választotta őt a Magyar Kultúra Napja idei megünnepléséhez.
Guttman Mihály kolozsvári tanár viszont az 1882-ben született Kodály Zoltánt, a nagy hazafi zeneszerzőt, a legnagyobb magyar zenepedagógust méltatta. Az idei kultúra-ünnepségét a két kiemelkedő személyiségnek szentelték. Kodály többször járt Erdélyben – népzene-gyűjtő munkásságát még 1910-ben kezdte el Székelyföldön –, utoljára 1944-ben, amikor a kolozsvári magyar egyetem díszdoktorrá avatta.
A színvonalas ünnepség azonban nemcsak a magyar kultúra nagy alkotóira való megemlékezésből állt, hanem élő előadásokból is. A népviseletbe öltözött magyarfenesi (Kolozs megye) vegyes kar magyar zeneszerzők műveit adta elő, majd a kolozsvári magyar pedagógusok vegyes kara Kodály-darabokat énekelt, felemelően szép előadásban. Kodály ünnepségéről lévén szó, Oláh Boglárka és Oláh Mátyás ifjú kolozsvári művészek cselló- és zongoradarabbal örvendeztették meg az egybegyűlteket, majd a marosvásárhelyi Psalmus énekkar kórusa magyar zenei remekművekkel lépett fel. A Romániai Magyar Dalosszövetség és az EMKE által szervezett, közel 3 órás felemelően szép ünnepség Kodály Zoltán Sík Sándor Te Deuma-val végződött, melyet a kolozsvári pedagógusok kórusa és a marosvásárhelyi Psalmus együttesen adott elő.
Történelmi kulturális látogatás Vajdahunyadra
A dévai ünnepség előtt a három kórus százvalahány tagja, valamint Dáné Tibor országos EMKE-elnök a vajdahunyadi kastélyt látogatta meg, ahol a helyi EMKE képviselői voltak az idegenvezetők, a kastély történtét, kultúrtörténeti jelentőségét, restaurálási munkálatokat ismertetve. Meghallgatták Petőfi Vajdahunyadon című versét Kofity Magdolna előadásában, azt a verset, amelyet Bem apóval és kíséretével 1849 április 14-én tett látogatásakor írt. A kolozsvári kórus a jó akusztikájú (bár télen nagyon hideg) Országház termében két dalt énekelt el, a Lovagteremben pedig házigazdák és vendégek közösen énekelték el a Boldogasszony anyánk, égi nagy patrónánk kezdetű, régi magyar himnusznak számító dalt. A termek gótikus monumentalitása feledhetetlen élménnyé varázsolta az imaként felszálló kristálytiszta éneket.
Ezután a Kolozs és Maros megyei vendégek a távolból pillantást vetettek a várra néző, 10 éve felállított Petőfi-szoborra és a műemlék-református templomra is, illetve a vaskohászat még álló, romos emlékeire.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

Három nyelven a Várhegy alatt
Kissé nagyobbat ugrottunk szomszédolásunkkal. Sorrendben ugyan érdekes települések következtek volna: Árva Bethlen Kata faluja, Olthévíz, avagy a Persányi-hegyek mögé elrejtett Datk. Ugrani kellett, mert szeretettel hívott ünnepére a kőhalmi vallásos kisközösség, hadd húznánk meg jelképesen a harangokat, mutatnánk be az azokról szóló könyvet az államalapítás emlékünnepén. Szent Istvánra emlékeztek a kőhalmi keresztények, a szórványban élő magyarok.
Jókai és László Gyula nyomában a Homoród mentén
Az emlékezetes vasárnapon négy templom harangjai szóltak: a szász lutheránus központi nagy templomban, a városszéli kisebb görögkeleti tornyában, továbbá Szegedi László református tiszteletes főtéri templomában és a kőhalmi Várhegy alatt emelkedő magyar katolikus és unitárius templomban. Utóbbiban melegszívű kisközösség várt, ahol mindvégig úgy éreztük, nem Kőhalomban, hanem a Homoród mentén vagyunk, Homoródjánosfalván vagy Peteken, Homoródoklándon vagy éppen székelyzsomboriak, alsórákosiak között. Minden települést képviselnek – tudtuk meg tiszteletes Márkos Ervin kőhalmi unitárius lelkésztől. Hogyne tudná ő, milyen az etnikai összetétele ennek a kisvárosnak, milyen annak magyar lakóközössége, hiszen itt járt iskolába, itt szövődtek fiatalkori élményei-emlékei, falusfeleinek, régi barátainak és lehet, éppen iskolatársainak lett papja két évvel ezelőtt, amikor egyhangúlag meghívták az 5000 lelket számláló városkába. Ebből közel ezer ember vallotta magát magyarnak, azt is feltételezhetjük, hogy a 350 cigány között akadnak magyar ajkúak is.
Legyen elég abból a tizennyolc évből, tiszteletes úr – mondták bizonyára a kőhalmiak –, amit a fogarasföldi, majdnem haldokló unitárius szórványban töltött, itt többen vagyunk. A zsenge korban eltöltött kőhalmi és segesvári éveknek köszönheti a lelkész, hogy németül és románul is olyan szépen és folyékonyan prédikál bármilyen ünnepi alkalommal, hogy a más felekezetűek is magukénak tartották. A zömében románság lakta Fogarasban valaki úgy nevezte e sorok írójának, hogy „părintele cu gură de aur” (aranyszájú pap). Márkos Ervin tanár is, mert jelenleg a kőhalmi líceum minden nemzetiségű tanulóinak német nyelvet tanít. Ismerősként járta be néprajzi kutatóútjai alkalmával a Szentágota környéki szászság falvait, hiszen ő a lutheránus szász templomokban is megállta a helyét a szószéken. Így hát aztán bátran mondhatjuk: három nyelven él és tud prédikálni a kőhalmi Várhegy alatt is.
A parókia udvaráról, ahol már beérik a szőlő, rálátni a Hortobágyi-dombság Oltra behajló peremére. Miközben terül a fehér asztal, Torró Zoltánné Ida gondnokné asszony, aki a lelkét is belefőzte a savanyú levesbe, egy helybeli, főleg bútorokat restauráló kft. társtulajdonosa, a Kőhalom városi RMDSZ-választmány elnökeként és a városi tanács egyetlen magyar képviselőjeként arról beszélt, hogy másképpen kell tekinteni a szórványban élő magyarok sorsának alakulására. „Mi nem engedhetjük meg magunknak – mondta –, hogy több pártra szakadjunk, ajánlatos megmaradni egy tömbben az itt már működő RMDSZ mellett!” Beszélgetésünk idején közbeszúrta: „egyébként Kőhalomban született az önök tevékeny sepsiszentgyörgyi polgármestere is, Antal Árpád András, aki ugyancsak alsórákosi származású. Mi erre büszkék vagyunk.” Itt született a jeles farmakológus Issekutz Béla (1886–1979) is, fűzzük hozzá mi, az árapataki származású jeles magyar orvos, Jancsó Miklós életrajzírója is.
Kedves hely a parókia udvara. Birtalan Barangó, aki gépkocsi-vezetői gyakorlatát még az egykori téeszkamionokon szerezte, nyugdíjas ráérősként segít be a parókián, nekünk éppen a paplak kertjében termett szőlőből készült bort hoz fel a pincéből. A tiszteletes műkincseit mutogatja, kerámiagyűjteménye akkora, hogy kiállításra kívánkozik. Szomszédja, Faragó István a Kőhalomban és környékén élő magyar katolikus lelkek papjaként ugrott be villámlátogatásra, s mert a két lelkész két temploma nagyon közel egymáshoz, állja helyét a jó szomszédság. Mindkettőjüknek több szórványa van. Fiatal és háromszéki, csak egy kézfogásra futott be, mert hallotta, hogy földijei érkeztek: Faragó plébános bölcsőjét ugyanis Kovásznán ringatták. Van olyan fiatal is Kőhalomban, aki tanár úrnak szólítja Márkos tiszteletest, ugyanis vallást és német nyelvet is oktat a helybeli líceumban, ahol magyar anyanyelvű osztályok is működnek. Jó kapcsolatokat ápol a közismert tiszteletes Szegedi László református esperes-lelkésszel, aki nemcsak az anyanyelvű oktatásnak, hanem a kőhalmi magyar művelődésnek is mecénása. Az utóbbi népszámlálás alkalmával csak Kőhalomban közel ezren vallották magukat magyarnak. Ez az ezer lélek majdnem egyenlő arányban oszlik meg a három magyar felekezet között. A három lelkész által pásztorolt lelkekhez még hozzá kell adni a szórványban-filiákban élő magyarságot, no meg az illető településeken élő magyar anyanyelvű cigányokat. Mondanunk sem kell, három jeles és jó szónok-lelkész kezében a környéken élő magyarság identitástudatának ápolása. Az egykori szász településen, Kőhalomban az őslakó szászok száma megcsappant, helyüket túlnyomó többségben a románság és szerényebb kisebbségben a székelyek foglalták el. Ennek eredményeként jött létre a kőhalmi unitárius gyülekezet is 1978-ban, amelynek Vass Mózes nyugalomba vonult lelkész teremtett templomot, s később, a rendszerváltás után harangtornyot emelt.
Egy címer mesélni kezd
A parókia beépített udvarán emlékképek, művészi alkotások, László Gyula-emléktábla és a professzor rajzai láthatóak. A lelkész néprajzi gyűjtésének darabjai mellett szerettük volna látni az unitárius egyházközség ama címerét is, amely Pécsi L. Dániel magyarországi jelképtervező munkája. Márkos tiszteletes elmondta, a címer csak az egyházközség zászlóján látható, de távlati tervük plakettként is elkészíttetni. Leírását maga a szerző közölte a Budapesten megjelenő Unitárius Élet című folyóiratban. Felső felében az ismert unitárius címer látható, alsó mezőjében vörös színű háttérben aranyszínű szkíta szarvasbikafej. A szarvas fejéből agancskorona terebélyesedik, melynek középső mezejében egy félhold, fölötte pedig napkorong látható. „Ezzel az összetett jelképpel a Kőhalomban született és gyermekeskedő László Gyula unitárius régészprofesszornak állítottunk emléket – írja –, aki nemcsak a honfoglalás korát feltáró ásatásaival vált híressé, hanem a honfoglaló magyarság mindennapjait megálmodó gyönyörű rajzaival is. A címer és a zászló László János nemes adománya, amivel néhai nagybátyjának, László Gyula régészprofesszornak állított tiszteletre méltó emléket.”
A Széchenyi-díjas dr. László Gyula ősrégészt, a kettős honfoglalás megfogalmazóját több szál kötötte Háromszékhez. Édesapja, az unitárius vallású id. László Gyula kőhalmi igazgató-tanító Abásfalváról származott, édesanyja, Tordai Vilma bibarcfalvi, aki korán árvaságra jutott, és a székelyszáldobosi Jánó Sándor református kántortanító nevelte. Így kötődött emlékeiben, lélekben a gyerek László Gyula ehhez az erdővidéki székely-magyar településhez, ahová meglett emberként is gyakran visszajárt. Nosztalgiával emlékezett egyik könyvében azokra a kosaras bálokra, amelyeken a Hegyfarki feredő épületében vett részt. Szoros barátság fűzte a tragikus hirtelenséggel elhunyt Kovács József (1928–2008) száldobosi bányafelmérő-helytörténészhez. Kovács Irén helybeli tanár tájékoztatott, hogy édesapja hagyatékában őrzik kettőjük levelezését is. Székelyszáldobos nem feledkezett meg a jeles tudósról, aki még az 1941-ben itt felszentelt magyar országzászló avatóünnepségére is eljött édesapjával, és előadást tartott. Kolumbán Sándor száldobosi lakos, Bardoc község alpolgármesterének kezdeményezésére 2009-ben egyházi és világi vezetők jelenlétében ünnepi keretek között emlékművet állítottak László Gyula professzornak a száldobosi református templom előtti emlékkertben, „hogy hirdesse az idők végezetéig, kölcsönös (volt) a tudós és a faluközösség ragaszkodása.” László Gyula, halálának története is hozzánk kapcsolódik. 1988-ban tartották Kézdimárkosfalván a nemzet festője, Barabás Miklós (1810–1898) halálának centenáriumát. „Erre az ünnepségre én hívtam meg László Gyulát – nyilatkozta Jánó Mihály sepsiszentgyörgyi művészettörténész –, de Nagyváradon útját állta a halál. Fáradt szíve ekkor dobbant utolsót.”
Válságban is épül a vár
A várost első ízben 1324-ben említi oklevél castrum Kuholm néven. Léstyán Ferenc is feltételezi, hogy még a szász telepítés előtt, a XI. században a Várhegyen, ahol most magasodik-szépül a vár, királyi vár állt. Ezt legjobban, ellentétben a sajtóban megjelent és nem okadatolt nézetekkel, a szászok betelepítése előtti magyar neve mutatja, ami nem más, mint Kőhalom. Nem töltött be nagy stratégiai szerepet a történelem folyamán, inkább az alatta lakók élelmiszerraktáraként és rejtekhelyeként szolgált. 1451-ben törökök rombolják le, de utána megerősítik, 1791-ben pedig vihar letépi a fedélzetét. A geológus szeme itt ennél többet is lát, hiszen a hely valóságos földtani kuriózum, mert a vár egy 608 m magas bazalt-batolit tetején áll. Látogatásunk idején a várfalat javították, a bástyák tetején már piroslott az új cserépfedélzet. Mint megtudtuk, felújítása nyolcmillió eurós pályázatból történik, amelyből majdnem hatmillió vissza nem térítendő összeg. Bizonyára elcsodálkozna Jókai, aki megmászta a Várhegyet, hogy a mai ember felújítja az ősi várat. Minden poklokon keresztül című történelmi kalandregényének (1884) ez a vár a helyszíne. Cselekménye itt kezdődik, de nagyobbik részét a szentföldi keresztes hadjárat történelmi eseményrétegébe beágyazott, II. Endre királyunk idejében történő kalandsorozat tölti ki, a hűséges nő és a vérétől űzött, csapodár férfi ellentéte. Kőhalomra már rá sem ismerne a regény egykori írója. Talán a heti piaca hasonlítana a régi sokadalmakra. Mindenben utánozza Európát.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nagyenyedi Magyar Kulturális Napok
Gazdag programmal várja idén is a kultúra kedvelőit Nagyenyedre a Magyar Kulturális Napok rendezvénysorozata, a Dr. Szász Pál Egyesület és a Marosgombási Református Egyházközség szervezésében. Az első nap – november 9., péntek – témája Áprily Lajos emlékezete. A költő munkásságát Király László és Józsa Miklós nyugalmazott magyartanárok méltatják, Jancsó Miklós és Rekita Rozália kolozsvári színművészek pedig a Magasra száll az ember dallama című versösszeállítással tisztelegnek Áprily Lajos emléke előtt, születésének 125. és halálának 45. évfordulója alkalmából, du. 4 órától a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban. November 10-én, szombaton de. 11 órakor Lőrincrévén, a református gyülekezeti teremben Karsai Zsigmond néptáncos-népdalénekes-festőművész emlékkiállítása nyílik meg, beszédet mond dr. Juhász Tamás egyetemi tanár. Este 8 órakor szüreti bál lesz Nagyenyeden a LUK étteremben (Libertăţii u. 9.), muzsikál a Kéknefelejcs együttes, fellép a felvinci néptáncegyüttes. November 11-én, vasárnap Marosgombáson folytatódik a program. Délelőtt 11 órától istentiszteletre várnak mindenkit a helyi református templomba, igét hirdet Sikó Levente lelkipásztor, majd leleplezik Székely Mihály emléktábláját. Méltató beszédet mond dr. Csávossy György író, fellép a Bethlen Gábor Kollégium Collegium Gabrielense együttesének zenekara, Kelemen Ferenc irányításával. Délután 4 órától Nagyenyeden, a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban folytatódik a program: Székely Mihály születésének 100. és halálának 10. évfordulója előtt tisztelgő kiállítást Pópa Tibor helyi református lelkipásztor nyitja meg, Józsa Miklós pedig volt pályatársként Székely Mihály tanári pályáját méltatja.
Szabadság (Kolozsvár)

A könyv megmarad
– Bálint Tibor-nap a Marianumban
Derűs nosztalgiával emlékeztek az író barátai és tisztelői szombat délután a Bölcsészettudományi Kar Horea út 31. szám alatti épületében (Marianum) megtartott prózagálán.
Prózaíró gálaestet szervezett a Bálint Tibor Baráti Társaság (BTBT): a rendezvényen az erdélyi irodalom egyik legizgalmasabb személyiségére emlékeztek, aki idén 80. életévét töltötte volna. Egyed Emese, a BTBT elnökének megnyitóbeszédét követően mintegy húsz szerző – André Ferenc, Balázs Imre József, Barcsay Andrea, Bréda François, Egyed Péter, Gondos Mária-Magdolna, Jancsó Miklós, Kántor Lajos, Láng Orsolya, László Noémi, Lászlóffy Csaba, Lőrincz György, Molnár Vilmos, Sántha Attila, Selyem Zsuzsa, Serestély Zalán, Székely Örs, Vida Gábor, Vizi Tünde, valamint levélbeli üzenetben (távollétében más olvasta fel szövegét) Borcsa János – idézte meg a lumpenek szószólóját. Az erdélyi magyar irodalom meghatározó alakjai mellett fiatal tehetségek is bemutatkoztak, nagy meglepetést okozva az irodalombarát közönségnek. Azt, hogy Bálint Tibor munkássága csaknem mindegyik generációra hatással bír, mi sem bizonyítja jobban, minthogy a felolvasók jelentős részét „irodalommal kacérkodó suhancok’’ alkották. Amint az világosan meglátszott, a nagy öregeknek semmi okuk nem lehet aggodalomra, az utánpótlás kétségkívül biztosított. Mindenki a saját stílusán – ki esszében, ki novellában, vagy éppen készülő regényének részletében – fújta le a port az életműről, újra és újra felfedezve azt. Ebből a sok egyéni világ- és Bálint Tibor-élményből állt össze a színvonalas, az író emlékéhez méltó prózamozaik.
A meghitt hangulatú est folyamán szebbnél szebb történetek, anekdoták elevenedtek fel illatos nőkről, gőzölgő húslevesekről és pöttyös nyakkendőkről, arról, ami Bálint Tibor műveiből, de személyiségéből is árad, hogy tudniillik élni lehet is, nem csak muszáj. Az említett nyakkendőket egyébként a szünetben árverésre bocsátotta az író özvegye.
Akinek a Zokogó Majom még mindig egy kolozsvári kocsma, annak éppen itt az ideje, hogy kezébe vegye Bálint Tibor regényeit és novelláit, és kiderítse, miért zokog a majom, miért sántítanak az angyalok, vagy, hogy mitől őrült meg az a bizonyos kakadu. Mert, ahogyan azt Vida Gábor esszéjében hangsúlyozta: „A könyv megmarad”.
RUSU PÉTER 
Szabadság (Kolozsvár)

Nagyenyedi Magyar Kulturális Napok
Nagyenyed/Fehér – Ötödik alkalommal rendezték meg Nagyenyeden a Magyar Kulturális Napokat, idén, november 9–11-én. Pénteken, november 9-én 16 órakor volt az ünnepélyes megnyitó a nagyenyedi Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban, ahol Kováts Krisztián, a Fehér Megyei RMDSZ elnöke köszöntötte a jelenlévőket. Király László és Józsa Miklós ny. magyartanárok Áprily Lajos életét és munkásságát méltatták. Király László tanár úr előadásából a jelenlévők nagyok sok érdekességet tudhattak meg: Nagyenyed, a Kollégium nagy hatással voltak Áprilyra és költészetére. Józsa Miklós tanár úr röviden bemutatta Áprily életrajzát és az enyedi éveket.
Ezek után Jancsó Miklós és Rekita Rozália kolozsvári színművészek a „Magasra száll az ember dallama” című versösszeállítással tisztelegtek Áprily Lajos emléke előtt.
Szombat délelőtt, Lőrincrévén, a református gyülekezet termében, a helyi születésű Karsai Zsigmond néptáncos, népdalénekes, festőművész emlékkiállítását lehetett megtekinteni. Este a nagyenyedi LUK étteremben szüreti bált rendeztek meg. Itt bemutatták a Fehér Megyei RMDSZ jelöltjeit a december 9-i parlamenti választásokra:
Tóth Csaba Kálmán az 1-es számú egyéni választókerület képviselőjelöltje. 1952. június 2-án a Kovászna megyei Nyújtódon született. Tanulmányait a Csombordi Mezőgazdasági Líceum, borászati szakán, majd a Gyulafehérvári Egyetemen végezte. A Gyulafehérvári RMDSZ elnöke, s jelenleg a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség gazdatisztje.
Szabó Dániel (2-es számú egyéni választókerület) 1983. május 22-én született Magyarlapádon. Tanulmányait a Bethlen Gábor Kollégiumban, és Kolozsváron, a Babeş–Bolyai Egyetem testnevelés és sportszakán végezte. A MIÉRT országos elnökségi tagja, Fehér Megyei Ifjúsági Egyeztető Tanács elnöke, a Magyarlapádi Ifjúsági szervezet elnöke. Jelenleg Torockón és Magyarlapádon tanít.
Kováts Krisztián (3-as választókerület) 1964. július 31-én született Lippán. Tanulmányait a Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban kezdte, majd 3 felsőfokú oklevelet szerez: a Kolozsvári Babeş–Bolyai egyetemen matematika tanári, a Gödöllői Agrártudományi Egyetem erdő- és vadgazdálkodási szakán mérnöki, majd Gyulafehérváron a jogi oklevelet szerez. Jelenleg az Állami Birtokok Ügynöksége Fehér Megyei Területi Kirendeltségének igazgatója és a Fehér Megyei RMDSZ elnöke.
·Kerekes György (4-es számú választókerület) 1974. november 19-én született Nagyenyeden. A Bethlen Gábor Kollégiumban érettségizett, majd a Temesvári Közgazdasági Egyetemen szerez diplomát. Jelenleg a nagyenyedi polgármester tanácsosa.
Szűcs Attila (5-ös választókerület) 1975. szeptember 28-án született Topánfanván. Tanulmányait az abrudbányai HCC elméleti középiskolában végezte, majd Aradon az ékszerész mesterséget sajátította el. Jelenleg az Abrudbányai Magyar Kulturális Egyesület idegenvezetője, nemzetközi turisztikai ügynök.
 Kopentz Lóránd-Márton  az 1-es választókerület szenátorjelöltje. 1976. augusztus 27-én született Kolozsváron. Tanulmányait az aranyosbányai elméleti középiskolában kezdte, majd Aradon szerez orvosi diplomát. Elvégezte a Nagyváradi Egyetem Orvostudományi és Gyógyszerészeti Karát, gyógyszerész szakosítással. Jelenleg egy gyógyszertár adminisztrátora és egyetlen részvényese, s az Abrudbányai RMDSZ elnöke.
 Pálosy János (2-es választókerület) 1957. június 21-én született, Marosvásárhelyen. Tanulmányait Marosújváron és Marosvásárhelyen végzi, majd a Brassói Műszaki Egyetem Gépészeti szakán gépjármű gépészmérnöki oklevelet szerez. Jelenleg Marosvásárhelyen a ROMBELT KFT technikai igazgatója és a Marosújvári RMDSZ elnöke.
Vasárnap 11 órai kezdettel Marosgombáson falunapot ünnepeltek. Igét hirdetett Sikó Levente helybeli református lelkipásztor, majd sor került a Székely Mihály-emléktábla avatására. Délután a Magyar Kulturális Napok befejezéseként a nagyenyedi Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban életmű kiállítás volt Székely Mihály születésének 100. és halálának 10. évfordulója alkalmából. Megnyitó beszédet mondott Pópa Tibor nagyenyedi református lelkész, az ünnepelt tanári pályáját méltatta volt pályatársa, Józsa Miklós nyugalmazott magyartanár.
Érsek Attila
Nyugati Jelen (Arad)

Hitélet – Leányanyaotthont, kápolnát és szobrot avattak
Árpád-házi Szent Erzsébet-napok Kolozsváron
A hagyományteremtő szándék s egy leányanyaotthon, új kápolna átadása és megáldása „hozta létre” Kolozsváron az Árpád-házi Szent Erzsébet-napokat, amelyeket az elmúlt hétvégén a Szent Kamill Otthonban ünnepeltek. A többfunkciós otthon udvarán immár egy szobor is tiszteleg a magyar királyleány életpéldája előtt.
Az ünnepséget megnyitó köszöntőjében az Árpád-házi Szent Erzsébet-napok főszervezője, Tokay Rozália elmondta, hogy az új otthon a segítségre szoruló anyákat, kisgyermekeket és öregeket szeretné szolgálni, amint azt az épület falán látható tábla is hirdeti: Leányanyaotthon, bölcsőde, óvoda és idősek otthona. Mint mondta, sokan kételkedtek abban, hogy a gazdasági válság közepette lehetséges vállalkozás az építkezés. Annál nagyobb örömmel hirdetik most: áll a többszintes épület, a kápolna és az udvaron Árpád-házi Szent Erzsébet szobra! Azt is elmondta, hogy szerte a világban – például Franciaországban, Németországban – már régóta tisztelik és ünneplik Árpád-házi Szent Erzsébetet, de nálunk még nincs ennek hagyománya. Ezt a hiányt szeretné pótolni az új kezdeményezés, ezután évente megrendeznék a Szent Erzsébet-napokat Kolozsváron is.
Nemzeti imánk, a Himnusz közös eléneklése után Kisbács község római katolikus énekkara lépett fel, Kovács Árpád plébános vezényletével. A kitűnően „szóló” vegyeskórus előadásában felcsendült, többek között, Kodály Zoltán Stabat Mater című kórusműve is.
Kovács Sándor főesperes előadásában Árpád-házi Szent Erzsébetet az egyház és a nemzet példaképének, a női eszmény megtestesítőjének nevezte. Mint mondta, ezt bizonyítja élete, sorsa. Egy személyben volt szerelmes fiatal nő, családanya, szociális munkás, várúrnő és politikus. Kirítt a német feudális udvarból, nehezen tudta elfogadni annak szabályait, életfelfogását.
Fábián Mária, a kolozsvári Szent Mihály Római Katolikus Nőszövetség elnöknője elmondta, hogy a nőszövetség szoros kapcsolatot ápol a Szent Kamill Otthonnal már annak felavatása óta. Hagyománnyá vált a gondozottak látogatása, és Erzsébet napján évente kiosztják „Szent Erzsébet kenyerét”, emlékeztetve, hogy Árpád-házi Szent Erzsébet is élen járt a jótékonykodásban, a szegények, betegek megsegítésében.
Kiss Endre József Sárospataknak, Szent Erzsébet szülőhelyének az üzenetét hozta el Kolozsvárra. A magyar királylány életének bemutatásával arra kereste a választ, hogy mit is üzen a mai magyar kereszténységnek Árpád-házi Szent Erzsébet. Azzal, hogy megnyitotta Wartburg várának éléskamráját a szegények előtt, és betegeket, leprásokat ápolt, megbotránkoztatta környezetét, de nekünk, az utókornak példát mutatott keresztényi alázatból.
Vitéz Hunyadi László, a budapesti Történelmi Vitézi Rend főkapitánya előadásában Szent Erzsébet és a magyar Szent Korona kapcsolatáról beszélt. Elmondta, hogy a királylány a Szent Korona közegében született, de nem ebben nevelkedett. Bemutatta a Szent Erzsébet számára készített fejereklyetartó képét. Ez az ereklye ma is megtalálható Marburg várában, nagyon hasonlít a magyar koronához. Magyarországon, Esztergomban található Szent Erzsébet ágyának farúdja, ezüstbe foglalva.
A 8 évvel ezelőtt a hit erősítése és a gyermekáldás szorgalmazása érdekében megalakult Áldás, népesség mozgalom képviselője, Csép Sándor előadásában hangsúlyozta, hogy a hit által született meg ez a két szociális otthon is, hiszen nem hagyható segítség nélkül az, aki vállalja, hogy egy új élettel gazdagítja „Isten virágoskertjét”. A népességfogyás egyetlen ellenszere a gyermekáldás, ehhez nyújt segítséget a most felavatott leányanya- és gyermekotthon is – hangsúlyozta Csép.
Az előadások közt alkalomhoz illő szavalatok hangzottak el, és a Szent Kamill Otthon lakói rövid jelenetet mutattak be Szent Erzsébet életéből. A szombati program méltó befejezéseként Jancsó Miklós színművész mondott verset, majd a sárospataki, Bálint Béla vezette 8kor Színház társulata mutatta be pódiumműsorát, és a Báthory István Elméleti Líceum diákjai verses-zenés összeállítást adtak elő, Kocsis Imola tanárnő vezetésével.
A vasárnap délelőtti ünnepi szentmisét Kovács Sándor főesperes celebrálta a Szent Kamill Otthon kápolnájában. A szentbeszéd hangsúlyozta, hogy Isten a XXI. század emberétől is azt kívánja: könyörüljön a rászorulókon, szenvedőkön. A szeretetszolgálat sohasem válik fölöslegessé, mert mindig lesznek szenvedők, erre tanít Árpád-házi Szent Erzsébet példája is.
Az új kápolna felszentelése és az udvaron felállított Szent Erzsébet-szobor megáldása után Albert Júlia és Rekita Rozália színművészek szavalataival folytatódott az ünnepség. Magyarország kolozsvári főkonzulátusát Vízi Gabriella konzul képviselte. Jelen volt Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének elnöke, valamint László Attila és Eckstein-Kovács Péter parlamenti képviselőjelöltek, akik mind elismeréssel méltatták a nagyszerű, példaértékű eredményeket.
MOLNOS SÁRA
Szabadság (Kolozsvár)

Kölcsey Ferencre és Kós Károlyra emlékeztünk
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE), a Romániai Magyar Dalosszövetség (RMD) és a Kolozsvár-Törökvágási Református Egyházközség a Magyar Kultúra Napját megünnepelve Himnuszunk költőjére, Kölcsey Ferencre és a 130 éve született Kós Károly építészre emlékezett január 19-én a Donát úti református templomban megtartott ünnepélyen. Áhítatot mondott Bibza István református pap. Kölcsey Ferenc írásainak időszerűségéről Egyed Emese egyetemi oktató értekezett, Kós Károly emlékét pedig Guttmann Szabolcs építész elevenítette fel. Közreműködött Rekita Rozália és Jancsó Miklós színművész, a törökvágási egyházközség énekkara (karnagy: Kovács Dalma), a Magyarfenesi Vegyeskar (karnagy: Tóth-Guttman Emese) és a Kolozsvári Magyar Pedagógusok Kamarakórusa (karnagy: Bedő Ágnes).
A Donát úti református templomban megtartott ünnepségen Bibza István nyugalmazott református lelkész a 105. zsoltárral kezdte áhítatát, amelynek fő gondolata Isten dicséretének fontossága. – Merítsünk erőt elődeink életéből, és Isten bölcsessége és szeretete ragyogja be a mi életünket is – mondta a lelkész, majd a Magyar Kultúra Napját megünneplő jelenlévők egyperces néma csenddel emlékeztek a napokban elhunyt Csép Sándorra. A Himnuszt Jancsó Miklós színművész szavalta el.
Olvassuk újra klasszikus íróinkat!
Egyed Emese irodalomtörténész, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) oktatója Himnuszunk költőjéről, Kölcsey Ferencről (1790–1838) tartott előadást. – Kölcseyt újraolvasva javasolom, hogy a Magyar Kultúra Napján és a magyar kultúra lehetőségeivel élve ismerjük meg jobban egymást. A megismert értékeket tegyük nyilvánossá, és teremtsünk értelmes kapcsolatokat – kezdte értekezését az irodalomtörténész, majd hangsúlyozta: előadása során nem életrajzi összefoglalót vagy irodalmi pályaképet rajzol, hanem Kölcsey néhány írására reflektálva erősíti meg az elmondottakat.
– Mitől lesznek aktuálisak klasszikusaink írásai? Mitől lesz érvényes a Himnusz? Miért mondjuk azt, hogy ezeket a jelentéseket újra át kell gondolni? – tette fel kérdéseit az előadó. Folytatásképpen kifejtette: Himnuszunk írója Berzsenyivel együtt azt hangoztatta, hogy a valóságos nemzet létrejöttéhez szövetségkötés, lelkesültség, továbbá hasznos élet szükséges. – Amikor a Himnusz verssoraiban a költő a nagy bajt a nagy reménységgel hasonlítja össze, akkor egy rá jellemző eljárással, azaz az ellentétekben való igazságkereséssel él. Kölcseyt az a gondolat foglalkoztatta, melyik az az eszmény, amely a magyarságot összefogja – magyarázta Egyed Emese, majd hozzáfűzte: Kölcsey Rousseau-tól tanulta meg, hogy szükség van elvekre, amelyeket bármilyen körülmények közepette követni kell.
– Kölcsey mindvégig következetes marad elveihez, és amikor verseiben és írásaiban sorsról beszél, akkor megpróbálja a véletlent, az előreláthatatlant összehangolni a benne levő és a jó megtalálására vonatkozó elvekkel. Az az elv, miszerint a balsors csapásaiból is eredhetnek magasröptű érzelmek, ismerős a keresztény ember számára. Tudjuk, hogyan ad erőt a fájdalom; egy megrendítő esemény hogyan hozza közelebb egy-egy csoport tagjait. Ezért Himnuszunkban is a reménységet látom – magyarázta az előadó.
Erőt és felismerést ad a történelem magyarázata
Egyed Emese értelmezésében Kölcsey gondolatai hatalmas ívet járnak be az ember kényelmes, rejtőzködő életétől egészen az emberiség céljait s az emberiség történetének értelmezését kereső emberig.
– Kölcsey arra is gondolt, hogy a történelem magyarázata lendületet adhat a jelennek. A művészek dolga, hogy megtalálják a történelemben azokat a mozzanatokat, amelyek erőt és felismerést adnak a ma embereinek. A Himnusz olyan sorozatba illeszthető, amely más történelmi eseményekkel, a magyar történelmi szereplőkkel hozza összefüggésbe az emberi erkölcsöt, a boldogságot, a boldogtalanság alakulását. A végső cél: megtaláljuk azt a tanulságot, amely a jelent javítja. Biztató embernek a sorait halljuk, amelyek segítenek megérteni a Himnusz bizonyos részeit is. Kölcsey költészete metaforák és példázatok különleges szövedéke. Ugyanakkor a költő többi szövegével is barátkoznunk kell, hogy megértsük helyzetünket, és hogy megtudjuk: mi köt bennünket össze? A nagyon is megosztott magyarságban példaszerű Kölcsey élete. Feladatainkra is emlékeztet bennünket: tehetségünket ne tartsuk titokban, higgyünk abban, hogy képesek vagyunk embereken segíteni, hogy önmmagunkat az emberi méltóság keretein belül megtartjuk. Kölcsey mindig harmóniára törekedett, és ezt a legnehezebb megteremteni. Azt kívánom, hogy a jelenlevők is törekedjenek és találják meg a harmóniát – zárta beszédét az egyetemi oktató.
Kölcsey Ferencnek unokaöccséhez intézett erkölcsi intelmeiből (Parainesis Kölcsey Kálmánhoz) Jancsó Miklós olvasott fel részletet.
A történeti gyökerekhez való hűség jegyében
A Kölcsey Ferencről Kós Ká-rolyra való áttérés Rekita Rozália színművész szavalata által valósult meg. A művésznő Áprily Lajos: Tetőn (Kós Károlynak) című versét tolmácsolta, majd Guttmann Szabolcs építész, az Országos Építészkamara Erdélyi Szevezetének elnöke elevenítette fel Kós Károly emlékét.
– A Magyar Kultúra Napjához közeledve az iskolateremtő Kós Károlyra emlékezünk, aki 130 éve született, ugyanazon a napon, mint Kodály Zoltán, ám egy évvel később, és a „kőbe meredt zenével” foglalatoskodott. Ennek a folyamatosan kereső, újraértékelő, a történeti gyökerekből táplálkozó szakembernek a hagyatéka kiegészíti Kodály Zoltán hangzásvilágát. A hagyományokat megsemmisítő modernistákkal szemben ők a már bejárt utakat „gyomtalanították”, és kötötték össze a XX. század értékeivel. Új magyar kultúrát teremtettek, amely történelmi gyökereivel belesimul a hagyományba – magyarázta az építész.
Guttmann kitért arra is, hogy Kós Károly az erdélyi szász épített kultúra egyik remekművében, Nagyszebenben élte le gyerekkori éveit. – Kós Károly első kolozsvári terve, azaz a Brétfű utca 14. szám alatti villájának alaprajza a nagyszebeni otthon tükörképe. Érett alkotásának számít a sztánai rezidencia, a Varjúvár, amely nem a hagyományos kalotaszegi ház mintáját vette alapul, hanem a középkori ihletésű nagyszebeni mintát. Ebben fedezhetjük fel Kós vállalt ars poeticáját. Makovecz Imre volt az, aki ezt a nyelvezetet európai sikertörténetként továbbfejlesztette. Kolozsváron pedig a Donát úti templom négy tornyával védi azt a szakrális teret, amely már többször is helyt adott a Magyar Kultúra Napja megünneplésének – összegzett a szakember.
Ezt követően Rekita Rozália olvasta fel Kós Károly Székelyföld és Kalotaszeg című írását. Mindhárom kórus az alkalomhoz illő repertoár tolmácsolásával színesítette a rendezvényt.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár),

EMKE-közgyűlés és díjátadó
Április 13-án, szombaton délelőtt 10 órától tartja éves közgyűlését az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében (Bocskai tér/P-ţa Avram Iancu 13. szám). Napirend: elnöki köszöntő; köszöntések; szakmai fórum – Az Emberi Erőforrások Minisztériuma Közművelődési Főosztályának a Kárpát-medencei magyar közművelődéssel kapcsolatos stratégiája (előadó: Beke Márton főosztályvezető); Az abrudbányai és verespataki szórványmagyar kulturális életről (előadók: Kopenetz Loránd Márton és Gábor Ferenc); az elnökség beszámolója; pénzügyi beszámoló; cenzori jelentés; hozzászólások; a közgyűlés lezárása. Délután 2 órától adják át az EMKE-díjakat és a díszokleveleket.
SPECTATOR-díj: Karácsonyi Zsigmond, a MÚRE elnöke, a marosvásárhelyi Népújság főszerkesztője – az erdélyi magyar újságíró-társadalom elkötelezett képviseletéért, kiegyensúlyozott újságírói munkásságáért. (Laudációt mond: Kántor Lajos);
KACSÓ ANDRÁS-díj: Györfi Erzsébet, Csíkszereda – a táncházmozgalom elindításában játszott szerepéért, a magyar népdal és a régizene minőségi műveléséért, pedagógiai tevékenységéért. (Pávai István);
BÁNYAI JÁNOS-díj: Szőcs Levente, a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeum néprajzkutató-muzeológusa – rendszeres terepkutatásaiért, módszeres forrásfeltárásaiért és muzeológusi munkásságáért. (Keszeg Vilmos);
KUN KOCSÁRD-díj: Bencze Mihály,Brassó – az erdélyi magyar kiművelt fők közösségének létrehozásaszolgálatában kifejtett közművelődési és tudományos munkássága elismeréseként. (Matekovits Mihály);
NAGY ISTVÁN-díj: Tóth Guttman Emese, a Magyarfenesi Vegyeskar karnagya, a Romániai Magyar Dalosszövetség elnöke – több évtizedes zenepedagógiai és karnagyi munkásságáért. (Benkő Judit Emese);
BÁNFFY MIKLÓS-díj: Rekita Rozália és Jancsó Miklós színművészek, Kolozsvár – kiemelkedő színművészi teljesítményükért és az anyanyelvi kultúra népszerűsítésében szerzett elévülhetetlen érdemeikért (Kötő József);
KOVÁCS GYÖRGY-díj: Pálffy Tibor színművész, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház művésze – folytonosan megújuló színészi teljesítményéért, valamint a Tamási Áron Színház művészi törekvéseiben játszott kiemelkedő szerepéért. (Bocsárdi László);
POÓR LILI-díj: Panek Kati színművész, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze – élményszerű színészi teljesítményeiért, a kolozsvári magyar színjátszás elkötelezett szolgálatáért. (Visky András);
SZOLNAY SÁNDOR-díj: Székely Géza kolozsvári képzőművész, az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete kolozsvári fiókjának elnöke – az erdélyi hagyományokból táplálkozó, legkorszerűbb művészi eszközökkel megvalósított, kimagasló grafikai-festészeti munkássága, valamint művészi közösségépítő tevékenysége elismeréseképpen.(Németh Júlia);
MONOKI ISTVÁN-díj: Emődi András, a nagyváradi Római Katolikus Püspökség Egyházmegyei Könyvtárának és Levéltárának könyvtárosa, levéltárosa, tudományos kutatója – a partiumi könyves műveltség terén kifejtett értékmentő és feltáró tevékenységéért. (Kurta József);
KŐVÁRY LÁSZLÓ-díj: Szekernyés János, Temesvár – Temesvár és a Bánság helytörténeti kutatásában és annak népszerűsítésében végzett kiemelkedő tevékenységéért. (Bodó Barna);
MIKÓ IMRE-díj: Flóriska Attila kolozsvári üzletember, az Euréka Egyesület soros elnöke – a civil szervezetek számára szociális téren nyújtott rendszeres támogatásáért. (Bartha Bálint);
ÉLETMŰDÍJ, POST MORTEM: Csép Sándor újságíró, közéleti személyiség–főhajtásként szellemi hagyatéka előtt, az erdélyi magyar kisebbségi modus vivendi kimunkálásában vállalt szerepéért. (Kötő József).
Szabadság (Kolozsvár).

EMKE-díjkiosztó: hét kolozsvári a kitüntetettek között
A Sütő András Művelődési Központ létrehozását kezdeményezik
Hét kolozsvári személyiséget – Tóth Guttman Emese, Rekita Rozália, Jancsó Miklós, Panek Kati, Székely Géza, Flóriska Attila és post mortem Csép Sándor – is kitüntettek az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) elismerésével, az erdélyi Oscarként emlegetett EMKE-díjjal szombaton délután, a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében. Az ünnepséget – amelyen összesen tizenhárom díjat adtak át – az EMKE éves közgyűlése, a társ- és fiókszervezetek seregszemléje előzte meg, amelyen Dáné Tibor Kálmán elnök ismertette az elmúlt év megvalósításait, hangsúlyozva: az EMKE feladata továbbra is a szórványmagyar közösségek kulturális életének támogatása. Kötő József főtanácsos a Sütő András Művelődési Központ létrehozásával kapcsolatos felhívást tolmácsolta: első lépésként önerőből, az erdélyi magyarság adományai révén teremtenék meg azt a pénzalapot, amelyből megvásárolnák Sütő András pusztakamarási szülőházát.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár).

2013-as EMKE-díjak
Hagyományosan, éves közgyűlése keretében adta át 2013-as díjait az erdélyi magyar művelődési életben kiemelkedő munkát végező személyiségeknek a nagy múltú Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE). Idén a SPECTATOR-díj kitüntetettje Karácsonyi Zsigmond, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) elnöke, lapunk főszerkesztője lett, aki az erdélyi magyar újságíró-társadalom elkötelezett képviseletéért, kiegyensúlyozott újságírói munkásságáért vehette át a díjat. Laudációjában Kántor Lajos, a jeles irodalomtörténész, publicista, kritikus, szerkesztő, a ’90-es években maga is az újságíró-egyesület elnöke méltatásában kiemelte, hogy "újságírói és főszerkesztői elfoglaltságát fölösleges magyarázni, ám ha valaki emellett a szakmai szövetségben is vezető szerepet vállal – és azt nem egyszerűen megtisztelő címként fogadja el, hanem átérezve a felelősséget, folyamatosan műhelyjellegű tanácskozásokat szervez; ha valaki a kötelező reprezentáción, protokollon túl elsőrendű feladatának tudja a nemzetközi kapcsolatok építését, országon belül pedig a román újságíró-szervezetekkel való egyeztetést –, az bizonyára megérdemli az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elismerését".
Ugyancsak volt MÚRE-elnöknek, a januárban elhunyt, aradi születésű Csép Sándor televíziós szakembernek, drámaírónak adományoztak – ezúttal posztumusz – EMKE életműdíjat, az erdélyi magyar kisebbségi modus vivendi kimunkálásában vállalt szerepéért.
További 2013-as díjazottak: a táncházmozgalom elindításában játszott szerepéért, a magyar népdal és a régizene minőségi műveléséért, pedagógiai tevékenységéért a csíkszeredai Györfi Erzsébet kapott KACSÓ ANDRÁS-díjat; terepkutatásaiért, módszeres forrásfeltárásaiért és muzeológusi munkásságáért Szőcs Levente, a gyergyószentmiklósi múzeum muzeológusa részesült BÁNYAI JÁNOS-díjban; az erdélyi magyar kiművelt fők közösségének létrehozása szolgálatában kifejtett közművelődési és tudományos munkássága elismeréseként Bencze Mihály brassói matematikus kapott KUN KOCSÁRD-díjat; több évtizedes zenepedagógiai és karnagyi munkásságáért a kolozsvári Tóth Guttman Emesét tüntették ki a NAGY ISTVÁN- díjjal; kiemelkedő színművészi teljesítményükért és az anyanyelvi kultúra népszerűsítésében szerzett elévülhetetlen érdemeikért Rekita Rozália és Jancsó Miklós kolozsvári színészházaspárnak adományoztak BÁNFFY MIKLÓS-díjat; folytonosan megújuló színészi teljesítményéért valamint a Tamási Áron Színház művészi törekvéseiben játszott kiemelkedő szerepéért KOVÁCS GYÖRGY-díjjal jutalmazták Pálffy Tibort, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház színészét; élményszerű színészi teljesítményeiért, a kolozsvári magyar színjátszás elkötelezett szolgálatáért POÓR LILI-díjat kapott Panek Kati, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színésze; az erdélyi hagyományokból táplálkozó, legkorszerűbb művészi eszközökkel megvalósított, kimagasló grafikai- festészeti munkássága valamint művészi közösségépítő tevékenysége elismeréseképpen a képzőművészeknek szánt SZOLNAY SÁNDOR-díjat Székely Géza kolozsvári grafikus kapta; a partiumi könyves műveltség terén kifejtett értékmentő és feltáró tevékenységéért MONOKI ISTVÁN-díjjal Emődi Andrást, a nagyváradi római katolikus püspökség könyvtáros-levéltárosát tüntették ki; a Temesvár és a Bánság helytörténeti kutatásában és annak népszerűsítésében végzett kiemelkedő tevékenységéért KŐVÁRY LÁSZLÓ-díjat kapott Szekernyés János helytörténész, a Romániai Képzőművészek Szövetsége temesvári szervezetének elnöke, végül pedig, de nem utolsósorban a civil szervezetek számára szociális téren nyújtott rendszeres támogatásáért Flóriska Attila kolozsvári üzletember kapott MIKÓ IMRE-díjat.
(b. a.)
Népújság (Marosvásárhely).

Kötelékek – kézfogások
(A)hol élünk…
Hol élünk? Kérdezhetjük ezt elégedetlenül, furcsállva vagy éppen felháborodottan, attól függően, hogy épp milyen kellemetlenség ért, bosszantó vagy erkölcsi érzékünket, hitünket-meggyőződésünket sértő hír érkezik hozzánk, a közelből. Pártok által vagy tőlük függetlenül. Végül is hol élünk? Ez már megbocsátóbban hangzik, akár beletörődést sugallva („Szegény ember vízzel főz” értelemben). A legrealistább – kevésbé érzelmi felhangokkal telített – forma talán az egybeírás volna, így: ahol élünk. Azt gondolom, a normalitásra törekvés követeli meg tőlünk az „ahol” előtérbe állítását. Kolozsváron fogalmazva, sok minden fér bele ebbe az „ahol”-ba, például hogy nem Norvégia, nem Boston (a közelmúlt szörnyűségeire gondolva és persze arra is, hogy milyen messze vagyunk az ottaniak életszínvonalától). A környező házak, utcák, terek és korántsem utolsósorban a minket körülvevő emberek férnek be elsősorban az „ahol”-unkba, mindennapjainkkal és az ünnepekkel – azokkal a dolgainkkal, amelyek valamiképpen próbálják előkészíteni a nevezetesebb napok méltóságát, sikerét.
Szerkesztőségben
Pályázatok idejét éljük – mondhatjuk, jó ideje folyamatosan. Már készülünk a Kolozsvári Magyar Napokra, a 2013. augusztusi kiadásra, sőt a 2015-ös Európa Ifjúsági Fővárosának előkészítése is napirenden van, sőt-sőt mindezt a majdani Európa Kulturális Fővárosa cím elnyerésének reményében (is) tesszük. A kezdeményezők, a szervezők teszik a maguk dolgát, a siker előkészítésében azonban a médiának nyilván szerepe van. Kinek-kinek profilja, lehetőségei szerint. Az újság naponta hozza a friss híreket, interjúkat, nyilatkozatokat – természetesen addig, amíg ereje futja (nem a soros nyilatkozónak), amíg legalább a minimális pénz rendelkezésre áll, hogy a lap rendszeres megjelenését biztosítsa. Tanácskozásokon nem először kerül szóba, milyen fenyegetések közt élnek az újságírók. Nálunk nem annyira a sértett politikusok, az ellenérdekelt gazdasági és politikai csoportok (pártok) a fő fenyegetők, hanem (olykor az általuk is befolyásolt) anyagi ellehetetlenülés jelenti a fő veszélyt. Az internet mindent visz, ez persze világjelenség, a nyomtatott sajtó feladása azonban – egyelőre legalábbis – egy kisebb (tíz- és százezrekben számolt) közösség számára öngyilkos magatartás.
A folyóiratok ezt a (világ)helyzetet némileg másképp élik meg. Nem mintha pénzügyi lehetőségeik jobbak volnának, de az ő kommunikációjuk (a mi kommunikációnk) más kérdéseket vet fel, és talán más próbálkozások megjátszását kínálja. Jellegüknél fogva mélységben közelítve a problémákat, a kultúra, a tudomány, az irodalom és a művészetek művelőinek és fogyasztóinak olyasmit nyújthat, amit az internet csak a felület szintjén ad. És nyithat a könyvkiadás felé is (bár az e-könyvek nyomulása ugyancsak fenyegetően figyelmeztető).
Mindezt Korunk-tapasztalattal írom, mondom, továbbgondolva belső vitáinkat. Éppen három könyv szerkesztése közben, változatlan bizakodással, hogy sikerül (érdemi mennyiségben!) fölkelteni a közönség figyelmét készülő kiadványainkra. (Amikor érdemi mennyiséget emlegetek, természetesen nem a „régi szép időkre” gondolok, egy-egy hajdani Kriterion-könyv, akár verseskötet negyvenezres példányszámára. Arra viszont igen, hogy például a 2012-es szép könyvek versenyében Budapesten és Marosvásárhelyen is díjat nyert Könyv, grafika, könyvművészet Erdélyben az itthoni médiában és a még könyvet vásárlók közt távolról sem kapta meg azt a figyelmet, amelyet a szakértők és a „jobb olvasók” szerint megérdemelt volna.) Most hátha sikerül jobban felhívni a figyelmet, például Csiki László máig kiadatlan, kitűnő regényére, amelyet negyven évvel ezelőtt a Ceauşescu-diktatúra cenzúrája tiltott el a megjelenéstől, ám csak most került elő, padlásról, zsákból a Hazugok szigete egy gépiratos példánya. És persze reménykedünk abban is, hogy a Kolozsvári Magyar Napokra elkészülő, az eddigi Kolozsvár-könyvektől koncepciójában eltérő könyvecskénk kedvére lesz az itt élőknek, itt tanuló fiataloknak és az idelátogatóknak.
Legtöbbet a harmadik könyvről kellene – kell majd – beszélnünk, hiszen szinte egyebet sem lehet hallani a médiában, mint a nemzeti érdekek s a nemzetek fölötti intézmények folyamatos konfliktusát. Frusztráció, globalizáció és más ilyen furcsa-új fogalmak fordulnak sűrűn elő a vitákban (idegen szavak és „idegenszívűség”? – kérdezhetnénk rá cinikusan). Normalitást emlegetek ebben az április végi „Kötelékek”-ben. Nos, itt aztán, nemzeti önismeretről szólva, igazán szükség volna a normalitásra, politikai konjunktúrákon túlnéző és túllátó véleményekre, érvelésre. Érdemi párbeszédre. Ha Komp-Press tervünk beválik, különböző alapállású szakemberek, történészek, politológusok, írók, publicisták megszólításával elkészül ez a gondjainkba bevilágító kiadvány 2013 végéig.
Díjazottak között
Az EMKE idei közgyűlésén, az azt követő díjkiosztáson, a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében jó volt jelen lehetni, hallgatni a 2013-as kitüntetettek érdemeit, tapsolni a díjak átvevőinek. Általában minden évben találtunk olyanokat, akiket örömmel, valós elismeréssel köszönthettünk, de az idei különösen szerencsés választásnak sikerült. Színészeink, szám szerint négyen (Panek Kati, a sepsiszentgyörgyi Pálffy Tibor, valamint a most előadóművészként méltatott Rekita Rozália és Jancsó Miklós), méltóképpen előtérbe kerültek, s a színházi kötődések szintén elhangzottak a főként tévésként ismert és elismert Csép Sándor post mortem életműdíja kapcsán. Az EMKE ugyanakkor – nevében benne van – a közművelődésben szerepet vállalókra, általában kevésbé a média figyelmének középpontjában állókra „hivatalból” gondol; és ahogy ezúttal hallhattuk, jól gondolt. A kórusművészetben járatosabbak a megmondhatói, mit köszönhet Kolozsvár és vidéke a Guttman családnak (Tóth Guttman Emese a 2013-as díjazott); a képzőművészeti élet szervezésében, a fiatalokkal való foglalkozásban pedig grafikusként is szépen teljesítő Székely Géza kapta a megérdemelt elismerést. (Az Apáczai Galéria iskolai tárlatai szinte hihetetlen sűrűséggel, sok jó művészt is mozgósítva követik egymást.) És Kolozsvárról indult valamikor (pontosan abból a Kajántóból, amely a nemzetközi hírre jutott feltaláló mérnököt, Kelemen Árpád professzort is adta nekünk) a ma Temesvárt élő, nem csupán a helytörténeti kutatásban, de a kortárs képzőművészetért is hatásosan tevékenykedő Szekernyés Jánost. (Ne felejtsük: mind Kelemen, mind Szekernyés a Református Kollégiumból lett egykori 2. számú Állami Magyar Fiúlíceum diákja volt.)
Ha már iskola
Az „ahol élünk” mindenütt, Kolozsvárt pedig hangsúlyosan az iskolákat is jelentette, jelenti. Érdemes visszatérni Herédi Zsoltnak a Szabadságban közölt eszmefuttatására (Sznobizmus versus gyakorlatiasság. 2013. április 17–18.). A már nem is olyan ifjú Herédi saját tapasztalatainak felidézésével érdemleges dolgokat mond az iskolaválasztás jelenkori problémáiról, a külvárosi magyar tagozatok helyzetéről, ezeknek az iskoláknak a fontosságáról. Főként arról, hogy mit jelenthet a gyerekek gondolkodásmódjának, magatartásának az alakulásában a „vegyes” környezet, adott esetben a román nyelv korai megismerése. Biztos lesznek, akik vitatni fogják Herédi Zsolt állításait, ellenérveket sorolnak, például a központi iskoláink kiemelt szerepe mellett (és nem alaptalanul). Egy mondatot, egy meggondolkoztató érvet átmásolok ide H. Zs. fejtegetéséből: „Tapasztalatom szerint abban, hogy az erdélyi vagy a felvidéki magyarok jobban alkalmazkodnak, boldogulnak Nyugaton (és többen jönnek haza az összegyűjtött tőkével, illetve tapasztalattal), nagy szerepet játszik az, hogy nem egy olyan zárt kultúrában nőttek fel, mint a magyarországiak.”
Dilemmáink
Egy hosszabb fejtegetés és egy apró hír a bukaresti Dilema veche hasábjairól, április második feléből. Andrei Pleşu az írás hatalmáról elmélkedik – ami tulajdonképpen nem is létezik. Ő csak látleletet tud adni, a „kezelés” már a hatalom dolga. (1989 decembere után Pleşu kétszer volt kormányban, egyszer művelődési, majd külügyminiszterként.) Jelenleg annyit tehet, hogy ír – és ezt tényként, tettként könyveli el.
Sokkal meglepőbb a kis hír, a hetilap utolsó oldalán: az Országos Audiovizuális tanács (CNA) futóversenyt szervez gyermekeknek, és ezt így reklámozza: „Fugi de la TV, participă la Crosul CNA”. Vagyis fussanak a tévétől – ami ugye furcsa felhívás éppen a televíziózást felügyelő román hatóságtól.
Egyre gyakrabban gondolom, hogy hasonló felhívást lehetne intézni román és magyar (magyarországi) televíziók felnőtt nézői felé is.
Kántor Lajos
Szabadság (Kolozsvár)

Kötelékek – kézfogások
Történetek, történelem
Vitatkozhatunk róla, vajon mai életünket, világunkat a tárgyiasság, a tények megismerésének vágya, tisztelete határozza-e meg, vagy a „történetmondás”, az ilyen vagy olyan történelmi emlékezés, nosztalgia, a nagy mese jellemzi inkább. A pénz mindenekelőtt, ezt ugye megéljük napról napra, ugyanakkor a blogok, a Facebook mást (is) mutatnak.
2013 novemberében, közeledve az évnek (és ennek az ilyen-olyan sorozatnak) a végéhez, konferenciák, találkozások, olvasmányok gondolkodtatnak el a válaszon, újkori történelmünk alakulásán. Lehetőség szerint (ami sajnos nemigen adatik meg) távolodva a média, a televíziós-rádiós híradók, kerekasztalok, a napi politika világától.
Hazám-díjak, szép sorozatban
Évente hét díjat oszt ki egy tekintélyes kuratórium Budapesten. A hetes szám József Attilára vezethető vissza („a hetedik te magad légy!”), mint ahogy a díj elnevezése is, mindehhez pedig Varga Imre gyönyörűséges kisszobra társul, alighanem a díjat igazoló tárgyak legszebbike. Az, hogy civil-díj, azaz nem politikai szempontú, minden ünnepi alkalommal elhangzik, és ezt a kitüntetett írók, művészek, tudósok névsora bizonyítja is. (A régebbiek listájából szemelgetve: Bacsó Péter, Benkő Samu, Borbándi Gyula, Czeizel Endre, Domokos Géza, Jancsó Miklós, Juhász Ferenc, Kallós Zoltán, Kányádi Sándor, Kosáry Domokos, Kurtág György, Rubik Ernő, Sütő András, Szabó Magda, Törőcsik Mari. A tavaly az erdélyiek közül Markó Béla és Szilágyi István egyszerre volt díjazott.)
A 2013-as ünnepség a Petőfi Irodalmi Múzeumban zajlott (vagyis nem az Akadémián, mint régebben), népes közönség előtt, sok korábbi kitüntetett jelenlétében. A zenei kísérőprogram ezúttal is minőséginek bizonyult, mint ahogy ismét Galkó Balázs mondott értő mélységgel és közvetlenséggel József Attila-verseket. Idén ugyan nem szerepelt erdélyi a Hazám-díjasok közt, mégis volt szó rólunk, hiszen az irodalomtörténész Ilia Mihály laudációjából nem hiányozhatott elkötelezettségének, már-már hihetetlen figyelmének kiemelése a Magyarországon kívül élők, elsősorban az irodalomnak elkötelezett erdélyiek iránt.
Budapesten a normalitás – természetesnek gondolt (?) – óráit élhettük meg e hónap közepén.
Jékely – PIM – Magyarvalkó
Egy hét alatt kétszer a Petőfi Irodalmi Múzeumban, vonatos-autós (kényszerű átszállásos) utazással Kolozsvárról Budapestre. A száz éve Nagyenyeden született és – merem állítani – Kolozsvár költőjévé vált Jékely Zoltán öröksége ennél jóval nagyobb fáradságot is megérdemel. A szervezők adta konferenciacím szerint „Csillagtoronyban” jártunk, és a tudományos igényű előadások ezt valóban alátámasztották. Érthető módon sűrűn szóba került Jékely lírájának elégikus hangvétele, a halál s a feltámadás motívuma. Engem azonban a legjobban az a két előadás ragadott meg, amelyek a magyarvalkói Jékely-kiállítás tájépítészeti, illetve irodalmi koncepciójáról szóltak.
Magyarvalkó a Kalotaszeg talán legfestőibb faluja, eddig is vonzotta a látogatókat. (Valószínűleg nem olyan mértékben, mint a faluturizmusban, táborszervezésben már eddig is jelentőset nyújtó Kalotaszentkirály-Zentelke.) Hogy pontosan ki és mikor kezdte összekapcsolni Jékely egykori valkói kirándulásait, írásait a ma lehetséges és ígéretes idegencsalogatással – és ezt nem Drakula-bolondítás szellemében teszik! –, azt nem tudom; a megvalósítás útján elindult terv és a további elképzelések mindenesetre ígéretesek, s ebből nem csupán az irodalom, hanem Kalotaszeg és talán egész Erdély nyerhet.
Hátha ezután Kolozsvárt és környékét nem „átmenő forgalomként” tekinti majd sok túloldali kirándulásszervező, útban a Székelyföld felé…
Egy „csak” hetvenéves költő
A Székelyföld és Kolozsvár rég összekapcsolódott Király László életében és költészetében. (Annak jóval kisebb a súlya, mégis megjegyzem: ugyanígy ért össze mára, de már tegnapra a Forrás ún. első és második nemzedéke; sőt ez tulajdonképpen 1967-ben megkezdődött, amikor Király Vadásztánc című első verskötetéhez Lászlóffy Aladár írt méltató, figyelemfelhívó előszót.) A veszélyek és kihívások valójában egyaránt – ha talán nem is egyformán – érintették a múlt század hatvanas éveiben a pályán elindultakat, és bizonyára még inkább elmondható ez az egy-két-három évtizeddel korábbi pályakezdőkről. Hogy azokat a nehéz évtizedeket ki hogyan „abszolválta”, azt egyenként kell természetesen megvizsgálni. Mostanában divatba jött (megélhetési „kutatók” által?) könnyű szívvel ráhúzni a vizes lepedőt egy-egy nehéz helyzetben rosszul reagált költőre, művelődéstörténészre, az életmű egészére vetve árnyat ezáltal. Király László lehet, hogy szerencsésebb, lehet, hogy keményebb volt; ezen az estén emelt fővel jelenthette ki, hogy az ő vára valójában az élete, a műve, amit az utókorra hagyhat.
Tanulságos könyvek
Egy József Attila-, egy Jékely- vagy egy Király-verskötetre természetesen nem lehet azt mondani, hogy tanulságos. De Kolozsvári Papp László posztumusz regényéről sem így beszélnék, noha A diák utolsó története (Kortárs Kiadó, 2011.) sok olyan pillanatra emlékeztet, amelyet én is kolozsvári diákként éltem meg – ha nem is úgy, mint ő: például Sztálin halálát (1953-ban), iskolai kivezényeltetésünket a Főtérre. (És én sem tartoztam a sírók közé. De nem hancúroztam az éppen üres Capitol moziban, a Bánffy-palota udvarán, mint KPL.)
Most közel egyszerre három könyv (illetve négy, pontosabban öt) került a birtokomba, szerzői dedikálással, és ezek nem számíthatók profi szerzők termékeinek – jóllehet mindegyikük a maga szakmájában diplomás, elismert ember, és ma már nyugdíjas. Dr. Kiss András Nagyváradon kardiológusként szerzett nevet magának. Fodor Nagy Éva jeles mesterek tanítványaként végzett a kolozsvári képzőművészeti főiskolán; nemrég nyílt akvarell-kiállítása a Báthory-líceum könyvtár-galériájában. Kiss Károly agronómus végzettséggel járta végig a pályát. Nem azzal jellemezném önéletrajzi jellegű könyveiket, hogy magánkiadásban készültek, vagy a szöveggondozásra jobban figyelni tudó hivatásos kiadó vállalta a megjelentetést. (Fodor N. Éva Időutazás képekben című emlékezését a csíkszeredai Pro-Print jelentette meg, Kiss Károly 558 oldalas „civil” élet-összefoglalójára viszont igencsak ráfért volna a szerkesztői munka.) A tanúvallomás egyediségének jelentőségére akarom felhívni a figyelmet, lényegében a 20. század első harmadának végétől vagy a századközéptől többnyire máig, de legalább 1989-ig terjedő erdélyi (négy év kivételével romániai) idő számbavételére, változatos helyszíneken, változó élethelyzetekben. S ami mind a három szerző szövegének fontos kísérője: a korabeli fényképek hangsúlyos jelenléte a családi és korjellemzésben.
Nem kritikát írok ezekről a könyvekről – bár írhatnék, helyenként kifejezetten elismerőt a megjelenítés érzékletessége, a szereplők megidézése okán (Fodor Nagy Éva kötetében), a naplószerű pontosság, hitelesség dicséretével (Kiss András ezt két vaskos kötetben, közel 1000 oldalon teszi Egy váradi orvos visszaemlékezéseiben). Kiss Károly a következő kérdést teszi fel, mondhatni provokálóan: Ilyenek voltunk mi? Ő már a címoldalon így minősíti vállalkozását: „Egy becsapott generációja a küzdelemre felkent daliáknak”. Ehhez mindjárt hozzá kell tennem, hogy vele osztálytársként kezdtük a Református Kollégiumban, és együtt folytattuk az utódiskolában, a 2. számú Magyar Fiúlíceumban – tehát az ő korai emlékeit (akár a barátságokban, akár a hajdani IMSZ-ben) közvetlenül szembesíthetem a sajátjaimmal. (Ami már nyilván nem érvényes uzdiszentpéteri, kisiklandi, szászbonyhai, csíkszentmártoni vagy bánsági, újszentesi és temesvári agronómusi tapasztalataira.) Dr. Kiss András – kevéssel fiatalabban – a vásárhelyi orvosin nem ugyanúgy (bár hasonló politikai légkörben) élte meg 1956-ot, mint mi a Bolyain, a Bölcsész Karon (a „min” ezúttal többek közt Lászlóffy Aladárt értem, akiről Kiss Károlynak is van érdemi, régi baráti mondanivalója); persze, ott is, az orvosin, Kolozsvárt is következtek a megtorlások, ahogy ezt Kiss András részletesen leírja. (Domokos Géza beidézésével meglepetést szerez.) Egyszóval összeérnek a történetek, számos mozzanatban, és erről váradi orvos barátom mint páratlan kultúra-, irodalom- és képzőművészet-fogyasztó, gyűjtő, színházlátogató, bőven beszámol. A két Kiss egymástól eléggé távoli emlékezése ilyenformán számomra hasznos forrás, előbb-utóbb élni fogok a lehetőséggel.
A meglepetést Fodor Nagy Éva könyve okozta, nem is annyira férjével, a prózaíró Fodor Sándorral közösen megéltek felidézésével (jóllehet például az Erzsébet út 57. lakásuk leírása többszörösen irodalomtörténeti jelentőségű, Gaál Gáborék, Gáll Ernőék is laktak ott), mint nyugat-európai, többek közt angliai, londoni emlékeinek elevenségével. Siklós Istvánék, a költő és BBC-szerkesztő lakása nekem is élményt jelentett, hasonlóképpen a találkozás Cs. Szabó Lászlóval, Szabó Zoltánnal és háza népével, no meg a jelenlét a Szepesi Csombor Körben. (Most találkozom újra ezekkel az évekkel, a titkosszolgálati dossziémba került utalásokkal.)
Hát így értem, amikor tanulságos könyvekről beszélek. De még adós vagyok dr. Kiss András legújabb ajándékkönyvének a megköszönésével. A Gyantai beszélgetéseim Róza nénivel megjelentetése 2013-ban régi adósságot törleszt – nem utolsósorban a Korunk akaratlan (akkoriban cenzorális) adósságát. Szociográfiai-emlékirati pályázatunkon ennek a rendkívüli falusi asszonynak az életútját idéző szöveggel Kiss András (és Róza néni) 1984-ben első díjat nyert nálunk, ám a (részleges) közlésre is sok évet, politikai fordulatot kellett várni. Most mindenki olvashatja, Kiss András magánkiadásában. (Vállalhatta volna akár a Kriza Társaság!)
Valamiképpen visszatérünk a „hazám” értelmezéséhez…
Szabadság (Kolozsvár)

A Magyar Kultúra Napja Petrozsényban
Sík Sándor és Vermesy Péter szellemében
Sík Sándor és Vermesy Péter szellemében zajlott a hétvégén Petrozsényban a Magyar Kultúra Napjának ünnepe. A Szent Borbála templomban tartott rendezvényt kolozsvári előadóművészek szavalata, helyi és vendégkórusok előadása tette igen tartalmassá.
Az ünnepi szentmisével kezdődő rendezvényen Msgr. Szász János pápai káplán, kanonok, petrozsényi plébános a rendkívül gazdag magyar kultúrára, ennek ápolására irányította a résztvevők figyelmét. Kultúra nélkül egy közösség halott. A szórványban is fontos tudatosítani magunkban, környezetünkben, hogy milyen fejlett, gazdag kultúrát örököltünk. És nekünk is tennünk kell azért, hogy ez tovább fejlődjön és átöröklődjön a következő nemzedékekre. Hiszen ha a szórványban gyengülnek, megfogyatkoznak közösségeink, az a tömb zsugorodásához vezet. Ezért itt fokozottan helyt kell állnunk, ápolnunk kell kultúránkat a tömbmagyarság és a magunk védelmére – fogalmazott Szász János.
Tiberiu Iacob Ridzi, Petrozsény polgármestere ezúttal is részt vett a magyar közösség ünnepségén, kiemelve köszöntőjében a magyar kultúra szerepét e térség fejlődésében. „Öröm és megtiszteltetés számomra itt lenni, együtt ünnepelni azzal a magyar közösséggel, amely másfél százada folyamatosan hozzájárul a Zsil völgyének fejlődéséhez mind a kultúra, mind az oktatás, felsőoktatás, illetve a bányászat terén. A mai zűrös világban, mely e vidéket sem kíméli, példaértékű a Petrozsényban élő számos nemzetiség békés együttélése és munkálkodása, amely szintén bő másfél évszázada tart. Úgy gondolom, ez adja e város erejét és ebben fontos szerepet játszik a magyar közösség élni akarása, kultúra iránti elkötelezettsége” – fogalmazott a polgármester.
Ridzi külön üdvözölte az ünneplők soraiban ülő gyermekeket, a Jézus Szíve Kollégium diákjait, akik Dénes Ernő karvezető irányításával népdalokat adtak elő. Márton Anna Rózsa, Jenei Erika és Vladu Mónika pedig Sík Sándor-szavalatokkal idézte meg a 20. század jelentős magyar költőjének emlékét. A 125 éve született piarista költőt, műfordítót, irodalomtörténészt és egyházi írót Msgr. Jakab Gábor pápai káplán, kolozsvári plébános méltatta, kiemelve Sík Sándor egész életét és munkásságát meghatározó rendületlen hitét. Verseinek minden sorában ott rejlik az Istenbe vetett bizalom, és ez jellemezte csodálatos nevelői munkásságát is, melynek részeként 1912–13-ban irányadója és egyik alapítója volt a magyar cserkészmozgalomnak, illetve első parancsnoka a budapesti piarista gimnáziumcserkészcsapatának. Ft. Jakab Gábor egy huszadik század első felében zajló irodalmi vita kapcsán mutatta be a költőt, idézve Reményik Sándor sorait, melyben az erdélyi protestáns költőtárs rendkívül nagyra értékeli Sík Sándor hittel átszőtt irodalmi munkásságát.
A rendezvényen fontos helyet kapott a 75 éve született és 25 esztendeje elhunyt Vermesy Péter erdélyi magyar zeneszerző emléke is. Dr. Angi István zeneesztétának Vermesyre való emlékezését Jancsó Hajnal olvasta fel, kiemelve az alkotó és a kiváló zenepedagógus emberi nagyságát, a népzene, az anyanyelv és a maradandó értékek iránti elkötelezettségét, melyet nagyszerűen ötvözött kora modern törekvéseivel, és egész lényét átható könnyed humorával. Ez utóbbi vonása szövi át a híres Pimpimpáré című alkotását is, melyben jó barátjának, Szilágyi Domokosnak verseit zenésítette meg egészen egyedi stílusban.
A petrozsényi ünnepségen fellépő Magyarfenesi Vegyeskar, illetve a Guttmann Mihály Magyar Pedagóguskórus Gárdonyi Zoltán, Kocsár Miklós, Halmos László és Bárdos Lajos művei mellett több Vermesy-kórusművet is előadott. Záróakkordként pedig Sík Sándornak a Kodály által megzenésített Te Deum című művét hallhatta az ünneplő közönség. Utóbbit prózai formában is előadta Rekita Rozália kolozsvári színművész. Külön színfoltja volt a rendezvénynek az Eisler Márta karnagy által vezényelt petrozsényi Szent Borbála Kórus előadása. És természetesen nem maradt ki az ünnepi műsorból Kölcsey Ferenc Himnusza sem. Dr. Jancsó Miklós színművész maradandó élményt nyújtva szavalta el a magyar nép zivataros századait felelevenítő költeményt, illetve Kölcsey Huszt című versének egy részletét.
A rendezvény egészét mélyen áthatotta a petrozsényi születésű Guttmann Mihály zenetanár, karnagy és zenepedagógus szelleme, melyet mindenekelőtt leánya, Tóth Guttmann Emese, a Románia Magyar Dalosszövetség elnöke éltet tovább. A magyarfenesi vegyeskar karnagyaként, illetve a rendezvény kezdeményezőjeként ő köszöntötte az egybegyűlteket, külön oklevéllel és apró ajándékkal köszönve meg mindazok munkáját, akik szervezéssel, előadásukkal hozzájárultak a Magyar Kultúra Napjának petrozsényi rendezvényéhez. – Az 1994-ben újraalakult Romániai Magyar Dalosszövetség immár hetedik éve minden januárban Kolozsvár szívében ünnepli meg a Magyar Kultúra Napját és három éve annak, hogy a szórványba is ellátogatunk. Két évvel ezelőtt Déván és Vajdahunyadon szerveztünk kórustalálkozót, tavaly Nagybányán és Máramarosszigeten, idén pedig itt vagyunk Petrozsényban. Ez régi álma volt a Dalosszövetség tiszteletbeli elnökének, Guttmann Mihálynak is, hiszen itt született és mindig nagy szeretettel gondolt e vidékre. Ő sajnos már nem lehet közöttünk, de áldozatos munkáját tovább folytatva, a kórusok összefogásával, a szórványban és tömbvidéken egyaránt vállalt fellépésekkel arra törekszünk, hogy megteremtsük az éneklő Erdélyt – fogalmazott a Dalosszövetség elnök asszonya.
A házigazdák részéről Wersászky Eduárd petrozsényi RMDSZ-elnök köszöntötte a meghívottakat és helyi fellépőket, rámutatva: az egységes, de oly színgazdag európai kultúra csak a nemzeti kultúrákból táplálkozva tud megmaradni, tovább erősödni és ebben a magyarságnak itt, a dél-erdélyi szórványban is igen fontos szerep jut.
A rendezvény a petrozsényi római katolikus egyházközség által szervezett szeretetvendégséggel zárult, ahol kórustagok és vendéglátók immár együtt énekeltek asztali áldást, pohárköszöntőt, és hosszan egymásba fonódó búcsúdalokat.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad),

Kölcsey imádsága Makovecz fái alatt
A romániai magyar kulturális intézmények, szervezetek, egyesületek a legkülönfélébb módon emlékeznek Kölcsey Ferenc Himnuszának születése napjára, 1823. január 22-re. A Magyar Kultúra Napja kiváló alkalmat nyújt a romániai magyar kórusok seregszemléjére is.
A Romániai Magyar Dalosszövetség évről-évre méltó módon ünnepli a Magyar Kultúra Napját, önként vállalt feladatát – a magyar kultúra terjesztését a szórványban – idén is teljesítette: a 25 éve elhunyt Vermesy Péter zeneszerző és a fél évszázada halott Sík Sándor költő szellemében összeállított műsorukkal ezúttal Petrozsényben mutatkoztak be.
Az Erdély legdélibb részében, Hunyad megyében fekvő, a fekete gyémántok városának is nevezett Petrozsényben ma már csak elvétve hallani magyar beszédet, pedig a múlt század elején a magyarok még többségben voltak a bányavárosban. 2003-ban csak egy magyar nyelven oktató tanár maradt itt, aki mindössze hat gyereket tanított. Ma már a Zsil-völgyi bányavidék központjában a magyarul tanuló gyerekek száma meghaladja a kétszázat, a csoda pedig Böjte Csaba atyának, a dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetőjének köszönhető, aki Petrozsényben is létrehozott egy árvaházat és egy oktatási intézményt.
A Kolozsvárról érkezett vendégkórusok mellett a január 18-án a Petrozsényi Szent Borbála Római Katolikus Plébániatemplomban rendezett ünnepségen fel is lépett a Jézus Szíve Iskolaközpont énekegyüttese, Dénes Ernő karnagy vezetésével. Rekita Rozália színművésznő szerint „felemelő érzés volt a petrozsényi szórvány magyarok előtt fellépni”, míg Kostyák Alpár, a kolozsvári pedagóguskórus tagja meghatónak nevezte a kiszálláson tapasztaltakat.
Január 19-én Kolozsváron, a Makovecz Imre tervezte törökvágási református templomban folytatódott a Magyar Kultúra napja tiszteletére szervezett ünnepség. A csodálatos templomban a hangulat is megfelelően ünnepélyes volt: Bibza Gábor esperes áhítata után Jancsó Miklós színművész szavalta el Kölcsey Ferenc Himnuszát, azt a nemzeti imádságot, melyet – a kézirat tanúsága szerint – 1823. január 22-én tisztázott le a költő Csekén. A Kolozsvár-Törökvágás Református Egyházközség Énekkara Csengeri-Kostyák Zsuzsa vezényletével Vermesy Péterről is megemlékezett, a zeneszerző Arany kút című kórusművének előadásával.
A Székely Árpád által vezetett Kolozsvári Református Kollégium kórusának fellépését követően Angi István zeneesztéta Vermesy Péterről szóló emlékezését Jancsó Hajnal előadóművész olvasta fel a zsúfolásig megtelt templomban. Az ötven éves korában elhunyt zeneszerző zongoraműveiből Oláh Boglárka nyújtott át egy csokorra valót az ünneplő gyülekezetnek, majd Jakab Gábor plébános emlékezett Sík Sándor költőre. Jakab Gábor felolvasta Reményik Sándor válaszát Ilyés Gyula támadásaira, melyek Sík Sándort célozták meg. A költő Te Deum című versét Rekita Rozália szavalta el, majd újabb kórusművek hangzottak el Vermesi Péter alkotásaiból ezúttal a Tóth-Guttman Emese vezette Magyarfenesi Vegyeskar (képünkön) előadásában.
A Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett ünnepség különleges színfoltja volt a Szilágysomlyói Szederinda Citeraegyüttes, Gáspár Attila vezényletével. Műsorukon zsoltárok és Kodály-művek szerepeltek, fellépésük hatalmas sikert aratott a kiváló akusztikával rendelkező templom közönségének.
Először csatlakozott a dalosszövetség által szervezett rendezvény előadóihoz a kolozsvári Adventista Központi Gyülekezet Kórusa, amely Halmos Béla és Kováts Lajos kórusműveiből adott ízelítőt. A Makovecz-templom árkádjai alatt az ünnepi műsort a Guttman Mihály Magyar Pedagóguskórus tartalmas előadása zárta.
Nánó Csaba |
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Várvédő – Erdélyi Helikon Irodalmi Füzetek
A két világháború közti erdélyi magyar irodalom legtermékenyebb ága az Erdélyi Helikon írói csoportosulás. A helikonisták közé sorolható ötvenöt író által létrehozott alkotások java része túlélte az irodalmi kánonok hullámtöréseit, túlélte a kommunista diktatúra tilalmi évtizedeit. Csupán tucatnyi szerző került a „megtűrtek” körébe, a többségnek évtizedekig az elhallgatás, könyveiknek a könyvtárak zárolt polcai jutottak osztályrészül. A hatvanas–hetvenes évek bukaresti és kolozsvári kiadóinak kitartó küzdelme eredményezte azt, hogy Balázs Ferenc, Bánffy Miklós, Berde Mária, Dsida Jenő, P. Gulácsy Irén, Karácsony Benő, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Markovits Rodion, Reményik Sándor, Szántó György… neve sorra visszakerült az irodalmi köztudatba. Nyírő József és Wass Albert művei azonban itthon csak az 1989/90-es fordulat után jelenhettek meg. Nyírő József hamvainak honi földbe való temetését a hatalom megakadályozta; a távollétében koncepciós perben elítélt Wass Albert jogi rehabilitációja mindmáig késik. Az 1989-es politikai fordulatot követően a helikonisták iránti érdeklődés – a „marosvécsi írói parlament” legjobbjainak köszönhetően – újra reneszánszát éli.
Az alkotóközösség megismerésének rögös útján Az Erdélyi Helikon költői (1928–1944) című Kriterion-kiadvány (1973) jelentette az első lépést. A beígért folytatás elmaradt, a próza- és kritika-antológia már nem jelenhetett meg. A következő nagy lépést a Marosi Ildikó által közzétett kétkötetes leveleskönyv – A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (1924–1944), Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979 – jelentette. A rendkívül értékes forráskiadvány ismételten felkeltette az érdeklődést a marosvécsi találkozók és az Erdélyi Szépmíves Céh iránt.
A mögöttünk maradt két évtizedben a cenzúra béklyóitól megszabadult szellemi élet fórumai és műhelyei intenzív munkával igyekeztek ledönteni a tabukat. A csíkszeredai Pallas–Akadémia, a kolozsvári Kriterion, Polis, a marosvásárhelyi Mentor kiadó sorra jelentette meg a műveket, irodalmi társaságok, alapítványok hosszú sora vállalta fel egy-egy író kultuszának ébresztését, ápolását.
Írásunkban e nemes törekvés újabb hajtásáról szeretnénk tájékoztatni az erdélyi magyar literatúra iránt érdeklődő olvasókat, irodalombarátokat az anyaországban létrehozott Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítványról, működéséről és az általa megjelentetett Várvédő című, évente megjelenő folyóiratról, az általuk szervezett budapesti rendezvényekről.
Kemény János unokája kezdeményezésére 2010 januárjában a magyarországi Pátyon hozták létre az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítványt. Vajon Kemény Endre, az alapítvány elnökeként miért tartotta fontosnak azt, hogy az Erdélyi Helikon ügye az anyaországban is szervezett formában képviselve legyen? A kérdésre a Várvédő 1. számában a Medgyessy Éva által készített interjúban kapunk választ: „Azt tapasztaltam, hogy még az irodalmi érdeklődésű magyarországi közönség körében is alig ismert az Erdélyi Helikon írói csoportosulás és a hozzá kötődő, azonos című folyóirat. Az ismert írókat, költőket, mint Tamási Áron, Wass Albert, Áprily Lajos, Jékely Zoltán nem hozzák összefüggésbe a szellemi csapattal, ahová tartoznak, a szám szerint 55 helikonista közül mindössze néhányat ismer a közönség. Fontosnak tartottam tehát az Erdélyi Helikon ügyének képviseletét, alkotóinak megismertetését, szellemiségének őrzését, olyan értékek terjesztését, amelyek ma is aktuális kérdésekre keresik a választ (…) a Helikon bátor, megmaradásunkat célzó, kultúránkat nemesítő eszméire ma is szükségünk van.” Az Európai Unió homogenizáló, a nemzeti sajátosságokat alábecsülő törekvései áradatában, az egymással ellenséges szekértáborokra szakadt mai magyar szellemi életben az erdélyi példa számos tanulságul szolgálhat: „Elszakadva az anyaországtól, egyedül maradván, egy hosszú távú kisebbségi sorsra kellett berendezkedjenek. 1926-tól Marosvécsen ült össze az erdélyi »írói parlament«, ahol a két-három napos találkozóikon az írók megvitathatták elképzeléseiket, terveiket a jövőt illetően, örökké szem előtt tartva a transzszilvanizmus eszméjét.” Az alapítvány tevékenysége az Erdélyben 2000-ben létrehozott, az Adamovits Sándor által vezetett Helikon Alapítvánnyal párhuzamos síkon halad, egyazon cél szolgálatában.
Az Erdélyi Helikon – Kemény János Alapítvány a megalapításától eltelt évek alatt több irányban fejtett ki sikeres tevékenységet. Elsőként megjelentették az Erdélyi Helikon Öröknaptárat, melyben mind az 55 helikonista szerepel, az írók születése és halála évével; bekapcsolódtak a marosvásárhelyi testvéralapítvány által szervezett rendezvényekbe; 2011-ben beindítottak egy ünnepségsorozatot, melynek célja, hogy mind az 55 helikonistáról méltón megemlékezzenek; 2012-ben megjelentették a Várvédő folyóirat – alcímében: Erdélyi Helikon Irodalmi Füzetek – 1. számát.
Az Öröknaptár, a marosvásárhelyi alapítvány révén, remélhetőleg eljut az erdélyi magyar oktatási és kulturális intézményekbe, segédeszközként az írók kultuszának méltó ápolásában. Az erdélyiekkel közös rendezvények aktív szereplőiként szolgálják a Helikon-közösség eszméinek propagálását. S ez nem csupán irodalom-, illetve eszmetörténeti kérdés, nemcsak Erdélyben, hanem az anyaországban is aktuálpolitikai üzenete van – irodalmi és egyéb vonatkozásban is. Szőcs Géza a 2011. november 15-i budapesti Erdélyi helikonisták ünnepségén elhangzott üdvözlő beszédében méltán hangsúlyozta: „… széles spektrumú társaság volt ez, hány különböző módon látták és láttatták a világot, és arra a meggyőződésre is juthatunk, hogy a békésen egymás mellett ülő írók és költők világnézetét olykor maga a világ választotta el egymástól – mégis jól megfértek egymás mellett, mert megértették, hogy a szervezetbe tömörülés nem holmi öncélú úri huncutság, hanem a hangsúlyos érdekképviselet és a közös fellépésből adódó társadalmi elfogadottság felé vezető út maga.” Az első Helikon- ünnepségen hangzottak el e szavak. Az elsőt aztán 2012. november 17-én követte a második, 2013. november 21-én pedig a harmadik jubileumi ünnepség – igen gazdag, vonzó programmal, illusztris személyiségek közreműködésével. Ez utóbbi alkalommal a részvevők megtekinthették a szatmárnémeti származású, Szentendrén élő Paulovics László grafikus és festőművész helikonista írókról készített portrésorozatát. A műsorokat Óss Enikő, a Nagyváradról Amerikába emigrált, majd Budapestre települt színésznő rendezi. A szervezők előtt követendő példaként áll a két háború között igen eredményesen működő – 1934-ben alakult, négy év múlva már harminchétezer tagot számláló – Erdélyi Helikon Magyarországi Barátai elnevezésű közösség.
A Várvédő 1. számában Medgyessy Éva alapító főszerkesztő tollából olvashatunk az útra bocsátott kiadvánnyal kapcsolatos elképzeléseikről: „Célunk elsősorban nem a múltidéző nosztalgiázás, hanem az elmúlt évtizedekben szándékosan eltemetett, elfeledtetett, ám páratlanul gazdag irodalmi-szellemi hagyaték aktualitásának és jövőbe mutató aspektusainak felfedezése is. Ezért az irodalmi szemelvények mellett megvizsgáljuk, hogyan él ma a két világháború közti erdélyi magyar író-költő társadalom munkásságának emléke a jelen szellemi embereinek emlékeze-tében, illetve jeles irodalmi személyiségeink miként értékelik az említett életműveket és nem utolsósorban az ehhez hasonló szellemi közösségek létrejöttének fontosságát. A Várvédő »füzeteiben« ezért nem csupán a két világháború közötti erdélyi írókkal és költőkkel, hanem a mai magyar szellemi élet és irodalmi jelenünk elhivatott, jeles képviselőivel is találkozhatnak. Várvédő tevékenységünk így reményeink szerint egyformán hozzájárul majd a marosvécsi várkastélyban létrejött, egyedülálló irodalmi csoportosulás művészetének ápolásához és újraélesztéséhez, valamint erős várunk, a szellem, a kultúra szolgálatához is.”
Erdélyi Helikon – Irodalmi Füzetek – Várvédő. Mit takar e hármas tagolású cselekvési tér? Erre a Marosvásárhelyen született, a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen magyar–francia szakot végzett író, színháztörténész, a Várvédő folyóirat főszerkesztője, az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány irodalom- és színháztörténeti tanácsadója, Medgyessy Éva szavai adnak számunkra kimerítő választ: „Erdélyi Helikon – ez ugye önmagáért beszél. Ennek a két világháború közötti irodalmi mozgalomnak, a hozzá kapcsolódó folyóiratnak, valamint az eköré csoportosuló alkotóknak állít emléket. Irodalmi Füzetek – ez rávilágít arra, hogy nem csupán a műveket idézzük fel, hanem, mint egy jó irodalomórán teleírt füzetben szokás, rávilágítunk a társadalmi-politikai körülményekre, az írók életpályájára, és ami talán még izgalmasabb, a témában folytatott saját kutatásaink eredményét is hozzátesszük itt. És hogy miért Várvédő? A helikoni találkozók székhelye, a marosvécsi vár és persze a találkozók szellemiségének őrzésére utalunk ezzel. De képletesen egy kicsit távolabbra is: erős várunk, az anyanyelvi kultúra védelmére. Azt a szellemiséget, azt a gondolatiságot szeretnénk közkinccsé tenni, amelyet az erdélyi helikonisták képviseltek, és amely ma is aktuális. Hogy mi is ez? Egészen röviden összefoglalva: a kultúra lélekmentő és nemzetmegtartó ereje.”
A Várvédő – Erdélyi Irodalmi Füzetek eddigi két száma arról győz meg, hogy az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány csapata hűséggel és elkötelezetten, tartalmilag, és a nyomdai kivitelezésben is magas igényességgel követi a maga elé állított célt, munkájukat a szó nemes értelemben vett szolgálatként tételezik.
Az 1. szám beköszöntő írásai – Előszó, Szőcs Géza köszöntője az Erdélyi helikonisták első ünnepségén, a két háború közötti Erdélyi Helikon Magyarországi Barátai rendezvényét népszerűsítő Hívogató reprint megjelentetése, az alapítvány létrejötte körülményeinek felidézése, Pomogáts Béla írása a marosvécsi íróközösségről és az általa megjelentetett azonos nevű folyóiratról – mind-mind a témára való ráhangolódást segítik. A szerkesztői szándékhoz híven az írók születési vagy elhalálozási évfordulójuk szerint kerülnek fénykörbe. E számban: Balázs Ferenc, Gagyi László, Kacsó Sándor, Kemény János, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Maksay Albert, Molter Károly, Olosz Lajos, Reményik Sándor, Szántó György, Szentimrei Jenő, Tavaszy Sándor. Az életrajzokat Medgyessy Éva és Pomogáts Béla jegyzi. Mindenik életrajzot egy-egy alkotás, illetve abból kiragadott részlet követ. A megidézett szerzőkről és műveikből kirajzolódó képet többnyire kortársak, családtagok, illetve baráti körükből megszólalók kiváló tárgyismerettel és lelki affinitással telített írásai teszik még árnyaltabbá – Balázs Ferenc emlékezetét Kászoni József, a Kemény Jánosét Kemény Endre, a Kuncz Aladárét Jancsó Miklós, a Makkai Sándorét Makkai Lilla, a Reményik Sándorét Molter Károly. A folyóirat tárgykörében szerep jut a kitekintésnek, a választott téma tágabb értelemben történő bemutatásának is. E számban a kolozsvári születésű Szász István Tas tanulmánya – A közösen gondolkodó Helikon és Hitel – a két kiadvány céljaiban kimutatható párhuzamosságot, közös törekvéseket tárja fel. Az ugyancsak erdélyi származású, de nyugatra sodródott Tolvaly Ferenc magatartása azt példázza, hogy „a szellem embere kitekint a világba – és onnan hazahozza tapasztalatait”. A vele készített interjú zárószavai általános megfontolásra érdemesek: „Mint korábbi nagy válságok idején, most is az értelmiségnek a felelőssége, hogy a kiutat keresse, ugyanakkor rámutasson arra, hogy a világ csak erkölcsi-etikai alapokon maradhat fenn.”
A Várvédő 2. számának bevezetője az általános elveken, célkitűzéseken túl a lapszerkesztés kulisszatitkairól, no meg a támogatókról és előfizetőkről beszél, segítségről és bizalomról szól. Joggal, hisz már több mint százan lettek/váltak a lapot igénylő olvasókká, előjegyzésükkel támogatják a kiadvány megjelenését. E lapszámot Pomogáts Béla nemrég megjelent könyvének – A marosvécsi várban – előszavából vett részlettel indítják. Idézzünk belőle néhány gondolatot: „Az erdélyi irodalmi közösség ugyanolyan szellemi tényezője és alakítója volt a két világháború közötti magyar irodalmi kultúrának, mint a Nyugat körül gyülekező irodalom vagy a népi mozgalom. (…) termékeny példát adott arra, hogy az irodalmi értékek szolgálata és a közösségi-nemzeti elkötelezettség a legkevésbé sem állhat egymással szemben.” Rendkívül sok és értékes információval és megállapítással szolgál Murvai László tanulmánya: A transzszilvanizmus az erdélyi magyar oktatásban. A szerző évtizedekig a román tanügyminisztérium nemzetiségi főosztályának volt a beosztottja, majd vezetője, így hitelesen tudja elénk tárni a helikonisták odisszeáját a diktatúra éveiben kötelező tantervekben. Kemény Endre az Erdélyi Helikon folyóirat tizenhét éves történetét vázolja fel, utalva arra, hogy miként sikerült teljesítenie a keletkezésekor felvállalt feladatát: „a kisebbségi sorsra kényszerült magyarok lelki támogatását és megerősítését a kultúra eszközeivel”. A folyóirat programja érzékeltetésére idéz annak kiváló szerkesztői – Áprily Lajos és Kuncz Aladár – beköszöntő írásaiból; az utólagos értékelések – Pomogáts Béla, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon címszava, Marosi Ildikó méltatása – mintegy visszaigazolják elődeik fölvállalt szolgálatának időtálló értékeit.
A lapszerkezet az első számban tapasztalt utat követi: a rövid íróportrékat – Bárd Oszkár, Hunyady Sándor, Jékely Zoltán, Kádár Imre, Kiss Jenő, Kovács László, Lakatos Imre, Moldován Pál, Ormos Iván, Pakocs Károly, Sipos Domokos, Szentmihályiné Szabó Mária – Medgyessy Éva jegyzi. A saját művek, illetve az azokból kiragadott részletek hozzák az olvasókhoz közelebb a mostani számban, többségükben kevésbé ismert szerzők munkáit. Bárd Oszkárról Murvai László, Hunyady Sándorról Brody Alexander, Jékely Zoltánról Katona Tamás, Kiss Jenőről Szász István Tas és Tamás Gábor, Sipos Domokosról Lőrinczi László ír értő, lélekközeli sorokat. A lapszám „csemegéje” a Kányádi Sándorral folytatott beszélgetés. Megható történetek felidézése ez, melyek „elindultak Kányádi emlékezetéből, mint feltörő forrásból a víz, s vették az irányt, amerre akarták, elkanyarodtak, miként a pisztrángos hegyi patak is természet adta útján jobbra meg balra – ahogyan a hegyoldal lejtése viszi.” Élvezetes diákkori emlékek, tanulságos történetek fonódnak itt egybe történelmi példákkal, családi emlékekkel.
Mindkét számot a Hírek, események rovat zárja: közös bennük, hogy a helikonistákkal kapcsolatos eseményekről számolnak be – Erdélytől Budapestig, s onnan is távolabb: Los Angelesig. Mindenik sor tanúságtétel az íróközösség élő hagyományairól, a tiszteletről és megbecsülésről, amely tagjait övezi.
Nem zárhatjuk bemutató értékelésünket anélkül, hogy felhívnánk a figyelmet a két számban megjelent igen értékes korabeli fotókra, melyek messze többet jelentenek illusztrációknál.
Az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány és a Várvédő folyóirat igen kedvező fogadtatásáról egyként vallanak az évenként tartott budapesti jubileumi ünnepségek, valamint az is, hogy már a lap 2. száma több mint száz előfizető nevét közölhette.
Máriás József
Művelődés (Kolozsvár)

Sigmond Istvánra emlékezik a Helikon
A nemrég elhunyt Sigmond Istvánra emlékezik a Kolozsváron megjelenő Helikon című irodalmi folyóirat legutóbbi lapszáma. A folyóirat egykori főmunkatársát és életművét Karácsonyi Zsolt, Fekete Vince, Demeter Zsuzsa és Pap Ágnes méltatja, a lapszámban helyet kap Sigmond két írása is.
Az erdélyi magyar irodalmi élet másik nagy veszteségétől, Kinde Annamáriától Egyed Emese búcsúzik, a költőnő legújabb kötetét László Noémi ismerteti.
A lapszámban Charles Bukowski, Daróczi Jakab és Tóth Kinga versei olvashatók, prózával Bréda Ferenc és Jancsó Miklós jelentkezik. Lakatos Artur a fantasy világ mítoszairól értekezik, Szőcs István folytatja Képtelen jegyzeteit.
Ferenczi Szilárd a dán fenegyerek, Thomas Vinterberg új filmjéről ír, Kaáli Nagy Botond pedig A Pentheszileia-program című marosvásárhelyi színielőadásról. A Fülszöveg rovat Cseh Katalin és Székely Mendel Melinda könyveiről közöl recenziót.
Krónika (Kolozsvár),

Lövészárkok
Eljutottam oda, hogy barátaim között is ügyelnem kell, amikor megszólalok. Hogy kinek, milyen küldeményt postázok a világhálón. Nehogy egyiküket is megsértsem.
Mert vannak közöttük megrögzött baloldaliak, akadnak az eseményekről szóló híradásokat füldugóval hallgató semlegesek, vannak jobboldaliak. Istentagadásukat fentebb hangoztató ateisták, és vannak, akik a négy évtizedes ateista diktatúra után is buzgó keresztények maradtak. Vörösek és fehérek, mondaná a nemrég elhunyt Jancsó Miklós. Mert bárhogyan is tagadjuk: a nemzet lövészárkokat ásott magának, s abból az első adandó alkalommal ellenségként tüzel a másik félre.
Nem szeretnék nyilvánosan állást foglalni egyik fél mellett sem. Vallom: mindenkinek szívügye, ki mellett teszi le voksát, milyen ideológiát választ. Csak a nemzettagadóknak nem tudok megbocsátani. Azoknak, akik a családban nem anyanyelvükön szólnak gyermekeikhez, hogy otthon is szokják az ország nyelvét. Akik puszta kényelemből azon a településen sem anyanyelvű iskolába íratják csemetéiket, ahol ilyen tanintézet létezik. Akik nemzetiségünk létjogosultságát megkérdőjelező pártba iratkoznak, csakhogy a húsosfazék közelében kapjanak helyet. (Volt néhány gerinctelen nemzetáruló, hadd ne említsem őket.)
Hiábavaló kísérlet meggyőzni a feleket, hogy legalább annyi időre szüntetnék be a háborúskodást, tömnék be a lövészárkokat, amíg mindannyiunkat közösen érdeklő dolgok elrendeződnek. Mondjuk az EU-s parlamenti választások idejére. Mert ehhez sok józan politikusi fej kellene. Ebből pedig elég kevés akad mifelénk.
Ujj János
Nyugati Jelen (Arad),

Orbán György Kossuth-díjas
A marosvásárhelyi születésű zeneszerzőt Kossuth-díjjal tüntették ki a nemzeti ünnepen. Számos szakmai elismerését Budapesten kifejtett munkássága hozta meg. A mostani magas kitüntetést már kisoroszi lakosként kapta.
– Nagy örömet, a munkámban pedig segítséget jelent a díj, és – talán kicsit viccesen hangzik, de nagyon fontos dolog – a falusiak is büszkék lesznek rám – mondta az MTI-nek a kitüntetése kapcsán.
"Kelet-Európában a kitüntetéseknek és általában a sorsoknak furcsa pályája szokott lenni. A legnagyobbjaink száműzetésben vagy emigrációban haltak meg, Bartók például nem kapta meg a legnagyobb magyar kitüntetést. A nagyjaink felé tartozunk annyival, hogy az elismerést a maga értékén kezeljük: örülünk neki, ugyanakkor a szakmai létben nem szabad eltúlozni a jelentőségét. Nagyon rossz lenne, ha a szakmámban a kitüntetések szerint bánnának az emberekkel" – hangsúlyozta a zeneszerző.
Az őt ért hatások közül egyértelműen Bartók Bélát emelte ki. "Ez egy generációs jelenség, ugyanis éppen akkor születtem, amikor Bartók az egyetlen lehetséges válasz volt minden szakmai kérdésre. Vállalható, igen imponáló világnézet, a gyűjtések kapcsán egy fantasztikus Kárpát-medence- élmény, és zseniális művek – mindez, sőt még ennél is több összesűrűsödött abban, amit diákkoromban Bartók-modellnek neveztek. Ez a modell akkoriban versenytárs nélküli volt" – fejtegette, hozzátéve: később persze megismerte a nagy és kicsi – mert nekik is van mondanivalójuk – európai zeneszerzőket, sőt, a beatzene, különösen a Beatles is hatott rá, miután legyőzte fiatalkori sznobizmusát.
Orbán György munkásságát elsősorban oratorikus kompozíciók és kórusművek jellemzik. "Míg az instrumentális zene, amit profik játszanak, ki van téve a 20. század eléggé kártékony esztétikai-ideológiai hatásainak, addig a kórusmuzsikát alapjában véve amatőrök éneklik, akik ledobják magukról ezeket; ezt egy hangszeres együttes nem engedheti meg magának" – mutatott rá.
Kiemelte, hogy a kóruséneklés az elmúlt 10-15 évben virágzó művészeti ággá nőtte ki magát Amerikában és a Távol-Keleten, a kiadók és a zeneszerzők számára is igen jövedelmező terület lett, és nagyon erőssé vált a művek szelekciója. "A másik szféra, az instrumentális kortárs zene ezzel szemben fonnyadozik, mert mindent eljátszanak, nem tud megbukni semmi, azaz itt nincs szelekció. Állóvíz van, pocsolya. Mindkettőt csinálom, egyiknek élvezem az áldásait, a másiknak nyögöm a kínjait" – fogalmazott a zeneszerző.
Orbán György többször komponált költők – többek között József Attila és Weöres Sándor – verseire is. "Főleg fiatal koromban mertem nekimenni a nagy magyar verseknek, ma már kevésbé, gyávább vagyok. Ennek az az oka, hogy rájöttem: van egy eredendő ellentmondás a zene kívánalmai és a szövegek között. Ennek egyik vetülete a tempó: még a leggyorsabb szavalási tempó is túl lassú a zenének, és ha a zene ezt felveszi, meghal mint zene" – fejtegette a komponista.
Egy másik terület, amit már nem művel, a színházi és filmzene. Gothár Péter több filmjéhez is írt zenét, fiatalként Jancsó Miklóssal is dolgozott együtt. "Lehet, hogy cinikusnak fog hangzani, de Gothárt kivéve, aki jó barátom, és nagyszerű volt vele dolgozni, mindez nagyrészt csak pénzkereset volt számomra, a filmzene ugyanis nem az a terület, ahol az ember el tudja mondani a saját mondanivalóját. Jancsóval fiatalként dolgoztam együtt – nagy megtiszteltetés volt –, beugrottam, mert a szokott zeneszerzője nem ért rá. Komponáltam egy nagy zenekari művet, ő pedig a keverőasztalnál egyenként lehúzta a sávokat. Ez a nagybőgő? Nem lesz. A kürtök? Ez sem kell. Végül hagyott egy ütőgardont. Leforrázva jöttem el" – idézte fel Orbán György.
A 66 éves zeneszerző úgy fogalmazott, egyfajta "derűs pesszimizmussal" tekint a jövőbe. Mint mondta, még jó erőben van, "a motor még megy", ha van egy jó ötlete, intenzíven ki tudja dolgozni. "Játszott szerző vagyok, a kórusműveimet rengeteg helyen éneklik. Ha nem lennék játszott, több lenne az ambícióm, hogy találjak ki valami újat. Így a fiataloké az előny, a jövő: az ő nyeretlenségük hatalmas erő, ami viszi őket új megoldások felé. Én 40 éve ugyanazt írom, és nem is akarok mást írni" – fogalmazott Orbán György.
Népújság (Marosvásárhely),

Válasz az apák ügyében
Köszönöm mindenkinek, aki lájkolta, kommentelte vagy hozzászólt Kiáltvány az apák ellen című bejegyzésemet, -re, -hez, mely június 13-án jelent meg a blogomon, a kafe.hhrf.org már másnap lehozta, a Transindex 17-én Kántor Lajos válaszával együtt, a Szabadság másnap ugyanúgy, a maszol.ro pedig június 20-án a Hozzászólások az erdélyi besúgóvitához címmel, az említetteken kívül Jancsó Miklós morfondírozásával. Köszönöm a médiának is, hogy figyelt.
A bejegyzésem fölötti számlálóban ez áll: 1197. Nem tudom pontosan, mit számol a rendszer, mindenesetre ez a gondolatfutam az első lett a sok közül, holott 2011. február 14-től írom ezt a blogot, van hát miből válogatni. Ehhez a számhoz képest meglepően kevés a reagálás, ami azt jelenti, hogy a probléma sokakat érint és érdekel, de nem tudnak beszélni róla.
Demény Péter. Szabadság (Kolozsvár)

Gáspárik Attila is hozzászólt az erdélyi besúgóvitához
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója is hozzászólt az erdélyi magyar besúgóvitához. Gáspárik Attila írását az alábbiakban közöljük.
Demény kapcsán
„Jó szú, rossz szú, életünk nem hosszú,
Mégis minden bántalomért elmarad a bosszú.”
Király László
Dicséretes, hogy a kolozsvári színház a jó előadásai mellett közéleti vitákat, háttérbeszélgetéseket is kezdeményez. Remek ötlet volt pár hete a Tompa Gábor rendezte Leonida Gem Session előadás végi beszélgetés a több mint két évtizede letűnt diktatúra lehallgatásairól, besúgási technikáiról.
Az eseményről nem tudok beszámolni, mert nem voltam jelen. Tudom, hogy sokan felkapták a fejüket, hogy mit akar ezzel a témával, pláne ilyen módon egy színház. A válasz egyszerű: ha a tudomány, a politika, a média nem kezdeményez, nagyon helyes, hogy a teátrum viszi nyilvánosság elé azt, amiről nap mint nap szót ejtünk magánbeszélgetéseken, kocsmaasztaloknál, internetes fórumokon. A téma fontosságát jelzi, hogy Demény Péter kiváló esszéjére Kántor Lajos, majd Jancsó Miklós is írásban reagált. Magam is jeleztem a maszol.ro-n nemrég, hogy a témával foglalkozni kellene, mert az idő ebben az esetben nem fogja begyógyítani a régi sebeket. A tanúk kihalásával, lehet, hogy hamis következtetésekre fog jutni az utókor.
Demény esszéjével, nem lehet, nem szabad vitatkozni. A vélemény szabad. Félek, hogy az unokák még durvábban fognak minősíteni, ha nem segítünk nekik eligazodni. Talán csak annyit fűznék hozzá Péter gondolataihoz, hogy az „apáink” nem szolidaritásból zárnak össze, hanem a kudarcélményeikből. Lassan-lassan rájöttek, hogy hiába volt a betagolódás, a kompromisszum, fölösleges volt a gerinces kirekesztődés, az utókor nem értékeli az akkori alkotásokat… Némán szemléljük, ahogy kitüntetik egymást, s azt hiszik, hogy mi nem tudjuk, amit ők titkolnak. A salieris állapot meg összehozza az embereket.
Ami a témát illeti, hát, hogyan is mondjam: először is elkelne a történész a háznál. Az jó, hogy mindenki mindenbe belenéz, de a személyes érintettektől nem várható el az analitikus elemzés. Lassan két éve járok kutatni a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Tanács (CNSAS) archívumába. Úgy voltam vele, mint az Amerikába látogató, kezdő turista. Első alkalom után elhatároztam, hogy írok egy többkötetes sorozatot, fél év múlva már egy jó erős tanulmányban gondolkoztam, majd egy év után elkezdem írni egy esszét. Ma?
Minden dolognak oly sok színe van, Hogy aki mindazt végigészleli, Kevesbet tud, mint első pillanatra, S határozatra jőni rá nem ér. A tett halála az okoskodás.
Madách
Szem elől tévesztjük, hogy minden rendszernek, légyen az demokratikus, vagy diktatórikus (s közöttük valamennyi színárnyalat) van titkos rendőrsége. Ezek a szervek pedig alapos hangsúlyt fektetnek a saját maguk védelmére. Negyedszázaddal a rendszerváltás után sem tudott senki érdemben megszólítani valakit azok közül, akik a szekut irányították, vezették, legalább helyi szinten. Az nem elég, hogy valaki onnan kapta a fizetését, és mai napig tartó perek zajlanak annak bizonyítására, hogy politikai rendőrségként működtek. Továbbá azt sem szabad elfelejteni, hogy a Párt, a Román Munkás-, később Kommunista Párt védelmét szolgálta a szervezet. Az lehet, hogy párttagként lehallgattak, de az engedélyt a lehallgatásra mindenekelőtt a Pártnak kellett megadnia. Az írószövetség, a színház, a téesz, a gyár, az iskola stb. párttitkára például mindig tudta, kit, miért és hogyan hallgattak le. A lehallgatás eredményei is visszakerültek a párthoz. Az csak a nyolcvanas évek végén történik meg, hogy a szeku a párt fölé helyezi magát. Összegezve, a kapcsolat remekül működött.
A fentiekkel csak azt akartam jelezni, hogy a besúgó, kollaboráns, informátor stb. szintig nagyon sok réteg volt. A témát komolyan veendő először a felső szálakat kell kibogozni. A kommunista párt dokumentumai meg elérhetőek. A városi, megyei levéltárak kutathatóak. Ott vannak a nevek, a felszólalások, a jelentések. „Apáink” hajlamosak azt mondogatni, hogy a kettősbeszéd folyamatosan működött, vagyis egyet mondtunk gyűléseken és mást a való életben. Igen ám, de erre (is) volt a szeku, hogy ezt ellenőrizze. A múlt feltárásának mai fázisában bizton állíthatjuk, hogy vezetői székben ellenálló nem ült. Voltak, akik idővel megsértődtek, és a Székely János-i megszavazni, hogy pofázhass, pofázni/ Hogy megszavazhasd állapotban folytatták. Voltak, persze, akik belehaltak. Jut eszembe, milyen cinikus dolog ma Szilágyi Domokos és Lászlóffy Aladár szekuritátés együttműködését közös nevezőre hozni. Az egyik belehalt, a másik átvette a Kossuth-díjat és hallgatott élete végéig… Számomra a legérthetetlenebb az a csend, ami a ma élő volt együttműködőket körülveszi, legalábbis ami besúgói (jobb híján használom e szót) múltjukat illeti. A keresztényi tanítás egyik legcsodálatosabb eleme a megbocsátás. Áthatja ez még az ateistákat is. De nem, inkább a szánalmas perek, a joghézagoknak köszönhető felmentések, mint a megtért fiú esete. Lelkük rajta. A mű marad, besúgással vagy anélkül.
Ami bizonyos, hogy el kellene kezdeni a múlt feltárását és kibeszélését. Nyilvánosan, tudományosan és szubjektíven. Jó lenne a jelenben elkerülni azt, hogy díszpolgárok, életműdíjasak stb. legyenek olyanok, akik évtizedeken keresztül úgy jelentettek, hogy ezzel negatívan befolyásolták pályatársaik életét, karrierjét. Kevés biztos dolgot tudunk a volt titkosrendőrség működéséről. A Szekuritáté igen kaotikusan dolgozott. Távol állt a szervezettől egy németes, pontos ügyvezetés. Nincs egy nagy füzet, ahol leírták volna, hogy X, Y besúgó, kollaboráns vagy informátor… a többi kifejezésnek pl. Sursă de încredere, persoană operativă még magyar nyelvű megfelelője sincs. A jelenlegi törvények szinte alkalmatlanok arra, hogy hitelt érdemlően valakiről ki lehessen mondani, hogy besúgó, spicli, vagy más „bedolgozója” lett volna a Szekuritáténak. A törvénykezés annyi kiskaput, többféle értelmezést hagy, hogy egy közepes ügyvéd ártatlannak hozhat ki szinte bárkit.
A pár éve létrehozott CNSAS igen mostoha körülmények között működik, a mai napig sem kapta meg teljes egészében a volt szekuritátés anyagokat. Többszörösen összetört tükörcserepekből, lehet, sok munkával, tudással és nem utolsó sorban szakmai alázattal összerakni a múlt egy részét. A cél nem az kellene legyen, hogy megőszült, vagy éppen már elhunyt embereket pellengérre állítsunk, mert egy baráti beszélgetés alkalmával, vagy dühében, esetleg éppen részegen azt mondott ki, amit nem is gondolt komolyan. A múltat kellene egy másik szögből is megértenünk, kiegészítenünk azt, amiről azt hisszük most, hogy tudjuk. Miért is? Hogy megértsük a jelent és próbáljuk meg elkerülni a jövőben apáink hibáit. Jöjjön egy kis példa egy 1978 november 21-i háttéranyagból: „Prin….să alimentăm disensiunile, literare (cu implicatii specifice) dinte Suto A si Panek Z inclusiv dintre aderentii lor,in ideea largirii acestora si determinarea de a se demasca reciproc, pănă la cele mai înalte foruri.” Fordítás: "…-n keresztül tápláljuk az ellentéteket Sütő András és Panek Zoltán, illetves híveik között. Előidézendő a kölcsönös leleplezés egészen a legmagasabb fórumokig. Oprea Florin alezredes.” Számomra egyértelmű, hogy ez a szöveg arról is szól, hogy a szekunak fontos volt (?) Kolozsvár és Marosvásárhely közötti magyar-magyar feszültséget az irodalmi berkekben fenntartani, sőt táplálni. Lehet, hogy ez a folyamat, mármint az ellentétek szítása, más eszközökkel, de zajlik ma is, Székelyföld és Partium, Csík és Udvarhely, különböző politikai formák, népiesek és urbánusok, rockosok és népzenészek stb. között? Jó lenne a végére járni.
Végül, nehogy valaki azt higgye, hogy ez a „tisztázás” ebben az országban csak az erdélyi magyarokból hiányzik. Korántsem. Az elmúlt lassan-lassan negyed évszázados múltunkban nem emlékszem arra, hogy valamelyik romániai párt, a választási kampányban, a politikai titkos rendőrség bűneinek a felmérésével próbált volna szavazatokat szerezni. Nincs rá igény sem a választók, sem a választottak részéről. és már ez is nagyon sokatmondó. Mit tehetünk tehát? El kellene kezdeni az oral history módszereivel összegyűjteni a történeteket, a politikusokat meggyőzni, hogy a kutatásra több pénzt és gazdasági hátteret biztosítsanak… mert ahogy azt tudjuk József Attilától: a múltat be kell vallani.
Gáspárik Attila, maszol.ro

Ünnep a Helikonban
A Helikon szépirodalmi folyóirat december 25-ei száma László Noémi Ünnep című versével indít. A lap közli Fazakas Géza és André Ferenc verseit, továbbá Antal Balázs, Borcsa Imola, Szabó Imola Julianna és Jancsó Miklós prózai írásait.
Nagyinterjút Szabó András grafikussal Márton Evelin készít, A nagy Kilometrik fiatal tehetségeket bemutató sorozatában ezúttal Láng Orsolyát kérdezi és méltatja Horváth Előd Benjámin.
Egyed Ákosról 85. születésnapja apropóján Benkő Levente emlékezik és anekdotázik, Szőcs István és Bréda Ferenc egy-egy ünnepi tematikájú esszét közöl, Rigán Loránd Koponyám körül című írásában a kortárs analitikus filozófia gondolatkísérleteit vetíti egymásra, paradoxonleltárt tárva elénk.
Mikó Imola Dragomán György Máglya című regényéről ír kritikát, a Fülszövegben Jancsik Pál és a norvég Jo Nesbo egy-egy kötetét Kecskés Tamás Hunor és Papp Attila Zsolt mutatja be. A képzoművészeti rovat szerzője Jakabffy Tamás. Az idei utolsó lapszám melléklete Helikon-naptár.
Krónika (Kolozsvár)

Válaszok egy életút tapasztalataiból
Mitől más a székely? címmel tartott előadást szombaton szülőfalujában, Gyergyóalfaluban a 90 éves Ambrus András. A jelenleg Magyarországon élő színművész, író életútjának mozzanatain keresztül érzékeltette a székely ember jellemzőit.
Írók, zeneszerzők adtak hangot a székely másságnak, általában különbnek tartva ezt a nemzetséget sok másnál – mutatott rá előadásában Ambrus András, saját tapasztalataival, élete bizonyos állomásainak elmesélésével nyomatékosította a Kodály Zoltántól és Mikszáth Kálmántól felolvasott idézeteket. Úgy értékeli, a székely ember jellemének formálásában az időjárás éppen akkora szerepet játszott, mint az, hogy katonanemzet lévén fegyelmet tanult. A közösség késztető erejének köszönhetően a munka nem volt idegen, szinte veleszületett képességük volt a régieknek – hallhattuk az előadásban. „Sokat gondolkodtam, hogy minket mivel neveltek munkára, de csak pár hónappal ezelőtt jöttem rá: a közösség késztetett erre. El nem tudom mondani, hogy milyen érzés volt az, amikor kaszával a vállamon végigsétáltam az utcán. Mintha minden ablak leányfejtől virágzott volna ki, és látnák, hogy én vagyok valaki: férfi vagyok” – példázódott az előadó. Felbecsülhetetlen értékként beszélt a székely közösség késztető erejéről, sajnálattal mutatott rá ennek szertefoszlására. „Egy kalász, ha lehullott a megrakott szekérről, lehajoltunk érte és visszatettük. Most ezeket az értékeket a modern világ döcögő szekeréről nem csak hogy hagyják lehullni, de ledobálják őket, és még rá is taposnak, nem tudván, hogy milyen kincseket hagynak kárba veszni” – fogalmazott.
A „csak azért is” érzésről
A gyökerek, a népi kultúra megőrzése minden időben fontos, ennek „motorja” Ambrus András esetében nemzeti érzelme volt. „Jó tanuló voltam, úgy tűnt, hogy gimnáziumba megyek, de az első világválság éreztette utóhatását, ezért román iskolába kellett menjek. Túléltem azt is, mint sok mindent. Ekkor támadt fel bennem a »csak azért is« érzés. Nem tudtak úgy belém sulykolni egy román verset, hogy mellette ne tanuljak meg két magyar verset. Nem tudtak egy, a román nemzetet dicsérő dalt úgy megtanítani nekem, hogy ne tanuljak meg két magyar dalt, és ne énekeljem folyton” – idézte fel élményeit.
Életmentő leleményesség
A székely leleményességet a második világháborúban átélt eseményeken keresztül érzékeltette Ambrus András. Katonaságának, fogságba esésének történetét ismertetve mesélte el, hogyan hasznosította az itthon tanult, ellesett fogásokat.
Ausztriában esett fogságba, innen több ezer bajtársával együtt vonattal szállították egy lágerbe, a Szovjetunióba. „Isteni szerencsének köszönhetem azt, hogy épségben megúsztam az egészet. Megint csak a falumbéli tapasztalatokra kell hivatkozzak: negyvennél is többen voltunk egy vagonban, sűrűn feküdtünk egymás mögött. A vagonok ablakait tüskés dróttal zárták le, megláttam, hogy 4-5 méter drótot otthagytak. Eszembe jutott, hogy van nekem egy jó pokrócom, készítek egy függőágyat. Otthoni tapasztalat volt, hogyan kell a drótról a tüskét lecsavarni két bicskának a fokával, akárcsak az, hogy a drótot hogyan kell puszta kézzel eltörni. Ezt apámtól láttam. Addig hajtogatta, amíg eltörött. Én is ezzel a módszerrel készítettem függőágyat, ahol harminc napon át fekhettem, mintha üdülnék. A többiek ott izzadtak, és éjfélkor oldalra fordultak vezényszóra” – idézte fel az előadó.
A fogolytábor felé vezető út egy másik eseményét elmesélve érzékeltette, leleményességével hogyan lett kiváltságos fogságba esett társai között. „A nővéreimtől láttam, hogyan készítik a lisztes zsákot: egy nagy téglalap alakú vásznat összevarrnak, kifordítják, és újra összevarrják. Ezt a tudást is hasznosítottam. Egyik bajtársamnak volt egy kendő nagyságú, gumírozott vászna, amit azért akart hazavinni, hogy a gyereke bölcsőjébe tegyék, de mivel otthona helyett a lágerbe tartott, sírva várta, hogy kinyissák az ajtót és kidobhassa a vásznat. Elkértem tőle. Első gondolatom az volt, hogy ha Szibériába kerülünk, magamra terítem, és megvéd az esőtől, a hótól. De aztán más jutott eszembe, és csináltam két vizes zacskót belőle. A bajtársak nem győztek röhögni rajtam, de lett két, egyenként tíz literes zsákocskám. Még korcot is varrtam rájuk, mint a gatyának otthon a hölgyek, spárgát tettem beléjük, hogy fel lehessen akasztani a szegre. Így történt, hogy amíg más vagonban negyven embernek egy napra húsz liter volt az adagja, addig nálunk ennek duplája lett. Olyan tekintélyt szereztem a vagonban, mint senki más, hisz én voltam a vízosztó. Ráadásul mozoghattam egy kicsit, mert ragaszkodtam ahhoz, hogy én legyek a vízhordó. Ennek fejébe néhány civil ruhát kaptam, mert bajtársaim gondolták, hogy mivel Románia felé megyünk, ott akarok megszökni valahol. Ez be is következett. A iaşi-i lágerből indítottak el egy szerelvényre való foglyot. Amikor kanyarodott a sor az állomás felé, én nem kanyarodtam. Egyenesen mentem tovább. Az egyik őr meg is látott, de a köpenyemet és a hátizsákomat már a sorban levetettem, és civil sapkám is volt, úgy léptem ki a sorból. Megrántott és eltaszított, még fenéken is rúgott, úgy hogy szó szerint elkergettek engem a lágerből” – mesélte szabadulása történetét Ambrus András.
„Fölszedtem sátorfámat, és világgá mentem”
A visszaemlékezésben hallhattuk, Alfaluban a művelődési élet szervezésére kapott megbízást a hazaérkezett fiatal férfi, három évig zajlottak felügyelete alatt a kulturális és szórakoztató programok. Ebben az időszakban érezte meg a kommunizmus előszelét, és az új rendszer elől Magyarországra menekült. „A faluban is megalakult a Magyar Nemzeti Szövetség, tagja és ifjúsági vezetője lettem. Mint ifjúsági vezetőt, továbbképzésre küldtek Marosvásárhelyre, ahol egy kommunista tartott előadást a jövőről. Világosan és tisztán elmondta, hogy az fog következni, ami a Szovjetunióban van. Ez megrendített. Amikor hazajöttem, nem győztem biztatni a gazdákat, akik a közbirtokosságokat vezették, hogy adjanak el mindent, és építsék a falut. Vakarták a fejüket, de nem hallgattak meg.... Amint Petőfi mondja: fölszedtem sátorfámat, és világgá mentem” – osztotta meg közönségével Alfalu szülöttje. Felnőtt életének itthon töltött szakaszából egyetlen negatívumot emelt ki. Mint fogalmazott: „Egyet nem tudtam elintézni, pedig mennyit fáradoztam rajta! Azt, hogy minden mulatság verekedéssel végződött. Már gyermekként is ezt tapasztaltam, és a nagy verekedéseknél azon tűnődtem, hogy honnan tudják, kit kell ütni? Mert mindenki verte a másikat.”
Budapesten lett színművész
Az előadás további részében Ambrus András röviden vázolta élete alakulását. Elmondta, egy hirdetésre jelentkezve vették fel a Színművészeti Főiskola kollégiumába, ahol hovatartozása miatt élt át kellemetlenséget. „Egyszer az egyik, azóta jó nevet szerzett filmrendező, aki velem együtt vezetőségi tag volt, felolvasott egy felsőbb utasítást, amely úgy szólt, hogy azokat a kollégistákat, főiskolásokat, akik a határon túlról jöttek ide, haza kell küldeni, mert most már ott is szocializmus van, tehát nem kell félniük. Mély csönd lett. Jancsó Miklós innen volt, Kovács András is, akárcsak Fehér Imre. Egyikük sem tudott szóhoz jutni. Végre kénytelen voltam én megszólalni. Azt mondtam az illetőnek: Péter, ha ezt még egyszer felveted, én a beledet kivetem. Nem vetette fel, hát így lett belőlem színművész” – hallhattuk Ambrus Andrástól.
Illyés Gyula A munka és a halál között című verséből idézve köszönt el közönségétől: Ahogy a két kezem tudta,/ hát készen itt a munka./ Jó volna tán, ha itt-ott/ pántjain még javítok –/ Még jobb volna elölről/ kezdenem az egészet!/ De íme rámsötétlett – /Kifogytam az időből – /Hát, ha kész van, ha félben, /vén eset van, bevégzem./ S most, hogy szemem lezárom/ s fáj izzón ez a két szem:/ mi is a szép – most látom/ – mi is a jó, most érzem.
Életútja Ambrus András Gyergyóalfaluban született 1925. november 29-én. Parasztcsaládból származott; szülei: Ambrus Lajos és Gergely Karolina. A második világháború miatt középiskolai tanulmányait nem fejezte be. 1945-1948 között a családi gazdaságban dolgozott, később Budapesten beiratkozott a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol diplomát szerzett 1953-ban. 1952-1953 között, valamint 1956-1961 között a Nemzeti Színház tagja volt. 1953-1956 között az Ifjúsági Színházban lépett fel, később a Jókai, illetve a Thália Színház társulatában (1961-1978). 1978-1985 között a Mafilm szerződtette. Főbb szerepei: Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk (Barabás); Bródy Sándor: A dada (Bolygó Lajos);
John Steinbeck: Egerek és emberek (Gazda).
Könyvei: Gyergyó (regény, 1959); Székely Trianon (2005); A Mindenható markában (2008).
Pethő Melánia
Székelyhon.ro

Harag György, született kilencven éve…
Harag György kilencven éve született, hatvanévesen halt meg, harminc évvel ezelőtt. 90, 60, 30… Jó ürügy, hogy ebből az alkalomból kicsit magunkba szálljunk, tükröt tartsunk színházunknak, kulturális közéletünknek.
Pár hete Bukarestben Peter Brookot, a nagy színházi mágust kitüntették kilencvenedik születésnapja alkalmából. Interjújában a Mester kiemelte, hogy Romániában a kommunista cenzúrának nagy szerepe volt a komoly színházi nyelv kialakulásában. Valóban, nagyon sokan a legendássá vált romániai rendezők közül a diktatúra kijátszására szánt előadásokkal tökéletesítették művészi eszközeiket. Harag nem tartozott közéjük. Az a pár előadás, amit sikerült élőben megtekintenem, és ma a színházi előadásokat rögzítő tévéfelvételek azt mutatják, hogy Harag alapvetően az emberi lét alapvető kérdéseivel foglalkozott. Előadásainak gondolatisága, a konfliktusok kezelése ma is helytálló. Valószínűleg a forma ma más lenne, de a tartalom nem. Mi maradt nekünk Harag Györgyből? Szinte semmi! Nem lett legenda, nem lett mítosz. A hálátlan utókor vele is elbánt. Nyomában nem jöttek tanítványok, követők seregei (az egy Tompa Gábort leszámítva). Nem írtak róla itthon tudományos köteteket, senki nem dolgozta fel életművét. Írtak róla Magyarországon, Szerbiában, de ott, ahol alkotásai egy időben a legfontosabbak voltak, ott a közöny kezére jutott. Megelégedtünk egy-egy nevét viselő rendezvénnyel, egy társulatnévvel, egy-egy fotókiállítással a műveiből. Tér- vagy utcaelnevezésre, netán egy emlékműre már nem futotta. Az utókor közönye persze nem csak Harag Györgyre érvényes. Hosszú a nemtörődömségünk listája: Taub János, Rappaport Ottó, Delly Ferenc, Fekete Mihály, Kovács György, Kemény János és más művészeti ágak képviselői, Bortnyik Sándor, Ligeti György, Szőcs István, Jancsó Miklós…
Ma kilencven éve született Tasnádon, Auschwitz pokla után volt ereje új életet kezdeni. Kezdetben mint színész, majd mint rendező, később igazgató, és társulatvezetőként, színházalapítóként új utakat keresni és találni.
És mégis, ma Marosvásárhelyen, a Nemzetihez címzett színházban nem csak ünnepnapokon próbáljuk Harag György szellemét idézni. Évek óta kísér minket egy gondolat, amit Harag fogalmazott meg:
Bár érzem éveim súlyát, jó formában vagyok. De nagyon nyugtalan is. Ismét kockáztatok, ismét kutatok. Kialakult bennem ez az emésztő megújulási vágy. Borzasztó érzés, ha egy jelenet nem úgy sikerül, ahogyan szeretném. A világ legtermészetesebb érzése az, amikor próbára kell mennem, s ugyanilyen szörnyű, ha nem kell mennem próbára. Számtalanszor megtorpantam életemben, ismerem a kifulladás érzését. Viszont egy életre eldöntöttem: amíg rendezőként dolgozom, mindig járatlan utakat keresek. Akkor is, ha ez kockázatos, akkor is, ha elveszítem a babérokat.
Pár éve a fentiek szellemében próbáljuk naponta újra- és újrafogalmazni színházi munkánkat. A múlt emlékezete fontos, az ad erőt ahhoz, hogy minden alkalommal új utakat keressünk. A múlt tisztelete azonban kevés a mához. A feladatunk az, hogy folyamatosan új utakat keressünk, hogy alkossunk, hogy megmutassuk a világnak: milyen, vagy éppen azt, hogy: milyen lehetne. Számunkra Harag fogalmazta meg pontosan a célt. Rá gondolunk, mikor új színészeknek, rendezőknek, dramaturgoknak, szövegeknek, fordításoknak, új tereknek adunk lehetőséget. Még a bukás kockázatával is. Csendben, befelé fordulva emlékezünk ma és holnap és holnapután, ameddig szükség lesz ránk.
Gáspárik Attila
Népújság (Marosvásárhely)

Csávossy Györgyöt köszöntötték az EME-nél
Még kezdés után fél órával is hordták be a székeket, olyan sokan gyűltek össze tegnap délben az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) Jókai utcai előadótermében; az apropót az egyesület természettudományi és agrártudományi szakosztálya, valamint a Kolozsvár Társaság által szervezett esemény szolgáltatta, ahol Csávossy Györgyöt köszöntötték 90. születésnapja alkalmából.
A költő, színműíró, mezőgazdasági szakíró, kutató, a Magyar Bor Akadémia örökös tagja, az EME tiszteleti tagja munkásságáról Farkas Zoltán, T. Veress Éva, Kántor Lajos, Egyed Ákos és Uray Zoltán beszélt, Albert Júlia és Jancsó Miklós pedig az ünnepelt költeményei közül adott elő néhányat. Egyed Emese egy általa írt verssel kedveskedett, majd a Román Televízió Bukaresti Magyar Adásának összeállítását tekinthették meg a résztvevők. További köszöntések után kedélyes beszélgetéssel, koccintással zárult a találkozó.
Szabadság (Kolozsvár)

Én Udvarhelyhez tartozom
Itt van a nyelvi és szellemi bölcsőm Székelyudvarhelyen – kezdte a beszélgetést Tömöry Péter –, s még akkor is, ha Kolozsváron anyakönyveztek. A sokoldalú alkotóval életútjáról, megvalósult álmairól és elképzeléseiről beszélgettünk. A több műfajban és több művészeti szakterületen is jelentőset alkotó művésszel udvarhelyi tartózkodásai alkalmával beszélgettünk. Nem Udvarhelyen született, de itt töltötte életének első meghatározó tíz esztendejét. A kincses városban látta meg a magyar világot 1943. július 11-én. Tíz éves koráig Székelyudvarhelyen élt szüleivel és testvéreivel együtt. A család később Kolozsvárra költözött. Székelyföldre a diplomaszerzés után került vissza (1966), Sepsiszentgyörgyre, ám az ottani tartózkodás nem tartott túl sokáig, hiszen a marosvásárhelyi rendezői tanulmányok után útja Bukarestbe vezetett (1974), ahonnan Magyarországra (1978), majd több ottani állomás után Németországba vezetett az útja (1989). Jelenleg Bonn, Veszprém és Székelyudvarhely – felváltva – egyaránt otthonának számít. Német nyelvterületen Peter Wallner néven publikál. Száznál több színpadi művet, több rövid- és dokumentumfilmet, tévéjátékot rendezett, románból magyarra, németből románra, franciáról magyarra, magyarról románra fordít verseket, színműveket és esszéket. Nagyon korán felfedezte a ma már világhírű Matei Vişniec, Párizsban élő román drámaíró különleges tehetségét, több művét fordította és rendezte magyar színházakban. Az ő bátorságának és hozzáállásának köszönhető – magyar és német nyelvterületen egyaránt – Szolzsenyicin egyetlen színpadi munkájának viszonylag korai bemutatása…Tömöry Péter íróval, költővel, rendezővel, a különleges sorsú, több műfajban is jelentőset alkotó szerzővel először a Míves Emberek Sokadalmán találkoztunk Székelyudvarhelyen, majd a G. Café teraszán beszélgettünk, a Szentimre utcában. Ez az interjú néhány fontosabb mozzanatot idéz a lassan ötvenéves pálya állomásairól.
– Talán kezdjük a gyökereknél. Honnan származik az apai ág, honnan az anyai, és hogyan kerül a család Székelyudvarhelyre?
– Én székelyudvarhelyinek tartom magam, bár nem itt születtem, hiszen annak idején engem felvittek „születni” Kolozsvárra. Édesanyám torjai, édesapám debreceni származású. Édesapám a második bécsi döntés után pályázott tanári állásra a székelyudvarhelyi református kollégiumban, ahol akkor tanítóképző is működött.
Édesanyám már korábban itt tanított, ő még a régi román világban végzett matematika-fizika szakot. Az anyai nagyapám korán meghalt, így a torjai birtokot el kellett adni. A család felköltözött Kolozsvárra, ahol a nagyanyám bátyja lakott, aki a híres Dermata-gyár vezetőtanácsának elnöke volt. Olyan ember, aki Svájcban tanulmányozta a munkások szociális körülményeit, azt, hogy ott mit tesznek a dolgozók szociális integrálásáért, aki szolgálati lakásokat építtetett az alkalmazottaknak, aki kulturális, szociális és egészségügyi programokat szervezett a munkásoknak, bár soha nem vallotta kommunistának, talán még szociáldemokratának sem magát. Jogvégzett ember volt, s igen népszerű az akkori Kolozsváron. Soha nem volt politikailag elkötelezett, de 1945 után mégis retorzió érte, még Nagy István, az író is támadta, de nem sokáig, mert az államosított Dermata munkásai azzal fenyegetőztek, hogy amennyiben az igazgatójukkal udvart sepertetnek, akkor ők nem veszik fel a munkát a szocialista építés érdekében. Egyébként a múlt század harmincas éveiben emelt szolgálati lakások ma is megvannak, bár azóta a Dermata sok változáson esett át, s mára teljesen elsorvadt… Szóval, édesanyám a nagybátyja segítségével végezte el az egyetemet, s aztán visszatért a Székelyföldre… Édesapám egy kézműves család sarja, az apja, nagyapja kovács volt Nagylétán – az egy nagyközség Biharban, Debrecen mellett, közel a mai román határhoz –, aki aztán az 1800-as évek végén családjával Debrecenbe költözött. Édesapámat keményen nevelték.
Azt tartották a nagyszüleim, hogy a debreceni református gimnázium túl laza, túl gyenge, igen erősen liberális, így édesapámat katolikusként nevelték, katolikus iskolákba járatták, ami aztán őt egyáltalán nem akadályozta a későbbiekben, hogy beiratkozzék a református teológiára, de emellett elvégezte a bölcsészkart is, és pszichológiából doktorált. Mindemellett országos hírű sportoló is volt, atletizált, kiválóan vívott és futballozott… Kilencvenhét évet élt, de még ennél is több életerő volt benne, hiszen kilencven fölött járt, amikor súlyos autóbalesetet szenvedett, és tulajdonképpen az akkor szerzett sérülései, a részleges bénulása okozta korai halálát… Segédlelkészként szolgált apám két helyen is Debrecen környékén, de amikor a visszatért területeken állásokat hirdettek, ő azonnal a tanítást választotta. Neki családi kötődése nem volt ugyan a Székelyföldhöz, csak elhivatottságot érzett, kötelességnek érezte az itteni szolgálatot. Udvarhelyen akkor egy igen sokrétűen rétegződött kistársadalmat talált, s abban egy nagyon művelt református és katolikus tanári társaságot.
Ott ismerkedtek meg és házasodtak össze heves udvarlás után. Édesanyám egy idő után engedett az ostromnak, hiszen vége-hossza nem volt az éjjelizenének, ami zavarhatta az iskola rendjét, hiszen ő bent lakott a református kollégium egyik szolgálati lakásában. Én 1943. július 11-én születtem, tulajdonképpen nászéjszaka-gyerek vagyok, a Hargitán fogantam a Csoma Pista bácsi házában, a házasságkötés dátuma alapján könnyű kiszámolni azt a napot. Az öcsém egy évvel később. Egy csodálatos helyen, valóságos tündérvilágban éltem tízéves koromig. Ha valaki megkérdi, mindig azt mondom, hogy az életem első tíz éve, a székelyudvarhelyi gyermekkor határozta meg egész későbbi életemet, itt eszméltem, itt tanultam meg azt a szép magyar beszédet, amelyre máig büszke vagyok. Egyébként tízéves koromig meg voltam győződre tízéves arról, hogy mi ugyan Romániában élünk, ahol bizonyára vannak románok is, de azért mindenki tud magyarul! Hatalmas kisvilág volt a miénk, barátaimmal, a tanítók, a tanárok gyerekeivel csatangoltuk be a katolikus temető, a Pap-kert, a Varga-patak, a Csere utca közti területet, de ki nem hagyhatom a kalandok felidézésekor a cigánygyerekeket, a Csapai-fiúkat sem, akikhez ugyancsak szoros kapcsolat fűzött. Ez egy szilajon megélt gyermekkor volt. Nekem itt van a nyelvi és szellemi bölcsőm, ez az első „akadémiám” is ugyanakkor, hiszen minden lényeges az ember első tíz életévében vésődik be a lelkébe. Én azóta is református székely embernek tartom magam, akinek az a dolga, hogy szolgáljon, s minél többet tegyen népe javára. Én ma is így élek.
– Az 1940-es évek második fele azonban már nem ilyen volt. Talán a legszűkebb családi körben fennmaradt a hagyományos polgári-értelmiségi értékrend, kifelé viszont más arcot kellett mutatni. Mi történt a családotokkal ebben az időben?
– Édesanyámat semmi bántódás nem érte, ő a régi román impérium alatt szerzett diplomájával megmaradhatott az állásában. Édesapámnak sokkal bonyolultabb volt a helyzete, hiszen ő a magyar időben levente-oktató volt, majd tartalékos tisztként bevonult a hadseregbe, szovjet fogságba került, ahonnan csak négy év múltán szabadult. Egyébként nekem voltak róla halvány emlékeim, de öcsém számon kérte anyánktól, amikor visszajött, hogy ki az az idegen bácsi az ágyában? Ráadásul magyar állampolgárként került vissza, hiszen addigra lezajlottak az automatikus honosítások, úgyhogy egy jogi hercehurca következett, megtörtént a családegyesítés, de őt, mint reakciós-klerikális elemet, nem engedték tanítani. Könyvelőként helyezkedett el a helyi Alimentaránál, de egy idő után letartóztatták, s ki is rúgták. Voltak emberek, akik túllihegték a rendelkezéseket, nagyon meg akartak felelni a pártnak, s a Magyarországról itt maradt betelepedőket, mint amilyen apám is volt, még inkább igyekeztek ellehetetleníteni. Kőhalomba került, ahol egy tanítványa révén sikerült elhelyezkednie.
De ez sem tartott sokáig, folyton jelentgettek, hiszen az ateista nevelés dacára is mi minden vasárnap ott ülünk a református templomban, és a szüleink javíthatatlanoknak látszottak, akik fertőzik az ifjúságot a keresztyéni magatartásukkal. Volt egy jóindulatú pártaktivista, a családunk barátja, aki figyelmeztetett minket, hogy mi készül ellenünk, és tulajdonképpen az ő segítségével tudtak a szüleink aztán elköltözni és letelepedni Kolozsváron.
– Ott már hagyták a szüleidet a tanügyben dolgozni?
– Édesanyámat igen. Édesapámat soha. Ő mindig valamilyen szövetkezetnél talált magának elég alantas és rosszul fizető hivatalnoki állást, de ez különösebben nem bosszantotta, hiszen továbbra is sportolt, s ez által igen sok helyre bejutott, a pártos emberek közül is sokan tisztelték és becsülték.
– A Dermata akkor állami kézben volt, gondolom, a nagybácsi is hátrányos helyzetbe került?
– Így van, már nem volt olyan beosztásban, hogy lényeges segítséget kapjunk tőle, de a szüleim azért feltalálták magukat ebben a környezetben is. Mindenekelőtt azt észlelték, hogy az öcsémmel mi nem beszéljük az állam hivatalos nyelvét, úgyhogy gyorsan román iskolába írattak.
Én az ottani volt református gimnáziummal szemben levő román általánosban végeztem az ötödik és a hatodik osztályt. Ennyi elég is volt, mert került egy kiváló tanárnő, doamna Benga – a keresztnevére már nem emlékszem –, aki valamiért megszeretett, és elkezdett engem külön tanítani. Hosszú Eminescu és Coşbuc verseket hagyott fel, s én azokat kiválóan megtanultam, sőt jó szavaló lettem hamarosan. Annyira megfogant bennem a tudás magva, hogy még az egyetemen is abból éltem, azokra a nyelvtani elemzésekre emlékeztem, amelyeket Benga asszonnyal tanultunk. Ez a tanárnő egyébként aromán származású volt, akit a Dunától déli vidékről telepítettek be Moldvába, Besszarábiába, aztán onnan jött át Kolozsvárra, s korábban egyetemi előadótanárként dolgozott, de úgy látszik, hogy rossz volt a „vérvonala”, akárcsak nekünk, vélhetően a sorsközösség kötött minket össze, de az biztos, hogy neki sokat köszönhetek. Hetediktől immár visszamentem a magyar iskolába, ott érettségiztem az Ady-Şincai Líceumban. Magyar-román szakra felvételiztem. Akkor találták ki, hogy jó lenne a nemzetiségieknek, ha az ország nyelvét és anyanyelvet egyaránt jól ismerő tanáraik és kutatóik lennének. Meg is hirdettek abban az évben, amikor érettségiztem negyven magyar-román helyet a Babeş-Bolyai Egyetemen. Az volt az elképzelés, hogy mind a két szak főszak lesz, de szép lassan a magyar elsorvadt, úgyhogy én román szakos tanárként végeztem.
– Az egyetemen kerültél kapcsolatba a szépirodalommal vagy később, már a diplomaszerzést követően?
– Az úgynevezett második Forrás-nemzedék tagjai – más egyetemi szakokon ugyan – mind kollégáim voltak: Farkas Árpád, Magyari Lajos, Áros Károly, Király László, Csíki László.
Ekkortájt, az 1963 és 1965 közötti időszakról beszélek – már túl voltunk az első publikációkon és éppenséggel a világ megváltásával foglalkoztunk, mint ifjú titánok.
– A legenda szerint a Forrás második nemzedéke, mint eléggé markáns és viszonylag összetartó irodalmi csoportosulás a Madarasi Hargitán jött létre? Állítólag egy közös kiránduláson fogalmazódott meg a gondolat. Legalábbis ezt vallja , aki ugyancsak tagja ennek a csoportnak.
– Igen, Czegő is „tag” volt, s a mai napig benne van ebben a társaságban. Volt ugyan egy kirándulás a Hargitára, de én oda végül nem jutottam el. Azt tartom, hogy a Forrás második nemzedékét tulajdonképpen Raffai elvtárs alapította. A keresztnevére ma már nem emlékszem. Ez az ember akkortájt az Új Idők című Brassóban megjelenő politikai hetilapnak volt a főszerkesztője. Arról volt szó 1964-ben, 1965-ben, hogy az Új Időkből napilap lesz, és ő jó tollú munkatársakat szeretett volna a lapja köré csoportosítani. Arra kért, hogy amikor végzünk, válasszuk majd tanárként Brassó tartományt, mert akkor ő onnan könnyebben be tud minket vinni a szerkesztőségbe. Ez a régió akkor nem volt része a Maros Magyar Autonóm Tartománynak, hatalmas, két-három mai megyényi terület volt, odatartozott Kézdi- és Sepsiszék jelentős magyar többségű lakossággal, de a szórvány is, maga Brassó, a Barcaság, a Királyföld, el egészen Segesvárig. Egy itteni terjesztésű magyar napilapnak valóban megvolt a létjogosultsága, ám 1968-ban bekövetkezett a megyésítés, s ez a közigazgatási forma megszűnt, úgyhogy akkor már Sepsiszentgyörgy lett a cél, a nehezen összehozott Kovászna megye székhelye. Dali Sándort vezényelték át az Ifjúmunkástól, hogy szerkesszen ott megyei lapot. A Megyei Tükör is kezdetben hetilap volt. A mi kis társaságunk testületileg oda került. Én a sepsiszentgyörgyi könnyűipari szaklíceum román szakos tanáraként működtem egy ideig. Zsehránszky Pista Illyefalvára, Farkas Árpi Kovásznára, Magyari Lajos Segesvárra, Czegő, aki öt évvel idősebb volt, s kicsit megkésve végezte az egyetemet, ő Málnás-fürdőre került, Csíki Laci is ott volt valahol.
Egyedül Király szakadt el tőlünk, akit felvettek az Utunk szerkesztőségébe gyakornoknak. Úgyhogy Szentgyörgy környezetében voltunk, és kezdetben tanárként írtunk újságot, másodállásban. Ez volt a hőskor. Meg is kérdezte Király Károly, a megyei párttitkár Dalitól, hogy mit kezd ennyi költővel? Figyelmeztette a főszerkesztőt, hogy nem elég az, hogy mindannyian költők, de kivétel nélkül ott vannak az állambiztonságiak látóterében, mindeniknek dossziéja van a szekuritáténál! A fáma szerint erre Dali azt mondta, hogy pontosan ezért, illetve amiatt, „mert újságírásunknak szüksége van a költészetre, és költészetünknek is az újságírásra”. Úgy éltünk és működtünk Sepsiszentgyörgyön, mint a vadkutyák, tele voltunk ifjúi lendülettel és tenni akarással. Amíg hetilap voltunk, addig hatalmas irodalmi mellékletekkel jelentünk meg. Úgy éreztük, hogy mi vagyunk a székelység ébresztői. Emlékszem, hogy volt a Petőfi évforduló, az 1848-49-es forradalomra való emlékezés lehetősége, s bizony elég éles hangon engedtek akkor megszólalni. Szép sorjában megjelentek a köteteink… Én verset publikáltam először. Engem elsősorban költőnek tartanak. Először az Ifjúmunkásban jelentem meg, majd az Egyetemi Lapokban, Debrecenben, az Utunkban 1963-ban, aztán folyamatosan publikáltam, még az Előre, a Falvak Dolgozó Népe is kérte a tőlem a kéziratokat. Az akkori régi vágású szerkesztők valósággal kihegedülték az emberből a szövegeket. Sepsiszentgyörgyön azonban kezdett engem a színház megfertőzni. Ez egy új szerelem volt. Szívesen írtam verset, de a líra iránt mindig volt bennem egyfajta szemérem, mert az volt az érzésem, hogy a versek által levetkőzöm. A Banditák nyomában című riportregényem (1969) folytatásokban jelent meg a Megyei Tükörben. A „székely betyárok” legendáriuma igen élénken jelen volt akkortájt a háromszéki köztudatban. Dézsi-Jeges-Pusztai jóvoltából én annyira népszerű lettem – nyilvánvaló, hogy nem lehetett azt megírni, hogy ők tulajdonképpen a rendszer ellenségei voltak, talán az utolsó betyárok –, a történeteket adagolni kellett. Kéthetente, összesen huszonhat epizódban jelent meg, s így kitartott egy éven át.
Népszerűségem vetekedett a Elekes Gyurka bácsiéval, aki a harmincas években legalább háromezer oldalon publikálta a Szívek harcát. Benne voltam az irodalomban, az irodalmi köztudatban, csak éppen képtelen arra, hogy adminisztráljam magam és az életművem. Nem szerettem kiadókhoz járni, szerkesztőségekben kilincselni. Aztán csak felkérésre adtam irodalmi munkát közre, pedig folyamatosan írtam, és most is napi rendszerességgel írok; évtizedek óta naplót is vezetek. Én a mai napig büszke vagyok arra, hogy a Tamási Áron Színház már akkor bemutatta a színművemet, s nekem, aki tudatosan készültem a költői pályára olyan Forrás-kötetem van, hogy abban dráma és próza, novellafüzér található, és én abban az időben komoly visszhangot kiváltó esszéket is írtam… Időközben Marosvásárhelyen beiratkoztam a rendező szakra, mert akkor volt erre lehetőség és – mivel elfogadták a bölcsészkari vizsgáim egy részét – két év alatt színházi rendezői szakképesítést is szereztem. És ráadásul: nem színházhoz, hanem a televízióhoz kerültem.
– Az egy teljesen más világ. Le kellett költöznöd Bukarestbe?
– Bukarestben éltem pár éven keresztül. A Román Televízó magyar szerkesztősége, Bodor Pál vezetésével akkortájt egy fontos szellemi műhely volt. A központi vezetés egy kicsit elengedte a gyeplőt, pénzt, lehetőséget is biztosítottak. Ráadásul Bukarestben én bekerültem az ottan világszínvonalú színjátszás körforgásába is. Dan Micu barátom, aki korábban Marosvásárhelyen dolgozott, bevitt a Nottara Színházhoz, ahol a legnevesebb színművészek és rendezők dolgoztak.
Néhány szép évet töltöttem el ott, de 1978 tájékán érezni kezdtem a levegőtlenséget, úgy tűnt, hogy itt nagy baj lesz, mert a kormányzat erősen szorongatja a művészeteket. Az akkori feleségem kettős állampolgár volt, úgyhogy kihasználva a lehetőséget, magyar konzuli útlevelet kértem és kitelepedtem Magyarországra. Nagyon nehezen sikerült, s érdekes módon nem azért, mert a hatóságok betartottak, hanem amiatt, hogy szerették volna, ha a Bulandra Színházban is rendezek. Engem a művészi világ kedvelt Bukarestben és többen is akadályoztak a távozásban, szerették a munkámat, a rendezői stílusomat és a módszereimet, de a szorongás, a menekülési kényszer jóval erősebb volt bennem.
– Melyik tevékenység, a színházi munka vagy az irodalom művelése vált dominánssá ebben az életszakaszban?
– Nagyon hosszas lenne ezt most részletezni. Mostanság visszatértem a prózához, a regényíráshoz és az önéletíráshoz is. Naplót mindig vezettem. Sorra kerül ennek az életszakasznak a feldolgozása is. Egyértelműen a színház világa vonzott Magyarországon is. A debreceni színház volt az első állomás. Bényi József vett a szárnyai alá. Debrecen nekem második szülővárosom, hiszen gyermek- és diákkoromban még éltek a nagyszüleim, akiket Kolozsvárról rendszeresen látogathattam. Emlékszem, apámat temetésekre se engedték kiutazni. Tulajdonképpen én oda „repatriáltam”. Az ottani egyetemi lapban már diákkoromban is többször publikáltam, úgyhogy szerzőként sem voltam ismeretlen. Nagy fájdalmam volt, hogy nem rendezőként, hanem dramaturgként foglalkoztattak. Eszembe jutott, hogy a Temesváron tartott nemzetiségi színházi fesztiválon a saját darabomat rendeztem nem sokkal azelőtt, s az ott hatalmas siker volt, mindenféle díjat megnyert, úgyhogy azt én magyar színpadra is alkalmaztam. A következő színházi állomás Kecskemét volt. Ott egy évig rendező voltam, aztán a következő szezontól főrendező lehettem. Addig éreztem ott jól magam, amíg Jancsó Miklós oda nem került Budapestről, akivel egyáltalán nem tudtam szót érteni, ő teljesen rákényszerítette a társulatra a maga ma is vitatható és megkérdőjelezhető koncepcióját. Én Csíki László-, Páskándi-, Tolnai Ottó-darabokat mutattam be. Talán az is baj volt, hogy „tiszta forrásból” érkező, más levegőjű műveket és szerzőket vittem színre? Az is gond volt, hogy én „magyarosítani” akartam Pannóniában! A gulyáskommunizmus fénykorában megrótták azt, aki a magyarság sorskérdéseivel, aki a nemzeti tematikával foglalkozott.
Veszprémbe azzal a feltétellel mentem át, ha lakást kapok. Rendes méretű szolgálati lakást adtak, úgyhogy végre méltó módon elhelyezhettem a könyvtáramat és azt a népi bútort is, ami édesanyám számára készült Székelyudvarhelyen 1933-ban. Veszprémből két év múlva aztán eltávolítottak, pedig azelőtt igazgatónak szerettek volna kinevezni. Nem politikai oka volt a távozásomnak, hanem szemléletbeli, bár volt akkortájt bajuk velem a belügyeseknek ott is, minden megtörtént, ami ezt motiválta, s hívogattak a szervek, és házkutatásban is volt részem. Zalaegerszegre kerültem, s onnan aztán át Ausztriába. Ez az időszak eléggé közel volt már a rendszerváltoztatáshoz, 1988-at írtunk. Arra gondoltam, hogy ott közel a határ, s ha minden kötél szakad, akkor átmegyek Ausztriába, s onnan át Nyugat-Németországba. Át is jutottam.
– Miért éppen német nyelvterületre?
– Elsősorban azért, mert arra gondoltam, hogy amennyiben nem boldogulok a magyarok közt, akkor a németek kultúrája sokkal tágasabb és szabadabb. Nekem jól ment a német. Gyermekkorunkban, mint „deklasszált elemek”, mint „úri gyerekek” a testvéreimmel mindannyian külön francia- és németórákra jártunk. Csakazértis. Én Sepsiszentgyörgyről minden télen feljártam Brassó Pojánára, ahol profi síoktatóként működtem, hiszen megvolt hozzá a felkészültségem.
Ott rendbetettem a német nyelvtudásomat, rengeteg német turistával találkozhattam, meg ott voltak még a szászok is. Apám egyébként, aki rengeteg sportágban kiváló volt, hozzájárult ahhoz, hogy mi is gyakoroljunk ezt-azt, amihez kedvünk és tehetségünk volt. Sízésben igen komoly eredményeim voltak, de a húgom még jelentősebb karriert futott be, őt nemcsak országos szinten, hanem a nemzetközi mezőnyben is jegyezték, román bajnok volt többször, s hosszú ideig benne volt világszinten a legjobb százban. El kell mondanom, hogy 1988-ban a családunk nagy része, az apám, az öcsém, a húgom már Németországban élt. Jót tett, hogy németet is tanultunk, illetve az is, hogy debreceni, kálvinista gyökereink mellett megvolt a német „vérvonal” is, hiszen bizonyítani tudtuk, hogy az egyik nagyapa németes hangzású nevét magyarosította, s éppen ebből a szándékból maradt ránk az anyai ágról való nevünk, amelyet a mai napi visel a család. Ennek köszönhető, hogy mi kvázi szabadon masírozhattunk át a határon, akárcsak a drága pénzen megvásárolt szászok és svábok. Hosszú készülődés után, még Zalaegerszegen világpremierként színpadra állíthattam Alexander Szolzsenyicin egyetlen egészestés színpadi művét, A kopasz és a lágerkurva, avagy A munka köztársasága című darabját, amely igen szép sikerrel futott. Erről az előadásról tudott egy nyugat-berlini színház igazgatója. Az történt, hogy átvette a darabot és megkért, hogy rendezzem. Úgyhogy, amikor kint maradtam Ausztriában, mint politikai menekült, kéthetes procedúra után szabadan járhattam-kelhettem, és hamarosan mint német állampolgár, ingáztam Zalegerszeg és Berlin között. Kétségtelen, hogy egy izgalmas és szép időszaka volt ez is az életemnek. Utána egy év szabadúszás következett, egészen addig, míg Bonnban találtam egy kis stúdiószínházat, amelynek a vezetését elvállaltam. Az Euro Theater Central Bonn vezető-rendezője vagyok.
Tíz éve úgy élek, hogy időm egy részét Németországban töltöm, inkább a téli hónapokat, a többit pedig megosztva Veszprém és Erdély között. Visszaköltöztem Veszprémbe, vettem ott egy házat, úgyhogy azt a helyet tekintem most igazi otthonomnak. Időnként vállalok Magyarországon is egy-két rendezést, de manapság inkább az írásnak élek.
– Székelyudvarhelyen is dolgoztál 1990 után. Vannak még terveid, amelyeket itt szeretnél megvalósítani?
– Két darabomat mutatta be a Tomcsa Sándor Színház, én rendeztem a Máréfalvi Mirákulomot, és egy egy alkalommal egy várjátékot. Hogyha hívnak, szívesen jövök. Egyébként olyan ötletem is támadhat, amit itt tudok megvalósítani. Rendezőként nem vagyok túl termékeny. Betöltöttem a 70. életévemet – szerencsére nem érzem ennek a következményeit, de ez már egy tisztes kor –, s be kell vallanom, hogy rendezőként sosem voltam nagyon termékeny, egy évben nem voltam képes soha három darabnál többet színpadra vinni, s ezután sem szeretnék. A mennyiség nálam a minőség rovására megy.
– Mostanában erősebb az írói véna?
– Igen. Egyértelműen erősebb. Több megkezdett kéziratom van. Többnyire próza, de vers is akad. Egyébként volt olyan időszakom, hogy elfelejtettem adminisztrálni bizonyos kéziratokat. Most az is előkerült, amire csak halványan emlékeztem. Egy 1973-ban megkezdett nagyregényt folytatok. Ebből negyven oldal hiányzik.
– Biztos, hogy ennyi?
– Igen! A zárófejezet már megvan. Minden nap írok. Két-három sort. Olykor csak szavakat. Ezt a regényre mondom, a napló, az rendesen halad, ahogy telik az élet. Öt megjelent kötetem van, több műfajban, de külön verseskönyvem még nincs, holott én folyton költőnek készültem és ma is elsősorban annak tartom magam. De van tizenhárom színpadi művem, ennyit előadtak, és ötlet szintjén is van még pár.
– Melyik műfajt érzi a legközelebbinek?
– Én magam vagyok a legkedvesebb, a leginkább ismerős és izgalmas figura.
– Hol érzed magad igazán otthon?
– Útközben. Ezt annak idején Gálfalvi Gyurkának is kifejtettem [„… véleményem szerint az otthon fogalma – csakúgy, mint a szülőföldé – nem kötődhet egyetlen helységhez. Ezért szívesen fogalmazok így: idevalósi vagyok. Ezt akarom minden munkámmal bizonyítani.” In: Gálfalvi György: Marad a láz? – Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1977.Tömöry Péter, 94. old.] Irodalmi munkásságomra és emberi hitvallásomra a mai napig érvényes ez az evidencia.
A beszélgetést lejegyezte Simó Márton
Székelyhon.ro

KMN – Megidézték Kuncz Aladár alakját
A méltatlanul elfeledett erdélyi író, Kuncz Aladár unokahúga, Máthé-Szabó Magda kötetben megjelentetett emlékiratait mutatták be kedden délután a 7. Kolozsvári Magyar Napok keretében.
„A könyv Kuncz Aladár életének megismerése szempontjából alapvető mű, de egy polgári család mindennapjait is megismerhetjük általa" – összegzett H. Szabó Gyula, a Emlékirat – Életképek Kolozsvárról, Kunczékról és más családokról című kötetet gondozó Kriterion Könyvkiadó igazgatója.
A Kriterion és a Kincses Kolozsvár Egyesület közös rendezvényének a Bánffy-palota udvara adott otthont, H. Szabó a szerző fiával, Jancsó Miklóssal, és annak feleségével, Rekita Rozáliával, valamint a kötet gondozójával, Székely Melindával beszélgetett. Kezdésként H. Szabó Gyula elmondta: az emlékirat nem a nyilvánosságnak készült, Máthé-Szabó Magda egyetlen olvasóhoz, fiához írta. „Címe sincs a műnek, a címet és alcímet Székely Melindával közösen adtuk" – magyarázta.
Szerinte olyannyira magánhasználatra készült a kézirat, hogy akár terápiajellege is lehetett a szerző számára. „Szép, kulturált írás, egy értelmiségi feljegyzései, nincsenek benne stiláris bravúrok, és a Kuncz családról van benne szó" – tette hozzá H. Szabó. Kuncz Aladár népes családban nőtt fel, a család legfontosabb tagja Vilma, Máthé-Szabó Magda édesanyja volt, ő fogta össze a családot, a Majális (Republicii) utca 5 szám alatt laktak Kolozsváron, amelyet ma Györkös Mányi-emlékházként ismerünk.
Újabb részletek az íróról
Jancsó Miklós elmondta, édesanyjának szívügye volt a Kuncz-hagyaték. Életét három ember határozta meg: Kuncz Aladár, Cs. Szabó László író és természetesen az ő édesapja. Hozzáfűzte: a Kuncz hagyaték egy része a Petőfi múzeumban található, a többi pedig nála. „A Kuncz-hagyaték kicsi, mert Kuncz Aladár nem szerette a tárgyakat, alig mAradt utána néhány holmi" – magyarázta. H. Szabó Gyula szerint viszont meglehetősen gazdag a hagyaték.
Székely Melinda elmondta: Máthé-Szabó Magda rengeteg olyan levelet idéz az emlékiratban, amelyeket Kuncz franciául írt neki, ezeket ő maga fordította magyarra. A könyvből Rekita Rozália olvasott fel részleteket, amelyekből H. Szabó Gyula szerint olyan adalékok is kiderülnek, amelyek korábban nem voltak ismertek. Az emlékiratból kiderül például, hogy Kuncz végzetesnek bizonyuló betegsége napra pontosan 1931. március 15-én este kezdődött. Aznap hétfő volt, Kuncz Aladár pedig két nap múlva, szerdán fejezte be a Fekete kolostort. Még megérhette az első pozitív kritikákat, de a közönségsikert már nem.
Merni, kísérletezni, akarni!
Az Erdélyi Magyar Filmszövetség füzetsorozatának Rendezői Beszélgetések című indítódarabját mutatták be kedden délután a Kolozsvári Magyar Napok keretében. A Bocskai-házban tartott könyvbemutatón a Művelődés Műhelyében megjelent kötet felelős kiadója, Szabó Zsolt beszélgetett a szerzővel, Lakatos Róbert Árpáddal
A Rendezői Beszélgetések címmel megjelent interjúkötetben négy országból összegyűjtött filmrendezők keresik a választ arra, hogyan lehet történeteket elmondani dokumentarista környezetben. Lakatos olyan rendezőkkel beszélgetett, akik 2000 után kezdték el munkásságukat, vagyis a kortársaival, hiszen, mint fogalmazott, így hitelesebb, mélyebb beszélgetés alakulhatott ki. Lakatos magyar, szlovák, román és cseh rendezőkkel (sorrendben: Bollók Csaba, Fliegauf Benedek, Pálfi György, Nemes Gyula, Kerekes Péter, Prikler Mátyás, Zuzana Liová, Iveta Grófová, Cristi Puiu, Jan Gogola, Almási Tamás, Mundruczó Kornél) beszélgetett, az utolsó két interjúalanyt pedig „kakukktojásnak" nevezte, mivel nem dokumentumfilmekkel váltak elismertté.
A kötet elsősorban a feltörekvő, amatőr filmrendezőknek vagy egyéb filmes szakmabelieknek szól, hangzott el a könyvbemutatón, hisz olyan dolgokat mutat be, amit nem lehet tanítani, de mindenképp érdemes számba venni. A szerző kiemelte, a könyv üzenete: „Merni kell, kísérletezni, és akarni kell!" Hozzátette, a füzetsorozat következő kötetét még idén szeretnék megjelentetni, ebben újabb rendezőkkel készült beszélgetéseket olvashatnak majd az érdeklődők az „életről, filmről, etikai tartásról".
Karácsonyi Tímea, Kiss Előd Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Anyám fekete rózsa
Csoóri Sándor (1930–2016) emlékére
Hosszan tartó, súlyos betegség után, 2016. szeptember 12-én hajnalban elhunyt Csoóri Sándor kétszeres Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas magyar költő, prózaíró, politikus, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.
Csoóri Sándor 1930. február 3-án született Zámolyon (Fejér megye), református parasztcsaládban. A Pápai Református Kollégiumban érettségizett 1950-ben, majd Budapesten folytatta tanulmányait az ELTE Orosz Intézetében. Betegsége miatt már az első éven ott kellett hagynia az egyetemet, és korán újságírásra adta fejét. Előbb a Pápai Néplapnál és a Veszprém megyei Népújságnál dolgozott, majd az Irodalmi Újság munkatársa (1953-54),és az Új Hang versrovatszerkesztője (1955- 56) lett. Az 1956-os események után tisztviselőként helyezkedett el a Lakatosipari Vállalatnál. 1958-tól szabadfoglalkozású író. Az 1960-as évek elején a Budapesti Műszaki Egyetem újságjának szerkesztő munkatársa, később pedig húsz éven (1968–1988) át volt a Mafilm dramaturgja.
Első versét 1953-ban közölte, amelyben bírálta a Rákosi-korszakot. Rá egy évre jelent meg első kötete, a Felröppent a madár, amely meghozza az első József Attila- díjat (a másodikat 1970-ben kapta).
A hatalom nem igazán kedvelte, sőt évekig volt megfigyelés és szilencium alatt. A Kádár-korszak egyik legmarkánsabb ellenzéki harcosa volt. Már fiatal korában barátkozott Konrád György íróval, Jancsó Miklós filmrendezővel, Orbán Ottó íróval, Kósa Ferenc rendezővel.
A hatvanas évektől megnőtt a népszerűsége, előadásai nagy tömeget vonzottak, jelentős szerepet töltött be a Kádár- korszak megbuktatásában. 1967-től forgatókönyvíróként közreműködött Kósa Ferenc (Tízezer nap, Ítélet, Hószakadás, Nincs idő) és Sára Sándor (Vízkereszt, Nyolcvan huszár, Elátkozva a hatodik napot, Tüske a köröm alatt) filmjeiben. 1987-ben a Magyar Demokrata Fórum egyik alapító tagja volt, majd később a párt elnökségi tagja. 1988-ban részt vesz a Hitel folyóirat elindításában, melynek előbb szerkesztőbizottsági elnöke, majd 1992-től főszerkesztője lett. 1991-ben a Magyarok Világszövetségének elnökévé választják, e funkciót 2000-ig tölti be. Ebben a beosztásában kezdeményezte 1992 nyarán a Duna Televízió létrehozását, a világban szétszóródott magyarság televízióját, mely azon év karácsonyától sugározza adásait.
Legnagyobb méltatói így jellemzik életművét: "Zrínyi kezéből vette ki a kardot, s Kosztolányi selyemsálát csavarta a nyakára" (Szakolczay Lajos); "költőként az a legnagyobb irodalomtörténeti érdeme, hogy összetéveszthetetlenül egyéni színnel vitte tovább költészetünknek azt a fő vonulatát, melyet elődei és kortársai Balassi Bálinttól Nagy Lászlóig megteremtettek" (Görömbei András).
***
Csoóri Sándor gyakran járt Erdélyben, kiváló kapcsolatokat ápolt az erdélyi írókkal, művészekkel, közéleti személyiségekkel.
1994. augusztus 18-án részt vett a Székelyszentistvánon tartott első Szent István Napok ünnepségen, mely alkalommal beszédet is mondott. Marosvásárhelyen és Budapesten többször találkozott Sütő Andrással, akihez közeli, meghitt barátság fűzte. Sütő András temetésekor – épp tíz éve! – a Marosvásárhelyi Vártemplomban mondott beszédet a ravatalnál, amit a Duna TV élőben közvetített.
A Sütő András Baráti Egyesület által szervezett, 2009. június 27-28-án megtartott Sütő- megemlékezésen olyan személyiségek társaságában érkezett Marosvásárhelyre, mint Dobos László felvidéki író, Szakolczay Lajos irodalomtörténész és Pálfy G. István író-szerkesztő. Ez volt Csoóri Sándor utolsó erdélyi irodalmi útja. Előadásának címe: Beszélgetések és álmok – amelyben kiemelte, hogy a "trianoni mocskos ügynek" a mai napig érezhetők a következményei.
A kétnaposra tervezett megemlékezés első napján beszéltem vele a Bernády Házban, s kértem, hogy a közelgő 80. születésnapja alkalmából (2010. február 3.) adjon egy interjút, amit a hazai magyar sajtóban szeretnék közölni. Kérésemet elfogadta, de – bokros teendőire hivatkozva – másnapra "csúsztattuk". Akárcsak a Dobos Lászlóval való beszélgetést, aki szintén 2010-ben töltötte a 80. életévét. Sajnos sem a Csoóri-, sem a Dobos-interjú nem jött össze, ti. Dobos közbejött betegsége miatt hamarabb vissza kellett utazniuk Budapestre, így elmAradt a másnapra tervezett, pusztakamarási templomozáson való részvétel is. De addig, amíg tartott az intentisztelet, a Marosvásáráhelyről később érkező írócsapat autója – Pálfy G. István volt a sofőr –, miután utasai meglátogatták a Sütő-házat, a pusztakamarási templom előtti téren, a Magyar utcában állt meg, ahonnan jól lehetett hallani az orgonahangot, az együtt éneklést. Templomból való kijövetelünk után értesültem a korábban tervezett együttlét megváltoztatásának okáról.
Az interjúkérdéseket – mint megegyeztünk – végül is 2010. január elején küldtem át neki interneten, amire január 25-én válaszolt: Kedves Ferenc! Sajnos, az irodalmi életben is vannak karambolok, torlódások, ugyanúgy, mint a valóságos életben. Amikor tavaly nyáron megegyeztünk abban, hogy szívesen válaszolok a kérdéseire, január táján, ugyanis a születésnap kínált igazi alkalmat erre a beszélgetésre. És mi történt? A 2009-es év végén Kuvaitba utaztunk, a lányunk családjához. Ott voltunk Karácsonykor és szilveszterkor, majd január elején hazajöttünk. Nagyon jó volt együtt lenni a kisunokánkkal. Hóvári János, a vőnk, az ottani magyar nagykövet. Hazaérkezésünk után tapasztaltuk, hogy nincs internet-kapcsolatunk. Ennek a kijavítása hetekbe tellett, mert én nem értek hozzá, Balogh Juli pedig január első hetében eltörte a bokáját: műtét, fekvőgipsz stb., így csak ma második napja, hogy elolvashattuk egy havi üzeneteinket – 520 db e-mailt… De ettől még megcsinálhatnám az interjút, de napok óta mindenki ezzel gyötör: lapok, rádiók, televíziók, így nem tudok leülni az íróasztalom mellé, hogy a kérdéseire válaszoljak.
Két javaslatom van: Csendes Csaba készített velem egy interjút a Nagyítás c. új hetilapnak, ezt átküldhetnénk, hogy megjelenjen a születésnapra vagy miután elmúlik ez a "rohamozás", akkor tudok válaszolni átküldött kérdéseire. Várom a döntését! Baráti kézszorítással, Csoóri Sándor.
Még aznap válaszoltam. Döntésem: várjuk meg a nagyrumli végét…
Egy későbbi, március 21-én küldött levelemre aznap a következő válasz érkezett: Kedves Ferenc! Egyelőre Kuvaitban örvendezünk a 30 fok feletti meleg időnek, s még egy ideig ez így is mArad. Választani, természetesen, már otthon leszünk! Akkor jelentkezem majd. Addig is minden jót kívánunk, Júlia és Sándor.
Ez volt Csoóri Sándor utolsó nekem küldött levele. Az interjú – most már biztos! – végleg elmAradt. Életem egyik nagy szomorúsága… 1988-ban jelent meg aBreviárium c. kötete, melynek kezdőverse Anyám fekete rózsa. Utolsó szakasza így szól: "Anyámnak fáj a feje,/ anyámnak fáj a semmi,/ anyám fekete rózsa,/ nem tud kiszínesedni./ Egy éjjel földre roskad,/ megtört lesz majd, kicsi –/ Bejön egy madár érte/ s csőrében elviszi". Csoóri Sándort, aki rajongásig szerette édesanyját, hajnalban vitte el a madár.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)