"A szatmárnémeti Caritas 2002-ben összesen 881 gyermeket és fiatalt támogatott. Az utcagyerekek számára működo központokban Szatmáron és Nagybányán 130 gyermekkel foglalkoztak.Az erdődi, túrterebesi, sárközi, csedregi, szakaszi, mikolai, petei, apai, színfalusi, felsőboldádi, krasznasándorfalvai szociális óvodákat naponta 315 gyermek látogatta. Az erdődi, túrterebesi és sárközi tanulóházakat 202 gyermek, a szatmárnémeti, nagykárolyi és nagybányai speciális óvodákat pedig összesen 42 gyermek látogatta. A Szent József Rehabilitációs Központban 149 fogyatékos gyermek részesült folyamatos speciális kezelésben. Az alsóhomoródi Gyöngy Integrációs Központban az év folyamán összesen 288 fiatalt fogadtak.A szatmárnémeti, nagybányai és nagykárolyi gyógyszertárakban összesen 49 926 esetben osztottak ki ingyen és kedvezményesen gyógyszert. A szatmári egyházmegyében nyolc otthoni beteggondozó központ működik az idősek számára: Szatmárnémetiben, Erdődön, Mezőpetriben, Alsóhomoródon, Felsővisón, Nagybányán, Nagykárolyban és Máramarosszigeten. Ezekben a központokban 2002-ben 968 idős beteget részesítettek kezelésben, 27 799-szor szálltak ki házhoz, 2589 gyógyászati segédeszközt kölcsönöztek. A három szociális konyhán (Szatmárnémetiben, Nagykárolyban és Nagybányán) összesen 130 idős embernek biztosítottak kétfogásos, meleg ebédet. A szatmárnémeti Szent Jakab Idősnapköziben összesen 23 időst láttak el. A refugiumban 21 bántalmazott édesanya és 69 bántalmazott gyerek talált biztos menedékre./A 2002-es év adatokban a szatmári Caritasnál. = Vasárnap (Kolozsvár), márc. 30./"

Haraszti Mária Magyarországról, Pilisszántóról indult gyalogos zarándokútjára Csíksomlyóig, ahova harminchárom napi zarándoklat és több mint hétszáz kilométernyi út megtétele után május 22-én érkezett meg. A pilisszántói kápolnában, melyet Makovecz Imre tervezett, látható a napkorongba öltözött Nagyasszonyunk, Babba Mária. A két szenthely összekötése ez a zarándokút, nyugatról keletre, és nem fordítva, a középkor – Szent Jakab-zarándokút – hagyományai szerint. Haraszti Mária 51 éves, nyugdíjas vegyész, aki Budaházy György, az utóbbi magyarországi tüntetések egyik szervezőjének édesanyja. Haraszti Mária hitvallása, Krisztus szavait idézve: aki hisz, annak minden lehetséges. Zarándokútjának egyik fontos célja a hit erősítése. Hinni Istenben és a nemzetben. „Gyönyörűség volt beleolvadni Erdély tájaiba, fogadni az emberek vendégszeretetét, és adni egy kis hitmagot, amennyi tőlem tellett. ” /(bbj): Hit által minden lehetséges. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), máj. 23./

Megjelent P. Benedek Fidél: Ferences kolostorok és templomok. II. kötet Csíksomlyó, Kaplony, Szászváros és az erdélyi Szent Jakab-kápolnák /Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2008/ Sajtó alá rendezte és az előszót írta Sas Péter. P. Benedek Fidél /1907-1979/ történetírói kutatómunkája során megírta az egykori ferences kolostorok történetét, amely gazdag kézirathagyatékában maradt, és amelynek első kötete Ferences kolostorok címen 2005-ben jelent meg kiadónál. A második kötet magában foglalja a csíksomlyói ferences kolostorról szóló tanulmányát, hatalmas jegyzetanyaggal, az ugyancsak csíksomlyói Szent Mihály-kápolna leírását, ezenkívül eddig ismeretlen adatokkal bővíti a kaplonyi és a szászvárosi ferences templom, valamint a kolozsvári, a mai főtéren egykor létezett Szent Jakab-kápolna alapításának, illetve építésének történetét. /Új könyv. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 4./

Megjelent P. Benedek Fidél: Ferences kolostorok és templomok. II. kötet Csíksomlyó, Kaplony, Szászváros és az erdélyi Szent Jakab-kápolnák /Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda/ Sajtó alá rendezte és az előszót írta Sas PéterP. Benedek Fidél megírta az egykori ferences kolostorok történetét, amely gazdag kézirathagyatékában maradt, és amelynek első kötete Ferences kolostorok címen 2005-ben jelent meg. /Új könyv. = Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 5./

Kakucs Lajos Németországban élő történész úgy kutatja új hazája egy-egy régiójának múltját, hogy közben szülőföldje történetének feltárásán is dolgozik. A bánsági sváb céhek adatainak feldolgozása közben a régió magyarságának múltját is napvilágra hozza. Kakucs Lajos Nyárádremetéről indult, majd Szováta, Kolozsvár, Temesvár után 1985-ben Németországban telepedett le. Számos tanulmánykötet, tudományos kiadvány szerzője. Szülőfaluja iránti tiszteletből megírta Nyárádremete monográfiáját. A temesvári Bánsági Múzeumban tíz évet dolgozott, közben kijegyzetelte, összegyűjtötte mindazt, ami Bánság gazdasági történetét illeti és az ott élő magyarság kulturális történetére vonatkozik. Abban az időben írta meg a doktori dolgozatát Bánsági kapitalista mezőgazdaság a 19. század folyamán címmel, ami később, 1998-ban látott napvilágot román nyelven, egy magyar nyelvű változata pedig előkészületben van. Kakucsnak nagy előnye volt, hogy a régi temesvári múzeum, az első világháború után nem rendelkezett magyar nyelvű munkatárssal, a raktárakban felhalmozódott kincsekhez a román kollégák nem nyúltak hozzá. Kakucs azokból az elfekvő értékekből szervezett kiállítássorozatot, amelyek közül néhány, a bánsági falupecsétek és a bánsági céhek történetére vonatkozó, valóságos nemzetközi hírnevet szerzett. A bánsági céhtörténet kutatását folytatta, ennek eredménye a Mesterségek, céhek és iparfejlődés a Bánságban 1717-1918 között /Szeged, 2008/ című könyve, ez most románul is megjelenik Temesváron. Kakucs megírta Szent Jakab történetét Európában és a magyaroknak a Santiago de Compostella, tehát a spanyolországi Szent Jakab templomhoz történő zarándoklatának könyvét, amely német és magyar változatban is megjelent. A német nyelvű változat szemináriumanyag lett a müncheni tudományegyetemen, a magyar pedig a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Ezzel párhuzamosan gyűjtötte az anyagot szülőfalujára vonatkozóan. Dr. Birtók Ferenccel eleinte úgy tervezték, közösen írják meg, később ő egy részét, saját kutatásait nyilvánosságra hozta. /Dr. Birtók Kovács Ferenc: Nyárádremete monográfiája /Státus Kiadó, Csíkszereda/ Kakucs folytatta a kutatást, idén ő is kiadta Nyárádremete monográfiáját /Mentor Könyvkiadó, Marosvásárhely/. Dr. Kakucs Lajos (sz. Nyárádremete, 1944) történész, a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagja. Magyar, román és német nyelven közölt kulturális és gazdasági tárgyú tanulmányokat. /Antal Erika: Nyugaton – kelet vonzásában. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 7./

Sas Péter budapesti művelődéstörténész szeptember 28-án tartott előadásával zárult a Gyulafehérvári Főegyházmegye által tavaly meghirdetett Millenniumi Év Kolozsváron. Kovács Sándor főesperes elmondta, helyi szinten a millenniumi év legjelentősebb megvalósítása Márton Áron szobrának a felállítása volt a 660 esztendős templom kertjében. Felújították többek között a Katolikus Egyetemi Lelkészség székhelyét, a Szent Mihály-templom órája pedig újból mutatja az időt. Elkezdődtek a Donát utcai templom befejezési munkálatai. Sas Péter előadásában kitért a Szent Mihály-templom és a Szent Jakab kápolna felújítására is. /Nagy-Hintós Diana: Lezárult Kolozsváron a Millenniumi Év. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 29./

Románia és Moldova köztársaság katolikus érsekeinek és püspökeinek jelenlétében, október 5-én Szatmárnémetiben, a római katolikus püspöki palotában megkezdődött a Romániai Katolikus Püspökkari Konferencia. A találkozóra eljött Dr. Francesco-Javier Lozano apostoli nuncius is. A konferencia idején 18 órától szentmiséket tartanak: a Székesegyházban magyar nyelven dr. Jakubinyi György-Miklós érsek celebrálásával. A Szatmárnémeti Caritas Szent Jakab Idősek Napközijében a nunciusnak bemutatták a Szatmárnémeti Caritas működését, majd megtekintették a nemrég visszakapott Zárda-épületet, végül a Páli Szent Vincéről nevezett Szatmári Irgalmas Nővérek számoltak be tevékenységükről. /Püspökkari konferencia. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), okt. 6./

Út a lélek kapujához
Érdekes, izgalmas, tanulságos élményt ígér a ma esti Lélekhez a kulcs című rendezvény, amelynek helyszíne a Kultúrpalota kisterme lesz. A 19 órakor kezdődő párbeszédet Kiss Ulrich jezsuita szerzetes, a Jezsuita Róma Szakkollégium rektora, ismert közgazdász, televízió- és rádióműsorok gyakori szereplője vezeti. Beszélgetőpartnere a marosvásárhelyi származású Tolvaly Ferenc író, filmrendező, vállalkozó, aki szerdán és csütörtökön este mutatta be öt lélekkalandregényből álló sorozatát szülővárosában is. Az öt világvallást felölelő regényfolyam egy keresztény zarándokúton (Szent Jakab útján – El Camino) indul, és Granadában a célba érés regényével zárul. A köztes állomások a Kailásza, a keleti vallások szent hegye Tibetben, az iszlám szent helyei, a Gangesz partja, ahol a lélek kapujában érzi magát a szerző, akinek útja szefárd őseinek földjén ér véget. A főhős mindenik regényben más, és mégis a szerző különböző énjeit testesíti meg. Az út pedig a világ szent helyein át önmagához vezet vissza, a megtalált csenden, a lélek eszmélésén át a célba érkezéshez. Erről a magánemberként, filmesként, producerként átélt és regényekben megfogalmazott folyamatról szól a ma esti beszélgetés, amelyet érdekfeszítő lesz végigkövetni.
(b.) Népújság (Marosvásárhely)

Lélekkalandok
Világpolgár és életművész, otthon van Európában, de közben erdélyi gyökereiről sem akar megfeledkezni. Egyforma magabiztossággal mozog a kultúra és az üzlet világában. Filmrendező és üzletember, névjegykártyája szerint jelenleg az Első Európai Befektetési és Fejlesztési Zrt. vezérigazgatója. Tolvaly Ferenc írt verseket, tanulmánykötetet, trilógiát életrajzi vonatkozásokkal. Ifjúkori álmát megvalósítva bejárta a nagy világvallások meghatározó helyszíneit, s az ott szerzett élményeiről öt regényben számolt be. A sorozat bemutatására érkezett szülővárosába, Marosvásárhelyre. Vendéglátója Kiss Ulrich jezsuita szerzetes, a marosvásárhelyi rendház vezetője volt, akivel a Kultúrpalota kistermében folytatott hangulatos eszmecserét. Ezt megelőzően életéről, hitéről, világjáró útjairól és a szülőföld iránti szeretetéről beszélgettünk.
– Lélek-kalandregényeknek nevezi könyvsorozatát – a szerző szemszögéből mit fed ez a szokatlan szóösszetétel?
– Az öt világvallást felölelő regényfolyam, mondhatni kvintológia, egy keresztény zarándokúton indul, és a célba érkezés regényével (Lélekhez a kulcs) Granadában ér véget. Az első regény főszereplője a híres Szent Jakab zarándokúton (El Camino) a franciaországi Saint Jean Pied de Port-ban indul el, és Észak-Spanyolországon át jut el Santiago de Compostelába. A második kötetben körbejárja a keleti vallások szent hegyét, a Kailászát Tibetben. Ezt követően felkeresi az iszlám szent helyeit, majd az indiai Benáreszben, a Gangesz partján egy pillanatra úgy érzi magát, mintha a lélek kapujában állna, és végül megérkezik Granadába, ahonnan szefárd őseit elűzték.
– Az öt regénynek ugyanaz a személy a főhőse?
– Az El Camino – Az Út főszereplője egy Münchenben élő erdélyi származású marketingszakember, a Tibetben a Lélek című köteté egy erdélyi származású magyar borász, a Boszporusz felett a híd főszereplője egy erdélyi származású, Németországban élő agykutató, a Benáresz a kapu főhőse egy Münchenben élő, erdélyi származású magyar fényképész, a Lélekhez a kulcsé egy Magyarországon élő, erdélyi származású üzletember.
– Az öt közül melyik azonos a szerzővel?
– Mind az öt. Marosvásárhelyen születtem, 1974- ig, 17 éves koromig itt éltem. Legszebb éveimet a Bolyai Farkas középiskolában töltöttem. Sportosztályba jártam, Fülöp György, a briliáns tanár, edző volt az osztályfőnökünk, aki előtt ma is fejet hajtok. Nagyszerű tanáraim, kitűnő osztálytársaim voltak, öröm volt iskolába járni. A tizedik osztály utáni nyári szünidőben hagytuk el Erdélyt. Szüleimmel és húgommal "át- telepedtünk" Németországba. A kastli kolostor gimnáziumában érettségiztem, ahol Ulrich atya is tanult. A történelem és a magyar irodalom kivételével a legtöbb tantárgyat már németül oktatták. A középiskola elvégzése után az erlangen-nürnbergi egyetemen közgazdaságtant, filozófiát és teológiát hallgattam. Végül a Müncheni Filmakadémia filmrendező és forgatókönyvíró szakát végeztem. Dokumentumfilmeket, reklámfilmeket, játékfilmeket gyártottunk, írtam forgatókönyvet, rendeztem filmeket. 1989-ben a Gondviselés Magyarországra vezetett, ahol keletnémet menekültekről készítettünk dokumentumfilmet Otthonról hazafelé címmel, amelyet minden évben vetítenek a német közszolgálati televíziók. Már abban az évben létrehoztunk egy reklámügynökséget, s Münchenből a film- és televízióműsorok produkcióját is oda irányítottuk. Alapítója és vezérigazgatója voltam az első kereskedelmi televíziónak, a TV2-nek. Mindeközben írtam, és nagy álmomat, hogy az öt világvallásról regény- és filmsorozatot készítsek, soha nem adtam fel.
– A könyvek itt vannak; elkészültek a filmek is?
– Hármat láthatott már a közönség, a negyediken és ötödiken még dolgozom. Az 1984-ben megfogalmazott elképzeléstől számítva több mint harmincéves munka végére értem, ezért is hívott meg Ulrich atya, akit évtizedek óta tisztelek és barátomnak tartok.
– Mikor indult el az első zarándokútra?
– 2004-ben, a szent évben, 31 napi gyaloglás után, nagypénteken érkeztem meg Santiago de Compostelába. Az El Camino lényege azonban nem a megtett kilométerekben rejlik, hanem az a spirituális töltet a fontos, ami egyre mélyebben megérinti a zarándokot. Ha valaki az utolsó kilométereken rájön, hogy nem az út nehéz, a nehézség maga az út, már eljutott addig a pontig, ahol talán el tud indulni mélyen önmagába. Ha a Szent Jakab-katedrálisban ez valóban bekövetkezik, akkor próbálkozása sikerrel járt. Ha csak a vízhólyagok kezelésére összpontosít, akkor nem volt érdemes útra kelni. Indulás előtt barátaim azt tanácsolták, hogy vegyek egy pár jó cipőt, s naponta gyalogoljak benne egy-két kilométert. Egy másik jó barát viszont azt ajánlotta, hogy a keresztény misztikusokat olvassam, ami többet segít a megtett kilométereknél. Igaza volt. Ha az ember lélekben nem készül fel egy ilyen útra, azt a mély spirituális élményt, ami a zarándoklat lényege, nem tudja megtapasztalni.
– Miért vállalta a hosszú, kimerítő gyaloglást?
– Napjainkban az ember akkor fordul leginkább Istenhez, amikor valami baja van. Ha bármilyen kicsinység megzavarja a megszokott életét, akkor elkezd imádkozni, és néha még a templomba is betéved, remélve, hogy Isten megsegíti. A zarándokútra egy megrázkódtatás miatt indultam el, túl későn, hiszen már 1984-ben terveztem, hogy felkeresem az öt világvallás meghatározó helyszíneit. Arra voltam kíváncsi, ami összeköti őket. Az átjárás a vallások között szerintem észérvekkel nem feltárható, ez csak spirituális úton közelíthető meg. Végül azért indultam el, mert úgy éreztem, hogy elszakadtam önmagamtól. Fel kellett állnom vezérigazgatói székemből, és elgondolkodnom azon: hol is tartok életemben. Erre a számvetésre nyújtott lehetőséget a zarándokút, amelynek a végén úgy éreztem, hogy megérkeztem önmagamhoz.
– Az út könnyebbé tette-e, hogy lényeges változásokról dönteni tudjon?
– Természetesen az ember úgy tér haza, hogy átrendezi az életét. A reggeli kávé helyett teát fog inni, kevesebbet nézi a televíziót és többet olvas, gyakrabban jár templomba, mindennap részt vesz a reggeli vagy az esti misén. Csak néhányat említettem, de ezek is szinte kivitelezhetetlennek tűntek. Emlékszem, egyszer Ulrich atyát azzal kerestem fel, nincs elég időm arra, hogy naponta 30 percet imádkozzam. Érdeklődtem, hogy mit tegyek. Azt válaszolta: – Nem baj, Feri, akkor imádkozzál egy órát. Javaslata ellentmondásnak tűnik ugyan, de mégis segített. Az El Caminón sok szempontból terveztem átalakítani hétköznapjaimat, de a legnagyobb változás ott ment végbe, ahol nem is gondoltam. Az emberi kapcsolataimban. Fél éven belül elmaradtak azok a barátok, akikkel korábban szórakozni, sörözni jártam. A zarándokút után már nem voltam képes felületes fecsegésre pazarolni az időmet. Emiatt csak azok tartanak ki mellettem, akik valóban szeretnek, és akikkel mélyebb kapcsolatban álltam. Idővel ebben a lélekközösségben sokkal jobban éreztem magam, jobban tudtam a barátokra összpontosítani. A napi ima, a kétszer harminc perc is terhes volt eleinte, de lassan rájöttem, hogy milyen hatalmas kincs van a birtokomban. Az egész napot másképpen indítottam és fejeztem be, mint korábban.
A kincs, amit egy zarándokút után hazavisz az ember, egyszer csak elkezd saját életet élni, s a lelkünkben megfogant új ember egyre inkább kiszorítja a régit.
– És mégis egy keményebb próbatételre vállalkozott.
– Az El Caminónál sokkal nehezebb tibeti, 52 kilométeres zarándoklat 4500 méteren indul. Az út során körbejárjuk a Kailaszát, a keleti vallások szent helyét. A spirituális cél, a Halál Kapuja 6000 méter magasságban van. Valószínűleg azért, mert nincs levegő, nincs oxigén, az ember egy idő után azt sem érzékeli, hogy ki van körülötte. Már az út kezdetén is örültem, ha 10-12 lépést meg tudtam tenni, majd megálltam és megpróbáltam "összegyűjteni" a környezetemben levő oxigénmolekulákat, hogy tovább haladhassak. A saját vizemet sem bírtam vinni. Egy kolostorban kértünk segítséget. 16 éves szerzetes cipelte a teljes poggyászunkat, ami több mint 25 kiló volt, mert közben filmet is forgattunk. A felszerelésünkkel úgy elszaladt, hogy csak a Halál Kapujában találkoztunk. Szerencsénkre a kamera nem merült le, és nem kellett kazettát sem cserélni közben. Négy nap alatt tettük meg az utat, az utolsó kilenc kilométeres szakasz öt-hat órát vett igénybe. Érkezéskor a fiatal szerzetest imáiba merülve találtuk. Amikor magamhoz tértem, ő pedig abbahagyta a meditációt, ma sem tudom, hogy miért, azt kértem tőle, hogy tanítson meg imádkozni. A világ végén élő 16 éves gyermek, aki soha nem hagyta el a kolostort és környékét, rám csodálkozott, és azt válaszolta: – Én nem tudlak téged megtanítani, neked ott kell megtanulnod imádkozni, ahol születtél és felnőttél. Csak abban segíthetek, hogy elmélyítsd azokat az imákat, amelyeket a szüleidtől tanultál. Megdöbbentett, hogy mennyire kézenfekvő, amit mondott, és amit Nyugat- és Közép-Európában kezdünk elfelejteni. Megpróbálunk különböző vallásokat felvenni, és eltávolodunk attól a lelkiségtől, amibe generációkon keresztül gyökeret eresztettünk. Már nem akarjuk megtanulni saját imáinkat, nem akarunk elmenni a saját szertartásainkra, eltaszítjuk magunktól azt a megtartó erőt, amiből a közösség, amihez tartozunk, nemzedékeken át táplálkozott. És azt hangoztatjuk, hogy hiszünk, de a magunk módján, elfogadva azt, amit jónak tartunk, és kidobva a többit. A fiatal szerzetes egyszerű mélységgel megfogalmazott szavai olyan élményt jelentettek számomra, ami a további útjaimon végig elkísért.
– Ilyen tapasztalatok után mi hajtotta tovább? A kíváncsiság vagy a megértés vágya volt az erősebb?
– Ha elindulunk egy befelé vezető úton, már nem lehet megállni. Talán rákényszerítheti az ember magát, de nem érdemes. Innen már csak egy lépés volt a Kék mecset Isztambulban. Egy pénteki szertartás alatt a mecset udvarán imába mélyülő több ezer hívő láttán jöttem rá, hogy aki kifelé néz, csak álmodik, aki befelé pillant, az viszont felébred. A Boszporusz felett a híd című könyvem főszereplője szinte dokumentarista hitelességgel vesz részt a mekkai zarándoklaton, ami keresztények számára tilos. Én is csak Rijadig jutottam el, ahol rengeteg interjút készítettem azokkal, akik a zarándokútról jöttek vagy oda tartottak. A más vallásúnak nemcsak konvertálnia kell, egy közösségtől zarándoklevelet is kell kapnia ahhoz, hogy eljusson Mekkába, egyébként halálbüntetésre számíthat. A közel száz interjúból gyűjtöttem össze azt a hiteles belső erőt, amit a muszlimok számára a mekkai zarándoklat jelent. Még így is a tibeti zarándoklat után egy újabb mély spirituális élménnyel gazdagodtam.
– Az iszlám világ után mi következett? És milyen felismeréssel zárult?
– Egy erdélyi származású, Münchenben élő fényképész története. Őt is nagy tragédia éri. Az El Camino – Az Út című kötetben a sikeres müncheni topmenedzsert a bikafuttatás során egy hatszáz kilós bika temeti maga alá. Olyan esemény, amelyen Pamplonában többször is részt vettem, és szerencsére túléltem. A Boszporusz felett a híd agykutató főszereplője elveszíti a feleségét és azt követően a fiát is. Fiának a halálos ágyán jön rá, hogy nem is tudja, ki az a fiatalember, aki őt az apjának nevezi. A Tibetben a lélek főszereplője egy borász, aki egy korttyal többet ivott a kelleténél, és egy spanyolországi szerpentinen elveszíti az uralmát a gépkocsi fölött, felesége és lánya meghal a balesetben. Egy tibeti kolostorban próbálja megtalálni lelki nyugalmát, és a keleti vallások szent hegyénél kerül annyira közel Jézushoz, hogy a segítségével tovább tud lépni.
– Térjünk vissza a fényképész történetéhez.
– Egy este egy cédulát talál a párnáján: "ne várj", áll rajta. Egy zárkózott ember veszíti el a feleségét. Nincsen kihez fordulnia. Különösen megnehezíti a sorsát, hogy felesége az egyetlen barátjával hagyta el. Ebben a helyzetben kapva kap az ajánlaton, hogy egy kész szöveghez fotókat készítsen Indiában. Ott óhatatlanul elmerül a hindu világban, és megtalálja a saját hitét. Benáreszben, a Gangesz partján, a hinduk szent helyén érez rá arra, hogy az ima segítségével a világmindenség részévé válhat.
A sorozatot a Lélekhez a kulcs című kötet zárja. A sikeres üzletemberre, akinek fogalma sincs arról, hogy családjának milyen gyökerei vannak, édesapja egy Bibliát és egy kulcsot hagy. A Bibliában lapozgatva tűnnek fel az ismeretlen írásjelek, amelyeket egy rabbiiskolát végzett nő segítségével sikerül megfejtenie. Rájön, hogy apja és nagyapja az Ószövetséget Tóraként használta, s lassan felfejti saját családja gyökereit. Isztambulon, Thesszalonikén és Velencén keresztül jut el Granadába, ahonnan a családja származik. Az 1492-es Alhambra Edictummal a keresztény királyok távozásra kényszerítették az Ibériai-félsziget mór és szefárd zsidó lakosságát. A főszereplő ősei Velencén keresztül jutottak el Isztambulig, ahonnan a török csapatokkal érkeztek Erdélybe, Gyulafehérvárra.
– Regényhőseivel különleges utat járt be; milyen érzés volt elérkezni a sorozat végére?
– A célba érkezés nem egy statikus állapot, onnan újra lehet építkezni. Lelkünkben újra be lehet rendezni az életünket. Egy ilyen hosszú úton az ember nem lesz sem buddhista, sem hindu, és muszlim sem, hanem a saját hitében, önazonosságában erősödik meg. Amikor elindultam, már alig emlékeztem arra fiatalemberre, aki szülőföldje elhagyása előtt érezte a frissen vágott fű illatát, és a fenyvesek sóhajából következtetni tudott a másnap reggeli időjárásra, aki a természettel összhangban élt abban a világban, amit Erdélynek nevezünk. Ezt az elfelejtett fiatalembert kellett megtalálnom, ami már az első úton sikerült, de újra meg újra fel kellett töltődnöm, hogy megőrizzem.
– Merre indul el, mit tervez mostanában?
– Jelenleg a Zsolnay család történetéből készülök regényt írni. A Zsolnay-gyár alkotásainak Marosvásárhelyen is gyönyörű példáját láthatjuk. A Kultúrpalota épületkerámiái a pécsi Zsolnay-gyárban készültek.
– Dokumentumregénynek készül, vagy ebben is jelen lesz a fikció?
– Rengeteg dokumentumot tekintettem át, a család tagjain kívül én láthattam először azt a német nyelvű családtörténetet, amelyet a gyáralapító Zsolnay Vilmos lánya, Teréz írt gót betűkkel. 1854–1944 között élt, 90 éves korában halt meg, és szinte az utolsó percig dolgozott a családtörténeten.
– Német származásúak voltak?
– Nem, és mégis németül beszéltek a családban. Zsolnay Vilmos nagyságát abban látom, hogy olyan helyen, ahol sem infrastruktúra, sem nyersanyag, sem szakember nem volt, létrehozott egy világcsodát. Ezért tartom érdemesnek ezzel a témával foglalkozni, no és a Teréz személyisége miatt is, akinek az írásaiból elénk tárul egy emancipált nő, ami a XIX. század második felében európai viszonylatban is ritkaság volt.
– Várjuk a regényt!
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)

Keresztény küldetésben
Évente legalább nyolcezer emberen segítenek a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye karitatív, szociális szervezetei csak Szatmár Megyében - most Ön is részt vehet a segítségnyújtásban.
Kevesebb, mint egy hónap maradt arra, hogy a jövedelemmel rendelkezők megtegyék 2%-os adófelajánlásukat. A fiskális törvénykönyv 84. cikkelye, 2. bekezdés szerint, minden munkavállaló felajánlhatja az államnak fizetett személyi jövedelemadója 2%-át civil szervezeteknek. Az adózó így maga dönthet arról, hogy adójának egy része hova irányuljon, kiválaszthat egy jó célt, amelyet támogat. Ha nem hoz döntést, nem ajánlja fel senkinek, ez a kis rész is az államkasszában marad.
Ezért buzdít a Szatmári Római Katolikus Püspökség is mindenkit, hogy éljen a lehetőséggel és ajánlja fel az adója két százalékát valamelyik civil szervezetnek. A Püspökség égisze alatt, a plébániák mellett számos egyesület fejt ki tevékenységet szociális területen és jogosult az említett adófelajánlásra.
A Szatmári Egyházmegyei Caritas Szervezet csak Szatmár Megyében 26 szociális szolgáltatást biztosító egységgel rendelkezik. Ezek a Szociális és szakmai integrációs forrásközpont; a Szociális konyha; a Barátság Ház Nyitott Szociális Központ, amely egy napközi foglalkoztató iskolás korúak számára; a Don Bosco Napközi Foglalkoztató, óvodás korúak számára; a túrterebesi Szent Márton Integrációs Központ és az erdődi Integretto Központ, amelyek óvodás és iskolás korúak számára egyaránt napközi foglalkoztatást nyújtanak; a Szent József Rehabilitációs Központ, amely korai fejlesztő és gyermek-rehabilitációs program 7 év alatti gyermekeknek; az alsóhomoródi Gyöngy Ház Integrációs és Foglalkoztató Központ sérült fiatalokkal foglalkozik; a nagykárolyi "Szent Terézia" Napközi Foglalkoztató halmozottan hátrányos helyzetű gyermekek számára jött létre; a szatmárnémeti, nagykárolyi, erdődi, alsóhomoródi, mezőpetri, krasznabélteki, és tasnádi házibetegápoló központok az otthoni ápolásban segítenek; a szatmárnémeti "Reménység", a szintén szatmárnémeti Szent Jakab Idős-napközi, valamint a nagykárolyi és a túrterebesi nappali idősközpontok a 60 év felettieknek nyújtanak lehetőséget a hasznos időtöltésre.
A Szatmári Egyházmegyei Caritas Szervezetnek a 2015-ös évben 4 486 ellátottja volt, de közvetetten - az érintettek családjai életminőségének javításával, különböző tevékenységeivel - ennél lényegesen több emberen segítettek. Idén a szociálisan hátrányos helyzetű családok számára gyűjtik a jövedelemadó 2%-ából befolyó összeget, arra kérve minden felajánlót, hogy járuljanak hozzá az éhezés enyhítéséhez. A szervezet naponta több mint 800 adag hideg- és meleg ételt oszt ki a rászoruló, sok esetben többgyermekes családoknak a szociális egységein keresztül.
A Páli Szent Vincéről nevezett Szatmári Irgalmas Nővérek 2012 óta működtetik a Boldog Scheffler János Központot, amely főképp gyermekek fejlesztésével és rehabilitációjával foglalkozik. Ehhez a legmodernebb eszközöket és legújabb módszereket használják. Gyermekpszichiátriai rendeléssel, logopédiai fejlesztéssel, állapot és mozgásvizsgálattal, szenzomotoros foglalkozásokkal (TSMT), autizmus specifikus terápiával, gyógypedagógiai fejlesztéssel, gyógytornával, hidroterápiás rehabilitációval, csecsemők számára kifejlesztett manuál-terápiákkal segítik a szatmári közösséget. A 2015-ös évben 339 pszichiátriai- és állapotfelmérést, valamint 11 315 terápiát végeztek. Havonta, átlagban 226 személynek segítettek.
A Szent Rita Egyesület a szatmárnémeti Szent János apostol és evangélista (Hildegárda) plébánián működik a kispiac mellett, és a város azon részének nehéz sorsú gyermekeit támogatja napközi ellátással - a házi feladatok megoldásával, együtt tanulással, élelemmel - 2005 óta. Összesen ötvenöt ellátottjuk volt a tavalyi évben. Legtöbbjüknek nagy segítséget nyújt az az étel, ruha és fedél, amit az egyesülettől kapnak. A támogatott gyerekek egy része bentlakó, vagyis különben nem lenne biztonságos, nyugodt otthona.
A Máltai Segélyszolgálat szatmári kirendeltsége a Szatmári Római Katolikus Püspökség sugárúti épületében, a Lázár Házban működteti a Szent József Szociális Központot, amely napközi a rászoruló, szegény családokból érkező gyerekek számára. Meleg étellel, tisztálkodási lehetőséggel, a házi feladatok közös megoldásával segít, de a családok ott mossák többnyire ruháikat is. A Máltai Segélyszolgálat ugyanakkor rendszeresen ételosztást tart a város "szegény pontjain", valamint otthonaikban is felkeresi a velük kapcsolatban álló családokat. A szakemberek felmérik a családok helyzetét és minden szükségükben igyekeznek őket segíteni: kéthavonta élelemcsomaggal látják el, minden évszak elején megfelelő ruhákkal támogatják a kicsiket és nagyokat. Téli időszakban éjszakai őrjáratot végeznek, amelyek során a hajléktalanokat mentik, meleg helyre szállítják vagy ha nem akarnak velük menni, meleg teát és kalóriadús ételt adnak nekik. A 2015-ös évben 580 gyereket láttak el, de a kedvezményezett családok révén ez a szám csak töredéke a valósnak.
A Piarista Nővérek Nagykárolyban működtetik család-típusú gyermekotthonukat és napközijüket, Oasis Mater Celestina néven. Huszonhat gyermeknek nyújtanak családot és otthont - lányoknak és fiúknak, akik számára talán ez az egyetlen lehetőség -, valamint több mint negyven gyerek látogatja a napközijüket. A legkisebb velük lakó gyerek most lesz három éves, míg a legidősebb elmúlt 18 éves. A nővérek követik azoknak a fiataloknak is az életét, akik már családot alapítottak, vagy önellátók és így élnek tőlük külön.
Szintén Nagykárolyban több mint öt éve működik a Stella Maris Integrációs Központ, amely óvodát és napközit működtet a város szegény családjaiból érkező gyerekeknek. A sokak által csak "cigányközpontként" nevezett Teremi úti intézmény, a Klaus Winter Házban ötven gyermeket fogad hétköznaponként, de tevékenysége sokkal többekre fejti ki áldásos hatását - a közeli "telep" családjaival tartja a kapcsolatot, segíti őket hivatalos ügyeikben, bármilyen nehézségükben.
Az említett szervezetek, egyesületek tehát csak Szatmár Megyében legalább nyolcezer személyt segítenek közvetlenül. Ez a szám tovább bővülne, ha hozzáadnánk a plébániai szeretetszolgálatok vagy épp az önkéntes beteglátogatók által támogatottakat. Minden rászoruló segítésével azonban könnyebb lesz családjuk élete is. A Püspökség intézményei tehát jelentős terhet vesznek le azokról a közösségekről, településekről, városokról, ahol áldásos tevékenységüket kifejtik.
A 2%-os adóátutaláshoz szükséges adatokat megtalálják a szatmariegyhazmegye.ro oldalon. -----------------------------------------------------------------------------------------------------------------
A Szatmári Egyházmegyei Caritas Szervezetet "Asociaţia Organizaţia Caritas a Diecezei Satu Mare" néven kell berni a 230-as formanyomtatványba, adószám 4960929, a bankszámla száma pedig: RO 80 RNCB 0221011282140001.
A Boldog Scheffler János Központot a Páli Szent Vincéről nevezett Szatmári Irgalmas Nővérek egyesületén lehet támogatni. A formanyomtatványba a következő nevet kell ehhez beírni: Asociaţia Surorile de Caritate Sf. Vicentiu. Bankszámla számuk: RO 87 OTPV 280000729983RO01, adószám (cod fiscal): 10218054.
A Szent Rita Egyesületet a nyomtatványban "Asociaţia Sfânta Rita Satu Mare" néven kell szerepeltetni, bankszámla számuk: RO 51 BTRL 0310 1205 D333 33XX . Adószám: 22369174.
Aki a Máltai Segélyszolgálat szatmári kirendeltsége részére szeretné felajánlani adója 2%-át, a "Serviciul de Ajutor Maltez Sucursala Satu Mare" megnevezést kell beírja, a RO 18 BRDE 310 SV 02777393100 bankszámlaszámot és a 12350387-es kódot (Cod Fiscal).
A Piarista Nővérek szolgálatát egyesületükön keresztül lehet támogatni - Asociatia Congregatia Surorilor Piariste, melynek bankszámla száma RO 69 BTRL RONCRT 0301526601, adószám: 17187362.
A Stella Maris Integrációs Központot a nagykárolyi Szentlélek plébánián keresztül lehet támogatni - Parohia Romano Catolică nr. 2 Carei. A bankszámlaszám RO 82 RNCB 0222110482650002, adószám: 9036598.
szatmar.ro

Csíksomlyó: út a teljesebb élethez
Pünkösd ünnepének nemcsak Erdélyben, hanem az egész Kárpát-medencében a csíksomlyói búcsú lett a szimbóluma. Portik-Hegyi Kelemen pápai káplánnal, a gyergyószentmiklósi Szent Miklós-plébánia főesperes-plébánosával pünkösd megfogható üzenetéről, a Szentlélek adományairól és a búcsújárás reneszánszáról beszélgettünk.
– Ha a pünkösdöt összehasonlítjuk karácsonnyal vagy húsvéttal, sok embernek úgy tűnik, hogy a Szentlélek kiárasztásának ünnepe egy kevésbé megfogható és megtapasztalható egyházi esemény. Lelkészként találkozott-e már ezzel a dilemmával?
– Az egyház tanítása szerint az Atya és a Fiú után a Szentlélek a harmadik isteni személy. Az Atyát könnyű atyaként elképzelni, közel áll az emberekhez, megvannak az ezzel kapcsolatos tapasztalataink. A Fiú, aki emberré lett, olyan volt, mint mi, tehát egészen közel áll hozzánk. A Szentírásból tudjuk, hogy Isten a szeretetét a fián keresztül mutatja meg. A Szentlélek, a harmadik isteni személy, távolabb áll a mi emberi felfogásunktól, de itt jön a képbe a hit kérdése. A Biblia leírása alapján a Szentlelket sokkal inkább gyümölcseiről lehet megismerni. Ő az a személy, akin keresztül Isten vezet bennünket, azaz a sugallatai eljutnak hozzánk. Ezek azok a gondolatok és ötletek, amelyeket nem tudatosítunk, hogyan, honnan származnak. Ezek sokszor egy-egy imádság után érkeznek. Időnként azt érezzük, hogy ilyen sugallatok révén kerül világosságba életünkben mindaz, ami addig sötétségben volt. Ezt is a Szentlélek munkájának tulajdoníthatjuk.
– A Szentlélek első kiáradását Jézus mennybemenetele után tapasztalhatták meg az apostolok. Mi ennek az ünnepnek a mai ember számára szóló üzenete?
– Húsvét után a negyvenedik napon Jézus fölment a mennybe, és az apostoloknak azt hagyta hátra, addig maradjanak ott, amíg a magasságból el nem tölti őket az erő, tehát ameddig a Szentlelket el nem küldi számukra. A Szentírás szerint ez a mennybemenetel után tíz napra történt meg, és ötven napra Jézus feltámadását követően. Az Apostolok cselekedete leírja, hogy az apostolok a Szűzanyával együtt imádkoztak és közösen készültek pünkösd eljövetelére. Amikor a Szentlélek betöltötte őket, elkezdtek bátran beszélni, prédikálni, megvallva hitüket. A Szentlélek adományaként kapták meg a tudás és a bátorság lelkét. Mai szemmel nézve csodának tűnik, hogy a Jeruzsálembe érkező sokszínű és soknyelvű tömeg megértette az apostolok igehirdetését, nem voltak nyelvi korlátok. Mindez a Szentlélek műve, mint ahogy az is, hogy napjainkban szintén Máriával együtt megyünk Istenhez imádkozni, és várjuk a Szentlélek kiáradását mindennapi életünkre. Ez a kiáradás sokféleképpen megtapasztalható, átélhető a mai ember számára is.
– A katolikus egyházban a pünkösd szorosan összefügg a búcsújárás hagyományával. Acsíksomlyói búcsú az egyházi rendezvények sorában is kimagasló, ahova évi rendszerességgel százezrek látogatnak el a teljes Kárpát-medencéből, de még távolabbi helyekről is. Mennyire újszerű ez a hatalmas megmozdulás?
– Gyökerei egyértelműen a kommunizmus előtti időkbe nyúlnak vissza, de akkor sem járt ekkora tömeg Csíksomlyóra. A kommunizmusnak sikerült korlátoznia a búcsújárást: sokkal kisebb méretekben és kevésbé feltűnően működhetett. A rendszerváltás óta ismét reneszánszát éli, Székelyföld minden részéből indulnak zarándokok, akikhez egyre több külföldi is csatlakozik. A csíksomlyói búcsú mai méretét nagyban elősegítette a közlekedési viszonyok gyors fejlődése: személygépkocsival, buszokkal és vonattal egyaránt tömegek érkeznek, évről évre egyre többen. Sikerült újjáéleszteni a kommunizmus előtti gyalogos zarándoklat hagyományait is. Még azok is, akik nagy tömegben kocsikkal, buszokkal érkeznek, megtesznek pár órás gyalogos zarándokutat. Egyre népszerűbb az egy-két napos, az egyhetes vagy az ennél hosszabb idejű zarándoklat is.
– A Mária-kegyhelyek között Kárpát-medence-szerte jelzett zarándokutak vezetnek. Ez milyen mértékben lendítette fel Csíksomlyó népszerűségét?
– A spanyolországi Szent Jakab út, az El Camino mintájára Kelet-Európában is számos jelzett zarándokút létesült az elmúlt években. A Mária-kegyhelyeket napjainkra már szervezetten is összekötötték. A lengyelek nagy zarándokhelyétől, a czestochowai Fekete Madonnától Csíksomlyóra is el lehet jutni. A montenegrói Medzsugoriétől a magyarországi Máriapócson át az ausztriai Mariazellig, az erdélyi Csíksomlyóig vagy a lengyelországi Czestochowáig (hogy csak a legismertebbeket említsem) bármelyik útszakasz jelezve van gyalogos zarándokok számára. Nyilván, ilyen hosszúságú utakat kevesebben vállalnak, de vannak kisebb-nagyobb csoportok vagy családok, akik gyalog vagy kerékpárral vágnak neki a több száz kilométeres zarándokútnak.
– Miért vállalják az emberek a hosszú és sok megpróbáltatással járó zarándokutakat ilyenkor, pünkösd táján?
– Minden zarándoklatnak van célja. Akárcsak az ember életének. A hívő ember számára ez a cél az Istennel való együttlét. A keresztény ember éppen amiatt nem bolyong a világban tanácstalanul, mert van egy világos célja. Természetesen mind a rövidebb, mind a hosszabb zarándokutak áldozatot is jelentenek, ami révén a zarándok megtisztul. Az ember sokkal közelebb kerül a természethez, mely hozzásegít, hogy Istenhez is közelebb kerüljön. Az úton haladva megpróbál együtt járni Istennel. Ebben segítik az imádságok, az énekek és különösen az elmélkedések. A zarándok ilyenkor jobban önmagába fordul és másképp tekint az embertársaira is. Megszületik a teljesebb élethez szükséges háromszög: én, a zarándok, a szerető Isten és az embertárs. Számvetést készít értékeiről és a fölösleges dolgokról, a változtatáshoz pedig Isten segítségét kéri. A zarándoklat összetett dolog, amely egyaránt jelenti a befele, a felfele és az embertársakra történő rátekintést. Útközben a zarándok másokra is rászorul és segítséget kér, és ő maga is tud segíteni.
– Mit jelent a csíksomlyói búcsú egy olyan világban, ahol folyamatosan csökken a kereszténységüket megélő és megvalló emberek száma? Mekkora lehet ennek az evangélizációs szerepe?
– Sok olyan emberrel találkoztam már, akiket a kíváncsiság hozott el Csíksomlyóra. Feltették maguknak a kérdést: mi történik itt, ahova több százezer ember megy? Van ennek a helynek valamilyen kisugárzása, vonzása? Természetfölötti dolog ez, tényleg van Isten? Minden emberben benne rejlik a keresés, az anyagi világ fölé történő fölemelkedés vágya. Az emberek azt érzik, ők többre vannak teremtve annál, mint amit a mindennapi életben megtapasztalnak. Sokan kíváncsiságból jönnek el, és itt valami megragadja őket. Valami olyasmit kapnak, amire szükségük van. Amit nem találnak meg hétköznapi munkájukban és a napi élvezetekben. Sok ember megtapasztalja ezt a hiányérzetet, és erre kap választ a búcsún. Utána rendszerint alig várják a következő találkozót, hogy ebből az érzésből még többet kaphassanak. Így kerülnek közelebb Istenhez. Utána elkezdenek tovább kutatni, keresni, kérdezni, tanulmányozni, és eljutnak a hit kérdéséig. Sokan így kerülnek újra kapcsolatba Istennel és az egyházzal.
– Mennyire van a pünkösdi búcsújárásnak ökumenikus kisugárzása, hiszen Csíksomlyóra sok protestáns is eljut...
– Valóban sok református, unitárius és még más felekezethez tartozó, sőt még nem hívők is eljönnek Csíksomlyóra. Az a jó ebben a nagy rendezvényben, hogy szerető atyaként Isten mindenkinek tud adni valamit. Van, aki éppen itt tudja befogadni azt, amit Isten akar adni neki. Ezt nem ökumenizmusnak nevezném – a katolikus egyház itt nem az ökumenizmust akarja építeni, ami amúgy fő célkitűzései közé tartozik, hanem itt igyekszik megélni azt, ami a vallásos életéhez hozzátartozik. Ezt viszont nem úgy teszi, hogy másokat kizárjon. Az itt megélt vallásosság, az Isten és az emberi szeretet kisugárzik, és ez vonz másokat. Annyiban nevezhetjük ökumenikus eseménynek, amennyiben itt a különböző felekezetűek együtt imádkozva, egymást elfogadva és egymás iránti szeretetet megélve közelebb kerülnek Istenhez. A katolikus egyház azt mutatja meg, hogyan éli ő a pünkösdöt, és a más felekezetű ember ebből azt választhatja ki, ami számára jó.
– Gyergyószentmiklósi főesperes-plébánosként ön számára mit jelent pünkösd ünnepe?
– Számunkra a pünkösd megélése több szempontból is összekapcsolódik a zarándoklattal. Az utóbbi öt évben Gyergyószentmiklós fogadja a Magyarországról vonattal érkező zarándokokat. Városunkban és a környéken szállnak meg, mi látjuk el őket étellel, itallal, ami lehetőséget ad a szeretet megélésére. De nemcsak a Budapestről érkező zarándokvonat vendégeit fogadjuk ilyenkor, hanem Gyergyószentmiklós testvérvárosainak – Kiskunmajsa, Topolya – zarándokait is. Ez is része a pünkösdi felkészülésnek, akárcsak a bérmálás. Pünkösdkor évről évre mintegy száz fiatal kaphatja meg a bérmálás szentségében a Szentlélek ajándékait. A városban van egy kis létszámú görög katolikus közösség és egy nagyobb lélekszámú örmény katolikus közösség, akik szintén bekapcsolódnak a pünkösdi ünneplésünkbe. A katolikus közösséget két egyházközség, a város nyugati részén található, nyolc éve alakult Szent István egyházközség és a hívők kétharmadát magában foglaló Szent Miklós-plébánia gondozza.
Makkay Józse
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Fejlődjenek az élő kövek is
Szeptember 18-án volt a 78. évfordulója annak, hogy Fiedler István akkori római katolikus püspök 1938-ban felszentelte a várad-hegyfoki premontrei prépost széktemplomát.
Az évforduló tiszteletére vasárnap délelőtt ünnepi szentmisét mutatott be Fejes Rudolf Anzelm apát, prépost-prelátus, melynek kezdetén megtömjénezte azt a tizenkét, falra festett keresztet, melyek helyeit annak idején a főpásztor bekente krizmával.
Az evangéliumi részlet Szent János Könyvéből szólt. Elmélkedésében a főpap arra hívta fel a figyelmet: ezen a különleges ünnepen gondolniuk kell a pálos vagyis arra az egyetlen magyar alapítású szerzetesrendre is, amely „rokona” a premontreieknek, hiszen mindketten Szent Ágoston reguláját követik, csak másik keretben, hiszen a pálosok remete életet élnek, míg a premontreiek a papok kanonoki életét választották. Köztudott, hogy az Úri utcai, jelenleg premontrei széktemplom korábban a pálosoké volt, és a rendtag Vépi Máté tervei alapján készült. II. József, a „kalapos király” azonban a felvilágosodásnak hódolva megszüntette a szerzetesrendeket, arra is hivatkozva, hogy az ima felesleges, nincs közhasznú jellege, és ezt a rendeletét még a halálos ágyán se vonta vissza. Csupán 16 év elteltével történt ez meg, I. Ferenc császár idején, de ez alatt a szünet alatt sok minden tönkrement, így az egyházi vagyon újraelosztásakor méltányossági alapon a premontreiek kapták meg az Úri utcai templomot, egykori pálos rezidenciát, hogy működjeni tudjanak.
Tiszteletben tartották azt, hogy művészetileg a Székesegyház után a legértékesebb, és a titulusát sem változtatták meg, csak bevittek oda olyan szenteket, akik a premontrei rend jellegzetességét adják: a rendalapító Szent Norbert, a regulát adó Szent Ágoston, a tanítórendek védőszentjének számító Szent Anna, valamint Szent Jakab (az anyamonostor közel esik a Compostelába vezető zarándokúthoz). „Az anyagi kövek meg vannak szentelve, de jó lenne továbbfejlődni az élő kövek szempontjából is”- hangsúlyozta Fejes Rudolf Anzelm.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Egy szál virág Nyirő Józsefnek
Hatvanhárom éve, 1953. október 16-án távozott az élők sorából Nyirő József, a székely apostol, a Corvin-koszorús író. A madridi Almudena temetőben helyezték nyugalomra. Nem örökre, hiszen a szülőföld azóta is visszavárja.
És bár 2012-ben Székelyudvarhelyen sor került az „újratemetési ünnepségére”, hamvai mégsem kerültek haza. Politikai okokból. De ami késik, nem múlik. Híveinek és bírálóinak, a nemzeti érzésűeknek és az azokat tompítani igyekvőknek egyaránt szánom az alábbi igaz történetet. Egyet a sokból, amely Nyirő József emberségéről nemcsak tanúbizonyságot tesz, hanem örök példát nyújt mindannyiunknak.
A negyvenes években, a „kicsi magyar időben” történt, hogy az elismert író és közéleti személyiség, Nyirő József Lövétén járt, és az ottani elöljárókkal való találkozás során tudomást szerzett egy rendkívül tehetséges, ugyanakkor nagyon szegény gyermekről. Bizonyos lévén affelől, hogy a nemzet értéke, hatalma a „kiművelt emberfők sokasága” (Széchenyi István), Nyirő rögtön a zsebébe nyúlt, és hosszú évekre biztosította a legény taníttatását. Nemes cselekedetének köszönhető, hogy Lázár Lászlónak sikerült a híres iskolavárosban, Székelyudvarhelyen érettségiznie, majd a marosvásárhelyi orvosegyetemre bejutnia.
A sors, a II. világháború fejleményei úgy hozták, hogy Nyirőnek el kellett hagynia szeretett szülőföldjét, és korán bekövetkező halála után földi maradványai az egyik madridi temetőbe kerültek. Örök nyugalom helyett arra a lehetőségre várva, hogy visszakerüljenek az anyaföldbe. Eközben Lázár László elvégezte az orvosi egyetemet, és sikerült állást szereznie az anatómiai tanszéken. Az egykori lövétei kisfiúból az adományozó ismeretlenségébe burkolózó Nyirő Józsefnek köszönhetően egyetemi oktató lett.
Lázár László hosszú évekig, évtizedekig hordozta a hála terhét. Bár a kommunizmus idején Nyirő irredentának számított, a harmincas-negyvenes években kiadott és lakások rejtett zugaiban őrizgetett műveinek az olvasója és szellemiségének az ápolója maradt. Származását, elveit, a Nyirő iránti jelképes köszönetét sohasem tagadta meg. Vállalta a „fekete pontot” a hatalom előtt, és szerényen meghúzta magát abban a korban, amikor egyesek még apjukat-anyjukat is megtagadták egy nagyobb szelet kenyérért és holmi pozíciókért. Sőt. Lázár László alig várta azt a pillanatot, amikor a számára csupán műveiből ismert mecénásnak megköszönheti az életre szóló támogatást. És bár lelkében számtalanszor megköszönte már, a legelső adandó alkalommal megtervezte az utat Madridba, hogy a hála virágcsokrát elhelyezhesse Nyirő József sírhantján.
Nehéz idők jártak. A kommunizmus szorítása, a hatalmas távolság, a mozgáskorlátozottság, sőt akár anyagi megfontolások is nehezítették a „nagy utat”. De végül is sikerült kézhez venni az útlevelet, jól megpakolni – az akár éjjeli nyughelyül is szolgáló – Dacia személyautót, és feleségestől nekivágni a nagyvilágnak. Átszelni a fél kontinenst és elzarándokolni a keresztyén világ által jól ismert Santiago del Compostela Szent Jakab-temploma helyett a magyar zarándokok által is kevésbé fontosnak tartott Madridba, egy ismeretlen temetőbe, egy elfeledett sírhoz. Többnapi utat követően dr. Lázár László tanár úr megérkezett az Ibériai-félsziget szívébe, Madridba. Spanyolnyelv-tudás nélkül, idegenként, autójában hervadozni kezdő lövétei virágcsokorral. Csak a temető nevét tudta, ahol mecénása, a székelyek apostola, Nyirő József nyugszik.
A temetőt valahogy sikerült megtalálnia, ki tudja, hányadik érdeklődésére valaki mégiscsak útba igazította. Nyirő József sírhantját viszont nem lelte meg. Senki sem tudott róla, a temetőgondnok sem. Feleségével együtt kereste, keresgélte abban a nagy madridi temetőben, aztán látszólag sikertelenül feladott a próbálkozással. A virágokat máshol helyezte el, talán valahol a temető bejáratánál, miközben néhány méterre, tíz- vagy százméteres távolságra Nyirő meg nem talált sírjától elmondta a hálaadás imáját.
Lázár László lelke megkönnyebbült. Talán elszállt egy galamb a környéken...
Sem idejövet, sem a visszaúton egy percig sem gondolt arra, hogy ne térjen haza a szülőföldre, hogy esetleges disszidálása miatt ne láthassa többé Marosvásárhelyt vagy Lövétét. Csak egy feladatot, egy szolgálatot, egy küldetést teljesített. A maga nevében, de voltaképpen az egész erdélyi magyarság részéről. Hiszen sokan voltak még olyanok, akik a hálaadás virágcsokrával a sírjához zarándokolhattak volna el.
Madridból Lázár tanár hazajött, Nyirő maradt.
Közben az évek teltek. Végre valahára megbukott a kommunizmus. A nagy várakozások ellenére a szabadság ígérete gyakorta fanyarrá sikeredett. Például 1991-ben többedmagával együtt kényszernyugdíjaztatták dr. Lázár László egyetemi előadótanárt. Mindennél bizonyára keserűbben élte meg, hogy 2009-ben bekövetkezett haláláig nem adódott alkalma, hogy az egykor Madridig elcipelt virágcsokor hasonmását az immár hazahozott és újratemetett Nyirő József majdani székelyudvarhelyi sírjára helyezhesse el.
A mai napig sokan vagyunk, akik a köszönet, a hálaadás, a tisztelet, a szeretet virágcsokrát, ékes koszorút vagy egyszerű mezei virágokat szeretnénk elhelyezni arra a kijelölt, ám a mai napig kihantolatlan sírra.
Én is várom már azt a percet, amikor marosvásárhelyi és lövétei virágokat hozhatok a magyarságból és emberségből egyaránt példát mutató Nyirő József sírjára. Amikor egykori tanárom, néhai dr. Lázár László nevében a madridi temető bejáratánál hagyott virágcsokor helyett egy másikat helyezhetek el az örök érvényű, mégis személyes sorsokban megtestesült hálaadás és köszönet jeleként.
Ábrám Zoltán
A szerző marosvásárhelyi egyetemi tanár kronika.ro

A lelki béke, ami aztán nem hagy békén
A zarándoklat varázsa
Székelyföldi zarándokcsoport járt nemrégiben Medzsugorjéban Hajlák Attila- István lelkész vezetésével. A zarándokút adott alkalmat az alábbi beszélgetésre.
– Azt olvastam, hogy a Vatikán döntése alapján hivatalos egyházi zarándoklatot nem lehet Medzsugorjéba szervezni, azonban rengetegen látogatnak ide plébániák szervezésében, mint például most.
– Ilyen jellegű kijelentéseket azért nem tehetett az egyház, mivel még nem fejeződtek be a jelenések. Hivatalosan akkor beszélhet erről, ha befejeződtek, utána megnézik, mik a gyümölcsei. Járnak-e az emberek továbbra oda, imádkoznak-e, történik-e valamilyen csoda, de igazából ez csak akkor válik hivatalossá, és akkor hoznak valamilyen döntést. Mivel nincsenek befejeződve, gondolom, ezért nem beszél erről a Szentszék. Tudni kell Medzsugorjéról, hogy nem az egyházmegyéhez, már a Vatikánhoz tartozik. Jelenés ilyen hosszú ideig nem volt sehol, és ezért az egyház is így viszonyul hozzá. II. János Pál pápa mondta, hogy Medzsugorje a világ plébániája. De azt is mondta, hogy a világ gyóntatószéke, mert rengetegen gyónnak itt, rengeteg kegyelmi forrás van, élnek a szentségekkel és már ez is nagy dolog.
– Feltételezhető jelenésekről beszélnek, és azt mondják, a látnokokkal is baj van, mert egyesek gazdasági vállalkozásba kezdtek, hoteleket építettek...
– Hogy milyen a látnokok élete, hogy élnek, fogalmam sincs, nem foglalkoztam velük. Amikor Medzsugorjéba jövök egy zarándokcsoporttal, azért jövök, mert magának a helynek van varázsa, és mert jobban ráhangol az imádságra. Az emberek egy része azért jön, mert szenzációt keres. Ezekkel a zarándokutakkal az a célom, hogy olyan hitre jussanak, olyan Isten-tapasztalatra vagy akár Szűzanya-tapasztalatra tegyenek szert, hogy azt később otthon meg tudják élni. Ha eljönnek, és csupán csodahajhászás folyik, akkor nem kapnak semmit. Hazamennek és élik tovább az életüket.
– Ezelőtt két évvel ön azt mondta, hogy az erdélyi magyaroknak is van egy Medzsugorjéjuk, Csíksomlyó. Mégis már 18. alkalommal jött ide. Hogy van ez?
– A Szűzanya mindenhol Szűzanya: Csíksomlyón vagy akár Szőkefalván, de bármelyik szűzanyás templomunkban ugyanaz. De az embernek sokszor fontos, hogy kimozduljon otthonról. Ha csak Csíksomlyóra megyünk, már az is kimozdít, már az is jobban ráhangol a Jóistenre és a Szűzanyára, és már az is sokat ad. Csíksomlyón vannak elsőszombati gyönyörű Mária- köszöntők, amelyek az embereknek rengeteg erőt adnak. Aztán ott van Szőkefalva is, ahol tíz éven át jelent meg a Szűzanya. Ott már befejeződtek a jelenések, és most várjuk, hogy lesz-e gyümölcse ezeknek. Erről azonban nem tudnak annyian, mint Medzsugorjéról. Az emberek ott is többnyire csodahajhászók, szenzációhajhászok voltak, pedig a Szűzanya-jelenéseknek nem ez a célja. Hanem az, hogy tényleg visszavezessenek Jézushoz, az evangéliumhoz, és megújuljon a keresztény éle-tünk.
– Visszatérve Medzsugorjéra: további nem illeti meg a Szent Jakab-templomot is. Nem lehet kegytemplomnak nevezni.
– Nincs kegytemplommá nyilvánítva. Lehetne, ha ezt Róma jóváhagyná, mert egy kegytemplom attól lesz kegytemplom, hogy a Szentszék annak nyilvánítja. A Szent Jakab-templomot szerintem még azért nem nyilvánították kegytemplommá, mert még tartanak a jelenések. A másik az, hogy nincs akkora múltja, nincsen akkora kultusza, mint például a csíksomlyói kegytemplomnak. Annak van egy történelmi háttere, történtek csodák is, az emberek imádságos lelkülete nem 35 éves, hiszen már 500 éves a csíksomlyói kegyszobor.
– Közismertek a Szűzanya medzsugorjei üzenetei. Ezek közül a legfontosabb a béke.
– Erre van a legnagyobb szükségünk. Ezért hív a Szűzanya a békére: a világnak nagyon nagy szüksége van erre. Amit Medzsugorjéban elsősorban kapunk, az a lelki béke, ami többé aztán nem hagy békén. Egyszer egy zarándoklatunknak az volt a mottója, hogy ha megtapasztalod Isten békéjét, Isten többet nem hagy békén. És úgy érzem, valóban ezt tapasztaljuk meg Medzsugorjéban. Viszont érdekes, hogy közel 800 hely van az egész világon, ahol a Szűzanya megjelent, és mindenhol másképpen mutatkozott be. Itt úgy, hogy béke királynője. Lourdes-ban például azt mondta, "én vagyok a szeplőtelen fogantatás", és ezután hirdette ki a szeplőtelen fogantatás dogmáját az egyház.
– Ön miért mindig ide tér vissza, miért nem ment Lourdes-ba például?
– Jövő márciusban készülök oda. Bíró László püspök úr, amikor Medzsugorjéban járt, azt mondta nekem – és ez nagyon bennem van, mindig eszembe jut –, hogy Medzsugorje egy hangszer a Jóisten kezében, amelyen keresztül a szeretetét akarja megénekelni, az ő szeretetéről szól. Az tetszik nekem Medzsugorjéban, hogy meg lehet tapasztalni az élő egyházat: a fiatal egyházat, a különböző karizmákat, lehet látni azt, hogy rengeteg szerzetesrend megfordul ott, és ahány szerzetes vagy szerzetesnő, annyiféle ruhában van. Ez is mutatja, hogy az egyház mennyire színes. Látszik, hogy van lendület az emberekben, van vágy erre.
– Most is itt van a fél világ...
– Nagyon megmozgatja az egész világot. Ezért is hiszem, hogy ez nem valamiféle pszichiátriai esetű beteg ember kitalációja, hanem Isten műve. Mert ha nem lenne az, akkor nem lenne ekkora hatással az egész világra
– Most beszéljünk arról, amivel kezdeni szokták. Hogyan, miért választotta a papi hivatást?
– Ez a kérdés pont olyan, mintha azt kérdeznék egy házasembertől, hogy miért éppen a feleségét vette el, amikor annyi más lehetősége lenne. Én nem vallásos családba születtem, egy elmaradt zongoraórának köszönhetem azt, hogy most pap vagyok. Azelőtt évekig nem jártam templomba. A hetedik osztály végén elmaradt egy zongoraórám, és a templom mellett mentem el Gyergyószentmiklóson. Bementem a templomba, ahol éppen szentmise volt, ami az életemet megváltoztatta. Utána kezdtem el templomba, közösségbe járni, aztán elmentem kisszemináriumra, nagyszemináriumra, és így lettem pap. Egy olyan istentapasztalatom volt akkor és utána többször is, amit, úgy érzem, senki el nem vehet tőlem. Éreztem ebben a hívást, és éreztem azt, hogy a Jóisten ezt kéri tőlem. Ez meggyőződés, nem is tudnám másképp elképzelni az életemet.
– Említette, hogy közösségre talált, amikor betért a templomba. Voltunk a Cenacolo közösségben. Ennek kapcsán mondta el, hogy Erdélyben is készül vagy már van is egy ilyen közösség.
– Hét éve járok Medzsugorjéba, itt ismertem meg a Cenacolo közösséget. Már akkor éreztem a hiányát Erdélyben. Az a vágyam, legyen itthon is egy ilyen közösség. Illetve már van egy hasonló közösség, a Szent Kereszt testvérei, amelynek az a célja, hogy bárki, aki poklot él meg az életében, találjon egy olyan helyet, ahol valóban lehetőséget kap a gyógyulásra, változásra. Különböző függőségű fiatalok vannak már most ebben a közösségben, de vannak különböző betegségben szenvedők is. Mindenre, ami pokol lehet az ember életében, és tönkreteheti, ha úgymond fel akar támadni vagy szeretne új életet kezdeni, ez a közösség lehetőséget biztosíthat. Szeretnénk egy közösségi házat is. Reméljük, a Jóisten ezt is megadja. A Szent Kereszt testvérei közösség tagjai időnként találkoznak. Ahányan vagyunk, annyi helységben élünk, mindenki a saját vívódásaival, de napi rendszerességgel tartjuk a kapcsolatot.
Mózes Edith Népújság (Marosvásárhely)

Egy szál virág Nyirő Józsefnek
Hatvanhárom éve távozott az élők sorából Nyirő József, a székely apostol, a Corvin-koszorús író. A madridi Almudena temetőben helyezték nyugalomra. Nem örökre, hiszen a szülőföld azóta is visszavárja. És bár 2012-ben Székelyudvarhelyen szerveztek „újratemetési ünnepséget”, hamvai mégsem kerültek haza. Politikai okokból. De ami késik, nem múlik.
Híveinek és bírálóinak, a nemzeti érzésűeknek és az azokat tompítani igyekvőknek egyaránt szánom az alábbi igaz történetet. Egyet a sokból, amely Nyirő József emberségéről nemcsak tanúbizonyságot tesz, hanem örök példát nyújt mindnyájunknak.
Egy nemes cselekedet
A negyvenes években, „kicsi magyar időben” történt, hogy az elismert író és közéleti személyiség, Nyirő József Lövétén járt. Az ottani elöljárókkal való találkozás során tudomást szerzett egy rendkívül tehetséges, ugyanakkor nagyon szegény gyermekről. Nyirő rögtön a zsebébe nyúlt, és hosszú évekre biztosította a legény taníttatását. Nemes cselekedetének köszönhető, hogy Lázár Lászlónak sikerült a híres iskolavárosban, Székelyudvarhelyen érettségiznie, majd a marosvásárhelyi orvosi egyetemre bejutnia.
A második világháború fejleményei úgy hozták, hogy Nyirőnek el kellett hagynia szeretett szülőföldjét, és korán bekövetkező halála után földi maradványai az egyik madridi temetőbe kerültek – örök nyugalom helyett arra a lehetőségre várva, hogy visszakerüljenek az anyaföldbe.
Közben Lázár László elvégezte az orvosit, és sikerült állást szereznie az Anatómiai Tanszéken. Az egykori lövétei kisfiúból az adományozó ismeretlenségébe burkolózó Nyirő Józsefnek köszönhetően egyetemi oktató lett. Lázár László hosszú évekig, évtizedekig hordozta a hála terhét. Bár a kommunizmus idején Nyirő irredentának számított, a harmincas–negyvenes években kiadott és lakások rejtett zugaiban őrizgetett műveinek az olvasója és szellemiségének az ápolója maradt. Származását, elveit, a Nyirő iránti jelképes köszönetét sohasem tagadta meg. Vállalta a „fekete pontot” a hatalom előtt, és szerényen meghúzta magát abban a korban, amikor egyesek még apjukat-anyjukat is megtagadták egy nagyobb szelet kenyérért és holmi pozícióért.
Sőt. Lázár László alig várta azt a pillanatot, amikor a számára csupán műveiből ismert mecénásnak megköszönheti az életre szóló támogatást. És bár lelkében számtalanszor megköszönte már, a legelső adandó alkalommal megtervezte az utat Madridba, hogy a hála virágcsokrát elhelyezhesse Nyirő József sírhantján.
Daciával Madridba
Nehéz idők jártak. A kommunizmus szorítása, a hatalmas távolság, a mozgáskorlátozottság, sőt akár anyagi megfontolások is nehezítették a „nagy utat”. De végül sikerült kézhez venni az útlevelet, jól megpakolni – az akár éjjeli nyughelyül is szolgáló – Dacia személyautót, és feleséggel együtt nekivágni a nagyvilágnak. Átszelni a fél kontinenst és elzarándokolni a keresztyén világ által jól ismert Santiago de Compostela Szent Jakab temploma helyett a magyar zarándokok által is kevésbé fontosnak tartott Madridba, egy ismeretlen temető elfeledett sírjához.
Többnapi utat követően dr. Lázár László megérkezett az Ibériai-félsziget szívébe, Madridba. Spanyol nyelvtudás nélkül, idegenként, autójában hervadozni kezdő lövétei virágcsokorral. Csak a temető nevét tudta, ahol mecénása, a székelyek apostola, Nyirő József nyugszik.
A temetőt valahogy sikerült megtalálnia, ki tudja hányadik érdeklődésére valaki mégiscsak útba igazította. Nyirő József sírhantját viszont nem lelte. Senki sem tudott róla, a temetőgondnok sem. Feleségével együtt kereste abban a nagy madridi temetőben, aztán látszólag sikertelenül felhagyott a próbálkozással. A virágokat máshol helyezte el, talán valahol a temető bejáratánál, miközben néhány méterre, tíz vagy száz méteres távolságra Nyirő meg nem talált sírjától elmondta a hálaadás imáját.
A megkönnyebbült lélek
Lázár László lelke megkönnyebbült. Talán elszállt egy galamb a környéken....
Az út során egy percig sem gondolt arra, hogy ne térjen haza a szülőföldre, hogy esetleges disszidálása miatt ne láthassa többé Marosvásárhelyt vagy Lövétét. Csak egy feladatot, szolgálatot, küldetést teljesített. A maga nevében, de voltaképpen az egész erdélyi magyarság részéről. Hiszen sokan voltak még olyanok, akik a hálaadás virágcsokrával a sírjához zarándokolhattak volna.
Madridból Lázár tanár hazajött, Nyirő maradt.
Közben az évek teltek. Végre valahára megbukott a kommunizmus. A nagy várakozások ellenére a szabadság ígérete gyakorta fanyarrá sikeredett. 1991-ben többedmagával együtt kényszernyugdíjazták Lázár László egyetemi előadótanárt. Mindennél bizonyára keserűbben élte meg, hogy 2009-ben bekövetkezett haláláig nem adódott alkalma az egykor Madridig elcipelt virágcsokor hasonmását az immár hazahozott és újratemetett Nyirő József majdani székelyudvarhelyi sírjára helyezni.
A mai napig sokan vagyunk, akik a köszönet, a hálaadás, a tisztelet, a szeretet virágcsokrát, ékes koszorút vagy egyszerű mezei virágokat szeretnénk elhelyezni arra a kijelölt, ám a mai napig kihantolatlan sírra.
Én is várom már azt a percet, amikor marosvásárhelyi és lövétei virágokat hozhatok a magyarságból és emberségből egyaránt példát mutató Nyirő József sírjára. Amikor egykori tanárom, néhai dr. Lázár László nevében a madridi temető bejáratánál hagyott virágcsokor helyett egy másikat helyezhetek el az örök érvényű, mégis személyes sorsokban megtestesült hálaadás és köszönet jeleként.
Ábrám Zoltán
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Várad, mint középkori egyházi központ I.
Várad, mint ahogy a helynév (a vár főnév + d kicsinyítő képző) is mutatja, egy, a 11. század második felében már biztosan létező kisméretű földvárból nőtte ki magát önálló településsé. A 14. századi krónikakompozícióból (amelynek egy változata az úgynevezett Képes Krónika), valamint az ebből forrást merítő Thuróczy Krónikából tudjuk, hogy I. László király (1077–1095) „Bihar vármegyében a Sebes-Körös folyó mellett vadászat közben talált egy helyet [Váradot], ahol angyali intelemre elhatározta, hogy monostort épít Szűz Mária tiszteletére.”
Az 1374-ben keletkezett váradi káptalan statútumai szerint az egyházat/templomot László a 24 kanonokból álló káptalan részére alapította és később Váradra helyezte át a püspökség székhelyét (1083–1095 között). A püspökség székhelye ugyanis kezdetben nem Váradon, hanem Bihar várában volt, mely a mai megyeszékhelytől 12 kilométerre található. A váradi hagyomány a püspökség és a város alapításának időpontjául az 1092-es évet fogadta el, ehhez (illetve László király 1192-es évi szentté avatásához) igazították 1892-ben a váradi ünnepi rendezvényeket, 1942-ben a Szent László ünnepséget, majd 1992-től kezdődően a Festum Varadinum rendezvénysorozatot. A román történetírás szerint Várad nem megalapítás által jött létre, hanem hosszú fejlődés eredményeképpen. A város első említését csak 1113-ra teszik. Ez a zobori bencés apátság 1113-ban készült oklevélében lelhető fel, ahol az első birtokösszeírás hitelességét bizonyító személyek közt felsorolják Sixtus váradi püspököt (1103–1113), „Sixtus Varadiensis” néven.
Ismertek azonban Várad egyéb említései is I. László uralkodásának idejéből, „populum Varadyensem de Byhor” és „locum Varad nominavit” vagy „in suo monasterio Uaradin” formákban. Györffy György és Jakó Zsigmond szerint a káptalan intézménye Váradon hamarabb keletkezett, mint a püspökségé, hiszen később is a város területének 2/3-át a káptalan birtokolta, a püspöknek 1/3-ot juttatva, holott mindenütt ez fordítva volt. Figyelembe kell azonban azt is venni, hogy az alapítás emlékét a váradi káptalan által összeállított statútumok őrizték meg, a kanonokoknak tehát érdekükben állt testületük előjogainak és ősiségének kiemelése.
Váradon a 11. század végén először egy preurbánus mag keletkezett, amely majd a 12. század elejétől protovárosnak (a várossá fejlődés útján elindult településnek) tekinthető. Az utóbbi évek kutatásai Nagyvárad fejlődését a nyugati városfejlődési típushoz sorolják. Váradon kimutatható a „topográfia dualizmus” jelensége, azaz egy vár mellett kézműves, kereskedő települések és ehhez kötve piac jött létre. A város a vár (egyben püspöki székhely) mellett alakult ki a Sebes-Körös ágainak két oldalán, ahol több település állt egymás közelében. Ezek valamely templom vagy kolostor köré tömörültek. Várad, mint egyházi (káptalani és püspöki) város jött létre, nem volt soha falu. Már a legrégebbi források is civitasként említik, amely ebben az esetben nem szabad királyi várost (libera regiae civitas), hanem várt, városias települést, püspökvárost jelent. A városmag (vár) és a városrészek egybeolvadása egységes várossá a 13. század végén kezdődött el és a 14. század közepéig tartott (1348-ban már Nagyváradként említik a várost).
Ismertek azonban Várad egyéb említései is I. László uralkodásának idejéből, „populum Varadyensem de Byhor” és „locum Varad nominavit” vagy „in suo monasterio Uaradin” formákban. Györffy György és Jakó Zsigmond szerint a káptalan intézménye Váradon hamarabb keletkezett, mint a püspökségé, hiszen később is a város területének 2/3-át a káptalan birtokolta, a püspöknek 1/3-ot juttatva, holott mindenütt ez fordítva volt. Figyelembe kell azonban azt is venni, hogy az alapítás emlékét a váradi káptalan által összeállított statútumok őrizték meg, a kanonokoknak tehát érdekükben állt testületük előjogainak és ősiségének kiemelése.
Váradon a 11. század végén először egy preurbánus mag keletkezett, amely majd a 12. század elejétől protovárosnak (a várossá fejlődés útján elindult településnek) tekinthető. Az utóbbi évek kutatásai Nagyvárad fejlődését a nyugati városfejlődési típushoz sorolják. Váradon kimutatható a „topográfia dualizmus” jelensége, azaz egy vár mellett kézműves, kereskedő települések és ehhez kötve piac jött létre. A város a vár (egyben püspöki székhely) mellett alakult ki a Sebes-Körös ágainak két oldalán, ahol több település állt egymás közelében. Ezek valamely templom vagy kolostor köré tömörültek. Várad, mint egyházi (káptalani és püspöki) város jött létre, nem volt soha falu. Már a legrégebbi források is civitasként említik, amely ebben az esetben nem szabad királyi várost (libera regiae civitas), hanem várt, városias települést, püspökvárost jelent. A városmag (vár) és a városrészek egybeolvadása egységes várossá a 13. század végén kezdődött el és a 14. század közepéig tartott (1348-ban már Nagyváradként említik a várost).
A váradi káptalan statútumai, középkori oklevelek, valamint az 1552-ből fennmaradt adókönyv alapján rekonstruálni tudjuk Szent László városának részeit. A városrészeket a latinban vicus megnevezéssel jelölték, ám ez időnként utcát is jelenthetett. A Körös bal partján feküdt Várad városa, Velence, Péntekhely, Szombathely, Sziget, Szentlőrinc, Bolognia, Padua, Egerszeg, Új-Bécs, Hídközszőlős, Malomszeg, Zsupos.
Várad városa (civitas Varadiensis) alatt a mai vártól nyugatra elterülő részt értették, mely a káptalan tulajdonát képezte. Velence (vicus Venetia) városrész (így hívják a mai napig ezt a városnegyedet) a vártól keletre terült el. Jelentős vámhely volt, itt szedték az Erdélyből érkező áruk után a vámot (a jövedelem 1/3-a a káptalané, 2/3-a a püspökségé). Ezen a helyen 1552-ben a püspök 24, a klarissza nővérek pedig 9 jobbágytelekkel rendelkezett. Péntekhely (Pentekhel vicus), melyet később Hétközhelynek is hívtak (1374), a vártól nyugatra a későbbi Nagypiac (mai December 1.) tér helyén állt a tulajdonképpeni belváros. Neve a péntekenként ott tartott vásárokra utal.
Az először 1326-ban említett Szombathely (vicus Zombathely) valószínűleg megegyezett a korábbi Újfaluval (Villa Nova – 1285). Péntekhelytől nyugatra feküdt. Neve arra utal, hogy ott szombaton vásáros napot tartottak. Sziget a vártól délnyugati irányban, a Körös két mellékága közötti területet jelentette. Szentlőrinc (Villa Sancti Laurentii) a vártól délkeletre feküdt, Szent Lőrinc napi (augusztus 10.-i) vásárairól volt híres. A püspök és káptalan közös tulajdona volt, megegyezik a későbbi Vadkerttel (Ortus cervorum). 1552-ben a püspök 40 jobbágytelke gazdagította.
Bolognia a vártól délnyugatra feküdt, püspöki tulajdont képezett 1291–1294 között. A Statútumokban Bolonia vicus néven szerepel, Padua (Badua) vicusszal együtt említve. Egyes kutatók Bologniát és Paduát Velencével együtt itáliai betelepülőkre utaló helyneveknek tartják, míg mások úgy vélik, hogy a váradiak egyetemjárásának emlékét őrzik. A Velence helynév a város „nagy” Velencére emlékeztető vízrajzi helyzetére is utalhat. Egerszeg (vicus Egerzegh) Velence városrész egy darabját képezhette. Valószínűleg a középkor végén jöhetett létre Új-Bécs városrész, mely a vár és a Sebes-Körös között feküdt. A szintén a Statútumok által megemlített Malomszeg (Molonzegh) és Zsupos (?) (Supes vicus) helyzete ismeretlen. A középkori oklevelek megőrizték bizonyos utcák neveit is: Új utca (1552-ben a püspök 28 jobbágytelekkel bírt itt), Kakucs utca, Szent Jakab utca, Szent Ferenc utca és Szentlélek utca.
A Körös jobb partján állt Olaszi és Szent Péter városrész. Olaszi (vicus Olazy, 1215-ben Villa Latinorum Varadiensium-ként említve) az olasz kifejezésből eredeztethető, alatta az újlatin nyelvet beszélő vallonokat, franciákat értették leginkább. Ezt olyan középkori helynevekből következtethetjük ki, mint Burgundia és Szent Egyed utcák, valamint a Páris patak. Olaszi a váradi püspök birtokát képezte (1552-ben már 74 jobbágyparcellával), a Biharba vezető út mellett, a Körös révjének túlsó partján alakult ki. Váradolaszi egy ma is létező városnegyed. Szentpéter városrész (Sancti Petri contrata) Olaszitól keletre, a Sebes-Körös és a váradi dombok közti területen alakult ki. Első említése 1374-ből származik, a káptalan rendelkezett itt 1552-ben 8 jobbágytelekkel.
Ahogy Jakó Zsigmond, és Lakatos Bálint is disszertációjában kiemelte, Várad településrészei közül legalább három: a civitas, valamint Vadkert és Olaszi saját önkormányzattal, bíróval, tanáccsal és pecséttel rendelkezett. Feltételezhető esetleg bizonyos fokú autonómia Velence esetében is, de ezt igazoló oklevél nem maradt fenn.
A város közelében más települések alakultak ki, melyek idővel beolvadtak a városba: Biharpüspöki, Szentjános, Őssi, Szőllős. Biharpüspöki 1273-ban a püspök és káptalan közös tulajdonát képezte, Váradtól északnyugatra feküdt. Mint neve is mutatja a püspök nyári székhelye volt, ma már Nagyvárad egy városnegyedét képezi. Szentjános (a mai Biharszentjános falu, Bors község része) Váradtól nyugatra, távolabb volt. Több szerzetesrend központjaként működött a történelem során: 1215 előtt bencések, 1249-től ciszterciek, a 13. század végétől ismét bencések, 1549–1556 között a margitszigeti domonkos apácák.
Őssi (a mai Váradőssi városnegyed) Váradtól délnyugatra terült el. 1261-ben posesio Ewsy Ráfáel fia Gábriel és Tamás fia Ráfáel birtokában volt. Szőllős (a mai Váradszőllős) a vártól délre feküdt. 1213-ban első telepeseit királyi szőlők művelésére hozták ide. 1273-ben a püspökség és káptalan közös birtoka volt. 1276-ban IV. (Kun) László király a területet a váradi főpásztornak adta. A 14. századtól Szőllőst Kusztosfalvaként ismerték, mivel az őrkanonok (custos) tulajdonát képezte.
Bélfenyéri Tamás / erdelyikronika.net