Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. október 6.
Kegyeltek és kitagadottak
Felállította bábuit az RMDSZ a parlamenti választások sakktábláján. Amint az várható volt, a polgári gyalogok besorozása nem ment zökkenőmentesen, de a szövetség felső vezetése végül minden olyan figurának megtalálta a helyét a jelöltlistán, akit oda szánt.
A megméretkezők névsorának véglegesítése során egymásnak feszültek a belső erők, a személyes, helyi és országos érdekek; regionálisan is megmutatkoztak a súlycsoportbeli különbségek, illetve a tagok, szervezetek lojalitását is alaposan próbára tették.
Az RMDSZ ez esetben is politikai pártként viselkedett, a vétójoggal rendelkező Szövetségi Állandó Tanács múlt hétvégi döntéseit pedig csak az nem nyelte le, aki eddig más illúziókat kergetett. Hiszen egyértelmű volt: az MPP felnyalábolt fenyőágainak tüskéi valakit úgyis megszúrnak. Az udvarhelyszéki RMDSZ volt olyan erős, hogy elutasítsa a felső vezetés decemberi ajándékát, a marosszéki tulipánnak viszont már nem volt más választása: be kell fogadnia porzói közé Biró Zsoltot, a polgári párt elnökét.
A cserebere-akciók, az itt a piros, hol a piros játék során egy olyan szakember is kirostálódott, aki a helyi választmány eredeti rangsorolásán a Maros megyei szenátorjelölt-lista második helyére került. Jakab István gazdag romániai és brüsszeli vezetői tapasztalattal a háta mögött döntött úgy, hogy tudását a parlamentben kamatoztatná, ám a párt felső vezetése nemhogy elvette tőle az amúgy sikert nem garantáló helyet, de se szó, se beszéd, a listáról is törölte a megélhetési politikusnak messze nem nevezhető közgazdászt.
Természetesen, mint minden felső vezetésnek, a SZÁT-nak is joga van felülírni a helyi döntéseket, ha a helyzet felülnézetből úgy kívánja. Nem is azzal van a legnagyobb baj, hogy a decentralizáció mellett vehemensen kardoskodó vezetők saját házuk táján esetenként semmibe veszik az alsóbb szintű határozatokat. A politikából kiábránduló Jakab esetében az a visszataszító, ahogyan bántak vele, illetve a megyei szervezettel: előzetes egyeztetés, figyelmeztetés nélkül „kilőtték” a jelöltet – aki utólag sem kapott magyarázatot –, és kész tények elé állították a marosszéki választmányt is (akárcsak a bukarestit, amely továbbra is tiltakozik befutó helyre rangsorolt képviselőjelöltjük lecserélése miatt).
A közösségi kommunikációs alapszabályokra fittyet hányó, ridegen kirekesztő eljárás arra világít rá, mi zajlik a Bukarestben jól megedződött magyar pártban az érdekvédelmi külcsín mögött. Lehet, nem mondtunk újat – csupán arra szeretnénk emlékeztetni, hogy a kiskirályok, kegyeltek és kitagadottak világának térnyerése nagyon rossz dolog.
Páva Adorján Krónika (Kolozsvár)

2016. október 16.
Ötvenhat Erdélyben: „Az igazságért, az emberségért, a magyarságért álltunk ki”
Az ismert erdélyi ötvenhatosok – Csiha Kálmán, Páll Lajos vagy Páskándi Géza – mellett több ezer „hétköznapi ember” is végigjárta akkor a romániai kommunista börtönök kálváriáját, és ma már csak néhány él közülük. Egyikük Szilágyi Árpád, egykori 56-os forradalmár, aki azért keresi fel a székelyföldi iskolákat minden év októberében, hogy elmondhassa: „az igazságért, az emberségért, a magyarságért álltunk ki”. Vallomása az 1956-os forradalom erdélyi vonatkozásaira megemlékező sorozatunk első része.
Életrajz: Szilágyi Árpád 1932. december 17-én született Gyergyószárhegyen. Még középiskolás korában, 1952-ben kollektivizálás ellenes plakátokat írt és ragasztott ki szülőfalujában, ezeken használta először a „Fekete Kéz” aláírást. A magyar forradalom idején a Bolyai Tudományegyetem IV. éves földrajz-geológia szakos hallgatója volt. Levelet írt az Irodalmi Újságnak, amelyben elkötelezte magát a forradalom mellett, november elsején pedig néma felállást kezdeményezett a forradalom halottainak emlékére. 1957 februárjában tartoztatták le és hazaárulás vádjával 20 év börtönre ítélték. Az 1958. július 14-i szamosújvári börtönlázadás után áthelyezték a Pitești-re, az ún. átnevelő börtönbe. 1961 tavaszán, mikor a Fekete Kéz szervezet tagjait letartóztatták, ismét vád alá helyezték, mint egyik vezetőjét a szervezetnek és a kolozsvári Katonai Bíróság ezúttal 22 év börtönre ítélte. Désről szabadult 1964. július 27-én. Az elkövetkező években Balánbányán dolgozott geológusként. 1988-ban politikai menedékjogot kapott az Egyesült Államokban, Saint Louis-ban, innen telepedett haza Csíkszeredába 2003-ban. Azóta is ott él.
Gyergyószárhegyen születtem, egy nagyon szegény székely családban. Én voltam a harmadik, legkisebb gyermek, hogy úgy mondjam, mert világra jöttemkor az ikernővérem megelőzött, ugyanis ő egy nappal hamarabb született, december 16-án. Őt Etelkának keresztelték. Volt egy bátyám is, Szilágyi Lajos, ma már sem ő, sem Etelka nincs az élők sorában.
A „kis magyar világban”- 1940 és 1944 között - végeztem el az elemi iskolát, ott a szülőfalumban. Aztán háború után szüleim tanácsára beiratkoztam a gyergyószentmiklósi gimnáziumba, ahol kijártam a gimnáziumi osztályokat. Naponta 12 kilométert tettem meg gyalog Szárhegyről az iskolába és vissza, mert más lehetőség nem volt. Esőben, hóban, szélben és napsütésben, minden nap le kellett rónom a hat kilométert odáig, és ismét hatot vissza. Nem kellett engem nógassanak, hogy tanuljak, szegény édesapám, emlékszem, már zsenge gyerekkoromban kis kapát, kis gereblyét készített nekem, mert a nagy szerszámokat nem bírtam el, és munka közben, együtt mentünk takarni, kapálni, mindig mondogatta, hogy – Ha meg akarsz szabadulni ezektől, fiam, akkor tanulnod kell. Abból a mi nehéz sorunkból kitörni másképp nem lehetett. Én ezt akkor úgy az eszembe véstem, hogy nekem többször nem kellett mondják, hogy vedd a könyvet fiam, és tanulj. Sikeresen elvégeztem a középiskolát, és érettségi után 1953-ban felvételiztem a Bolyai Tudományegyetem földrajz-geológia szakára. Azért oda, mert tanáraim közül a földrajz-történelem szakos tanáromat szerettem legjobban.
1956 októbere: „a magyarok arcáról sugárzott a győzelem öröme”
Negyed éves földrajz-geológia szakos hallgató voltam, amikor kitört a forradalom. Az akkori sajtóból tudtunk meg mindent. Bár nem volt annyi féle újság, napilap, tévé, mint manapság, de azért jutottak át folyóiratok, és hát ott volt a Rádió. A Kossuth Rádió, a Szabad Európa Rádió hullámain érkeztek szakadatlan a hírek. Napirenden voltunk a magyarországi eseményekkel. A mi szakunk a Marianum épületében működött, ott volt a jogi egyetem is, és annak a könyvtárában volt egy rádió. Meglógtunk az órákról, és a rádió köré tömörülve hallgattuk a híreket.
De már 23-a előtt éreztük, hogy valami készülődik, valaminek történnie kell, olyan villamosság volt a levegőben, mint vihar előtt. És amiről nem tudtunk, azt megéreztük, kitaláltuk, hozzáképzeltük, hisz olyasmi történt, amire mi is vágytunk, és lelkünk legtitkosabb zugában melengettük a reményt, hogy valamikor változni fog a mi keserves életünk. Nem felejthettem el, hogy édesapáméktól még azt a kevés jószágot is elhajtották, ami volt, mert be kellett lépni a kollektívba. Írtam is egy pár röpcédulát még középiskolás koromban, hogy „Le a kollektívval”, s úgy szignáltam, hogy a „Fekete Kéz”. De nem jöttek rá, hogy én voltam.
Akkor jött a forradalom, a győzelem, hallottuk a rádióban, hogy megalakult a forradalmi kormány Nagy Imre vezetésével. És kimondhatatlanul boldogok, szinte euforikusak voltunk. De nemcsak mi, diákok. Emlékszem, hogy az utcán, ha csak egymásra pillantottak az emberek, már abból meg tudták állapítani, hogy ki tart a forradalommal, ki örül a változásnak és ki nem. Főként a magyarok arcáról sugárzott a győzelem öröme: - Na, ugye mi meg mertük csinálni. Magyarországon győzött a forradalom! Csillogó szemmel jártak az utcán az emberek.
Én személyesen nyakig voltam a kommunistákkal, a kollektivizálás miatt, meg egyebek miatt is, hiszen az ígért jólét elmaradt, csak a nyomorúság, az ínség és a félelem volt az, amit nap, mint nap tapasztalhattunk. Arra gondoltam, hogy hátha ide is átterjed ez a tűz. Örültem, és bennem volt az óhaj, a vágy, hogy valamit én is tegyek. Mert az nem lehet, hogy én, Szilágyi Árpád, erdélyi magyar, tétlenül, ölbe tett kézzel üljek. Éreztem, hogy szétfeszít az indulat, és épp ezért 1956. október 26-án írtam egy levelet az Irodalmi Újság szerkesztőségének. Abban az időben a haladó értelmiség a Petőfi Körbe tömörült, és ennek a körnek a hetilapja volt az Irodalmi Újság. Ebben a levélben üdvözöltem a forradalmat, és leírtam, hogy annak ellenére, hogy az átkozott trianoni béke miatt nem tudok tettlegesen is részt venni benne, mert egy országhatár választ el a magyarországi forradalmár társaimtól, én pedig Erdélyben rekedtem, szívvel-lélekkel együtt érzek mindazokkal, akik magasra lobbantották a forradalom lángját.
Az „elveszett levél”
Nos, miután megírtam ezt a levelet, elpostáztam, naivul azt hittem, hogy gond nélkül meg fog érkezni rendeltetési helyére. Persze nem ez lett belőle. Úgy tűnik, hogy a magyarországi titkosrendőrség, vagy hogy mondják, az ÁVO visszaküldte a Szekuritáténak, s így bukkantak a nyomomra, annak ellenére, hogy én a levelet úgy írtam alá, hogy Rab Árpád. Később, a vallató tiszt meg is jegyezte, hogy – ugye azért írta alá így a levelet, hogy ezzel is kifejezze, hogy maga nem szabad? – Hát valóban ez volt a szándékom, ismertem be.
Idézet a levélből, Tófalvi Zoltán közlése:
„Kedves Szerkesztőség, drága Testvéreink!
Nehéz napokat élünk, nekünk is hasonló a sorsunk, vagy talán még nehezebb. Bennünk is felgyűlt az elkeseredés, mi is jobb életet akarunk. Hozzátok fordulunk e nehéz napokban, és emlékeztetünk arra, hogy mi is magyarok vagyunk, és elég sokan. Nekünk nem szabad szabadon élni hazánkban, nem szabad ősi hagyományainkat gyakorolni, nem szabad anyanyelvünkön elintézni ügyeinket, nem szabad olyan zászlót lobogtatnunk, amely alatt őseink nagy csatákat vívtak. Nem szabad? Hisz mi is magyarok vagyunk, bennünk is él a nemzeti érzés, a magyar nép és haza szeretete. (…) Tőletek várunk feleletet: mit tegyünk, vagy egyáltalán ne is tegyünk semmit? Nem merünk nagyon cselekedni, habár a kolozsvári román egyetemisták (1956) október 28-ra tüntetést szerveztek. Ezen a tüntetésen nem veszünk részt, mert a románok azt akarják, hogy mi menjünk elöl a tüntetésen. Tehát azt kérjük, hogy adjatok valamilyen módon útbaigazítást, ha lehet.
Éljen a szabad, független és egységes Magyarország!
Rab Árpád”
Miután megírtam a levelet, november 1-én megszerveztem, hogy vigyünk virágot, gyertyákat az ismeretlen katona sírjára (ez volt később az egyik vádpont a tárgyaláson). Aztán november 4-e után, a Szovjetunió földrajzáról szóló kurzuson, melyet egy orosz tanárnő, Valentyina Katzeva adott elő - ő magyarul nem tudott, ezért a dékán, Mészáros József fordította magyarra a kurzust - , még az óra elkezdése előtt fölálltam, és egy perces néma csendet kértem az elesett forradalmárok tiszteletére. Nemcsak a diákok álltak föl, hanem a dékán és a tanárnő is, és megtörtént a megemlékezés.
Egy cellában Páskándi Gézával
1957. február 20-án tartóztattak le, hazaárulás vádjával 20 év fogságra ítéltek. Az ítélet után átvittek a szamosújvári börtönbe. Amikor a Szekuritáté udvarán betettek a dudába, egy csíkos ruhás rab ott ült már az őr mellett, s amikor az egy pillanatra magunkra hagyott, bemutatkoztunk egymásnak. - Venczel József vagyok, a Bolyai Egyetem tanára. A tanár urat a kommunista hatalom koholt vádak alapján tartóztatta le 1950. februárjában, tizenkét év börtönbüntetésre ítélték, ebből hat évet Márton Áron püspökkel egy cellában töltött. Amikor találkoztunk, már nyolc éve ült. –Tessék mondani, hogy lehet nyolc évet kibírni a börtönben? - kérdeztem. – Hittel, barátom, az ember sok mindent túlél, válaszolta. Ez volt az első tanács, amely a fogságban töltendő életemre, az elkövetkező hosszú évekre vonatkozott. Valóban hitre volt szükség ahhoz, hogy az ember átvészelje mindazt, ami ott várt ránk.
Szamosújváron egy ideig egy cellába kerültem Páskándi Gézával, aki a filológián volt harmadéves akkor, ha jól emlékszem. Bár nem találkoztam velük, de másoktól megtudtam, hogy ott van Bartis Feri és Nagy Benci is. Így teltek az első börtönéveim.
Aztán 1958-ban lázadásra került sor a börtönben július 14-én, egy szombati nap volt. Akkor Szamosújváron legalább 8000 rabot zsúfoltak össze a különböző méretű cellákban. Az a mondás járta, hogy többen voltunk rabok a börtönben, mint lakosok a városban. És ez a több ezer nyomorult ember, mintha szinte egyszerre kezdett volna el ordítani, dühösen tépni a rácsokat, redőnyöket, ami engedett azt ledobálták az udvarra, és közben megállás nélkül kiabálták, hogy Jos cu Gociu, jos cu Gociu (a börtön akkori igazgatója – szerk. megj.), dați pâine mai mare!
A Szamosújvári börtön két épületből áll, az egyik jóval a Rózsa Sándor előtti időkből van, a másik, az U alakú „új” épület 1859-ből, írja is az évszámot a homlokzatán. Nos, ennek a patkó formájú épületnek a két szárában voltak a nagy cellák, 50-80 akár száz embert is bezsúfoltak egy ilyen terembe. A vécé helyett csebreket állítottak be ide, és az emberi ürülék átható szaga a nyári hőségben elviselhetetlen volt. Az iszonyú börtönkörülmények miatt indult el a tiltakozás, a kétségbeesett rabok már nem tudták tovább tűrni az embertelen bánásmódot; a kínzásnak minden lehetséges válfaját kipróbálták rajtunk. A lázadás futótűzként terjedt szét az egész börtönben.
Gociu erősítést kért Kolozsvárról, nem tudom hány alakulatot küldtek ki, mindenesetre megszállták a börtönt, és a vezényszavak elhangzása után puskaropogást hallottunk. Először kívülről lőttek az ablakok fele, amelyekről a rabok letépték a redőnyöket, aztán celláról cellára jártak, bent az épületben is hallottam a gépfegyver zaját, mások azt mondták, hogy a cellákba is belőttek. Aztán, miután a rabok elcsendesedtek, végigjárták az épületet, és kiemelték azokat a rabokat, akikről úgy gondolták, hogy hozzájárultak a lázadás szításához.
„Ott hörögtek, egymáson feküdtek a cementen”
Velem az történt, hogy amint a tömeg elkezdett ordítozni, és megszólalt nemsokára a börtön szirénája is, odaléptem az ablakhoz, mert szerettem volna én is látni, hogy mi folyik kint. Persze, az előírás szerint ez nem lett volna szabad, mert a parancs úgy szólt, hogy ha szirénaszót hallunk, akkor azonnal feküdjünk a földre, arccal a padlónak, vagy bújjunk az ágy alá, és ott várjuk meg, amíg a foglár engedélyezi a felállást. Ki tudta volna ezt megtenni, amikor behallatszott az ordítás, dübörgés, a géppuskaropogás. Persze, hogy tülekedés volt az ablaknál. Én voltam a legkisebb, legsoványabb, én maradtam utolsónak, és éppen akkor, amikor odaléptem az ablakhoz, kitárult a cella ajtaja, berontott az őr, és ezt ordította – Măi, studentule, ți s-a urât cu viața? Ezt mondta. Du-te înapoi sub pat.
Amikor visszajöttek a rabokért a parancsnokkal együtt, az már rögtön azzal a kérdéssel kezdte, hogy – Unde-i studentul? Care ești, măi? Előálltam, kirepítettek a cellából a folyosóra, egymás mellett álltak a szekusok, puska a kezükben, mindenki ütött, rúgott, ahogy ért. A negyedikről a második emeletre vittek le, ott volt a börtön felcsere, aki a kezében egy szögletes vaságylábot tartott. Kivett az őrmester kezéből, Dă-mi-l pe banditul ăsta, és úgy ütött, hogy leszakadt rólam a csíkos ruha, amikor összeestem, még egyet rúgott a hasamba, és akkor elájultam. Csak annyit éreztem, hogy megfogják két lábamat, és végighúznak a padlón valahova.
Amikor magamhoz tértem, egy cellában voltam, a börtön alagsorában. Körülöttem véres, fetrengő rabok, 250 ember legalább, kik nem tudtak lábra állni a súlyos verésektől, fülük leszakítva, szemük, foguk kiverve, még a falak is tele voltak vérrel. Ott hörögtek, egymáson feküdtek a cementen. Magam sem voltam jobb állapotban, mint cellatársaim.
Utána összeírták a rabokat. Az úgy történt, hogy bejött a börtönőr, sorra belerúgott az emberekbe, és megkérdezte – Măi banditule, din ce celulă ești? Cum te numești? Ce pedeapsă ai? Azaz hány évre vagy elítélve. Ezután a rabokat a földszinti cellákba helyezték el, körülbelül tízesével, persze nem volt ágyunk, a cellák teljesen üresek voltak. Két napig nem kaptunk enni, a verések azonban folytatódtak. Amikor a mi cellánkra került sor, én legelöl álltam, hogy minél hamarabb essek túl rajta. Kivettek és vittek a fürdőbe, ahol lefektettek egy keskeny két méter hosszú padra, rászíjaztak, és elkezdtek csépelni, először ott ütöttek, ahol értek, utána már csak a talpamat ütötték, de annyira, hogy teljesen kihasadt a bőröm, és hetekig nem tudtam aztán lábra állni.
Úgy éreztem, hogy itt a vég, itt tovább nincs, ennyi volt. Ez a felismerés plusz az a fájdalom, amit érzett az ember az ütések alatt, és az a félelem, hogy vége az életemnek, elmondhatatlan. Irtózatos lelki és testi szenvedésen mentem keresztül.
Amikor végeztek velem, azt mondták, álljak fel, az őr visszakísér a cellába. Nem tudtam felállni, négykézláb kúsztam vissza. A lépcsőnél az őr belém rúgott – ridică-te banditule. Persze, hogy nem tudtam, és így további rugdosásokkal négykézláb értem el a cellám ajtaját, és amikor megütött az áporodott meleg, amely a cellában összezsúfolt emberi testekből áradt, rosszul lettem és elájultam.
Szamosújvárról Pitești-re
Ez történt júliusban, és novemberben összeszedték Szamosújvárról az összes hazaárulással vádolt rabot, ugyanis ez volt annak idején a legsúlyosabb vád, és ezért járt a legsúlyosabb ítélet is, kezünket-lábunkat bilincsbe verve, lánccal összekötve, beraktak egy vasúti „dubába”. Ez úgy volt kialakítva, hogy a kis, keskeny cellákban egy 20 centis ülőke volt szerelve a falra, és vagy azon ülve, vagy lábon állva utazhatott a rab. Lefekvésre nem volt lehetőség. A mellettem lévő rekeszben egy temesvári zsidó ült, Schmerz úr, aki prosztatagyulladásban szenvedett, nem engedték ki csak naponta egyszer a vécére, minden egyéb oda folyt a cellájába, és át hozzám.
Egy vonatállomáson leszállítottak, és fedett teherautóval vittek tovább a börtönbe. A parancsnok az udvaron várt minket: Măi bandiților, ăsta este Pitești-ul, lagărul de exterminare. Véssétek jól az eszetekbe, hogy innen senki élve nem szabadul, itt fogtok elpusztulni, ti büdös banditák. Akkor tudtuk meg, hogy Pitesti-en vagyunk.
Itt kerültem össze ismét Venczel József tanár úrral és a Dobai csoportból Komáromi Józseffel, Varga Lacival, de voltak mások is, itt volt Jakab Antal, a gyulafehérvári római-katolikus szeminárium vicerektora, Márton Áron egykori titkára, akit a püspök úr letartóztatása után titkosan neveztek ki ordináriusnak, vagyis az egyházmegye kormányzójának. Aztán őt is becsukták. Itt volt Kurkó Gyárfás, a Magyar Népi Szövetség elnöke, Jakab István bácsi, az Romániai Szociáldemokrata Párt elnöke, de ide zárták be a régi román társadalom krémjét is. Egy nagy cellában voltunk, összesen vagy kilencvenen. Tábornokok a régi román hadseregből, arisztokraták, görög-katolikus papok, Rusu Alexandru metropolita, aki magyarul is tökéletesen tudott, a resicai mozdonygyárnak az igazgatója, a Societatea Astra-Română Ploiești-i petróleumtársaságnak az elnöke. Már nem is emlékszem mindenkire.
Mért volt ez kivégző tábor? Elmondta a börtön igazgatója, hogy – Ugye, tudjátok, hogy a proletárdiktatúrának a legfontosabb eszméje az osztályellenségnek a felszámolása. Mindent el fogunk követni, hogy ne menjetek haza. A társaság kilencven százaléka ott pusztult. Elsősorban a rettenetesen gyenge élelmezés miatt betegedtek meg a rabok. Úgy hulltak, mint a legyek. Kaptunk vagy 10 deka kenyeret, két decinyi kávénak nevezett cikória lével. Ez volt a reggeli. Délben egy fél csajkányi káposzta vagy répalevet, mellé 10 dekányi puliszka, turtoj ahogy a román cellatársak nevezték, kockára vágva. Este a déli léből még egy adag. Puliszka nélkül. Ezzel a koszttal csak fogyni lehetett és megbetegedni. Ha egyik-másik cellatársunk meghalt, akkor nem jelentettük rögtön, hanem csak 2-3 nap múlva, amikor már szaga volt a hullának, mert addig is beadták az ételadagját, és azt elosztottuk egymás között. Ehhez járult a napi verés. Az őr bejött, rámutatott néhány emberre: - Tu,tu,tu și tu, hai afară. Gumibottal vertek. Ráfektettek egy asztalra, és ütöttek. Nem számolták, hogy ki hány ütést kap. Változó volt az adag, annak függvényében, hogy milyen kedvében volt a foglár. Ezt az ördögi bánásmódot nem lehetett túlélni.
Marosvásárhelyről Văcărești-re
1961 májusában jött az őr, hogy - Fă-ți bagajul. A csomagomban egy mosószappan volt és egy rongyos törülköző. Vásárhelyre vittek, a Szekuritátéra, ahol megtudtam, hogy ismét perbe fognak, éspedig azokért a kézzel írt szórólapokért, amelyeket még középiskolás koromban terjesztettem a kollektivizálás ellen, és amelyeket úgy írtam alá, hogy a Fekete Kéz.
A kihallgatás egy hónapig tartott, a vallató tiszt ezalatt tenyerének az élével a nyakamon a verőereket ütötte minden nap úgy, hogy a végére már teljesen begyulladtak, a fejem állandóan fájt, és elvesztettem a hallásom is. A bal fülemmel azóta nem hallok. Olyan kérdéseket tett fel, amelyekre tudta, hogy csak nemmel válaszolhatok. – A Cserebogár nevű szervezetről tudsz-e? - Nem. Verés. –
A Szivárvány nevű szervezetről hallottál-e? - Nem. Újabb verés.
A tárgyaláson tudtam meg, hogy saját édesbátyámat is letartóztatták, aki akkor már könyvelő volt a szárhegyi állami gazdaságban. Kimentek hozzá a szekuritáté emberei, és elkezdték faggatni, hogy tudott-e arról, hogy én milyen röpcédulákat írogattam. Erre ő azt felelte, hogy igen, de csak miután megtörtént a dolog, ezért aztán a feljelentés kötelezettségének elmulasztása miatt letartóztatták, és bíróság elé állították őt is. Három évet kapott, és le is ülte szegény. Én államellenes fegyveres szervezkedésért még 22 évet kaptam. Velünk együtt még húsz fiatalt ítéltek el, szászrégeni és marosvásárhelyi diákokat, akik azért álltak össze, hogy a magyar iskolák erőszakos „egyesítése” ellen tiltakozzanak. Ők is a Fekete Kéz nevet használták, így keveredtem bele én a történetbe. Vásárhelyen volt a tárgyalás, a kolozsvári Katonai Bíróság ítélkezett felettünk. A hírhedt Macskási Pál vérbíró. Sok-sok évvel azután mondták nekem, hogy a Házsongárdban nyugszik. S a lánya, állítólag, Magyarországon él, még 89 előtt oda költözött.
Engem már súlyos betegként vittek el Pitești-ről, tébécés voltam, és egy erős verés után hashártyagyulladásom is lett. Miután kimondták az ítéletet, és a meglévő 20 év mellé, amiből letöltöttem négyet, még kaptam 22-t, az volt a szerencsém, hogy nem vittek vissza Pitești-re, hanem elszállítottak Désre. Egy emberséges orvosnő, látva, hogy milyen kritikus az állapotom a Văcărești-i börtönkórházba irányított.
Betettek egy cellába, ahol olyan betegek voltak, akikről úgy gondolták, hogy azokkal már nem érdemes foglalkozni. „Incurabilii”, úgy mondták nekünk. Orvos soha nem nyitotta ránk a cellaajtót. Egy hónap leforgása alatt a tizenkettőből egyedül maradtam, aki meghalt, ágyastól, vitték el. Valószínű azért, mert más beteg nem maradt abban a cellában, úgy döntöttek, hogy „elég egészséges” vagyok, és visszaküldtek Désre. Innen szabadultam 1964. augusztus 3-án, és az említett orvosnőnek köszönhetően maradtam életben, aki szabadságát kockáztatva sztreptomicint csempészett be a börtönbe, és azzal kezelt, amíg lábra nem álltam.
„A Szekuritáté állandóan követett”
64-ben megszabadultam, hazamentem Szárhegyre, és elmentem a munkaelosztóhoz. Én, mint földrajz-geológia szakos hallgató, tanárnak készültem, és mondtam ott, hogy szeretnék tanítani. Szemberöhögtek. – Egy osztályellenségre bízzuk a kommunista ifjúság nevelését? Maga tanítani akar? A maga helye a bányában van. Balánbányára helyeztek ki, nagyon nehéz körülmények között dolgoztam.
65-ben megházasodtam, két gyerekünk lett, két lány. A Szekuritáté állandóan követett. Állt meg a járda mellett az autó, tuszkoltak be, vittek Csíkszeredába, „beszélgetni”. Próbáltak beszervezni, ez az igazság. Ígértek jobb állást, nagyobb fizetést, lakást Csíkszeredában, de én nem álltam kötélnek.
Teltek az évek, aztán 1983-ban saját erőből beköltöztem Csíkszeredába, és innen jártunk dolgozni a feleségemmel Balánbányára. A Szeku zaklatásai azonban nem szűntek meg, hol házkutatást tartottak, hol bevittek, hol akkor csengettek nálunk, amikor csak a kislányaim voltak otthon.
Menedékjog az Egyesült Államokban
Sokat gondolkodtam azon, hogy politikai menedékjogot kellene kérnem, de hát nem lehetett eljutni a nyugati államok nagykövetségeihez. Bukarestben még csak nem is volt szabad végigmenni azon az oldalán a járdának, ahol az Egyesült Államok nagykövetsége volt. Aztán 1988 februárjában, megláttam egy plakátot, amelyen a Nashville-i filharmonikus zenekar fellépését reklámozták, elmentem az előadásra, és koncert után megkerestem a zenekar vezetőjét. Elmondtam neki, hogy mi járatban vagyok. Volt egy kérvény nálam, de az úr nem vette el, mert félt, hogy megtalálják a csomagjában. Leírta egy noteszba a személyes adataimat és lakcímemet. Én azt hittem, hogy le akar rázni, de nem így történt. Májusban már csengettek a csíkszeredai lakásom ajtaján az Egyesült Államok nagykövetségének munkatársai. Megkaptam a menedékjogot.
Epilógus
Szilágyi Árpád 1994-ben nyerte el az amerikai állampolgárságot. Emlékiratait angol nyelven, „The Victim” (Az áldozat) címmel jelentette meg, amelyben részletesen leírta a romániai kommunista rezsim alatt elszenvedett kínzásokat. A Saint Louis-i South Side National Bank könyvelési osztályán dolgozott, megbecsült kolléga volt és boldog családapa, aki örömmel látta, hogy lányai is megtalálják helyüket az új hazában. 2003-ban azonban tragikus események vetettek véget az alig pár éve tartó nyugalomnak: kisebbik lánya egy utcai lövöldözés áldozata lett. Ez a veszteség súlyosan megviselte Szilágyi Árpádot, aki leánya hamvainak hazahozatala után úgy döntött, nem tér vissza az Egyesült Államokba. 2003 óta Csíkszeredában él. Nagyobbik leánya és felesége nem követték őt. Minden év októberében részt vesz az 1956-os ünnepi megemlékezéseken. A Volt Politikai Foglyok Szövetségének Hargita megyei elnöke, az 1956-os Vitézi Rend hadnagya. Nyolcvannégy éves.
Víg Emese maszol.ro

2016. október 28.
Távozott Jakab István a Környezetvédelmi Alap éléről
Távozott a Környezetvédelmi Alap éléről Jakab István. Az államtitkár maga kérte a felmentését a miniszterelnöktől, aki már ki is nevezte az utódját Mihai Moia személyében.
Jakab István közel hét hónapig vezette a környezetvédelmi minisztérium alárendeltségébe tartozó Környezetvédelmi Alapot. Távozásának okait a Maszol megkeresésére nem kívánta részletezni
akab István korábban pénzügyminisztériumi államtitkár is volt a Tăriceanu-kormányban, majd Brüsszelben, az Európai Bizottságnál dolgozott. Idén Maros megyében szenátorjelöltként vett részt az RMDSZ-előválasztáson. A lista második helyére került, de a Szövetségi Állandó Tanács döntése értelmében a harmadik helyre szorult vissza, ami már nem jelent parlamenti mandátumot.
Cs. P. T. maszol.ro

2016. október 31.
Egyházmegyék közös reformációi ünnepsége
Együtt emlékezni és épülni
Szombaton este Marosvásárhelyen a Marosi Református Egyházmegye és a Maros-mezőségi Református Egyházmegye közös reformációi emlékünnepségére érkezők töltötték meg a Kultúrpalota nagytermét.
A Marosi Református Egyházmegye és a Maros- mezőségi Református Egyházmegye elöljárói és hívei a reformáció 499. évfordulóját egyházi és világi meghívottakkal ünnepelték október 29-én, lélekben az ötszáz éves évfordulóra készülődve. A köszöntések, igehirdetés, ünnepi műsorszámok közepette tudományos értekezést is hallgathattak a résztvevők, a szeretetvendégség keretében pedig a művelődési hajlék előcsarnokában közvetlen beszélgetésekre kerülhetett sor.
Első ízben ezelőtt 2013-ban tartottak közös ünnepséget, tavaly már a Bernády által a székely fővárosnak építtetett művelődési fellegvárban gyűlhettek össze a Marosi Református Egyházmegye és a Maros-mezőségi Református Egyházmegye reformátusai és meghívottaik. Idén második alkalommal tarthatták a reformáció emlékünnepségét a Kultúrpalotában, ami reményeik szerint hagyománnyá válik. A köszöntések sorát Lőrincz János, a Marosi Református Egyházmegye esperese indította, őt követte Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának vezető konzulja, dr. Csige Sándor Zoltán, illetve Péter Ferenc, a megyei tanács elnöke, Chiorean Ioan pedig a polgármesteri hivatal megbízottjaként olvasta fel dr. Dorin Florea polgármester köszöntését. Az estünnepélyességét a felsorolás teljességének igénye nélkül többek között a Marosi Református Egyházmegye egyesített vegyes karának szolgálata, az ifjúsági zenekar és kórus Bíró Jenő csejdi lelkipásztor irányításával, a Marosvásárhelyi Református Kollégium kórusa Enyedi Csaba lelkész tanár vezetésével, dr. Molnár Tünde orgonaművész előadása, illetve tanítványa, Lőrinczi Lehel orgonajátéka, Szabadi Nóra színművésznő szavalatai tették színvonalasabbá.
Megújulást hozó reformáció
Lőrincz János, a Marosi Református Egyházmegye esperese köszöntötte a két egymázmegye elöljáróit és híveit, a világi meghívottakat, a politikai pártok képviselőit, akik együtt ünnepelni, emlékezni és épülni gyűltek össze. Hangsúlyozta a megújulást, helyreállítást jelentő reformáció szó értelmezését, amelyre napjainkban is folyamatosan szükség van. Szimbolikus tartalmú tárggyal idézte fel a nagy reformátor emlékét. Mint elmondta, 1517. október 31-én Luther Márton egy kalapáccsal indította el a reformációt, a wittembergi vártemplom kapujára szegezve a kilencvenöt tételből álló vitaindító dokumentumát, amelynek egyik fontos eleme volt, hogy mindenki anyanyelvén olvashassa a Szentírást.
Dr. Csige Sándor Zoltán vezető konzul a hadban állás fogalmát fejtegette. Mint hangsúlyozta, a köztünk tapasztalható tehetetlenség miatt is hadban állunk, és "csak az éberséggel lehet kiutat találni a szorongató helyzetből". A reformáció ötszáz éve tart, és mindig volt kiemelkedő képviselője, az évszázadok során azonban sok szerep vált hiteltelenné. Beszédében felemlítette azokat az egyetemes alapértékeket, amelyeket a reformáció révén megkaphattunk, mint hangsúlyozta, mindenkit gazdagított és gazdagít, még akkor is, ha nem tud róla. Ugyanakkor a feladat közel ötszáz év múltán sem változott – fejtette ki köszöntőjében az anyaországot képviselő vendég.
Péter Ferenc megyei tanácselnökként és a szovátai református egyházközség tagjaként köszöntötte az egybegyűlteket. Az álmodozás és elégedetlenkedés helyett a cselekvés fontosságát emelte ki a Maros megye előtt álló új politikai helyzetre utalva, ugyanakkor a reformáció által kiváltott gazdasági fellendülést említette.
A polgármesteri hivatal megbízottja, Ioan Chiorean felolvasta az objektív okok miatt távol maradt dr. Dorin Florea városvezető magyar nyelvre fordított levelét, amelyben hangsúlyozta az egyházakkal való együttműködés fontosságát, és a reformáció jövő évben tartandó 500. évfordulójának méltó megünnepléséhez az önkormányzat támogatásáról biztosította az egyházi elöljárókat.
A reformáció mint ajándék és feladat
Papp Béni Zsombor, a cserealjai református gyülekezet lelkipásztora igehirdetésében a gazdátlan világ szomorúságát emelte ki, azt, hogy sokszor az önelégültség szemüvegén át tekintjük a dolgokat, abban bízva, hogy ha eleget teszünk az egyházi rítusoknak, kötelezettségeknek, minden a legnagyobb rendben lesz. Fontos azonban csendben kimondani a jaj szót és elismerni fogyatékosságainkat, hiányosságainkat. "Amikor gazdátlan világban élünk, és az egyén saját magát ülteti trónra, csak földi értékeket hajszolva, az igencsak szomorú. Akárcsak amikor a hatalmas Isten egyesek tekintetében és életében összezsugorodik, mert a kicsi Istent el lehet dugni, amikor kényelmetlen, de a kicsi Istennek a követője is kicsi, mert az csak kicsit mer álmodni" – fejtette ki. Amint a lelkipásztor igehirdetésében hangsúlyozta, minden generációnak megvan a maga küldetése és feladata, az igazi kiváltság pedig a másság felvállalásában keresendő.
Jakab István, a Maros-mezőségi Református Egyházmegye esperese, galambodi lelkipásztor megköszönte az ünnepség létrejöttének lehetőségét, a szervezők áldozatos munkáját, az anyagi támogatásokat. "A reformáció ajándék és feladat egyszerre. A nap süt, de nekünk kell a redőnyöket felhúzni, a mi feladatunk az, hogy legyen világosság." Mint jelezte, "tudunk és akarunk közösen ünnepelni", és a közeljövőben hasonló, de sokkal nagyobb méretű rendezvény megszervezésének gondolatát körvonalazta, amely révén a teljes Maros megyei református egyházkerületet – a Marosi és a Maros-mezőségi Református Egyházmegye mellett a Küküllői és Görgényi Egyházmegyét is – bevonnák.
Az erdélyi reformátusság bástyája Marosvásárhely
Ősz Sándor Előd, az Erdélyi Református Egyházkerület Központi Gyűjtőlevéltárának munkatársa Kálvin Marosvásárhelyen című értekezését hallgathatták meg a jelenlévők. Egy nappal korábban a reformáció emléknapja alkalmából Budapesten Károli Gáspár-díjjal tüntették ki a gyergyószéki születésű, de Marosvásárhelyhez több szállal is kötődő levéltárost, akinek egyik legfontosabb munkája az erdélyi református Kálvin- bibliográfia összeállítása. Előadása indító momentumaként úgymond megfejelte az est során elhangzott beszédeket. Mint hangsúlyozta, "a reformáció nem innováció, azaz nem akármilyen innováció". Értekezése szerint a reformátorok nem újat akartak hozni az egyházba, hanem azt vissza akarták alakítani Krisztus példájára, és az érzékletesebb szemléltetés érdekében a vérkeringés helyreállításának hasonlatával élt, amikor az ige nem a szívben van, hanem a kézben, a periférián, ahol nincs mit kezdeni vele. Egyházszervezetet Luthertől tanultak a reformátorok, ellenben teológiai eszméket, tanrendet, az úrvacsorához való viszonyulást, a Krisztus-központúságot Kálvintól. A Teleki Tékában fellelhető wittembergi kötésű Kálvin-kötetek annak bizonyítékai, hogy az erdélyi reformátusság szíve több mint négyszázötven éve ebben a városban dobog. Kálvin Jánost a kisebbségi lét, az üldözött kisebbség teológusának nevezte, akinek tanai igencsak korán megjelentek Marosvásárhelyen, ahol elfogadták azokat, kinyomtatták és terjesztették. Az előadó kitűnően illusztrálta a Kálvin-műnek városunkhoz, valamint a Maros-parti településnek Kálvinhoz való viszonyát, így képet alkothatott a hallgatóság is arról, hogy miként lett Marosvásárhely Erdély legkarakteresebb református városa, a szabad királyi városok közül az egyetlen kálvinista többségű település, ahol főképp a Biblia-kommentárjai váltak népszerűvé. Annak dacára, hogy sosem járt sem Erdélyben, sem Magyarországon, a tanaiban folyamatosan jelen volt és jelen van Marosvásárhelyen – hangzott el az előadás végkövetkeztetése, melyet vastapssal jutalmazott a közönség.
Lőrincz János esperes ösztönzésére az újítás erejével ható, közösen felolvasott pár soros zsoltárvers vallomása képezte az áldást a reformáció szombat esti emlékünnepségére, mely nemzeti imánk, a Himnusz eléneklésével zárult.
Szer Pálosy Piroska Népújság (Marosvásárhely),

2016. november 3.
Balogh József: az RMDSZ nem Markóé vagy Borbélyé!
Nem tud azonosulni a Szövetségi Állandó Tanács (SZÁT) által átírt Maros megyei szenátor- és képviselőjelölt-listával Balogh József, az RMDSZ Maros megyei szervezetének ügyvezető alelnöke. Úgy véli, a régi csúcspolitikusok némelyike számára fontosabb, hogy saját emberét hozza helyzetbe, mint az, hogy méltányos regionális leosztásban gondolkodjon.
– A szeptember 19-i rangsoroló gyűlés után mintha saját szervezete ellen fordult volna. Legalábbis a Facebookon megjelenő kommentjei erre utalnak. Ilyen hozzáállással hogyan tud majd teljes mellszélességgel részt venni a nemsokára kezdődő választási kampányban?
– Engem nem az zavar, hogy nem kerültem a befutók közé, bár úgy érzem, tizenhat éves tapasztalatomat a parlamentben jobban tudtam volna kamatoztatni, mint itthon vagy a partvonal széléről. Amit a közösségi oldalon folytatok, nem az én személyes harcom, és nem is az RMDSZ ellen irányul. Azonban nem tudok háttérből mozgatott emberek mellett kiállni, s egy olyan szenátusi, illetve képviselőházi listát sem tudok támogatni, amely nem tükrözi a küldöttgyűlésen megjelent 171 szavazó akaratát. Félreértés ne essék, ez nem azt jelenti, hogy a saját szervezetem és saját kollégáim ellen fogok kampányolni. Viszont nagyon keserű szájízzel maradtam. A felső vezetés, a Szövetségi Állandó Tanács megkímélhetett volna attól a színjátéktól, amit szeptember 19-én rendezett Maros megyével. Hogy mire volt jó ez a rangsoroló ülés, ha a kártyák amúgy is le voltak osztva, nem tudom.
– A megyei rangsoroláson a képviselőjelölt-lista élén Vass Levente végzett, a második és harmadik – még befutónak számító – helyre Csép Andrea és Császár Károly került. A szenátorjelöltek listáját a küldöttek szavazatai alapján Novák Zoltán Csaba vezeti, a billegőnek számító második helyre pedig Jakab István került. A Szövetségi Állandó Tanács azonban másképp döntött: a képviselőjelölt-lista harmadik helyére „beejtőernyőzte” Biró Zsoltot, a Magyar Polgári Párt (MPP) elnökét, míg Császár Károly a szenátorjelöltek között a második pozíciót foglalhatja el, Jakab István pedig végül még a listára sem került fel. Kinek a színjátéka volt mindez?
– Elsősorban a húsz-huszonvalahány év után leköszönő politikusainké. Némelyikük számára fontosabb volt az, hogy saját embereiket hozzák helyzetbe, mintsem hogy méltányos regionális leosztásban gondolkodjanak. A nyugati térségnek – gondolok a Mezőségre, Marosludasra, Radnótra, Segesvárra, Szászrégenre, Nagysármásra és a körzetükre – egyetlen képviselője sem fog a parlamentbe jutni. Értem azt, hogy a tömbmagyarság a Nyárád- és a Küküllő mentén, azaz a megye keleti részében él, de ne feledjük, hogy a nyári helyhatósági választásokon a megyei listára leadott 79 ezer szavazatból 35 ezret a szórvány biztosított! Ennek ellenére a tömbmagyarság adta a megyei tanácselnököt és a pénzügyi bizottság elnökét. És míg a keletieknek hat tanácsosuk van, a nyugatiaknak mindössze négy hely jutott.
– Jó ez, hogy valaki a Maros megyei magyarságot ennyire mesterségesen osztja fel, keletire és nyugatira?
– Egyáltalán nem jó, ezt nem én találtam ki. Egy azonban biztos: a szórvány szavazatai nélkül a tömbmagyarság sem érvényesülhet.
– Egyáltalán észszerű volt, hogy eredetileg is 171 küldöttre bízták a parlamenti rangsor sorsát?
– Brassai Zsomborral, az RMDSZ megyei elnökével egy 540 fős küldöttgyűlést javasoltunk, olyant, hogy az utolsó kis falvacska tanácsosa is kifejthesse a véleményét. Leszavazták. Elvégre 171 embert könnyebb manipulálni, mint 540-et! De visszatérve a színjátékra, szerintem az egészben az a legsúlyosabb, hogy a megyei elnököt nem sorolták befutó helyre. És talán ennél is fájóbb, hogy a 171 szavazóból több mint száztizen biztosították támogatásukról. Ehhez képest Brassai Zsombor 78 szavazatot kapott. Azt jelenti, hogy a szervezetünk elitjében van harmincegynéhány olyan ember, aki a szemembe nézve képes hazudni.
– A kialakult eredményért – legalább részben – nem hibás a megyei RMDSZ-elnök és csapata, melynek ön is tagja?
– Amennyiben hibának lehet nevezni a helyhatósági választások megnyerését, akkor hibázott Brassai is, hibáztam én is, hibáztak a társaink is. Marosvásárhelyt ugyan nem sikerült visszahódítanunk, de a megyében megőriztük a 38 polgármesteri széket, hárommal több megyei képviselőnk van, mint négy évvel korábban, és a helyi tanácsosaink számát is sikerült 520-ról 540-re gyarapítani. Vagy talán az volt a hibánk, hogy hónapokon keresztül reggeltől estig kampányoltunk, és győzködtük az embereket, hogy szavazzanak az RMDSZ-re meg jelöltjeire ott is, ahol hallani sem akartak erről? Ha egyesek szerint ezek után is korrekt dolog volt falhoz állítani a megyei elnököt, hát lelkük rajta. De ismétlem, ez a visszavonulók játéka volt, akik saját embereiken keresztül, a háttérből továbbra is irányítani szeretnék a megyét.
– Mi érdekük lenne?
– Nem tudom megmagyarázni. Azt tudom viszont, hogy az RMDSZ-t és a Maros megyei politikai játékokat három székházból irányították és irányítják. A Köcsög utcai és Bernády Ház a gazdag székház, a Dózsa György utcai – ahol mi székelünk – az a szegény székháznak számít. Ide csak akkor tévednek be a nagyok meg a gazdagok, amikor éppen muszáj. És akkor is csak azért, hogy ironikusan megkérdezzék, hogy még ásványvízre sincs pénzünk? Ők meg sorra hívják be a választott helyi képviselőket, és szabják nekik a feladatokat.
– A női szervezet létrehozásának egyik szorgalmazójaként azt lehet mondani, hogy Ön a saját ellenzékét is létrehozta.
– Ez így szokott lenni. Van erre egy találó közmondás, de inkább hallgatok vele. Nem bánom, hogy ott bábáskodtam Gernyeszegen a női szervezet megalakulásánál. Az RMDSZ többre kell becsülje a nőket, helyet kell adjon nekik a politikában, közéletben egyaránt. Nem utolsósorban választókként is vissza kell nyerje a nőket. Az más kérdés, hogy azok közül, akiket helyzetbe hoztunk, egy-két személy ellenem meg Brassai Zsombor ellen fordult. Nem nekem kell szégyenkeznem miattuk.
– Sokan azt állítják, hogy Brassai Zsombor éppen ön miatt csúszott le a listán, és esett ki a kegyeltek köréből.
– Az biztos, hogy a szájam miatt sokak számára nem voltam kedvelt személyiség. Engem már 1996-ban megpróbáltak kicsinálni, de nem jártak sikerrel. Én pedig azóta is szívvel-lélekkel kampányolok, hozom a pénzt, és hozom a szavazatokat. Brassainak is megmondtam, ha úgy érzi, többet ártok, mint amennyit használok, az ő érdekében félreállok, visszavonulok. Erre azt válaszolta, hogy ő nem hajlandó letérni az önmaga által kijelölt útról. Ez lett a veszte. Sokan azt hitték, hogy Kelemen Atilla bábjaként fog működni, az ő politikáját fogja folytatni. Mivel nem volt hajlandó felső parancsra cselekedni, lecsaptak rá. És így járt Soós Zoltán is, Jakab István is.
– Ön többeket is vádol, de ügyvezető alelnökként, Brassai után szinte a legerősebb pozícióban lévő RMDSZ-es vezetőként nem tudta volna más irányba terelni a dolgokat?
– A Területi Állandó Tanácsban mi abszolút kisebbségben vagyunk. Nem igaz, hogy nem próbálkoztam. Például a nyáron, a helyhatósági választások után. Miután megegyeztem a liberálisokkal és Dorin Floreaval, hogy miénk legyen a megyei tanácselnöki szék, egy alelnöki tisztség, a pénzügyi szakbizottság, illetve Marosvásárhelyen egy, esetleg két alpolgármesteri tisztség, Markó Béla, Borbély László és Kelemen Atilla elment a szociáldemokratákhoz alkudozni. És mit kaptunk a PSD-től? Egy megyei tanácselnöki széket és a pénzügyi bizottságot, semmi mást. Ha most Brassai Zsombor lenne a tanácselnök, Csép Andrea az egyik alelnök, Péter Ferenc menne a szenátusba, Vass Levente a képviselőházba, a vásárhelyi RMDSZ-es frakció pedig alpolgármestert vagy alpolgármestereket állított volna, nem lenne jobb? Mindenkinek, nem csak egyeseknek. Mert az RMDSZ nem a visszavonulását bejelentő Markó Béláé vagy a Borbély Lászlóé, és nem is az enyém. A szövetség azoké, akik négyévente a tulipánra nyomják a bélyegzőjüket.
– Az ön által felvázolt forgatókönyv viszont inkább egy kézi vezérlésű pártapparátusra utal.
– Ez csak egy vélemény volt: így láttam volna én jónak a dolgokat. De jól járt volna a keleti térség is, a nyugati is. Most pedig mindenki gőzerővel kampányolna.
– Jelen helyzetben, amikor nem kampányol mindenki gőzerővel, milyen eredményre számíthat az RMDSZ?
– Az ismerőseim közül nagyon sokan azt kérdezik tőlem: menjenek el szavazni, vagy ne menjenek el? A történtek ellenére is én mindenkit a voksolásra bíztatok. Az ötszázalékos küszöböt átlépjük, az biztos. De csak az alacsony részvételi aránynak köszönhetően, hiszen a román emberek is ki vannak ábrándulva a politikából. Rajtam sem fog múlni, fentről diktált lista ide, lista oda, én is az RMDSZ-re szavazok. Sőt ha a szervezetnek a továbbiakban is szüksége van rám, folytatom; ha nem, tényleg félreállok. De nem fogok meghátrálni azok kedvéért, akik tudatosan az RMDSZ szétverésén dolgoztak és dolgoznak.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

2016. december 26.
Kolozsvár közeli szórvány karácsonyi ajándékként
Gáspár Károly: Látok jövőt Bodonkúttól Magyarfodorházáig
Semmiség az a húsz kilométer, amit meg kell tennie naponta Kolozsvárig bodonkúti otthonából, ahova alig két hete költözött be feleségével és a 4 és fél éves Szilárddal. És ahova áprilisra a kislányukat várják. Újdonatúj szolgálati helyén Gáspár Károly egyszerre hat településen fog szolgálni, amelyeket korábban két lelkész pásztorolt. S bár az egymástól legtávolabb eső két szolgálati helye között a távolság nem kevesebb, mint 18 kilométer, ő mégis tele van örömteli bizakodással, és reméli, hogy a gyülekezet kezdeti lelkesedése is hosszasan kitart. Addig, amíg egyre többen, nagyon sokan, mindannyian meglátják azt a bizonyos jövőt, amit Gáspár Károly már megpillantott.
Ha Kolozsvártól Nyugatra nézünk, a kalotaszegi színmagyar, szinte színreformátus falvak gyöngysorát látjuk. Ha derékszögnyit északra fordulunk, teljesen átalakul a kép: olyan szórványra tekintünk, amely a mezőségihez hasonló demográfiai összetételű területen inkább már csak a méltó elmúlás lehetőségét hordozná. Sokan
Bodonkút–Magyarfodorháza–Magyarmacskás háromszögében is ezt látják. Nem úgy Gáspár Károly, a három település és a hozzájuk tartozó, egyetlen lelket számláló Magyarderzse, szintén néhány híves Páncélcseh és 18 lelkes Kisesküllő új lelkésze, aki a hat gyülekezetben összesen is csak alig mintegy kétszáz lelket szolgál.
Lipcsétől Bodonkútig
– Nagy öröm számomra, hogy a gyülekezeteim tekintettel vannak egymásra. Ahogy a kisfiunk készül most a testvére születésére, megnevezve a húgának szánt játékait, készítgetve a majdani helyét, ahogyan osztozik az életterén, hogy abban a kicsinek is helye legyen, úgy a három gyülekezet is egymáshoz igazodva próbálja kialakítani például a vasárnapi istentiszteletek rendjét, a nagyheti szertartásokat, hogy sikerüljön mindenhova eljutnom, ugyanakkor felmérik azt is, hogy nem lehetek ott naponta minden gyülekezetben, és nem is várják el. Viszont a kéthetenkénti istentisztelet helyett igényelték, hogy minden vasárnap meglátogassam őket, ami számomra igen kellemes meglepetés – részletezi Gáspár Károly. A három kisebb gyülekezetbe havonta egyszer jut majd el, de így is nagyobb közelségben lesz minden hívéhez, így sor kerülhet a fodorháziak által igényelt családlátogatásokra is már januárban. – Szívesen megyek, hiszen a családlátogatás a kulcspontja egy kialakulóban levő, újjáalakuló gyülekezeti közösségnek. Ily módon a hívek gondjait, problémáit is közelről lehet érezni, megkísérelni orvoslásukat.
A Gáspár család hosszú utat tett meg Bodonkútig. Két évi dési segédlelkészség után Németországban töltöttek el négy esztendőt, a lipcsei tanulmányi szabadságot követően pedig Gáspár Károly megkapta első egyéni parókiáját a mintegy 120 lelkes Kékesen (Beszterce-Naszód megye). A lelkész kékesi nagy elődeiről beszél, akik a faluban gyülekezeti házat építettek, és akiknek nyomdokain haladva értékes tapasztalatra tehetett szert. Sok terve van, szeretné megmozgatni az embereket új szolgálati helyén. A karácsonyi csomagban egy új otthon mellett sok teendőt is kapott: a páncélcsehi templom tetőszerkezetét magyar kormányzati pénzből tervezik megjavítani, hogy a már romos műemlék állagát megőrizhessék, de a többi település templomainak tetőszerkezetét is javítani kell, hogy a beázások ne okozzanak nagyobb rongálódást. A fodorházi parókia csatornarendszerének a felújítása éppen zajlik, de Kisesküllőn a templomba be kéne vezetni az áramot, hiszen a nyolcvanévesnél idősebb Károly bácsinak már nehéz a harangozás.
Szimbiózisban Kolozsvárral
– A város terjed, ezt megállítani nem lehet. Mi pozitívan tekintjük ezt a lehetőséget. A gyülekezeti tagjaink gyermekei, unokái Kolozsváron élnek, de nagyon sokan naponta ingáznak kolozsvári munkahelyükre – a környék családi szinten összenőtt Kolozsvárral. Nagyobb ünnepeken, így karácsonykor is megtelik a templom olyanokkal, akik nem laknak itt – mondja a lelkész, aki ebben lehetőséget lát. Úgy véli, a gyülekezet élni akar, az emberek nyitottak, és őket is tettekre sarkallja, hogy új lelkészük családostól közöttük fog lakni. Alighanem valami ilyesféle öröm hajthatta őket, és így a faluhoz kapcsolódó sok lelkes vállalkozónak köszönhetően röpke két hónap alatt teljesen felújították a bodonkúti parókia belsejét, a központi fűtést újracserélték, a porond helyén beton és padló van ma már. Az egyik vállalkozó saját költségén készítette el az egyik szobát.
Gáspár Károly a lehetőségeket is keresi, amelyekkel azt a bizonyos jövőt meg lehetne alapozni. Egyik kulcsát a faluturizmusban látja, amihez nagy előny a város közelsége, hiszen az infrastruktúra sokkal jobb (mint például Kékes környékén volt), bár nem tökéletes. A városi közszállítás járatai kijutnak Bodonkútra, Magyarmacskásig, a távolsági buszjáratok is elég gyakran közlekednek a főbb útvonalon, a Macskásra vezető utat frissen aszfaltozták, éppen két hete adták át. – Ide biciklivel is könnyű kijutni – mondja a lelkész, és neki elhisszük, hiszen évekig az 1200 kilométerre levő Lipcséből utazgattak haza, de a felesége szüleihez, a 250 kilométerre levő Székelyudvarhelyre is gyakran utaznak, négy éven át pedig 112 kilométert ingáztak Kékesről Kolozsvárra. A közgazdász Tímeát ugyanis ide kötötte a munkahelye, és a kisfiuk is ide jár óvodába.
Múzeum, gyermektábor, vendégszoba
A bodonkúti Budai Nagy Antal Egyesületben és elnökében, Jakab Istvánban is támogatóra vél találni a fiatal lelkész. Az egykori parasztfelkelés vezéregyéniségéről elnevezett egyesület gondozza a volt felekezeti iskolát, Gáspár Károly szerint ott akár kis múzeumot lehetne kialakítani, vendégszobákkal bővíteni, valahol esetleg egy emlékművet felállítani – utóbbi ötlet megvalósításához egyébként adományokat fogad el az egyesület. Rendelkezésre áll egy szép telek is, ahova már két gyülekezet jelezte, hogy gyermektábort szervezne. A lelkész nem riad vissza a pályázatírástól, de a kétkezi munkától sem – Kékesen nem volt vezetékes ivóvízrendszer, ennek helyettesítéséhez több hidrofort kellett összekötni, javítani, karbantartani, meg kellett oldani, hát megoldottuk.
Októberi kinevezése óta megtette a tiszteletköröket az illetékes önkormányzatoknál, járt már Nagyesküllőn és Kajántón is a polgármester asszonyoknál bemutatkozni, és úgy érezi, szintén támogatókra találhat e hivatalokban. Egyikük azzal fogadta, tud adni még ezer lejt az idén, a másik pedig így szólt: ha megjavítják az ortodox templom kerítését, hát hogy nézne majd ki, ha mellette a református templomé dől össze...?
Az ifjú pap nagyon hálás a kolozsvári gyülekezeteknek a sok segítségért, azért, ahogyan útját, otthonteremtését egyengetni igyekeztek. Hiszi, amit egyik kollégája mondott, amikor Bodonkúton őt bemutatta: „A közösen végzett munkának építő ereje van.” Gáspár Károly továbbviszi e gondolatot: – Én is ezt szeretném, hogy együtt gondolkodjunk, együtt dolgozzunk, Isten segítségével tanuljunk meg együtt járni.
Kerekes Edit Szabadság (Kolozsvár)

2017. február 11.
Dani Péter (1936–2017)
„Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az ÚR, az igaz bíró ama napon, de nemcsak énnekem, hanem mindazoknak is, akik várva várják az ő megjelenését.” (2Tim 4, 7–8)
Dani Péter (1936–2017)
Barcaújfaluban született 1936. november 15-én. Evangélikus teológiai magiszterjelölt volt Kolozsváron. Neve már egy, az evangélikus teológusokról 1957. május 24-én kelt besúgói jelentésben szerepelt. 1958-ban lelkésszé szentelték és szintén ez év december 15-én, doktoranduszként tartóztatták le, az államrend elleni tevékenység vádjával. Egy későbbi besúgói jelentés szerint szerepe volt a kar egyes tanárai ellen írott beadvány szerkesztésében. Tizenöt év börtönbüntetésre ítélték, amelyből hat évet töltött le, többek között a Brăilai Nagyszigeten. Szabadulása után Nagyszentmiklóson, Székelyzsomboron, majd Aradon (1976–1982 között) szolgált lelkészként. Innen a hatóság toloncoltatta ki, mivel nem akart az akkori hatalomnak behódolni. Ekkor települt ki Németországba. Eschwegenben dolgozott főlelkészként nyugdíjazásáig, 1996-ig. Börtön-, és a későbbi, aradi meghurcoltatásairól szóló élményeit, atrocitásait 2006-ban jelenttette meg Budapesten Ez volt..., így volt Börtönországban címmel. Ugyanebben az évben Paulskircheben Sólyom László akkori magyar köztársasági elnök a Szabadság hőse emlékéremmel tűntette ki. 2017. február 7-én 80 éves korában hazaköltözött mennyei Urához.
A vasárnap délelőtt 10 órától tartandó istentiszteletünkön megemlékezünk Dani Péter lelkésztestvérünkről az aradi evangélikus gyülekezetben.
Jakab István lelkész
Dani Péter: Ez volt..., így volt Börtönországban
Egy evangélikus lelkipásztor élete a román diktatúrában /Püski, Budapest, 2006/
Nyugati Jelen (Arad)

2017. március 16.
Könyv és gyertya
Este a Kultúrpalota nagytermében folytatódott a március 15-i ünnepi rendezvénysorozat, amelyen átadták az idei Könyv és gyertya díjakat. A díjat olyan személyek kapják, akik „kiemelkedő munkát végeztek a magyar közösségért, szorgalmazták az itthon maradást, és szakmai felkészültségükkel segítették a közösség előremenetelét”.
A díjátadón Péter Ferenc, az RMDSZ megyei elnöke kijelentette: ma is küzdeni kell az 1848-as, de az 1989-es célok eléréséért is, és ahogyan bő másfél évszázada, úgy erre ma is csak a bátrak képesek. Ahol összefogás helyett a széthúzás az úr, ott nincs erős közösség, ott nehéz eredményeket elérni. Kívánom, hogy mindennapi küzdelmeink során legyünk ugyanolyan bátrak, mint elődeink, és maradjon meg a hitünk közösségünk erejében.
Könyv és gyertya díjban részesült: Bocskay Vince szovátai szobrászművész, Dénes József szászrégeni nyugalmazott történelemtanár, Horváth Elek prímás – Gernyeszeg, Jakab István lelkész – Mezőcsávás, Karácsony Erdei Etel ügyvéd – Marosvásárhely, dr. Kelemen Atilla volt parlamenti képviselő – Mezőbánd, Komán János tanár – Radnót, László János tanár – Nyárádszereda, Magyari Károly – Marosvásárhely, Szekeres Adél pedagógus – Marosludas, Székely Ella pedagógus – Erdőszentgyörgy, Turbák Zoltán, Backamadaras község volt polgármestere – Ákosfalva, Veress László nyugalmazott gyógyszerész – Segesvár.
Jékely Zoltán Az én hazám című versét Ritziu Ilka Krisztina szavalta, fellépett a Tiberius kvartett, valamint Herczku Ágnes és a Banda.
MÓZES EDITH
Népújság (Marosvásárhely)

2017. április 3.
Az EMGE Szövetség teljes jogú tagja lett a Kárpát-medencei Magyar Gazdák Egyeztető Fórumának
Március 30-án Balatonfüreden tartotta újabb ülését a Kárpát-medencei Magyar Gazdák Egyeztető Fóruma (KEF), melyen egyhangú szavazással döntés született az Erdélyi Magyar Gazdák Egyesületeinek Szövetsége (EMGE Szövetség) tagfelvételi kérelmének elfogadásáról. A KEF 2013 nyarán alakult a magyarországi Nemzeti Agrárgazdasági Kamara (NAK), az elszakított területek magyar gazda-érdekvédelmi szervezeteinek, a Magyar Gazdakörök és Gazdaszövetkezetek Országos Szövetsége (MAGOSZ), a Földművelésügyi Minisztérium és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács részvételével. Az egyeztető fórum célja a Kárpát-medence gazdaszervezeteinek összefogása, a határokon túl gazdálkodók igényeinek és javaslatainak képviselete és továbbítása a hazai, magyarországi intézmények felé.
Az EMGE Szövetség szintén 2013-ban kezdte működését, és a tavalyi év óta szövetségi formában 21 kistérségi és megyei gazdaszervezetet tömörít, Háromszéktől Szatmárig, Erdély és a Partium közel teljes területét lefedve. A tagfelvételi kérelem elfogadásával tehát egy több mint háromesztendős folyamatot zárt sikerrel az EMGE Szövetség, így Kárpátalja, Délvidék, Horvátország, Muravidék és Felvidék gazdaegyesületei mellett újabb szervezet erősíti az erdélyi és partiumi gazdák anyaországi érdekérvényesítését. Az ülésen az EMGE Szövetséget Csomortányi István alelnök és Ványi Attila, az Érmelléki Gazdák Egyesületének elnöke képviselték.
A KEF ülését Győrffy Balázs NAK-elnök nyitotta meg, majd Jakab István MAGOSZ-elnök és dr. Torda Márta, a Földművelésügyi Minisztérium Kárpát-medencei kapcsolatokért felelős főosztályvezetője köszöntötték a jelenlévőket. Köszöntőjükben mindketten a magyar gazdák együttműködésének és önszerveződésének fontosságát hangsúlyozták. Györffy Balázs kamarai elnök elmondta, hogy terveik szerint ez év májusától lehetőség nyílik arra, hogy a határon túli magyar gazdák is pártoló tagsággal rendelkezhessenek a Nemzeti Agrárgazdasági Kamaránál (NAK), és a tagsággal járó előnyök határokon túl biztosítható részét is élvezhessék.
Szintén felszólalt dr. Korinek László professzor, a Magyarok Kenyere karitatív búzagyűjtő program kezdeményezője, mely program a tavalyi esztendőben már teljes egészében a NAK szervezésében folyt le. Mint elmondta, 2016-ban mint-egy 550 tonna búza gyűlt, és az abból készült lisztet árvaházak részére osztották ki. Erdélyben az EMGE Szövetség szervezetei is kivették részüket a gyűjtésből, hiszen az RMGE-Maros szervezete, az Érmelléki Gazdák Egyesülete, az Udvarhelyszéki Mezőgazdászok Egyesülete, de a szatmári, szilágysági és máramarosi tagszervezetek is bekapcsolódtak a jótékonysági kezdeményezésbe.
A KEF zárórészében a kamara szakemberei a 2020 után várható uniós támogatási rendszerről tájékoztatták a jelenlévőket. A brit kilépés és a fokozódó migránsválság miatt valószínűleg csökkenni fog a támogatások mértéke, továbbá a támogatott tevékenységek köre sem marad a jelenlegi – hangozott el. Minden bizonnyal növekedni fog a mezőgazdasági jövedelmek átláthatóságának növelését célzó szabályozás mértéke, a környezetvédelemre és környezeti fenntarthatóságra szánt támogatások aránya (pl. a zöldítési támogatások), illetve a vissza nem térítendő támogatások helyét inkább a kamattámogatott kölcsönök vehetik át.
A KEF ülését követő napon a jelenlévők a MAGOSZ országos közgyűlésén is részt vettek. A gödöllői Szent István Egyetemen ülésező közgyűlés döntött az alapszabályzata módosításáról, majd elsöprő többséggel szavazta meg a szervezet alelnökeit és tagozatvezetőit, az elnöki tisztségről ezúttal nem kellett dönteniük.
Új elnök az EMGE Szövetség élén
Április 1-jén Kolozsváron került sor az EMGE Szövetség rendkívüli tisztújító közgyűlésére, melynek összehívására Jakab Ernő elnök lemondása miatt volt szükség. A közgyűlés elfogadta a Tiboldi László alelnök által előterjesztett, a szövetség 2016. évi gazdálkodásáról szóló beszámolót, valamint az Orbán Csaba ügyvezető által bemutatott tevékenységi beszámolót. Szintén döntés született a 2017-es évre fizetendő tagsági díjak értékéről.
A tisztújítás rendjén a közgyűlés Csomortányi István Partiumért felelős alelnököt választotta a szövetség elnökévé. Székfoglaló beszédében a szövetség új elnöke az erdélyi termelési és értékesítési szövetkezet megalapítását nevezte meg elsőrendű feladatnak, továbbá a szövetség gazdasági jellegű tevékenységeinek fokozását. Ugyanakkor a budapesti érdekérvényesítés mellett a bukaresti jelenlét fontosságát is hangsúlyozta, hiszen a gazdák számára elérhető források többsége onnan hívható le.
Az EMGE Szövetségnek a Kárpát-medencei Magyar Gazdák Egyeztető Fórmába történő felvételét a jelenlévők fontos eredményként és az elkezdett munka folytatására történő biztatásként értékelték. Az EMGE Szövetség sajtóirodája; Népújság (Marosvásárhely)

2017. április 6.
Magyar állami kitüntetéseket adtak át Csíkszeredában
Március 15-e alkalmából Áder János, Magyarország köztársasági elnöke által adományozott állami kitüntetéseket adtak át szerdán délután Magyarország csíkszeredai főkonzulátusán.
Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetésben részesült Fülöp József Zoltán Jászai Mari-díjas színművész, a csíkszeredai Csíki Játékszín alapító tagja. Fülöp József Zoltán 1954-ben született Marosvásárhelyen. Középiskolai tanulmányai után ugyanott, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben tanult tovább színész szakon. 1999-ben követte Parászka Miklós rendezőt Csíkszeredába, a Csíki Játékszín alapító tagja és művésze.
A Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetésben részesült Jakab István, a maros-mezőségi református egyházmegye esperese, a galambodi református egyházközség lelkipásztora, egyházi író és Szabó Lajos, a sepsiszentgyörgyi Szent József-plébánia címzetes kanonok-plébánosa, esperes, szentszéki tanácsos. Magyar Arany Érdemkeresztet vehetett át Hadnagy Jolán, a farkaslaki Tamási Áron Művelődési Egyesület vezetője, Tamási Áron emlékének ápolása mellett a helyi közösség kulturális életét is meghatározó, értékőrző tevékenysége elismeréseként.
Áder János Magyar Ezüst Érdemkeresztet adományozott Biszak Józsefnek, a Máltai Szeretetszolgálat sepsiszentgyörgyi szervezete elnökének, az Illyefalvi Keresztény Ifjúsági és Diakóniai Alapítvány munkatársának, valamint Tischler Ferencnek, a Máltai Szeretetszolgálat romániai szervezete főtitkárának is.
MTI; Erdély.ma

2017. április 12.
Marosvásárhelyen a vándorkiállítás
A protestáns oktatás ötszáz éves története
A megyei múzeum várbeli épületében két hétig látható a Protestáns iskolatörténeti mozaik című vándorkiállítás, amely a reformáció 500. évfordulójára ez év végéig 15 helyszínen mutatja be a Kárpát-medencei protestáns felekezeti iskolák történetét, értékteremtő munkáját, neves oktatóit és hírnevet szerzett diákjait. Megvalósítója a Református Tehetséggondozó Alapítvány az iskolák számára kiírt
Rejtőzködő kincseink pályázat révén.
A nagyalakú színes molinók képeken és rövid szövegeken át érzékeltetik a reformáció hatását az oktatásra. Azt a folyamatot, ahogy a nemzeti nyelvű prédikáció, nyomda és az iskola a társadalmi megújulás eszközeivé váltak, és „a reformáció a nemzeti kultúrák kibontakozásának a táplálója lett”. A molinók közötti térképeken a 16. század végétől kezdve minden században a közép- és felsőfokú protestáns – református, evangélikus, unitárius – iskolák eloszlását láthatjuk a korabeli Magyarországon.
Az április 8-i nyitóünnepség igei köszöntőjét Jakab István, a Maros-Mezőségi Református Egyházmegye esperese és Kecskés Csaba, a Marosi Egyházkör unitárius esperese mondta.
„Fel kell mutatnunk a múltunkat, a jelenünket a kibontakozni látszó jövő reményében. Sőt, ennél is többet, mert mi tudjuk azt, hogy protestáns hívőnek lenni nem tiltakozást jelent, hanem azt, hogy valaki, valami mellett kiállunk, tanúskodunk. Aki Isten igazsága mellé áll, önmaga is világosság lesz, és továbbadja az igazi fényt, amit maga is kapott kegyelemből – hangzott el Jakab István igei köszöntőjében. A kősziklára épített ház példázatából kiindulva Kecskés Csaba hangsúlyozta, hogy a felekezeti iskolák is kősziklára épített házak voltak. A hit, a tudomány, az erkölcsi tartás, az anyanyelv nemzeti kultúrkincsünk megőrzésének várai és bástyái, és azoknak kell lenniük a mában és a jövendőben is. Sok mindenért lehetünk hálásak az előttünk járóknak, a reformátoroknak, fejedelmeknek, nagyszerű tanároknak, diákoknak, akik az örökséget, amit a kiállítás bemutat számunkra, megőrizték. Ezt az örökséget kell tovább éltetni, megharcolni érte, ha kell, nap mint nap, hiszen sokan próbálják megfojtani azt, ami újra él.
Novák Csaba Zoltán RMDSZ-szenátor Péter Ferenc megyei tanácselnök üdvözletét tolmácsolta, majd Illyés Gyula verséből (A reformáció genfi emlékműve előtt) kiindulva igennel erősítette meg a költői kérdést, hogy szükség volt-e a reformációra. Amint a kiállítás pannói igazolják, az anyanyelvű oktatás alappilléreit, a felekezeti iskolákat adta, a bibliafordításokat és az ösztönzést a katolikus egyház megújulására és egy újabb felekezeti iskolahálózat kialakulására, amelyért ma nehéz küzdelmet vívunk Marosvásárhelyen.
Dr. Papp Kornél, a Református Tehetséggondozó Alapítvány kuratóriumának titkára beszámolt arról, hogy Marosvásárhely a vándorkiállítás nyolcadik helyszíne a Kárpát-medencében.
Az 500 esztendő 15 nemzedék munkásságának mozaikszerű bemutatását öleli fel. Teszi ezt 37 molinóval, hét térképpel, régi oktatási segédeszközökkel, fotófallal, felpróbálható tógával, a peregrinációt, a diákok külföldi egyetemre járását bemutató rajzfilmmel, érintőképernyőn megtekinthető adatokkal, játékkal, hogy élményt jelenthessen a látogatók számára.
A kiállítás választ ad az 1990-es évek óta gyakran elhangzó kérdésre, hogy miért foglalkozik az egyház a nevelő-oktató munkával. A protestáns, keresztyén értékadó köznevelés fél évezredes hagyománya mögött szilárd nevelési tapasztalatok állnak. A protestáns iskola nem egy reformpedagógia a sok közül. Ötszáz év alatt sikeresen integrálta Comeniusnak a 17. században újszerűnek ható pedagógiai elveit, a 18. századtól bevezette a természettudományos oktatást, majd a tehetséggondozás és a nőnevelés referenciaiskolájává vált a 20. század első felében. Az 1920-as évektől az államosításig, ahogy az újraindulástól napjainkig, a hagyományos és az újonnan fellelt értékek felmutatása és megtartása a magyar protestáns iskola célja, függetlenül attól, hogy mely állam területén végzi szolgálatát. Erkölcsi útmutatást ad egy erkölcsvesztett világban, ezért áll a támadások kereszttüzében – mondta dr. Papp Kornél, majd hozzátette: ha Isten velünk, ki lehet ellenünk? Bizonnyal senki, itt, Marosvásárhelyen sem.
Beszéde végén köszönetet mondott mindazoknak, akik nélkül nem jöhetett volna létre a kiállítás. A pannókon olvasható szöveg nagy része a bemutatott iskoláktól származik, Ősz Sándor Előd az erdélyi anyag összeállításában nyújtott segítséget. Gáborjáni Szabó Botond debreceni gyűjteményi igazgató egységes szemléletre fűzte fel a protestáns oktatás fél évezredéről szóló háttéranyagot. A történeti tartalomhoz szervesen kapcsolódó térképek Nagy Károly Zsolt, az MTA tudományos kutatójának munkáját dicsérik, a kiállítás anyagát Czenthe Miklós, az evangélikus levéltár igazgatója lektorálta. A kiállítás a Református Emlékbizottság anyagi támogatásával jött létre. Rajtuk kívül dr. Papp Kornél köszönetet mondott a megyei múzeumnak, amiért helyet adott a kiállításnak.
Végül Benedek Zsolt történelemtanár, a marosvásárhelyi Református Kollégium igazgatója beszélt erdélyi szemmel a kiállításról, amely a reformáció kezdetétől századokra felbontva mutatja be az iskolák megjelenését. Számunkra azért is fontos a tárlat, mert a református iskolákról szólva már tíz jut eszünkbe Erdélyben, és a többi közül csak néhányról van tudomásunk. A tárlatot bejárva tudatosul bennünk az is, hogy nemcsak Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Szatmáron, Nagyenyeden stb. voltak református intézmények, hanem olyan városokban is, mint például Nyíregyháza vagy Mezőtúr, s ez utóbbit korábban alapították, mint például a debrecenit. Érdemes végigolvasni a molinókon levő szövegeket, amelyek a rövid iskolatörténet mellett felsorolják az adott intézményekben végzett híres személyiségeket, és érdekes mozzanatokat emelnek ki a felekezeti iskolák történetéből. Akinek nem volt türelme végigolvasni a pannókon levő szöveget, gazdag, szép színes prospektust kapott ajándékba, amelyben a kiállításon szereplő minden információ megtalálható.
A beszédek közötti szünetekben a marosvásárhelyi Református Kollégium kisebb és nagyobb diákjainak műsora hangzott el Enyedi Csaba lelkész vezényletével.
Szép, tartalmas kiállítás érkezett az elmúlt hét végén Marosvásárhelyre, és csak sajnálni tudjuk, hogy kettő kivételével az erdélyi református kollégiumok, amelyek a magyarság jelentős személyiségeit nevelték, nem szerepelnek közöttük.
BODOLAI GYÖNGYI / Népújság (Marosvásárhely)

2017. május 14.
Együtt könnyebb: felavatták a mezőpaniti beteggondozói szolgálat irodáját
A szolgáltatás a helyi közösségnek, a mezőpaniti önkormányzatnak, a Mezőpaniti Református Egyháznak, illetve a Diakónia Keresztyén Alapítvány marosvásárhelyi szervezetének összefogásából valósult meg. A helyi gyülekezetek eddig is segítettek a betegeken, időseken, most pedig szolgáltatás szintjén is beindult a segítségnyújtás Mezőpanitban. Egy laptopokkal és bútorzattal felszerelt irodával, egy autóval és három munkatárssal indult el, és nemtől, felekezettől, kortól függetlenül látják el az otthoni gondozásra szoruló községbelieket, akik egészségügyi, fizikai vagy lelki megerősítésre szorulnak.
Bodó Előd Barna a Vásárhelyi Hírlapnak mesélt a szolgáltatásról és a szombati megnyitóról, amelyen többek között jelen volt Hegedűs Lajos, a Diakónia Keresztyén Alapítvány országos ügyvezető igazgatója, Kovács Lajos diakóniai tanácsos, Jakab István, a Maros-Mezőségi Református Egyházmegye esperese, Kovács Tibor mezőpaniti református lelkész, Ábrám Tibor és Ábrám Noémi, a Diakónia marosvásárhelyi fiókszervezetének elnöke, illetve ügyvezető igazgatója. Mezőpanit községnek 6100 lakosa van öt faluban. Nem beszélhetünk egy drasztikusan kiöregedő településről, de mivel nagy, és sokan élnek itt, szükség van az otthoni ellátásra, nemcsak idősek, hanem minden rászoruló igénybe veheti – mondta el a polgármester. Mezőpanit önkormányzata havonta 7000 lejjel támogatja a szolgálatot, így két szakképzett munkatársat alkalmazhattak, továbbá irodahelyiséget biztosít a szolgálatnak, átvállalva a közköltségi kiadásokat is. Emellett a mezőpaniti egyház alkalmazásában egy harmadik szakképzett személy is az otthoni beteggondozás munkatársa, így napi szinten hárman végzik ezt a szolgálatot a községben, a háziorvossal együttműködve. Egyenként negyven személlyel tudnak foglalkozni, összesen 120 listás gondozottat tudnak ellátni, de listán kívül is bárki betérhet a községközpontban lévő irodába például vérnyomást méretni. A listás ellátottak közül van, akinek injekciót kell beadni, van, akinek sebet kell kötözni, gyógyszereket kiíratni, vagy vizet húzni a kútról.
A mezőpaniti, mezőbergenyei, csittszentiváni és székelykövesdi gyülekezetek perselyes adakozással gyűjtöttek pénzt az iroda felszerelésére, amelyből bútorzatot, némi felszerelést vásároltak, egy marosvásárhelyi számítógépekkel foglalkozó vállalkozás három laptopot és egy multifunkciónális nyomtatót adományozott. A Diakónia Keresztyén Alapítvány marosvásárhelyi fiókszervezete pedig a szakmai irányítást, a munka oroszlánrészét vállalta magára, ugyanakkor egy személygépkocsit is vásároltak a mezőpaniti otthoni beteggondozói szolgálatnak – tudtuk meg a hétvégi átadó után Bodó Előd Barnától.
Hajnal Csilla / Székelyhon.ro

2017. május 22.
Cél: a szórványrégió fellendítése
Gazdaságfejlesztési program indul a Maros-Mezőségen
A marosvásárhelyi Köpeczi–Teleki-házban május 19-én indult el Magyarország kormányának támogatásával a Maros-mezőségi Gazdaságfejlesztési Program. A projektet Magyar Levente, a magyar Külgazdasági és Külügyminisztérium gazdaságdiplomáciáért felelős államtitkára és Kelemen Hunor szövetségi elnök ismertette. Az avatón részt vett még Péter Ferenc, a Maros Megyei Tanács elnöke és Kozma Mónika, a Pro Economica Alapítvány ügyvezető igazgatója.
Történelmi lépés a Maros-Mezőség életében
Egyéves munkafolyamat eredményeként mérföldkőhöz érkezett a Pro Economica Alapítvány, amely útjára indítja a maros-mezőségi fejlesztési programot. Ez történelmi lépés Maros megyében, amelyet a későbbiekben egész Erdélyre kiterjesztenek. – A Pro Economica Alapítvány előtt álló feladat bátorságpróba lesz, de szeretjük a kihívásokat, s a gazdaságfejlesztési program sikeres vállalkozása lesz a magyar kormány és az alapítvány közös együttműködésének – mondta a megnyitó elején Kozma Mónika, az alapítvány ügyvezető igazgatója.
– A 2017-es év arannyal jelzett esztendő lesz az erdélyi magyarság történetében. A célunk az, hogy ha pár év múlva visszatekintünk erre az esztendőre, akkor ez a tétel helytálljon, ugyanis 2017-ben indul az a nagyszabású gazdaságfejlesztési program Erdélyben, amelyet a Kárpát-medence más magyarlakta vidékein már elindítottunk, először a Vajdaságban, majd Kárpátalján. Most van annyi tapasztalatunk és erőnk, hogy a legnagyobb terület és a legnagyobb lélekszámú magyar közösség vonatkozásában is meg tudjuk tenni ezt a történelminek mondható lépést. Nem más az ambíciónk, mint hogy a 2017-es és az ezt követő esztendők sorsfordító jelentőséget hordozzanak abban az értelemben, hogy az erdélyi magyarságot sújtó gazdaságpolitikai hátrányok és sérelmek kiegyensúlyozódjanak ezen beavatkozás által. Most először fordul elő az utóbbi évtizedekben, hogy Magyarországnak olyan kormánya van, amely nemcsak elkötelezett a nemzeti ügy mellett, hanem az anyagi erőforrások tekintetében képes arra, hogy végrehajtson egy ilyen nagyszabású gazdaságfejlesztési programot, hiszen ehhez semmi más nem kell, mint akarat. Ennek a kormánynak magától értetődő és természetes, hogy anyagi értelemben is felelősséget kell viselnie a határon túli magyar közösségekért. A magyar gazdaság elmúlt évekbeli és a következő évekre előrevetített teljesítménye lehetővé teszi ezt. Egybeesik az akarat és a képesség. Egy ilyen program sikerességének feltétele, hogy olyan helyi partnerünk legyen, aki felkészült és kellőképpen elkötelezett aziránt, hogy egy ilyen programot véghezvigyen, ami nem kis kihívás Erdély vonatkozásában, hiszen egy Magyarországnál is nagyobb területről, a magyarországinál jóval nagyobb településszámról beszélünk, ahol magyarok élnek. Mindezt tekintetbe véve egy gigantikus vállalkozásról van szó. De minden igényt kielégítő és felkészültségű az a partner, amellyel összefogtunk ennek a programnak a sikerre vitelére. Ez a Romániai Magyar Demokrata Szövetség. Kelemen Hunor elnök úrban és munkatársaiban olyan partnerekre leltünk, akik kétséget kizáróan bizonyítják, hogy felkészültek egy ilyen program végrehajtására. Rajtuk fog múlni a program sikere – mondta Magyar Levente államtitkár.
A százmilliárd forintot is elérheti a támogatás
Tekintettel a példátlan és hosszú távú kezdeményezésre, a program a százmilliárd forintos nagyságrendet is elérheti. Nem egy-egy időszakos beavatkozásról van szó, hanem mostantól kezdve a magyar kormány nemzetpolitikájának stabil pilléréről beszélünk.
– Folyamatosan rendelkezésünkre kell álljanak olyan eszközök, amelyek által a magyar közösségek anyagi értelemben meg tudnak erősödni. Első lépésként egymilliárd forint áll rendelkezésünkre arra, hogy a Mezőségen megvalósítsunk egy mintaprogramot, ami arra hivatott, hogy az ott élő magyar gazdálkodókat, vállalkozókat 4,5 millió forintnyi vissza nem térítendő támogatással segítse, amihez 25 százalékos önrészt kell biztosítani. A pályázó gazdáknak bemérjük a földterületeit, elvégezzük a kataszteri bejegyzéseket, ami eddig adott esetben gátjai voltak a gazdálkodásnak – fogalmazott Magyar Levente.
Amennyiben sikeres lesz ez a program, s a következő hónapokban mind a budapesti kormánynak, mind az erdélyi magyar közösségeknek bizonyítani tudják, hogy ez transzparens és az emberek valódi érdekeit szolgáló program, akkor lehetőség lesz arra, hogy kilépjenek ebből a dimenzióból mind területi, mind finanszírozási értelemben, és elindíthatnak egy nagyszabású fejlesztési programot, aminek célja, hogy az erdélyi magyarok, bárhol is éljenek, bármennyire is kisebbségben legyenek adott településen, érezhetően megerősödjenek. Olyan egzisztenciális felemelkedést remélnek a programtól, ami korábban nem volt tapasztalható. Sok mindent kell ellensúlyozni, hiszen hátrányokkal néznek szembe azok a magyarok, akik vállalkozóként akarták a közösséget előre vinni.
– A Mezőség Maros megyei részére esett a választás, az itt élő néhány tízezer ember a célközösség. Ebben a régióban nagy szükség van a gyors beavatkozásra és a gazdasági segítségre. A sok hitegetés után most tényleg itt lesz a segítség. Ilyen kezdeményezésre nem volt példa. A gazdasági és politikai hányattatások után, amin az erdélyi magyarság az elmúlt száz évben keresztülment, végre egy kézzelfogható lehetőség, ami minden egyes erdélyi ember számára elérhető lesz, nem csak azon a jogon, hogy pályázhat, hanem azon a jogon, hogy munkahelyeket fogunk teremteni, befektetések érkeznek. Ha a vállalkozók erősödnek, ennek kihatása lesz a közösség minden tagjára. A Vajdaságban és Kárpátalján remekül sikerült, nem arról van szó, hogy néhány vállalkozót támogatunk, hanem minden Erdélyben élő magyar emberhez szeretnénk eljutni, minden Erdélyben élő magyar ember élhet a lehetőséggel. Jó hír, hogy hatalmas léptékű fejlesztések lesznek, és hatalmas támogatások fognak érkezni Romániába, amiből olyan régiók is részesülnek, ahol románok laknak többségben – biztosította a hallgatóságot az államtitkár.
A jólétért ne kelljen elvándorolni
Kelemen Hunor szövetségi elnök rámutatott, hogy amikor a Vajdaságban elindították a programot – amely azóta nagyon sikeresnek bizonyult, a támogatások összege eléri az ötvenmilliárd forintot –, Orbán Viktor miniszterelnök elmondta, szándéka, hogy ezt kiterjesszék más régiókra, ahol magyar közösségek élnek. Ez megtörtént, a közös cél az, hogy az erdélyi emberek jobban éljenek, hogy a jövőt a szülőföldön alapozzák meg, hogy ne kelljen elvándorolni azért, hogy az anyagi jólét feltételeit megteremtsék. Magyar Levente államtitkár személyében egy olyan partnerre találtak, aki elkötelezett az országhatárokon kívül élő magyar közösségek gazdasági jóléte iránt. – Nemcsak tudja, mit kell tenni, hanem a gyakorlati lépéseket is megteszi. Létrehoztuk a Pro Economica Alapítványt, ez fogja lebonyolítani a pályázatokat nyílt pályázati rendszerben. Azoknak a kisvállalkozóknak, kisgazdaságoknak, magánszemélyeknek nyílik meg a lehetőség, akiknek megvan az önrészük. A programnak a román gazdaságra is jótékony hatása lesz, ezért bízunk benne, hogy a legnagyobb nyitottsággal fogadják. S amennyiben a főpróba sikerül, s a gazdaságfejlesztési program meghozza az eredményeit, továbblépünk a Székelyföld, Közép-Erdély, Dél-Erdély és a Partium felé… Vannak identitásunkból fakadó gondjaink, amelyek mellett lennie kell egy olyan tervezésnek is, amely a jóléti társadalom megteremtéséhez tartozik. A ma induló gazdaságfejlesztési program, amelyet Magyarország kormánya támogat, ilyen – hangsúlyozta Kelemen Hunor szövetségi elnök.
Június 15-től lehet pályázni
Péter Ferenc megyei tanácselnök elmondta, öröm, hogy Maros megyében, a Mezőségen, egy olyan szórványrégióban indul a projekt, amelyet szándékukban állt fejleszteni. Köszönet illeti a magyar kormányt, hogy támogatja ezt a régiót. – Nem könnyű a feladat, amelyre vállalkozunk, de úgy érzem, hogy megbirkózunk vele. A sikerhez szükség van mindenki munkájára. A segítség megvan a magyar kormány és az RMDSZ vezetősége részéről, a többi pedig rajtunk múlik – fogalmazott a tanácselnök.
A Pro Economica Alapítvány igazgatótanácsa: Balázs Attila közgazdász, Csóti Emese projektmenedzser, Jakab István lelkipásztor, Kecskés Csaba lelkipásztor, Novák Levente jogász. Ügyvezető igazgató: Kozma Mónika.
A Pro Economica honlapján már megjelentek a pályázati feltételek, június 15-étől egy hónapon át lehet benyújtani a pályázatokat. Érdeklődni az alapítvány Forradalom utca 1. szám alatti irodájában vagy a honlapon lehet.
MEZEY SAROLTA / Népújság (Marosvásárhely)

2017. június 16.
Szórványreformációi nap
A reformáció 500. évfordulója alkalmából szórványreformációi napot szerveznek Nagysármáson. A rendezvény 10 órakor istentisztelettel kezdődik, igét hirdet Jakab István, a Maros-Mezőségi Egyházmegye esperese, 12 órától szeretetvendégséget tartanak, majd 13 órától Benke János lelkipásztor előadása következik Újratervezés címmel. 14 órától a nagysármási fúvószenekart hallhatja a gyülekezet. Népújság (Marosvásárhely)

2017. augusztus 14.
Összeöntötték a magyarországi és a határon túlról származó búzát Nemeshanyban
A Magyarok kenyere programban már több mint 500 tonna búza gyűlt össze az ország valamennyi megyéjéből és a határon túlról – jelentette be Korinek László, a program elindítója a Veszprém megyei Nemeshanyban, ahol összeöntötték az ünnepi kenyérhez a felajánlott gabonát. Sok helyen még folyik az aratás, ezért az idei felajánlás mennyisége még nem végleges – tette hozzá. A liszt és kenyéradomány mintegy 80 ezer nehézsorsú gyermekhez jut majd el, több mint 130 szervezet segítségével, és ebből sütik majd az ünnepi kenyeret is a Somogy megyei Nagybajom községben – közölte.
Korinek László elmondta, a kezdeményezés elindításának köszönheti, hogy egyre többen ápolják a magyar nyelvet, hiszen „míg a Magyarok kenyerét eszik, a magyar nyelvet használják". Hangsúlyozta: a Magyarok kenyere programért a felvidéki és a Kárpátalján élő magyarság tette a legtöbbet, a kárpátaljai gazdák 83 tonna búzát ajánlottak fel.
Az ünnepi kenyérhez szükséges só a székelyföldi Parajdról, a kovász a Baranya-háromszögből, Karancsról, a víz Kárpátaljáról érkezik.
Az ünnepi kenyeret Esztergomban szenteli majd meg Erdő Péter bíboros, az Esztergom-Budapesti főegyházmegye érseke.
A Magyarok kenyere program a nemzetben élő lelki erőt és összetartozást szimbolizálja – fogalmazott az ünnepségen a Miniszterelnökség agrár-vidékfejlesztésért felelős államtitkára. Kis Miklós Zsolt szerint a 2011-ben útjára indított program küldetése a keresztény nemzettudat erősítése. A búza az élet és az újjászületés jelképe, ezért a program a Kárpát-medence megmaradását is szimbolizálja – hangsúlyozta.
Jakab István, az Országgyűlés alelnöke, a MAGOSZ elnöke arról beszélt, hogy szombaton a kárpátaljai búza ünnepén vett részt, ahol azt tapasztalta, hogy a gazdák teljes szívvel elkötelezettek a program iránt.
Kiss József Attila Nemeshany független polgármestere azt mondta, hogy Nemeshanynak mindig is nagy szerepe volt a búza őrlésében, ma is két ép és több romos malomépület van a településen. A Csizmadia malmot, amelyben az ünnepi búzát őrlik, 1907-ben Háry Mihály molnár építtette. A malom 1952-ig üzemelt, akkor államosították és magtárként használták. Az épületet 1972-ben az egykori tulajdonos családja visszavásárolta, 2001-ben felújították, 2003 óta működik malommúzeumként – idézte fel.

2017. augusztus 25.
Nyári beszélgetés Kocsik József mezőgazdásszal
„Mindent szívből tettem. A magyarságomért!”
– Az én életem egészen más volt, mint egy átlagemberé. Így hozta a sors.
– Éppen ezért érdekel. S ha engem érdekel, akkor valószínűleg érdekli az olvasókat is.
– A háború után láttam azt a két katonát is – gyerekek voltak –, akik felrobbantották a Várhidat. És nem tudtak elmenekülni… Láttam kint, a tanyán, nem messze a várostól, ahogy kivégezték onnan azt a két embert; a gyerekek megmaradtak… Kuláklistára tettek bennünket, aztán el akartak vinni a Bărăganba. Attól megmentett Rangheț Jóska, az, akiről elnevezték a szerszámgépgyárat. Ő fazekasvarsándi volt, felesége, Éva temesvári. A húga szemben lakott velünk. Josif Ranghețnek volt egy velem egyidős fia. Elsőben ugyanabba az osztályba jártunk. Ezek illegalisták voltak. Elvitték őket. A gyereket is. A háború alatt anyámék bújtatták Évát.
– Milyen nemzetiségű volt Rangheț?
– Magyar. Éva is, meg ő is magyar iskolába jártak. Anyámék nem is tudták, hogy illegalisták. Csak azt, hogy magyarok, és Évát el kell rejteni.
– Hogy szabadultatok meg a Bărăgantól?
– Sógora, aki szomszédunk volt, felhívta telefonon Rangheț miniszter elvtársat. Lejött Aradra, a Mosóczy-telepi piactéren felállt egy ládára, magyarul szólt az emberekhez… És intézkedett. Megszabadultunk. „Egy padban ültem Csép Sanyival”
– Hányban születtél?
– Harminchétben. Betöltöttem a nyolcvanat.
– Hol láttad meg a napvilágot?
– Itt, Aradon, a Mosóczy-telepen. A Katolikus Gimnáziumban kezdtem az első osztályt. Utána különböző épületekbe fogadtak be minket, háború volt. Negyedik osztályban már a Vegyes Líceumba jártunk. Egy darabig Návrádi Ágoston, az igazgató is tanított. Aztán egy új törvény nyomán kihelyeztek a Mosóczy-telepi iskolába. Nyolcadikban újra bejöttünk. Czédly Károly volt az osztályfőnökünk. Szerettem iskolába járni, mert ott nem kellett dolgozni. Tíz osztály után érettségiztünk, 1954-ben… Egy padban ültem Csép Sanyival, aki később neves újságíró lett.
– Kire emlékszel középiskolai tanáraid közül?
– Legkellemesebb emlékeim Ficzay Dénessel kapcsolatosak.
– Ezt sokan állítják… Mi következett az érettségi után?
– Mivel kuláklistán voltunk, szó sem lehetett egyetemről. De hát én fociztam jó ideje. Betettek az AMTE első csapatába.
„Hatéves koromtól volt pónilovam”
– Mióta rúgtad?
– Először kilencéves koromban jelentkeztem az ITA mezítlábas törpecsapatába.
– Mitől volt mezítlábas az a csapat?
– Akkoriban minden törpecsapatban mezítlábasan játszottak a gyerekek. A háború után nem volt pénz, és a gyerekcsapatokban senkit sem engedtek cipőben pályára lépni, nehogy letapossa azt, akinek nincs csuka a lábán.
– Eszembe jut, hogy nemrég, amikor még működött a sportüzletem, egy ismerősöm elhozta tízéves focista fiát, hogy vásároljon neki egy pár jó futballcipőt. A 70 eurós Nike-cipők közül egyet sem választott ki magának a gyerek, mert elmúlt évi modellek voltak… Lehet, hogy azok a mezítlábas gyerekek jobban tudtak gólt rúgni, mint a maiak?!
– Az ITA-ban azt mondták, jöjjek vissza két év után. Felvettek viszont az AMTE törpecsapatába. Rá három napra balszélsőt játszottam. Tizenhét évesen bekerültem a nagycsapatba. ’54-ben, amikor érettségiztem, megnyertük a bajnokságot.
– Mi történt veled az érettségi után?
– Felfigyelt rám a kolozsvári egyetem. Felvettek az agronómiára. Az egyetem csapatába viszont nem kerültem be. Így aztán elkerültem Iași-ba. Onnan elküldtek Konstancára, a Dinamóhoz.
– Végül elvégezted az agronómiát?
– Hogyne, megkaptam a diplomát. És Konstancán kijártam egy elektromechanikai technikumot is. Hazajöttem Aradra. És elkezdtem dolgozni a Vagongyár szerszámműhelyében.
– Mezőgazdasággal nem foglalkoztál?
– A tanyán nőttem fel. Hatéves koromtól volt pónilovam. Gyakran az istállóban aludtam a béresekkel. Mindenem volt a tanya.
– Szüleid ott laktak?
– Szüleim egy percet sem töltöttek a tanyán.
– Ők mivel foglalkoztak?
– Édesapám nagyon intelligens ember volt. Rengeteg könyve sorakozott a polcokon. Kereskedelmi felsőiskolába járt, és mezőgazdasági akadémiát végzett Budapesten… Dédnagyapám szerezte a vagyont, pécskai parasztemberként. Tizenegy fia volt. Lócsiszárként is tevékenykedett; a Monarchiának hozta a lovakat abban az időben. Tizenegy fia közül mindössze három jött haza az első világháborúból. Így a föld egyben maradt.
– Jól érezted magad a szerszámműhelyben?
– Voltak nézeteltéréseim a főnökömmel… Aztán átkerültem a hegesztő-laboratóriumba. Közben elvégeztem az edzőiskolát. Nem jött be. Aztán kijártam a bírói iskolát. Az nagyon bevált. Tizenhárom évet bíráskodtam a megyében. A hegesztéstől mentem nyugdíjba.
„Több ezer tagunk van. Nem csak magyar, román gazdák is”
– Nem értem, mi a köze a hegesztésnek a mezőgazdasághoz! Hogy kerültél a Romániai Magyar Gazdák udvarába?
– A forradalom után hívtak az RMDSZ-hez. Azelőtt, amikor politikáról hallottam, elszaladtam. Akkor odamentem. Mindent elvállaltam. Én voltam az első ügyvezető titkár, a „kultúros” Kocsik József csicskása lettem; mindenhova küldött, tettem-vettem. Amikor március végén Cziszter Kálmán lett az elnök, megkért, hogy menjek el Kolozsvárra mint mezőgazdász. Ott feladatként kitűzték, hogy alapítsam meg Aradon a Romániai Magyar Gazdák Egyesületét. Találtam két nagyszerű társat Fazekas István, a barackai borgazdaság vezérigazgatója és a kisiratosi Almási Béla doktor személyében. Egy év után megválasztottak elnöknek.
– Gondolom, nem bántad meg, hogy elvállaltad.
– A mezőgazdaságban rengeteg csodálatos dolgot láttam: például azt, hogy egy hektáron több mint egy vagon búza terem, kukoricából több mint másfél vagon… Láttam egy gazdaságban 150 hektáros mákültetvényt, amit drónokkal tartanak megfigyelés alatt. Bármelyik magyarországi mezőgazdasági kutatóintézetbe nyílt utam van.
– Említenél valami különlegeset, amit elértél az Egyesület élén?
– Az országban nincs még egy olyan egyesület, mint a mienk. Több ezer tagunk van. Nemcsak magyar, hanem román gazdák is… Egyszer, amikor kiöntött a Körös, 2500 hektárra hoztunk kukorica-vetőmagot ingyen Magyarországról. S ezt még többször megismételtük.
„Nagy csoda történt… Isten keze biztosan benne volt!”
– Hiszel Istenben?
– Nem hiszek. Meg vagyok győződve létezéséről… A Katolikus Gimnáziumban, első osztályban, a Zárdában egy délután Grúber tisztelendő „bácsi” bejött az osztályba, és megkérdezte: „Hány Isten van, kisfiam?” Rávágtam: „Egy Isten, tisztelendő bácsi.” Olyan hatalmas frászt kaptam, hogy ma sem hallok jól az egyik fülemre. Állítólag azt kellett volna mondanom, hogy: „Csak egy Isten van.” Én azóta nem léptem be a templomba.
– Végül is, milyen a viszonyod Istennel?
– Egyáltalán nem hittem benne. Addig, míg nem találkoztam vele…
– Vannak ellenségeid?
– Inkább irigyeim. Pedig nincs semmim. Engem a környék összes polgármestere a tenyerén tart. Nem tudják, hogy hova tegyenek.
– Félnek a szádtól? Attól, hogy szókimondó vagy?
– Én sohasem bántok senkit. De ha helyzetbe kerülök, akár tíz év után is, megkapja.
– Egészséges vagy?
– 75 éves koromban olyan beteg lettem, hogy alig kaptam levegőt, két lépést sem tudtam szaladni. Elmentem az orvoshoz. Azt mondta, ha három héten belül nem operáltatom meg magam, nagy baj lesz. Egy nap kisétálok a kertbe. Egy tizedmásodperc alatt valami különösen titokzatos dolog történik velem. Ma sem tudom, mi. Attól a pillanattól kezdve úgy kapok levegőt, mint régen. Utána legalább tíz négyzetmétert felástam a kertben. Attól kezdve kilométereket tudok futni.
– Mit gondolsz, mi történhetett veled akkor?
– Nagy csoda történt… Isten keze biztosan benne volt.
„Életem legszebb időszakát élem”
– Értek nagy veszteségek életed során?
– Egyik legnagyobb veszteségem a fiam tragikus halála volt. A másik az, hogy elvesztettem azt a nőt, akit a legjobban szerettem. Halála előtt arra kért, vigyek be hozzá a kórházba három szál vörös rózsát.
– Nyolcvanévesen megfordulsz még néha egy-egy csinos nő után?
– A szép mindig tetszett. Azt hiszem, mai napig több barátnőm van, mint barátom.
– Félsz az öregségtől?
– Nem. Mert nincs öregkor… A betegségtől félek, de tudom, hogy nem leszek beteg. Naponta négyszer meditálok. És légzési gyakorlatokat végzek.
– Boldog vagy most?
– Igen, úgy érzem, hogy most vagyok a legboldogabb. Bár a munkám sosem volt megfelelően elismerve, olyat csináltam, ami egyáltalán nem volt ebben az országban. Semmit sem teszek tudatosan, de mostanában minden sikerül nekem. Életem legszebb időszakát élem. A jelenem nagyszerű. Büszke vagyok a múltamra… És elmondhatom, hogy az életemben még sohasem fordult elő, hogy leüljek valakivel egy asztalhoz – mint most veled –, és elmondjam intim dolgaimat.
– Semmiféle elismerést nem kaptál tevékenységedért?
– Nem éppen. Amikor Brüsszel felfigyelt ránk, kaptam az Aradi Kereskedelmi, Mezőgazdasági és Ipari Kamarától egy oklevelet, amelyben elismerik az Agromalim Vásár megszervezéséért végzett munkámat, meg a román mezőgazdaság fejlesztéséért kifejtett tevékenységemet. Legértékesebbnek tartom az Ezüstfenyő-díjat, amit Markó Bélától kaptam 2005-ben. Megemlíteném, hogy Hódmezővásárhely tiszteletbeli polgárává választottak. És még van néhány… „Nem ijedek meg semmitől”
– Szeretsz utazni?
– Szeretek.
– Merre jártál?
– Az országon kívül voltam Párizsban, Bécsben, Berlinben, Krakkóban, Magyarország mindegyik tanyáját ismerem, az egész Szovjetuniót bejártam… És nemrégen Brüsszelbe is meghívtak.
– Hivatalos úton jártál Brüsszelben?
– Igen. Az Egyesületnek van 4-5 ezer román tagja. Amikor meghívtak, azt kérdezték, hogy lehet az, hogy egy magyar egyesületnek ennyi román tagja van?
– Sok olyan embert ismersz, akit fontosnak tartasz?
– Fontosnak tartok sok nagyszerű embert, akik a kutatóintézetben dolgoznak Szegeden, akikben annyi emberség van, hogy az ritkaság. Következnek akadémikusok, politikusok, köztük Jakab István, a Magyar Országgyűlés alelnöke, a MAGOSZ (Magyar Gazdakörök és Gazdaszövetkezetek Országos Szövetsége) elnöke, aki 20 éve segíti önzetlenül egyesületünk munkáját.
– Milyen politikai beállítottságú vagy?
– Rossz politika nincs, csak rosszul lehet csinálni.
– Hibáztál sokat az életben?
– Igen, hibáztam. Vannak dolgok, amelyeket egyáltalán nem csináltam meg. Magamért nem tettem semmit. Mindent megkaptam az élettől. Most rendkívül biztos vagyok magamban. Nem ijedek meg semmitől.
„Láttam a miniszterelnök házát”
– Hallottam, hogy idén Felcsúton is jártál.
– Láttam a miniszterelnök házát. Öt méterre van a stadiontól. Az a stadion egy műemlék.
– Makovecz Imre tervezte… Orbán Viktorral nem találkoztál ott?
– Többször találkoztam már vele. Remekül tud társalogni. Egyből letegezett. De most ott nem láttam… A Puskás Akadémia hoteljében szálltunk meg. Három napot töltöttünk ott. Minden komfortot biztosítottak. Amikor megérkeztünk, rögtön mindegyikünk mellett megjelent egy ember. Kettőnkkel ketten jártak. Minden lépésünket irányították.
– Milyen rendezvényen vettél részt?
– Háromnapos szimpóziumon voltunk, nyolc ország képviselői. Nagy Zsolttal, ifjú falugazdánkkal szerepeltünk az Egyeztető Fórum mezőgazdasági témájú gyűlésén.
– Tetszett Felcsút?
– Nagyon szép a terület. Takaros parasztházak. Az Orbáné is az.
– Hogy érezted magad ott?
– Azt láttam, hogy azok az emberek szeretnek engem.
„Brüsszelben naponta háromszor esett az eső”
– Kimaradt-e valami fontos kis csevegésünkből?
– A 2016 decemberi, brüsszeli látogatásom az Európai Parlamentben. És főleg az, hogy én ott szót kaptam. Egész Romániát képviseltem.
– Milyen nyelven szólaltál fel?
– Magyarul. Ott mindenki azon a nyelven hallgat meg, amelyiken akar.
– Miről beszéltél?
– Elmondtam, hogy Aradról érkeztem, kisebbségi csoporthoz tartozom, magyar vagyok, egy mezőgazdasággal foglalkozó egyesület tagja…
– Tetszett a város?
– Brüsszelben naponta háromszor esett az eső…
– Élvezted a látogatást?
– Nagyon emberségesen bántak velem. Én itthon nem szoktam az ilyesmihez. Már vártak, pedig nem is ismertek. Csak a reggelire felszolgált kagylókat és egyéb tengeri herkentyűket nem tudtam megkedvelni.
***
– Hozzátennél még valamit?
– Amikor megszerkeszted ezt az interjút, kérlek, arra ügyelj, hogy véletlenül se legyek benne istenítve. Add vissza azt, amit én tényleg végeztem ez alatt a 27 év alatt. Mindent szívből tettem. A magyarságomért! Annyi mindent lehetne csinálni, ha az ember EMBER lenne… – Az én életem egészen más volt, mint egy átlagemberé. Így hozta a sors.
Juhász Béla / Nyugati Jelen (Arad)

2017. szeptember 11.
AGROMALIM XXVIII. Aradon
A XVIII. Magyar–magyar Gazdatalálkozó sikere
Amint azt előre meghirdettük, szombaton az Expo Arad kiállítási központ B pavilonjának az emeleti termében szervezték meg a XVIII. Magyar–magyar Gazdatalálkozót, aminek a megnyitóján 10.30 órakor Fekete Károly, az AMMGE megbízott képviselője üdvözölte az egybegyűlt nagyszámú gazdálkodót és a magas rangú vendégeket.
Hasznos jövőtervezést a gazdatársadalomnak
Ezt követően Faragó Péter RMDSZ-megyei elnököt, parlamenti képviselőt kérte szólásra. Az elnök-képviselő, üdvözlőszavait követően, kiemelte a mezőgazdaság fontosságát az Arad megyei magyarság életében, továbbá az RMDSZ és az AMMGE közötti harmonikus együttműködést. Nemcsak megyei, de országos szinten is hasonló a kapcsolat, hiszen az RMGE elnöke jelenleg az RMDSZ parlamenti képviselőjeként hatékonyan dolgozik az erdélyi magyar gazdatársadalomért. Szükség is van e munkára, ugyanis az RMDSZ történetében a jelenlegi a legnehezebb mandátum, ami rengeteg intrikát, kihívást feltételez. Zárszavában hasznos jövőtervezést kívánt a gazdatársadalomnak.
Bognár Levente aradi alpolgármester, a megyeközpont RMDSZ-elnöke házigazdaként köszöntötte az egybegyűlteket, majd a termőföldet és a szülőföldet megbecsülő magyar gazdáknak a nemzet megmaradásához való pozitív hozzáállását méltatta. Éppen ezért, a magyar tisztségviselőknek meg kell becsülniük a földművelőket, akik a mindennapi kenyérről gondoskodnak. Zárszavában hasznos együtt-gondolkodást kívánt minden résztvevőnek.
Gheorghe Seculici, az Arad Megyei Kereskedelmi, Ipar és Agrárkamara elnöke üdvözlő szavait követően a XXVIII. alkalommal megszervezett AGROMALIM kiállítás és vásár elemi részeként, a XVIII Magyar–magyar Gazdatalálkozó fontosságát ecsetelte. Ez egybeesik az ország EU-csatlakozásának a X. évfordulójával, ami mérföldkő az ország életében is, hiszen jelenleg gabona- és szemes kukoricaexport tekintetében országunk Franciaország után, a II. helyet foglalja el az Európai Unióban. E sikerhez nagyban hozzájárulnak a Románia Magyar Gazdák Egyesületének a tagjai is. Éppen ezért, örömének adott hangot, amiért részt vehet a fórumon, ahol üdvözölheti régi barátját, Winkler Gyula EP-képviselőt is, akivel a Román Parlamentben nagyon jó kapcsolatokat épített ki. Mivel barátja nagy tapasztalatokkal rendelkezik, örvend, amiért az EP-ben képviseli az országot. Miután teljes támogatásáról biztosította a magyar gazdákat, sikeres tanácskozást kívánt a résztvevőknek.
Fekete Károly programvezető a gazdafórum két Mária-ünnep közötti időszakát méltatta, majd Kocsy Bélát, a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara külkapcsolati igazgatóját kérte a mikrofonhoz. Üdvözlőszavait követően tolmácsolta Györffy Balázs, NAK-elnök, továbbá Jakab Istvánnak, az Országgyűlés alelnökének, MAGOSZ-elnöknek az üdvözletét. Mindketten szerettek volna jelen lenni, de fontos elfoglaltságuk miatt csak üzenetben fejezik ki a határon túli magyar gazdálkodókkal való folyamatos kapcsolattartás, a tapasztalatok cseréjének a fontosságát. Üdvözletét abban a meggyőződésben zárta, hogy a fórum tovább erősíti a magyar–magyar kapcsolatokat, a tapasztalatcserét, a gazdaérdekeknek minden fórumon való képviseletét.
Dr. Torda Márta, a Földművelésügyi Minisztérium Nemzetközi és Kárpát-medencei Kapcsolatok Főosztályának az osztályvezetője tolmácsolta Tóth Katalin helyettes államtitkár asszonynak a Magyar–magyar Gazdatalálkozóhoz intézett üdvözletét. Abban a gazdálkodók rendszeres konzultációjának, az együtt gondolkodásnak, a tapasztalatcserének a fontosságát ecsetelte. Törekedni kell a határon átnyúló kapcsolatoknak az érdemi kiépítésére, a megoldások közös megkeresésére. A Kárpát-medencében a gazdálkodók és a civilszervezetek együttműködésében kiemelt szerepe van az Arad Megyei Magyar Gazdák Egyesületének, amelynek vezetősége olyan munkát végez, ami nemcsak a tagság érdekeinek a képviseletét, hanem a vidék fellendítését is szolgálja. Az általa képviselt Minisztérium a külhoni gazdáknak biztosítja a pártoló tagság státust, ami sok jogosultsággal jár. Beszédét abban a meggyőződésben zárta, hogy a jelenlegi gazdafórum is hozzájárul a nemzet fejlődéséhez, gyarapodásához.
Szakmai előadások
A továbbiakban a szakmai előadások levezetését Horváth Imre AMMGE-alelnök vette át, aki Winkler Gyula EP-képviselőt kérte a mikrofonhoz Újdonságok Brüsszelből című előadásának a megtartásához. Bevezetőben köszönetet mondott a meghívásért, majd köszöntötte a legfiatalabb, Hunyad megyei gazdaszervezetet, aminek a létrehozásában nagy szerepe volt Kocsik József AMMGE-elnöknek. Először a közös agrárpolitika modernizációja és egyszerűsítése, majd a közös agrárpolitika finanszírozása, illetve a hogyan legyünk sikeresek témaköröket járta körbe. A közös agrárpolitika modernizációja és egyszerűsítése céljából a konzultációk beindultak, év végére várhatók az eredmények, amelyek azt vetítik előre, hogyan mutat majd pénzügyi, szakmai szempontból a közös agrárpolitika 2020 után. A második témakörben körbejárta, miért van szükség a közös agrárpolitika korszerűsítésére. Elsősorban azért, mert körülöttünk minden, nem csak a klíma, hanem a gazdasági, finanszírozási körülmények is folyamatosan változnak. Ezekhez olyan eszközöket kell létrehozni, amelyek megoldásokkal szolgálnak a jelzett változásokra. Hihetetlen gyorsasággal változnak a technológiák, ezért erre a mezőgazdaságnak is fel kell készülnie. Olyan feltételek között, hogy az EU-ban folyamatosan öregedik a gazdatársadalom, illetve az uniós támogatásoknak a megszerzése túl sok bürokráciával jár. A változásokat három elv vezérli: változtatni a gazdák jövedelemszintjét, illetve életszínvonalát; a környezetvédelem fokozása; alkalmazkodni a klímaváltozáshoz.
A szakmai előadásokat Sebestyén Csaba RMGE-elnök, parlamenti képviselő folytatta, aki pozitív bejelentést tett: az országos szervezet két megyei tagszervezettel bővül, ugyanis Szilágy, illetve Máramaros megyében is alakulóban van a gazdaszervezet. A bővülés egyben meghozza a gyümölcsét a gazdatársadalomban sokszor emlegetett összefogásnak, az együtt gondolkodásnak. Az RMGE ugyanis csak akkor lehet partner a román gazdaszervezetekkel, illetve a román kormánnyal, ha minél nagyobb támogatottságot tud maga mögött.
A politikum és a gazdatársadalom összefogásának az eredményét a legutóbbi parlamenti választások bizonyították, amikor is az RMDSZ szövetségre lépett a Magyar Polgári Párttal és a Romániai Magyar Gazdák Egyesületével. Ennek eredményeként az RMDSZ több képviselőt küldhetett a törvényhozásba, ezért hatékonyabban támogathatja a magyar önkormányzatokat. Az összefogás sikerét maga is élvezheti, hiszen Hargita megyében az 5. helyről indulva, bár nem hitt a sikerben, mégis megválasztották. A mezőgazdasági szakbizottságban így sokkal hatékonyabban dolgozhat a romániai magyar gazdák érdekében. Abban reménykedik, hogy a 2018-as centenáriumra való román felkészülés annyira leköti a közfigyelmet, hogy a törvényhozáson át lehet vinni néhány, a magyarság, illetve a mezőgazdaság számára is fontos törvénytervezetet. Egyik ilyen lenne a tűzifa exportjának a leállítása. Ami igen fontos lenne a fával tüzelő igen sok család számára, de a szupermarketek árukészlet 51%-nak hazai termelőktől történő beszerzésének a tisztázása is fontos lenne. Sajnos, a kormány inkább a nagygazdaságok fejlesztésében, támogatásában gondolkozik, ráadásul az agrárkamarák választott vezetőségeit is mellőzték, az intézményeket odacsapták a mezőgazdasági igazgatóságokhoz. E rendszeren és felfogáson változtatni kellene.
A falugazdász hálózat további bővítése sokat enyhíthet a gazdálkodók gondjain, de a családi gazdaságokat támogató törvény megalkotása is fontos lenne. Az elnök abban a reményében zárta mondanivalóját, hogy a következő Magyar–magyar Gazdatalálkozón nagyobb sikerekről számolhat majd be.
A továbbiakban Kranowszky Nagy Andrea, a Magyar Nemzeti Kereskedőház Aradi Regionális Irodájának a vezetője Gazdasági kapcsolatépítés a régióban címmel tartott értekezést. Amint elmondta, az MNK összesen hét közép-európai országban 25 hasonló irodát működtet. Közülük 7 Romániában, Aradon, Nagyváradon, Kolozsváron, Szatmárnémetiben, Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen és Sepsiszentgyörgyön működik. Céljuk, hogy a magyar vállalkozóknak megtalálják a megfelelő partnereket, de közreműködnek a piackutatásban, a partnerkeresésben, melynek során a romániai vállalkozóknak magyarországi partnereket keresnek. Minden iroda megpróbál maximálisan együttműködni a gazdaszervezetekkel különféle terményértékesítések közvetítésében. Erre a helyszínen is lehetőség van, hiszen a kolléganője, de maga is szívesen áll az érdeklődők rendelkezésére.
A további szakmai előadásokon Miklós Ervin az Agrovir Kft. részéről Az informatika szerepe a mezőgazdaságban, Bánszky József a Struktúra Bau Typ Szerkezetépítő Kft. részéről Terményszárítás szárító nélkül címmel, Sarusi-Kiss József az Alterrnconsult Kft. és Altern Kft. részéről Korszerű mezőgazdasági épületek és azok megújuló energiás fűtése címmel tartott, magyarázattal alátámasztott előadást.
Kiállítólesen, pörköltfőzés
A konferencia után szétnéztünk a kiállítók között. A csarnokban felállított aradi magyar standon Berki Erzsébet helyi vonatkozású szuveníreket, a kiállítást hirdető feliratos blúzokat árusított, elfogadható érdeklődés mellett. A nagyzerindi mézeskalácsos, Szénási Zsuzsanna a hagyományos mézeskalács-figurákkal várta az érdeklődőket. Az aradi Tulipán Kft. asztalán magyarországi palackozott fehér-, illetve vörösborok vártak vásárlóra.
Csipkár Imre és felesége, Julianna mindenfajta csomagolásban, csípős és édes fűszerpaprika-őrleményekkel várta az érdeklődőket.
Az idei kiállítás és vásár családi programként is szolgált, ugyanis sokan kisgyermekekkel érkeztek, akik nagy érdeklődést tanúsítottak a szabadban felállított állatkiállításon látható mindenfajta háziállat és -szárnyas iránt. Miközben a felnőttek, főként a gazdálkodók a legkorszerűbb mezőgazdasági gépeket, berendezéseket szemlélték, addig a gyermekek pónin lovagolhattak, vagy póniló húzta kordélyon kocsikázhattak.
Az Arad Megyei Magyar Gazdák Egyesületének a szakácsai ezúttal is a vásártér szélén kaptak elkülönített helyet, ahol az arad-gáji csapat, Kovács Tibor Levente, Kovács Andrea és Molnár Árpád, Horváth Imre adománya nyomán olyan mangalicapörköltet főztek, aminek az alapanyaga egy nappal korábban még az ólban röfögött.
A zimándközi Szabó Sándor három üstben 60 kiló húsból főzött: kettőben sertéspörköltet, a harmadikban krumplit Göcző Ilonka, Szabó Ilonka és Lévai József segítségével.
A majláthfalvi csapatban Réti Edit, Berár Edmond főzött pörköltet Molnár András főszakács irányításával, 20 kiló birkahúsból és 10 kiló krumpliból.
Miután a pörköltek megfőttek, a magyar gazdák jó hangulatban, közösen elfogyasztották, sörrel, borral öblítették, sőt nótára is zendítettek. A XVIII. Magyar–magyar Gazdatalálkozó sikere tovább erősítette a hagyomány folytatásának a szükségességét.
Balta János / Nyugati Jelen (Arad)

2017. október 6.
Ünnepi műsor a gyásznap előestéjén
„A nemzet felelős minden magyarért”
A hagyománynak megfelelően október 5-én este az Aradi Állami Színházban az RMDSZ Arad Megyei Szervezete és az Aradi Kamaraszínház szervezte ünnepi műsorral emlékeztek október 6-ra. Ezúttal kissé rendhagyó módon, hisz a repertoárban csupa Erkel Ferenc-zenemű szerepelt.
Az ugyancsak Erkel nevéhez fűződő Himnusz elhangzása után Bognár Levente aradi alpolgármester beszédét azzal indította, hogy a 13 aradi vértanú emlékének ápolása szent kötelességünk, mint ahogy nem kérdőjelezhető meg a szabadsághoz való jogunk sem. „Magyarként akarunk élni szülővárosunkban és szülőföldünkön”, hangsúlyozta, majd köszöntötte az est vendégeit, köztük Kiss László ezredest, bukaresti magyar véderő-attasét és Jakab Istvánt, a magyar Országgyűlés alelnökét, akit szólásra kért fel.
Jakab István mindenekelőtt az általa képviselt intézmény, valamint a magyar egyházak üdvözletét tolmácsolta (a reformáció jubileuma alkalmából rendezett ökumenikus találkozóra október 5-én került sor Budapesten), majd így folytatta: Vannak nemzetek a világon, amelyek nem pusztán fenséges, győzelmes és dicső ünnepekkel rendelkeznek, hanem a nemzetüket sújtó gyásznapokkal is. (...) 1849. október 6-án tizennégy vértanú írta be nevét a nemzet történelmébe (az aradi 13-an kívül Pesten végezték ki az első felelős magyar kormány miniszterelnökét), s máig szolgáló példát mutattak, hitet adtak a magyarságnak. „Ma a Kárpát-medencében, együtt a magyarság, egy nemzetet alkot. Nemzetet, amely felelős minden magyarért” – fogalmazott az Országgyűlés alelnöke.
Az Aradi Állami Filharmónia – Dorin Frandeş vezényletével – nagyon szép, Erkel Ferenc alkotásaiból (István Király, Bánk bán, Hunyadi László) összeállított műsorral készült, amelyben fellépett áriákkal két kiváló énekes is: a Bécsből hazatért (aradi) Kászoni Annamária szoprán és a Budapestről érkezett, marosvásárhelyi származású Szerekován János tenor. Mindketten feledhetetlen perceket szereztek a nagyszínházat megtöltő közönségnek. Mint talán mindig és mindenhol: a Bánk bán műsorzáró Hazám, hazám...ot, a magyar operairodalom alighanem legismertebb és legnépszerűbb nagyáriáját meg kellett ismételnie a művésznek. Utóbb az újságírónak bevallotta: ezt elénekelni egyszer sem könnyű – de másodszor is örömmel tette, amikor a lelkes közönség szűnni nem akaró vastapsát hallotta. Jámbor Gyula / Nyugati Jelen (Arad)

2017. október 7.
Főhajtás a Megbékélési parkban
„Feladatunk óvni szabadságunkat”
Nem mosta el az eső a Megbékélési parkban pénteken délben kezdődött megemlékezéseket. Még a szélsőségesek hatalmas, kifeszített trikolór zászlaja sem zavarta meg a helybélieket, hogy magyarországi meghívottjaikkal együtt, békésen, tisztelettudóan hajtsanak fejet az aradi tizenhárom emléke előtt.
A 13 órai rendezvényt, a román, magyar himnusz, majd az Örömóda lejátszása után Fekete Károly, az aradi Kölcsey Egyesület alelnöke nyitotta meg, majd felkonferálta a felszólaló hivatalosságokat.
(A rendezvény megkezdésére a parkba értek a Noua Dreapta szélsőséges szervezet nacionalistái is, akik a román emlékmű előtt egy húsz méteres zászlót feszítettek ki. A belügyisek által szigorúan felügyelt térre gyalog érkezett a mintegy 15 fős csoport, melynek tagjai a városközponton keresztül vonultak át, a Hegyalja tértől egészen a Megbékélési parkig, zászlókkal a kezükben.)
Elsőként Gheorghe Falcă aradi polgármester állt mikrofonhoz, köszöntve a magyar vendégeket és Arad testvérvárosainak képviselőit, ugyanakkor „az összes barátot” akikkel együtt lehettek „ezen a szép eseményen”. „Ezen a napon Arad város tiszteletét fejezi ki azok iránt, akik a szabadságért harcoltak. Ezért a mi gesztusunk elismerés és egyben nagy felelősség is” – mondta, elismerően beszélve azokról, akik évről évre megemlékeznek a mártírokról. „Nekünk is feladatunk óvni a mi szabadságunkat és erre a 13 tábornok kell példát szolgáltasson számunkra nap mint nap! (…) Meg kell mutassuk gyermekeinknek, hogyan kell tisztelnünk hőseinket!”. A román zászlót lobogtató szélsőségeseknek a polgármester azt üzente: „Mi a barátaik vagyunk”, majd hozzáfűzte: mindenkit becsülnek, aki a szabadságért harcol.
Kelemen Hunor, az RMDSZ országos elnöke szerint „Minden nemzedéknek meg kell vívnia a maga szabadságharcát.” Mint elmondta, itt az idő, hogy a magyarok feltegyék maguknak a kérdést: mit jelent számukra a szabadság, mit jelent ma szabadnak lenni, és mi az, ami ezt veszélybe sodorhatja? „Egy nép, egy nemzet akkor szabad ma is, ha szabadon dönthet arról, hogy milyen utat követ, hogy mit választ az előtte álló lehetőségek közül. És mindezt úgy teszi, hogy nem sérti, és nem korlátozza más népek és más nemzetek hasonló módon elképzelt szabadságát, hisz a szabadság felelősség is egyben. És igaz ez egy nemzetrészre is, egy olyan nemzeti közösségre, amely saját akaratán kívül számbeli kisebbségbe szorult, de nyelvét, kultúráját, identitását meg kívánja őrizni.” (…) „Bennünket úgy neveltek, hogy az ígéretet be kell tartani. Bennünket arra tanítottak, hogy akkor ígérj, ha be tudod tartani, és ha ígértél, akkor viszont tartsd be ígéretedet. Ez a hitelesség, ez a szavahihetőség kulcsa. És mi erre várunk száz esztendeje” – mondta a szövetségi elnök, utalva arra többek között, hogy a parlamentben a román többség érdembeli vita és tárgyalás nélkül utasított el olyan törvénymódosítást, amely szerinte tisztázhatná a kisebbségek anyanyelvhasználati jogait. A szövetség vezére párbeszédre, az ígéretek betartására, továbbá az állam és a nemzeti kisebbség közötti viszony rendezésére kérte a román többséget. „…nem azt kérjük, hogy adják nekünk, ami nem a miénk. Nem azt kérjük, hogy mondjanak le valamiről, ami az identitásuk része. Nem akarjuk őket megfosztani szabadságuktól. Viszont azt kérjük, hogy maradhassunk közösségként szülőföldünkön magyar emberek.”
Köszönet Aradnak, hogy ápolják a hősök emlékét
Íjgyártó István, a Külgazdasági és Külügyminisztérium kulturális és tudománydiplomáciáért felelős államtitkára hangsúlyozta, nemzetiségtől függetlenül minden háborús elesett előtt kötelességünk fejet hajtani, hiszen áldozatvállalásuk, kiállásuk nekünk is tartást ad, tettekre sarkall. Köszönetet mondott Arad vezetőinek és polgárainak, hogy óvják, tisztelik és ápolják az emlékhelyként számon tartott Megbékélési parkot. „Ahhoz, hogy boldogulhassunk itt szűkebb és tágabb hazánkban, továbbra is szükség van jó szándékra, kölcsönös tiszteletre és megértésre is. Így érhetjük el, hogy országainkat és népeinket csak jelképes határok válasszák el. Hogy szabadon használhassuk nyelveinket, megőrizzük iskoláinkat, intézményeinket, élhessünk jogainkkal. Hogy a jó és nemes ügyeinknek ne csak mártírjai, hanem boldog birtokosai is lehessünk”.
Nem akarnak több gyűlölködést
Horgea Florentina Arad megyei prefektus rövid beszédében a tolerancia, a szabadság és az európai szellem színterének minősítette a Megbékélési parkot. Faragó Péter képviselő, az RMDSZ Arad megyei elnöke sajnálatát fejezte ki, hogy megemlékezéseinket, más európai országokkal ellentétben, nálunk még most is a gyűlölködések és nacionalista hozzáállások jellemzik. Itt az ideje, hogy ennek véget vessünk, mondta. „Már nem számolják, melyik nemzet ölt többet a másik katonái közül, ki milyen vélt vagy valós vérengzéseket hajtott végre (…) Mindegyik nép a saját igazságának, szabadságának a nevében küldte a harctérre fiait, legtöbbször a biztos halálba.” Arra kereste a választ, hogy vajon mikor fog legalább száz egyszerű román polgár a magyarok mellé állni és a németek és franciák példájára fejet hajtani az ilyen megemlékezéseken. „Vajon gyásznapunkon mikor tűnik el a térről az irántunk érzett és kimutatott gyűlölet?” – nyomatékosítva, hogy nem a város és a megye vezetőire célzott, hanem azokra az átlagos, hétköznapi románokra, akik hamis hazafiasságtól tüzelve zavarják gyásznapjainkat.
A beszédek után, az előző évekhez hasonlóan, a házigazdák, a helyi és megyei helyhatósági vezetők, civilszervezetek, egyházi képviselők, a román parlamenti és a magyarországi országgyűlés képviselői, a határon túli meghívottak és egyéb szervezetek vezetői koszorúkat helyeztek el a Szabadság-szobornál.
A hivatalosságok között köszöntötték még Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövetét, Jakab Istvánt, a Magyar Országgyűlés alelnökét, Kiss László ezredest, Magyarország bukaresti nagykövetségének véderő attaséját, illetve Kreszta Trajánt, a román kisebbség magyarországi önkormányzatának elnökét is. Sólya Emília / Nyugati Jelen (Arad)

A megemlékezés, megerősítés a küldetésre
Lélekemelő gyászszertartás a vértanúkért
Ma az arad-belvárosi római katolikus templomban 11 órakor kezdődött a vértanúk emlékére felajánlott szentmise, amelyen a templomot megtöltő hívek előtt a bal oldalon elhelyezett székeken foglaltak helyet a kerékpárral érkezett Kecskeméti Református Gimnázium diákjai és tanárai. Jobb oldalon ültek a hazai és anyaországi elöljárók: Kelemen Hunor RMDSZ-szövetségi elnök, Faragó Péter RMDSZ-megyei elnök, parlamenti képviselő, Bognár Levente aradi RMDSZ-elnök, alpolgármester, Íjgyártó István, a Külgazdasági és Külügyminisztérium államtitkára, Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete, Kiss László Ferenc ezredes, véderő attasé, Jakab István, a Magyar Országgyűlés alelnöke. Az ünnepélyes bevonulást követően a nagyszámú hívet köszöntötte msgr. Fodor József nagyváradi általános helynök, nagyprépost, aki előrebocsátotta: a 13 hős tábornok örökös példa számunkra a helytállásban, az Istenhez, az igazsághoz és a szabadsághoz való hűségben. Azért kell eljönnünk évről-évre emlékezni rájuk, mert nem egy nyugati író vallotta: a magyarság többet tett a szabadságért és az igazságért, mint bármely nemzet. Emlékezzünk hát rájuk, imádkozzunk értük és magunkért, kérjük Isten irgalmát, bocsánatát bűneinkért.
A minorita kórus énekei közepette, az evangéliumból a jelen lévő 20 pap és egyházi méltóság közül nt. Sipos András Mosóczy-telepi református lelkipásztor, nt. Gyurkócza Aranka börtönlelkész, majd ft. és ns. Király Árpád marosi főesperes, arad-ségai plébános olvasott fel.
Szentbeszédében msgr. Fodor József nagyváradi általános helynök, nagyprépost kifejtette, ha a 13 vértanúra emlékezünk, nem kerülhetjük meg két település nevét: Világos és Arad. Történelmünk állandó fenyegetettség közepette telt el, tele sorsfordulókkal. Ilyen sorsforduló volt 1848. március 15. is, amikor az utána következő napok és hónapok eseményei, győzelmei oda vezettek, hogy az osztrák uralom alól felszabadult az ország, csakhogy jött a segítségül hívott orosz a 200 ezer fős ármádiájával, aminek az elfáradt, megfogyatkozott magyar sereg nem tudott ellenállni, ezért 1849. augusztus 13-án Görgey Artúr fővezér és serege Világosnál letette a fegyvert. Ez egy újabb fontos dátum nemzetünk történelmének a tragédiáiban 1241. a tatárjárás, 1526. a mohácsi vész, 1662. Váradnak a török általi elfoglalása, 1918–20. a trianoni békediktátum, az 1956-os szabadságharc, amit újra vérbe fojtottak. Számos író és világi ember vallotta: a magyar a hősök nemzete, amelyet soha nem lehetett véglegesen legyőzni. A szabadságvágyáról soha nem mondott le, a nemzet feltámasztásáért hozott véráldozatok mindig megteremték a gyümölcsüket. Imádkozzunk hát Jézus Krisztushoz, hogy népünknek mindig legyenek olyan áldozatkész fiai és leányai, akikre felnézhetünk, akik nemzetünket szerencsésen átvezetik a történelem viharain.
A könyörgést Matekovits Mihály, Kiss Anna, Matekovits Mária és Fekete Károly olvasták fel.
A szertartás végén a minorita testvérek nevében p. Blénesi Róbert plébános, minorita házfőnök mondott köszönetet msgr. Fodor József nagyprépostnak a szentbeszédért, ugyanakkor felekezeti hovatartozástól függetlenül, köszönetet mondott a római katolikus, a református, az evangélikus-lutheránus, valamint a baptista paptestvéreknek, a külföldi és belföldi vendégeknek, mindenkinek, aki jelenlétével megtisztelte a gyászszertartást.
A megemlékezés egyben megerősítés is, hogy nekünk, mai embereknek, híveknek is küldetésünk van, mint a vértanúknak, akik a legdrágábbat, az életüket is feláldozták nemzetünknek az oltárán.
A lélekemelő gyászszertartás nemzeti imánknak a közös megszólaltatásával zárult. Balta János / Nyugati Jelen (Arad)

2017. október 12.
A legnagyobb protestáns hálaünnep
Reformáció 500
A református világtalálkozó óta nem volt akkora vallási rendezvény Marosvásárhelyen, mint amire október 14-én számíthatunk a Görgényi, a Küküllői, a Marosi és Maros-Mezőségi Református Egyházmegye szervezésében. A rendezvény 14 órakor a Vártemplomban áhítattal kezdődik, ugyanitt, a templom előtt református személyiségek szobrait avatják fel. Az ünneplők 14.30 órakor a vár udvaráról a sportcsarnokhoz vonulnak, ahol 16 órakor megkezdődik az ünnepi istentisztelet. Igét hirdet Steinbach József, a Dunántúli Református Egyházkerület püspöke, ágendát mond Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke. Az eseményt megelőzően Jakab Istvánnal, a Maros-Mezőségi Egyházmegye esperesével, a rendezvény ötletgazdájával beszélgettünk.
2-3000 résztvevőre számítanak
– Reményeink szerint az Erdélyi Egyházkerület legnagyobb rendezvénye lesz. Kató Béla püspök úr úgy fogalmazott, hogy a kolozsvári volt a „legfényesebb”, a legünnepélyesebb, de a marosvásárhelyi lesz a legnagyobb, hiszen 2-3000 résztvevőre számítunk. A program ismert, a hívek a Vártemplomban és a várudvaron gyülekeznek, áhítattal kezdünk, majd felavatunk két szobrot, Kálvin János és Károli Gáspár szobrát, Péterfi László és Deák Árpád alkotásait. Innen vonulunk a sportcsarnokba – fogalmazott az esperes.
Az útvonalon – Bernády tér, Kossuth Lajos utca, Arany János utca, Corvin Mátyás tér – forgalomkorlátozás lesz, ahol lehet, a járdán, ahol nem, az úttesten fognak vonulni.
Sátrat állítanak, kivetítőn követhető lesz az istentisztelet
A jegyeket egyházközségenként kiosztották, igyekeztek úgy megtenni, hogy mindenkinek egyenlően jusson. Nehéz feladat volt, hiszen csak a Maros-Mezőségi Egyházmegye 26 ezer tagot számlál. Ha ugyanennyien vannak a másik három egyházmegyében is, akkor százezer hívőről beszélünk. Többen jelezték részvételi szándékukat, mint amennyi jegy van, de bárki részt vehet, hiszen a Liget felől egy nagy sátrat állítanak fel, ahol óriáskivetítőn követhető lesz az istentiszteletet. A sportcsarnok befogadóképessége korlátozott, kétezren férnek be, de aki nem mehet be, az eseménynek éppúgy részese lesz. Be kell tartani az előírásokat, hiszen a Katasztrófavédelmi Felügyelőség nagyon szigorúan intézkedik.
Marosvásárhely tíz református templomában egyszerre szólalnak meg a harangok
Az esperes hangsúlyozta, hogy ez egyházi hálaünnep, s a felvonulás az istentisztelet része. – Sem egyéni, sem közösségi tiltakozásnak nincs helye. Egyházi, nőszövetségi, kóruszászló loboghat, de semmilyen más zászlót nem szeretnénk, hiszen senkit sem kívánunk provokálni. Ez békés, hálaadó istentisztelet, méltósággal vonulunk egyik helyszínről a másikra. Azt szeretnénk, ha Marosvásárhely mind a tíz református templomában egyszerre szólalnának meg a harangok. A rendezvényen részt vesz a többi protestáns felekezet, az evangélikus és az unitárius is. Együtt ünnepelünk, a testvéregyházakat szeretettel várjuk – tájékoztatott Jakab István.
Az úrvacsoraosztás után Rákász Gergely orgonakoncertjét hallgathatja meg a gyülekezet, majd a FIKE-band szolgálata következik. Az eseményen részt vesz Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztériumának minisztere, jelen lesznek megyei és városi elöljárók. A Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal jelentős összeggel támogatja a rendezvényt. A szeretetvendégségen az egyházmegyékben működő nőszövetségek házi süteménnyel kedveskednek.
Kiállítások
A szombati nagy rendezvényt megelőzően két vallásos témájú kiállításra is sor kerül, csütörtökön fél 3-tól a Vártemplomban a Soli deo gloria című, amely reformációtörténeti kiállítás, pénteken 18 órakor pedig Reformáció 500 címmel nyílik szintén vallási témájú alkotásokból álló képzőművészeti tárlat a Kultúrpalota földszinti Art Nouveau galériájában. Mezey Sarolta / Népújság (Marosvásárhely)

2017. október 16.
Reformáció 500 Örökségünk a magyar nyelv
A reformátusság összetartozásának hatalmas erejét tapasztaltuk meg szombaton Marosvásárhelyen, amikor négy, a Marosi, a Maros-Mezőségi, a Görgényi és a Küküllői Református Egyházmegye, valamint az evangélikus és unitárius egyház képviselői a reformáció 500. évfordulójára szervezett hálaünnepsége zajlott. A Vártemplomtól a sportcsarnokig vonuló püspökök, esperesek, lelkészek, hívek, meghívottak végeláthatatlan, több ezer embert számláló, tömött sora igazolja: sokan vagyunk! A hitbéli összetartozás erejének megtapasztalása felemelő, biztató és reményt ad a megmaradásra a következő évszázadokra is.
Kálvin és Károli
A rendezvény az általunk is ismertetett gazdag forgatókönyv szerint zajlott. A hívek a Vártemplomban és a várban gyülekeztek, hogy felavassák két református személyiség: Károli Gáspár és Kálvin János szobrát. A Vártemplomban Henter György lelkipásztor ismertette, hogy a Kálvin-szobrot Péterffy László, marosvásárhelyi származású, Visegrádon élő szobrászművész ajándékba készítette el, míg Károli Gáspár magyar bibliafordító mellszobra ugyancsak marosvásárhelyi, Nagyváradon élő szobrászművész, Deák Árpád alkotása. A szobrok felállításával a templom előtti, melletti teret is felújították, ami nem volt zökkenőmentes, hiszen egy hétig feljelentés miatt le kellett állni a munkálatokkal. Hogy végül időben elkészültek, a kivitelezők munkájának és a polgármesteri hivatal támogatásának köszönhető. A lelkész külön megköszönte dr. Dorin Florea polgármester támogatását és jelenlétét az eseményen. A Vártemplomban Balog Zoltán, a emberi erőforrások minisztere Kálvin Jánosról, a francia származású svájci reformátorról szólva azt mondta, hogy Erdély-szerte talán több szó esik róla, jobban ismerik, mint Genfben. Mi, kálvinisták szobrot állítunk neki, hiszen tanai a mai napig megtartottak bennünket. Ő az, akiről sokan azt gondolják, hogy magyar volt. Károli Gáspárnak az egyetemes magyar kultúrához való hozzájárulásáról: ha ő nincs, akkor lehet, hogy ma nem beszélünk magyarul. Szobruk ott áll a Vártemplom előtt. Őrizzük ezeket, és azt a hitet, amit a nyugatiak elfelejtettek! Vigyázzunk arra, hogy templomaink ne váljanak múzeumokká, hiszen ezek azért épültek, hogy itt Isten igéjét olvassák, hallgassák – fogalmazott a miniszter. E gondolatsorhoz kapcsolódtak dr. Grezsa Zoltán, a nemzetpolitikai államtitkárság kormánybiztosának szavai is, aki hangsúlyozta, a kereszténység összeköt, nem pedig elválaszt bennünket, magyarokat és a szomszédos népeket. A gyülekezet Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke áldását követően vett részt a szobrok leleplezésén. Ezután indult el a menet a sportcsarnok felé. Isten nemzetsége vagyunk! A református világtalálkozó óta nem volt ilyen népes és ünnepélyes menetelés Marosvásárhelyen. Sem rendbontás, sem oda nem illő zászlólengetés, sem hangoskodás nem zavarta meg a vonulást. A nagysármási fúvószenekar, énekvezérek jó- voltából református énekek csendültek fel. Csak az tudja igazán, milyen érzés volt, aki átélte ezt a momentumot. A sportcsarnokban díszes színpad, a Ligetben óriássátor és kivetítő várta a több ezer résztvevőt. Jakab István, a Maros-Mezőségi Egyházmegye esperese szerint a százezer református lelket számláló négy egyházmegyéből sokkal többen eljöttek volna, ha nem lett volna korlátozott a keret. Az egyházmegyékből jelen voltak Lőrincz János, a Marosi, Szász Attila, a Görgényi és Bíró István, a Küküllői Egyházmegye esperese és Kecskés Csaba unitárius esperes. Jelen volt továbbá dr. Farkas Balázs, Magyarország csíkszeredai konzulátusának ügyvivő konzulja, dr. Csige Sándor vezető konzul, továbbá a megye magyar ajkú politikai elöljárói is. Beszédében Balog Zoltán miniszter hangsúlyozta, bízik benne, hogy Marosvásárhelyen többször fog előfordulni, hogy magyarok ilyen szépen, békében vonulhatnak és betölthetik a teret. Luther Márton szavait idézte: ha mindenki embertársáért élne, tele lenne a világ istentisztelettel! Marosvásárhely utcáin, a sportcsarnokban istentisztelet volt, hiszen szeretetben voltak együtt az emberek. Számba kell venni, hogy 500 év alatt milyen hatalmas értéket teremtettünk a Kárpát-medencében, s milyen hatalmas örökséget, magyar nyelvet, magyarul megszólaló igét hagytak ránk imádságos elődeink. A magyar emberek iránti gondoskodás jegyében a miniszter bejelentette, hogy január elsejétől a világ bármely sarkában megszülető magyar kisgyermek babakötvényt kap a magyar államtól. Az igét Steinbach József, a Dunántúli Református Egyházkerület püspöke hirdette, aki buzdított: hit által erősítsük egymást a Kárpát-medencében, hiszen Isten nemzetsége vagyunk. Az úrvacsorai ágendát Kató Béla püspök mondta, aki mindenekelőtt a hálaadásra szólította fel a gyülekezetet.
Úrvacsora, köszöntések és koncertek
A szép rendben folyó úrvacsoraosztást követően nemzeti imánk hangzott el, majd szeretetvendégségre hívták a gyülekezetet. Az ünnepség második részében köszöntőbeszédek hangzottak el. Szabó Ferenc, a Dunamelléki Református Egyházkerület főjegyzője mondta el ünnepi beszédét, majd Péter Ferenc megyei tanácselnök foglalta össze az erdélyi reformáció fontosabb mozzanatait. Thomas Muggli-Stokholm svájci lelkipásztor pedig gyülekezete üdvözletét adta át, és felvázolta a svájci reformátusság jelenlegi helyzetét. Mint mondta, azért jönnek Erdélybe, többnyire Mezőbergenyébe, hogy itt töltekezzenek az erős és összetartó gyülekezetekben. Ezt követően Rákász Gergely rendkívüli orgonakoncertjére, majd estébe nyúlóan a FIKE-band ifjúsági zenekar koncertjére került sor. Mezey Sarolta / Népújság (Marosvásárhely)

2017. október 21.
A reformáció jegyében ítélték oda az idei Orbán Balázs-díjakat a székelyföldi megyék
A reformáció jegyében Kató Bélának, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökének, Jakab Istvánnak, a Maros-Mezőségi Református Egyházmegye esperesének és Tőkés Zsoltnak, a székelyudvarhelyi Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium igazgatójának ítélték oda idén a székelyföldi megyék legrangosabb kitüntetését, az Orbán Balázs-díjat.
Kovászna, Hargita és Maros megye önkormányzata közös közleményben számolt be szombaton a marosvásárhelyi vártemplomban péntek este tartott díjátadóról.
Amint a házigazda, Péter Ferenc, a Maros megyei önkormányzat elnöke az ünnepségen elmondta: mivel 2017 a reformáció emlékéve, ezért mindhárom megye olyan személynek adományozta az Orbán Balázs-díjat, akik életük és munkásságuk során a reformáció szellemében cselekedtek, és a keresztény és magyar értékek átadására törekedtek.
„A közösségért végzett munka szoros kapcsolatban áll a reformáció eszméivel. A nagy reformátorok a hit megélésének és Isten dicsőítésének eszközeként tekintettek a munkára, és azt vallották, hogy az egyén munkájával hozzá kell járuljon a közösség boldogulásához, felvirágoztatásához. Meggyőződésem, hogy napjainkban is erre a szemléletre van szükségünk” – fogalmazott Péter Ferenc.
Borboly Csaba, a Hargita Megye Tanácsának elnöke azt tartotta a kor nagy kihívásának, hogy vonzóvá tegyék Székelyföldet a fiatalok számára. „Sok minden nem rajtunk múlik, de bűn és vétek elmulasztani megtenni minden tőlünk telhetőt, hogy itthon tartsuk fiataljainkat. Székelyföldnek akkor lehet jövője, ha több figyelmet fordítunk a fiataljainkra, ezért szeretnénk a következő évet a fiatalság évének nyilvánítani Hargita megyében” – idézte a közlemény Borboly Csabát.
Tamás Sándor, Kovászna megye önkormányzatának elnöke arról beszélt, hogy Székelyföld olyan sajátos entitás, amelyet éltető köldökzsinór köt a magyar nemzet egészéhez. „Egy hajóban ül Székelyföld minden lakója, aki pedig ezért a régióért tesz, az minden egyes lakójáért tesz” – fogalmazott Tamás Sándor. MTI; Erdély.ma

2017. október 23.
Orbán Balázs-díjjal tüntették ki Kató Bélát (Székelyföldi elismerés)
A reformáció jegyében Kató Bélának, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökének, Jakab Istvánnak, a Maros-Mezőségi Református Egyházmegye esperesének és Tőkés Zsoltnak, a székelyudvarhelyi Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium igazgatójának ítélték oda idén a székelyföldi megyék legrangosabb kitüntetését, az Orbán Balázs-díjat.
Kovászna, Hargita és Maros megye önkormányzata közös közleményben számolt be szombaton a marosvásárhelyi vártemplomban pénteken este tartott díjátadóról. Amint a házigazda, Péter Ferenc, a Maros megyei önkormányzat elnöke az ünnepségen elmondta: mivel 2017 a reformáció emlékéve, mindhárom megye olyan személynek adományozta az Orbán Balázs-díjat, akik életük és munkásságuk során a reformáció szellemében cselekedtek, a keresztény és magyar értékek átadására törekedtek. „A közösségért végzett munka szoros kapcsolatban áll a reformáció eszméivel. A nagy reformátorok a hit megélésének és Isten dicsőítésének eszközeként tekintettek a munkára, és azt vallották, hogy az egyénnek munkájával hozzá kell járulnia a közösség boldogulásához, felvirágoztatásához. Meggyőződésem, hogy napjainkban is erre a szemléletre van szükségünk” – fogalmazott Péter Ferenc.
Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke azt tartotta a kor nagy kihívásának, hogy vonzóvá tegyék Székelyföldet a fiatalok számára. „Sok minden nem rajtunk múlik, de bűn és vétek elmulasztani megtenni minden tőlünk telhetőt, hogy itthon tartsuk fiataljainkat. Székelyföldnek akkor lehet jövője, ha több figyelmet fordítunk fiataljainkra, ezért szeretnénk a következő évet a fiatalság évének nyilvánítani Hargita megyében” – idézte a közlemény Borboly Csabát.
Tamás Sándor, Kovászna megye önkormányzatának elnöke arról beszélt, hogy Székelyföld olyan sajátos entitás, amelyet éltető köldökzsinór köt a magyar nemzet egészéhez. „Egy hajóban ül Székelyföld minden lakója, aki pedig ezért a régióért tesz, az minden egyes lakójáért tesz” – fogalmazott Tamás Sándor.
Az ünnepi köszöntők után került sor a 2017-es Orbán Balázs-díjak átadására. Elsőként Kovászna megye jelentette be, hogy az idei díjazottja főtiszteletű Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke, a Keresztyén Ifjúsági és Diakóniai Alapítvány és a LAM Alapítvány létrehozója, a Sapientia Alapítvány kuratóriumi elnöke, olyan igaz hitű lelkipásztor, aki nemcsak gyülekezetéért, egyházáért munkálkodik, hanem nagy formátumú közéleti személyiség, közösségi ember, aki a maga során valóságos reformációt hozott Háromszékre, az Erdélyi Református Egyházkerületbe. „Hitelessége, becsületessége, kitartása, cselekvőereje, alázata és mélyből jövő, igaz hite semmit sem kopott az évtizedek folyamán, így válhatott az erdélyi magyarság egyik legkiválóbb lelki és szellemi vezetőjévé, magasra téve a mércét a közösségi és egyházi vezetők körében. Merem mondani, hogy Kató Béla a jelenkori Erdély Széchenyije. Hálát kell adnunk mindazoknak, akik egész életükkel, cselekedeteikkel mutatják az utat, hirdetik az igét. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület főtiszteletű püspöke ilyen elöljáró ember, aki saját életével példázza, hogy az igaz hitből fakadó cselekedet bőven kap áldást” – fogalmazott laudációjában dr. Szmolka István ortopéd főorvos, aki barátként laudálta az Orbán Balázs-díj Kovászna megyei díjazottját. A díjátadó ünnepséget a Codex Régizene-együttes koncertje zárta. A csíkszeredai együttes a Mint a szép híves patakra című előadását mutatta be, amely a genfi zsoltárok Szenci Molnár Albert-féle fordításain alapul. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. október 28.
A reformáció 500. évfordulója Aradon
Az arad-belvárosi református gyülekezetben október 31-én, kedden, a belvárosi evangélikus-lutheránus hívekkel közösen emlékeznek meg a reformáció 500. évfordulójáról. A program szerint a belvárosi református templomban 10 órakor kezdődő istentiszteleten igét hirdet Jakab István evangélikus lelkipásztor. Kulcsár-Székely Attila színművész: A remények hajója – ünnepi előadás – emléktábla-avatás. 12.30 órától a Jelen Ház nagytermében kiállítás-megnyitó: Brittich Erzsébet linómetszetei az Arad megyei református templomokról. 15 órakor az evangélikus templomban kezdődik istentisztelet, igét hirdet Módi József református esperes – kamarazene – úrvacsoraosztás. Nyugati Jelen (Arad)

2017. november 14.
Látogatás a végvidéken: Aldoboly
Más, különlegesebb Aldoboly hangulata, mint a megye felsőbb részén elterülő falvaké. Tiszta történelem históriájának minden szelete, tele kontrasztokkal. Túl voltunk, túl szakadtunk a hozzánk közel húzódó határon – idézik fel az idősek. Dél-Erdély darabkája lettünk, de legalább együtt az utolsó megyésítés előtt Brassó megyéhez leszakasztott Vámoshíd vidékével, amely szintén Aldoboly területéhez tartozott. Több erdőnk, több szántó- és kaszálóterületünk volt, hatalmas érvágást jelentett elcsatolása. Aldoboly, a vegyes lakosságú falu most Illyefalvához tartozik közigazgatásilag. A székelyföldi falvak életét éli, amely csak árnyalataiban különbözik a szomszédos településekétől.
Picinyke múlt
Tanulságképpen tolakodott elénk látogatásunk idején egy picinyke múlt. Csak picinyke, de sokatmondó, mert mesélője, Stanciu János ma is él. De mi lesz azzal a rengeteg Aldobolyhoz kötődő kultúrtörténeti érdekességgel, amit sürgősen össze kellene szedni, meg kellene írni akár egy rövid históriás, de a mát sem elkerülő – mondjuk – falufüzetbe. Sok érdekesség, jeles személyek kapcsolódnak a Hollaki családhoz, több kevésbé ismert negyvennyolcas személyiség nyugszik az aldobolyi temetőben, itt élt a Coșbuc-fordító, tehetséges tollforgató és jogász, Szánthó Vitus, előnévként használja a település nevét a jeles zeneszerző, Aldobolyi Nagy György. Utóbbi Szenes Ivánnal együtt szerezte az Ennyiből ennyi című filmdráma zenéjét, amely lapunk rendszerváltás előtti szerkesztője, a sepsiszentgyörgyi születésű néhai Csiki László novellájára épül, és idézi a hazai rendszerváltás kezdeti időszakának hangulatát, amely azóta is, jelenleg is kísérti az aldobolyiakat, főleg azokat, akik huszonhét esztendő után is várják vissza föld- vagy erdőjussukat. Mert ami nem kerül nyomdafesték alá, annak maradék nélkül pusztulnia kell, az belevész a feledés mocsarába. „Közvetlenül a romániai forradalom után játszódik a forgatókönyv alapjait adó Csiki László-novella. Egy kicsiny magyarlakta faluról (a Csiki László által jól ismert Aldobolyról – Kgy. Z. megj.) készít látleletet úgyszólván a változás pillanataiban – olvashatjuk a filmdráma recenziójában. – Valami van a levegőben, senki nem tud semmi bizonyosat a faluban, munkálnak a régi beidegződések, de az új lehetőségek sejtelmes ígérete is ott lebeg. Senki sem elég tájékozott, csak annyi világos, hogy itt változások lesznek, hogy megindul a küzdelem az újraosztásért. Ebben a kis faluban a várakozók közt, úgy tűnik, hárman kapnak esélyt. Klára, aki mint az elhanyagolt kastély bárói örököse jelenik meg a színen, az egykori termelőszövetkezet ambiciózus, lendületes, erőt mutató mérnöke és egy helyi vállalkozó, az egykori mozis, aki a változó idők újsütetű terméke. Hármójuk egyszerre tipikus és mégis sajátos küzdelme rajzolódik itt ki. Az asszony magányos, a történet során kiderül róla, hogy valahol Románia túlsó szegletében már férjnél volt, sőt, gyereke is van, akit váratlanul az ajtaja elé tettek. Ezenkívül semmi köze az egykori földbirtokos bárói családhoz. A mérnök helyi potentát, ő a legesélyesebb, de ugyanakkor gyengéjévé válik a »bárónő« mint a falu egyetlen elfogadható nője...”
Jakab István illyefalvi tanácstagot keresve volt alkalmunk megismerni Stanciu Jánost. Lánya, Jakabné Stanciu Irénke mutatta be a 86. életévébe lépő édesapját, aki éppen neki segített az őszi munkálatokban.
– Apám tehenet és három disznót gondoz, és mindenben segítségemre van – mondta a lánya. – A munka nem akadálya az erőnlétnek – így János bátyánk, aki tökéletesen beszéli a magyar nyelvet. – Megpróbáltatásokból volt elegem az életben, munka is volt mindig, a családot fenn kellett tartani. Apám román volt, ortodox és Tohánban dolgozott 1940-ben. Egy nap hazajött, s mert közel volt a román–magyar határ, átszökött Illyefalvára a magyar rokonokhoz. Itt, Dobolyban már uralkodtak a vasgárdisták, akik ezt megtudták, s minket elkísértek a határig és könyörtelenül áttettek. Menjetek, mondták, ha a magyarokhoz kívánkoztatok. Ide ne merjetek visszajönni. Közben lakásunkba máshonnan jövő regátiakat tettek be. Nem is mertünk volna visszamenni. Rokonoknál voltunk. A magyaroknak sem kellettünk. „Miért jöttetek ide, ’sze ti románok vagytok, menjetek haza. Majd mi itt munkára küldünk.” Senkinek sem kellettünk. Csak 1944 végén, amikor ismét változott a helyzet, csak akkor tudtunk visszajönni Dobolyba. Akkor azok, akik a házunkban voltak, mielőtt megérkeztünk volna, elmenekültek. Ez volt a mi keserves kálváriánk.
Vissza a jelenbe
A múlt kontrasztos megidézése után János bátyánk vejével, Jakab Istvánnal visszafordultunk a mába.
– A községi tanács tagjaként kérem, mondja el, hogy még milyen közösségi megvalósításokra volna szükség Aldobolyban, vázoljuk fel a közeljövőt.
– Örömmel mondom, hogy tegnap átvettük a teljesen felújított egykori aldobolyi faluházat, no meg azt a megyei rangú útszakaszt is, amely falunkon halad át Szászhermány irányába. Maradt még tennivaló. Lázárfalva Aldoboly szélső része. Sor kerül, mert kértük, a bekötőutca kavicsozására, ugyanis sártenger az a falurész. Tervben még a dobolyi Gödör utca rendbetétele. Mindkettőre jó lenne aszfaltburkolat a jövőben, mert a többi mellékutcában már mindenütt aszfaltoztak. Dobolynak van ivóvize, természetes, hogy a szennyvízhálózatra is sor kerül. Az illyefalvi önkormányzat már meg is vásárolt Lázárfalva mellett egy területet, ahová meg lehetne építeni az ülepítőt. Még ősszel megkezdik a helyi villanyhálózat fokozatos kicserélését, megszűnnek a viharok idején előforduló áramkiesések, s jövőre az új villanyórákat is kiteszik a kapuk elé. A községvezetés tud róla, hogy rendetlen állapotba került a falu déli kijáratánál levő hősök temetője, ahol román és orosz katonák nyugszanak. Községi tulajdonban a lassan romladozó műemlék Hollaki-kúria, arra is anyagiakat kellene szerezni, menteni. – Szép és teljesen korszerű lett az aldobolyi volt községháza – mondta Fodor Imre illyefalvi polgármester. – Az Országos Vidékfejlesztési Alap támogatásából épült a Pro Sanit tervei alapján. Felszerelték központi fűtéssel, belső bútorzata és a felszerelések is megérkeztek. Most, decemberben megtartjuk avató-szentelőjét is egy faluünnep részeként. Megkezdik a villanyhálózat cseréjét, amely szerepel a villanyszolgáltató vállalat tervében, a hősök temetője szakszerű rendezésének költségeire a Leader-programban szeretnénk pénzalapra pályázni. Évek óta harcot folytat a dobolyi erdő-közbirtokosság a jussaiért. Bár tulajdonjogát illetően utolsó látogatásunk óta különösebb változások nem történtek, a helyzet jelenlegi állásáról Csergő Máriától érdeklődtünk, aki elmondta, hogy perben állnak az illyefalvi önkormányzattal egy 113 hektárnyi, közbirtokossági tulajdonú legelő miatt, amely időközben a község tulajdonába került. A törvényszék szakember általi kivizsgálást kért, de a kivizsgálóra egy esztendeje várnak. Szakember nincs, a törvényszék pedig mindig azt feleli, hogy a visszaszolgáltatás nem járt le, mert határidejét minden év elején meghosszabbítják, a földosztók pedig a per végleges döntésére várnak.
– Nálunk nemcsak a közbirtokosságnak vannak gondjai, hanem több egyénnek is – tájékoztatott Muscalu Ágota. – Nekünk birtokunk volt Vámoshídon. Érdekes módon Brassó megye visszaadta, adott birtoklevelet és telekkönyvet is. Itthoni területeinket még a 18-as törvénnyel kértük, visszamérték, használjuk is, de az illyefalvi hivatal azóta sem állította ki a birtoklevelet.
Búcsú után
Kedves emlékezetű Deák József néhai aldobolyi református lelkipásztor többször nyilatkozta, hogy a bécsi döntés után Dél-Erdélyhez szakadt Aldobolyban soha nem került sor vehemensebb román–magyar ellentétekre, és ezért ő maga is sokat munkálkodott. „A Maniu-gárdák szeptember 14-én indultak Székelyföldre rendteremtést emlegetve (…) – jegyzi a lelkész. Olteanuról az a hír járja, hogy »nagy magyargyűlölő«. Amikor az önkéntesek fegyveres csoportjai megérkeznek Alsó-Háromszékre, ott már nyoma sincs a német és a magyar hadseregnek. Nincs kivel megütközni, de ők nem is azért jönnek, hanem a fegyvertelen székely-magyarság megfélemlítésére. Amikor egy székely településre érnek, első feladatuk, hogy a románellenesnek tartott magyarokról érdeklődjenek. Bár Aldobolyban is él kisszámú román közösség, feketelistát nem írnak, mert itt soha nem volt román–magyar ellentét. Olteanu azért sem kap halállistát ebben a faluban, mert – három héttel korábban – a református lelkész, a fiatal Deák József úgy veszi védelmébe a románokat, hogy a német katonai parancsnoknak, aki román túszokat követel, saját magát ajánlja fel” – írta Benkő Levente lapunk oldalain 2013. október 19-én. Ez ma is így van, hangoztatták a faluban, s elmondták, ennek egyik magyarázata az, hogy számos vegyes házasságú család él a településen, amely ápolja a békességet.
Búcsú volt a görögkeleti templomban – hírként jelezte számunkra több helybeli. A felújított községháza nagytermében tartották a búcsús Szent Demeter-napi ebédet. Az egyházközségnek új lelkésze van, Iosif Stoia, aki szintén a felekezeti békesség híve. Gondnokuk Iosif Rujoiu.
Szaloniki Szent Demeter vértanú az ortodox keresztény egyház egyik legtiszteltebb szentje. A keresztényüldöző Maximianus keletrómai társcsászár parancsára vértanúhalált halt Szaloniki városában, amelynek védőszentje lett. A hívek védelmezőjének tekintik, és karddal-pajzzsal ábrázolják. A Szent Koronán is szerepel. Az aldobolyi görögkeleti templomot 1895-ben, az Osztrák–Magyar Monarchia idején építették, és a következő évben, a magyar millennium idején szentelték fel.
Bekopogtattunk az aldobolyi református parókiára is Vinczi Botondhoz, aki közel háromszáz helybeli lelkipásztora és a környéki szórványok lelkésze: Vámoshídon nyolc, Farkasvágón tizenegy és Prázsmáron húsz magyar református hívét látogatja. A helybeli református templom turisztikai látnivaló. Előbb egy régebbi, gótikus ízlésű épület állt itt, amely a bővítések, alakítások, majd újjáépítés áldozata lett, 1732-ben ugyanis tűzvész, 1802-ben földrengés pusztította. A mai épületegyüttes a második világháború rombolásainak kijavítása nyomán nyerte el formáját. A templombelső több érdekességet rejteget. Márványutánzatú, mellvédes karzatát 1804-ben készítette Cseh Izmael asztalosmester. A padelőkék ornamentikája Nagy Béla sepsikőröspataki népművész munkája (1973). Tavaly kijavították az épület tetőzetét, kicserélték a lécezetet és a cserepeket – mondotta a lelkész –, idén javításokat végeztek a prázsmári imaháznál és a helybeli gyülekezeti háznál. Kapcsolatokat ápolnak svájci testvérgyülekezetükkel, akik tavaly tavasszal látogattak el Aldobolyba, és anyagilag is besegítettek a templomi javításokba. Gondnokuk Bende Sándor, nőszövetségi elnökük Daniela Ardelean. A templomot övező cinteremben emlékműveket láthatunk: egy millecentenáriumi obeliszket és egy kopját, amely a kuruc és a negyvennyolcas szabadságharcra, a romániai rendszerváltás esztendejére és a két világháború áldozataira és borzalmaira emlékeztet (Akácsos Pál Botond munkája, 1996). Itt áll a vidék egyetlen Trianon-emlékműve (2002). Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. november 20.
Báloztak a huszárok
A Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület négy, Baróton tartott huszárbál után az ötödik helyszínéül Sepsiszentgyörgyöt választotta. Az elképzelés szerint a seregszemlét ezentúl minden évben a megye más-más kistérségében szervezik: ezáltal fenntartják az esemény iránti érdeklődést, és szélesebb körben teszik ismertté tevékenységüket. A huszármúltunkat éltetők egyik legjelentősebb ünnepélyéről Jakab István Kevend hagyományőrző huszárkapitány számolt be a Háromszéknek.
Szombat délután a díszbe öltözött huszárok a megyei könyvtár előtt gyülekeztek, majd az Erzsébet parkba vonultak, hogy kegyeletüket leróják az 1848–1849-es forradalom és szabadságharcban elesett elődeik előtt. A koszorúzást követően a bál helyszínére, a Park vendéglőhöz siettek. Az előétel fogyasztása közben Ürmösi-Incze Mária és Ürmösi-Incze Hunor előadásában katonadalok és huszár verbunkok csendültek fel. Vitéz Kádár László hagyományőrző huszár alezredes megnyitóbeszédét követően az eseményszervező egyesület éves tevékenységét mutatták be, szóltak az idén is megszervezett Bálványosi Huszárakadémiáról, hogy részt vállaltak a Székely Vágta lebonyolításában, a huszárokkal és honvédekkel képviselték Háromszéket a Nemzeti Vágtán, nagyszabású, mintegy százötven lovast és gyalogost megmozgató, ágyút és komoly pirotechnikai eszközöket igénylő lovas-történelmi előadást mutattak be Szemerjai csata címmel, de elhangzott az is, miként készültek a Magyar Huszár és Katonai Hagyományőrző Szövetség küllemi és alaki minősítő vizsgájára. Az anyaországi szövetséget elnöke, Székely Tibor hagyományőrző-ezredes képviselte a bálon, aki a szövetség alapításának huszonötödik évfordulójára felújított érdemkeresztet adta át a Székely Virtus egyesületnek. A huszáravatásra éjjel kettőkor került sor, ez alkalomból huszárhadnaggyá avatták a sepsikőröspataki Költő Norbertet és határőr-hadnaggyá a lemhényi Lukács Botondot. „Bálunk jól sikerült, a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület kézdiszéki, sepsiszéki és erdővidéki huszárcsapata, illetve a hozzá tartozó 85. honvéd zászlóalj, és a 15. határőr zászlóalj mellett itt voltak a somogyi, a soproni, a veresegyházi és a mogyoródi huszárok, a csíkszéki Gál Sándor Huszárezred, a szegedi honvédek, a Szilaj Hagyományőrző Egyesület tagjai, a szovátai 15. Mátyáshuszárok, a 6. Württemberg Huszárezred, a székelyudvarhelyi Hagyományőrző Székely Huszárezred tagjai is, akikkel jó hangulatban sokáig tudtunk mulatni. Célt értünk, nemcsak mert bajtársainkkal találkoztunk, hanem azért is, mert egyfajta kulturális missziót is teljesíteni tudtunk: a civilként résztvevők körében ismertebbé tettük tevékenységünket és népszerűsíthettük életformánkat” – nyilatkozta a szervezőegyesület elnöke, Jakab István Kevend. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. november 25.
Összefogás, nem összefogdosás!
Az a harc lesz a végső, csak összefogni hát, nemzetközivé váálik holnapra a világ – énekeltették 60–70 évvel ezelőtt a hatalomra jutott kommunisták, de nem jött össze az összefogás, viszont összefogdosták, akiket ellenségnek tekintettek, és… megnézhetjük a népirtásokról szóló döbbenetes statisztikákat.
A világ kettészakadt, egyik fele nagyobb selejt lett, mint a másik. A selejtet a cukrász habbal, a kőműves habarccsal, az orvos földdel tünteti el – így a tréfás mondás, de tény: úgy „beorvosoltak” ők a világnak, mint addig senki. Ugyanaz a pénzhatalmi elit karmesterkedett akkor is, amely ma, csak nem voltak még neoliberálisok. Az Egyesült Államokat rég gyarmatosították és őrző-védőjükké, a világ csendőrévé tették, most Európán a sor. Nagy fejlődést mondhatnak magukénak, különösképpen a pénzgazdálkodás terén. A dollárt magánosították, s olyan mechanizmusokat fejlesztettek tökélyre, hogy gyakran évek telnek el, mire észrevesszük, mire megy ki a játék. A föld vagyonának a felét néhány száz család megkaparintotta, s irányítani akarják a világot. Ne szóljuk meg a hétköznapi embert, ha nem érti, valami-e vagy megy valahova, amit lát. Fölöttébb agyafúrt piramisról van szó, milliók nem értik. Sokan realitásnak tekintik a viszonyokat, amelyekbe beleszülettünk, s a megszabott keretek között próbálnak érvényesülni. Pedig nem természetes szükségszerűségből van így, ahogy van. Sőt. Azért jó tudni, mikor kell utcára menni vagy őrtüzet gyújtani, ha szól Rákóczi vagy Petőfi. A tömeggel játszani lehet, de a legvégén soha – a diktátorok is megtanulják, többségük későn. A mechanizmus, a módszerük egyik, viszonylag új, divatos fajtája: az offshore cégbejegyzés. Angol kifejezés, parttól távol fekvőt jelent. Vállalkozás, amely valamely országban „bejegyzésre kerül”, de nem folytat gazdasági tevékenységet. A megszabott átalányadó rendkívül kedvező. Négy kontinens 31 országában legalább 40 ilyen helyszín létezik, köztük apró szigetek, amelyek csak erről híresek. Gyakran alapítványokat működtetnek, szemkiszúrásból, úgy tűnik, mintha a javunkat akarnák, nem vesszük észre, hogy a javainkat forgatják és lóvá tesznek. Olykor még egyes kormányok sem tudják, mitől döglik a légy, vagy ha igen, úgy vélik, jobb élni a lehetőséggel, míg hatalmon vannak, hisz a pénznek anyaállati tulajdonsága is van, fialtatni lehet. Saját zsebre, hisz a szenteknek is maguk felé hajlik a keze. Így olyanokra, mint utak, nyugdíjak, az oktatás fejlesztése vagy az egészségügy emberibbé tétele, nem jut elég, várólistákat vagy elsietett gyógyításokat szülve. (Mivel a helyzet ijesztő és komoly, de nem reménytelen, hadd meséljek el egy régi esetet: Kézdivásárhelyen a kórházban egy beteg farba kapott injekciót. Hirtelen levetette a pizsamáját, és megkérdezte a nővért, lát-e valamit a hátán, aki ijedten mondta, nem lát semmi különöset. Ott nem is láthat, a sebhelyeim mind elöl vannak, nem vagyok gyáva, megfutamodós, hogy a hátamon ejtsenek sebet, ez egy lövés helye – mutatott az oldalán egy forradást –, engem a ló megrúgott, bicskával megszúrtak, a kutya megharapott, de olyan fájdalmat még nem éreztem, mint amit maga okozott azzal a tűvel. Ha siet, álljon meg az ajtóban, szóljon, fordítsuk ki a fenekünket, és dobálja bele a tűket... Persze, ez nem jellemző, nem is tudom, miként történhetett éppen ott, szeretett kisvárosomban.) A migrációról mint módszerről, mint veszélyes fegyverről csak annyit – Jakab Istvánnak dr. Drábik Jánossal folytatott beszélgetéséből is kiderült –: az olvasztótégely gondolata nem friss ötlet. 1912-ből való könyv bizonyítja, jól kidolgozott program, hogy a fehér bőrű lakosságot Európában színes bőrűekkel keverjék, ha a szükség úgy hozza. Könnyebb kordában tartani gyenge identitással rendelkező tömeget, mint erős nemzettudattal rendelkezőt. Németországban több mint ötmillió törököt lehetett integrálni, de asszimilálni nem. Ha a németek összefognának az oroszokkal, a pénzhatalmi elit nem tudná Európát is gyarmatosítani. Európának tiltakoznia kellene, ne bombázzák szét azokat az országokat, ahonnan ide menekülnek az életlehetőségüktől megfosztott emberek. Különben elég furcsa, hogy egy-két dollárból élők tömegei jól öltözötten, mobiltelefonnal felszerelkezve kelnek útra. Valamiről árulkodik. Kadhafi uralkodása idején a líbiaiaknak 16-féle juttatás járt alanyi jogon, melyik ország számolhat be ekkora odafigyelésről? Azért kellett meghalnia, mert nem volt hajlandó a kőolajat dollárért adni, csak aranyrudakért. A népe most menekül. Jakab megjegyezte, sokan a zsidókat hibáztatják, pedig a keveredésnek ők is oda lennének dobva. Drábik hangsúlyozta, a zsidók a keveredést mindennél veszélyesebbnek tartják. A beszélgetés végébe egy kis poén is belefért: IQ tekintetében a zsidókat és a japánokat talán csak a magyar előzi meg, ezért történhetett meg Amerikában, hogy azt hitték, Teller Ede és a többi tudós nem is földlakó, hanem égiek, más bolygóról jöttek.
Végül egyetértettek, ilyen magas IQ-val össze kéne fogni, mielőtt nemzetközivé válna holnapra a világ.
Összefogással győzhetők le az összefogdosás nagymesterei. Szurkos András / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. december 6.
500 éves a reformáció
„Egymás terhét hordozzátok!”
Amikor 1934-ben világgá kiáltotta fájdalmát a szétszórt mezőségi települések sorvadó, a többségbe beolvadó szórványmagyarságáról, Földes Károly mezőújlaki lévita tanító nem tudta, hogy mennyire érzékeny, nyolcvan év távlatából is egyre időszerűbb és fájdalmasabb témával „lármázza fel” az erdélyi köztudatot. Manapság ugyanis már nemcsak a mezőségi, peremvidéki települések elszórványosodásának vagyunk tanúi, a folyamat egész tájegységeket, életerősnek hitt faluközösségeket, korábban népes nagyvárosi gyülekezeteket is egyre nagyobb mértékben érint.
Földes Károly 16 oldalas írásában, amelyet Nagyenyeden adtak ki Szórványmisszió. Jajszó a pusztuló szórványokból címen, egy összeomlott mezőségi gyülekezetben végzett tizenhárom évnyi emberpróbáló küzdelméről számolt be. A Kolozsváron tanítói, Budapesten magyar- és történelemtanári oklevelet szerzett fiatalemberben a szibériai fogságban töltött hét nehéz év alatt érik meg az elhatározás, hogy Erdélyben legyen lévita tanító, akinek életcélja „pusztulásra ítélt lelkek megmentése”, „összedőlt templomok felépítése”, „elnémult harangok megszólaltatása”. A megdöbbentő valóság, az elhagyott, nyomorúságos paplak, az úttalan utak, amelyeken a fogságban megfagyott lábával nyolc szórványgyülekezetét kellett megközelítenie, és a fájó közöny sem tudta eltántorítani céljától. Az előadásaiból, valamint füzetének újrakiadásából származó pénzből Újlakon, Septéren és Nagycégen templomot építtetett, az újlaki templomba bútort faragott, a konfirmáló fiatalokat otthonában gyűjtötte össze, hogy nemcsak a kátéra, írni, olvasni magyarul, történelemre, irodalomra is tanítsa őket. Elkeseredésében megfogalmazott írása nemcsak panasz, a tennivalók felsorolása is: a szórványgondozás az egész közösség terhe kellene legyen, és lelkes, önfeláldozó emberekkel meg kellene alakítani a szórvány missziót. Jajkiáltásával és tanácsaival teológushallgatókat nyert meg, akik lelkesen kapcsolódtak be a szórványgyülekezeti munkába. Őrhelyét a nélkülözések ellenére sem jószántából adta fel, Dél-Erdélyhez sorolt falvaiból a hatalom csendőrei kergették el. Bár a mozgalom hamar kifulladt, hatása tovább munkált azokban a teológusokban, akik a szórványmisszióban szerzett tapasztalatok birtokában élethivatásuknak tekintették a szórványközösségek szolgálatát.
Hit és nemzetiségi öntudat
Lázas gyűjtőmunka indult a Mezőségen, és az adatokat felhasználva a szórványmunkára kész Nagy Ödön (1914–1995) átfogó tanulmányt írt a szórványkérdésről, ami a Hitel 1938-as különlenyomatában jelent meg. A szórványosodás foka és mértéke szerint a 81 közösség közül 21-et talált életképesnek, a többit a beolvadás útját járó és a teljes beolvadás állapotába került csoportként írta le. Nem a lélekszám, hanem a hit és a nemzetiségi öntudat képes megtartani egy közösséget, de „nem lehet nemzetiségi öntudata olyan népnek, amely nem alkot szervezett közösséget, és nem rendelkezik azokkal a feltételekkel, amelyek a nemzeti műveltség fenntartásához szükségesek” – összegzett tanulmányában. A marosszéki gazdatiszt és bécsi származású nevelőnő házasságából született Nagy Ödön a mezőpaniti gyermekkor után a marosvásárhelyi református kollégiumban tanult. Érettségi után gyalog járta be Erdélyt, majd magyar irodalom, latin és szociográfia szakon kezdte el tanulmányait a kolozsvári egyetemen. Az Erdélyi Fiatalok csoportosulásának hatására mélyült el érdeklődése a népélet iránt, aminek eredményét későbbi néprajzi tanulmányai tükrözték. Vallásos meggyőződése a Főiskolás Ifjúsági Keresztyén Egyesület (FIKE) összejövetelein erősödött meg, ennek hatására iratkozott át a református teológiára. Szórványtitkárként irányította a főiskolás fiatalok szociális munkát végző mozgalmát, szervezte a teológushallgatók szórványmisszióját, s közben rendszeresen közölte írásait. Fiatal lelkészként, bár látta a szórványmozgalom lanyhulását, népes parókiák helyett a mezőségi szórványgyülekezetek vonzották. A lelkészi szolgálat mellett magyar iskolát szervezett, könyvtárat alapított, néprajzi múzeumot rendezett be, korszerű gazdasági ismereteket terjesztett, és mély hittel, lelkesedéssel szolgálta a mezőségi magyarságot, próbálta késleltetni a beolvadást. Szórványlelkészi munkáját a kissármási gyülekezetben kezdte, majd Nagyölyvesen, Mezőújlakon, Mezőkölbölkúton, Mezőméhesen, Hariban, Istvánházán, Mezőfelében, később Szolokmán és Havadon hirdette az igét. Nyugdíjba vonulása után árván maradt egykori kissármási gyülekezetében és a Felső-Tóvidék falvaiban vállalt szórványmissziót nyugalmazott paptársaival – Várbeli Istvánnal és Nagy Gyula, valamint Török Ernő nyugalmazott esperesekkel.
„Újra kellett mindent éleszteni”
Nagy Ödön mellett a Földes Károly szervezésében zajló nyári mezőségi missziók olyan legendás lelkészeket formáltak, mint Szegedi László magyarigeni, Bányai Ferenc kérői, Dávid Ödön plojesti lelkipásztor. Köztük volt Hermán János (1919-1999) nagysármási református lelkész is, aki édesapja halála után anyai nagyapjánál, a Tusonban szolgáló lévita papnál és tanítónál nevelkedett. Nagyenyeden érettségizett kitűnő eredménnyel, 1938-tól a Kolozsvári Protestáns Teológián és a Bolyai Tudományegyetemen tanult. A szórványmisszió diákkorában őt is megérintette, és Nagysármás lelkészeként a Mezőség kellős közepén hirdette élete végéig az igét, próbálta „az őrködés hitét, a másság értelmét fenntartani”. „Jaj, jaj, nagy dolog volt ez az egész mezőségi munka – sóhajtott fel egy interjúban. – Mert valahogy ez olyan volt, mint mikor egy vadonban ott valahol elhagyva újra kellett mindent éleszteni…” Sárban, térdig érő hóban is gyalogolt akár negyedszáz kilométert is, ha hívták gazdátlan gyülekezetekbe: Báldra, Nagycégre, Mezőszentmihályra, Mezőszentmiklósra, Ürmösre, Mezőszentmártonba, Királyfalvára, Keszübe, Oláhfenesre, Szentpéterre, Mezőzáhra, Pusztakamarásra. Járta a „háztól házig, lélektől lélekig vezető” gyalogutakat, hogy eskessen, temessen, kereszteljen. Az ő idejében megrongálódott templomokat, egyházi épületeket javítottak, írni tanította az írástudatlanokat, magyar szóra az anyanyelvüket elfelejtő gyermekeket és felnőtteket. Megszűnt óvodai, iskolai tagozatokat szervezett újra, nyomorgó hívei számára segélyakciókat szervezett – olvasható a három papi önéletrajzot magába foglaló Palástban (Mentor Kiadó, 2001) című kötetben. A diktatúra legkeményebb éveiben is kimondta a nagy bajt, hosszan, szinte órákon át tudta mesélni a Mezőség történetét, a török-tatár dúlásokat, Basta és Mihály vajda kegyetlenségeit, a kuruc-labanc mozgalmak következményeit, amelyek a mezőségi magyarság apadásához vezettek.
A szórványosodás jegyzőkönyve
Megszállottan járta, kutatta a Mezőséget, segített a rászorulókon, gyűjtötte az adatokat Kövesdi Kiss Ferenc (1913–2004) néptanító, magyartanár, író, költő, akit kilencvenes éveiben a Kárpát-medence legidősebb aktív presbitereként ismertünk. A 11 gyermekes mezőkövesdi családból származó fiú kiváló szellemi képességei miatt került a nagyenyedi kollégiumba. Hosszú pályája során az 1940-es években indult el a Mezőségre, amelynek minden gondját-baját szívében és gondolataiban hordozta. Óriási feladatot vállalt azzal, hogy a mezőségi falvak magyar közösségeinek szórványosodása, nyelvünk kifakulása, múltunk fokozatos elvesztése láttán 147 mezőségi település adatait jegyezte fel. Ezeken a településeken legalább háromszor megfordult, s így gyűlt össze a 700 oldalas, saját kezűleg bekötött monográfia több száz fényképpel és rendkívül gazdag adattárral, ami hosszú évekig kiadásra várt, a nyárádmenti kórusmozgalmat feltérképező dokumentumanyaggal együtt. A sorvadás, szórványosodás, a beolvadás jegyzőkönyvét készítette el, amelynek 117 oldalas kivonata Még szólnak a harangok címmel jelent meg mezőségi barangolásainak hűséges társa, dr. Papp Vilmos budapest-kőbányai lelkész támogatásával. A teljes kötet kiadását eredeti formában, amelyhez szívósan ragaszkodott, a Kráter Műhely Egyesület gondozásában már nem érhette meg, pedig ez volt élete nagy vágya. A Riadóra szól a harang – A mezőségi településeink helyzetképe (1891–1991) annak az embernek a keserűségét tükrözi, aki a Mezőséggel szinte eggyé válva, fél évszázadon át követte e tájegység magyar lakosságának fogyását az Erdély központi részét jelentő területen, ahol Kiss Ferenc véleménye szerint népünk szíve dobog. A mű végső kicsengése, hogy az üresen maradó templomtorony, harangláb felkiáltójelek a fokozatosan apadó, majd bezáró iskolák ellenére; nem sóhajtások idejét éljük. Ha valamit akarunk, csak lépni kellene, amíg még nem késő, és jól megjegyezni, hogy „akié a gyermek, azé a jövendő”. A fuldoklónak pedig a nagyobb, az erősebb kell kezet nyújtson, ahogy a göci templom esetében történt, amely néhai Szabó István kertjében nyomasztó gazdagságként várta a feltámadást. Ami csodák csodájára az isteni gondviselés és Kiss Ferenc lelkes erőfeszítései révén megvalósult. A mezőpanitiak nyújtottak segítő kezet, a somosdiak és néhai Lapohos András ördöngösfüzesi nyugalmazott tanár járult hozzá, hogy megmentsék a pusztulástól, azt példázva, hogy mekkorára nőhet meg bennünk az erő, ha minden nagyobb gyülekezet felkarol egy szórványt.
A 25 éves Diaszpóra Alapítvány
1991. november 14-én a mezőújlaki templomban jött létre Szegedi László frissen kinevezett kőhalmi lelkész javaslatára Földes Károly emlékének ápolására és a mai szórványszolgák munkájának segítésére a Diaszpóra Alapítvány, az Erdélyi Református Egyházkerület keretében működő egyetlen országos kitekintésű erdélyi szórványgondozó intézmény, amely az idén ünnepelte megalakulásának 25. évfordulóját. Vezetői református lelkészek: Vetési László elnök, szórványmissziói szakelőadó és a nyugalomba vonult Jenei Tamás alelnök, belmiszsziói előadó. Az elmúlt negyedszázad alatt az erdélyi reformátusság szinte minden töredékgyülekezetében megfordultak, felmérték a gondokat a Mezőségen, a Bánságban, a Regátban, Erdély nagyobb városainak lakótelepein, lelkes teológusok segítségével. Száznál több szakmai tanácskozáson, munkamegbeszélésen vettek részt, rendszeres kapcsolatot ápolnak minden olyan szervezettel, intézménnyel, hazai és magyarországi vezető szervvel, amelyek a hazai szórványok ügyét valamiben előbbre vihetik. Szolgálatuk egyik legfontosabb területe a lelkészek és világi szórványmunkások munkájának az elismerésére alapított, Czelder Mártonról és Földes Károlyról elvezett szórványdíj, amit évente adnak át. A szórványmunka szinte minden területére terveket, stratégiákat készítettek. 2000-ben, a magyar nyelvterületen elsőként készült egy erdélyi szórványstratégia. Kidolgozták a körlelkészségek, hazai tömb-szórvány testvérkapcsolatok kialakításának és működtetésének, a felszámolódott gyülekezetek értékeinek hasznosítási, megőrzési tervét.
A munkát csak hittel lehet végezni
Bár hosszan sorolhatnánk, hogy az elmúlt évek alatt mi történt és mi nem történt még szórványügyben, az országos kitekintésen túl, visszatérve megyénkbe, Jakab István lelkipásztort, a Maros-Mezőségi Református Egyházmegye esperesét kérdeztük az elért eredményekről. Mint elmondta, a szórványgyülekezetek építészeti örökségének a mentését szolgálta, hogy egyházmegyei adakozásból sikerült felújítani 2014 őszén a báldi református templomot, amit egy raktárból alakítottak át, néhány héttel később szentelték fel a megújult mezőpagocsai haranglábat, és egyházmegyei közmunkával újították fel a mezőszengyeli templomot. Mindhárom felszentelésén ft. Kató Béla, az Erdélyi Egyházkerület püspöke hirdette az igét. – Négy éven át Galambodon, az idén Várhegyen tartottuk a gyermekbibliahetet, a kis- és szórványgyülekezetekben élő gyermekek nyári táborát. A reformáció 500. évfordulójára májusban szórványreformációs napot szerveztünk Nagysármáson, ahova valamennyi mezőségi gyülekezetünkből jöttek hívek, utaztatásukat igyekeztünk kisbusszal megoldani, s a találkozás mindnyájunkra az élmény erejével hatott. Nagyon lehet szeretni a Mezőséget, az ott élő meleglelkű emberekért, akik hitükkel, kitartásukkal igazi kincset jelentenek. Az utóbbi években a magyar kormány is jelentős támogatással járul hozzá ahhoz, hogy a szórványgyülekezetek lelkipásztorai a javadalmazásukat felvehessék, ami az egyházkerületi missziós program keretében történik, és ami- ért köszönettel tartozunk. Legtöbb gyülekezetnek van szórványautója, útiköltség címen támogatást kap a Communitas Alapítványtól. Ennek ellenére ezt a munkát csak hittel lehet végezni.
„Ha nem ezt tenném, nem is én lennék”
– Úgy érzem, az Úristen bízott meg ezzel engem – vallja Lakó Jenő marosszentgyörgyi származású mezőzáhi református lelkész, aki a legnagyobb mezőségi szórványban látja el a missziós szolgálatot. A mezőzáhi anyaegyházhoz tartozó Szengyelen, Sályiban, valamint Tóháton és Cekeden, ahol az utolsó hívek is kiköltöztek a temetőbe. Beszolgáló lelkészként teljesít szolgálatot Uzdiszentpéteren és a hozzá tartozó Tusonban, Ölyvesen, Pagocsán és Pagocsavölgyben, ez utóbbi két településen négy-négy reformátust tart még számon. Bevallása szerint nemcsak igét hirdet, betegeket látogat, segít híveinek, ha bajban vannak, szervez, tanít, teszi, amit kell és lehet. Bár volt lehetősége tovább menni, megszerette a mezőségi embereket, akiknek jó szíve, ragaszkodása nap mint nap megérinti. Munkájában felesége, presbitere és gondnoka is támogatja, és jól érzik magukat a mezőzáhi paplakban, amelyet reményeik szerint sikerül befejezni. Bodolai Gyöngyi / Népújság (Marosvásárhely)