Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Jancsó Csaba
16 tétel
2002. október 17.
"1956 eszméje Székelyföldön is visszhangra talált. Jancsó Csaba visszaemlékezett a történtekre. Akkor 14 éves volt, nyolc sepsiszentgyörgyi mikós diák megalakította a Székely Ifjak Társaságát, mely az ellenállást akarta megszervezni. A magyar szabadságharcot leverték, de ők szerettek volna valamit tenni. 1957. márc. 15-én megkoszorúzták Sepsiszentgyörgyön az 1848-as emlékművet. A következő évben is megismételték, de akkor már vártak rájuk a Szekuritáté emberei, és letartóztatták őket. Kilencen összesen 96 év börtönbüntetést kaptak. Jancsó Csaba akkor 16 éves volt, és 10 évet kapott. Köztük volt három felnőtt is, többek között Szalay Attila textilgyári alkalmazott, aki 1959-ben a szamosújvári börtönben halt meg. Az ő tiszteletére egy emléktáblát helyeztek el, annak a Csíki utcai háznak a falára, ahonnan elhurcolták. A börtönben mindennapos volt a verés, a kínzás. Éheztették őket. A börtönben a lakosság számarányához viszonyítva a magyarok álltak az első helyen. /Némethi Katalin: 1956 októberében Sepsiszentgyörgyön megalakult a Székely Ifjak Társasága. = Székely Hírmondó (Kézdivásárhely), okt. 17./"
2002. október 24.
"Okt. 23-án Sepsiszentgyörgyön emlékeztek az 1956-os magyar forradalomra és szabadságharcra. A főtéri parkban álló, és a kommunista diktatúra áldozatainak emléket állító kopjafa előtt Török József, a Volt Politikai Foglyok Szövetségének megyei elnöke a forradalom Erdélyre, illetve Romániára is kiterjedő vonatkozásait és történéseit vázolta fel. Koszorúkat és virágokat helyeztek el az emlékezők. A városháza előtt Pap Sándor belvárosi református lelkész mondott imát az 1956 utáni megtorlásban összesen 265 évi börtönre ítélt 23 sepsiszentgyörgyi polgárnak emléket állító bronztáblánál. A Csíki utca 43. szám alatti ház falán leleplezték a fehér márványtáblát, mely hirdeti, hogy "E házban lakott / SZALAI ATTILA / 1930-1959 / A KOMMUNIZMUS ÁLDOZATA / Sírja jeltelen a szamosújvári rabtemetőben. / Volt Politikai Foglyok 2002". A szamosújvári börtönben máig tisztázatlan körülmények között 29 éves korában elhunyt néhai bajtársra Jancsó Csaba emlékezett. Az egykori Székely Ifjak Társasága néven tömörülő, és az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc szentgyörgyi emlékművének megkoszorúzása miatt 1958-ban letartóztatott, majd súlyos börtönévekre ítélt mikós diákok képviselője beszédében elmondta, a hatóság a büntetés súlyosbítása céljával talált ki felnőtt vezért a tizenévesekből álló csoport élére, azért szemelték ki az akkor huszonnyolc éves Szalai Attila textilgyári munkást a SZIT vezetőjének. "Az ellene indított koncepciós perben 18 évi börtönbüntetésre ítélték, és valószínű, hogy a kihallgatásokon alkalmazott könyörtelen bánásmódba halt bele később. Az emlékezést viszont nem lehet agyonverni" - mondotta a szónok. Este a parkban gyertyákkal virrasztottak az emlékezők. /(benkő): Az 56-os forradalomra emlékeztünk. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 24./ "
2003. október 23.
"Erdélyben 1956-ban nem volt forradalom, mégis megtorlások, bebörtönzések és megaláztatások sorozatát kellett elviselniük a magyaroknak. Erről vallanak az erdélyi 56-osok.Erdélyben a szekuritáté által elképzelt forradalmat vérbe fojtották, emlékezett a brassói Lay Imre. A magyar fiatalok alakította Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének (EMISZ) akkori titkára úgy tudja, a megtorlás során 17 romániai magyart végeztek ki, de a románok közül is többet eltett láb alól az akkori hatalom. Az EMISZ azon a napon alakult meg Brassóban, amikor a szovjet csapatok 1956. november 4-én hajnalban támadást indítottak Budapest és a magyar szabadság ellen. Az EMISZ Fehéregyházán koszorúzott és emlékezett az 1848-49-es magyar szabadságharc hőseire. A kezdeményezés Brassóból Háromszékre is átterjedt, végül 1958 augusztusától kezdődően a szekuritáté 77 EMISZ-est tartóztatott le. Összesen 1117 évnyi börtönbüntetést kapott a 77 fiatal. Átjutott a határon az a négy baróti középiskolás diák, akik november 8-án, a forradalmárokhoz való csatlakozás reményében vágtak neki a román-magyar határnak. A "túra" egyetlen túlélője, a Sepsiszentgyörgyön élő Józsa Árpád Csaba emlékezett. Október 24-én és 25-én az iskolában megjelentek a pártaktivisták, és azt magyarázták, hogy Budapesten ellenforradalom van, Moyses Márton is szót kért, és azt kérdezte tőlük: miért hazudnak, miért nem mondják meg az igazat? Moyses akkor elsős gimnazista volt, akárcsak Kovács János, akik a csíkszentdomokosi Bíró Benjaminnal és Józsa Árpád Csabával társulva indultak Budapestre. Bíró és Józsa átjutottak a határon, de Kovács és Moyses eltévedtek, végül pedig hazatértek. Józsa és Bíró Debrecenben kaptak szállást és munkát, valamint továbbtanulási lehetőséget. 1957 március 15-én azonban a magyar hatóságok átadták őket a nagyváradi szekunak. Mindkettőjüket elítélték. Moyses 1960 októberében beiratkozott a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarára. Nyíltan vallotta, hogy a két egyetem erőszakos egyesítése voltaképpen a magyar universitas beolvasztását jelentette. Versekben is megfogalmazott álláspontjáért előbb 7, majd 2 év szabadságvesztésre ítélték, 1962-ben szabadult. A különböző tudományokban egyformán járatos fiatalembert a nagyajtai kollektív gazdaságba kényszerítették napszámosnak, Moyses 1970 februárjában a brassói kommunista pártszékház előtt tiltakozásul benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta magát. Két hónap múlva belehalt sérüléseibe. A Marosvásárhelyen élő Szokoly Eleket Moysesszel majdnem egyidőben hurcolták el, és ítélték el. A Pro Europa Liga mai társelnöke így jellemezte néhai barátját: "Kétségtelen, hogy egy lángész pusztult el benne. És egyetérthetünk mindazokkal, akik azt vallják, ő a később érvényre jutó európai és erdélyi szellemiség mártírja." A sepsiszentgyörgyi származású, Németországban élő Gyertyánosi Csaba elmondta, a Mikó Kollégium gimnazistái voltak, amikor 1956 októberében elhatározták, tenniük kellene valamit a forradalom érdekében. Összegyűltek: Szabó Ütő Lajos, Gyertyánosi Gábor, Gyertyánosi Csaba - az ítéletek csökkenő sorrendjében -, Bordás Attila, Jancsó Csaba, Sándor Csaba, Molnár Béla és Jancsó Sándor. A Székely Ifjak Társasága (SZIT) 1957. március 15-én titokban koszorút helyezett el Sepsiszentgyörgyön az 1848-as hősök emlékművénél. "Ez volt az első koszorúzásunk, az első megmozdulásunk, és megpróbáltuk elhitetni magunkkal, hogy mégis csináltunk valamit" - emlékezett Gyertyánosi Csaba. 1958-ban azonban a szekuritáté felkészülten várta a diákokat az újabb koszorúzásnál. A fiúkat letartóztatták, a marosvásárhelyi katonai törvényszéken az ügyész életfogytiglant és halálbüntetést kért a SZIT-esekre, végül Macskási Pál hadbíró "beérte" 18, 15 és 10 éves ítéletekkel. /Benkő Levente: Tizenévesektől félt a kommunista hatalom. = Krónika (Kolozsvár), okt. 23./"
2003. október 25.
"A Németországban élő, sepsiszentgyörgyi Gyertyánosi Csaba emlékezett 1956-ra és a megtorlásra. A Székely Mikó Kollégiumba /Sepsiszentgyörgy/ járt és csoportot alakított iskolatársaival. Beszéltem Bordás Attilával, Jancsó Csabával, Szász Farkassal, Demeter Szabolccsal, Sándor Csabával, Molnár Bélával. Elhatározták, hogy megpróbálnak valamit tenni. Azon is gondolkoztak, hogy fegyvert kellene szerezni, de erre nem került sor. Az egyik gyűlésükön Ütő Szabó Lajos javasolta, hogy a szervezetnek a neve legyen Székely Ifjak Társasága. Így született meg a SZIT név. 1957-ben megkoszorúzták Sepsiszentgyörgyön a negyvennyolcas hősök sírját. Amikor feltették a koszorút, előrohantak a lesben álló szekusok. A bíró a hírhedt Macskási alezredes volt, a marosvásárhelyi katonai törvényszéken ítélték el őket.Az ügyész mindegyikükre halált, illetve életfogytiglant kért. Nagyon nagy büntetést kaptak, tizennyolc, tizenöt, tizenkettő, tíz, nyolc, hat, öt évet. Szamosújváron a börtönben verték az embereket. Az őrök elállták a folyosókat, celláról cellára szedték ki a rabokat, összeverték, s vitték vissza a cellába. Már a folyosón verték őket, majd jött a verőszobába, ott állt két hóhér. A két legkeményebb őrt választották ki erre a szerepre. Az egyiknek a kezében korbács volt, a másiknál olyan egy méter nyolcvan centi hosszú husáng. A szoba közepén volt egy pad, oda kellett lefeküdni. Huszonötöt vertek a rabra. Visszafelé a cellába ugyanúgy verték a rabot folyosón álló őrök. Gyertyánosi Csaba félholtan ért vissza a cellába egy ilyen verés után, a társak vizesborogatást hoztak, de az nem ért semmit, napokon keresztül nem tudott ülni. Egyik társát, Fülöp Sanyit még jobban elverték. Megverték a talpát, a tenyerét, amely a háromszorosára dagadt, az ujjai úgy elvastagodtak a rengeteg veréstől, hogy nem tudott fogni. Heteken keresztül etették a többiek. Egyszer az egyik fiú kérte, hogy maradhasson a cellában, mert fázik, rosszul érzi magát, nem tud kimenni sétálni. Megfogták, bevitték a verőszobába, addig rúgták, s addig verték, hogy leszakadt a veséje, és hét végére meghalt. /Benkő Levente: "Ma is érzem azt a rúgást". = Krónika (Kolozsvár), okt. 25./"
2005. április 13.
Tófalvi Zoltán kiegészítette Sylvester Lajosnak a Háromszék 2004. november 5-i számában megjelent írását, amelyben az Angliában élő Szalay Edda segítségével a mártírhalált halt Szalay Attila emlékét idézte fel. A Kádár János vezette magyar párt- és kormányküldöttség 1958. február 22-e és 27-e között látogatott Romániába. Kádárnak az erdélyi magyarság elárulását jelentő beszéde 1958. február 24-én hangzott el Marosvásárhelyen. Ez a beszéd a nacionalista kurzus útjára lépett román hatalomnak felkínálta a lehetőséget, hogy leszámoljon az ,,ellenforradalmár-gyanús”, a magyar nemzeti szabadságharccal őszintén együtt érző erdélyi magyarokkal. Marosvásárhelyen nemcsak azt állította Kállai Gyula, hogy Magyarországnak nincsenek területi követelései a szomszédos államokkal, hanem azt is, hogy a magyar ,,ellenforradalom” elsősorban Romániára jelentett volna óriási veszélyt, hiszen területi követeléseket fogalmaztak meg. Valójában még véletlenül sem fogalmaztak meg területi követeléseket. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem diákjai által megfogalmazott követelések 16. pontjában szerepelt annyi, hogy a nemzetközi fórumokon Magyarország képviselje a határon túli magyarok kérdését is. Kádárék tehát hazudtak, s ugyanakkor követelték az ,,ellenforradalmárok” példás megbüntetését. A küldöttség alig hagyta el Románia területét, a Kolozsvári III. Hadtest Katonai Bírósága 1958. február 27-én a korábbi ítéletekhez viszonyítva példátlanul szigorú büntetéseket rótt ki a Fodor Pál csíkszeredai vasútépítő mérnök nevével fémjelzett perben: a fővádlottat /Fodor Imre, Marosvásárhely 1996 és 2000 közötti polgármesterének édesapját/ 25 évi szigorított börtönbüntetésre ítélte, az ötödrendű vádlottat, Csiha Kálmánt, az Erdélyi Református Egyházkerület nyugalmazott püspökét pedig tízévi börtönbüntetésre. A 2004. december 5-i népszavazás gyökerei az 1958. évi, nemzetárulásként számon tartott ,,látogatásig” is visszanyúlnak. Kádárék látogatását követően egymás után hozzák a halálos ítéleteket és az életfogytiglan tartó börtönbüntetéseket: a Szoboszlay Aladár római katolikus pap nevéhez kapcsolódó legnagyobb politikai perben tíz személyt ítéltek halálra és végeztek ki 1958. szeptember 1-jén. Háromszék két neves személyisége, Ábrahám Árpád torjai római katolikus plébános és dr. Kónya István Béla ügyvéd is a mártírok között volt. Ugyancsak a kádári ,,látogatás” után került sor az ozsdolaiak perére, amelynek során Szígyártó Domokos molnárt 1959-ben azért ítélték halálra és végezték ki, mert kétszer rálőtt a kollektív gazdaság megalakulását tűzzel-vassal erőltető helyi párttitkárra. Tófalvi most készíti mindkét per teljes levéltári dokumentációját. A Szoboszlay-per levéltári anyaga meghaladja a 30 ezer oldalt, Szígyártó Domokos és négy vádlott-társának a perirata 10 ezer oldal körüli! Külön tanulmány készül a sepsiszentgyörgyi, német származású Hubbes Márton ritkán emlegetett hőstettéről is: a magyar forradalom hatására magyar nemzeti lobogóval vonult végig a város főterén. Nagy Lászlóék a budapesti Petőfi Kör mintájára hozták létre a Kossuth Kört. Háromszék tehát óriási véráldozattal fizetett azért, mert együtt érzett a magyar forradalommal. A Kisborosnyón Damó Gyula tanító jóvoltából felállított emlékmű híven tükrözi ezt a helytállást. A kádári diktatúra első kivégzett hőse – Dudás József – erdélyi volt, Gernyeszegről, illetve Marosvásárhelyről származott. A Corvin-köz legendás hősei, a Pongrácz fivérek Szamosújváron látták meg a napvilágot. Az újabb levéltári kutatások arra is fényt derítettek, hogy sok erdélyi fegyverrel a kezében harcolt a forradalom győzelméért. Köztük van a gyimesbükki Nagy Lakatos János, aki a Miskolc környéki harcokban vett részt. A Szekuritáté itthon azonosította és ítélte el súlyos börtönévekre. Így került sor arra a perre is, amelynek mártírja Szalay Attila 28 éves technikus. A jelenleg is Sepsiszentgyörgyön élő Jancsó Csaba, Bordás Attila, Szabó Lajos jóvoltából a Háromszék olvasói sokat tudnak a Székely Ifjak Társasága nevű szervezetről, amelynek kiskorú diákjai 1957. március 15-én megkoszorúzták a Sepsiszentgyörgy központi parkjában álló 1848-as honvédemlékművet. Szalay Edda meglepődne, ha olvashatná az édesapjára vonatkozó levéltári dokumentumokat, a vádpontokat. A Szekuritáté által összeállított vádiratokat, a dokumentumait nagy-nagy fenntartással kell kezelni. A Szekuritáté megpróbált hiteles bizonyítékokat is összegyűjteni, s ezeket felnagyítva fogalmazták meg a vádakat. Az 1958/466. számú ügyirat Szalay Attilára vonatkozó dokumentumai szerint Szalay Attila lakatos ellen 1958. április 12-én indította el a nyomozást Fábián Márton marosvásárhelyi szekus főhadnagy. A vád: ,,...a magyarországi ellenforradalmi események idején Szabó Lajossal közösen kommentálták a külföldi rádióadók híreit, felnagyították a Magyar NK ellenséges elemeinek tevékenységét, ellenségesen nyilvánultak meg a népi demokratikus rendszerrel szemben. A beszélgetéseket követően Szalay Attila gyanúsított megegyezett Szabó Lajossal, hogy utóbbi létrehoz egy ellenforradalmi szervezetet, amelynek tagjai nacionalista, sovén érzelmű elemek. Szalay Attila megfogadta, hogy személyesen támogatja a szervezet felforgató tevékenységét, és mindvégig megfelelő tanácsokat ad az ellenforradalmi működésük során.” Szalay Attila egy német márkájú pisztolyt és hozzá tartozó golyókat szerzett. A Szalay Attilát és társai perében a kilenc fiatal névsora: Szalay Attila, Szabó Lajos, Bordás Attila, Gyertyánosi Csaba, Jancsó Csaba, Gyertyánosi Gábor, Jancsó Sándor, Molnár Béla és Sándor Csaba. A vádirat szerint Szalay Attila vezetésével egy nacionalista csoport létrehozta a Székely Ifjak Társasága nevű ellenforradalmi szervezetet. – Az 1956-os, kapcsolódó politikai perek azonos klisék szerint zajlottak. Igyekeztek háromnál több személyt letartóztatni, vád alá helyezni, hogy rájuk süthessék a ,,szervezet” bélyegét. A vádirat sejteti: milyen brutális, szadista módszerekkel próbáltak vallomást kicsikarni a letartóztatottakból. A vádlott-társak kihallgatásainak jegyzőkönyvei alapján állították össze a vádiratot, a vádlott-társak voltak a tanúk. A bírói testület tagjai, az egykori börtönőrök akik halálra kínozták Szalay Attilát, még élnek. A Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezete elnökének, Török Józsefnek a drámája is bizonyítja, hogy 1965-ben, 1966-ban is ítéltek el erdélyi magyarokat azért, mert tíz évvel korábban együtt éreztek magyarországi sorstársaikkal. A Pongrácz fivérek kiskunmajsai kápolnájában – Tófalvi Zoltán kutatásai alapján – központi helyen látható Erdély 1956-os mártírjainak teljes név- és személyi adatsora. Tófalvi levéltári kutatásai alapján rövidesen elkészül a börtönben agyonvertek, agyonkínzottak teljes névsora is, curriculum vitae-je, köztük a Szalay Attiláé is. /Tófalvi Zoltán: Élő múlt: Kiegészítés a SZIT-perhez. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 12., folyt. ápr. 13./ Előzmény: Sylvester Lajos: Megmaradt a vadság a maga szépségében. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2004. nov. 5./
2006. október 3.
Hat évig raboskodott román fegyházakban Jancsó Csaba, amiért sepsiszentgyörgyi társaival együtt szolidarizált a budapesti ötvenhatos eseményekkel. Bukását a Székely Ifjak Társasága szervezésében történt negyvennyolcas obeliszk megkoszorúzása hozta. Tizenöt éves, nyolcadik osztályos diákja volt a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumnak, amikor Budapesten kitört a forradalom. Október 24-én tizennegyedmagával együtt létrehozták a Székely Ifjak Társaságát (SZIT). A szervezet célja volt a felkészülés arra a pillanatra, amikor a magyarországi forradalom eléri Erdélyt, Székelyföldet. 1956 novemberében elbukott a szabadságharc Magyarországon, a szervezet tagjai azonban úgy döntöttek, hogy tenniük kell valamit. 1957. március 15-re virradóan megkoszorúzták titokban Sepsiszentgyörgyön a negyvennyolcas obeliszket. A következő évben, az 1848-as szabadságharc 110. évfordulója alkalmából ismét koszorúzásra készült a SZIT. A szekusok előre megjelentek, számítva arra, hogy a koszorúzás megismétlődik. Amikor Bordás Attila, Gyertyánosi Csaba és Jancsó Sándor elhelyezte a koszorút, váratlanul több helyről származó rendőrsíp füttye hallatszott. Csak Bordást tudták elkapni, a másik két fiatal elfutott. Bár nem vett részt az éjjeli akcióban, Jancsó Csabáért az iskolába jöttek el a szekusok, a másik két fiatalt is bevitték. Júniusban volt a tárgyalás, Macskássi Pál kolozsvári katonai törvényszéki bíró vezetésével. Jancsó Csabát 10 évre, a 29 éves Szalai Attila 18 évre, Molnár Bélát 6 évre ítélték, a többiek 7 és 15 év közötti elzárásra. Zsilaván a börtönben megverték Jancsó Csabát, mert megcsókolta az őt meglátogató édesanyját. Később Brailától 75 kilométerre lévő munkatelepre vitték, több száz társával együtt, ahol gátat építettek. Egy főnek naponta 3,2 köbméter földet kellett kiásnia. A kosz, a hiányos táplálkozás miatti legyengülés, a fertőzött, Dunából származó ivóvíz miatt 1960-ban kitört a tífuszjárvány, s ennek áldozata volt Jancsó Csaba is. Könnyebb munkára vitték, répát szedni Gradinára, ahol Páskándi Gézával együtt dolgozott. Jancsó Csaba 1964. augusztusában szabadult. Munka után esti líceumba járt, elvégezte a X. és XI. osztályt, majd érettségi után beiratkozott a faipari technikumba. A szekusok az évek során egy percig sem hagyták alább megfigyelését. /Domokos Péter: Erdélyi ötvenhatosok. Tíz év koszorúzásért. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 3./
2007. október 23.
Hering József magyarországi szerző A sepsiszentgyörgyi Erőss János kálváriás élete című írása a budapesti Kapu 2007. szeptemberi számában jelent meg. Terjedelmi okokból ennek mintegy felét vette át a Háromszék. Erőss János Csíkcsatószegen, régi székely nemesi katonacsaládban született 1921-ben, s Észak-Erdély visszatérése után bevonult a magyar hadseregbe, megjárta a szovjet hadifogság poklát. A Magyar Őrszem második világháborús frontújság egyáltalán nem található a Hadtörténeti Intézet és Múzeum gyűjteményében, az Országos Széchényi Könyvtárban is mindössze egy példánya van az 1944. november 10-én útjára indult és a háború végéig hetente kétszer megjelent négyoldalas lapnak. Ebben jelenetek meg Erőss János haditudósításai. 1945. május 9-én esett hadifogságba. Embertelen gyötrelmeket élt meg, közben a fogságban egy görög katolikus paptól megtanulta az irodalmi orosz nyelvet. A szovjet hadifogságból 1950 decemberében szabadult, nem engedték azonnal haza. A Brassó melletti Tarusor karanténban további öt hónapot húzott le, hat esztendő és öt hónap után térhetett haza Csíkkozmásra. A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium diákjainak egy csoportja az 1956-os anyaországi forradalom hírére megalakította a Székely Ifjak Társaságát (SZIT). A fiatalok először a forradalom napjaiban, majd 1957. március 15-én megkoszorúzták a Sepsiszentgyörgy központi parkjában álló 1848–49-es emlékművet, s egy esztendővel később meg akarták ismételni a koszorúzást, de a szeku ekkor csapdába ejtette őket. Erőss János akkoriban a Mikó-kollégium tanára volt. Az általa vezetett nyolcadik osztályból Bordás Attila, Jancsó Csaba, Jancsó Sándor, Gyertyánosi Gábor és Sándor Csaba esküdött föl a Székely Ifjak Társaságára, de a Mikóból ennél többen voltak, sőt, a textiliskolából még lányok is csatlakoztak hozzájuk. A Szekuritáté a letartóztatott fiatalokból nem tudta kicsikarni, hogy tanáruk is részt vett a SZIT megalakításában és annak tevékenységében. Később mégis perbe fogták, az ítélet indokolása szerint: ,,A vádlott hazánk népi demokratikus rendszere ellen ügyködő elem, meggyőződéses nacionalista, sovén, a sepsiszentgyörgyi 1. Számú Líceum tantestületének és diákjainak körében több ízben kifejezésre juttatta a Magyar Népköztársaságban kitört fasiszta lázadással való együttérzését, rokonszenvét (…), ellenséges rágalmakat terjesztett a Szovjetunióról, illetve a népi demokratikus rendszerű országokról. ” Erőss Jánost 1958. június 24-én éjszaka tartóztatta le Szabó Lajos szekuritátés őrnagy. Két kegyetlen kihallgatója volt Bartos és Bihari szekustiszt. Megpróbálták beszervezni besúgónak, de ennek ellenállt. Az elsőfokú ítéletet 1958. augusztus 5-én hozta meg a kolozsvári katonai törvényszék Marosvásárhelyen. A tárgyaláson a német nyelvet tanító Helmuth Lurtz azzal vonta vissza korábbi, a vádlottra tett terhelő tanúvallomását, hogy azt kényszerítő eszközökkel szedték ki belőle. Erre Macskássi vérbíró egyszerűen kikergette őt a tárgyalóteremből. Tanúvallomásának visszavonásáért a némettanárt azonnal kitették állásából. A másodfokú tárgyalás 1958. szeptember elején volt. A bíróság jóváhagyta Erőss ítéletét. Erőss János általános amnesztiával szabadult 1964. augusztus 5-én, miután megjárta a poklok poklaként emlegetett Duna-deltát, a szamosújvári és más hírhedt börtönöket. Később Erőss János a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban (akkoriban Megyei Múzeumnak nevezték) 1968-tól az 1982-ben történt nyugdíjazásáig restaurátorként, majd főrestaurátorként, régészként és szakíróként végzett értékes tevékenységet, s közben otthonában egymás után alkotta elsősorban a székely mondavilág alakjait megjelenítő csontfaragványait. Munkássága fontos eredményének tartják még a Dálnokról, Ikafalváról és környékéről származó régi székely kapuk és kopjafák restaurálását is. A Kovászna megyei Bálványos várának ő tárta föl a szerkezetét. Bélafalván és Székelypetőfalván honfoglalás kori magyar leleteket talált. Székelypetőfalván föltárt egy honfoglalás kori temetőt. Halála után egy esztendővel, 1998-ban, egykori munkahelye, a Székely Nemzeti Múzeum Sepsiszentgyörgyön rendezett kiállítást a műveiből, amit azután Kolozsvár, Székelykeresztúr, Kézdivásárhely és Csíkszereda közönsége is megcsodálhatott. Az erdélyi vándorkiállítás után az anyaország jött. Erős János özvegye az erdélyi érdektelenséget tapasztalva a gyűjteményt végleg a Szijártó István vezette Balaton Akadémiának ajándékozta. /(sylvester): „A szenvedést emelt fővel viseltem”. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 23./
2007. november 5.
Sepsiszentgyörgyön az Erzsébet-parkban levő ‘56-os kopjánál gyertyagyújtással emlékeztek a Volt Politikai Foglyok Szövetsége helyi szervezetének felhívására. Jancsó Csaba a november 4-i szörnyűségekről szólt, közösen elmondták az Úr imáját, majd átvonultak az ‘56-os emlékparkba. /Albert Levente: Az ‘56-os kopjafánál emlékeztek. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 5./
2012. október 23.
Szalay Attila mártíromsága
A Szalay Attilára vonatkozó dokumentumok szerint a textilgyári lakatos ellen 1958. április 12-én indította el a nyomozást Fábián Márton marosvásárhelyi szekus főhadnagy. A vád: ,,...a magyarországi ellenforradalmi események idején Szabó Lajossal közösen kommentálták a külföldi rádióadók híreit, felnagyították a Magyar N. K. ellenséges elemeinek tevékenységét, ellenségesen nyilvánultak meg a népi demokratikus rendszerrel szemben.
A beszélgetéseket követően Szalay Attila gyanúsított megegyezett Szabó Lajossal, hogy utóbbi létrehoz egy ellenforradalmi szervezetet, amelynek tagjai nacionalista, sovén érzelmű elemek. Szalay Attila megfogadta, hogy személyesen támogatja a szervezet felforgató tevékenységét, és mindvégig megfelelő tanácsokat ad ellenforradalmi működésük során.” Szalay Attila és társai perében a kilenc fiatal: Szalay Attila, Szabó Lajos, Bordás Attila, Gyertyánosi Csaba, Jancsó Csaba, Gyertyánosi Gábor, Jancsó Sándor, Molnár Béla és Sándor Csaba. A vádirat szerint Szalay Attila vezetésével egy nacionalista csoport létrehozta a Székely Ifjak Társasága nevű ellenforradalmi szervezetet. Az 1956-os, kapcsolódó politikai perek azonos klisék szerint zajlottak. Igyekeztek háromnál több személyt letartóztatni, vád alá helyezni, hogy rájuk süthessék a „szervezet” bélyegét. A vádirat sejteti, milyen brutális, szadista módszerekkel próbáltak vallomást kicsikarni a letartóztatottakból. A vádlott-társak kihallgatásainak jegyzőkönyvei alapján állították össze a vádiratot, a vádlott-társak voltak a tanúk. A bírói testület tagjai, az egykori börtönőrök, akik halálra kínozták Szalay Attilát, még élhetnek. A Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezetének elnöke, Török József drámája is bizonyítja, hogy 1965-ben, 1966-ban is ítéltek el erdélyi magyarokat azért, mert tíz évvel korábban együtt éreztek magyarországi sorstársaikkal.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. október 23.
A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban
Néhány órával a magyar forradalom kitörése után Erdélyben megalakultak az első rendszerellenes szervezetek. A magyar nemzet soha nem tapasztalt egységbe kovácsolódott. Az új ember formálásáról szóló teóriák a magyar forradalom hatására percek alatt összeomlottak. Ki kell mondanunk végre: 1956-ban a legyőzhetetlennek hitt szovjet birodalom nemcsak a magyar forradalomtól kapott halálos sebet, az erdélyi, székelyföldi, bánsági, partiumi, szilágysági, máramarosi magyar szervezkedésektől, szervezkedési kísérletektől is végzetesnek bizonyuló tőrdöfést kapott!
1956. október 24-én a nagyváradi Klasszikus Magyar Vegyes Gimnázium (Líceum – ahogyan hivatalosan nevezték) X. B osztályában történelemóra volt. Az osztály – az egyetemi hallgatók százezres nagyságrendű budapesti tüntetésének, felvonulásának, a Debrecenben, Budapesten a rádiónál lezajlott fegyveres összetűzések ismeretében – felfokozott izgalomban, némán, csöndben és felállva üdvözölte a tanterembe belépő tanárt, András Gusztávot. „Ma nem ebből a könyvből tanulunk – tette le a Románia történelme tankönyvet a tanár úr –, ma a szomszédban testvéreink vérrel írják a történelmet, rájuk emlékezünk!” – jegyezte meg ugyancsak felfokozott hangulatban a história bűvkörében élő tanár. 1956. október 24-e és november 4-e között Erdély, Székelyföld, a Partium, a Bánság, a történelmi Máramaros nagy múltú vagy éppen frissen alakult magyar gimnáziumaiban hasonló egyperces néma felállásokra, az elesettekre való megemlékezésre került sor.
A nagyváradi diákmegmozdulás
A magyar forradalom hatására 1956 őszén alakult meg Nagyváradon az országos hírnevű Klasszikus Magyar Líceum diákjaiból, szakiskolásokból a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete azzal a céllal: „ha Nagyváradon is hasonló forradalom lesz, mint Budapesten, akkor készen álljanak, segítsék a forradalmat, a forradalmárokat”. Mindössze két felnőtt vett részt a szervezetben, a Klasszikus Magyar Vegyes Líceum két nagyszerű, országos hírnevű magyartanára, a huszonöt év börtönbüntetésre ítélt Kun József, illetve a húsz év börtönbüntetésre ítélt, jogászból lett magyar–francia szakos tanár, dr. András Ágoston – Öcsi bácsi –, nem voltak tagok, a diákjaik magyar szellemben való neveléséért ítélték el őket! A szervezet létrehozásának másik célja: minden eszközzel megakadályozni, hogy a nagyváradi vasútállomáson keresztül magyar forradalmárokat, foglyokat szállítsanak a Szovjetunióba. (A híresztelés nem volt alaptalan: visszaemlékezések igazolják, hogy a Szovjetunióba deportált foglyok a marhavagonok résein papírdarabkákra írt segélykérő üzeneteket küldtek a partiumiaknak, hogy azokat továbbítsák Magyarországra!)
A román kommunista hatalom igazi célja a koncepciós per megrendezésével csak a több tízezer oldalnyi perirat, megfigyelési és követési dossziék áttanulmányozása után deríthető ki: a Bolyai Tudományegyetem ellen indított perhez hasonlóan a romániai magyarság emblematikus intézményeinek ellehetetlenítése, fokozatos felszámolása, összevonása román középiskolákkal, tagozattá züllesztésük!
A nagyváradi Klasszikus Magyar Vegyes Líceum – kiváló tanárai révén, akik a második világégés, szovjet hadifogság után is ugyanott folytatták a világmegváltást, ahol abbahagyták! – minden diszciplinában nagyon alapos felkészülést biztosított a diákoknak, jelentős részük egyetemeken folytatta a tanulmányait. Egyértelmű konkurenciát jelentett az akkori Románia legnevesebb gimnáziuma számára. Az 1956-os magyar forradalom, annak leverése, az erdélyi magyar szervezkedések, kísérletek kiváló ürügyet biztosítottak a nacionalista kurzusra áttért legfelsőbb román párt- és államvezetés számára az önálló magyar intézményhálózat felszámolására. A retorziót elindító, mindvégig irányító legfelsőbb párt- és államvezetés, a titkosszolgálatok vallatói sem gondolták, gondolhatták komolyan, hogy 1956 őszén, a magyar forradalom idején, a tizenegy-tizenkét tagot számláló, tizenhárom-tizennégy éves gyerekekből álló Szabadságra Vágyó Magyar Ifjak Szervezete igazi veszélyt jelent a szocialista Románia biztonságára!
Az eddigi kutatás alapján is egyértelműen kijelenthető: a négy elemit végzett, 1923. május 11-én Körösfőn született Török Gergely – alias „Laci bácsi” –, Domokos Miklós nagybátyja, élesdi lakos, aki általános honvédelmi (AVSAP) ismereteket oktatott, tehát kezdetleges fegyverek fölött is rendelkezett, a Securitate amolyan „trójai falova” volt. Török Gergely 1956. október 25-én – a „véres csütörtökön”, amikor máig tisztázatlan körülmények között Budapesten a Kossuth téren az ávósok és a szovjet hadsereg összehangolt sortüze során a békésen tüntető tömegbe lőttek, s mintegy ezer ártatlan magyar esett a megtorlás áldozatául – Élesdről Nagyváradra utazott, felkereste unokaöccsét, Domokos Miklóst, s a magyarországi forradalmi harcok ismertetése után kijelentette: a diákok se tétlenkedjenek, hozzanak létre szervezetet, készítsenek röpcédulákat, azokat terjesszék, követeljék tanáraiktól az orosz nyelv kötelező tanításának megszüntetését. Török Gergely azt ígérte a gimnazistáknak: dinamitot és gyújtózsinórt szerez, hogy felrobbantsák azokat a vasúti hidakat, amelyeken keresztül a Szovjetunióba hurcolják az elfogott magyar forradalmárokat. Fegyverek beszerzését is meglebegtette. Domokos Miklós ekkor jelentette ki: „Magyarországon forradalom van, és mi itt állunk, és nem csinálunk semmit!” Rocska Gyula, a későbbi elsőrendű vádlott – akinek többkötetes hálózati dossziéja, az állambiztonsági szervekkel való együttműködést bizonyító hiteles dokumentumai vannak a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács bukaresti levéltárában – 1956. november 11-én kijelentette: Élesden ismeri Sipko Istvánt, akinek az édesapja a kavicsbányánál dolgozik, látott nála három méter gyújtózsinórt és öt darab dinamitot, amelyeket orvhalászat céljából lopott el, azokat elkéri, hogy felrobbantsák a vasúti hidakat, amelyeken elfogott magyar forradalmárokat hurcolnak a Szovjetunióba.
Az SZVISZ – ahogyan a partiumi és erdélyi magyarság kollektív emlékezetében a szervezet neve rögződött – konkrét tettei: a bevezetőben említett történelemóra után, 1956. október 24-én Rocska Gyula, Takács Ferenc és a kollégiumban lakó diákok az Eminescu utca 11. szám alatt lévő bentlakásban meghallgatták a budapesti Szabad Magyar Rádió adását. Amikor a bemondó azt közölte, a forradalmárok elfoglalták a rádiót, a Duna-parton is harcok dúlnak, a nevelő kivitte a készüléket a hálóból, és többé nem adta vissza. 1956. október 25-én délután öt órakor a 4. számúnak átkeresztelt Klasszikus Magyar Vegyes Gimnázium diákjai Nagyváradon a Párizs-patakot elvezető föld alatti csatornában találkoztak: Domokos Miklós, Takács Ferenc IX., Balogh Lajos, Karcis Lajos és Jancsó Csaba VIII. osztályos tanulók. Domokos Miklós bejelentette: létrehozzák a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetét, amelynek célja a magyarországihoz hasonló forradalom kirobbantása. 1956. október 25-én este csatlakozott a szervezethez Rocska Gyula, Létay Zoltán, Krepelka Barna, Fekete Imre, néhány nappal később Nagy Csaba VIII. osztályos tanuló. 1956. október 28-án, vasárnap újabb diákok csatlakoztak a szervezkedéshez: Sass Béla – az 1958. december 2-án Szamosújváron kivégzett Sass Kálmán érmihályfalvi lelkész IX. osztályos fia –, Sótanyi József, Sárközy Endre – dr. Sárközy Endre tasnádszántói református lelkész fia –, Udvari András. Takács Ferenc László javaslatára a frissen alakult szervezet vezetője a jelenleg Sztánán nyugdíjas közgazdászként élő Domokos Miklós lett. (Takács Ferenc László tanár a magyar–román kapcsolatok szakértője, az 1990 utáni Határon Túli Magyarok Hivatalának kiváló munkatársa, számos irodalmi kötet recenzense, a Vasgárda történetét, ma is töretlenül ható szellemiségét bemutató, az Erdélyi Szövetség kiadásában 2011-ben megjelent nélkülözhetetlen kézikönyv, A Mihály Arkangyal Légió szerzője. Ő fordította magyar nyelvre Matatias Carp Bukarestben kiadott, a Securitate által a világ összes nagy könyvtárából kilopott, Romániában megsemmisített Fekete könyvét, a romániai zsidók 1940–1944 közötti szenvedései című négykötetes, a romániai politikai és közéletben nagy vihart kavart művét.)
Sárközy Endre, a tíz év börtönbüntetésre ítélt műegyetemi hallgató, a jelenleg Budapesten élő, nyugdíjas számítástechnikai szakember, tanár az SZVISZ egyik fontos akciójára így emlékezett: „1956 november elején éjszaka kiszöktünk a kollégiumból Domokos Miklós felhívására, és felírtuk az egyik kis utcában, a Hegel utcában a falra: Le a párttal! (Csak egy párt létezett: a Román Munkáspárt). Másnap reggel már le volt meszelve. A felirat fényképét viszontláttam 1960 őszén, a letartóztatásom (1960. november 8., este tíz órát követően) után.”
A magyar forradalom és nemzeti szabadságharc 1956. november 4-i leverése után a nagyváradi diákok tovább reménykedtek. Mindezt éltette a Márciusban Újrakezdjük – MÚK – jelszó. 1957 nyarán kilépett a szervezetből az egyik alapító tag, Sótanyi József, de az SZVISZ tovább folytatta tevékenységét. 1957 végén Sárközy Endrét megválasztották pénztárosnak a kollégium udvarán. Jelen volt Domokos Miklós, Bartos János, Rocska Gyula, Szilágyi József, Udvari András. Összesen tizenhárom lej tagdíjat fizettek be a jelenlévők. Egyes visszaemlékezések szerint 1957 decemberében, mások szerint 1958 elején Domokos Miklós feloszlatta az SZVISZ-t, mert valaki figyelmeztette: a Securitate biztosan tud a szervezetről. 1958 szeptemberében azonban újra elkezdte a szervezkedést, és 1960 októberéig, a letartóztatási hullám kezdetéig folytatta. Corpus delictiként a nagyváradi Újlaki István Csaba 1956 és a sepsiszentgyörgyi Váncsa Árpád MÚK (Márciusban Újrakezdjük) című versét mellékelték. Váncsa Árpádot a 451. számú, 1961. december 15-én kihirdetett ítélet az SZVISZ ideológusának nevezi, aki verseivel uszított a lázadásra. Újlaki Csaba István – akinek jelenleg is meghatározó szerepe van a magyar cserkészmozgalomban – 1956. november 8-án rögzítette papírra az 1956 című versét, amelyért kilenc év börtönbüntetésre ítélték:
(…) „Sztálin nagy ércszobrát ledöntötték végre, Meghalt rég a vezér, pusztuljon a képe! Oroszt magyar diák ne tanuljon többé, Cirill betűs könyvem, légy te is a földé! Petőfi szobráról diákok szavalnak, Forradalmi verseit a rég elhunyt nagynak. Valóra váljon hát minden remény, álom, Forradalom, tőled a győzelmet várom.” Váncsa Árpád 1957 márciusában írta meg MÚK című versét, amelyért hat év börtönbüntetésre ítélték: „Hát nem kezdték, nem kezdhették újra, sem márciusban, sem azután! Tombol a bárgyú bosszú s a félelem. Az remeg az áradó Dunán. Tavaszköszöntő hurrá-énekek recsegnek föntről nagy hangosan. Ordítják a plakátok álnokul: Örüljünk, hogy újra béke van. Mert béke, az van most Budapesten. S hogy legyen, fegyőr s puskatus ügyel. A Duna-parton tankok vonulnak, Hangjukra romos ház omlik. Mégis tavasz van, s tavaszok jönnek, Nem fogy el soha tiszta nedvük. Borzongva, félve, de friss erővel Egy márciusban újrakezdjük.” A mintegy ötszáz letartóztatott közül ötvenkilenc személyt ítéltek el összesen 540 évre.
Tófalvi Zoltán
(folytatjuk)

2015. október 26.
Velünk élő történelem
Akik meghaltak a szabadságért
Az 1956 októberében kezdődött és vérbe fojtott magyar forradalom hőseire emlékezett Háromszék népe hétvégén, azokra, akik tankokkal is szembeszálltak a szabadságukért, akik életüket áldozták, és akiket elárultak, eltiportak, de emlékük örökké élni fog.
– Ma egy olyan történelmi korra emlékezünk, amelyet sokan testközelből ismernek az itt jelenlévők közül, és olyan emberekre, akik rokonaink, ismerőseink és barátaink. Nélkülük és fiatalkori áldozatvállalásaik nélkül ma nem állnánk itt, és egy szürreális, bizalmatlanság, cenzúra, valamint félelem által terhelt világban, korlátok közé szorított életet élnénk. Éppen ezért időről időre emlékeztetni kell magunkat, hogy a szabadság mennyire fontos – jelentette ki Kovács Emese diáklány a Sepsiszentgyörgyön összegyűlt tömeg előtt.
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc évfordulójának délelőttjén Sepsiszentgyörgyön a magyar pártok, civil szervezetek és a városi tanács tagjai megkoszorúzták a polgármesteri hivatal homlokzatán található, Gloria Victis feliratú, valamint Szalai Attila, 56-os vértanú egykori Csíki utcai lakásának falán elhelyezett emléktáblákat, majd a volt politikai foglyok nevében Váncsa Árpád és Jancsó Csaba az események erdélyi áldozatairól is megemlékezett.
A főhajtás délután az 56-os emlékparkban, a Jakab Gábor által vezényelt Cantus Firmus vegyeskar és dalárda fellépésével folytatódott, a Szózat eléneklése után pedig Plugor Sándor Művészeti Líceum tanulói magyar és román nyelven köszöntötték a jelenlévőket.
Kovács Emese már idézett szavai után, Klárik László szenátor az 56-os magyar ifjúság áldozatkészségét emelte ki ünnepi beszédében. Azokét, akik bátor szembeszegülésükkel bebizonyították, a kommunista diktatúra igenis sebezhető. A szónok egyúttal arra is figyelmeztetett, hogy a zsarnokságot mindig könnyebb megelőzni, mint legyőzni, ezért úgy kell élnünk, gondolkodnunk és cselekednünk, hogy soha többé elő ne fordulhasson.
Az elkövetkezőkben Muráncsik László, a testvérváros Mosonmagyaróvár önkormányzatának képviselője, Farkas Balázs, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának konzulja, és Török József, a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szervezetének elnöke osztotta meg gondolatait a szép számban összegyűltekkel, majd Zelenák József evangélikus lelkész áldása következett. Koszorúzás és himnuszaink eléneklése után a megemlékezők fáklyás menete az Erzsébet parkba vonult, hogy a kommunizmus áldozatainak állított kopjafánál is leróhassa kegyeletét.
Előre, budai srácok
Pénteken a Baróti Szabó Dávid Líceum udvarán először a középiskolások tartottak megemlékező ünnepséget az 1956-os forradalom tiszteletére, annál az emlékműnél, mely egyedülálló módon, három fiatalember tette révén emlékezteti az utókort: az önkényuralom valamikor mindennapjaink része volt, és nem magától múlt el, hanem a fiatalok áldozata, összefogása révén, úgy, hogy szabadságvágyuk felül tudott kerekedni az elnyomókon. A cseh Jan Palach 21, a magyar Bauer Sándor 17, az erdélyi Moyses Márton pedig mindössze 29 éves volt, amikor úgy döntöttek, megmutatják a világnak, ők képesek a legnagyobb áldozatra: felgyújtották magukat, tiltakozva a diktatúra ellen, s a szabadság szikrája, melyet lángra lobbantottak, ma is parázslik, készen arra, ha kell, hogy fényével ismét beragyogja az ifjú szíveket.
Áldozatukra, 1956 jelentőségére Dimény János iskolaigazgató emlékeztette a fiatalokat, Tatár Ágnes diáklány szavalt, Lakatos Ágnes énekelt. Végül a diákok meghallgatták az Avanti ragazzi di Buda, azaz az Előre, budai srácok című dalt, amely a római Lazio futballcsapatának indulója. Ez is bizonyítéka annak, hogy Európa sok más népe mellett az is olasz is tiszta szívből drukkolt a magyar forradalmároknak, a forradalom hősei előtt pedig ők a mai napig is tisztelegnek ezzel a dallal – mondta az igazgató.
A délutáni városi megemlékezésen sajnálatos módon csak nagyon kevesen vettek részt. Beszédet mondott Márton Árpád képviselő, Lázár-Kiss Barna polgármester, Demeter László történész, valamint a HVIM erdővidéki szervezetének tagja, Kolumbán Attila. A Magyar Polgári Párt néhány tagja külön emlékezett Baróton: ők a Petőfi utcai emlékművet koszorúzták meg.
A székely szabadság még nem jött el
Kovásznán a központi parkban levő Likaskőnél szép számban összegyűlt tömeg hajtott fejet a hősök emléke előtt. A Magyar Polgári Párt által szervezett rendezvényen a kovásznai ifjúsági fúvószenekar adta meg az alaphangot, de felléptek a helyi Boldog Apor Vilmos Gyermekvédelmi Központ kóristái is, miközben a Havadtőy Sándor Cserkészcsapat fegyelmezett sorfalat állott.
A megemlékezés idei meghívottja, Ferencz Csaba, a Székely Nemzeti Tanács alelnöke elmondta, hatvan évvel az 56-os forradalom és 25 évvel a romániai rendszerváltás után sem valósult meg a székely szabadság, és az autonómiaharc ezért fontos, továbbra küzdenünk kell a jogainkért. Igét hirdetett Orbán Lajos vajnafalvi református lelkipásztor, aki a Bibliára utalva beszélt arról, hogy a szolgaságtól szeretettel, tudással és Isten segítségével meg lehet szabadulni. A megemlékezés koszorúzással, valamint a himnuszaink eléneklésével zárult.
Kézdiszék is lerótta kegyeletét
Péntek délben a Szoboszlay-perben kivégzett vértanúk emlékére állított kopjafánál a Református Kollégium tanárai és diákjai rótták le kegyeletüket a hősök és mártírok emléke előtt. A rendezvényt Ruszka Sándor kollégiumi lelkész nyitotta meg, aki egy, az ötvenhatos szabadságharcban részt vállaló fiatalt idézve „gyönyörű lehetetlennek” nevezte a történelmi eseményt.
Mike Bernadett diák beszéde után a megemlékezés az iskola tanulóinak ünnepi műsorával folytatódott, a közel félórás irodalmi összeállításban a szovjet csapatok megszállása ellen harcoló Budapest hangulatát, a szabadságharcosok megéléseit próbálták megragadni a diákok szavalatok és gitárral kísért dalok segítségével. A magyar himnusz eléneklése után koszorúkat helyeztek el az emlékjeleknél.
Este az egykori katonanevelde előtti téren gyülekeztek a város fáklyákkal felvonuló középiskolásai. Ez alkalomból több helyi civil és pártszervezet is képviseltette magát, az 1956-os vértanúkat jelképező szobor előtt díszőrség tisztelgett. Az esemény díszszónokaként Tell Edit, Paks város alpolgármesternője beszélt az egybegyűlt diákokhoz, akik mellett szép számban jelentek meg a város polgárai is. Párhuzamot vont az esemény idején éppen Pakson tartózkodó és az ottaniakkal együtt emlékező kézdivásárhelyi tanulók és az itteniek paksiakkal való közös főhajtása közt. Megjegyezte, sehol sem élünk gondok nélkül, de meggyőződése, hogy egymás számára bármikor tudunk szorítani még egy helyet asztalainknál, és kettéosztanánk ételeinket, ha valamelyik szükséget szenvedne. 1956 szellemiségére utalva kiemelte, ma is érvényesek az akkori célok, vagyis a nép sohasem akart idegen szokások szerint élni.
A polgármesternő közvetlen szavait követően egy csoport diák a Nagy-Babos Edit és Tamás tanárházaspár által összeállított, alkalomhoz illő zenés-verses műsort adott elő, majd a magyar és székely himnusz eléneklése után a jelenlevők megkoszorúzták a hősök emlékművét.
Emlékjelhagyás Kézdialbisban
Szombaton Kézdialbisban, a templom előtti terén mintegy száz ember jelenlétében avatták fel az 1956-os meghurcoltak, valamint a világháborúk és a kommunizmus áldozatainak emlékére állított kopjafát. Ezen egyelőre két név szerepel: az Elekes Balázsé, aki négy év elszenvedett börtön után itthon hunyt el, és t. Bartha Mózes református lelkészé, aki a megtorlások elől az öngyilkosságba menekült. A háborúk áldozatainak és kommunizmusban meghurcoltak nevei utólag kerülnek fel a kopjafára, mert a közösség véleménye az volt, hogy a névsor, melyet a kezdeményezők összeállítottak, nem teljes. (T. L.)
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

2015. november 14.
Sepsiszentgyörgyi koszorúzók (Ezerkilencszázötvenhat Erdélyben)
A magyar forradalmi események hatására alakult meg a sepsiszentgyörgyi Gyertyánosi Gáborék Libóc részi lakásában a Székely Ifjak Társasága. Alapító tagok: Szalay Attila, Jancsó Csaba, Bordás Attila, Jancsó Sándor, Gyertyánosi Gábor, Gyertyánosi Csaba, Sándor Csaba, Molnár Béla és Szabó Lajos. Valamennyien a helybéli Székely Mikó Kollégium diákjai voltak. Később csatlakozott a szervezethez három lány a textiliskolából.
A forradalmi harcok nagyon foglalkoztatták a kisdiákokat, „edzették” magukat az eljövendő „nagy harcokra”: kést dobáltak, fejszével célba dobtak, közös kirándulásokat szerveztek. Romantikus lelkesedésüket, gyerekes naivságukat mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az uzsonnát is a kriptában fogyasztották el, hogy ezzel is edzzék magukat. Ezután már csak vérszerződés következhetett. Szabó Lajos karján még ma is látszik a sebhely. A szervezet tagjai esküt tettek, majd megválasztották a vezetőséget. Az elnök Szabó Lajos lett, mert ő volt az idősebb. Ezért kapott 15 évi börtönbüntetést. A másodrendű vádlott Bordás Attila volt, mert kidolgozták az alapszabályzatot is. A szervezkedés modelljéül az Ifjú Gárdát választották.
A magyar forradalom leverése után a szervezkedés fokozatosan megszűnt. Még el-eljártak kirándulni – (az ott készült fényképek corpus delictinek számítottak) –, tartották a barátságot, de már nem gyűléseztek. 1957. március 15-én, majd 1958. március 15-én a csoport néhány tagja megkoszorúzta a Sepsiszentgyörgy központjában lévő 1848–49-es emlékművet.
A vádirat a gyerekes dolgot óriásira fújta fel: „A Mikó Kollégium meggondolatlan, felelőtlen diákjai közül egynéhányan a magyarországi ellenforradalmi agitáció hatására arra vetemedtek, hogy a népi demokratikus rendszer ellen fegyveres szervezetet alakítsanak, amelynek tagjai – a magyarországihoz hasonlóan – fegyveres terrortámadásokat hajtanának végre hazánkban. A banda tagjai soviniszta elfogultságukban nem átallottak 1957. március 15-én titokban koszorút elhelyezni az 1848-as emlékmű talapzatára, az 1956-os magyar ellenforradalmárok emlékére. A tettüket megismételni akaró banditák azonban 1958. március 15-én lebuktak, s megkapták méltó büntetésüket.”
A szervezet legidősebb tagja Szabó Lajos volt, ő akkor töltötte a 26. életévét, Szarkay Attila 18 éves volt, a többiek 15–16 éves gyerekek. Később az alapító tagokhoz csatlakozott Szász Farkas, Szász János és Demeter Szabolcs, de ők hamar lemorzsolódtak, így a súlyos börtönbüntetést elkerülték. A gyerekek úgy képzelték el, hogy a SZIT név már önmagában is jelképes, tehát szítást, lázítást is jelent. A nevet a securitatén és a bíróságon SZISZ-re változtatták (Székely Ifjak Szövetsége), hogy mindenáron rájuk foghassák a tudatos rendszerellenes fegyveres szervezkedést. Az első koszorúzásnál Jancsó Csaba, Jancsó Sándor, Bordás Attila és Gyertyánosi Csaba volt jelen. Sepsiszentgyörgyön hamar elterjedt a hír: megkoszorúzták a negyvennyolcas emlékművet! A hatóságokat és a securitatét is annyira meglepte, hogy csak március 15-én délután szedték le az emlékműre március 14-én éjjel elhelyezett koszorút. A diktatúra nyomasztó éveiben valóban felemelő és bátor tett volt a kisdiákok koszorúzása. Az egész város és környéke megmozdult, a diákság körében nagy volt az izgalom. A parázs alatt izzott az elégedetlenség.
1958. március 15-én is hasonló körülmények között próbálták megkoszorúzni az 1848-as emlékművet. Ekkor is az 1956-os forradalom áldozataira akartak emlékezni és emlékeztetni. Hárman voltak a csoportban: Bordás Attila, Jancsó Sándor és Gyertyánosi Csaba. Amikor Bordás Attila a koszorút az emlékmű talapzatán elhelyezte, megszólalt a szekus sípszó, minden irányból rohantak feléjük, Bordás Attilát elfogták, a másik kettő elmenekült, csak később kerítették kézre őket. Bordás Attilát rettenetesen megverték, véres lett az arca, ruhája. Alig múlt tizenhat éves!
Miközben a kiskorú gyerekeket a marosvásárhelyi securitatén vallatták, a Székely Mikó Kollégiumban sor került a nagy „színjátékra”: összecsődítették a kollégium diákjait, s kemény szavakkal bélyegezték meg a letartóztatottak „ellenforradalmi” magatartását, s figyelmeztették valamennyiüket: ha valaki hasonló bűnt követ el, azonnal börtönbe zárják. A tárgyalásra Marosvásárhelyen 1958. június 3-án került sor. Ezúttal is a szadista Macskási Pál volt az elnök. Cazan ügyész fasiszta, horthysta, ellenforradalmi bandának nevezte a SZIT kilenc letartóztatott tagját, és halálbüntetést kért a gyerekekre.
Valóban elrettentő ítéleteket hirdettek ki: Szalay Attila 18 év (meghalt a börtönben! – T. Z.), Szabó Lajos 15 év, Gyertyánosi Csaba és Bordás Attila 12–12 év, Gyertyánosi Gábor és Jancsó Csaba 10–10, Jancsó Sándor 8, Sándor Csaba 7, Molnár Béla 6 évi szigorított börtönbüntetést kapott. Mindez kényszermunkával is párosult, függetlenül attól, hogy az elítéltek, kettő kivételével, kiskorúak voltak. A börtönben, a duna-deltai megsemmisítő táborokban, a kiskorúak nagyaknai börtönében a legkegyetlenebbül bántak a koszorúzó gyerekekkel. Jancsó Csabával a zsilávai börtönben készítettem tévéinterjút: közel negyven év távlatából is borzalommal emlékezett az elszenvedett kínzásokra, verésekre. A koszorúzók tettéhez szorosan kapcsolódott a sepsiszentgyörgyi Kossuth Kör nevű szervezkedés. A budapesti Petőfi Körhöz hasonlóan vitákat szerveztek a nép körében jelentkező elégedetlenségek kapcsán. Mindannyian lebuktak, a résztvevőket 15–20 évi börtönbüntetésre ítélték: Nagy Lászlót 20, Erőss Jánost 15, Csákány Zsigmondot 12, Tompa Editet 7 évi börtönbüntetéssel sújtották. Mindannyian értelmiségiek voltak.

2016. október 22.
56: az erdélyi meghurcoltak nem érzik a teljes szabadságot
A Krónika által megkérdezett erdélyi meghurcoltak elmondták: nem így képzelték el a szabadságot, és ma már nem látják megvalósíthatónak az akkori szolidaritást.
1956-ban abban reménykedtek, hogy a szabadság azt jelenti majd, hogy a nemzeti kisebbségek jogai is csorbítatlanul érvényesülnek – jelentette ki Jancsó Csaba, aki 1956-ban megalapította társaival a Székely Ifjak Társaságát. 1957-ben megkoszorúzták a sepsiszentgyörgyi 1848-as emlékművet, hogy a szabadság eszméjét ébren tartsák, de egy évvel később már nem kerülhetett sor a koszorúzásra, mert letartóztatták őket – az akkor 16 éves Jancsó Csaba tíz év börtönbüntetést kapott. Úgy látja, ma már nincs meg az a fajta szolidaritás, bajtársiasság, ami akkor, hiszen túl anyagiassá vált a világ, „mindenki szalad a maga dolgai után". A fiataloknak azt tanácsolja, bárhol élnek a nagyvilágban, a magyarságukat, az identitásukat ne adják fel, mert „az többet ér minden pénznél".
Ma sem érzi a teljes szabadságot
Azt gondolnánk, aki megjárta a börtönt, másként értékeli a szabadságot, jelentette ki lapunknak Puskás Attila. A Sepsiszentgyörgyön élő biológust 1959-ben Csíkdánfalván tartóztatták le, „a társadalmi rend elleni felforgató tevékenység", valamint „tiltott írások terjesztése" miatt. Ez utóbbi egy '56-os verse volt; húsz év kényszermunkára ítélték, öt év után általános közkegyelem révén szabadult. Megkeresésünkre elmondta, az sem volt már szabadság, amikor kiszabadult a börtönből, de most, a rendszerváltás után sem érzi a teljes szabadságot. „Nem lehet szabadságról beszélni addig, míg az embernek tartania kell attól, hogy mit mond, vagy mit ír le. Mert ugyan most nem zárják börtönbe, de mellőzik" – fogalmazott.
A felelősségvállalás fontosságát hangsúlyozva elmondta: a múlt ismerete, az azzal való szembenézés elengedhetetlen a társadalmi szerepvállaláshoz. Meglátása szerint nemcsak Magyarország, hanem a szovjet blokk államai számára is sorsfordító volt az 1956-os forradalom. „A magyar nemzet sajátossága, hogy nemcsak a saját, de a szomszédos népek védelmében, szabadságáért is ontotta vérét az évszázadok során" – emlékeztetett.
„Nem jöttek rá, ki csinálta"
„Csalódtam, nem így képzeltem el az egészet" – jelentette ki lapunknak Bikfalvi György '56-os erdélyi elítélt, amikor a 60 évvel ezelőtt kitört magyarországi forradalom következményeiről kérdeztük. Úgy vélte, ma már nem képzelhető el olyan szolidaritás, mint 1956-ban. „Nem olyanok az emberek. Annak idején kiraktak az utcára egy üres dobozt, hogy pénzt gyűjtsenek a rászorulóknak, szeretném látni, hogy ma meg tudják-e ezt csinálni. Elvinnék a dobozt, meg az illetőt is" – jelentett ki Bikfalvi György, aki az '56-os forradalom kitörésekor 13 éves volt. Később csatlakozott a Nagyváradon megalakított Szabadságra Vágyó Fiatalok Szövetségéhez – mely egyike volt az '56-os forradalommal szolidarizáló csoportnak –, 17 éves korában letartóztatták, és 13 év kényszermunkára ítélték. „Azt üzenem a ma emberének: tekintsen vissza a múltra, vegyen példát, és tanuljon meg igazi, őszinte, gerinces embernek lenni. Emellett legyen felkészülve arra, hogy soha, semmilyen körülmények között ne fogadja el a diktatúra semmilyen formáját" – jelentette ki a Krónikának. A Tasnádon élő '56-os elítélt úgy fogalmazott, csak relatíve képzelte el ilyennek a szabadságot, mint ahogyan most élünk. „Úgy képzelem, egy egészséges demokráciában van 4-5 párt, és természetesen ellenzéknek is lennie kell. De nem azért, hogy mindent elkövessen annak érdekében, hogy ő legyen hatalmon. Az ellenzék arra való, hogy árgus szemekkel figyelje a mindenkori kormány munkáját, rámutasson a hibáira, és ha a kormány nem képes arra, hogy kijavítsa azokat, akkor lépjen fel, és vegye át a helyét. De ahogy én látom, ma nem érdekel senkit a közös cél, a közös érdek, csak az, hogy az ő pártja legyen hatalmon" – fogalmazott.
Arra a kérdésre, hogy szerinte mi történt volna, ha nincs a forradalom, úgy vélte, azt még a politológusok sem tudnák megmondani. „Rákosi úgyis megbukott volna, mert az a helyzet tarthatatlan volt. Magyarország meg talán még itt sem tartana" – vélte. Elmondta, amikor a rádió bemondta, hogy Pesten forradalom van, még jóformán fel sem tudta fogni, hiszen 13 éves gyerek volt. „Sokat olvastam akkor, és az 1848-as forradalomhoz hasonlítottam – egy 13 éves gyerek gondolatairól beszélek. Rohantam végig az utcán, tele torokból üvöltöttem, hogy Pesten forradalom van" – emlékezett vissza. Hozzáfűzte, akkoriban azt látta, „az elvtársak, a mocskos kommunisták" ütötték-verték az embereket, megalázták őket, hogy adják be földjeiket a „kollektívbe", burzsujnak, kuláknak nevezték őket.
„Aki nem élt akkor, és ezt nem élte meg, el sem tudja képzelni. Azt láttam gyermekként, hogy a sok néni, bácsi sír, mert megverik, elviszik a búzáját. Nem tudtam felfogni, hogy miért nem hagynak békén sok tisztességes, becsületes embert" – mesélte. Akkoriban sokat nem tudott tenni, de később, mikor kapcsolatba került a nagyváradi szabadságra vágyók szervezetével, röpcédulákat ragasztott. „Így írtam: takarodjanak ki a ruszkik az országból! Ne bántsák az embereket! Csirizzel ragasztottam a röpcédulákat, amelyeket nyomtatott betűkkel, kézzel írtam. Nem is gondolták, hogy egy gyerek írta. Fényképezett ott a sok hülye szekus, nagy volt a felhajtás. De nem jöttek rá, ki csinálta" – elevenítette fel emlékeit Bikfalvi György.
„Ez nem az én világom”
Az érmihályfalvi Török László szerint nagyon nehéz a mai fiataloknak elmondani, mi is történt 1956-ban. Török, aki szintén a nagyváradi Premontrei Gimnázium (akkori nevén 4. számú líceum) internátusában alakult Szabadságra Vágyó Fiatalok Szövetségének tagja volt, kifejtette: azt a hangulatot, amely az 50-es éveket jellemezte, úgysem lehet elmondani, talán 1989-ben volt még hasonló. E nélkül a hangulat nélkül pedig nem lehet elmondani a mai fiataloknak, mi is történt akkor. „Majd kiforogja nekik az idő" – jelentette ki.
Kérdésünkre, hogy mit üzen a ma emberének, kijelentette: „nem értem a mai világot, annyira más világ, mint a miénk volt." A mai világot szerinte nem a szabadság, hanem a szabadosság jellemzi. „Mi úgy nőttünk fel, hogy volt egy értékrend, rend a világban, ami most van, az káosz. Az abszolút liberálisoknak nem is kell rend, az ő nézeteik szerint mindent szabad: mindenkit szidhatok, mindenkit gyanúsíthatok. Ez nem az én világom. Ideje, hogy kimenjek ebből a világból, mert már nem tartozom ide, a fiatalok úgyis mindig megoldják valahogy" – fogalmazott. Szerinte olyan szolidaritás, mint amilyen az '56-os forradalmat jellemezte ma csak akkor elképzelhető, ha pénzről van szó.
„Nem hiszem, hogy a pénzen kívül ma bármi is komolyabban megmozgatna tömegeket" – vélte. Ahogy elmondása szerint az tsem hiszi, hogy az ´56-os forradalom nélkül előrébb tartana Magyarország. „Végül is a forradalom elindított valamit, összehozta a népet, de hagyott maga után rengeteg megoldatlan problémát. Nyögjük azóta is. Valaki azt mondta: a kommunizmusban az a legrosszabb, ami utána jön" – értékelt Török László. Emlékeztetett, 12 éves volt, amikor kitört a forradalom. „Azt láttuk, hogy irtó rossz helyen vagyunk. Ekkor történtek a padlásleseprések, a kulákproblémák. Ezt suttogták a szüleink, meg az ismerőseink. Abban a világban éltünk, amelyben örök félelem van" – emlékezett.
Bíró Blanka, Kiss Előd-Gergely
kronika.ro
Erdély.ma

A magyar forradalom és nemzeti szabadságharc hatása Háromszéken (Ötvenhat Erdélyben)
„Az 1956-os forradalom Magyarországot a XX. században páratlan világpolitikai szerephez juttatta. Ugyanakkor soha olyan nyilvánvaló nem volt, mint azokban a drámai hetekben, hogy sorsa, jövője döntő mértékben a világpolitikától, elsősorban az erőviszonyoktól, a nagyhatalmak között folyó küzdelmektől és egyezkedésektől függ. (…) A kelet–nyugati viszony ötvenes évekbeli alakulásának vizsgálata azt mutatja, hogy minden amerikai propagandával, illetve kelet-európai várakozással szemben 1953–56 között a Szovjetunióban nem merült fel a csatlós országok „elengedésének” gondolata, amerikai, illetve nyugati részről pedig nem léteztek a térség felszabadítását célzó törekvések. (…) A magyarországi felkelés kirobbantása ezért nemcsak hogy nem állt az Egyesült Államok érdekében, hanem kifejezetten kellemetlenül érintette az amerikai vezetést, hiszen a budapesti események megzavarták és rövid időre visszavetették az addig oly ígéretes eredményeket hozó enyhülési folyamatot. Az amerikai kormányzat (…) politikájának kettős célkitűzését ebben az előre nem látott, válságos helyzetben sem volt hajlandó feladni: egyrészt arra törekedett, hogy a szovjet beavatkozás miatti kényszerű retorika minél kevésbé terhelje meg Moszkva és Washington viszonyát, másfelől viszont igyekezett a világ közvéleményét meggyőzni, miszerint Amerika nem nézi ölbe tett kézzel egy kelet-közép-európai nemzet szabadságküzdelmét. E két ellentétes érdek egyidejű érvényesítése érdekében az amerikai vezetők improvizatív lépésekre kényszerültek, közülük a leglátványosabb az volt, hogy a magyarkérdést október 28-án az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé utalták. Ott azonban valódi döntések nem a tanács üléseinek a nemzetközi közvélemény számára hangszerelt vitáiban születtek, hanem az amerikai, angol és francia képviselők színfalak mögötti titkos egyeztető tárgyalásain. (…) A második szovjet intervenciót követő nyugati passzivitás legfontosabb üzenete azok számára, akiknek sohasem voltak illúzióik, vagy akik most hajlandók voltak lemondani róluk, az volt, hogy minden ellenkező értelmű propaganda ellenére az 1945-ben létrejött európai status quo kölcsönös elismerésén alapuló kelet–nyugati érdekszférarendszer létezik, működik, és speciális automatizmusként határozza meg a kelet-közép-európai régió sorsát. (…) 1956-ban tehát nem volt esély a győzelemre, a magyar forradalom azonban ennek ellenére – vagy éppen ezért – a XX. századi magyar és egyetemes történelem egyik legkiemelkedőbb eseményének tekinthető. ” (Békés Csaba: Az 1956-os magyar forradalom a világpolitikában. 1956-os Intézet, 2006)
„…Moszkva feltételezett »imperialista törekvéseitől« és Budapest irredenta lépéseitől való félelem egészen 1989 decemberéig a román kommunizmus politikai kultúrájának legfőbb vonásai közé tartozik. S 1956 döntő szerepet játszott, hogy ezek a vonások rögzültek. A román kommunista elit azonnal elítélte a magyar forradalmat, és biztosította a szovjeteket a román kommunisták erős lojalitásáról. Az 1956-os lengyelországi és magyarországi események végül is hozzájárultak ahhoz, hogy a román sztálinista vezető, Gheorghiu-Dej megőrizze személyes hatalmát és megszabaduljon a desztalinizáció rémétől. A román kommunisták gyors intézkedéseikkel megakadályozták a szabad információáramlást, és elkerülték, hogy a magyarországi események igazi jelentősége köztudottá váljék. (…) A Román Munkáspárt habozás nélkül a szovjetek oldalára állt, és felajánlotta azonnali támogatását. Gheorghiu-Dej a Politikai Büró 1956. december 1-jei ülésén büszkén jelentette ki: »Boldogan állapítjuk meg, hogy nemcsak passzív nézőként követtük a magyarországi eseményeket. Közvetlenül is érdekeltek voltunk abban, hogy az események a magyar nép és a magyarországi szocializmus jövője, valamint táborunk érdekei szerint alakuljanak. Nemcsak passzívan vártuk és néztük, hogy a Szovjetunió lehetőségei szerint megoldja a helyzetet, hanem sokat is segítettünk«.”(Dragoş Petrescu: 1956 mint identitásformáló tapasztalat. A román kommunisták esete. Emlékkönyv, 1956, 2006–2007, 177–200. oldal)
A magyar forradalom kitörésének hatvanadik évfordulóján először közöljük a szervezkedésekben részt vevő háromszékiek teljességre törekvő névsorát!
Baróton a Petőfi Sándor utcai 1956-os emlékműnél felállított kopjafán ötvennyolc név hirdeti az erdővidékiek szabadságszeretetét. Az ötvennyolc politikai elítéltet a Kolozsvári és a Nagyváradi Katonai Törvényszék összesen 383 év börtönbüntetéssel sújtotta. Az ötvennyolc név között olvasható Kovács János, Moyses Márton és Józsa Csaba egykori baróti gimnazista neve – a csoportban részt vevő negyedik diák, Bíró Benjámin csíkszentdomokosi származású, az ő nevét a Hargita megyei ötvenhatos elítéltek névsorában tartják számon! – jelzéseként annak: a négy tizenöt-tizenhat éves diák az 1956-os magyar forradalomhoz kapcsolódó együttérzés jeleként az egyik legnagyszerűbb hőstettet hajtotta végre: 1956. november 12-ről 13-ra virradó éjszaka a Bihar megyei Érkörtvélyesnél megpróbáltak átszökni a román–magyar határon, hogy segítsenek a forradalmároknak az iszonyatos szovjet túlerővel szemben vívott harcban! Bíró Benjáminnak és Józsa Csabának sikerült, míg Moyses Márton – a csoport szellemi vezetője, az ötlet megfogalmazója – és Kovács János eltévedt, s amikor látták, hogy időközben megerősítették a román határ őrzését, visszafordultak, majd megszenvedték a baróti középiskolából való kirúgás drámai következményeit. A négy gyerek – a spártai Leonidász király örök érvényű kijelentésének 20. századi értelmezését adva – „megcselekedték, amit megkövetelt a haza”! A négy baróti gimnazista egy pillanatig sem számolt azzal, hogy a riadókészültségbe helyezett román határőrség, ha elkapja őket, vagy csak észreveszik, hogy a határon próbálnak átszökni, a tűzparancs jegyében, könyörtelenül agyonlövi! Szerencsére a sepsiszentgyörgyi rajoni Securitate sem mozgósította a határőrséget: el sem tudták képzelni, hogy a négy diák nem a háromszéki hegyekbe, hanem a román-magyar határ felé szökik! Bíró Benjámin, Józsa Csaba, Kovács János és Moyses Márton tette így kap történelmi hátszelet!
Háromszéki szervezkedések
A hatvan évvel ezelőtti történések összegzése során akár erdélyi magyar, valamint a székelyföldi székek szerinti karakterológia sajátosságait is ki lehetne mutatni. Amíg a mindig óvatosabb Udvarhelyszéken alig került sor szervezkedésre, az 1848–49-es önvédelmi harc emlékeit nemzedékről nemzedékre féltett örökségként továbbadó Háromszéken, az 1764. évi Siculucidium drámáját megélő Csík-, Gyergyó-, Kászonszékben, Székelyföld fővárosában, Marosvásárhelyen, az egykori Marosszékben már a magyar forradalom kitörésének másnapján, 1956. október 24-én Szovátán Kelemen Imre vezetésével fegyveres szervezkedési kísérletre került sor. (A már-már gyermeki naivsággal végrehajtott búzaházi pisztolyvásárlás – az a tervük, hogy a magyar forradalom hatására már nem akartak repülőgép eltérítésével Bécsbe szökni, hanem a Szováta környéki hegyekben fegyveres ellenállást szerveznek – azért érdekes, mert a magyar forradalom vérbe fojtása után hasonló módon képzelte el a „létező szocializmus” elleni küzdelmet a tizenhat év börtönbüntetésre ítélt Varró János egyetemi tanársegéd és a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetségének több tagja.) A magyar forradalom leverését követő romániai retorzió első áldozatainak egyike is háromszéki volt: 1956. december 21-én tartóztatták le a Nagybaconban 1928. december 1-jén született Boda Gyula gazdálkodót. A Magyar Autonóm Tartomány Katonai Ügyészsége nyilvános izgatás vádjával állította hadbíróság elé, mert „a magyar ellenforradalom napjaiban a néptanácsnál román-, szovjet- és kommunistaellenes kijelentéseket tett”. Gyorsított eljárással – akárcsak a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet hallgatóit, Balázs Imrét és Tirnován Vidét – négy év börtönbüntetésre ítélték. Jilaván, Szamosújváron és a Duna-delta poklaiban raboskodott. Szabadulása után Nagybaconban és Baróton dolgozott.
Háromszéken a felsőcsernátoni Gyárfás Ferencet, Bajkó Ferencet és Tóth Sándort „közcsendháborítás, szövetkezés és izgatás” vádjával állították hadbíróság elé, az ugyancsak felsőcsernátoni Bajkó Ferencet, a kézdialbisi Vén Zoltánt és Vizsuly Györgyöt „közcsendháborítást célzó szövetkezés” vádjával. A Székely Ifjak Társasága tagjaiként Szalay Attilát 18, Szabó Lajost 15, Gyertyánosi Gábort 12, Bordás Attilát 12, Gyertyánosi Csabát és Jancsó Csabát 10, Jancsó Sándort 8, Sándor Csabát 7, Molnár Bélát 6 év börtönbüntetéssel sújtották, Berszán Mihály, Demeter Szabolcs és Szász Farkas pedig több hónapig tartó vizsgálati fogságot szenvedett. Az ő „bűnük” az volt, hogy 1957. március 15-én koszorút helyeztek el a Sepsiszentgyörgy központjában, az Erzsébet parkban lévő 1848–49-es hősök emlékművére. 1958. március 15-én is megpróbálták, de akkor már a Securitate felkészült a „fogadásukra”, egy részüket azon éjszaka, a csoport többi tagját március 18-a és 30-a között letartóztatták. A „székely mikós” diákok egy része még kiskorú volt, így a büntetésük első felét a kiskorúak Ocnele Mari-i börtönében töltötték. Amikor betöltötték a 18. életévüket, átszállították a hírhedt jilavai tranzitbörtönbe, hogy ismerkedjenek a felnőtt romániai politikai börtönök világával is.
A tizennyolc év börtönbüntetésre ítélt Szalay Attila 1959 augusztusában a szamosújvári börtönben rabtársai karjai között, máig tisztázatlan körülmények között hunyt el. Egykori lakóházára 2003-ban a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szövetsége emléktáblát helyezett el: „E házban lakott a kommunizmus áldozataként a szamosújvári rabtemetőben jeltelen sírban nyugvó SZALAY ATTILA, 1930–1959.” A görög sorstragédiákat idéző, mindössze huszonkilenc évre szabott élete kísértetiesen emlékeztet a Moyses Mártonéra, aki huszonkilenc éves korában halt tűzhalált. Önálló kötetben mutatom be majd a sok-sok rejtélyt és a Székely Mikó Kollégium legújabb kori történetére vonatkozóan fontos információkat tartalmazó periratot. Nagyon remélem, sikerül pontos adatokat találnom Szalay Attila rejtélyes halálával kapcsolatosan. Romániában minden területen működött a „kettős könyvelés” íratlan törvénye!
Sepsiszentgyörgyön alakult a Kossuth Kör, amely az 1956-os magyar forradalom előkészítésében meghatározó szerepet vállaló Petőfi Körre emlékeztet. A perben Nagy Lászlót 20, Erőss János tanárt 15, Csákány Zsigmondot 12, Bende (Tompa) Editet 7 év börtönbüntetésre ítélték. Az ozsdolai Szígyártó Domokos (1933–1959) a környező hegyekben bujkáló, 1951 és 1955 közötti fegyveres és rendszerellenes gerillaharcot folytató Pusztai Ferenc, Dézsi Dénes és Máthé György (Jeges) küzdelmét folytatta – azok likvidálása után. Kétszer belőtt Pusztaiék legádázabb ellensége és végzete, Boros Lajos ozsdolai néptanácselnök, illetve párttitkár házába (róla írta Kovács György minden idők egyik leghiteltelenebb és az írói megalkuvás csimborasszójaként emlegetett regényét Ozsdola leánya címmel! – T. Z.), de a golyók célt tévesztettek, nem találták el. 1958. augusztus 22-én tartóztatták le négy támogató társával együtt. A Securitate sajátos forgatókönyve szerint a gyilkossági kísérletet csak szervezkedés előzhette meg! Szígyártó Domokost „terrorista bűncselekmény” vádjával halálra ítélték, és 1959. április 20-án 14 óra 30 perc és 15 óra között a szamosújvári börtönben kivégezték. A másodrendű vádlott Finna Dávidot (1933–1995) életfogytiglani kényszermunkára ítélték. A börtönben az elméje elborult. László Anna (1907–1983) harmadrendű vádlottat tizenöt év fogházbüntetésre, Tibesz Ágoston (1902–1990) negyedrendű vádlottat tíz év kényszermunkára ítélték. A minden írói képzeletet felülmúló, nyolc vaskos kötetből álló perirat Háromszék és Ozsdola 1950-es évekbeli történetének egyik leghitelesebb dokumentuma. A román kommunista diktatúra elnyomó gépezete egy diktátorért, Ozsdola községnek elképzelhetetlenül sokat ártó apparatcsikért öt székely családot – a szó valódi értelmében – likvidált! Ráadásként a Sepsiszentgyörgyön letelepedő, „hősnek” kikiáltott „Ozsdola leánya” életét is – a közösség jogos megvetésétől kísérve – tönkretette.
Néhány napig Torja volt a Szoboszlai-féle szervezkedés központja
Azért is különleges Szígyártó Domokos magányos forradalma, mert a krisztusi korban, 33 évesen, 1958. szeptember 1-jén kivégzett Szoboszlai Aladár, akkor temessági plébános a magyar forradalom hatására 1956. október 26-a és november 2-a között az általa létrehozott Keresztény Dolgozók Pártjának – amelynek feladata lett volna 1956. október 28-án az államcsíny végrehajtása, a bukaresti stratégiai pontok elfoglalása – „főhadiszállását” a háromszéki Torján, Ábrahám Árpád (1914–1958) plébániáján rendezte be. Elképzeléseit részben a felső-háromszéki szökevényekre, köztük Szígyártó Domokosra is alapozta. Szoboszlai Aladár a sikertelen október 28-i államcsínykísérlet után úgy látta: a magyar forradalmat hamarosan vérbe fojtják. Ezért báró Huszár Józseffel úgy döntött: visszavonulnak Aradra. (Magyar–román konföderációs tervezetében Aradot jelölte meg az új államalakulat fővárosaként – T. Z.)
November 2-án délután Sepsiszentgyörgyön a vasútállomás környékén a belügyi alakulatok razziát tartottak. Az utolsó pillanatban a Pataki Zoltán keramikustól kapott riasztópisztolyt az Olt hídjáról beledobták az Olt vizébe. Pataki Zoltánt a riasztópisztoly átadásáért huszonöt év kényszermunkára ítélték. A szervezkedés mintegy kétszáz tagjának letartóztatása idején belügyi katonai egység napokon át kutatott Sepsiszentgyörgyön alul az Olt vizében: megtalálták a riasztópisztolyt! Ez volt az egyik bűnjel a „fegyveres államellenes összeesküvés, államcsíny” vádjának megfogalmazásakor. A Szoboszlai-féle szervezkedésben való részvételükért a háromszékiek hozták a legtöbb áldozatot: a Sepsibükszádon 1914. február 16-án született torjai plébánost és a Gyergyószentmiklóson 1915. június 4-én született, de Kézdivásárhelyen ügyvédként dolgozó Kónya István Bélát halálra ítélték, és 1958. szeptember 1-jén 23 és 24 óra között a Securitatate temesvári börtönében kivégezték. Baróthi Pál földművest – Altorján született 1911. december 11-én; 1956. október végén arra vállalkozott, hogy Bukarestbe utazik, felkeresi Constantin Drăgăniţă alezredest, a caracali tankezred parancsnokát, s az ő segítségével annyi fegyvert és lőszert szerez, hogy megtámadhassák a sepsiszentgyörgyi és berecki fegyverraktárakat – életfogytiglani kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Lőrincz Károly Sándor torjai tisztviselőt (1928. december 12-én született Torján), mert szem- és fültanúja volt annak, hogy Szoboszlai Aladár a torjai plébánián kijelentette: Romániában is a magyarországihoz hasonló fegyveres lázadást kell kirobbantani, s elmulasztotta a feljelentést, ugyanakkor ő hívta Kónya István Béla ügyvédet Kézdivásárhelyről Torjára az 1956. október 28-i tervezett államcsíny ügyében, huszonöt év kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Bulárka István gépészt (1920. február 2-án született Alsócsernátonban) huszonhárom év kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték, mert Szoboszlai Aladár elképzelése szerint 1956. október 28-án Kónya István Béla és Bulárka István Kézdivásárhelyen a magyarországihoz hasonló fegyveres lázadást robbantott volna ki. Sem a tervezett október 28-i bukaresti államcsínyre, sem a kézdivásárhelyi, naivan elképzelt „fegyveres lázadás”-ra nem került sor! Szörcsey Elek földművest (1890. szeptember 17-én született Szörcsén) azért ítélték tíz év fegyházra, mert 200 lejjel támogatta Szoboszlai Aladár szervezkedését. Szörcsey Elek a Szoboszlai-per tizenegyedik áldozata: betegesen félt attól, hogy a börtönben éhen hal, ezért az utolsó tárgyalás után a felesége által átadott csomagból úgy jóllakott, hogy bélcsavarodásban halt meg.
Dr. Vajna László ügyvédet (1923. február 1-jén született Kovásznán), a rendkívül óvatos jogászt azért ítélték el nyolc év kényszermunkára, mert a Duna menti konföderáció kérdéséről beszélt kézdivásárhelyi barátjának, Bokor Ernőnek (őt nem ítélték el!), és ha időközben nem adja el az írógépét, Bokor Ernő a magyar forradalom idején rendszerellenes röpiratokat gépelt volna. Mindezt elmulasztotta jelenteni a Securitaténak.
Farkas Pál kézdivásárhelyi magyartanárt (1924. május 24-én született Torján) szintén nyolc év fegyházbüntetésre ítélték, mert 1956. október végén felkereste Torján lakó szüleit, Ábrahám Árpád plébános sétára hívta, ahol a Szoboszlai-féle titkos szervezkedésről beszélt; megbízható emberekre van szükség, és ezek egyike lenne Farkas Pál. Bár másnap közölte, hogy nem vesz részt a szervezkedésben, a feljelentés elmulasztása miatt elítélték.
Kovács Balázs szentkatolnai plébános (1885. október 9-én született Csíkverebesen) a legidősebb, 73 éves vádlott volt. Kónya István továbbította számára Szoboszlai Aladár kérését: jelöljön ki tíz megbízható szentkatolnai embert, akik tagjai lehetnek a konspiratív szervezetnek, és akik részt vehetnek az államellenes összeesküvésben. Bár Kovács Balázs visszautasította a felkérést, a Macskási Pál vezette hadbírói testület – mint egy abszurd Páskándi-drámában – azt állította: a 73 éves papot beszervezték. Négy év kényszermunkára ítélték.
Pál Gyula római katolikus plébánost (1901. november 14-én született Kézdiszentléleken) azért ítélték hat év fegyházbüntetésre, mert 1956 novemberében Ábrahám Árpád beszélt arról, hogy Szoboszlai Aladár Torján járt, ismertette a Keresztény Dolgozók Pártja programját és kiáltványát. A szervezet célja: „a népi demokratikus rendszer erőszakos megdöntése és a kapitalista rendszer visszaállítása”. A vádirat szerint: Pál Gyula helyeselte a népi demokratikus rendszer megdöntését, és minél több pap beszervezését javasolta, az esztelneki kolostorban hatvan szerzetes és pap tartózkodik, közülük sokat be lehetne szervezni.
Kosza József (1912. június 2-án született Csíkjenőfalván) ozsdolai plébános volt. Már 1953. szeptember 3-án letartóztatták, a brassói börtönben tartották vizsgálati fogságban, mert segítette Pusztai Ferenc, Dézsi Dénes, Máthé György (Jeges) szökevényeket. A vádirat szerint Szoboszlai arra kérte, vegye fel a kapcsolatot a felső-háromszéki szökevényekkel. Hiába bizonyította, hogy a szökevények már régen halottak, feljelentés elmulasztásáért tíz év fegyházbüntetésre ítélték. Ráduly István plébánost (1910. július 29-én született Oltszem községben, 1944 májusától bözödújfalusi plébánosként úgy védte a székely szombatosokat, hogy egyre-másra állította ki a keresztleveleket, hogy kimentse őket a marosvásárhelyi gettóból) azért ítélték huszonkét év kényszermunkára, mert a legkegyetlenebb kínzások ellenére sem tudták rávenni a gyónási titok megszegésére. A vád szerint Szoboszlai meggyónta neki, hogy „ellenforradalmi szervezetet” hozott létre, és arra kérte, a titkos nyomda számára szerezzen különböző betűtípusokat, hogy sokszorosítani tudják a Keresztény Dolgozók Pártja programját és kiáltványát. A vallatás során arra akarták kényszeríteni: ha az állam érdekei úgy kívánják, a gyónási titkot meg kell szegni! Nem szegte meg! Öt éven át a hírhedt jilavai börtön vizes cellájában és állandóan bilincsben tartották. Közvetlenül a cella alatt folyt a kanális szennyvize, a plafonról csepegett a pára. Hátralévő életére megnyomorodott. Ráduly Géza gelencei plébános (1921. december 15-én született Kézdiszentléleken) teljes mértékben egyetértett Szoboszlai Aladár terveivel: „Egyetértettem egy ilyen párt létrehozásával, mivel elégedetlen voltam a jelenlegi rendszerrel, amely materialista ideológián alapszik, és bizonyos jelenségeket egészen másként értelmez, mint az egyház.” Hazaárulás vádjával – négy vádlott társával együtt – életfogytiglani kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték. A magyar forradalom eszméinek hatására alakult az erdőfülei Fosztó-csoport. Tagjai: Fosztó József, Bedő Dénes, Boda Gyula, Boga Gábor, Fosztó Zoltán és Czell Benjámin református lelkész. A kézdiszentléleki csoport tagjait – Bálint Károly Kálmánt, Fábián Kálmánt, Fábián Vincét, Kozma Gábort, Finta Zoltánt, Kovács Bernátot – 1959. szeptember 4-e és november 8-a között tartóztatták le fegyveres szervezkedés vádjával és azért, mert egyetértettek a magyar „ellenforradalommal”. Fábián Ignácot 12, Kovács Bernátot 7, Bálint Károly Kálmánt öt év börtönbüntetésre ítélték. Fehér Szarvasok néven a Székely Mikó Kollégium volt diákjai, Préda Imre, Czompók Ibolya és Daragics Rozália „rendszerellenes” szervezetet hoztak létre, 1961. március 15-én, akárcsak a Székely Ifjak Társasága tagjai, az Erzsébet parkban meg akarták koszorúzni az 1848–49-es hősök emlékművét. (folytatjuk)
Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Főhajtás 1956 áldozatai előtt a sétatéri emlékműnél
Súlyos ítéletek és nehéz börtönévek a szabadságvágyért
A sétatéri 1956-os emlékműhöz várják október 23-án, szombaton Kolozsváron mindazokat, akik tiszteletüket szeretnék kifejezni a 60 évvel ezelőtt zajló forradalom és szabadságharc hősei előtt.
A központi megemlékezésen ünnepi beszédet mond Kántor Lajos akadémikus, a Kolozsvár Társaság elnöke, Dávid Gyula irodalomtörténész, 1956-os elítélt és Horváth Anna kolozsvári polgár. Kolozsváron október 12-től tartó nagyszabású rendezvény-sorozzattal emlékezik meg az 1956 októberében, Budapesten békés tüntetéssel kezdődő, majd az egész országra kiterjedő forradalomra, valamint annak romániai vonatkozásaira partnereivel a Kincses Kolozsvár Egyesület. A november 21-ig tartó rendezvénysorozat október 23-i programját lapunk 16. oldalán olvashatják. A nemzeti ünnep alkalmával újabb külön melléklettel jelentkezünk, amelyben erdélyi ötvenhatos elítéltek, a sepsiszentgyörgyi Jancsó Csaba és Váncsa Árpád mesélnek kálváriájukról.

2016. október 24.
Akik történelmet írtak
Szabadságszobor-emlékplakettel és emléklappal tüntette ki az RMDSZ az 1956-os forradalom és szabadságharc erdélyi résztvevőit – legtöbben, 22-en Háromszéken élnek még a magyar ’56 és általában a totalitárius rendszerek ellen szóval vagy tettekkel hatvan évvel ezelőtt lázadók közül.
„Hatvan évvel ezelőtt a pesti srácok reménységet mutattak, amely a környező országokra is átsugárzott. Erdélyben is sokan szavukat emelték a totalitárius rendszer ellen – önök, akiket a kommunista rendszer megtorlása sújtott, történelmet írtak” – mondta a Kommunista Diktatúra Áldozatainak Emlékházában tartott tegnapi ünnepség felvezetőjében Sztakics Éva, Sepsiszentgyörgy alpolgármestere. Ismertette, az RMDSZ ügyvezető elnöksége kezdeményezésére az erdélyi ’56-osokat Szabadságszobor-emlékplakettel és emléklappal tüntetik ki.
A hatvan évvel ezelőtt Háromszéken történteket egy, az RMDSZ által készíttetett filmen Bordás Attila, Jancsó Csaba és Józsa Árpád Csaba elevenítette fel. Történetük döbbenetet váltott ki Magyarország bukaresti nagykövetében: Zákonyi Botond felelevenítette, négy évtizeden át – hiszen a Kádár-rendszert az ’56-os megtorlás hozta létre – Magyarországon a 20. század kommunistaellenes forradalmáról beszélni sem szabadott, még 1989-ben, amikor ő érettségizett, akkor is a legszigorúbb tabu volt. Az elmúlt negyedszázadban az immár szabadon elmondható emlékek gazdaggá tették ’56 irodalmát, mostanra kezd letisztulni, miért is oly fontos ünnepe október 23-a a magyarságnak. Ezek a dolgok csak úgy kerülhetnek a helyükre, ha felismerjük: azoknak köszönhető, akik bátrak voltak – mondta. Kiemelte: ’56 nemcsak magyar történet, nemcsak nemzeti forradalom, hanem van egy univerzális üzenete is, ’56 pozitív hatását pedig meg kell ismertetni minél több nem magyar emberrel is. Antal Árpád polgármester szintén a háromszéki ’56-ot bemutató filmre reflektált beszédében: azt mondta, ezt a filmet minden középiskolás diáknak látnia kell, akárcsak – miként alapításakor megfogalmazták – a Kommunista Diktatúra Áldozatainak Emlékházát is. Szerencsésnek nevezte magát, amiért a lázadó ifjúkor őt már egy szabad világban érte, különben ő is ott ülne az elnyomás ellen lázadók között, mondta, akiket arra biztatott, legyenek büszkék magukra. „Önök nyertek, nem a szovjet tankok, és nem is a magyarellenes román hatalom, mert arra köteleznek bennünket, hogy az Önök eszmeiségét kövessük” – fogalmazta meg.
A Szabadságszobor-emlékplakettet és emléklapot csak néhányan tudták tegnap átvenni, sokan a kitüntetettek közül betegség miatt nem jelenhettek meg, az erdővidékieknek otthoni ünnepségükön kellett részt venniük, páran magyarországi meghívásnak kellett eleget tenniük. A kitüntettek névsora azonban mindenképp ide kívánkozik: Aczél Ferenc, Albert Mihály, Bede István, Bedő Gábor, Bordás Attila, Csobotár István, Fazakas Sándor, Fülöp János, Gyertyánosi Csaba, Jancsó Csaba, Józsa Árpád Csaba, Kósa Bálint, Máthé József, Oláh János, Pap Mihály, Puskás Attila, Sándor Csaba, Szőcs József, Török István, Török József, Váncsa Árpád, Zsók László. Nevükben Török József mondott köszönetet, kiemelve: kitüntetés számukra az emlékplakett és az emléklap.
Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy)