Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt
„…Mit tehet egy cseppnyi tiszta víz
A vörös pokol nagy tűzvésze ellen?
Ezrével hulltak – s ezrek szárnyszegetten
Futottak túlélni Moszkva tankjait.”
(Sziámi eredetiből fordította Makkai Ádám.
A jánossomorjai 1956-os emlékmű felirata.)
Bármely tanulmány szerzőjének ritkán adatik meg, hogy a leírt szöveg akkor lásson napvilágot, amikor az írásműben megidézett történés bekövetkezik. Ma kivételes, merjük kimondani az egyetemes magyarság egésze szempontjából kiemelkedő megemlékezésre kerül sor Sepsiszentgyörgyön: 1956 erdélyi kivégzettjei, elítéltjei, hónapokon vagy éveken át vizsgálati fogságban tartott meghurcoltjai tiszteletére a Plugor Sándor nevét viselő képzőművészeti gimnázium tőszomszédságában, előterében felavatják azt az egyedülálló, készülő emlékművet, amelynek „kőlapjain” 774 nevet olvashatunk majd, mindazokét, akik nemcsak együtt éreztek a magyar forradalom és szabadságharc eszméivel, hanem tevőlegesen is hozzájárultak azok megvalósításához. Az emlékművel átellenben készül az erdélyi 1956-os emlékház, Terror Háza, amely páratlan értékű dokumentumaival bizonyítja, hogy – az Illyés Gyulának tulajdonított metaforával szólva – „a tigris karmaiba esett énekes madár sikolyát” legelőször az erdélyi magyarok hallották meg. E sorok írója – aki történészként huszonkét éve kutatja a romániai, erdélyi ’56 szervezkedéseinek periratait – úgy értékeli: a Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezetének elnöke, Török József ezzel a kezdeményezésével élete főművét alkotta meg. A következő években ebben az emlékházban fogunk összegyűlni, hogy erőt merítsünk az egykori kivégzettek, halálra szántak áldozatvállalásából, helytállásából. Ezért is ajánlottam fel az emlékháznak közel negyedszázados, több tízezer oldalt kitevő levéltári kutatásaim eredményeit. Minden megtalált dokumentum a legszemléletesebben bizonyítja: 1956-ban – reméljük nem utoljára! – világraszóló példaadással valósult meg a magyar nemzet egysége! 1956-ban a magyar nemzet és a magyar nép valóban világtörténelmi szerephez jutott!
A Gondviselés különös kegyeként ebben az esztendőben egyetlen napra eljutottam Capri szigetére. Meghatódtam, fényképen is megörökítettem: a kis sziget fővárosának, Caprinak tenyérnyi főterét 1956 magyar mártírjairól nevezték el! Ha egy kis sziget megtiszteltetésnek tartja, hogy legszebb terét, ahol a világ minden részéből turisták tíz- és százezrei fordulnak meg, az 1956-os magyar forradalom magyar mártírjairól nevezzék el, akkor méltó, hogy Sepsiszentgyörgy – ahol diákok, munkások, értelmiségiek olyan szervezeteket hoztak létre, mint a Kossuth Kör, a Székely Ifjak Társasága, a legendás SZIT, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége tagjainak jelentős része is a megyeszékhelyről, illetve a környékéről származott – a forradalom 56. évfordulója tiszteletére egyedülálló emlékművet állítson, emlékházat avasson.
Ez a tanulmány egyfajta összegzése mindannak, ami 1956 őszén és az azt követő években Erdélyben, Romániában történt. Az Olvasó számszerű adatokat vár. Még csak a becsléseknél tartunk, mert a „sajátos” romániai jogalkotás eredményeként a politikai perek levéltári dokumentumai csak 2001-től váltak kutathatóvá. A Dávid Gyula szerkesztésében 2006-ban a Polis Könyvkiadó–Erdélyi Múzeum-Egyesület gondozásában megjelent 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956–1965 címet viselő kötetben 1200 egykori elítélt adatai szerepelnek. Azóta e sorok írója is több tucatnyi elítélt, meghurcolt ’56-os adatait azonosította. Teljes adatsort csak akkor állíthatunk össze, amikor valamennyi, 1956 történéseihez kapcsolódó politikai per levéltári dokumentumait sikerül áttanulmányozni. A félig olasz, félig magyar Stefano Bottoni történész főszerkesztésében 2006-ban a csíkszeredai Pro-Print Kiadónál megjelent Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság című kötet 1962. decemberéig 24 249 román állampolgár elítéléséről tesz említést. Köztudomású, hogy 1956-ért 1966-ban is ítéltek el erdélyi magyarokat, köztük éppen a Török József nevével fémjelzett csoportot. Horváth Ágoston kiváló marosvásárhelyi tanárt pedig 1965-ben a hírhedt „társadalmi rend elleni szervezkedés” vádjával ítélték két év börtönbüntetésre. Az erdélyi magyarság számarányánál jóval nagyobb mértékben hozott véráldozatot azért, mert azonosult az 1956-os magyar forradalom eszméivel. A magyar anyanyelvű meghurcoltak, vizsgálati fogságban tartott, illetve börtönbüntetésre ítélt személyek száma több ezerre tehető.
Az is már-már törvényszerű, hogy a retorzió első romániai áldozatai is erdélyi magyarok voltak. Amikor a világ a magyar forradalom győzelmének eufóriájában élt, Kolozsváron már sor került az első letartóztatásokra: 1956. október 25-én reggel letartóztatták a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola három hallgatóját, Balázs Imre, Tirnován Vid és Walter Frigyes VI. éves hallgatót, mert előző este Mátyás király szülőházának lovagtermében tartott diákszövetségi gyűlésen az egyetemi autonómiával, a legfelsőbb pártvezetés által nyugati nyomásra szorgalmazott diákszövetségek létrehozásával kapcsolatosan valóban forradalmi követeléseket fogalmaztak meg. Azért is különös ez a letartóztatás, mert a Kolozsváron megjelenő napilap, az Igazság terjedelmes cikkben számolt be a Képzőművészeti Főiskolán lezajlott „törvény- és szocializmusellenes” rendezvényről. Walter Frigyest hamarosan szabadon engedték, Balázs Imrét – a szabadulása után nemzetközi hírnevet szerző festőművészt – és a bolgár származású Tirnován Vid szobrászművészt 1956. december 13-án a Kolozsvári Katonai Törvényszék hét, illetve hat év börtönbüntetésre ítélte. A diákszövetségi alakuló gyűlésen való részvétel volt az egyik vádpont Fülöp G. Dénes református teológus hallgató – a későbbi szászrégeni, marosvásárhelyi vártemplomi lelkész – és Páll Lajos, akkor I. éves képzőművészeti hallgató ellen, akiket 1959-ben ítéltek el tizenegy, illetve hat év börtönbüntetésre. Az ő perük önálló fejezetként szerepel a 2013-ra tervezett, és A Bolyai Tudományegyetem pere című, ezeroldalas kötetben.
A magyar forradalom és szabadságharc napjaiban a fürdőjéről világhírű Szovátán fegyveres felkelési kísérletre is sor került: Kelemen Imrét és csoportját „a népi demokratikus rendszer elleni szervezkedéssel és tiltott fegyvertartással” vádolták. A Btk. 227. és 315. szakasza, valamint az 1950/163-as törvényerejű rendelet 12–13. szakaszának előírásai alapján 1956. december 16-án Kelemen Imrét és Dósa Imrét első fokon tíz-tíz év szigorított fegyházbüntetésre, Magyari Ferencet és Tofán Mihályt nyolc-nyolc év, Fülöp Sándort és Páll Istvánt öt-öt év, Kelemen Lászlót és Tofán Sándort négy-négy év börtönbüntetésre ítélték. Másodfokon az ítéleteket valamelyest enyhítették: Kelemen Imre és Dósa Imre ítéletét hét-hét, Magyari Ferenc és Tofán Mihály büntetését hat-hat, Kelemen László és Tofán Sándor börtönbüntetését öt-öt évre csökkentették, míg Fülöp Sándor és Páll István büntetése változatlanul öt-öt év maradt. A periratukat nemrég találtam meg, a székelyföldi munkás fiatalok szervezkedéseit összesítő külön kötetben mutatom be. A Securitate félretájékoztatása még ma is hat: a szovátaiak egy részének kollektív emlékezete szerint Kelemen Imrét azért ítélték el, mert nem fizetett gyerektartást.
A kutató számára teljesen érthetetlen: a magyar–román kapcsolattörténetben kivételes egymásra találásként értékelhető 1956-ot miért nem használta és használja ki sem a diplomácia, sem a művelődési minisztérium, sem a kormányközi kapcsolatokért felelős tárcák bármelyike. A román köztudatban ma is úgy él: a kötelező termény- és húsbeszolgáltatást a magyar forradalomnak köszönhetően törölték el. Gimnazisták, egyetemi hallgatók, értelmiségiek tucatjait ítélték el azért, mert együtt éreztek, rokonszenveztek a magyar forradalommal. Az teljesen más kérdés, hogy a legfelsőbb román párt- és államvezetésnek háromhetes propaganda, félretájékoztatás révén – amelyben nagy szerepe volt Walter Romannak, Petre Roman egykori miniszterelnök apjának s Mihai Beniuc költőnek! – sikerült elhitetnie, hogy a magyarok valójában Erdélyt akarták. A karhatalommal való egyetlen nyílt összecsapásra Temesváron, a zömmel román anyanyelvű műegyetemi hallgatók programja révén került sor. A magyar forradalommal való teljes azonosulásukat a jelképes tizenkét pontos követelésük is bizonyítja. 1956. október 30-án a műegyetemi hallgatók diákgyűlést szerveztek, ahol a kötelező beszolgáltatás eltörlése mellett a diákság életkörülményeinek javítását sürgető követelések is elhangzottak. Legfontosabb követeléseik egyike – akárcsak a magyarországi egyetemeken és főiskolákon – a szovjet csapatok azonnali kivonása volt. Felszólalásaikban nyíltan kiálltak a magyar forradalom és szabadságharc mellett. A diákgyűlés szervezőit ott, helyben letartóztatták. Kiszabadításukért Romániában addig soha nem tapasztalt tüntetés kezdődött 1956. október 31-én Temesvár főterén. A diákok összecsaptak a Bánság fővárosába vezényelt karhatalmiakkal és belügyi alakulatokkal. A kollégiumokban valóságos ostromállapot alakult ki: a diáklányok befőttesüvegekkel dobálták meg a campust körbevevő és megostromló katonai egységeket. Némely visszaemlékezések szerint 2500, mások szerint 3000 egyetemi hallgatót tartóztattak le.
A katonai törvényszék gyorsított eljárásban 1956. november 15–16-án tárgyalta a főszervezők ügyét. Aurel Baghiu, Teodor Stanca és Caius Mutiu egyetemi hallgatót nyolc-nyolc, Valentin Rusu egyetemistát és Ilie Haiduc előadótanárt hét-hét, Friedrich Barth és Heinrich Drobny hallgatót hat-hat, Nagy László, Gheorghe Pop, Nicolae Balaci, Aurelian Pauna, Octavian Vulpe és Iulian Stanciu egyetemi hallgatót három-három, Gheorghe Pacuraru és Victor Daiciuc diákot két-két, Ioan Petca, Axente Treba, Ion Ilca, Alexandru Daraban, Mircea Moraru, Matei Cristian, Desideriu Lazar és Romulus Tasca egyetemistát egy-egy év, Cornel Cormos és Valentin Radu diákot hat-hat hónap, Nicolae Boldea és Gheorghe Tamas diákot három-három hónap börtönbüntetéssel sújtották. A temesvári diákgyűlés és tüntetés nyomán lemondatták az oktatásügyi miniszter helyettesét, mivel a diákok szóhoz sem engedték jutni, nem tudta kezelni az eseményeket. A bukaresti diákok közül V. Teodor Lupast, Stefan Negreát, valamint Adrian Ionescut három-három évre, Alexandru Ivasiuc költőt és Marian Petrisort öt-öt, Paul Goma írót – hogy csak a legismertebbeket említsem – két év börtönbüntetésre ítélték. Számításaim szerint a magyar forradalommal való azonosulásért 81 román anyanyelvű diákot, tanárt ítéltek hosszabb vagy rövidebb börtönbüntetésre. Meglepő az a sietség, amellyel a nacionál-kommunizmus útjára lépett román párt- és államvezetés leszámolt a belső ellenzékével. Kolozsváron a Bolyai Tudományegyetem négy diákját tartóztatták le 1956. november 17-én, 18-án és 24-én. Sorrendben: Várhegyi Istvánt, Koczka Györgyöt, Kelemen Kálmánt és Nagy Benedeket. Perükben 1957. február 27-én hirdették ki az elsőfokú ítéletet, amelyet a másodfokú katonai bíróság 1957. április 22-én megerősített. Várhegyi Istvánt hét, Nagy Benedeket öt, Kelemen Kálmánt és Koczka Györgyöt három-három év javító fegyházbüntetésre ítélték. Az utóbbi kettőnél a börtönbüntetést „megtoldották” két-két évi kényszerlakhellyel is.
A magyar forradalommal való azonosulás egyik legnagyobb hatósugarú tettére Háromszéken, egészen pontosan a néhány évvel korábban alakult baróti gimnáziumban került sor. Moyszesz Márton vezetésével négy, 15–16 éves baróti diák 1956. november 11-én elindult a román–magyar határ felé, hogy segítsék a magyar forradalmárokat. Közülük Bíró Benjáminnak és Józsa Csabának sikerült is átszöknie a szigorúan őrzött román–magyar határon. Egészen Debrecenig jutottak el. A Kádári hatóságok 1957. március 15-én – hogy soha ne felejtsék el a napot! – adták át a két diákot a Securitaténak. Gyorsított eljárással 3,5–3 év börtönbüntetéssel sújtották őket. Mojszesz Márton és Kovács János Érmihályfalváról – a sikertelen kísérlet után – visszafordult. Őket kizárták a baróti gimnáziumból. De akkor még működött a tanári szolidaritás: Mojszesz Mártont mint kiváló diákot átmentették a marosvásárhelyi Református Kollégiumba, a Bolyai Farkas nevét viselő gimnáziumba. Mojszesz Márton a börtönben a rabruhájából kitépett szálakkal levágta saját nyelvét, hogy ne tudjanak vallomást kicsikarni belőle. Négy zárkajelentés bizonyítja a kivételes hőstettet. A börtönből való szabadulása után 1970. február 13-án Brassó főterén, az akkori pártbizottság, a mai megyeháza épülete előtt benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta önmagát. Egyedi hőstettét méltán említjük Jan Palach és Bauer Sándor tűzhalálával egyenlő rangú áldozatvállalásként. Mojszesz Márton perirata mellett megtaláltam Bíró Benjámin, Józsa Csaba és Szokoly Elek teljes periratát is, ezeket szintén külön kötetben ismertetem. A köztudatban úgy élt, hogy Bíró Benjámin is elhunyt a börtönből való szabadulása után. Nemrég találtam rá Orosházán. Olyan, eddig ismeretlen dokumentumokat találtam a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság bukaresti levéltárában, amelyek teljesen más megvilágításban bizonyítják a diákok kezdeményezésének emberi nagyságát. A magyar szervezkedések szinte mindenike az erdélyi kérdés megoldására kereste a választ. A trianoni békeszerződés után számtalan terv, javaslat született – magyar, román, német részről egyaránt –, amely a magyar–román, több évszázados „differendum”-ra próbált mindenki által elfogadható megoldást sugalmazni. Ma is különleges élmény olvasni a brassói, zömmel Háromszékről származó szakközépiskolások dolgozatait a szülőföldjükről, a magyar forradalom hatására írt verseiket. A létszámában legnagyobb politikai per, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének – az EMISZ-nek – vezéralakja, Orbán László úgy tudott szólni a magyar helyesírás szabályaival hadilábon álló szakmunkás tanulókhoz, hogy felkeltette bennük a magyar kultúrához, néphagyományokhoz, népviselethez, szellemi örökséghez való ragaszkodásukat. A maga nemében is páratlan az a dokumentum, amely szerint Márton Áron erdélyi római katolikus püspök, a huszadik század legnagyobb magyarja – aki politikusokat, egyházi és világi vezetőket megszégyenítően pontosan tudta: a kompromisszumok megkötésében meddig lehet elmenni! – két napon át fogadta a brassói Orbán Lászlót, és egyetértett az EMISZ programjával. A történelem keserű fintora: 1956-ban még volt értelme az erdélyi kérdés felvetésének, elméletileg legalább. Azóta az erdélyi magyarság vészes népességfogyása, a román kommunista és posztkommunista hatalom által tudatosan végrehajtott, megszervezett betelepítés, a magyarok kivándorlása már nem tesz lehetővé az 1956-os évhez hasonló méretű kérdésfelvetést. Éppen ezért tartom elengedhetetlenül fontosnak, hogy az Olvasó és a történész szakma számára átnyújtsam – közel negyedszázados kutatás után – az erdélyi kérdés kialakulását, kritikussá válását és megoldását sürgető tervek, kísérletek, javaslatok ezeroldalas korpuszát.
Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Bolyai Tudományegyetem pere (A forradalom visszhangja Erdélyben)
„Az 1956-os magyar forradalom nemzeti történelmünknek az az eseménye, mely Magyarországot egész évszázadunkban a legnagyobb világpolitikai szerephez juttatta. Másfelől soha olyan nyilvánvaló nem volt, mint azokban a drámai hetekben, hogy Magyarország sorsa, jövője döntő mértékben a világpolitikától, elsősorban a nagyhatalmak erőviszonyától és a köztük folyó küzdelmektől és egyezkedésektől függ.”
(Békés Csaba: Az 1956-os magyar forradalom a világpolitikában)
„1956 különös »lélektani« problémát is okozott Romániában. A pártvezetés a kilencvenes évekig egyértelműen revizionista veszélyforrásnak tekintette a magyarországi felkelést és az erdélyi »magyar« jellegű megmozdulásokat. Az ’56-ot követő megtorlásról és annak áldozatairól nem volt ildomos beszélni. Előfordulhat tehát, hogy miközben a román véleményformáló értelmiség masszívan antikommunistának vallja magát, a román állam mégsem rehabilitálja az ’56-os elítélteket, és az 1958-as Szoboszlai-per tíz kivégzettjének sírhelye továbbra is ismeretlen marad. (Az érmihályfalvi csoport perében halálra ítélt, 1958. december 2-án délután fél három órakor a szamosújvári börtönben kivégzett Sass Kálmán református lelkész, dr. Hollós István hadbíró százados, tanár, az ugyancsak a szamosújvári börtönben 1959. április 20-án délután három óra és negyed négy között kivégzett ozsdolai molnár, Szígyártó Domokos sírja is több mint ötven év eltelte után teljesen ismeretlen! Senki sem tudja, nem akarja tudni, hol kaparták el őket! Rehabilitálásról – perek sokasága ellenére! – szó sem esik, továbbra is hazaárulóknak minősítik őket! A hozzátartozók hiába küldik a Központi Büntetés-végrehajtási Igazgatósághoz a kéréseiket, a világon egyedülállóan szeretteik földi maradványait emberhez méltóan nem tudják eltemetni! – T. Z.)  De az erdélyi magyar társadalomban is ambivalens módon van jelen az »itthoni« 1956. (…) Az »ötvenhatosok« emlékezésdiskurzusát (…) elsősorban a történelemhez vonzódó, de nem szakmabeli újságírók, riporterek közvetítik a társadalom számára. Ebből a fajta feldolgozásból azonban hiányoznak a szükséges árnyalatok. Az eseményekben részt vevők ábrázolása szinte mitikus: ők a hősök (a román sovinizmus ártatlan áldozatai). A köztudatban viszont erősen él az a bukaresti hatalom és a hivatalos magyar elit által szorgalmazott hozzáállás, miszerint felelőtlen kalandornak tekintendő az, aki 1956-ban felmondta az integrációs paradigmát, az egységdiskurzust, és helyette demokráciát, kulturális/területi autonómiát vagy egyenesen revíziót követelt. Nem meglepő, hogy sokan a »rossz« ’56-os szerepléssel magyarázzák a kolozsvári Bolyai Egyetem megszüntetését és a Magyar Autonóm Tartomány területének átalakítását. Eszerint az erdélyi magyar elit elleni támadássorozat elsősorban annak lenne tulajdonítható, hogy egyesek felelőtlenül  megszegték a politikai lojalitás parancsolatát, és megharagították Bukarestet” – idézzük Carlo Bottini  Korunk-beli tanulmányát (2006. augusztus).
A rendszerváltás óta eltelt közel negyedszázad során – elsősorban az utóbbi évtizedben – a romániai, erdélyi ötvenhatos szervezkedéseket, szervezkedési kísérleteket, a román kommunista hatalom által elindított és levezényelt, párját ritkító kegyetlen retorziót tekintélyes irodalom, kötetek sora mutatja be. A romániai magyarság – az Illyés Gyulának tulajdonított vallomás szellemében – „a tigris karmaiba esett énekes madár sikolyát” azonnal meghallotta.
A nacionalista kurzust állampolitika rangjára emelő román kommunista hatalom számára a magyar forradalom és szabadságharc vérbe fojtása kiváló ürügyet jelentett nemcsak a belső ellenzékkel való leszámolásra, hanem a hangsúlyozottan magyarellenes megtorlásokra is. A romániai magyarság 1956-ért számarányához viszonyítva nagyobb véráldozattal fizetett, mint az anyaország! Csak az akkori Magyar Autonóm Tartományban 1956 és 1965 között a Kolozsvári Katonai Törvényszék kihelyezett marosvásárhelyi tárgyalásain 826 személyt ítélt el, közülük 620 (75,1 százalék) magyar, 184 (22,5 százalék) román, 18 (2,1 százalék) német anyanyelvű volt! Rajtuk kívül még két zsidót, két cigányt is elítéltek. Az eltelt nyolc év kutatásai nyomán csak a Magyar Autonóm Tartományban elítéltek száma 900 fölé emelkedett. Hozzájuk kell számítanunk az ország különböző hadbíróságai által elítélt, a Magyar Autonóm Tartományban született magyar anyanyelvűeket is! E sorok írója kutatásai nyomán az egyetemes magyar kollektív emlékezetbe is beépült: a Budapesten kivégzett 225 forradalmár közül nyolc (3,5 százalék) erdélyi származású volt!
Megmozdul a román diákság
A temesvári, a bukaresti, jászvásári, brassói, Craiovai Egyetemi központok román anyanyelvű hallgatói magyar közvetítéssel, tolmácsolásban első kézből szereztek tudomást mindarról, ami Magyarországon, Budapesten történt.
A magyar forradalom eszméivel való teljes azonosulást mindennél ékesebben bizonyítja a temesvári műegyetemi hallgatók 1956. október 30-án 14 órakor a híres 115-ös teremben ismertetett tizenkét pontos követelése is. A diákjóléti követelések az egyetemi reform mellett megfogalmazták a szovjet csapatok kivonásának igényét, a személyi kultusz, a kötelező termény- és húsbeszolgáltatás, normarendszer felszámolását, az alkotmányban biztosított sajtószabadság szavatolását, az erőszakos kollektivizálás megszüntetését. Egy csoport műegyetemi hallgatót már a gyűlés után letartóztattak. Az Aurel Baghiu, Caius Muţiu, Teodor Stanca, Heinrich Drobny, Nagy László, Octavian Vulpe, Aurelian Păuna, Nicole Boldea és mások nevével fémjelzett diáktüntetés, Temesvár főterén a Craiováról hozott karhatalmistákkal 1956. október 30-án lezajlott nyílt összecsapás, majd a Securitate által 1956. október 30-ról 31-re virradó éjszaka levezényelt, mintegy 3000 egyetemi hallgató letartóztatása, a kisbecskereki szovjet laktanyába való szállítása – ahonnan a csapatok az előtte való napon indultak el Magyarországra, a magyar forradalom vérbe fojtására! –, az 1956. december közepén hozott és példát statuáló ítéletek sora – akárcsak a bukaresti, jászvásári, brassói egyetemi központok diákjainak, tanárainak (köztük olyan szellemi nagyságok, mint Ştefan Augustin Doinaş, Alexandru Ivasiuc, Paul Goma író) elítélése – önmagában is jelzi: 1956 a magyar–román, a magyar–szász–sváb kapcsolatok történetében kiemelkedő, a történetírás, a diplomácia, az államközi kapcsolatok sorában is kivételes, mindmáig fájdalmasan elhanyagolt, egyáltalán ki nem aknázott pillanata! Felfoghatatlan és érthetetlen: a magyar–román államközi, diplomáciai kapcsolatokban miért nem lehet építeni a román közvélemény, kollektív emlékezet által is elismert tényre, román gimnazisták, egyetemi hallgatók, tanárok, gazdálkodók azért járták meg a politikai börtönök poklát, mert azonosultak a magyar forradalom eszméivel? A román falvakban ma is hangsúlyozzák: a magyar forradalomnak köszönhetően törölték el a kötelező termény- és húsbeszolgáltatást! Tanulmányok, kötetek hiteles dokumentumai bizonyítják: az „Erdély elrablásának” rémképe a legfelsőbb román párt- és államvezetés diverziója, félrevezetése volt, egyetlen magyarországi programban, tervezetben sem követelték Erdély Magyarországhoz való csatolását! A temesvári diákszervezkedésről, diáktüntetésről könyvet publikáló Mihaela Sitaru – a magyar forradalom eszméinek ismeretében – Temesvárt „a szabadság oázisa”-ként aposztrofálta.
A kolozsvári egyetemisták szervezkednek
Így kap – úgymond – történelmi hátszelet mindaz, ami 1956 októberében, novemberében Kolozsváron a Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben, a Bolyai Tudomány­egyetemen, a Protestáns Teológián, az Agronómián történt! Amikor az egész világ a magyar forradalom győzelmének eufóriájában élt, Kolozsváron, Mátyás király szülőházában, a híres lovagteremben 1956. október 24-én este a kincses város magyar egyetemeinek, tagozatainak küldöttei (meghívták a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet diákjait is, de ők késve érkeztek!) – egy korábban meghirdetett program alapján – a nyugati hatalmak által követelt országos Diákszövetség létrehozásáról tárgyaltak, vitáztak. A budapesti százezres diáktüntetés, a műegyetemi hallgatók programjáról, a debreceni 16 pontos egyetemi memorandumról, a Magyar Rádiónál lezajlott véres harcokról érkezett hírek hatására a Mátyás király szülőházában tartott, a Budapestről néhány nappal korábban visszatért Balázs Imre VI. éves képzőművész-hallgató – a későbbi kiváló festőművész, grafikus, műkritikus (2012-ben Vácon hunyt el) –, a bolgár származású Tirnován Vid szobrászhallgató vezette diákgyűlés átalakult az egyetemi autonómiát, egyetemi reformot sürgető felejthetetlen hangulatú tüntetéssé.
Az öt pontból álló diákszövetségi program nemcsak az egyetemi autonómiát és reformot tűzte zászlajára, követelték, hogy a képzőművészeti főiskolai felvételin a tehetség legyen a meghatározó, módosítsák a tantárgyak rendszerét, a marxizmus ne legyen kötelező, az ösztöndíjakat az elért tanulmányi eredmények és ne az Ifjúmunkás Szövetségben vagy a kommunista pártban betöltött különböző tisztségek alapján határozzák meg. A kolozsvári magyar egyetemi hallgatók először tiltakoztak a kollégiumokban, a diákmenzán uralkodó borzalmas, középkori állapotok ellen. Mátyás király szülőházát 1956. október 24-én este belügyis alakulatok vették körül, a környező utcákon veszteglő teherautókon állig felfegyverzett karhatalmisták ültek. Csíky Boldizsár zeneszerző részt vett a lovagteremben tartott diákgyűlésen. Vallomása szerint civilbe öltözött szekus tisztek fényképezték a résztvevőket, később csak azokat nem vallatták, akik az oszlopok fedésében ültek. A Bolyai Tudományegyetem perének harmadik csoportjában hat év börtönbüntetésre ítélt Páll Lajos festőművész visszaemlékezése szerint, amikor kijöttek az épületből, a francia himnuszt, a Marseillaise-t énekelték, a kollégiumban egész éjszaka a Magyarországon lezajlott forradalmi eseményekről vitáztak.*
A tizenegy év börtönbüntetésre ítélt Fülöp G. Dénes református lelkész – a marosvásárhelyi Vártemplom posztumusz Magyar Örökség díjjal kitüntetett lelkésze –, a kolozsvári protestáns teológusok küldöttségének tagja élete meghatározó pillanataként értékelte a Mátyás király szülőházában megtartott diákszövetségi alakuló ülést. Elkövette azt a később végzetesnek bizonyult hibát, hogy részletes jegyzeteket készített a lovagteremben elhangzottakról. Balázs Imrét, Tirnován Videt és a nagybányai születésű Walter Frigyest – róla teljes mértékben megfeledkeznek a visszaemlékezések, tanulmányok! – 1956. október 25-én reggel a Képzőművészeti Főiskola Kollégiumában letartóztatták. A magyar forradalom kitörése ürügyén végrehajtott első letartóztatásokra nem Budapesten, Debrecenben vagy Szegeden került sor, hanem Kolozsváron! Balázs Imrét és Tirnován Videt a Kolozsvári Katonai Törvényszék gyorsított eljárásban az 1956. december 13-án hozott 1956/344-es számú ítéletével nyilvános izgatás, lázítás vádjával hét év börtönbüntetésre ítélték, Walter Frigyest pedig felmentették. A fellebbviteli katonai bíróság 1957. február 11-én kelt módosító határozatával a börtönbüntetést mindkettőjük esetében öt évre mérsékelte. Balázs Imre és Tirnován Vid a szamosújvári börtönben raboskodott, előbbi 1959. december 4-én, utóbbi 1959. december 10-én szabadult. A perirat, a CNSAS-nál található korabeli dokumentumok arról tanúskodnak, hogy a Képzőművészeti Főiskola akkori román rektora a gyűlés előtt megfenyegette a diákokat, majd személyesen kérte a szekus különítmények segítségét. A per teljes történetét, kihatásait, gazdag irodalmát 1956 erdélyi mártírjai című sorozatom egyik következő kötetében tárom az olvasó és a történészszakma elé.
(folytatjuk)
* A gyűlésen elhangzottakról lásd még: P. Sebők Anna: Kolozsvári perek. A Hamvas Intézet kiadása, Budapest
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Romániában nem volt forradalom, de leverték (2016, az ötvenhatos magyar forradalom emlékéve)
A Háromszék már az idei esztendő első lapszámaitól kezdve folytatni kívánja dokumentumsorozatát az erdélyi, romániai ’56-ról, így tisztelegve mindazok előtt, akik teljes mértékben azonosultak a magyar forradalom eszméivel, először „hallották meg a tigris karmaiba esett énekesmadár sikolyát”, rendszerellenes szervezkedések, szervezkedési kísérletek egész sorát kezdeményezték, tiltakoztak a román kommunista diktatúra jogtiprásai és a kisebbségi elnyomás ellen.
A romániai ’56-os szervezetek, szervezkedési kísérletek nem csak a magyarországi forradalom és szabadságharc recepciójaként formálódtak, Stefano Bottoni összegzése szerint „önálló történelmi relevanciával bírnak.” A Bolyai Tudományegyetemen ötvenhatos tevékenységéért hét év börtönbüntetéssel sújtott Dávid Gyula irodalomtörténész főszerkesztésében 2006-ban megjelent 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956–1965 című kötet (a Polis Könyvkiadó és az Erdélyi Múzeum Egyesület gondozásában) több mint ezernégyszáz politikai elítélt legfontosabb adatait tartalmazza. A periratok további tanulmányozása nyomán az életrajzi adattár folyamatosan gyarapszik, hamarosan szükségessé válik a bővített kiadás megjelentetése. Az 1956-os magyar forradalom és nemzeti szabadságharc – az első győztes antikommunista forradalom (bár a győzelem csak tizenkét napig tartott) világtörténelmi nóvum! – erdélyi, romániai visszhangja sokkal átfogóbb volt, szélesebb társadalmi csoportokat érintett, mint ahogy az a kollektív emlékezetben él! Abban egyetértek a kiváló történésszel, Stefano Bottonival, hogy 1956-ban Erdélyben a forradalom elmaradt, de abban nem, hogy nem volt „romániai ’56”, és nem volt „erdélyi magyar ’56”! (Papp Zsolt Attila: 1956 Erdélyben: a forradalom elmaradt, de a megtorlás nem)  Abban is – bizonyára – egyetértünk, hogy a romániai, erdélyi ’56 sajátos volt, számos régióban a magyar forradalom és nemzeti szabadságharc leverése után, a brutális retorzió közepette indult, éveken át tartott, tömegeket mozgatott meg, papírra rögzítették programjukat.  Romániában valóban nem volt a magyarországihoz hasonló, tömegeket megmozgató, országos szintű politikai programokat megfogalmazó belső ellenzéki szembenállás, forradalmi fegyveres harc, a tankok sem dübörögtek a nagyvárosok utcáin, de voltak olyan szervezkedések, tervezetek, amelyek nemcsak a létező szocializmust akarták megreformálni, hanem annak radikális megdöntését tűzték ki célként.  Az idei esztendő kiváló lehetőséget biztosít, hogy tovább folytassuk a fontosabb szervezkedések, koncepciós perek bemutatását. A magyar forradalom leverése ürügyet jelentett a nemzeti kommunizmus útjára lépett román hatalom számára: a példátlan retorzió nemcsak a román belső ellenzéket próbálta likvidálni, hanem a magyarság, de a német anyanyelvűek, zsidók, szerbek szinte minden társadalmi rétegét súlyosan érintette, puszta létében fenyegette. Elegendő az 1959. évi brassói, később kiváló irodalmi alkotások egész sorát eredményező íróperre – „a társadalmi rend elleni szervezkedés” vádjával Andreas Birknert és Wolf von Aichelburgot huszonöt, Georg Schelget húsz, Hans Bergelt tizenöt, Harald Siegmundot tíz év kényszermunkára ítélték, a vád egyik tanúja, Eginald Schlattner, akit később szintén elítéltek feljelentés elmulasztásáért, két önéletrajzi regényben is beszámolt ügynökmúltjáról! – vagy az 1954-ben kezdődött, a romániai zsidóság nemzetközi hírnevű személyiségei ellen indított tömeges „cionista” perekre utalnom. Cionizmus ürügyén 5020, a német nemzeti szocializmussal való kapcsolatért 4645, a szerb nacionalizmussal és Titóval való szimpatizálásért 1644 személyt tartottak nyilván: megfigyelték és követték őket. Sajnos sem az államközi, sem a diplomáciai kapcsolatokban nem kamatoztatják: 1956 a román–magyar együttélés kiemelkedő időszaka! Bukarestben már a magyar forradalom első napjaiban röpcédulák jelentek meg, a diákok egy csoportja 1956. november 4-ére utcai tüntetést kezdeményezett, de a Securitate beépült a szervezők csoportjába és a kezdeményezőket – köztük Paul Goma, Alexandru Ivasiuc, Ştefan Augustin Doinaş később ismertté vált írókat –, valamint az Egyetem téren gyülekezőket 1956. november 5-én letartóztatták és elítélték. A karhatalom és a tüntető diákok közötti egyetlen nyílt összecsapásra Temesvár központjában került sor. Az Aurel Baghiu, Caius Muţiu, Teodor Stanca, Nagy László, Heinrich Drobny vezette temesvári, román többségű műegyetemi hallgatók az 1956. október 30-án tartott nagygyűlésen követeléseiket tizenkét pontban fogalmazták meg. A pontok majdnem azonosak voltak a szegedi, budapesti egyetemisták által megfogalmazottakkal. Követelték: a szovjet csapatok azonnali kivonását Romániából, gazdasági kapcsolatokat minden országgal, beleértve a kapitalista országokat is, hozzák nyilvánosságra a Románia által aláírt gazdasági szerződéseket, Sztálin személyi kultuszának felszámolását, mivel Romániában csak mímelték a személyi kultusz eltörlését. Továbbá: az orosz nyelv kiiktatását a felsőfokú oktatás kötelező tantárgyainak sorából, a marxizmusórák számának csökkentését, a parasztokat sújtó kötelező termény- és húsbeszolgáltatás eltörlését, a munkásosztályt megnyomorító normák eltörlését, a munkások fizetésének emelését, a fizetési adók eltörlését, egyetemi autonómiát. Elítélték a szovjet csapatok magyarországi katonai intervencióját. (Romániában sajátos kommunista nemzetépítés zajlott. 1954 és 1956 között felszámolták a román gazdaságra meghatározó befolyást gyakoroló szovjet-román vegyes vállatokat, a szovromokat, a szuverenitás visszanyerése érdekében 1955 nyarán Emil Bodnăraş hadügyminiszter azzal a váratlan kéréssel fordult Hruscsov szovjet pártfőtitkárhoz: engedélyezze a szovjet csapatok kivonását Romániából!)  A securitate alakulatai 1956. október 30-án a műegyetemi nagygyűlés után körülvették és elszigetelték a temesvári Műegyetem épületét. Megkezdődtek a tömeges letartóztatások. Mintegy 2500 egyetemistát tartóztattak le, teherautókra kényszerítették, majd a magyarországi szovjet katonai intervenció miatt üressé vált kisbecskereki szovjet laktanyába szállították. Azok az egyetemi hallgatók, akiket nem tartóztattak le, másnap, 1956. október 31-én Temesvár központjában tüntetést szerveztek. A letartóztatottak szabadon bocsátását követelték. Nyílt összecsapásra került sor a diákok és karhatalmisták között. Gyorsított eljárással, a Büntető Törvénykönyv 327. szakasza előírásai alapján – nyilvános izgatás vádjával – 29 egyetemi hallgatót és két tanársegédet állítottak hadbíróság elé, három hónaptól nyolc évig tartó börtönbüntetéssel sújtották őket. Az eddigi kutatások eredményei szerint összesen nyolcvanegy román anyanyelvű egyetemi hallgatót, gimnazistát, értelmiségit ítéltek el a magyar forradalom eszméivel való azonosulásáért! Teodor Stanca, a temesvári műegyetemi hallgatók tüntetésének egyik főszervezője 2008-ban Csíkszeredában Sólyom László akkori magyar államelnöktől vehette át a Magyar Köztársaság Arany Érdemkereszt kitüntetést. A román falvakban ma is úgy emlegetik: a magyar forradalomnak köszönhetően szűnt meg a kötelező termény- és húsbeszolgáltatás!
(folytatjuk) 
Tófalvi Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)