Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Iván József
1 tétel
2016. november 18.
A kommunizmus szentjobbi áldozatai
„Ismerjük a múltadat és a jövődre is gondunk lesz, ha nem vigyázol.” A párttitkárokat, a rendszer sötétlelkű janicsárjait egyetlen cél vezérelte: a megfélemlítés, bármilyen eszközzel. A visszaemlékezéseken és leírt forrásokon alapuló összeállításunkat tisztelgésnek szánjuk Szentjobb kommunista időkbeli áldozatainak, egyúttal bátorságot kívánva a ma élőknek, sorsuk alakításához.
„Csak egy kis munka” (1945)
„Malenykaja rabota”, azaz: „csak egy kis munka”. Ezzel a hazugsággal hurcolták el a szovjet katonák a szentjobbi svábokat is. Alexandr Szolzsenyicin szavai kivánkoznak ide: „Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana.” Kálmándi Papp László, a későbbi szentjobbi „tanító bácsi”, Nagykároly és környéke sváb lakosságának elhurcolását írja le a Svábok a paradicsomban című kötetében. Ő maga is, ifjú gimnazistaként, azzal biztatta aggódó szüleit: három hét nem a világ. A beígért három hetes kényszermunka aztán évekre elhúzódott, nem véletlenül jegyzi meg a mű egyik szereplője az első, indulás előtti fogolyszámlálás alkalmával: „Te, ezek nem tudnak számolni!” Szentjobbról 33 német és egy magyar nevű lakost hajtott el 1945. január 5-én a Vörös Hadsereg. László Sándor és Erdélyi Etelka 2004-ben megjelent kismonográfiája szerint a legtöbben majdnem öt évet töltöttek a messzi idegenben. Kilencen azonban nem élték túl az embertelen körülményeket. A település minden évben, Szent István ünnepén emlékezik az elhurcoltakra, akiknek emlékezetét egy 2002. augusztus 20-án felavatott Sváb utcai feszület őrzi, neveik felsorolásával.
Ellenállási mozgalmak (1949)
A legkevesebb adatunk arról a mintegy 15 szentjobbi személyről van, akiket államellenes tevékenység vádjával börtönöztek be. Egyik bajtársuktól, a nagyváradi Kelemen Bélától tudjuk, hogy vele együtt, az Aradról indult, majd Váradon a Körös-völgyi ezredes néven ismert ellenállási mozgalomba szervezték be őket 1949-ben. Utóbbinak a szentjobbi Iván József Nagyváradon élő nagybátyja volt a vezetője, akinek gépgyárát államosították. Céljuk a hatalommal szembeni ellenállás volt, akár fegyveres harc által is. Szentjobbon a Szitkók: József, Gera (Gergely) és László voltak a fő kezdeményezők. Ők szervezték be a környékbeli poklostelkieket is. Mellettük további hat nevet sikerült eddig összegyűjtenünk: Dzsindzsa József, Dzsindzsa László, Nagy Gábor, Ludvig Emil, Matiz Károly, Iván József. A csoportokat rövid időn belül, 1950-ben felszámolták. A szentjobbi sejt tagjait egy érolaszi ház padlásáról vezették el, miután fegyveres ellenállást tanúsítottak. 1951-ben 15 évi börtönbüntetésre ítélték őket. A váradiak közül Kelement államellenes szervezkedés vádjával 20 évre ítélték. Három társukat halálra ítélték és ki is végezték. A szentjobbi Iván Józsefet végig Szamosújváron tartották. Ő is 64-ben, az országos amnesztiával szabadult, de a fogságban annyira legyengült a szervezete, hogy egy évvel később meghalt. Kelemen először Felsőbányára került, ahol bányában dolgoztatták, majd onnan 1951-ben a Duna-deltába vitték. Ott találkozott egyik volt szentjobbi bajtársával, Szitkó Józseffel, aki nem sokkal később tüdőgyulladásban elhunyt. Kelemen visszaemlékezésből az is kiderül, hogy az első 56-tal összefüggésbe hozott elítéltek 60-61-ben jelentek meg a Duna-deltában.
Szintén 1949-ben, a székely származású Takács János szentjobbi plébánost hittanóráról hurcolták el a hatóságok. A felháborodott hívek a Sváb utcán feltartóztatták a szekeret és a papot kimenekítették. Az esetet Csilik József is közli 2011-ben megjelent monográfiájában. A bosszúhadjárat során három asszonyt letartóztattak és két-két éves, Jilavan letöltendő börtönbüntetésre ítélték őket. A 19 éves Musák László volt az, aki megragadta a papot szállító fogat gyeplőjét. Már másnap éjjel, a tisztelendővel együtt őt is Margittára vitték. A fiatalembert félholtra verték, hamarosan belehalt a sérüléseibe. A papot pedig koholt vádak alapján börtönbüntetésre ítélték.
Kitelepítés (1952)
Csilik Erzsébet kötetbe foglalta családja kálváriáját (Az Isonzótól a Duna-csatornáig. Magánkiadás, Budapest, 2013), így a legtöbb adattal a Kis család hat tagjának 1952-ben történt kitelepítéséről rendelkezünk. Az elfelejtett váradi költő, Katona Mihály Szacsvayról írt megállapítását parafrazálva: egy tollvonásnyi sem volt a bűnük. A család katonai szolgálatát végző tagja (a könyv írójának testvérbátyja) több társával együtt átszökött Jugoszláviába. A kollektív bűnösségben gondolkodó hatalom a család többi tagján állt bosszút: mindannyiukat felpakolták és a baragani Fetestre szállították. A könyv szerzője 6 évesen élte meg mindezt, testvéreivel, szüleivel és 77 éves nagymamájával egyetemben. Egy 800 viskóból kialakított telepre kerültek, ahol első lakhelyük egy sással fedett kis földkunyhó volt, amelyben az előző lakók korábban disznókat tartottak. A család ebben, a kitelepítettek számára kialakított rabfaluban vészelte át a következő éveket. Isteni kegyelem, hogy a szörnyű körülmények ellenére mindannyian életben maradtak. Három évvel később, 1955 őszén térhettek haza, de az osztályellenség bélyege mindvégig, a rendszerváltás bekövetkeztéig rajtuk maradt. Még három évtizeddel később, 1987-ben is megfigyelés alatt tartották őket. Jellemző a helyi párttitkár magatartása, aki e szavakkal igyekezett megfélemlíteni az akkor 15 éves Csilik Erzsébetet: „ismerjük a múltadat és a jövődre is gondunk lesz, ha nem vigyázol.”
A szentjobbi református egyház parkjában 2016. október 23-án felavatott emlékjel a kommunizmus összes szentjobbi és nem szentjobbi áldozatára emlékeztet, méltó kegyeleti helyszínt biztosítva mindazoknak, akik tisztelegni kívánnak a diktatúra által derékba tört életek előtt. Végül hadd álljon itt Csilik Erzsébet Baragani dal című verse, mely betekintést enged a nagy román pusztaságba internáltak mindennapjaiba.
Fábián Tibor
Csilik Erzsébet: Baragani dal
Nem volt kutunk sem vizünk, Szomjaztunk és éheztünk, Nem volt kapunk kerítésünk, De már nem volt mitől félnünk. Nagyon vigyáztak most ránk Milicisták, katonák. Traktor húzott barázdákat, Így jelölték az utcákat. Itt egyforma gazdag volt Paraszt, tanár és doktor. A nagy Sztálin tanácsára Csajkás rendszert a világra! Hoztak levest hordókba, Nem volt benne csak uborka, Az is igen savanyú, Még a kutyának sem jó. Meg is lett az eredménye: Mindenkinek hasmenése, Tífusz, vérhas, kolera, Szaporodott Buliga. Nem volt orvos, nem volt pap, A menet csendben haladt Ki a birkalegelőre, Könnycsepp hullott a gödörbe. Sűrűn haltak öregek, Fiatalok s gyerekek; A buligai temetőbe’, Sírok számokkal jelölve, Már nem tudni kit takar, Itt ér véget ez a dal.
erdon.ro
„Ismerjük a múltadat és a jövődre is gondunk lesz, ha nem vigyázol.” A párttitkárokat, a rendszer sötétlelkű janicsárjait egyetlen cél vezérelte: a megfélemlítés, bármilyen eszközzel. A visszaemlékezéseken és leírt forrásokon alapuló összeállításunkat tisztelgésnek szánjuk Szentjobb kommunista időkbeli áldozatainak, egyúttal bátorságot kívánva a ma élőknek, sorsuk alakításához.
„Csak egy kis munka” (1945)
„Malenykaja rabota”, azaz: „csak egy kis munka”. Ezzel a hazugsággal hurcolták el a szovjet katonák a szentjobbi svábokat is. Alexandr Szolzsenyicin szavai kivánkoznak ide: „Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana.” Kálmándi Papp László, a későbbi szentjobbi „tanító bácsi”, Nagykároly és környéke sváb lakosságának elhurcolását írja le a Svábok a paradicsomban című kötetében. Ő maga is, ifjú gimnazistaként, azzal biztatta aggódó szüleit: három hét nem a világ. A beígért három hetes kényszermunka aztán évekre elhúzódott, nem véletlenül jegyzi meg a mű egyik szereplője az első, indulás előtti fogolyszámlálás alkalmával: „Te, ezek nem tudnak számolni!” Szentjobbról 33 német és egy magyar nevű lakost hajtott el 1945. január 5-én a Vörös Hadsereg. László Sándor és Erdélyi Etelka 2004-ben megjelent kismonográfiája szerint a legtöbben majdnem öt évet töltöttek a messzi idegenben. Kilencen azonban nem élték túl az embertelen körülményeket. A település minden évben, Szent István ünnepén emlékezik az elhurcoltakra, akiknek emlékezetét egy 2002. augusztus 20-án felavatott Sváb utcai feszület őrzi, neveik felsorolásával.
Ellenállási mozgalmak (1949)
A legkevesebb adatunk arról a mintegy 15 szentjobbi személyről van, akiket államellenes tevékenység vádjával börtönöztek be. Egyik bajtársuktól, a nagyváradi Kelemen Bélától tudjuk, hogy vele együtt, az Aradról indult, majd Váradon a Körös-völgyi ezredes néven ismert ellenállási mozgalomba szervezték be őket 1949-ben. Utóbbinak a szentjobbi Iván József Nagyváradon élő nagybátyja volt a vezetője, akinek gépgyárát államosították. Céljuk a hatalommal szembeni ellenállás volt, akár fegyveres harc által is. Szentjobbon a Szitkók: József, Gera (Gergely) és László voltak a fő kezdeményezők. Ők szervezték be a környékbeli poklostelkieket is. Mellettük további hat nevet sikerült eddig összegyűjtenünk: Dzsindzsa József, Dzsindzsa László, Nagy Gábor, Ludvig Emil, Matiz Károly, Iván József. A csoportokat rövid időn belül, 1950-ben felszámolták. A szentjobbi sejt tagjait egy érolaszi ház padlásáról vezették el, miután fegyveres ellenállást tanúsítottak. 1951-ben 15 évi börtönbüntetésre ítélték őket. A váradiak közül Kelement államellenes szervezkedés vádjával 20 évre ítélték. Három társukat halálra ítélték és ki is végezték. A szentjobbi Iván Józsefet végig Szamosújváron tartották. Ő is 64-ben, az országos amnesztiával szabadult, de a fogságban annyira legyengült a szervezete, hogy egy évvel később meghalt. Kelemen először Felsőbányára került, ahol bányában dolgoztatták, majd onnan 1951-ben a Duna-deltába vitték. Ott találkozott egyik volt szentjobbi bajtársával, Szitkó Józseffel, aki nem sokkal később tüdőgyulladásban elhunyt. Kelemen visszaemlékezésből az is kiderül, hogy az első 56-tal összefüggésbe hozott elítéltek 60-61-ben jelentek meg a Duna-deltában.
Szintén 1949-ben, a székely származású Takács János szentjobbi plébánost hittanóráról hurcolták el a hatóságok. A felháborodott hívek a Sváb utcán feltartóztatták a szekeret és a papot kimenekítették. Az esetet Csilik József is közli 2011-ben megjelent monográfiájában. A bosszúhadjárat során három asszonyt letartóztattak és két-két éves, Jilavan letöltendő börtönbüntetésre ítélték őket. A 19 éves Musák László volt az, aki megragadta a papot szállító fogat gyeplőjét. Már másnap éjjel, a tisztelendővel együtt őt is Margittára vitték. A fiatalembert félholtra verték, hamarosan belehalt a sérüléseibe. A papot pedig koholt vádak alapján börtönbüntetésre ítélték.
Kitelepítés (1952)
Csilik Erzsébet kötetbe foglalta családja kálváriáját (Az Isonzótól a Duna-csatornáig. Magánkiadás, Budapest, 2013), így a legtöbb adattal a Kis család hat tagjának 1952-ben történt kitelepítéséről rendelkezünk. Az elfelejtett váradi költő, Katona Mihály Szacsvayról írt megállapítását parafrazálva: egy tollvonásnyi sem volt a bűnük. A család katonai szolgálatát végző tagja (a könyv írójának testvérbátyja) több társával együtt átszökött Jugoszláviába. A kollektív bűnösségben gondolkodó hatalom a család többi tagján állt bosszút: mindannyiukat felpakolták és a baragani Fetestre szállították. A könyv szerzője 6 évesen élte meg mindezt, testvéreivel, szüleivel és 77 éves nagymamájával egyetemben. Egy 800 viskóból kialakított telepre kerültek, ahol első lakhelyük egy sással fedett kis földkunyhó volt, amelyben az előző lakók korábban disznókat tartottak. A család ebben, a kitelepítettek számára kialakított rabfaluban vészelte át a következő éveket. Isteni kegyelem, hogy a szörnyű körülmények ellenére mindannyian életben maradtak. Három évvel később, 1955 őszén térhettek haza, de az osztályellenség bélyege mindvégig, a rendszerváltás bekövetkeztéig rajtuk maradt. Még három évtizeddel később, 1987-ben is megfigyelés alatt tartották őket. Jellemző a helyi párttitkár magatartása, aki e szavakkal igyekezett megfélemlíteni az akkor 15 éves Csilik Erzsébetet: „ismerjük a múltadat és a jövődre is gondunk lesz, ha nem vigyázol.”
A szentjobbi református egyház parkjában 2016. október 23-án felavatott emlékjel a kommunizmus összes szentjobbi és nem szentjobbi áldozatára emlékeztet, méltó kegyeleti helyszínt biztosítva mindazoknak, akik tisztelegni kívánnak a diktatúra által derékba tört életek előtt. Végül hadd álljon itt Csilik Erzsébet Baragani dal című verse, mely betekintést enged a nagy román pusztaságba internáltak mindennapjaiba.
Fábián Tibor
Csilik Erzsébet: Baragani dal
Nem volt kutunk sem vizünk, Szomjaztunk és éheztünk, Nem volt kapunk kerítésünk, De már nem volt mitől félnünk. Nagyon vigyáztak most ránk Milicisták, katonák. Traktor húzott barázdákat, Így jelölték az utcákat. Itt egyforma gazdag volt Paraszt, tanár és doktor. A nagy Sztálin tanácsára Csajkás rendszert a világra! Hoztak levest hordókba, Nem volt benne csak uborka, Az is igen savanyú, Még a kutyának sem jó. Meg is lett az eredménye: Mindenkinek hasmenése, Tífusz, vérhas, kolera, Szaporodott Buliga. Nem volt orvos, nem volt pap, A menet csendben haladt Ki a birkalegelőre, Könnycsepp hullott a gödörbe. Sűrűn haltak öregek, Fiatalok s gyerekek; A buligai temetőbe’, Sírok számokkal jelölve, Már nem tudni kit takar, Itt ér véget ez a dal.
erdon.ro