Januárban Nagyváradon rendezték meg a magyar országos diákújságíró-találkozót. A találkozóra majdnem minden magyar középiskolából érkeztek résztvevők. A diáklapok bemutatása után Szűcs László, az Erdélyi Riport főszerkesztője beszélt az írott sajtóról. A következő diák-média találkozó Sepsiszentgyörgyön, február 16-18-a között lesz, a KOVAKÖ (Kovászna Megyei Középiskolások Szövetsége) szervezésében. /Jakab Villő-Hanga: Utak, tájak, emberek. Médiás találkozó Nagyváradon. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 10./

„Egy műalkotás csak akkor tud szárnyalni, ha van honnan elrugaszkodnia”
Író–olvasó találkozó Háy Jánossal a Bölcsészettudományi Karon
– A műalkotások kapcsán egyetlen dologban hiszek, ez az, amit mélyen igaznak tudok tekinteni: hogy amit írok, annak mindig ritmusban kell lennie azzal, amit belül élek. Ilyenformán a művészet jelentékeny része önismereti kérdés; az embernek el kell mélyülnie önmagában, hogy tudja, ki akar megszólalni általa. Egyébként ez a mindennapi életben is így van: úgy kell élnünk, hogy minél többet menjünk befelé, s lássuk, kik vagyunk a világban, akik jelen vagyunk – magyarázta Háy János költő, író, drámaíró, képzőművész hétfőn délután, a Láthatatlan Kollégium és a János Zsigmond Unitárius Kollégium által közösen szervezett eseményen. A Gézagyerek, a Valami nehezék, az Egymáshoz tartozók és számos más kötet szerzőjével Selyem Zsuzsa irodalomtörténész és Jakab Villő Hanga egyetemi hallgató beszélgetett a Bölcsészettudományi Kar Eminescu termében.
Elsőként az Élet és irodalomban három évvel ezelőtt megjelent Asszimiláns című esszéje apropóján kérdeztek rá beszélgetőtársai: milyen volt Háy számára vidéki környezetből, a szlovák határ mellett fekvő Vámosmikoláról nagyvárosba költözni, és ez milyen hatással van az írásaira.
– Nekem nem az az alapproblémám, hogy milyen vidékről Budapestre menni, hanem az asszimiláció: egyik közegből a másikba átkerülni úgy, hogy valamilyen módon meg tudd mutatni, ki voltál valaha. Tehát hogy ne szakadjon le a múlt rólad, hanem ezt a múltat is fel tudd mutatni – mondta Háy János, hozzátéve: voltaképpen mindannyian asszimilánsak vagyunk, legyen szó kamaszból felnőtté válásról, Kolozsvárról Budapestre vagy New Yorkba költözésről, a legfontosabb viszont, hogy eközben egészben maradjon a személyiségünk. Angolul bárki meg tud tanulni, hogy közben észre sem veszik, honnan származik, vallja, de amennyiben letagadja a múltját, az valamikor, valahol vissza fog ütni: „egyszer szét fogja roppantani a személyiségedet, egyszer még bele fog kopogni a szívedbe, és nem biztos, hogy jókor és jó módon”. Egyrészt emiatt írta meg az Asszimiláns című szöveget, ugyanakkor az indiai és a magyarországi értelmiség közötti különbségek is hatással voltak rá.
– Nagyon sarkítva azt gondolom, hogy a magyarországi véleményalkotó elit túl gyakran és túl intenzíven van elfoglalva a saját problémáival, s úgy tűnik, fogalma sincs arról, mi történik az országban, hogy miként élnek Békéscsabán vagy azok az emberek, akik 70–80 ezer forintból tartanak el 2–3 gyermeket. Az ELTE-n és a Corvinus egyetemen gyakorlatilag nincs olyan diák, aki azt a pályát írja le, mint én, hogy jönne vidékről, kis faluból, viszonylag szegény és képzetlen szülőktől, és a tanulás fázisain keresztül eljutna oda, ahová a képességei lehetővé teszik. Amikor az egyik indiai egyetemen megkérdeztem a rektortól, hogy a diákok hány százaléka származik alsó kasztokból, mondott egy 68 százalék körüli arányt, és rögtön hozzáfűzte: „de szégyellem magam, mert azt szeretném, ha népességarányosan lennének”. Akkor én elszégyelltem magam, nehogy visszakérdezzen, hogy működik ez Magyarországon, mert egy jó gondolatot nem tudtam volna mondani. A pályák és tehetségek elindulásához szükséges pozitív diszkrimináció nálunk egyáltalán nem működik – részletezte Háy, aki szerint – az indiaiakhoz hasonlóan – nem lenne szégyen azt akarni, hogy egy adott társadalom jobb legyen, s tenni is ennek érdekében.
Az a tény pedig, hogy valaki asszimiláns, inkább élethelyzet, mint morális kategória: kilépni az egyént és a közösséget egyformán óvó térből, kipottyanni a védőhálóból, s átkerülni egy teljesen más közegbe. – Az asszimiláns életérzés végereményben azt jelenti, hogy örök életedben érzed a bizonytalanságot, benned van a félelem, hiszen ennek a sorsnak éppen ez az alapja: csak annyi vagy, amennyit te megteremtettél – hangsúlyozza. Márpedig az emberi sorsnak is egyik velejárója az esendőség: bármikor elbukhatunk, összeomolhatunk, de ettől vagyunk emberek, s amíg ezt fel tudjuk mutatni, addig maradhatunk igazán azok. – Amikor kommunikálunk egymással, nem a tökéletességgel beszélgetünk: látom a másik emberen, hogy ő is olyan, mint én, s tudom azt, hogy azon a pici repedésen keresztül, ami a szívemen, a sorsomon van, a másik ember belém tud nyúlni. Az asszimiláns átérzi ezt az esendőséget, és ezen keresztül, más emberek esendőségének is érzékeli a súlyát – értékelte.
Amiként pedig az ember személyisége nem lehet egységes a múlt ismerete és a vele való szembenézés nélkül, a műalkotásnak is szüksége van a valóságra, „csak akkor tud szárnyalni, ha van, honnan elrugaszkodnia”. S bár drámái valóban egy kis falusi közegből „dobbantanak”, de csak azért indulnak ki abból, hogy valami általánosan emberiről beszéljenek, vagy legalábbis olyan dolgokról, amelyek őt foglalkoztatták a megírás pillanatában. – Természetesnek tartom, hogy az író fel akar építeni egy világot, amelynek aztán az olvasó is részese lehet. A mű azonban nem bemutat valami külsőt: a dráma nem bemutatja például az autista gyermekek sorsát vagy a vidéki létet, Dosztojevkszkij A félkegyelműben nem azt vázolja, hogy milyen a pszichésen reccsent Miskin vagy a 19. századi Pétervár. A létről akar beszélni, és erre a beszélgetésre hív meg téged is – magyarázza Háy, érzékeltetve a játékszabályokat is: egyik oldalon az író áll, saját tapasztalati világával, a másik oldalon pedig az olvasó, ha pedig ez a két térfél találkozik, akkor utóbbi életébe is beleszól a mű.
–Akusztikusak az irodalmi alkotások, a drámák pedig különösképpen azok. Én eleve hangzásra írok, visszaolvasom a szöveget, és figyelem, hogy akusztikailag nem falsul-e; mert ha falsulást érzek, érdemes beleavatkoznom, biztos, hogy tartalmi hiba van benne – ecseteli a szerző, majd arról is szót ejt, hogy miért éppen a Gézagyerekből, ebből a három oldalnyi novellájából írt drámát. Megtudtuk: létfontosságú a nyelv, hiszen megmutatkozik benne az a világ, amelyet föl akar „pattintani”, de ugyanakkor az is fontos, hogy sorsa tekintetében teherbíró legyen az adott írás: hogy legyen benne olyan „sorslehetőség”, amely megér két órát, amit ki lehet bontani, tovább lehet beszélni. – A novella már eleve magában hordoz sok mindent. Ez egy tökéletes műfaj, majdnem olyan, mint a vers: nagyon könnyen összedől, ha az ember elront benne egy mondatot. A dráma ezzel szemben nyitottabb, ami persze korántsem jelenti azt, hogy félvállról lehet venni – fejti ki.
Legyen szó drámáról, ihletettséget igénylő líráról vagy inkább technikával dolgozó prózáról, a legnagyobb veszély Háy szerint, ha létrehozásakor nem a mű tárgyával foglalkozik az alkotó, hanem valami egészen mással: hogy a szöveg mire lesz majd képes megjelenése után, jobban fogja-e szeretni a szerzőt valaki, vagy hogy jót írjanak róla a kritikusok. – Ezek amolyan korrupciós célok, de a legegyszerűbb közülük természetesen az, ha a Gézagyerek után, amiről tudom, hogy sokan becsülik, egy idő után elkezdek Gézagyerekeket gyártani, hogy ezt a tetszést megtartsam – teszi hozzá, vázolva a folytatást illető lehetőségeket: vállalja-e az ember, hogy kockáztat, s más dikciókban, gondolati világokban kezd el mozogni, ezáltal pedig adott esetben egy új műve révén valaki leírja az előzőt, vagy pedig – a rajongás megőrzése érdekében – hamis dolgokat hoz létre, „amelyeknek csak a dizájnja műalkotás, de nincs szíve neki”. – Én például azért hagytam abba a történelmi regények írását, mert azt a nyelvet teljesen felhasználtam a magam számára. Megtanultam, amit az a nyelv képes megmutatni nekem a világból, onnantól kezdve már csak a nyelvet tudtam volna mozgatni, magyarán a kirakat működött volna, de a belseje nem – mondta.
Több más téma került elő az est folyamán, amelyek révén ismételten bizonyította a meghívott: olyan élettapasztalattal és nyelvi eszközökkel rendelkezik, amelyekkel sokakat képes elbűvölni. Így például kitért arra, hogy szerinte addig van igazából értelme az emberi életnek, amíg van egyfajta figyelmünk a világra, amíg rákérdezünk a körülöttünk zajló dolgokra.
– Nem fognak megoldódni, ezt borítékolom, legalábbis nekem eddig nem sikerült, de szerintem senkinek sem. Nem is kell, hogy megoldódjon, viszont ezt nem lehet megspórolni, és ha rá tudsz kérdezni, biztos, hogy számtalan dolgot fel tudsz oldani. Furcsa például, hogy a világ dolgaira érzékeny, eleven és nyitott figyelmű emberek egy idő után, negyvenes-ötvenes éveik táján eljutnak arra a pontra, hogy már csak egyetlen sínt látnak maguk előtt, amelyen ők caplatnak, és azon kívül semmi mást. Nem néznek se jobbra, se balra, csak az a világ van számukra, ahol monotonon gyalogolnak. Ez viszont nem a kőfejtőben történik, nem diplomafüggő, az orvosok és az ügyvédek esetében is ugyanez érzékelhető. Kérdés, hogy mi az, ami fenn tud tartani egy érzékeny ráfigyelést a világra, sajnos ilyen tekintetben nem jók a tapasztalataim – egészítette ki a gondolatmenetet Háy János.
A hangulatos író–olvasó találkozó után, este 9 órától a Gézagyerek című drámát adta elő a János Zsigmond Unitárius Kollégium Színjátszó Műhelye, tegnap délután pedig a szerző drámái alapján zajlott beszélgetés a BBTE Bölcsészettudományi Karán.
Ferencz Zsolt
Szabadság (Kolozsvár)

Az egyetemmel és önmagukkal is ismerkedtek hétvégén a középiskolások
Középiskolások hosszú hétvégéje a BBTE-n címmel szervezte meg az erdélyi magyar iskolák diákjait megcélzó háromnapos rendezvényét október 11. és 13. között a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar tagozata és a Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézet. A magyar tagozat történetében első alkalommal lebonyolított esemény 180 középiskolás diákot vonzott Kolozsvárra. Arról, hogy hogyan töltötték a hétvégét, miként sikerült a figyelmüket felkelteni és megismertetni velük az egyetem világát, Makkai Júlia Annát, a tagozat kommunikációs felelősét kérdeztük.
– Tavaly az iskolámban még a népszerűsítő karaván mutatta be a BBTE-t. Miért gondoltátok, hogy változtattok ezen, mi volt a célja a mostani rendezvénynek?
– Karavánok alkalmával mi kérezkedünk be az iskolákba, a karok képviselői legjobb tudásuk szerint bemutatókkal, képekkel, tapasztalatokkal, kiadványokkal próbálják népszerűsíteni az egyetemet. Most azonban mi hívtuk meg a diákokat, szállást, kaját és előadásokat biztosítottunk 180 középiskolásnak és kísérőiknek. A cél az volt, hogy a középiskolások betekintést nyerhessenek az egyetemista életbe, kimondottan a BBTE-s egyetemisták életébe, az egyetemen zajló oktatói és kutatói munkába. Nagyon fontos kihangsúlyozni, hogy a diákoknak lehetőségük nyílt egyetemi hallgatókkal is találkozni, beszélgetni. Lényegesnek tartottuk, hogy közelebb vigyük az egyetemet a leendő felvételizőkhöz. Megpróbáltuk elérni, hogy egy hétvége erejéig érezzék magukat kolozsvári egyetemistának, hogy átérezzék Kolozsvár hangulatát, belekóstoljanak a nagyvárosi életbe.
– Hogyan valósult meg mindez?
– Tudományos, ismeretterjesztő előadásokat, interaktív foglalkozásokat, beszélgetéseket és kulturális programokat egyaránt tartalmazott a hétvége. Ezáltal a diákok átfogó képet alkothattak arról, milyen lesz az egyetemi oktatás és élet. A megnyitón Soós Anna tagozatvezető rektorhelyettes köszöntötte őket, ezt követően Dégi L. Csaba és Markó Bálint tudományos előadását hallgathatták meg a jelenlevők. A folytatásban mindenki tetszés szerint választhatott a párhuzamosan zajló előadások közül, érdeklődési körének függvényében.
Főként tanárok, doktoranduszok és diákok tartották az előadásokat, amelyek interaktívak, tudományosak és szórakoztatóak voltak. Míg pénteken ezek mind az egyetem főépületében zajlottak, fontosnak tartottuk, hogy a szombati előadásokat a különböző karokon tartsák. A vasárnapi program fontos extrakurrikuláris tevékenységekre fókuszált, hogy az intézményen kívüli diáktevékenységet is megismerjék a résztvevők.
– Melyek voltak ezek?
– Szakosztályok, kutatóműhelyek tevékenységének a bemutatása. Az ő érdekük is volt, hogy bemutatkozzanak, jó hangulatot teremtsenek az előadásokon, műhelyeken, elnyerjék a diákok tetszését, mert lehet, hogy éppen emiatt választják majd a diákok az illető szakot. Fontosnak tartottuk a Kolozsvári Magyar Diákszövetség jelenlétét is, mivelhogy ők szorosan részt vesznek a magyar tagozat programjaiban, számos esetben besegítenek a diákközpontú rendezvények szervezésébe. Kifejezetten interaktív és szórakoztató programot ajánlottak a diákoknak, közben pedig tevékenységeikről is tájékoztatták az érdeklődőket.
– Említetted, hogy a rendezvénysorozat magába foglalt különböző kulturális programokat is. Melyek voltak ezek?
– Pénteken este Kisgyörgy Ilka és Burcă Renáta előadásában hallgathattak film- és könnyűzenei feldolgozásokat, szombaton pedig a Váróterem Projekt Független Színházi Társulat előadásában az egyetemista életből ihletődött Mit csináltál 3 évig? című előadást tekinthették meg a Tranzit Házban. Ennél odaillőbbet aligha találhattunk volna. Emellett szervezett városnézésen és rendhagyó házsongárdi sétán vehettek részt. Záróakkordként Hevele Ádám, Jakab Villő Hanga, Major Zsuzsa és Nagy Csilla Esterházy Péter Legyünk együtt gazdagok című dramolettjét olvasták fel event riszpekt műfajban. A műsor végén adták át a diákoknak az alumni albumokat.
– Kit, mit tartalmazott ez az album? Miért éreztétek fontosnak, hogy megkapják ezt a diákok?
– Ez a BBTE első alumni albuma, amelyben olyan végzett hallgatók jelennek meg, akik kiemelkedő teljesítményeket értek el saját szakterületükön, munkásságuk példaértékű lehet a középiskolás diákok, és nem utolsósorban a jelenlegi egyetemi hallgatók számára is. A kötetnek jövő év elején elkészül a második kiadása is, mivel egyetemünknek rengeteg olyan végzettje van, akiknek helyet kell kapniuk benne.
– Hogyan értesültek a diákok a hosszú hétvégéről? Kik jöttek el?
– A rendezvényre erdélyi iskolákat hívtunk meg, az általuk „delegáltakat” minden iskola maga választotta ki. Annak ellenére, hogy bizonyos büzséhez voltunk kötve, próbálták minél inkább lefedni a régiókat, és arányosan meghívni diákokat.
– Melyek voltak azok a rendezvények, amelyek iránt különösen érdeklődtek a résztvevők?
– Változó volt a részvétel, tehát aki pénteken egyik tudományterületet választotta, az nem föltétlenül ugyanoda tért vissza másnap. A diákok még válogatnak a szakirányok közül. Ezzel összefüggésben pedig, azt vettem észre, hogy még nincs kikristályosodva bennük, milyen szakon szeretnének továbbtanulni. A kimondottan tudományos előadásokon, valamint a vasárnapi diákprogramokon voltak a legtöbben.
– Visszatekintve, hogyan értékelitek a rendezvényt?
– Sikeres volt, hiszen nagyon sok tapasztalatot nyújtott, és úgy érezzük, igény van rá az elkövetkezendő években is. A résztvevőkkel folytatott beszélgetések során bebizonyosodott, hogy kifejezetten szórakoztatónak tartották a rendezvénysorozatot, és jól érezték magukat, az ismerkedés mellett pedig alkalmuk nyílt arra is, hogy saját képességeiket teszteljék. A kísérő tanárok pedig örömmel nyugtázták, hogy diákjaik körében már a középiskolában megfogalmazódik néhány szempont az egyetemi évekkel kapcsolatban. Nemsokára kiértékelő űrlapokat küldünk ki mind a 180 résztvevőnek, és arra kérjük őket, hogy véleményüket, észrevételeiket, tapasztalataikat írásban is megfogalmazzák.
NAGY KINGA
Szabadság (Kolozsvár)

Személyiségépítés Sepsibükszádon
KreaTúra hatodszor
Összesen 32 gyerek, 6 önkéntes és 11 előadó vett részt július 17–23. között a hatodik alakalommal megszervezett KreaTúra táborban. A sepsibükszádi iskola tornatermében felütött főhadiszállásra nem csak Háromszékről, hanem Hargita, Maros megyékből, sőt külföldről is érkeztek résztvevők.
Az interneten meghirdetett táborban 12 és 15 év közötti kamaszok vesznek részt. Van olyan leányzó, aki korábban már volt kétszer a KreaTúrán, szülei időközben kiköltöztek Londonba, most pedig csak azért jött haza, hogy részt vegyen a foglalkozásokon.
– Nagyon örvendek, hogy a legkülönbözőbb helyekről, a legváltozatosabb társadalmi környezetből származó gyerekek fontosnak találták, hogy eljöjjenek, vagy visszajöjjenek hozzánk – mondta a tábor ötletgazdája, Müller Henrietta.
Ami a kezdeteket illeti, a pedagógiát végzett Henrietta, aki most egyébként éppen a rotterdami művészeti akadémia mesteriző hallgatója, azt mondja: erősen unatkozott az egyetemen, és már akkor rájött, hogy a román intézményesített oktatásban aligha fog tudni beilleszkedni. 19 évesen „találta ki”, hogy kellene egy tábor, a nagyon kicsikhez „túl nagy volt a felelősség”, a nagyokhoz pedig túl fiatalnak érezte magát, ezért döntött a 12-15 éves, amúgy egyik „legnehezebb” korosztály mellett.
– Az alapelgondolás az volt, hogy mást kapjanak, mint az iskolában. Ehhez, ha semmi mást nem csinálnak, csak idejönnek és itt érdekes emberekkel találkoznak, akik arról beszélnek, ami őket érdekli, már akkor sem jöttek hiába. Az is hasznos, ha természetes lesz számukra, hogy valaki más nyelven szólal meg, mert itt egy hét alatt lehet, hogy több beszélt angolt tanulnak, mint egy év alatt az az iskolában – fejtette ki az ötletgazda.
Azt mondta: a művészet különböző ágain alapuló témák, nem feltétlen rendkívüliek, csak olyanok, amelyek egyszerűen „nem jutnak el az iskolába”. Olyan helyzetbe próbálják hozni a gyerekeket, amelyek nagyon életszerűek. Mindehhez lazítása, túrázás, reggeli torna, meditáció is tartozik – felismerhetően Osonós „beütések”, hisz Müller Henrietta diákkorában az Osonó Színházműhely oszlopos tagja volt.
Pechünkre, éppen egy szabad program alatt érkeztünk a táborba, így csak előadókkal találkoztunk. Miriam den Boer Salmon Hollandiából érkezett, zenét tanítani.
– Nagyon kreatívnak tartom ezt a tábort. Azt gondolom, hogy a gyerekek nagyon sok szociális és művészeti impulzusnak vannak kitéve, kipróbálhatják a színházon, a zenén és más művészeti ágakon keresztül történő kommunikációt – mondta a spanyol és mexikói felmenőkel rendelkező fiatal lány.
Jorrit Westerhof már másodszor vett részt a táborban.
– Nagyon sok energia van ezekben a gyerekekben és érdekes dolgok jönnek ki, amikor megpróbáljuk ezeket egymáshoz csatlakoztatni. Mi csak feladatokat adunk, de valójában a gyerekek maguk alkotnak és ez rendkívüli dolog – mondta.
További előadók voltak Bocsárdi Magor, Albert-Nagy Örs és Kiss Tamás (zene), Vass Zsuzsanna (színház), Györfi Kata, Jakab Villő-Hanga, Csala Hermina (irodalom), Kocsis István (képzőművészet).
Erdély András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)