Az irredentizmus mámora (Kicsi magyar világ Homoródalmáson)
Lapunk elkövetkező hétvégi számaiban a kiváló erdélyi író tizenegy esz­tendővel ezelőtt bekövetkezett halálával félbeszakadt, így kéziratban marad utolsó könyvéből közlünk részleteket a Székelyföld folyóirat nemrégiben megjelent publikációja nyomán. A szépirodalmi igényű emlékirat – mely a tízéves fiú szemével idézi a történelmi eseményeket – címét az író, felcímét a napilapolvasó könnyebb eligazodásáért mi adtuk.
Az irredentizmus mámora (Kicsi magyar világ Homoródalmáson)
A szülőföld kaszálóhatárának egyik pontján egy augusztus végi napon egyesegyedül voltam, „meddig a szememmel láttam”, kaszálónk tájkörében. Végeztünk ott is szénacsinálással, a pénteki napra már a hétvége következett, s úgy volt, hogy másnap apám ismét fordul otthonról a tehénszekerünkkel vissza Hosszúmezőre, s egy újabb szekér szénával költözünk végleg a Hegyről „bé a Ligaton”, a veszélyes meredeken lejtős úton, ahol helyeként tartani kellett a tengelyvéget egyik vagy másik oldalon, hogy ne dőljön fel a szénásszekér, habár nagy dőlés abból sem lehetett volna, mert az utat olyan mély mederré járták hosszú időn át a szekerek, hogy legtöbb helyen embermagas martjai voltak. A hétvégék a kaszálókon is általában némi „szussza­nót” jelentettek a hétköznapok látástól vakulásig tartozó fáradozásai után, mert vasárnapra a sok nép „hazavonult” vasárnapozni – tisztálkodni, férfirenden borotválkozni, templomba menni, kocsmában koccintani, fehérneműt váltani stb. –, hétfőn korán pedig vissza, az „odahátra maradtakhoz”, akik vasárnap nemigen kaszáltak, de a szénák „kerek rendjét” szárasztották s takarták buglyába. Most, az augusztus végi Hosszúmezőn nagyjából az egész szénakaszáló időszak a végét járta, ott is már buglyákban állt a széna a lekaszált mezőkön, s így én is már csak a másnapra várva „őriztem” a holminkat egyszál magamban, alig jó tíz nap híján kerek tízesztendős gyermekfejjel... Valami összeszedni való vékony rend még maradt volt dologként az egyik hosszan-keskeny kaszálópántlikánk végén, ahol a sima erdei út két keréknyomos vonala átszelte a tagunkat, mintha egy határvonallal átszakítottak volna egy darabocskát a mienkből az „Istókék” jóval nagyobb területéhez, s én éppen ott „jártam” a gereblyémmel, estefelé a langyos melegidőben, amikor egy idősebb bácsi mendegélt „felazon” egy tarisznyával s szerszámmal a vállán. Megpillantva engem, mindjárt szólt is hozzám, anélkül, hogy megállt volna: „Hát te mit csinálsz itt egyedül? Otthon akkora öröm van a faluban, hogy viszi el a helyet!” Már szájamon volt a kérdés, hogy mitől a nagy öröm, de arra jött a magyarázat is: „magyarok lettünk, fiam! Eridj te es hamar hazafelé!” Az a szó, hogy „magyarok lettünk” úgy ért ott engemet, hogy valósággal „megütött”, s kis híján elsírtam magam. Ahhoz hasonló örömet soha addig nem éreztem. Tudtam egyből, mitől „lettünk magyarok”, mert egész nyáron abban a nagy várakozásban töltöttük a napokat-heteket, hogy nemsokára „visszaadnak minket, Erdélyt” Magyarországnak. A „felvidéki magyarság visszatérése” óta bennünk is felfokozott reménységgel és várakozással „visszhangzott” az a vágyteli „követelés”, hogy „Mindent vissza!”, s éppen most a hátunk mögött hagyott nyár a kaszálókra is lengette a híreket Besszarábia orosz visszafoglalásáról éppúgy, mint az Erdélyre vonatkozó román–magyar tárgyalásokról. A hírmondó bácsi közben már tovahaladt az úton, több szót nem mondott semmi a „világváltozásról”, de nekem annyi is elég volt ahhoz, hogy még a helyet, Hosszúmezőt is más színben lássam mindjárt, mintha egyszerre valami örömfény ömlött volna szét mindenfelé az alkonyi napsugárban. Azzal együtt „elkapott” nyomban a lázas izgalom is, hogy akármennyire sietek hazafelé – a villát-gereblyét pillanatok alatt elraktam, s szinte futva indultam lefelé az úton –, minden lépéssel „lemaradok” az otthoni „boldogságról”, s kivált, ha magam előtt néztem, hogy milyen végtelenül hosszú az út Hosszúmezőtől a falu legalsó szélén lévő házunkig – alá a völgybe, ki Merkére, el a tetőről a faluig, s végig a falu hosszán, még ha rövidítve is a dimbes-dombos Falumezején át –, akkor már-már bénaságot éreztem a lábaimban, hogy „soha nem érek hazáig!”... Merke útján – erről is, túl is, ki a hágón, s alá a lejtőn – most külön jó volt érezni, hogy az útkanyarokat végig „egyenesítő” gyalogösvények milyen jól „segítik” a haladást, belsőleg pedig az volt a „jó hátszél”, hogy teljes gyermeki valómmal úgy éreztem: ettől a naptól kezdve boldogság lesz az egész életünk, mert vége a gyűlöletes „román világnak”... Szinte hihetetlen volt arra gondolni, hogy az új esztendőt az iskolában már magyarul kezdjük, nem kell folyton énekelni a „Tatăl nostru”-t, a román Miatyánkot, s a királyéltető román himnuszt, amit olyan hosszan fújtunk mereven kitartott jobb kézzel „Trăiască regele in pace şi onor!”, hogy olykor a ballal támasztottuk a hónaljunknál tisztelgő kart, amiért számíthattunk egy-egy leckéztető pálcaütésre, de ami legtöbbször a „mi himnuszunkat” juttatta eszembe, az abban lévő kart: „Isten, áldd meg a magyart / Jó kedvvel, bőséggel, / Nyújts feléje védő kart, / Ha küzd ellenséggel...” Milyen „más világ” lesz most az iskolában is, ha a mi himnuszunkat énekelhetjük, s ahol vége lesz annak, hogy osztálytársammal, Fülöp Évával, tanítónk leányával ketten mint „román gyermekpár”, piros-sárga-kék szalagos „oláh népviseletben” szerepeljünk a falu színe előtt szavalásainkkal, ahogy tavasszal kellett a legnagyobb román ünnepen, „zecse máj”-kor, május 10-én, mert Tódor papék által románnak térített családok gyermekei között nem találtak román versmondásra alkalmasakat, de ingyen „nemzeti ruhát” azok a gyermektársaink kaptak, és így vehettem kölcsön én is a szavalásomhoz Jáné-patakáról az Isztojka Lajiét, akivel „talált a növésünk”... Egyedül kutyagoltam a hosszú úton hazafelé, úgy, hogy szinte fájt, amint elképzeltem a házunkat, a szomszédságot, hogy ott Sanyi, a szüleim s mindenki mekkora boldogságban lehet „nálam nélkül”, közben azonban én egymagamban is úgy „örvendeztem hazafelé”, hogy szívemben s fejemben egészen átforgott a „nagy változás”, mintha valóságosan gyalogoltam volna a hosszú utammal egyik „világból” a másikba.
A faluba érve, Falumezeje felmagasodó útján – akkor már lámpafényeket gyújtó esteledés volt – kitértem a sűrű házak felszegi s középszegi fő útjáról alszeg felé, de még úgy is feltűnt, hogy a nagy örömnek semmi „hangját” nem hallottam, még inkább mintha nagyobb csend lett volna a szokottnál, valami hallgató „elülés”, mint a tyúkoké ilyentájt a tyúkpajtába. A Homoród hídján át a zsákutcánk fejéhez érve sem láttam az ablakok fényén „túl” más „életjelt”, nálunk pedig az alig háromkapus kis utcánk fenekén még sötét is volt, ami akkor már szinte úgy hatott, mintha a falu, a családunk, a szomszédság mind „elfutott volna” valahova azzal a hihetetlen örömhírrel, hogy „magyarok lettünk”... Benyitva a sűrű sötétbe, végül is ott találtam „házőrzőként” papót, akitől éppen sok „újságot” nem remélhettem, de a legfontosabbat még az ő némasága is tudta „mondani”, mert házunk néma beszédének jeleivel jámbor papónk lelkes buzgósággal mutogatta, hogy „a románok mennek”, „a magyarok jönnek”, a többiek a háztól pedig Daradicséknál vannak. Mindez a „hírmondás” itt úgy „hangzott el”, hogy papónk előbb két kézzel a román katonasapka elöl-hátul csúcsos formáját mutatta a fején – jobbjának feltartott tenyerét homlokához emelve, bal tenyerét meg szembe vele hátul a fejebúbjánál – s egy intéssel mindjárt egy elmenő legyintést tett, aztán külön a baljával (balog lévén) mutatta a homloka fölött a magyar katonasapka elöl-hegyesedését, amit egy jövő-mozdulattal toldott meg, apámékról pedig (akik nyilván ugyanezzel az egyensapkás mutogatással avatták be őt a nagy örömbe) a legpontosabban közölte, hogy Daradicséknál vannak, miután csupros formán tartott bal kezét egy „ivó”-gesztussal a szájához vitte (a Malom-utca elején, a malomárok „vize” mellett lakó Daradics keresztapáméknak a papónk keresztelése szerint ez volt a „nevük”)... Ennek a jó tájolásnak a nyomán már félig futva fordultam vissza a zsákutcánk fenekéről, s tértem be a „célbaérés” megkönnyebbülésével a Farkas Domokos molnárék malomárka által „kanyarított” keskeny utcába, ahol keresztapámék második háza már a falu vége volt az utca mentén majdnem a malomig nyíló kerttel. „Daradicséknitt”, amikor végre benyitottam az ajtón, egyből belecseppentem abba a bódult-mámoros hangulatba, amit Hosszúmezőtől hazáig a hosszú úton magam elé képzeltem. Tele volt a ház felnőttel-gyermekkel, zsivajogtak, mondtak, kacagtak, pálinkáztak, virított az arcokon s csillogott a szemekben az „álom rég várt beteljesülése”, amiről lassan én is mind többet tudtam meg azon a két szón túl, hogy „magyarok lettünk”. Rádió alig volt akkor a faluban, de egy éppen Farkaséknál volt a malomban, apámék is előzőleg ott hallgatták a „bécsi döntés” torokszorító híreit, az „új erdélyi határvonalat”, néhányan a szomszédságból még mindig ott ültek a molnárék rádiója mellett, s később én, az „elkésett” sem nyughattam, míg átszaladva oda valamit nem hallhattam a „saját fülemmel” Budapestről, a „fővárosunkból”, és amikor később éjjel – amikor már énekszóra is fordult a „határtalan” kedv – „oszlottunk hazafelé”, a fejemet is alig bírtam már a Hosszúmezőtől tartó „nagy út” végén, úgy tele volt az úti fáradtság s az örömteli izgalmak „súlyán” felül mindenféle névvel-hírrel: Horthy, Teleki, Hitler, Mussolini, Ribbentropp, „Csiánó”, a kettévágott Erdély, fele Romániának, fele Magyarországnak, „nem adták vissza az egészet szép Magyarországnak”, ahogy halkan magunk között már fújdogáltuk egy idő óta a „Tisza-énekekben” („A kanyargós Tisza partján nem jó, nem jó elaludni”, szólt az egyik, s benne aztán az, hogy „Miért nem adják vissza kincses Erdélyt szép Magyarországnak”, a másikkal meg úgy „intéztük el” a trianoni katasztrófát, hogy „Beszélhetnek Párizsban, mit akarnak, / De a Tisza minden cseppje mindörökre csak megmarad magyarnak”, mert „tudtuk”, hogy „a legmagyarabb folyónak” hiába csatolták el a forrásvidékét az egyik országhoz, a torkolatszakaszát a másikhoz, a Tisza úgy magyar „minden cseppjével” továbbra is, ahogy az ezeréves Magyarországon „mindig” az országhatáron belül eredt Máramarosban és torkollott a Dunába „Titelnél”), s most egyszerre az lett a „keserű cseppünk” az „édes mámorunkban”, hogy a tőlünk alig négy faluval „bemondott” határvonallal szülővidékünk két Homoródjának is „lecsonkázták” az egybefolyását, hogy a színtiszta székely két víz vége „Romániában maradjon”...
Szabó Gyula
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)