Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Isvoreanu, Gheorghe
2240 tétel
2013. december 7.
In memoriam Szabó Csaba
2013. december 14-én délután 5 órakor a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Stúdió Színházának előcsarnokában különleges, az egyetem 1963–1987 közötti korszakának egyik meghatározó tanáregyéniségére, Szabó Csaba zeneszerzőre, az intézetben beszédtechnikát és zenei ismereteket oktató adjunktusra emlékeztető kötet bemutatására kerül sor.
Szabó Csaba /Ákosfalva, 1936. ápr. 19. – Szombathely, 2003. máj. 23./ akár Marosvásárhely zenei életének kiemelkedő személyiségeként, akár a színészképzés korszerűsítésének egyik jelentős képviselőjeként egyaránt számot tarthat az utókor tiszteletére, magas szintű értékelésére.
Az egyetemen található hivatalos dokumentumok szerint Szabó Csaba számára 1963. október 1- jétől állította ki a munkakönyvet a személyzeti osztály, helyettes adjunktusi beosztásban. Ezt követően 1964. október 1-jétől a helyettes jelzőt a törvényben előírt egy év leteltével eltörölte a hivatal, s véglegesített adjunktusa lett az intézménynek. 1966. október 1-jétől a marosvásárhelyi Állami Népi Együttes karmesterének nevezték ki másodállásban, azonban továbbra is teljes katedrája maradt a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben. 1987. szeptember 15- én szakadt meg adjunktusi beosztású alkalmazása, miután a kommunista diktatúra törvényei értelmében a kitelepedést kérvényező egyének nem taníthattak romániai oktatási intézményekben. 1988-tól 2003-ig a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán folytatta zenepedagógusi pályáját, melynek során elméleti és gyakorlati szempontból egyaránt Kodály Zoltán zenepedagógiai koncepciója jelentette számára a legfontosabb iránymutatást.
A színészképzésben eltöltött negyedszázad során jelentős mértékben járult hozzá a beszédtechnika, a hangképzés és a színpadi beszéd oktatásának tudományos alapokra helyezett korszerűsítéséhez, valamint a zenei ismeretek és énekhangképzés kifejlesztéséhez; addig ezeket a diszciplínákat inkább tapasztalati alapokra építve oktatták az intézetben közreműködő tanárok.
Muzsikusi munkásságát tekintve elmondhatjuk, hogy Szabó Csaba egész élete, egész életműve "harcos" küzdelem a magyarság megmaradásáért és művelődéséért, a magyarság zenekultúrájáért: beleértve zeneszerzői, zenetudósi és zenepedagógiai tevékenységét is. Zeneszerzői és tudományos érdeklődése egyaránt szülőföldje magyar népzenei és zenetörténeti hagyományához kötötte: Marosvásárhelyt a Franz Schmidt-tanítvány Trózner József, majd Kolozsvárott a Gheorghe Dima Zeneakadémián a Kodály-tanítvány Jodál Gábor és Jagamas János növendékeként elkötelezett kutatója és művelője erdélyi nemzeti hagyományainknak. Seres András etnográfussal közösen 1991-ben megjelentetett Csángómagyar daloskönyve és az Erdélyi magyar harmóniás énekek a XVIII. századból című, 1999-ben a Magyar Művészeti Akadémia által a millenniumi pályázaton Arany Díjjal jutalmazott tudományos gyűjteménye örökre beírta a nevét a magyar zenekultúra történetébe, a magyar örökség aranykönyvébe.
Zeneszerzői életműve tematikai és műfaji szempontból rendkívül sokrétű, stílusában igen sokszínű. Az avantgárd új asszociatív zenei nyelvét a magyar zene harmóniás fundamentumába ágyazta. Vokális művei – a gyermekkarok játékosságától, vidámságától (Csingi-lingi reggelek) vegyes karainak drámaiságáig (Kőműves Kelemen) ívelnek, sajátos kórustechnikai megoldásokkal. Vokális-szimfonikus alkotásai – a Szent Márton-mise és a Szent Cecília-mise, miként a részben ide sorolható Passacaglia Kájoni János Székely miséjének Kyrie eleison dallamára című darab – a magyar evangéliumi zeneművészetnek talán legszentebb teljesítményei közé tartoznak. Szőllősy András Szabó Csaba zeneszerzői életművéről írt szavait a kötet előszavának írója idézi: "Ez a gyémánt kétféle ragyogást sugároz: a korszerűségét és az időtlenségét."
S ha majd egyszer, nem távoli időben, képes lesz valaki megírni az erdélyi magyar zenekultúra történetét, Szabó Csaba életművét a legfényesebb lapokra helyezheti el.
A Szabó Csaba Nemzetközi Társaság nemes feladata lehet az elkövetkező időkben az erdélyi magyar zenetörténet kutatásainak összefoglalása és közreadása a XVIII. századtól Seprődi János munkásságán át egész Szabó Csabáig – és tovább. Hiszen minden sovinizmus nélkül igaz lehet Csokonai Vitéz Mihály Marosvásárhelyi gondolatok című versének üzenete a XVIII. és XIX. század fordulójáról: "Itt van a legvégső oltára Pallasnak, Az emberiségnek, a csínosodásnak…" – napjainkig érő nemzeti elkötelezettség.
A bemutatásra kerülő kötet példaértékű alapossággal tekinti át Szabó Csaba életútját, művészi és pedagógusi pályáját. Az életmű fejezeteit különböző szerzők tollából olvashatjuk: Láng Gusztáv életrajzi vázlatát, a marosvásárhelyi évekről Csíky Csaba és Kovács Levente tanulmányait. Angi István, Pávai István és Elekes Márta írásai a zeneszerző műhelyébe kalauzolják az olvasót, a szombathelyi évekről Köteles György közöl átfogó szintézist.
A kötetet Ittzés Mihály és Szabó Péter szerkesztették. A kottagrafika Kocsis Tamás munkája. A borítóterv, a tipográfia, a tördelés az Írisz Repro Stúdióban, Kecskeméten történt. Felelős kiadó a Cellissimo Bt. ügyvezetője, Budapest, 2013. Nyomdai kivitelezés: Prime Rate Nyomdai Kft., Budapest. Felelős vezető: dr. Tomcsányi Péter. Az előszót Tóthpál József jegyzi.
A kötetben az életművet átfogóan bemutató, gazdag dokumentációs anyag található, Szabó Csabáné Szánthó Klaudia és Szabó István válogatásában és összeállításában. A művész hagyatékának és szellemiségének ápolója a halála óta elmúlt évtizedben a Szabó Csaba Nemzetközi Társaság. A függelékben dokumentumok, interjúk, nyilatkozatok, kritikák, beszámolók, levelek, nekrológok, megemlékezések, valamint Szabó Csaba műveinek (zeneművek, irodalmi művek, hangfelvételek) jegyzéke található.
A könyvbemutatón több tanulmány szerzőjével (Csíky Csaba, Elekes Márta, Pávai István – aki vetítéssel egybekötött előadás keretében méltatja Szabó Csaba népzenével kapcsolatos munkásságát) találkozhat az érdeklődő közönség, jelen lesznek Szabó Csaba családjának tagjai, özvegye és fia, valamint volt tanárkollégák, tanítványok. Csíky Csaba összeállításában elhangzik néhány, Szabó Csaba által szerzett kórusmű és zongoradarab (Ávéd Éva előadásában). Az esemény mediátora Kovács Levente.
Kovács Levente
Népújság (Marosvásárhely)
2013. december 12.
Nagy-Románia-párti politikust jelölt alkotmánybírónak a szenátus
Lucian Bolcaş ügyvédet jelölte alkotmánybírónak a szenátus szerdán a testületből kilépett Iulia Motoc helyére, akit az Emberi Jogok Európai Bíróságába delegált Románia. A javaslatot a plénumnak még el kell fogadnia.
A 71 éves Bolcaş a Corneliu Vadim Tudor által alapított, jelenleg Gheorghe Funar vezette Nagy-Románia Párt (PRM) alelnöke és parlamenti képviselője volt. A PRM 2010-ben kizárta soraiból, ekkor „átiratkozott” a Szociáldemokrata Pártba. Egyike volt Adrian Năstase ügyvédeinek, akik a „Tamara-néni” néven emlegetett korrupciós perben védték a volt miniszterelnököt.
Szabadság (Kolozsvár)
2013. december 12.
Két részre tagolódott a Ceauşescu-korszak
Nagyvárad- Szerda este az Ady Endre Középiskola dísztermében Novák Csaba Zoltán történésznek, a marosvásárhelyi Gheorghe Şincai Társadalomkutató Intézet munkatársának az előadásával zárult az RMDSZ Bihar megyei szervezete által életre hívott Szacsvay Akadémia idei történelmi modulja.
Az egybegyűlteket Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte. A Ceauşescu-korszakról, ennek magyarságpolitikai vonulatáról tartott előadásának kezdetén Novák Csaba Zoltántörténész arra hívta fel a figyelmet: noha sokan erre úgy emlékeznek vissza, mint a sötét nyolcvanas évekre, azért ha alaposabban megpiszkáljuk a korabeli dokumentumokat, azt tapasztalhatjuk, hogy a hatvanas években más, a magyarság szempontjából előnyös dolgok is történtek. Amúgy a korszak két részre tagolható: az 1965-1974 közötti éveket a liberalizálódás, a viszonylagos szabadság jellemezte, 1975-1989 között pedig kiteljesedett a nemzeti kommunizmus. Ceauşescu uralkodásának csúcspontját 1968-ban érte el, amikor Nyugaton is sikereket könyvelt el, és az erdélyi magyarság döntő többsége is felsorakozott mögötte. Ekkor már működött a diktatúra és a személyi kultusz, és a kondukátor nagyszerű érzékkel használta ezt ki. Gheorghiu-Dej halálakor Románia már különutas politikát folytatott a szocialista táboron belül, melyet a nemzeti érzés mobilizálásra használtak fel. Ugyanakkor ekkor már minden ötvenes évekbeli áldás felszámolódott magyar szempontból, a magyar káderek elveszítették politikai súlyukat.
Az 1965-ben hatalomhoz jutó Ceauşescu részben új politikába kezdett, részben felvállalta Gheorghiu-Dej örökségét. Taktikai okokból békejobbot nyújtott az erdélyi magyaroknak, vagyis a kisebbségi kérdés ismét a politikai közbeszéd részévé vált-, és az hirdette: győzött a szocializmus, megszűnt a kizsákmányolás, új történelmi perspektíva tűnt fel, ami miatt át kell szervezni az országot. Hatalmi konszolidációjának jeleként bevezette a szocialista nemzet fogalmát- ami tulajdonképpen a fokozatos asszimilációt jelentette-, illetve folytatódott a szocialista típusú átnevelés és az egyházellenesség.
Három esemény
1968-ban három fontos esemény történt. Ekkor került sor a megyésítésre, ami magyar szempontból tulajdonképpen leredukálódott a Székelyföldre, és végül kompromisszumos megoldás született a liberálisabb hangulatnak köszönhetően. Ennek az évnek a másik fontos történése az volt, hogy a román pártvezetés úgy gondolta, találkoznia kell a magyar értelmiségi elittel. Erre június 23-án került sor, és a felvetett problémák megvitatása részleges sikereket eredményezett, például ekkor döntöttek a Kriterion Könyvkiadó megalapításáról, a TVR magyar adásának és A hét című kulturális folyóiratnak az elindításáról. A harmadik jelentős mozzanat a Szocialista Egységfront életre hívása volt, mint új mobilizációs eszköz, és ennek részét képezte a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa, melynek ára a magyar értelmiség lojalitása volt. Közben zajlott a szocialista modernizáció és az iparosítás, ennek minden pozitív és negatív hozadékával együtt.
Fordulat 1971-ben következett be, amikor elkezdődött az „aranykor”, vagyis grandiózus társadalom- és gazdaságalakítási program indult be, kulturális miniforradalom és úgynevezett szisztematizálás zajlott, mely a nyolcvanas évek második felében a falurombolásban és a városkép-átalakításokban csúcsosodott ki. Az általános gazdasági helyzet romlott, közellátási zavarok jelentkeztek, és Ceauşescu nemzetközileg elszigetelődött. Erősödött a nacionalista diskurzus, a nemzetiségi intézmények beszűkülése, illetve megszűnése következett be.
A történész a magyar értelmiségiek szerepére is kitért. Kiemelte, hogy az általa hatvannyolcasoknak nevezett intellektuelek kihasználva az eleinte kínálkozó lehetőségeket, különböző pozíciókat töltöttek be a politikai vagy a kulturális életben. A nyolcvanas évek második felében azonban a legtöbben elveszítették a tisztségeiket, de olyanok is akadtak, akik éppen ellenkezőleg, ekkor futottak be sikeres karriert, minden egyéni sorsok, személyes ambíciók függvénye volt.
Eközben Kádár
Eközben Magyarországon Kádár az 1956-ot követő megtorlásoktól eljutott a reformokig, kiépült a klasszikus magyar modell, a gulyáskommunizmus. Kádár Ceauşescuval ellentétben az antinacionalista legitimációs diskurzus híve volt, a szomszédságpolitikában eleinte kerülte a konfrontációt. Ahogyan teltek az évek, a magyar-román külpolitikai viszony három szintet ütött meg: terepfelmérő barátkozás, mérsékelt számonkérés és a jószomszédi stratégia bukása.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
2013. december 13.
Arad–Gyula Kézfogások
19 éve indult el és működik
Jövőre lesz 20 esztendeje, hogy elindult az Arad és a magyarországi Gyula közötti Kézfogások–Strângeri de mâini. Nehéz lenne megfogalmazni, hogy akkor pontosan mit is jelentett azon túl, hogy a két, más-más országhoz tartozó települést „hivatalosan” is közelebb hozta egymáshoz.
A hivatalos kapcsolat pedig gyakorlatilag azt jelentette, hogy – eleinte – a két város vezetői, vezető testületei időnként szervezett keretek között rendszeresen találkoznak, ismerkednek, megbeszélik a városvezetés, -gazdálkodás (olykor eltérő, de többször hasonló) gondjait, ötletet merítenek a másik tapasztalataiból, és ezáltal közelebb kerülnek egymáshoz. Ne feledjük: majdnem két évtized előtti időkről beszélünk, amikor a romániai forradalom kezdeti euforikus időszaka után „lehűlés” következett, amikor a Gyula–Arad (egy akkor középiskolás gyulai diák által felvetett ötlet nyomán létrejött) Kézfogások nemcsak két város, hanem a Románia–Magyarország közötti kapcsolatok normalizálását, pontosabban annak szükségességét és lehetségességét is szimbolizálta.
Azóta pártok, polgármesterek jöttek-mentek a két város élén, a kapcsolatok azonban megmaradtak, s ma már többen egy-egy találkozáskor régi ismerősként és barátként köszöntik egymást.
Tegnap a patinás gyulai Városházán találkozott a két város küldöttsége, hazai részről dr. Görgényi Ernő polgármester és Alt Norbert alpolgármester, aradi részről Bognár Levente és Cătălin Ţiţirigă alpolgármesterek vezetésével. (Gheorghe Falcă aradi polgármester egyéb elfoglaltságai miatt nem volt jelen – kedden este a bukaresti japán nagykövetség fogadásán vett részt. Üdvözletét Ţiţirigă alpolgármester tolmácsolta.) A gyulai polgármester és Bognár aradi alpolgármester üdvözlő szavait követően Florin Vasiloni gyulai román főkonzul beszédében köszöntötte a szimbolikus kézfogást Arad és Gyula között, hangsúlyozva: „szeretném, ha jövőre (a huszadik évfordulón – szerk. megj.) még többen lehetnének itt”, hozzátéve: a gyulai románok és az aradi magyarok
„biztos pont” a két város kapcsolatában, és örülne, ha a szimbolikus Kézfogások reális projekteket is megvalósítanának. (Ilyenekre, tesszük hozzá, eddig is sor került.)
Görgényi gyulai polgármester felemlítette: „Bár a két várost országhatár választja el, mi
azt keressük, ami összeköt bennünket, és ez sokkal több”. Az egyik kapcsolódási pont, például, a leghosszabb mandátumú aradi polgármester, a gyulai születésű Salacz Gyula. Ezt követően Puskel Péter aradi újságíró, helytörténész, a Salacz Gyuláról szóló, a közelmúltban magyarul és románul is megjelent kismonográfia szerzője mutatta be (mindkét nyelven) a kötetet, hivatkozva azokra a jeles személyiségekre (Márki Sándor, Zima Tibor, Molnár János stb.), akik egykor a mai határokon túlról kerültek be Arad kulturális hagyományaiba. A jelenlévők magyar és román nyelvű könyveket kaphattak.
A nyitóülést követően két szakbizottságban folyt a munka, az egyikben (kultúra, turisztika, ifjúsági, szociális és civil ügyek) Alt Norbert alpolgármester vezetésével, a másikban (urbanisztika, gazdaság) Görgényi Ernő polgármesterével folyt a beszélgetés. Az első szakbizottságban, például – a helyi eredmények, megvalósítások ismertetésén túl –, olyan kérdések is felmerültek, mint a kulturális és turisztikai beruházások közötti összefüggés (Gyula közismerten a gyógyturisztika városa). Elhangzott javaslat az aradi reptér közreműködéséről a Gyulára érkező külföldi vendégek kiszolgálásában (amit aradi programokkal lehetne egybekötni), a gyulai várszínház és az aradi Ioan Slavici színház, valamint a Karamaszínház együttműködéséről (jelen lévén az aradi színház és a filharmónia igazgatója, több konkrét meghívás és együttműködési javaslat is elhangzott). A másik szakbizottságban a gyulai főépítész, a városi főkertész, a kommunális üzemvezető-helyettes előadásait hallhatták a résztvevők – és egyáltalán nem mellékes, hogy Gyula többször országos díjakat nyert a magyar városok között folyó versenyben, aminek a tapasztalatait jó tudni, esetleg figyelembe venni Aradon is.
A szakbizottsági ülések után emléktábla-leleplezésre került sor. Gyula város ezúttal aradi (Bognár alpolgármestertől származó) ötlet nyomán állított emléktáblát a ma Horváth Ferenc nevét viselő belvárosi utcában Salacz Gyulának, a város szülöttének, Arad neves polgármesterének. A leleplezést, természetesen, a két város vezetői együttesen ejtették meg.
Az ezt követő városnézés legfontosabb „célpontja” az európai hírű gyulai várfürdő legújabb létesítményének megtekintése volt. Az aquaparkot jövő szerdán, december 18-án avatják, így az aradi vendégek még a nagyközönség előtt, a legutolsó simítások idején láthatták. Az EU és a helyi önkormányzat 50-50 százalékos hozzájárulásával készült 2,5 milliárd forintos (mintegy 8 millió eurós), a látogató elismerését méltán kiváltó beruházás az év teljes időszakában lehetővé teszi a „vizes szórakozást” mind látványával, mind szolgáltatásaival.
A Kézfogások 19. évi találkozója közös ebéddel ért véget.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)
2013. december 14.
Arad–Gyula Kézfogások
19 éve indult el és működik
övőre lesz 20 esztendeje, hogy elindult az Arad és a magyarországi Gyula közötti Kézfogások–Strângeri de mâini. Nehéz lenne megfogalmazni, hogy akkor pontosan mit is jelentett azon túl, hogy a két, más-más országhoz tartozó települést „hivatalosan” is közelebb hozta egymáshoz.
A hivatalos kapcsolat pedig gyakorlatilag azt jelentette, hogy – eleinte – a két város vezetői, vezető testületei időnként szervezett keretek között rendszeresen találkoznak, ismerkednek, megbeszélik a városvezetés, -gazdálkodás (olykor eltérő, de többször hasonló) gondjait, ötletet merítenek a másik tapasztalataiból, és ezáltal közelebb kerülnek egymáshoz. Ne feledjük: majdnem két évtized előtti időkről beszélünk, amikor a romániai forradalom kezdeti euforikus időszaka után „lehűlés” következett, amikor a Gyula–Arad (egy akkor középiskolás gyulai diák által felvetett ötlet nyomán létrejött) Kézfogások nemcsak két város, hanem a Románia–Magyarország közötti kapcsolatok normalizálását, pontosabban annak szükségességét és lehetségességét is szimbolizálta.
Azóta pártok, polgármesterek jöttek-mentek a két város élén, a kapcsolatok azonban megmaradtak, s ma már többen egy-egy találkozáskor régi ismerősként és barátként köszöntik egymást.
Tegnap a patinás gyulai Városházán találkozott a két város küldöttsége, hazai részről dr. Görgényi Ernő polgármester és Alt Norbert alpolgármester, aradi részről Bognár Levente és Cătălin Ţiţirigă alpolgármesterek vezetésével. (Gheorghe Falcă aradi polgármester egyéb elfoglaltságai miatt nem volt jelen – kedden este a bukaresti japán nagykövetség fogadásán vett részt. Üdvözletét Ţiţirigă alpolgármester tolmácsolta.) A gyulai polgármester és Bognár aradi alpolgármester üdvözlő szavait követően Florin Vasiloni gyulai román főkonzul beszédében köszöntötte a szimbolikus kézfogást Arad és Gyula között, hangsúlyozva: „szeretném, ha jövőre (a huszadik évfordulón – szerk. megj.) még többen lehetnének itt”, hozzátéve: a gyulai románok és az aradi magyarok
„biztos pont” a két város kapcsolatában, és örülne, ha a szimbolikus Kézfogások reális projekteket is megvalósítanának. (Ilyenekre, tesszük hozzá, eddig is sor került.)
Görgényi gyulai polgármester felemlítette: „Bár a két várost országhatár választja el, mi
azt keressük, ami összeköt bennünket, és ez sokkal több”. Az egyik kapcsolódási pont, például, a leghosszabb mandátumú aradi polgármester, a gyulai születésű Salacz Gyula. Ezt követően Puskel Péter aradi újságíró, helytörténész, a Salacz Gyuláról szóló, a közelmúltban magyarul és románul is megjelent kismonográfia szerzője mutatta be (mindkét nyelven) a kötetet, hivatkozva azokra a jeles személyiségekre (Márki Sándor, Zima Tibor, Molnár János stb.), akik egykor a mai határokon túlról kerültek be Arad kulturális hagyományaiba. A jelenlévők magyar és román nyelvű könyveket kaphattak.
A nyitóülést követően két szakbizottságban folyt a munka, az egyikben (kultúra, turisztika, ifjúsági, szociális és civil ügyek) Alt Norbert alpolgármester vezetésével, a másikban (urbanisztika, gazdaság) Görgényi Ernő polgármesterével folyt a beszélgetés. Az első szakbizottságban, például – a helyi eredmények, megvalósítások ismertetésén túl –, olyan kérdések is felmerültek, mint a kulturális és turisztikai beruházások közötti összefüggés (Gyula közismerten a gyógyturisztika városa). Elhangzott javaslat az aradi reptér közreműködéséről a Gyulára érkező külföldi vendégek kiszolgálásában (amit aradi programokkal lehetne egybekötni), a gyulai várszínház és az aradi Ioan Slavici színház, valamint a Karamaszínház együttműködéséről (jelen lévén az aradi színház és a filharmónia igazgatója, több konkrét meghívás és együttműködési javaslat is elhangzott). A másik szakbizottságban a gyulai főépítész, a városi főkertész, a kommunális üzemvezető-helyettes előadásait hallhatták a résztvevők – és egyáltalán nem mellékes, hogy Gyula többször országos díjakat nyert a magyar városok között folyó versenyben, aminek a tapasztalatait jó tudni, esetleg figyelembe venni Aradon is.
A szakbizottsági ülések után emléktábla-leleplezésre került sor. Gyula város ezúttal aradi (Bognár alpolgármestertől származó) ötlet nyomán állított emléktáblát a ma Horváth Ferenc nevét viselő belvárosi utcában Salacz Gyulának, a város szülöttének, Arad neves polgármesterének. A leleplezést, természetesen, a két város vezetői együttesen ejtették meg.
Az ezt követő városnézés legfontosabb „célpontja” az európai hírű gyulai várfürdő legújabb létesítményének megtekintése volt. Az aquaparkot jövő szerdán, december 18-án avatják, így az aradi vendégek még a nagyközönség előtt, a legutolsó simítások idején láthatták. Az EU és a helyi önkormányzat 50-50 százalékos hozzájárulásával készült 2,5 milliárd forintos (mintegy 8 millió eurós), a látogató elismerését méltán kiváltó beruházás az év teljes időszakában lehetővé teszi a „vizes szórakozást” mind látványával, mind szolgáltatásaival.
A Kézfogások 19. évi találkozója közös ebéddel ért véget.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)
2013. december 17.
Visszaragasztották a gyalázkodó szöveg egy részét a kolozsvári Baba Novac szoborra.
Ismeretlen tettesek visszaragasztották a gyalázkodó szöveg egy részét a kolozsvári Baba Novac szoborra. Helyszíni terepszemlénken azt tapasztaltuk: a feliratból az októberben eltávolított unguri szót ragasztották vissza. Mint ismeretes, a szélsőségesen nacionalista kolozsvári ex-polgármester, Gheorghe Funar kezdeményezésére elhelyezett felirat a következő: Baba Novac - căpitan al lui Mihai Viteazul, ucis în chinuri groaznice de către unguri în data de 5 februarie 1601.
Szabadság (Kolozsvár)
2013. december 18.
Kényelmességből románul
Az erdélyi magyar helységnevek keletkezéséről, elrománosításáról tartott előadást Nagy Endre földrajztanár hétfőn este a székelyudvarhelyi Városi Könyvtár látvány- és hangzóanyagrészlegén, az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) székelyudvarhelyi tagszervezetének meghívására.
A délután hat órakor kezdődött előadáson főként középiskolások vettek részt. A tanár értekezése során példaként nagyrészt olyan településneveket említett, ahol a lakosságnak már igen kis százaléka magyar. Az előadás nemcsak arra világított rá, hogy miként alakultak a magyar helységnevek románokká, de arra is, hogy némely földrajzi tájegység nevét román nyelvből olykor mi is hibásan fordítjuk magyarra.
Mint kiderült, a magyar nép a Kárpát-medencébe való bejövetelkor a már itt élő népektől vette át a meglévő helységek neveit. Saját településeiket egyebek mellett vizekről, folyókról (Oltszem, Küküllővár), növénynevekről (Somosd), erdőkről, állatokról, hegyekről, illetve szentekről nevezték el. A román nép a 13. században kezdett Havasalföldről Erdélybe is áttelepülni, s a magyar helyneveket hallás után fordította nyelvére (Újlak – Uilac, Kisfalud – Chişfalău).
A 18. században Erdélyben is többségbe került románság a 20. század elejéig ezeket a neveket használta, a trianoni békediktátum után azonban többféle koncepció szerint megváltoztatták ezeket, ugyanis nem volt értelmük. A népetimológia vagy szóértelmesítés elve alapján az eredetileg Apáthida (apátság), majd Apahida helységnévhez a „rossz víz” jelentést társították (apă – víz, hâdă – rossz), ám egy köztes időszakban Podul Tatălui névre is átkeresztelték. Megjelentek a magyar névhez igazított új nevek is (Szamosfalva – Someşfalău – Someşeni), valamint az „önkényesen adott, hagyomány nélküli nevek” (Várfalva – Varfalău – Moldoveneşti, Marosújvár – Uioara – Ocna Mureş).
Szóba került az 1920-as években bevezetett gyakorlat is: ekkor a történelemkönyvekben is átírták románra a helységneveket, ezeket magyarul egyáltalán nem volt szabad használni. E rendelkezés abszurd helyzeteket is szült: a „nincsen rózsa tövis nélkül” közmondás például így jelent meg nyomtatásban: „nincsen rózsa Teiuş nélkül”. Az előadó kiemelte a kommunista diktatúra idején alkalmazott névmódosítást is: ekkor a román helységnevek mellé történelmi elő- vagy utótagok kerültek – így lett Szörényvár Turnu-Severinből Drobeta-Turnu Severin, Kolozsvár pedig Clujból Cluj-Napoca.
Mint kiderült, a magyar helységnevek használata a rendszerváltás után is problémákba ütközik: bár a törvény szerint a települések nevét kötelező lenne a lakosság 20 százalékát meghaladó kisebbség nyelvén kiírni, ezzel néhol csalnak. A település nevében szereplő személyneveket ugyanis nem szabad magyarítani, így a Maros megyei Mezősámsond (Gheorghe) Şincai maradt.
Végezetül az előadó kitért arra, hogy a román és magyar helységnevek iskolai használata során rengeteg téves kifejezés épül be a diákok szókincsébe, az Erdélyi Szigethegységet például sokan tévesen Nyugati-Kárpátokként emlegetik (Carpaţii Occidentali). Gyakran kényelmesebb is Maroshévíz helyett „Toplicát” vagy Szentegyháza helyett „Vlahicát” mondani, ám Nagy Endre mégis szorgalmazta a valódi magyar nevek használatát, akkor is, ha hosszabbak vagy nehezebben kimondhatók.
Bálint Kinga Katalin
Székelyhon.ro
2013. december 19.
Schweighofer: a környezetvédelem félreseperte a civilek tiltakozását
Nem veszi figyelembe a rétyi fafeldolgozó üzem ellen tiltakozó több mint ezer elektronikus levelet a Kovászna megyei Környezetvédelmi Hivatal. Válasz nélkül lezárják azokat a beadványokat, melyeken nincs azonosító elem, így lakcím vagy telefonszám, mondta sajtótájékoztatón Gheorghe Neagu a hivatal igazgatója, miközben bemutatta a több vaskos dossziét, amelyekbe lefűzték a kinyomtatott tiltakozó leveleket.
Amint arról beszámoltunk, a Greenpeace természetvédelmi és környezetvédelmi szervezet romániai aktivistái fogalmazták meg a tiltakozó levelet, amelyet a honlapjukról lehetett a hivatal elektronikus postaládájába továbbítani, a tiltakozók a teljes nevüket és az email-címüket kellett megadják. A Greenpeace felhívására már első nap, vagyis december 12-én több százan válaszoltak, a rengeteg levéllel nem tudott megbirkózni a hivatal szervere, a rendszer több órára lebénult.
Gheorghe Neagu hangsúlyozta, ez egy megpróbáltatás volt számukra, amelyet megoldottak, és leszögezte a Holzindustrie Schweighofer ügyében sem a politikum, sem a gazdasági szféra részéről nem érkezett nyomás. Ugyanakkor a környezetvédelmi hivatal zöld utat adott az osztrák befektető a rétyi fafeldolgozó gyárának megépítésére. Ennek birtokában, több más véleményezéssel együtt kérheti Kovászna Megye Tanácsától az építkezési engedélyt, magyarázta Gheorghe Neagu. A környezetvédelmi hivatal igazgatója hozzátette, amikor az üzem megépül, kell kérjék a környezetvédelmi hivataltól a működési engedélyt.
Az igazgató felidézte, hogy április óta tart az engedélyeztetési folyamat, azóta több hatóság különböző elvárásokat fogalmazott meg, feltételeket szabott, például a Vízügy kérte a gyár területén átfolyó Besenyő patak szabályozását. Áprilistól augusztusig több hirdetés jelent meg ebben a témában a helyi és a központi újságokban, és nem tiltakozott senki. A közmeghallgatás előtt iktattak 68 hozzászólást, ám a rétyi közmeghallgatáson a 147 résztvevő többsége támogatta a projektet, idézte fel Neagu.
Az igazgató szerint, nem indulhatnak ki abból az engedélyeztetés során, hogy valaki törvénytelenséget követhet el, például engedély nélkül vágatja ki az erdőket: ha a törvényes feltételeket teljesíti, ki kell adják a pozitív véleményezést. Felidézte, hogy egyik kollégájuk egy lakossági panasz nyomán visszavont egy engedélyt, a cég perelt és nyert, a hivatal munkatársa azóta is törleszti a kártérítést.
Amint arról beszámoltunk, a civil környezetvédők, társadalmi csoportosulások szerint, mivel a Rétyre tervezett fafeldolgozó üzem évi 1.000.000 fát dolgoz fel, jelentősen hozzájárul az erdőirtáshoz, ezért követelik, a környezeti hatásvizsgálatot az engedélyek kiadása előtt.
Kovács Zsolt
www.slagerradio.ro
Erdély.ma
2013. december 23.
Baba Novac: az önkormányzat helyezte vissza a magyarellenes feliratot
Az önkormányzat alkalmazottai helyezték vissza a magyarellenes feliratot a kolozsvári Baba Novac-szobor talapzatára – tájékoztatta lapunkat Iulia Perşă, a polgármesteri hivatal szóvivője. A felirat egy hete került vissza a helyére, a helyi román sajtó azonban arról számolt be, hogy ismeretlen tettesek helyezték vissza a korábban eltávolított „unguri” szót.
Az önkormányzat képviselői még novemberben úgy nyilatkoztak, hogy helyreállítják a magyarságot sértő feliratot, és meg is rendelték már a betűket ehhez.
Mint arról beszámoltunk, a kolozsvári rendőrség minősített lopás gyanújával indított eljárást ismeretlen tettes ellen a Baba Novac-szobor feliratának „megcsonkítása” miatt. A magyarokat sértő feliratot – amelyet Gheorghe Funar, Kolozsvár egykori, szélsőségesen magyarellenes polgármestere 1998 szeptemberében, a városi tanács engedélye nélkül helyeztetett el a szobor talapzatán – október másodikán rongálták meg.
A feliraton ez áll: „Baba Novac – Vitéz Mihály hadvezére, akit szörnyű kínok között öltek meg a magyarok 1601. február 5-én (Baba Novac – căpitan al lui Mihai Viteazul, ucis în chinuri groaznice de către unguri în data de 5 februarie 1601)”. A feliratból ismeretlen tettesek az „unguri” szót eltávolították. Andriana Simona Vornicu, a Kolozs megyei rendőrség szóvivője akkor a Krónika kérdésére elmondta: műemlékgyalázásról nem lehet szó, hiszen a szoborhoz nem nyúltak, csupán betűk hiányoznak a talapzatáról.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Kolozs megyei szervezete egyébként két éve kérést nyújtott be a polgármesteri hivatalhoz, hogy távolítsák el a törvénytelenül és alkotmányellenesen kihelyezett, diszkriminatív feliratot, azonban azt a választ kapták, hogy az a szobor felállításának eredeti, 1975-ös terve alapján készült. Szász Péter, az EMNT Kolozs megyei elnöke korábban lapunknak elmondta, utánanéztek az eredeti terveknek a városháza archívumában, a polgármesteri hivatal által emlegetett ötoldalas mellékletből azonban csak négy oldalt találtak meg. „Érdekes módon épp az ötödik oldal hiányzott, amely a szobor eredeti műszaki tervét tartalmazza” – jegyezte meg Szász Péter
A kolozsvári Baba-Novac-szobor egyébként Virgil Fulicea vajdarécsei származású kolozsvári szobrász alkotása, 180 centi magas, 1975-ben állították fel a Szabók bástyája előtt. A Mihai Viteazul seregében kapitány Baba Novacot az erdélyi országgyűlés árulás miatt ítélte halálra. Kolozsváron, a Főtéren máglyán megégették, majd a Szabók bástyája előtt holttestét karóba húzták.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)
2013. december 24.
Karácsony Dezső karácsonya
A romániai karácsonyi népfölkelés, egyetlenként a keleti tömb országai közül, véres következményekkel járt, több mint ezer ember vesztette életét Ceauşescu futása után, a sebesültek száma több ezerre tehető. Pedig a hadsereg úgymond gyorsan és látványosan a forradalom mellé állt, a Securitatét és a milíciát lefegyverezték, mégis december 22-én késő délután előbb Bukarestben, majd az ország más városaiban is kezdetét vette a hatalomért folyó kíméletlen harc, melyet a fegyverek ezreinek szétosztása, majd használata kísért. Terroristákról szóltak a hírek mifelénk is azokban a napokban. Hivatalosan jelentették: Kökös felől terroristák tartanak Sepsiszentgyörgy felé. Azóta már tudjuk, szándékosan akartak zavart kelteni és vért ontani, de arra, hogy kik szervezték, irányították, mai napig sincs pontos magyarázat, s igen kétséges, hogy a következő években erre fény derülne.
Megszólaltak a fegyverek
Nos, ahol fegyverek szólnak, éles puskákkal lőnek, elkerülhetetlen, hogy áldozatok is hulljanak. A túlélők közül most Karácsony Dezsőt kerestük meg, huszonnégy évvel súlyos sebesülése után, melyet nem a barikádokon, nem a lázongó, forrongó utcán szerzett, hanem lakásának lépcsőházában. Rossz helyen lakott, a laktanyával szembeni tömbházban, melyet december 23-án szitává lőttek. Pár nap múlva, amikor az újságírói kíváncsiság arra vitt, döbbenten fedeztük fel, a kaszárnya épületein egyetlen lövedék nyomát sem látni, miközben a csetepaté alatt úgy tűnt, hogy golyók ezrei hulltak a katonaság épületeire. Ellenben szétlőtték a kaszárnyával szembeni tömbházat, lakások tucatja égett ki, emberek sebesültek meg. Ráadásul a mímelt terroristatámadás elhárítása ürügyén kiképzetlen férfiak százai lövöldöztek a várost körülölelő utakon, az állomás, a gyárak, a posta épülete előtt, a kórház környékén. Valójában utólag is csak gyanítjuk: ez a két-három napos időszak arra kellett, hogy az Iliescu-féle csoportosulás átvegye és biztosítsa hatalmát, a terroristák, kiknek identitása soha ki nem derült, a zavar- és félelemkeltés eszközei voltak, és nyomtalanul el is tűntek.
Jönnek a terroristák
Karácsony Dezső a villanymotorgyárban dolgozott, természetesen ő is a munkásőrség tagja volt, puskával kezében védte a forradalmat. A kaszárnyával szemben lakott két gyermekével és feleségével. December 23-án estefelé hazament szétnézni. Akkor még csend honolt a környéken, a tömbház is épen, érintetlenül állt. Ám megjelent egy hangszórós kocsi, melyből azt harsogták, Brassó felől terroristák közelednek, mindenki oltsa el a villanyt, senki ne mozduljon lakásából. Karácsony Dezső az ablakból figyelte a kinti mozgást, s észrevett két fegyveres embert, a tömbházuk felé igyekeztek. Gondolta, megnézi, kik azok, kilépett a sötét lépcsőházba, s egyikük tüzet nyitott rá. S el is találta. A golyózápor, mely rázúdult, vékony- és vastagbeleit, a máját, a forgója felső részét roncsolta szét. Lábán ment be a lakásba, felesége azonnal kilépett az ajtón, mert tudni akarta, ki lőtt rá. Kiderült, egyik szomszédjuk, de látva vérző és erejét vesztő férjét, Karácsony Éva a kórházba igyekezett vele, gyermekeiket hagyták volna valamelyik szomszéd gondjaira, de mindenki úgy meg volt ijedve a golyózáporoktól, a város felé tartó terroristáktól, meg a hivatalosan terjesztett rémhírektől, hogy ajtót is alig mertek nyitni. A tömbház előtt egy bátrabb autósra bukkantak, aki vállalkozott, hogy beviszi a kórházba, de mire indultak volna, nagy későre megérkezett a mentő. Azzal mentegetőztek, nem tudtak hamarabb jönni, mert a kórházat is pergőtűz alatt tartották a terroristák. Szerencsésen felértek a kórházba, s mert Karácsony Dezső rengeteg vért veszített, s meglehetősen rossz állapotban volt, azonnal megoperálták. Kint ropogtak a fegyverek, még a műtőbe is belőttek.
Napjai meg voltak számlálva
– Tele volt fegyverrel s kamasz fegyveresekkel a város hajnalban, amikor végre hazaindulhattam a kórházból – meséli Éva asszony. – Mi azt az embert, aki az uramat meglőtte, ismertük, meg is kérdeztem, miért lőtt a férjemre, azt válaszolta, mert azt parancsolta a főnöke, bizonyos Sós. Nem jelentettük fel, nagyon részeg volt, utóbb meg annyira szégyellte magát, hogy el is költözött Sepsiszentgyörgyről. – Műtét után – meséli Karácsony Dezső – kicsit javultam, három napra rá nagyon megehültem, s szóltam a nővérnek, hogy éhes vagyok. Hoztak a kórház konyhájáról marhahúst, megettem, s ettől szétszakadtak a beleim. Egyre rosszabbul voltam. Még egyszer megműtöttek, kiderült, hogy a beleim tele voltak puskaporral, ráadásul – ezt is elmondták – más vércsoportos vért kaptam, s az is bajt csinált. – Napjai meg voltak számlálva – veszi át a szót felesége. Nagy Vasilét, az akkori altatóorvost kérdeztem, mi lesz a férjemmel, s azt válaszolta, várunk még egy-két napot. Amikor láttam, milyen állapotban van, imádkozni kezdtem.
Uram, vagy elveszed most, vagy csodát teszel!
S ami ezt követően történt, Éva szerint maga volt a csoda. A kórházból hazamenet, a tervezőintézetnél, a kanyarban szembe jött vele egy nagy, fekete autó, oldalán vöröskereszttel, megállította. Franciák ültek az autóban, mukkanni is alig mert, de vele volt a fia, aki angolul elmondta, milyen állapotban hagyták édesapját a kórházban. A franciák a Medécines du Monde-tól voltak, és a kórházat keresték. Éva vállalkozott, hogy megmutatja nekik, hol találják, beült fiával együtt az autóba. Megvárta, míg elintézték hivatalos ügyeiket, s megkért egy fiatal orvost a kórházból, aki tudott angolul, hogy fordítson. Elmondta, a férje élet és halál között lebeg, itt már nem tudnak semmit tenni érte, segítsenek, vigyék el valahova, ahol meg tudják gyógyítani. Megígérték, hogy repülővel hamarosan átszállítják egy párizsi kórházba. Hitte is, nem is, de január 16-án értesítették – szombati nap volt –, hogy hétfőn indul a gép, mely Párizsba szállítja a férjét. – Útlevelet kellett csináltatnom az uramnak, pár óra alatt sikerült is, mert akkoriban minden hivatalban, még a rendőrségen is folyamatosan dolgoztak. Mentő vitte Bukarestig, de már nagyon rosszul volt, nem beszélgetett. Később Gocz Elvira elmesélte nekik, Otopeni-ből nem is akarták továbbküldeni magyar neve miatt, de végül csak felkerült a Herkules repülőgépre.
Tizenhárom műtéten esett át
Karácsony Dezső úgy emlékszik, este érkeztek meg Párizsba, a Pitié Salpetrière kórházban helyezték el hatvan román sebesülttel együtt. Vele a francia orvosoknak mindent elölről kellett kezdeniük: hasürege tele volt puskaporral, béltartalommal, gennyel, vérmérgezése volt. Másnap reggel már vitték is operálni. Több műtét után áthelyezték egy nagy szanatóriumba: Forcile-ba, ott erősítették fel. – Életben maradtam, mert bizonyára volt még valami dolgom a világban – szögezi le. Még Párizsban a reanimálóban megkereste Gocz Elvira, egy román pap, egy romániai kislány barátjával. Sokat segített rajta Forcile-ban Gheorghe Tatu, aki korábban szökött el Romániából, orvos volt, de asszisztensként dolgozott a szanatóriumban. S Gocz Elvira is szárnya alá vette, elintézte például, hogy minden hónapban kapjon francia frankot, hogy a szanatóriumban legyen valamennyi pénze, tetőtől talpig felöltöztette, bátorította.
– Elvitték, de hosszú ideig, majd három hónapig nem tudtam, hogy él-e vagy meghalt – veszi át a szót Éva asszony. – Elmentem Bukarestbe tiszta egyedül, ismeretlenül, megkerestem a Vöröskeresztet, akik elküldtek, mert nem tudtak semmiről, elmentem az egészségügyi minisztériumba, új miniszter volt, de ő sem ismerte a külföldre szállított betegek sorsát. Három napot és éjjelt álltam a követség kapujában, s amikor végre bejutottam, egy követségi tisztviselőhöz irányítottak, de tőle sem tudtam meg semmit. Végül az Intercontinental Szállóban kötöttem ki, hallottam, ott laknak és dolgoznak valami francia egészségügyiek. És mit ad isten, pont azokra az orvosokra bukkantam a Médecins du Monde-től, akikkel Sepsiszentgyörgyön korábban találkoztam, s akik vállalták, hogy elviszik gyógyulni az uramat Párizsba. Bár munkaidő után voltak, leültettek, meghallgattak, s az egyik orvos addig telefonált, míg meg nem találta az uramat. Akkor tudtam meg, hogy többször megműtötték, de él, akkor épp egy szanatóriumban kezelték. Elhatároztam, kimegyek utána Párizsba, még a fülbevalómat is eladtam, hogy meg tudjam venni a repülőjegyet, pénztárcámban azzal az ötven dollárral, amit a román egészségügyi miniszter postáztatott számomra. Május 30-án indultam el, csak azt tudtam, hogy Dezsőt Forcile-ben kell keresnem.
Minden lépésemet őrangyalom és a szerencse kísérte
Párizsban senkit nem ismert, pénze alig volt, franciául nem tudott. De az Isten megsegítette. A repülőn találkozott egy brassói cigány asszonnyal, ki a testvéréhez indult látogatóba Párizsba. Muzsikusok voltak. Évát – valami félreértés miatt – az Orlyn nem várta senki, odacsapódott hát a brassói muzsikusokhoz. Beszélgetés közben kiderült, egyikük valamikor énekelt a Sugás vendéglőben. Megtört a jég, a muzsikus hazavitte párizsi otthonába, s felhívta férjét, és elújságolta neki, hogy székely szilvapálinkát iszik a feleségével Párizsban. Másnap kivitték a szanatóriumba, s végre újra találkoztak.
– Rengeteget köszönhetünk a francia államnak, Elvirának, az egyszerű francia embereknek, kik engem szállásra sorra befogadtak, s bár beszélni nem tudtunk egymással, mindenben támogattak. Párizst valójában alig láttam, naponta azt az utat jártam, jórészt metróval, mely alkalmi szálláshelyeimről a kórházba vezetett.
Csak sejtésünk van, milyen töméntelen pénzbe került Karácsony Dezső talpra állítása. Egyszer valami adminisztrációs hiba miatt elküldtek címére egy kórházi számlát 6000 frankról. Megijedt, honnan vesz elő ennyi pénzt, de Şerban doktor, az egészségügy akkori megyei vezetője egy-két helyre telefonált, s csak annyit mondott: ni, ezzel nem lesz több baja.
Muszáj volt hazajönnöm
– Ha nehezen is, de meggyógyultam, és hazajöttem. Majdnem öt hónap után álltam talpra, mert a csípőcsontomat is megműtötték. A család közben elköltözött, új lakást kaptunk, előbb két-, majd háromszobásat. Felmentem a kórházba, az orvosok tátott szájjal néztek, csodálkoztak, hogy élek. Jól érzem magam, csak a bal lábam fáj időnként, mert főleg azt használom. A forradalom alakulásáról Franciaországban természetesen keveset tudtam, már a bányászjárásnál tartottak itthon, amikor figyelni kezdtem az eseményeket. Akkorra már megfordult a franciák viselkedése is Románia tekintetében, látták, hogy nem a legjobb irányba haladnak a dolgok. Kint maradhattam volna politikai menekültként, de nekem muszáj volt hazajönnöm. Mai napig hálásak vagyunk a sorsnak, hogy összehozott Elvirával, sokat köszönhetek neki. Amikor meghallottam, hogy hazajött, elmentem egy hatalmas csokorral, hogy megköszönjem, amit értem tett.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. december 24.
Lucian Boia: Egy nemzeti mítosz: Vitéz Mihály vajda
Lucian Boia professzor egyike azoknak, akik határozottan leszámolnak a román köztudatban uralkodó történeti mítoszokkal. Boia foglalkozik a románok és a Habsburg-birodalom népei – köztük a magyarok – kapcsolataival. A román történelmi tudatba bevitt mítoszok, így például a dák–római származás, az úgynevezett 1600-as államegyesítés hat a mi sorsunkra is, ezért nekünk, magyaroknak és székelyeknek ismernünk kell ezeket. Ez alkalommal Mihály vajda mítoszáról rántja le a leplet. A vajda nem tudott arról, hogy három román államot egyesített, ennek ellenére Erdély egykori magyar városaiban – köztük Kolozsváron, Gyulafehérváron, Marosvásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön – nagyszámú lovasszobor, szoborcsoport hirdeti ezt. Boia professzor könyvéből* megtudjuk, miként vált a becsvágyó, a sok vérontásról ismert munténiai vajdából nemzeti mítosz, nemzetegyesítő uralkodó.
Kádár Gyula
Vitéz Mihály (Mihai Viteazul) vajda mítoszának körvonalazódása bármely más történeti mintánál jobban szemlélteti a román köztudatban végbement változásokat. Azt az uralkodót, akinek rövid időre, 1599–1600-ban, sikerült uralma alá hajtania a három országot, csak három évszázaddal később, a modern Romániában, a XIX. század közepe táján kezdik egyesítőnek is tekinteni. A dolog ilyen értelmezése teljesen hiányzik a XVII. századi krónikás történetírásból, sőt, később, még 1800 táján az erdélyi iskola képviselői sem említik. Eladdig Mihály vajda különleges személyiségén kívül a keresztény eszmeiséget és Rudolf császárral fenntartott szoros kapcsolatait domborították ki. Ugyancsak gyakran megjelent tetteinek mozgatórugójaként a hódítói becsvágy, ennek helyébe viszont az értelmezési sémában később a „román eszme” kerül.
Miron Costin krónikájában Vitéz Mihály vajda Erdély és Moldva meghódítójának képében jelenik meg, aki „sok vérontást okozott a keresztények közt”; különben nem sokra tartották maguk a munténiaiak sem: „A munténiaiak beleuntak Mihály vajda uralmába, mind csak hadak járásával és háborúkkal telvén.” Másik szögből, munténiai megítélésben nézve a dolgokat, Radu Popescu krónikája, vagy a neki tulajdonított krónika – Havaselve uralkodóinak története (Istoria domnilor Ţării Romăneşti) – egy kalap alatt intézte el Mihály vajda minden ellenfelét: „az uralkodó hatalma alá hajtotta a törököket, moldvaiakat, magyarokat, mintha mindannyian amolyan szamarai lettek volna”. Az ízes kifejezés csak megerősíti, hogy ekkor még nem született meg a román nemzeti eszmeiség. Avagy talán Vitéz Mihály vajda 1600-ban „patriótább” lett volna, mint a XVII. század végi tudós krónikások?
Maga az erdélyi iskola – amelynek a XIX. századi román nemzettudat oly sokat köszönhet – sem teszi meg a döntő lépést, habár az volt a célja, hogy kifejezésre juttassa a románok azonosságtudatát, és hogy románnak lenni büszkeség. A minden románt egyesítő egyetlen állam eszméje még nem talált kifejezésre, Vitéz Mihály vajda tetteit nem aknázták ki ilyen értelemben. Samuil Micu például a következőképpen summázza a vajda uralmát a XVIII. század utolsó évtizedében írott, A románok történetének rövid ismertetése (Scurtă cunoştinţă a istoriei românilor) című munkájában: „Az 1593. Esztendőben Havaselve uralmára Mihály vajda következett, akit Vitéznek neveznek. Ez nagy katona volt, s megverte a törököket és legyőzte az erdélyieket, s Erdélyt elfoglalta és Rudolf császárnak adta…” Manapság az ilyen értelmezés felháborodást keltene sokakban; pedig hát szerzője a román nacionalizmus nagy kezdeményezőinek egyike! Gheorghe Şincai A románok és több nemzet krónikája (Hronica românilor şi a multor neamuri) című munkájában tág teret szentel Mihály vajdának és különösen erdélyi dolgainak. Engel történész nézeteivel vitázva helyesbíti állandóan a dolgokat a románok javára. Elszántan védelmezi a vajda személyiségét, és ellenfeleinek hibáival szembeállított kedvező erkölcsi portrét fest róla. A mítosz elemei már itt megjelennek, de a mítosz maga még nem áll össze. Şincai hangsúlyozza a nemzeti büszkeséget, de a gondolatot nem aknázza ki politikailag olyan értelemben, hogy eljusson a nemzeti egységig. Néhány évtizeddel később, 1830-ban, a bánsági Damaschin Bojincă, az erdélyi iskola tanítványa a Bibiloteca Româneascăban életrajzot közöl az uralkodóról Vitéz Mihály havaselvi uralkodó híres tettei és veszte (Vestitele fapte şi perirea lui Mihai Viteazul, prinţipul Ţării Romăneşti) címmel. A nemzeti eszme ez alkalommal sem körvonalazódik határozottan, és a hangsúlyok itt is a törökellenes harcokra esnek.
A döntő fordulatot az erdélyi Aaron Florian jelzi, aki áttelepedett Havaselvére, és Bukarestben a Sfântu Sava Kollégium tanára lett. Rövid áttekintés Havaselve történetéről (Idee repede de istoria prinţipatului Ţării Romăneşti) című összefoglalásában Vitéz Mihály vajda tetemes helyet foglal el. Aaron Florian eljárásmódjára jellemző a történelmi személyiség és kor terjengős felnagyítása, a munka belső arányigényeit messze túlhaladva: kétszáz lapnyi terjedelmével az 1837-ben megjelent második kötet nagyobbik felét foglalja el, s benne végleg beilleszti Mihály vajda tetteit a román nemzeti egység létrehozásának vonalába. Egyetlen hibájául azt rója fel a vajdának, hogy képtelen volt megfelelő alkotmánnyal felruházni az egyesített román területeket. Mert csak ilyenformán nyithatott volna új korszakot, amelyben a románok egyesülten fejlődhettek volna Európa más nemzetei között.
Így látta a dolgokat Bukarestben az erdélyi Aaron Florian. Ámde nem a moldovai Kogălniceanu, aki majd a fejedelemségek egyesülésének nagy kimunkálója lesz: fiatalkori művében egyáltalán nem mutat fogékonyságot a Vitéz Mihály-epizód nemzeti súlya iránt. Havaselve története (Historie de la Valachie…) című munkájában – 1837-ben, egyazon évben jelent meg Aaron Florian említett kötetével – Vitéz Mihály vajda úgy lép elénk, ahogyan őt Miron Costin felidézte, s aki még nem mutat fel semmiféle nemzeti egységtervezetet. Alapvető jellemvonása – úgy tűnik – a „mértéktelen becsvágy” volt, amely nem csak Erdély meghódítására hajtotta, hanem arra is, hogy Magyarország és Lengyelország koronájáról álmodozzék. „Uralma ragyogó volt hódításokban, de végzetes Havaselvére nézve” – ez Kogălniceanu végkövetkeztetése, amiből bizonyos történeti tanulságot is levon: „a nagy hódítók neve sohasem vész ki a nép emlékezetéből, miközben a nép elfelejti az erényes, de békés uralkodókat”. Mihály vajda tehát mint nagy hadvezér, mint hős jelenik meg itt, de semmiképpen sem egyesítőként.
Maga Nicolae Bălcescu, habár munténiai, első munkáiban – Haderő és hadművészet Havaselve alapításától mostanig (Puterea armată şi arta militară de la întemeierea principatului Valahiei pînă acum, 1844), A szántóvető munkások társadalmi helyzete… (Despre starea soţială a muncitorilor plugari… 1846) – nem mutat valami különös vonzalmat a vajda személyisége iránt, csakis a tárgya szerint megkövetelt helyet és jelentőséget tulajdonítja neki, semmivel sem többet. 1840 után azonban mind láthatóbbá válik Mihály vajda feltartóztathatatlan emelkedése, mégpedig mindkét szerepben: Havaselve dicsőséges uralkodója és a románok egyesítője. Az elsőt maga Havaselve uralkodója, Gheorghe Bibescu (1842–1848) igyekezett elfogadtatni, aki szerette volna a nagy vajda utódjaként feltüntetni magát, s kitartó propagandát vezényelt ilyen értelemben. Mivelhogy 1848-ban elűzték trónjáról, nem tudta elérni célját, hogy második Vitéz Mihálynak tekintsék, ám az örökség hivalkodó fejedelmi vállalása nem maradt visszhangtalan. A korabeli légkör emlékezete bizonyára hatott Bălcescura is, habár a Bibescu-rendszer ellenzékéhez tartozott. Sőt, már Moldvában is kezd feltünedezni Mihály vajda mint szimbolikus alak. 1843-ban Kogălniceanu Jászvásárt, a Mihăilană Akadémián tartott megnyitóbeszédében – Bevezetés a nemzeti történelemről szóló előadásokhoz (Cuvânt introductiv la cursul de istorie naţională) – már sokkal rokonszenvesebben közeledik a havaselvi vajdához, mint hat esztendővel korábban. Mihály vajdát, mint a hajdani Dacia széttagolódott részeinek egyesítőjét mutatja be. A szimbólum a maga teljes fényét és funkcionalitását Nicolae Bălcescu utolsó és legigényesebb művében – A románok története Vitéz Mihály vajda idejében (Istoria românilor sub Mihai Vodă Viteazul) – nyeri el, amelyet 1847-ben kezdett írni, és 1852-ben bekövetkezett haláláig nem fejezett be. A történész első esszéihez képest itt jól érzékelhető változás mutatkozik a nemzeti eszme vonatkozásában. Mihály vajda célkitűzését nyíltan kimondja: nemzeti egység. A vajda „oly nagy hazát akart létrehozni, ameddig a román föld terjed”, s ezáltal „valóra váltotta a románok nagy vajdáinak dédelgetett álmát”. „Öreg Mircea vajda volt az első román uralkodó, aki harcolt a nemzeti egységért.” Az uralkodók mást sem tettek, mint hogy politikai akciókkal kifejezésre juttatták az általánosan osztott érzelmet, mivelhogy már eredetük óta „minden román szívében kitörülhetetlenül élt a közös élet hagyománya és újbóli léthozásának vágya”. Ebben leli magyarázatát annak, hogy miért élt „nemzeti gyűlölet a románokban a tirannus magyarok ellen”. És így esett, hogy „valahányszor román zászló tűnt fel a Kárpátok fölött lobogva, egész Erdélyt borzongás járta át: a románokat reményükben, a tirannusokat rémületükben”.
Bălcescu könyve újdonságot jelentett a román történetírásban. A románok középkori története, a három ország története első alkalommal került tárgyalásra kifejezetten nemzeti történelemként, mint a századok folyamán szüntelenül megnyilatkozó nemzeti óhaj története, mint az eszményi, teljes és egységes román állam története. A munka jelentősen befolyásolta a román nemzeti köztudatot, noha viszonylag késve nyomtatták ki (részleges kiadása 1861–1863-ból, teljes kiadása 1878-ból való, később számos kiadásban megjelent). Bălcescu révén Vitéz Mihály vajda határozottan és véglegesen mint a modern Románia első alapítója fogadtatja el magát.
A fejedelemségek 1859-beli egyesülését közvetlenül megelőző évek jelzik a vajda alakja iránti érdeklődés fokozódását Moldvában is, persze, azzal párhuzamosan, hogy némely moldvai uralkodókat mint egyesítőket kezdenek emlegetni, elsősorban Nagy István (Ştefan cel Mare) vajdát. Ők ketten, Mihály és István együtt kezdik jelképezni mind a sajátos, mind a közös történelmet, mint akik mindenképpen arra törekedtek, hogy egyesítsék a két román testvérországot. Mindezekből nyilvánvalóan kitűnik tehát, hogy 1830 és 1860 között, az 1848-as forradalmat, majd az egyesülést megelőző időszakban szembetűnő Vitéz Mihály vajda alakjának átváltozása, aki keresztény hősből és hadvezérből a román egység jelképévé válik. Ezek voltak azok az esztendők, amikor az egyetlen román államban való egyesülés eszményét, a tudati szinten jelentkező eszményi Románia előképét visszavetítik a történeti múltba. Ez a nemzeti politikai és történeti irányulás lényegében egyetlen nemzedék sajátja, azé, amely kivívta az 1848-as forradalmat, a fejedelemségek egyesítését, és létrehozta a modern Romániát. Amint láttuk, ugyanezen időszakban gyakran hivatkoznak Daciára, mint a román föld elsődleges egységének kifejezőjére. Mindkét jelkép nagy törekvések sugalmazójává válik: az antik Dacia, amelyet Vitéz Mihály vajda ideig-óráig feltámasztott, arra hivatott, hogy a holnapi Romániában öltsön újra testet.
* Lucian Boia: Történelem és mítosz a Román köztudatban. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest–Kolozsvár, 1999.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. december 27.
Kolozsvár, Európa, kultúra
Egy toleráns európai kulturális főváros toleranciájába és kulturáltságába simán belefér, hogy a város elöljárói nyilvánosan gyalázzák egy nemzeti közösség tagjait.
Ezt nem én találtam ki, hanem az Európa Kulturális Fővárosa címre hajtó Kolozsvár önkormányzata, amely kötelességének érezte, hogy a havasalföldi Mihály vajda Erdélyben dúló seregének egyik alvezére, a szerb származású Baba Novak zsoldosvezér szobrának talapzatán országgal-világgal tudassa, miszerint azt „a magyarok” végezték ki iszonyú kínok közepette. (Ami – a fosztogatások mellett - mai kifejezéssel élve árulás miatt történt, ugyanis a törökök kezére akarta játszani Lugost és Karánsebest, ami miatt az erdélyi országgyűlés rövid úton máglyán megsüttette, majd holttestét karóba húzatta).
Kétes mentség az önkormányzat számára, hogy „csak” helyreállította a korábbi állapotot, a felirat ugyanis 1998 óta ott van, azt a város korábbi feketeöves magyargyűlölő polgármestere, Gheorghe Funar helyeztette el, tovább mélyítendő az amúgy is testvéri magyar-román viszonyt. Néhány hónappal ezelőtt azonban ismeretlenek leszedték a felirat magyarokat inkrimináló részét. A mostani illetékesek most igazi európai városhoz méltó igyekezettel gondoskodtak arról, hogy továbbra is mindenki értesülhessen róla: a magyarok a középkorban román nemzeti hősöket gyilkolásztak, még ha nem is tudtak róla, hogy román, vagy nemzeti, arról meg pláne nem, hogy hős.
Az önkormányzat érvelése – amely amúgy sem ellenőrizhető, mivel a korabeli dokumentum nem található – szerint már a szobor 1975-ös felállításakor is ezt a feliratot szánták rá. Ami sajátos hozzáállás, már annak fényében, hogy vállalhatónak tekinti a ceaușescui fasiszta kommunizmus szellemi örökségét, amely a magyarok megalázását és ellehetetlenítését célzó lépések kiötléséhez képest csak abban volt kreatívabb, hogy a valós eseményekhez még elemeiben is alig kapcsolódó, a románságot egekig magasztaló, más népeket viszont következetesen gyalázó mitológiát találjon ki és sulykoljon az iskolákban, az egyetemeken és a nagy nyilvánosság előtt történelem címen.
Meg kell hagyni: ez is egyfajta kulturális örökség. És bizonyára meg lehet ideologizálni, hogyan fér össze az Európa kulturális fővárosa kezdeményezés szellemiségével. Legalábbis Ceaușescunak vagy Funarnak biztosan lenne rá ötlete.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)
2014. január 2.
Külföldi tollából származik az erdélyi arisztokrácia XX. századi története
Comrade baron (Báró elvtárs) nevet viseli Jaap Scholten díjnyertes könyve, amely az erdélyi arisztokrácia bukásának koráról, és ezt követő életéről számol be. A holland író tollából származó oral history-n alapuló írások mutatják be az 1949. március 3-án éjszaka politikai döntéssel letartóztatott, vagyonától megfosztott, deportált arisztokrácia következő napjait, éveit a Gheorghe Gheorghiu Dej vezette Munkáspárt, majd a Román Kommunista Párt alatt, akik az arisztokráciát és a nagybirtokosságot első osztályú ellenségként kezelték. Azt, hogy pontosan mit is jelentett ez a kor, és az utána következő időszak, majd a rendszerváltás a három részre osztott könyv mutat be: első részben az arisztokrácia 1949 előtt, melyet az arisztokrácia 1949-1990 között követ, mely az arisztokrácia 1990 után című résszel fejeződik be.
A Budapesten élő író az erdélyi táj és kultúra szerelmese. A rendszerváltást követő határok megnyitása óta járja Erdélyt és Magyarországot keresve az arisztokrácia múltjára mutató jeleket és a múltról mesélő embereket. Felkutatta az utca emberének szájról-szájra terjedő történetén túl az érintetteket, azaz a még élő egykori arisztokrácia tagjait, leszármazottait. Munkatáborok helyszínén és pincék mélyén túli romos épületek árnyékában kutatott az elmúlt két évtized során.
A személyes találkozások élményén túl a könyv egyik fő kérdése, hogy hogyan lehet megmenteni a múltat, ugyanis a köztudottan omladozó, jó esetben lelakott épületek többnyire már visszakerültek a jogos örökösök tulajdonába. Milyen terveik vannak a tulajdonosoknak, ha már visszakapták, vagy éppen milyen út vezetett az épületek visszaszerzéséig, ha egyáltalán sikerült visszaszerezniük? De az is a fontos kérdések közé tartozik, hogy hogy élt ez a társadalmi réteg a kommunizmus évei alatt.
Történetek sokaságát a személyes találkozások, megannyi beszélgetés élményéből fakadó személyes megjegyzések teszik igazán érdekessé e könyv dokumentációként is szolgáló jellegét, mely értéket közvetít ez által. Egy külföldi szemszögéből szemlélhetjük a valóságot. A részletes írások, színes háttér-információk az erdélyi emberek számára is releváns, múltat tisztázó információforrásként szolgálhatnak.
A szerző 2013. novemberi erdélyi útját egy holland baráti társaság kísérte, mely azért jött, hogy meglátogasson néhány, a könyv által leírt helyet, s mely marosszéki látogatásakor gróf Haller Béla kíséretében ismerkedett meg e vidék arisztokrációjának múltjával. A gróf kíséretében meglátogatták a volt rendőrség udvarát, ahol az úgynevezett „domniciliu obligatoriu” azaz a kötelező lakcím-rendelet az arisztokrácia életére kiváltott hatásáról számolt be. A Teleki Tékán túl a Teleki kastéllyal, mint ahogy Teleki Samu Afrikakutató és Teleki Sámuel kancellár munkásságával, családi történeteivel is megismerkedtek Kálmán Attila történész kalauzolásában. Gernyeszegen Jaap Scholten és baráti köre gróf Teleki Kálmánnal találkozott, ahol a kastély parkjában tett látogatása során megismerkedett a család és a kastély történetével.
Erdély szerte hasonló felfedezőutak gyümölcseként született meg a könyv 2011-ben Amsterdamban, holland nyelven, melyet 2013-ban fordítottak angol nyelvre. A könyv 2011-ben a Libris Történelem díjával tüntettek ki, és jelölték a Bob den Uyl 2011-es legjobb utazási könyv díjára. A tavalyi év őszén Erdélyben is bemutatták az angol nyelvű kiadást, mely érdekes olvasmányként szolgálhat Erdély szerelmesein túl a történelem kedvelőinek is.
Harasztovics Arnold
Erdély.ma,
2014. január 3.
Etnikai indíttatású bántalmazás miatt tett feljelentést egy sepsiszentgyörgyi román férfi
Etnikai indíttatású bántalmazás miatt tett feljelentést a Kovászna megyei rendőrkapitányságon egy román nemzetiségű férfi, akit állítása szerint azért vertek meg szilveszter éjszaka Sepsiszentgyörgy központjában, mert nem tudott magyarul.
A Mediafax hírügynökség jelentése szerint Gheorghe Predut – aki 1994 és 2001 között a Demokrata Párt megyei elnöki tisztségét töltötte be – szilveszter éjszaka riasztotta a rendőrséget. Arról számolt be a kiérkező rendőröknek, hogy húsz év körüli fiatalból álló öt-hat tagú csoporttal találkozott az utcán, és a fiatalok ütlegelni kezdték, miután magyarul szólították meg, ő pedig közölte: nem beszél magyarul. A férfit mentővel szállították a megyei kórházba, ahol megállapították, bordatörést szenvedett. A rendőrség szóvivője megerősítette a szilveszter éjszakai riasztást, és azt is közölte, hogy a bántalmazott férfi csütörtökön feljelentést tett a rendőrségen. Hozzátette, a rendőrség keresi a bántalmazókat. „Ha korábban azt mondta volna nekem valaki, hogy ilyesmi megtörténhet Sepsiszentgyörgyön, nem hittem volna el” – mondta Gheorghe Predut a Mediafax hírügynökségnek.
MTI
Erdély.ma,
2014. január 6.
Románellenességet kiáltanak a magyarellenesek
„Hadrendbe álltak” a székelyföldi magyarellenes hangadók, miután egy román férfi etnikai indíttatású bántalmazás címén feljelentést tett a rendőrségen – állítása szerint azért verték meg szilveszterkor Sepsiszentgyörgyön, mert nem tud magyarul.
Etnikai indíttatású bántalmazás miatt tett feljelentést a Kovászna megyei rendőrkapitányságon egy román nemzetiségű férfi, akit állítása szerint azért vertek meg szilveszter éjszakáján Sepsiszentgyörgy központjában, mert nem tud magyarul.
A Mediafax hírügynökség jelentése szerint Gheorghe Preduţ – aki 1994 és 2001 között a Demokrata Párt megyei elnöki tisztségét töltötte be – szilveszter éjszaka riasztotta a rendőrséget. Arról számolt be a kiérkező rendőröknek, hogy húsz év körüli fiatalokból álló, öt-hat tagú csoporttal találkozott az utcán. Állítása szerint a fiatalok ütlegelni kezdték, miután magyarul szólították meg, ő pedig közölte: nem beszél magyarul.
Nicoleta Marin rendőrségi szóvivő szerint a férfi nem tudott használható személyleírást adni a támadóiról, az azonosítást pedig tovább nehezíti, hogy a megyei törvényszék környékén nincsenek térfigyelő kamerák. Az esetnek nem voltak szemtanúi.
Ilyen körülmények között tehát csak a feljelentő beszámolójára hagyatkozhatnak. A hivatalos közlés szerint mindezek ellenére a rendőrség megpróbálja azonosítani a bántalmazókat.
A férfi egyébként azt mesélte, hogy a helyi román gimnázium étkezőjében szilveszterezett, akkor támadták meg, amikor onnan egyedül hazafelé tartott. Az állítólagos bántalmazás után mentővel szállították kórházba – a sürgősségen megállapították, hogy bordatörést szenvedett, de kórházi ellátására nem volt szükség, így hazaengedték.
Csütörtökön tett feljelentést a rendőrségen etnikai indíttatású bántalmazás miatt. „Ha korábban azt mondta volna nekem valaki, hogy ilyesmi megtörténhet Sepsiszentgyörgyön, nem hittem volna el” – mondta a jelenleg nyugdíjas Gheorghe Preduţ a Mediafax hírügynökségnek.
„Variációk” románellenességre
Nem ez az egyetlen románellenesnek titulált eset egyébként, amire a hét végén felhívták a figyelmet. „A magyar sovinizmus bizonyítékaként” mutatja be ugyanis a magyarellenességéről és notórius feljelentőként ismert Dan Tănasă a blogján azt az esetet, miszerint egy dobollói férfit megbírságolt a sepsiszentgyörgyi helyi rendőrség, mert december 1-jén román zászlót lobogtatva ment fel az advent első vasárnapja alkalmából a város központjában felállított színpadra, és román hazafias dalt énekelt.
Dan Tanasă január 3-én, pénteken tette közzé az információt a blogján, a nagybetűs, exkluzív feliratú bejegyzésben posztolva a rendőrségi jegyzőkönyv másolatát is. A hírt aznap késő este már átvette a Realitatea hírtelevízió is.
A blogbejegyzés szerint a dobollói férfit 500 lejre bírságolta meg a helyi rendőrség. A férfi Dan Tănasának arról számolt be, nem tudta, hogy a színpadot nem a román nemzeti ünnep tiszteletére állították fel a városközpontban, nem volt ittas, nem is szélsőséges, csak a román nemzeti ünnep iránti lelkesedését akarta kifejezésre juttatni. Nem érzi jogosnak a bírságot, ezért megfellebbezi azt.
Dan Tănasă irományában sérelmezi, hogy a jegyzőkönyvet egy magyar nemzetiségű rendőr állította ki, és egy szintén magyar nemzetiségű tanú írta alá: szerinte ez „a 24 éve tetten érhető magyar sovinizmus csúcspontja”.
Ugyanakkor felháborodottan ismertette a Kovászna megyei csendőrség parancsnokának, Adrian Nichifor őrnagynak a válaszlevelét, amely szerint azért nem bírságolták meg a december 1-jén azokat a magyar fiatalokat, akik azt skandálták, hogy „Székelyföld nem Románia!”, mert a szólásszabadság és a szabad véleménynyilvánítás alkotmányos joguk. A sepsiszentgyörgyi helyi rendőrségnél a hét végén mindössze az ügyfélszolgálati ügyeletessel sikerült beszélnünk, aki azt mondta, az intézmény vezetői csak hétfőn lesznek elérhetők.
Megfékeznék „a magyar szélsőségeseket”
A magyarellenes nyilatkozatairól elhíresült Kovászna, Hargita és Maros Megyei Románok Civil Fóruma sem hagyhatta szó nélkül a történteket. „Szigorúan, törvényekkel lépjenek fel a magyar szélsőségesek ellen, ne engedjék őket, hogy különböző tisztségeket töltsenek be, különben erősödni fog a románellenes agresszivitás” – szögezték le vasárnap kiadott nyilatkozatukban.
A fórum szerint – amelynek tiszteletbeli elnöke Ioan Sălăjan ortodox püspök – a magyar politikusok románellenessége miatt radikalizálódott a magyar közösség, ugyanis „23 éve az iskola, a sajtó, a kulturális rendezvények programszerűen terjesztik a sovén, románellenes és államellenes eszméket”. Meglátásuk szerint a tervezett decentralizáció erősíti majd az állam térvesztését Erdélyben. Ugyanakkor felszólítják a román pártokat, hogy ne fogadják be az RMDSZ-t a kormányba, amíg „nem újul meg, és nem mond le a hungarista követeléseiről (pretenţii hungariste)”.
Krónika (Kolozsvár),
2014. január 8.
A Kovászna megyei rendőrség nem említ etnikai indíttatást Gheorghe Predut-al kapcsolatban
A háromszéki rendőrség azonosította azt a két tizenéves fiút, akik szilveszter éjszaka megvertek egy román nemzetiségű helyi politikust. Nicoleta Marin szóvivő arról tájékoztatta a Sláger Rádiót, hogy a nyomozók kedden délután azonosították az elkövetőket, viszont csak nevük kezdőbetűit hozták nyilvánosságra. A rendőrségi közlemény szerint a 17 éves G.S. és a 19 éves F.T. egy sepsiszentgyörgyi tanintézményben szervezett szilveszteri mulatságon vett részt, és hajnali 4 órakor ittasan elhagyták a mulatság helyszínét, azzal a szándékkal, hogy verekedést provokálnak, és az utcán találkoztak Gheorghe Preduţ-al, akit ütlegelni kezdtek. Ekkor a férfi segítségére sietett három közelben tartózkodó fiatal, áll a rendőrség közleményében, amely azonban nem tér ki arra, hogy volt-e etnikai indíttatása a verekedésnek, ahogyan azt az áldozat állította. Nicoleta Marin később a sajtónak úgy nyilatkozott: a két verekedő fiatalt szabadlábon vizsgálják, elismerték tettüket. Ugyanakkor a rendőrség kizárta azt a lehetőséget, hogy etnikai indíttatása volt a verekedésnek, nyilatkozta a szóvivő. Mint arról beszámoltunk, Gheorghe Preduţ etnikai indíttatású bántalmazás miatt tett feljelentést, mert állítása szerint azért verték meg, mert nem tudott magyarul. Gheorghe Preduţ 1994 és 2001 között a Demokrata Párt megyei elnöke volt illetve az Állami Vagyonalap Kovászna megyei szervezetének vezetője és a Comcereal vállalat ügyvivője is volt.
„Gheorghe Preduţ nyilatkozataival óvatosan kell bánni”, írja a maszol.ro portál, amely rámutat, hogy a politikust, a sepsiszentgyörgyi Comcereal ügyvivőjeként 2001 októberében előzetes letartóztatásba helyezték közokirat-hamisításért, magánokirat-hamisításért, a könyvviteli törvény megszegéséért, hamisított okirat tudatos felhasználásáért, adócsalásért és csalásért. Az ügyészség 15 évnyi börtönbüntetést kért, de a bíróság felmentette a vádak alól.
„Vannak, akiknek érdekük feszültségeket kelteni a térségben”
Sepsiszentgyörgyön van a legtöbb provokáció, véli Antal Árpád polgármester, leszögezve, hogy elítél minden erőszakos megnyilvánulást. Az elöljárót annak kapcsán kerestük meg, hogy a Nemzeti Liberális Párt Kovászna megyei vezetői felszólították a helyi magyar közösség képviselőit, nyilvánosan ítéljék el a sepsiszentgyörgyi szilveszter éjszakai incidenst, amikor állítása szerint, megvertek egy román férfit, mert nem tudott magyarul.
„Sepsiszentgyörgy a legnagyobb, magyar többségű város Erdélyben, és itt van a legtöbb provokáció is, ha valakik valamit terveznek Erdélyben, az Sepsiszentgyörgyön fog bekövetkezni”, mondta Antal Árpád. A polgármester hangsúlyozta, a provokációkat csak rendkívüli bölcsességgel lehet kivédeni, ezért arra kéri a jóérzésű románokat és magyarokat, legyenek bölcsek és ne válaszoljanak ezekre. „Vannak, akiknek érdekük feszültségeket kelteni a térségben, az is egyértelmű, hogy speciális problémák vannak, ezekre különleges megoldásokat kell találni, ezért kell speciális státust kapjon ez a régió. Azzal kellene kezdeni, hogy elfogadjuk egymás létezését, mindaddig nehéz közös megoldásokat találni, míg vannak, akik tagadják Székelyföld és a székelyek létét.”- szögezte le Antal Árpád. „Csak akkor láthatunk tiszta képet, ha mind a két felet meghallgatjuk. Én remélem, hogy más oka volt a verekedésnek, és nem volt etnikai indíttatású.”- mondta a fiatalok letartóztatása és kihallgatása előtt a polgármester.
Kovács Zsolt, Kovács Blanka
www.slagerradio.ro
Erdély.ma,
2014. január 8.
Ortodox térhódítás Kovásznán
A kormány karácsonyi ajándékaként a román ortodox egyház Hargita–Kovászna püspökségének tulajdonába került a kovásznai Tündérvölgyben levő Fenyő Szálloda.
A korábban az állami protokollalap tulajdonát képező, tízmillió lej leltári értékű ingatlan odaítélése azóta is borzolja a kedélyeket: tiltakoznak a magyar történelmi egyházak, melyek hasonló ajándékban soha nem részesülnek, mi több, a kommunista rezsim által elvett ingatlanjaikat sem tudják visszaszerezni – ráadásul azt is el akarják venni tőlük, amit visszakaptak. Tiltakoznak a hazai magyar politikai alakulatok, szervezetek is, és aggódnak a kovásznai magyar lakosok: úgy tűnik, az ortodoxia székelyföldi térhódításának helyőrsége lett a Fenyő Szálloda is.
Aggódik a lakosság
A Fenyő Szálló tulajdonoscseréjének esetleges következményeit a kovásznai lakosság is csak találgatja – van, aki úgy tudja, Moldova Köztársaságból érkezők laknak majd ott, akiket honosítanak, később pedig kovásznai polgárokká válnak, így akarják a románság javára billenteni a lakosság etnikai arányának mérlegét. Mások állítják, a jelenlegi személyzetet elbocsátják, helyüket apácák és szerzetesek veszik át, de még olyan híresztelés is felröppent, miszerint a szálloda mellett impozáns kolostor épül, mely a görögkeletiek egyik fellegvára lesz.
Eme találgatások közös eleme az etnikai arányok megváltoztatása, a görögkeleti egyház térnyerése miatti aggodalom. Hogy a jobbára aggodalom szülte szóbeszéd mellett hiteles forrásból tájékozódjunk, megkerestük a szálloda igazgatóját, Paul Vișinescut, aki Gheorghe Onea adminisztrátorral együtt állítja: semmit nem tudnak a Fenyő Szálló jövőjéről. Ők is csak az ominózus kormányhatározatot ismerik, de hivatalos értesítést a tulajdonosváltásról nem kaptak. Ha többet akarunk tudni, próbálkozzunk az állami protokollalap sinaiai kirendeltségén – ott viszont csak a telefax hangja válaszolt telefonos megkeresésünkre.
A Fenyő Szálló most csendes. Az egységvezetők szerint az év végi ünnepek alatt sok vendéget fogadtak. Jelenleg 58 alkalmazottat foglalkoztatnak, 65 százalékuk magyar nemzetiségű. Nem tartanak a leépítésektől, az ortodox egyház az alkalmazottakkal együtt kapta meg a szállodát – hangsúlyozták. Pártszállónak építették
Amennyire bizarr a mostani tulajdonoscsere, legalább annyira különös a szálló története is. A Román Kommunista Párt Kovászna város tulajdonából kapta/vette ingyen használatba a több mint két és fél hektáros területet, ahová később a szálloda épült. A nyolcvanas évek elején kezdett működni, kizárólag a párttagok (leginkább „főelvtársak”) üdülőhelyeként. A telekkönyv szerint a terület 1999. május 18-ig volt Kovászna tulajdona, akkor a 834-es kormányhatározattal állami tulajdonba sorolták. A szálloda alegységeként tartották nyilván a közelben lévő, korábban a Ceaușescu házaspár által használt vendégházat. Ezt az épületet nem az egyház kapta meg decemberben: az új tulajdonosa a román hadsereg.
A szálloda gazdaságosságáról sokan értekeztek. A legtöbb vélemény szerint jelenlegi működési formájában nem jövedelmező, kizárólag az állam által finanszírozott kezelő- és üdülőjegyekkel érkezők teszik ki látogatóközönségét. Semmi jel nem utal arra, hogy a vendégforgalmi szabadpiacon is labdába szeretne rúgni az egység, pedig felszereltsége nem mindennapi. 186 személyt tudnak elszállásolni 87 kétágyas, két egyágyas szobában és öt lakrészben (melyek nappaliból és hálószobából állnak). Kezelési potenciálja is jelentős, meleg borvízfürdőt, mofettát, borvizes ívókúrát, aeroszolos és inhalációs kezelést, elektro-, fizio- és hidroterápiát biztosítanak.
Jobb lenne a Ceaușescu-villa
Kovászna önkormányzata számára kihívás lenne, ha a kormány esetleges ajándékaként szállodával gazdagodna. Magyarországon találunk példát önkormányzati cégek által működtetett szállodákra, például Zalakaroson – mondta érdeklődésünkre Thiesz János polgármester. A működtetéshez szükséges jogi keretet ugyan nem ismeri, de meg lehetne találni a járható utat. Ám a szállodánál több hasznot hozna, ha az önkormányzat a volt Ceaușescu-vadászházat kapná meg. Vendégforgalmi látványosság lenne, hazai és külföldi turistákat vonzana az érdekes múltú épület.
Sokan kíváncsiak lennének, hol és milyen volt egykoron a Ceaușescu házaspár kéthelyes moziterme, háló- vagy dolgozószobája. A látogatók belépti díja mellett jövedelmet hozhatna a termek vagy az egész épület bérbeadása különböző eseményekre – véli Thiesz János.
A szálloda amúgy most sem hajt nagy hasznot a városnak. Tavaly épületadóként 150 ezer, területadóként 4200, tűzoltósági illetékként 350 és cégérilletékként 28 lejt fizettek be a város kasszájába. A Fenyő Szálló befizeti a fürdővárosi illetéket is (szállóvendégenként napi egy lej). A 2013-as összesítés – amely az összes vendégfogadó egység hozzájárulását jelenti – még nem készült el, de 2012-ben az illetékből 820 ezer lejes bevétele származott a városnak. A Fenyő szálloda alkalmazottjai által befizetett jövedelmi adó 41,75 százaléka is a városhoz kerül vissza – mondta el érdeklődésünkre Bagoly Zsolt, a városháza gazdasági igazgatója.
Görögkeleti templomok
A vajnafalvi ortodox nagytemplom
A Fenyő Szálloda birtoklásával nőtt a görögkeleti egyház súlya Kovásznán. A fürdővárosban ezenkívül három templomuk és egy kápolnájuk áll. Utóbbit tavaly szentelték a Benedek Géza Szívkórházban, és ökumenikusnak nevezik – eddig azonban történelmi magyar egyház lelkésze nem kapott oda meghívást istentiszteletre, misére. Ha hívnának, szívesen tennénk eleget a kérésnek – jelentette ki Balogh Zoltán, a Kovászna-belvárosi egyházközség lelkésze.
A kovásznai – pontosabban vajnafalvi – görögkeleti izmosodáshoz és történetíráshoz ugyancsak jól jön a kormány ajándéka. A Crestinortodox.ro honlapon a Kovásznát tárgyaló fejezetben (az alábbi adatok is innen származnak) kijelentik: „jelen pillanatig nem ismeretesek dokumentumok a XVIII. század előtt létező ortodox templomot illetően.
Információk vannak 1777-ből, amikor megépült a Szent Miklósnak szentelt fatemplomocska.” A fatemplomot 1800-ban lebontották, helyét egy tölgyfából készült kereszt jelzi. Ugyanabban az évben fejezték be egy másik templom építését. 1794-ben 130 forinttal vásároltak telket, „melyen ma is templom és temető áll”, az új templom felhúzását 1794. július 17-én kezdték el. (Orbán Balázs írta: „A kovásznai ref. egyházközség birtokában van egy igen szép fedeles kehely, melynek oldalán minuskel betükkel ez van irva: »Hoc est corpus meum VI. XIII.« A betűk idoma mutatja, hogy a XV. században készült.” A vajnafalvi református hívekről az első lényegesebb híradást egy 1762-ből származó jegyzőkönyvben találni, melyben az áll, hogy az 1762-es kovásznai esperesi vizitáció során derült ki az egyházi hatóságok előtt, hogy a vajnafalvi hívek egy temetőben lévő színben tartották az istentiszteleteket.)
1940 nyarán a nagyszebeni ortodox érsekség jóváhagyta egy Kovásznára tervezett új templom tervét – ám a bécsi döntés keresztülhúzta elképzeléseiket. Jóval később, 1992-ben kezdte el a kovásznai ortodox közösség gyűjteni az anyagot egy új templom építésére. Erre többek között a megnövekedett turistaforgalom miatt volt szükség – írja a honlap. Az építkezést 1993-ban kezdték el – a helyi tanács engedélye nélkül. Az új templom harangjai 1995. november 5-én – Iustinian Teculescu püspök születésének 130. évfordulóján – szólaltak meg először. 2002. június 16-án, három nappal a hősök napja után szentelték fel (az egyház Szent Zsinatja június 13-át nemzeti egyházi ünneppé, valamint a 2003/379-es számú törvény a Hősök Napjává, román nemzeti ünnepé nyilvánította). 2006. november 12-én tették le egy újabb ortodox templom alapkövét. 2008 februárjában Traian Băsescu államfő jelenlétében szentelték fel a Montana Szálloda mellett épülő máramarosi stílusú ortodox fatemplom keresztjét, és helyezték a toronyra. A templomot félkész állapotban is használták, 2012. november negyedikén szentelték. Az újabb templom építése akkoriban ugyancsak kiütötte a biztosítékot: sokan megkérdőjelezték, miért épp oda – a város magyar részébe – építik, egyáltalán szükség van-e rá.
Máramarosi stílusú templom
Nemrég a szívkórházban szenteltek kápolnát az intézményt látogató betegek kérésére, Monica Sporea akkori menedzser és Ioan Sălăjan, Kovászna és Hargita ortodox püspöke közbenjárására készülhetett el. A kórház régi épületében korábban gyűlésteremnek használt részt rendeztek be kápolnának, mely ortodox rítusú, de nem zsúfolták tele görögkeleti jelképekkel, azt akarják, hogy minden felekezet használhassa imádkozásra. A szentelésre nem hívták meg a római katolikus és a református egyház papjait, de készen állnak a velük való együttműködésre – mondta akkor a menedzser asszony. Az alapvető intézmények és a nemzeti identitás
A Fenyő Szálloda ortodox egyházi tulajdonba utalásának célját maga a kormány határozta meg: az állam alapvető intézménye, a nemzeti identitás megőrzésében fontos szereppel bíró Román Ortodox Egyház tevékenységének segítésére. Az állam más „alapvető intézményei” is részesültek a kormány nagylelkűségében. A december 18-án kelt 2013/114-es sürgősségi kormányrendelettel (a Hivatalos Közlönyben december 24-én jelent meg) az ortodox egyház mellett a Román Hírszerző Szolgálatnak adták az Olănești fürdői protokollpalotát („a szolgálat specifikus tevékenységéhez szükséges optimális körülmények biztosítására”), és a védelmi minisztériumnak ítélték oda a tündérvölgyi Ceaușescu-villát. Az átadásokat a kormányhatározat Hivatalos Közlönyben való megjelenésétől számított harminc napon belül megejtik.
* * * Támogatás szentkeresztre
Háromszéken a megyeháza a maga során támogatja az egyházakat. A megyei tanács honlapja szerint a kovásznai magyar baptista gyülekezet 2012-ben és 2013-ban is 3000 lejes támogatásban részesült, a belvárosi reformátusokat tavaly 2000 lejjel, a vajnafalviakat szintén 2000 lejjel támogatta a megyeháza. Ugyanakkor a zágonbárkányi ortodox felekezet szentkeresztállítását 2012-ben 80 000 lejjel, 2013-ban 10 000 lejjel támogatták – ekkora összeget más egyházközösség nem kapott. Ismeretünk szerint a megyei tanács eddig minden – a követelményeknek eleget tevő – pályázatra nyújtott támogatást.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2014. január 8.
Azonosították a háromszéki román politikus magyar bántalmazóit
háromszéki rendőrség azonosította azt a két sepsiszentgyörgyi tizenéves fiút, akik szilveszter éjszaka megvertek egy román nemzetiségű helyi politikust. Nicoleta Marin szóvivő arról tájékoztatta lapunkat, hogy a nyomozók kedden délután azonosították az elkövetőket, viszont csak nevük kezdőbetűit hozták nyilvánosságra.
A rendőrségi közlemény szerint a 17 éves G.S. és a 19 éves F.T. egy sepsiszentgyörgyi tanintézményben szervezett szilveszteri mulatságon vett részt, és hajnali 4 órakor ittasan elhagyták a mulatság helyszínét, azzal a szándékkal, hogy verekedést provokáljanak. Az utcán találkoztak Gheorghe Preduţ-cal, akit ütlegelni kezdtek. Ekkor a férfi segítségére sietett három közelben tartózkodó fiatal – olvasható a rendőrség közleményében, amely azonban nem tér ki arra, hogy volt-e etnikai indíttatása a verekedésnek, ahogyan azt az áldozat állította.
Nicoleta Marin szerint a két verekedő fiatalt szabadlábon vizsgálják. Mint arról beszámoltunk, Gheorghe Preduţ etnikai indíttatású bántalmazás miatt tett feljelentést: állítása szerint azért verték meg, mert nem tudott magyarul. Preduţ 1994 és 2001 között a Demokrata Párt megyei elnöke, az Állami Vagyonalap Kovászna megyei szervezetének vezetője és a Comcereal vállalat ügyvivője is volt.
A politikust egyébként a Comcereal ügyvivőjeként 2001 októberében előzetes letartóztatásba helyezték közokirat-hamisításért, magánokirat-hamisításért, a könyvviteli törvény megszegéséért, hamisított okirat tudatos felhasználásáért, adócsalásért és csalásért. Bűnvádi per indult ellene, ám végül felmentették.
FRISSÍTÉS: Nicoleta Marin rendőrségi szóvivő az adevarul.ro-nak azt nyilatkozta: Preduţ bántalmazásának nem volt etnikai indítéka.
Kovács Zsolt
maszol.ro,
2014. január 16.
Néma tiltakozó akció a Schweighofer üzeme ellen
Kétszáz környezetért aggódó civil gyűlt össze szerda délután a Kovászna megyei önkormányzat székháza elé, hogy tiltakozzon a rétyi Schweighofer fűrészüzem engedélyeztetése ellen. A beruházást ellenző Indigó csoport nevű társadalmi szerveződés felhívására Sepsiszentgyörgyről, Kézdivásárhelyről, Barótról és Csíkszeredából érkeztek résztvevők a több órás néma tiltakozó akcióra. A szervezők korábban felkérték a tiltakozókat, hogy semmilyen szimbólumot, jelképet ne vigyenek magukkal. Ez így is történt, érkezésükkor a tiltakozók átvették a szervezők által biztosított táblákat, amelyeken többek között „Állítsátok meg Székelyföld letarolását!” „Döntés a közösség ellen egyenlő árulás” „Követeljük az építkezési engedély visszavonását” feliratú táblákat tartottak magasba, illetve sötétedéskor mécseseket, fáklyákat gyújtottak.
Toró Attila a tiltakozás kezdeményezője a Sláger Rádiónak elmondta: a megmozdulással azt szerették volna bizonyítani, hogy közösségi támogatottsága van a rétyi fűrészüzem megvalósítása elleni tiltakozásnak. Emlékeztetett, hogy korábban több mint 7000 aláírást gyűjtöttek a beruházást ellenzőktől, de ezeket az engedélyezés során nem vették figyelembe.
Az Indigó csoport képviselője leszögezte: megmozdulásuk nem az osztrák beruházó ellen irányul, hanem azért aggódnak, mert szerintük a gyár súlyosan veszélyezteti a környezetét, tevékenysége erdőirtáshoz vezethet, csődbe viszi a térség faipari kisvállalkozásait, illetve veszélyezteti a közeli Rétyi-nyír természetvédelmi területet és rossz hatással lesz a turizmusra. Toró Attila hozzátette: amennyiben nem sikerül megállítani a rétyi fűrészüzem megvalósítását, folyamatosan monitorizálják és dokumentálják majd annak építkezési fázisait, majd tevékenységét is, és minden olyan esetet közzé tesznek, amikor emiatt sérül a környezet.
A tanácsülés keretében szó esett a Holzindustrie Schweighofer rétyi beruházásáról is. Tamás Sándor felszólalásában leszögezte: „Nem létezik olyan törvényes követelmény, amelynek a külföldi beruházó ne tett volna eleget. Több mint 40 szakmai engedélyre van szükség az üzem felépítéséhez, a Schweighofer pedig beszerezte ezeket. A beruházást a helyi közösség is akarja, mindenki emlékszik arra, hogy a tavaly nyáron rendezett közmeghallgatásokon egy kérdést tettek fel a rétyi emberek, mégpedig azt, hogy mikor lehet alkalmazásért jelentkezni. Munkahelyekre van szükség a megyében – ha valamilyen mondvacsinált okkal megtagadtuk volna az építkezési engedély megadását, akkor azt értük volna el, hogy a faipari cég jogi úton érvényesítette volna velünk szemben az igazát, és megtagadtuk volna a munkalehetőséget olyan emberektől, akik kenyeret akarnak családjuk asztalára tenni."
Ugyancsak a tüntetést megelőzően érkezett egy közlemény a háromszéki sajtóhoz, amelyben András Nagy Róbert a sepsiszentgyörgyi kórház igazgatója arról tájékoztat, hogy az osztrák Gerald Schweighofer, a Holzindustrie Schweighofer cég tulajdonosa, Olosz Gergely javaslatára adott 223.770 lejes támogatást a Dr. Fogolyán Kristóf Megyei Sürgősségi Kórháznak. A közlemény szerint ez az adomány lehetővé teszi, hogy felújítsák a gyermek fertőzőbetegségek osztályát, mely évente több mint 1.000 beteg gyermeket lát el Kovászna megye területéről.
Egyébként a rétyi beruházás elleni akcióba hangsúlyosan beszállt a Greenpeace természetvédelmi szervezet is, amely korábban interneten gyűjtött aláírást a Kovászna megyei Környezetvédelmi Hivatal vezetőjének menesztése érdekében. Mivel ezt az akciót az érintett intézmény félresöpörte, a Greenpeace szerdán, a sepsiszentgyörgyi tüntetés előtt a Környezetvédelmi Minisztériumhoz fordult, és azt kérte váltsák le Gheorghe Neagu igazgatót, aki szerint évi egy millió fa kivágása nincs hatása a környezetre. Kovács Zsolt
Szöveg és fotók forrása: slagerradio.ro
Erdély.ma,
2014. január 17.
ICCMER: újabb véres kezű börtönőr
Tizenöt ember haláláért tartják felelősnek Gheorghe Iuliu Sebestyént, aki 1954 január és 1955 decembere között a szamosújvári börtön őrségének parancsnokhelyettese volt – tájékoztatott tegnapi közleményében az IICCMER.
[IICCMER = Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet]
Szabadság (Kolozsvár),
2014. január 21.
RMPSZ-továbbképző az Erdőhegyi Általános Iskolában
A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetség Arad megyei szervezetének köszönhetően Körösköz pedagógusai évközi továbbképzésen vettek részt az elmúlt hétvégén az Erdőhegyi Általános Iskolában.
Pénteken 9 órakor kezdődött a képzés, a megnyitón részt vett Kisjenő polgármestere, Gheorghe Burdan, alpolgármestere, Ioan Tripa, valamint a programvezetők, Matekovits Mihály és Kiss Anna. Matekovits Mihály köszöntötte az egybegyűlteket, bemutatta az előadókat, akik Csíkszeredából érkeztek, majd Gheorghe Burdan polgármester beszédében kifejezte örömét, hogy városunk ilyen rangos eseménynek ad otthont és biztosított mindenkit a mostani és mindenkori támogatásáról.
A továbbképzésen Ágya, Arad, Feketegyarmat, Kisiratos, Kispereg, Majláthfalva, Nagyzerind, Simonyifalva, Szapáryliget, Szentpál és Vadász pedagógusai, összesen 50 óvónő, tanító és tanár foglalkozott behatóan az értő olvasás alapjainak elsajátításával. Az előadók Porsche Éva tanfelügyelő, tréner (Hargita Megyei Tanfelügyelőség), és dr. Zsigmond István főiskolai docens, (Kecskeméti főiskola, Tanítóképző Kar) két csoportra osztották a jelenlévőket, majd megkezdődött a munka. A elmúlt hétvégére kiterjedő interaktív és rendkívül jó hangulatban zajló tevékenységeket csak kávészünetek és ebédszünet szakította meg. A résztvevők elsajátítottak számos gondolkodást fejlesztő, megjegyzést, egyéni tanulást segítő módszert és technikát.
Az Erdőhegyi Általános Iskola tantestülete köszönetet szeretne mondani az Arad megyei RMPSZ vezetőinek Matekovits Mihálynak és Kiss Annának, amiért idén iskolánk adhatott otthont az évközi továbbképzőnek. Köszönjük bizalmukat és mindenben megnyilvánuló kedvességüket.
Szeretnénk megköszönni Gheorghe Burdan polgármester úrnak a tevékenység lebonyolításához nyújtott támogatását. Megköszönnénk előadóink türelmét és odaadását, köszönjük nyitottságukat és azt, hogy megosztották velünk tudásuk legjavát az értő olvasás fejlesztésével kapcsolatban. Köszönjük pedagógustársainknak, hogy megtisztelték rendezvényünket, ilyen nagy számban ellátogattak iskolánkba.
Sime Judit iskolaigazgató és az Erdőhegyi Általános Iskola tantestülete
Nyugati Jelen (Arad),
2014. január 23.
Évtizedek viharaiban (A sepsiszentgyörgyi Hősök temetője)
Sokféle jelzővel illették a sepsiszentgyörgyi köztemetőben kialakított Hősök temetője központi emlékoszlopának felújítását, az elmúlt napokban lapunk hasábjain, de internetes fórumokon is folyt a vita, mely során sokan megkérdőjelezték a munkálat szakszerűségét és a történelmi igazsághoz való közét. Utánajártunk a történteknek.
A sepsiszentgyörgyi köztemetőben levő Hősök temetőjének állapota egyre romlott, főként a világháborús emlékműként emlegetett központi obeliszk festett rosszul. Sarkai letöredezve, két oldalán a bevésett nevek kopottak. Szemből nézve legfelül még éppen ki lehetett silabizálni a feliratot: VITÉZ NAGYBÁNYAI HORTHY ISTVÁN MAGYARORSZÁG KORMÁNYZÓHELYETTESE. Alatta kidudorodás. Magyarország összetört címerét takarták el a II. világégés után – tudja a közvélemény, s megtoldja: világháborús magyar emlékmű. Még lennebb újabb felirat: A HAZÁÉRT. Ez már jól olvasható. A legalsó, szélesebb tömbön hegyével lefelé mutató, álló kard az 1914-es és 1918-as szám között. Az első világháború kezdetének és végének évei. Az obeliszk két oldalára neveket és rendfokozatokat véstek. A betűk kopottak, de nagy részük még olvasható. A ravatalozó felőli oldalon idegen csengésű, a Csíki negyed felől magyar nevek. Az emlékoszlop s az egész Hősök temetője megérett a rendezésre. A levegőben volt a restaurálás szükségessége, itt-ott el is hangzott, hogy meg kellene oldani.
Felújítani az emlékoszlopot
2008. október végén Háromszéken járt az illetékes központi közigazgatási hivatal: a védelmi minisztérium alárendeltségébe tartozó Hősök Kultuszát Ápoló Országos Hivatal – röviden a kegyeleti hivatal – küldöttsége. Tagjai jártak Bereckben, Gelencén, megtekintették Grigore Bălan tábornok, Păiuș David hadnagy sírját, az aldobolyi hősi temetőt, melynek felújítási munkálatait támogatta a hivatal, továbbá Sepsiszentgyörgyön a Bronz Bélaként ismert Román katona emlékművét és a Hősök temetőjét. Találkoztak Antal Árpád András polgármesterrel is. Szóba került többek között a hősi temető kérdése. Ennek rendbetételét sürgette a küldöttség, sőt, esetleges támogatást is meglebegtettek. (Szekeres Attila: Fel kell újítani a hősök emlékművét – Háromszék, 2008. okt. 31.)
2010 elején már komolyan szóba került az emlékmű – melyről tudni vélték, hogy Kós Károly tervezte – restaurálása. Volt egy polgári kezdeményezés, melynek során Bereczki Kinga, a Civilek Háromszékért Szövetség elnöke – akkor a Magyar Polgári Párt színeiben – a városi tanács tagja megszerezte a magyarországi Vay Ádám Logisztikai Ezred és a Társadalom Baráti Kör támogatását. A városháza is lépett, s felmérette a temető és emlékmű állapotát a restaurálási tervekhez. Czimbalmos Kozma Csaba városmenedzser a Háromszéknek akkor úgy nyilatkozott, a műemlékvédelmi előírásoknak megfelelő terv elkészülte után, remélhetőleg még abban az évben megújul az emlékmű.
Két nappal március idusa után az országos levéltár megyei fiókja székhelyén sajtótájékoztatót tartott Ioan Lăcătușu, több Kovászna megyei román civil szervezet vezetője, akkoriban a levéltár főtanácsosa. A levéltárban a városházi iratok között egy névsorra bukkant: megtalálta annak a 147 katonának a névjegyzékét, aki a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban berendezett tábori kórházban hunyt el 1917–1918 között. Az osztrák–magyar, német, olasz, román hadseregek katonái voltak, tíz jelenlegi ország területéről származtak. Lăcătușu kérte, hogy az emlékművet állítsák vissza eredeti alakjában. Szerinte a két világháború között állított obeliszkről ,,1940 után eltávolították a román feliratot és szimbólumot, oda írtak valamit Horthyról, amit majd a kommunizmus idején vakartak olvashatatlanná”. Cristian Liviu és Ioachim Grigorescu tartalékos ezredessel közösen kezdeményezték, hogy minden évben a román hősök napján, a mennybemenetel ünnepén méltóképpen emlékezzenek meg a háborúban elesettekről nemzetiségre, felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül. (Szekeres Attila: Milyen jelkép kerüljön a honvédemlékműre? – Háromszék, 2010. márc. 18.) Ioan Lăcătușu később tanulmányt közölt kutatási eredményeiről: Az igazság a sepsiszentgyörgyi Hősök temetőjéről levéltári források tükrében. (Megjelent az Angustia 15. számában 2011-ben, olvasható a Hargita, Kovászna és Maros Megyei Románok Polgári Fórumának honlapján – Forumharghitacovasna.ro)
Háborgás Tavaly október utolsó napjaiban felújították az obeliszket. November 1-jén a köztemetőben világítók meglepődve tapasztalták: szokatlan, vadonatúj, fényesre csiszolt, szürkés kőbevonatúvá vált az oszlop. Az idén január 12-én a Hősök temetőjében a II. Magyar Királyi Hadsereg 1943-as tragikus kimenetelű doni vereségére emlékezők latolgatták, vajon miért nem került vissza az obeliszkre A HAZÁÉRT felirat, Magyarország címere és a fölötte álló, VITÉZ NAGYBÁNYAI HORTHY ISTVÁN MAGYARORSZÁG KORMÁNYZÓHELYETTESE emlékfelirat. Silabizálták, hogy „a magyar katonák nevét magyartalanították”, s csodálkoztak a város hősi halottait felsoroló táblák előtt, mennyi az idegen név. Történelemhamisításról beszéltek. Az észrevételeknek a lapban való jelzését követően a felháborodás az internetes hozzászólók körében gyűrűzött. Ezek után – szintén a lap hasábjain – Bereczki Kinga feltette a kérdést: ki a felelős? Meg is válaszolta: Elsősorban az ún. szakértők, akik megfelelési kényszerből mellőzik a valós tényeket, és nem állnak ki a történelmi igazságért. (Bereczki Kinga: Ki a felelős a történelemhamisításért? – Háromszék, 2014. január 15.) Ezek után folytatódott a háborgás az internetes hozzászólók körében. Az önkormányzat nevében Czimbalmos Kozma Csaba városmenedzser visszajelzést közölt: Az emlékművek helyreállítási alapelve értelmében az ismert legrégebbi állapotot kell visszaállítani. A várostörténeti kutatások azt bizonyították, hogy az eredeti műemléken semmilyen címer vagy a hősök nevének felsorolása nem szerepelt. A felújított emlékművön annak legrégebbi ismert állapotától eltérő új szimbólum vagy szöveg megjelenítését a bukaresti kegyeleti hivatal nem engedélyezi, a nemzetközi szabályok és gyakorlat nem teszik lehetővé. A bukaresti hivatal a magyar címert és a Horthy Istvánnak emléket állító feliratot is tartalmazó kérést az említett okokból visszautasította. A felújítás során a megbízott cég tévedésből felcserélte a keleti és nyugati oldal legfelső kőlapjait. Ennek a tévedésnek tudható be, hogy A város hősi halottai felirat alatt számos különböző nemzetiségű személy neve szerepel, az Itt nyugszanak felirat alatt pedig a magyar katonák neve. Amint az időjárási viszonyok lehetővé teszik, a cég a hibát kiküszöböli. Az önkormányzat a felújított emlékmű hivatalos, ünnepélyes átadását ez év második felére tervezte, amikorra a körülötte lévő sírkert rendezése is elkészül. (Czimbalmos Kozma Csaba: Az emlékmű eredeti állapotát kellett helyreállítani – Háromszék, 2014. január 17.)
Helytörténeti kutatás
2010-ben a Hősök temetőjéről még keveset tudtak. Úgy hírlett, a temetkezés ott már 1916-ban, a román betöréskor megkezdődött, s a mindenféle nemzetiségű elesetteket oda temették. A temető tervét a város Kós Károllyal készíttette. Hogy a sírkereszteket ki faragta, nem lehetett tudni, de úgy vélték, a Magyarország területén is fellelhető keresztekre hasonlítanak leginkább. Egy 1942-es irat szerint Puskás István uzoni mesterember vállalta az emlékmű restaurálását s arra Magyarország címerének kifaragását – mondotta akkor Demeter Lajos helytörténész. Az önkormányzat helytörténeti kutatást rendelt a történelmi igazság feltárására. A munkával Demeter Lajost bízta meg. A kutatást összegző tanulmány megjelent a magyarországi Hadtörténeti Múzeum Értesítőjének 13. számában 2012-ben (Demeter Lajos: A sepsiszentgyörgyi Hősök temetője). A Hősök temetőjének teljes rendezését követő őszi avatóra a városháza kiadja a tanulmányt magyar és román nyelvű füzetekben.
Az Osztrák–Magyar Monarchiában
Az első világháború kitörése után Sepsiszentgyörgyön mintegy hatvan-hetven orosz hadifoglyot útépítésre irányítottak. Közülük egy 1915-ben meghalt, a baromhegyi román ortodox temetőben temették el – meséli lapunknak Demeter Lajos. 1916-ban Erdélybe betört a román hadsereg, s itt jóformán katonaság nem lévén, elfoglalta a várost. Rövid ideig a Ferencz József Közkórházban hadikórházat működtettek. Itt két román katona halt meg – betegségben –, őket is a román temetőbe temették. A német hadsereg egy nagyobb egysége és magyar huszárok visszafoglalták a várost. Egyetlenegy hősi halottja volt az összecsapásnak, Lakatos Mihály huszár, akit lelőttek a román katonák. Őt a vártemplomi református temetőben, Pap Lehel helyi cementgyáros kriptájában helyezték el időlegesen. Oda még elhelyeztek néhány, az ojtozi szoros–Sósmező vonalán zajló harcokban megsebesült, a sepsiszentgyörgyi katonai kórházban elhunyt honvédet. A Monarchia császári és királyi hadtápállomás-parancsnoksága 1916 karácsony szombatján lefoglalta a Székely Nemzeti Múzeumot, ahol katonai járványkórházat rendezett be. Az itt elhunytakat 1917-től a köztemetőben kijelölt parcellán temették el. Ez a német emlékműként ismert obeliszk környéke, ahol hősi temetőt alakítottak ki. A kórházban betegségben elhunyt német, szerb, horvát, bosnyák, olasz, orosz, ukrán, rutén, ruszin, a honvédségnél szolgáló román katonákat és hadifoglyokat temettek. A háború végéig 297-re nőtt az elhantoltak száma, s négyen a Pap Lehel kriptájában voltak időlegesen. Lőtt seb következtében egy orosz katona és a már említett Lakatos Mihály hunyt el. A holtak nyilvántartását a katonakórház vezette. A jegyzéknek csupán egy része került elő a levéltárban: 147 katona nevét, rendfokozatát és hovatartozását jegyezték fel a német és az osztrák–magyar hadsereg hivatalos nyelvén, németül. A sírokra fakereszteket állítottak, s a német katonák a személyi igazolójegy, az ún. dögcédula alapján azokra felírták az adatokat. Demeter Lajos szerint már ekkor történhettek torzulások, bizonyos nevek németesítve kerülhettek fel a dögcéduláról a kimutatásba, onnan meg némely tévesen kerülhetett át a keresztre. 1917-ben állította az első hősi emlékoszlopot a német hadtápállomás-parancsnokság, innen a német emlékmű elnevezés. Két szomszédos oldalára a német vaskeresztet és Magyarország kiscímerét (így néz ki Magyarország mai címere – Sz. A.) helyezték. Föléjük két oldalon átfolyó német feliratot véstek: Den tapferen Helden (A vitéz hősöknek), alájuk két évszámot: 1914–1917.
Nagy-Romániában Az impériumváltást követően a hősi temető hanyatlásnak indult. 1921-ben csupán 34 kereszt felirata volt teljesen vagy részben olvasható. A nemzetközi békeszerződések értelmében a román hadügyminisztérium utasította a helyi közigazgatást a hősi temetők rendbetételére, ápolására és a hősökről való megemlékezésre. A hiányzó vagy megrongálódott kereszteket nyírfából készített újakkal pótolták, illetve cserélték ki. Zátyi József városgazda 1921. decemberi felmérésében 295, nagyrészt névtelen rendezett sír és az emlékmű előtt Carl Gersinich alezredes sírja szerepel. A hősi temető rendezésére Kós Károly előtervet készített, azt a városi tanács ülésén bemutatta, s el is fogadták. Ám máig ismeretlen okból nem valósult meg, s később Szász István városi mérnökkel készíttettek új tervet. De ez sem valósult meg.
1927-ben országos rendelet született a hősi halottak egy helyre gyűjtéséről és hősi temető kiképzéséről. Sepsiszentgyörgynek már volt rendezett hősi temetője, ahol minden évben mennybemenetel ünnepén, a román hősök napján megemlékezést tartottak. Akkor miért kellett új hősi temetőt létesíteni a meglévőtől félszáz méterre? – merül fel a kérdés. Demeter Lajos abban látja ennek magyarázatát, hogy kellett egy olyan kegyeleti hely, ahol a románság – abban az időben ez leginkább a megye és a város vezetőségéből, az állami iskolák tantestületének egy részéből, az itt állomásozó katonaságból, a rendőrségből stb. állt – lelki nyugodalmára ünnepelhette a „nagy háborúban” elesett hőseit, és azt, hogy Erdélyt Romániához csatolták. Igaz, hogy a régi hősi temető a román hősök napján megemlékezések színtere lett, de zavaró volt a románság részére az az emlékoszlop, amelyet éppen az ellenséges országok jelképei díszítettek. A sepsiszentgyörgyi Hősök temetőjének tervrajzát a Hősök Kultusza Egyesület központi vezetősége Bukarestben rendelte meg, s az a helyőrségen keresztül jutott el a városházára. A terv, melynek kivitelezését 100 000 lejre becsülték, a központi obeliszk két oldalára 42–42 kereszttel megjelölendő katonasírt, az oszlop alá tömegsírt írt elő. A kivitelezés során a régi temetőből kiásták a halottakat, az újban végül 86 sírt alakítottak ki. Semmi bizonyíték nincs arra, hogy az az áttemetéskor az új sírokba hantolt csontok fölé a megfelelő név került. A megmaradt csontokat a központi tömegsírba helyezték. Oda költöztették a Pap Lehel kriptájában időlegesen elhelyezett négy honvéd holttestét is. Demeter Lajos az egész műveletet sírgyalázásnak minősíti. Tíz katonáért elköltöztették közel háromszáz földi maradványait. Ez olyan, mint amikor a gombhoz igazítják a kabátot – véli.
A bukaresti egyesülettől rendelt keresztekre a neveket itt vésték fel. Egyes neveket románosítottak. Az egyesület négy bronzplakettet is felajánlott. Az átirat szerint a Román Királyság középcímere (a Keöpeczi Sebestyén József által megalkotott nagy-, közép- és kiscímer közül az, amelyen a királyi koronával fedett pajzsot két oroszlán tartja – Sz. A.) vagy az emlékezés jelképe, a babérág és katonasisak kerüljön az obeliszkre. Valószínűleg pénzhiány miatt a plaketteket nem rendelték meg. Az emlékoszlop, melyet Pap Lehel épített, teljesen csupasz maradt. A temető kialakításához Magyarország és Sepsiszentgyörgy városa is hozzájárult 5000–5000 lejjel. A költségek zömét a Hősök Kultusza Egyesület és az ortodox egyház tette ki. A hősi temetőt 1931. október 25-én avatták fel. Következő évben a hősök napján, mely június 9-re esett, újból megemlékezés helyszíne volt. Erről beszámolót közöl a Székely Nép június 12-i számában: „A roppant tömeg, mely a főtéren tartott Istentiszteleten áhítatoskodott, a lehető legkedvezőbb légkörben vonulhatott a Debren-tetői Köztemetőben újonnan berendezett, magasan ég felé nyúló emlékműhöz.”
A kicsi magyar világban
A második bécsi döntést követően Sepsiszentgyörgy Észak-Erdély részeként ismét Magyarországhoz került. Ekkor módosítottak a hősi emlékműveken. 1941-ben a német emlékműre, az évszám alá magyar feliratot véstek – helytelenül: A VITÉZ HŐSIHALOTTAKNAK. Szotyori Nagy Áron, a Magyar Királyi Hadimúzeum igazgatója az észak-erdélyi hősi emlékművek felmérése során 1941. november 5-én kelt jelentésében írja, hogy Sepsiszentgyörgyön „a városi köztemetőben áll egy felírás nélküli, románok által emelt világháborús emlékmű”. Koncz Árpád polgármester 1942. március 21-én kelt átirata is igazolja, hogy a Hősök temetőjében levő obeliszk „semmi feliratot vagy ábrázatot nem tartalmaz”. Az oszlopra még ebben az évben felszerelték Magyarország 90 cm magas kiscímerét, melyet Puskás István uzoni mesterember faragott gödemesterházi kőből. Az előlapra ugyanakkor bevésték A HAZÁÉRT feliratot, alája az 1914-es és 1918-as évszámot, közéjük a vesztes háborút idéző, lefelé fordított kardot. Az obeliszk ravatalozóház felőli oldalára bevésték az ide átköltöztetett holtak nevét és rendfokozatát. Igen ám, de azok nevét, akik nem az Osztrák–Magyar Monarchia területén születtek, és nem tudták helyességüket anyakönyvben ellenőrizni, a polgármester magyarította: a román, olasz és orosz hadifoglyok, a cseh, bosnyák, galíciai és német katonák esetében a névjavításokat a polgármester végezte el. Például Kohler Ernest helyett Kohler Ernő, Constantin Ioan helyett Konstantin János, Gheorghe Alexandru helyett György Sándor került az obeliszkre. Koncz Árpád egy levélben magyarázza: mivel a románok románosították a neveket, ő visszamagyarosította azokat. 1942. augusztus 20-án repülőszerencsétlenségben elhunyt Horthy Miklós kormányzó fia, helyettese. Magyarország területén elrendelték, hogy emléket kell állítani a hősi halottnak. Háromszéken több településen megtették, Gidófalván ma is látható. Sepsiszentgyörgyön a hősi temető obeliszkjére, a címer fölé vésték be az emlékfeliratot. 1943-ban újabb módosítás történt. Összegyűjtötték Sepsiszentgyörgy hősi halottainak nevét, azokét, akik távol, harctéren estek el vagy fogolytáborban hunytak el, és bevésték az oszlop Csíki negyed felőli oldalába.
A második világháború után
Az ismét Romániához került Sepsiszentgyörgyön a német emlékműről leverték a német vaskeresztet és Magyarország címerét. A jelképek helye megmaradt, közelről most is jól kivehető, mit is ábrázoltak ott egykor. A hősi obeliszkről szintén leverték Magyarország címerét, maradványait, valamint a Horthy István emlékét őrző feliratot cementes habarccsal eltakarták. Az 1989-es fordulatot követően a feliratról levakarták a maltert, a német emlékmű csúcsára fekete vaskeresztet szereltek.
A temető felújítása
Demeter Lajos javaslatára a városháza felterjesztette a kegyeleti hivatalhoz a felújítási tervet. Az 1943-as állapot visszaállítását kérte, azaz, Magyarország címerével, A HAZÁÉRT és Horthy-emlékfelirattal. A hivatal – melyet Ioan Lăcătușu jó idejében tájékoztatott saját kutatási eredményeiről – visszautasította a felterjesztett változatot. Másodszor elhagyták a Horthy-feliratot, és két címert javasoltak. Mivel a temetőnek két bejárata van, egyfelől álljon Magyarország kiscímere, az ellentétes oldalon a Román Királyság középcímere. Ezt is elutasították, ám a kard az évszámokkal maradhatott. A hősök neveinek bevésését elfogadták, a kereszteken való újjáírását viszont románul várták el. Azt ki tudták eszközölni, hogy a románoké románul, a magyaroké magyarul, a többieknek az akkor használt hivatalos nyelven, németül kerüljön fel a rendfokozata, a hovatartozás megjelölésével – magyarázta Czimbalmos Kozma Csaba. A munkálatot nem lehet restaurálásnak nevezni, mert a betonoszlopon azt a mozaikot nem lehetett visszaállítani, főleg a betűket újraírni, magyarázza a városgondnok. Ha már felújításról van szó, akkor szakemberek véleményének kikérésével amellett döntöttek, hogy kőlapokkal borítsák az oszlopot, s azokba véssék a neveket. A sepsiszentgyörgyi hősök névsorát a kutatás során bővítették s kiegészítették. Így annyira megduzzadt a lajstrom, el kellett hagyniuk a rendfokozatokat, hogy a keleti oldalra kiférjenek. A nyugati oldalon is – ahova 1942-ben nem véstek fel rendfokozatot – kiegészítették a névsort. A restaurálás során a kőkereszteken majd feltüntetik a megfelelő rangot. Egy emlékművel nem lehet bármit tenni, hanem csak azt, amit az írott és íratlan szabályok megkövetelnek, illetve megengednek – mondja a városgondnok, hangsúlyozva, ez nemcsak a város magyar hőseinek emlékműve, hanem az elhunyt sok más nemzetiségű hősök sírhelye is. Nem kell sem magyarkodni, sem románkodni: amikor elvárjuk, hogy a mi hozzátartozóink távoli sírját ápolják, gondozzák, mi is megteszünk mindent, hogy rendben tartsuk az idegenek nyughelyét. Sajnos, későn vették észre, hogy a mester összecserélte a felső lapokat, s már nem lehetett kijavítani, de tavasszal megteszik ezt. Ott hibáztak, hogy nem takarták le a rosszul felszerelt feliratot, tette hozzá. Az összecserélt kőlapokon ez áll: A VÁROS HŐSI HALOTTAI – EROII ORAȘULUI – 1914–1918, illetve: ITT NYUGSZANAK – AICI SE ODIHNESC – 1914–1918. Antal Árpád András polgármester is úgy érzi, ha eltakarták volna a hibásan felszerelt kőlapokat, sok vitát megelőzhettek volna. De a munkálatot még nem vették át – hangsúlyozza. Az emlékművet abban a lerobbant állapotában nem hagyhatták, az már szégyen volt a város részére. Engedély nélkül sem újíthatták fel. Mivel nem az a típusú ember, aki mindenhez ért, nem ő döntött, szakemberekkel tárgyalt, s megbízták Demeter Lajost, végezze el a kutatást. Számítottak a bukaresti visszautasításokra, mondja, hiszen a hivatal ismerte az emlékmű eredeti állapotát. Az adott körülmények között a lehető legjobban taktikáztak, vélekedik.
Tervek Őszre befejezik a Hősök temetőjének rendezését. Ezek után elsőbbséget élvez az Erzsébet parkban levő szovjet emlékmű kérdése – vázolta a polgármester. Azt el szeretnék költöztetni onnan a Köztemetőbe. A városban járt az orosz nagykövetség képviselője, akivel tárgyaltak az ügyről. Demeter Lajost már megbízták az újabb kutatással, hisz be kell bizonyítani, hogy ott nem nyugszanak orosz katonák, nincs temető, csupán emlékoszlop. Remélhetőleg májusban megszületik az összegzés. Utána jöhet a német emlékmű történetének kutatása, majd a rendezése. Kíváncsian várjuk, a bukaresti hivatal ezúttal is ragaszkodik-e az eredeti állapot visszaállításának elvéhez, hiszen az obeliszken a német vaskereszt és Magyarország címere állt.
Sírjaik hol domborulnak…
Összegzésként elmondhatjuk, az emlékművet nem Kós Károly tervezte, hanem bukaresti szakember, nem „a magyarok” állították, sem a város, hanem az impériumváltást követően a román közigazgatás alatt emelték, eredetileg jeltelen, felirat nélküli oszlop volt. Magyarország címere, A HAZÉRT felirat, a Horthy István emlékére bevésett felirat, a kard, az első világháborút jelölő évszámok, a hősök – sok esetben durván magyarosított – neve és rendfokozata 1942–1943-ban került az oszlopra. Alatta és a Hősök temetőjének keresztjei alatt legalább tíz nemzet fiai nyugodnának. Az emlékműre felkerült a sepsiszentgyörgyi, de másutt elesett első világháborús hősök neve is. Azok, akiknek nevét itt kőbe vésték, s mások, akiket ismeretlenül itt hantoltak el, vagy sepsiszentgyörgyiek, és ki tudja, hol nyugszanak – akaratukon kívül, felsőbb hatalmak parancsára és érdekeiért hagyták el családjukat és mentek küzdeni, azt állítva, hogy a hazáért, pedig attól nagyon távol.
Két, egy évszázaddal ezelőtt megfogalmazott gondolatot elevenítünk fel. A Székely Nép 1915. november 27-i számából Ádám Annát idézzük: „Ezt is, azt is felsőbb parancsra kergetik halálba, s egyiknek úgy, mint a másiknak az a kötelessége, hogy pusztítsák az előtte állót. Nem a katona a bűnös, hanem a kor, a rendszer. A katonára emberséggel nézzen mindenki, akármelyik nemzetből szakadt idegenbe.” Az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregében 1917. július 30-i keltezéssel kiadott körrendelet hangsúlyozta: a legszentebb hazafiúi kötelességük teljesítése közben áldozatul esett hősök, legyenek azok saját fiaink, szövetségeseink, avagy ellenségeink, a hozzájuk méltó eltemetésre, sírjaik megjelölésére és állandó gondozásra érdemesek.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. február 1.
L. Balogh Béni
„ERDÉLY KELL NEKÜNK!”
A hazai és az anyaországi románok 1913-ban
Tisza István első kormányzása idején merült föl először a román vezetőkkel való tárgyalások gondolata, de azok nem vezettek sikerre.
1913. június végén Bulgária – balkáni hegemóniája biztosítása érdekében – hadüzenet nélkül megtámadta korábbi szövetségeseit: Szerbiát és Görögországot. Ezzel kezdetét vette a második Balkán-háború. Néhány nap múlva, július 3-án I. Károly király elrendelte a román hadsereg mozgósítását. Egy héttel később Románia, amely az első Balkán-háborúban semleges maradt, hadat üzent az akkor már ténylegesen legyőzött Bulgáriának. A hivatalos indoklás szerint a román hadba lépés célját a balkáni béke megvédése képezte, a valódi ok azonban
Dél-Dobrudzsa Bulgáriától való elcsatolása
és az ország balkáni pozícióinak megerősítése volt. Mivel a bolgár hadsereg nagy részét a szerb, a görög és a török erők kötötték le, a román csapatok emberveszteség és tényleges ellenállás nélkül vonultak Szófia felé.
A sokszoros túlerő előtt Bulgária hamarosan kapitulált, majd a balkáni országok részvételével megtartott béketárgyalások nyomán 1913. augusztus 10-én aláírták a bukaresti békét.
Ennek értelmében Bulgária elveszítette az első Balkán-háborúban megszerzett területek java részét, Románia pedig bekebelezhette – majd ezt követően 1940 szeptemberéig birtokolhatta – Dél-Dobrudzsát, az ún. Cadrilatert. amelynek azonban közel 300 ezer lakosa túlnyomórészt bolgár volt, románnak pedig csak egy elenyésző kisebbség vallotta magát.
Románia háborús részvételének és a bukaresti békekötésnek a nem túl jelentős, nem egészen 7000 km2-nyi területi nyereségen jóval túlmutató, igen fontos következményei lettek. Az ország délkelet-európai fióknagyhatalommá emelkedett, nemzetközi presztízse megnőtt, és egyre inkább elvárta, hogy önálló nemzetközi tényezőként számoljanak vele. Meglazította a Monarchiához 1883 óta fűződő – de mindvégig a legnagyobb titokban tartott – szövetségesi szálait, ugyanakkor egyre inkább a Kárpátok két oldalán élő román etnikum egyesítésére törekedett.
Rendkívüli módon megerősödött a már korábban is nagyfokú román nemzeti öntudat. Jellemző, hogy a július 3-án elrendelt mozgósítást Románia-szerte őszinte hazafias lelkesedés övezte, számos Monarchia-ellenes megmozdulásra került sor, amelyeken üdvözölték, hogy Bukarest végre Bécstől független lépést tett.
A napnál is világosabban látszott azokban a hetekben, hogy a román közvélemény szemében – főleg az erdélyi románok elnyomásáról folyamatosan érkező, gyakran felnagyított hírek hatására – mennyire népszerűtlen az Osztrák-Magyar Monarchia.
Camille Blondel, Franciaország bukaresti képviselője szerint olyan volt az általános hangulat, hogy az a külső szemlélő, aki esetleg nem ismerte a román mozgósítás fő célját, azt gondolhatta, Románia a Monarchia ellen kíván háborúzni. A Dunán átkelve, a román katonák azt skandálták: „Erdélybe!”. (Mintha a történelem bizonyos mértékig megismétlődött volna: 28 évvel később, 1941 őszén a németek oldalán a keleti fronton, a Szovjetunióban harcoló román katonák Észak-Erdély visszafoglalását tekintették fő „úti céljuknak”:
„Odesszán keresztül Budapestre” – hangzott akkor a jelszó.) 1913 hatása – ha időben visszatekintünk – talán leginkább 1877-hez hasonlítható. A törökök ellen az orosz csapatokkal együtt vívott sikeres harcok nyomán abban az évben Románia kivívta állami függetlenségét, amelynek eredményeként magasra csaptak a romantikus nacionalizmus hullámai mind az erdélyi, mind a „regáti” románok között.
Romániában elszaporodtak az ún. dákoromán naptárak, térképek, melyek egyetlen egységnek mutatták a románságot a Fekete-tengertől a Tiszáig, a közbeszédben egyre több szó esett Erdélyről.
Megsokasodtak a határon túli románok ügyét felkaroló szervezetek, mint például az 1882-ben létrejött Carpaţi egyesület, vagy az 1891-es alapítású, a románok kulturális egységét szolgáló Liga Culturalǎ szövetség. Bukarest az erdélyi román iskolák, egyházak számára pénzsegélyt nyújtott, amelyet néhány évig a magyar kormány közvetített a címzetteknek, majd miután betiltotta a segélyezést, bár tudott róla, szemet hunyt felette.
Az erdélyi románok pedig már régóta vágyakozva tekintettek át a Kárpátok déli oldalára. Csak egy példa a sok közül. 1867-ben, az akkor még Pesten megjelenő, Iosif Vulcan által szerkesztett Familia című színvonalas hetilapban a következőket írta egy román publicista: „Bukarestbe! Bukarestbe! Ez volt a legfőbb vágyam, mely nem hagyott nyugodni, amint megtudtam, hogy van egy másik román haza, ahol nemzetem fiai tisztelik az ősi román szokásokat és erkölcsöket, s azok nem az idegenek gúnyolódásának tárgyai.”
A lapszerkesztő Vulcan szívét is elöntötte a nemzeti büszkeség, amikor Bukarestre gondolt: „Nem vagy olyan pompás, mint a nyugati városok, de az én szememben mégis csodálatosabbnak tűnsz; nem csillogsz úgy, mint azok, számomra mégis fényesebben ragyogsz; nem dicsekedhetsz azok szépségével, nekem mégis elbűvölőbb vagy. Miért? […] Mert a románok fővárosa vagy!”
Nemhiába szerepelt a Ioan Slavici által szerkesztett népszerű Tribuna c. lap fejlécén az a jelmondat, hogy minden román számára Bukarestben kel fel a nap. Az első világháború kitörése előtt a román anyanyelvűek az Osztrák-Magyar Monarchia 51 milliós lakosságának 6,5%-át képezték.
A több mint 3 200 000 román lakosból 270 ezren az Osztrák Császársághoz tartozó Bukovina tartományban, 2 930 000-en pedig a Magyar Királyság területén éltek: a történeti Erdély, valamint a Bánság, a Partium és Máramaros területén.
Az 1910. évi népszámlálás adatai szerint Magyarország 18 millió főt meghaladó össznépességének 16,1%-át alkották a román anyanyelvűek. Ha viszont a történeti Erdély területét nézzük, az ott élő közel másfél millió román a lakosság 55%-át, azaz abszolút többségét tette ki.
Túlnyomó részük falun élt, a városlakók aránya még az 5%-ot sem érte el. Ezzel magyarázható, hogy a nagyobb erdélyi városok lakosságának csekély hányadát alkották a románok: 1910-ben Brassóban ez 29, Szebenben 26, Kolozsváron 12%-ot jelentett. Erdély számos helyén viszont nagy zárt tömbökben éltek, és az ott lakok túlnyomó többségét képezték.
Fogaras vármegye lakossága például 90%-ban, Hunyad vármegyéé pedig több mint 80%-ban román volt. A magyarországi románok legtöbbje – elsősorban Dél-Erdélyben – a görögkeleti, tehát az ortodox vallást követte, de jelentős volt a görög katolikus egyház híveinek száma is, ők elsősorban Észak-Erdélyben laktak.
Az erdélyi román társadalom szerkezete az első világháború küszöbén még mindig hagyományos agrárjellegű jellegű volt: a népesség több mint 85%-a mezőgazdaságból élt.
Jellegzetes kelet- és délkelet-európai típusú, kisbirtokos paraszttársadalom ez: a lakosság 60-70%-a birtokos paraszt, de közülük csak kevesen emelkedtek ki az önellátó gazdálkodás köréből – elsősorban az Alföld délkeleti részének és a Bánságnak a közép- és gazdagparasztjai.
A nagybirtokosság és a nagypolgárság a kiegyezés után csekély erőt képviselt, a 19. század utolsó harmadában elszaporodott erdélyi román bankoknak köszönhetően viszont hamarosan kialakult az ún. banktőkés csoport, amely céltudatosan és bőkezűen támogatta a románság kulturális intézményeit. Ez a támogatás, valamint a széleskörű román egyházi és iskolai önkormányzat „védőernyője” is elősegítette a számottevő erdélyi román középosztály kifejlődését. Több mint hétezer pap és pedagógus, ezer köztisztviselő és pár száz ügyvéd, orvos, újságíró alkotta a román értelmiséget a századfordulón. Ha ehhez hozzáadjuk a mintegy 1200, száz kat. holdon felüli birtokost, az ezer főnyi tehetősebb iparost és kereskedőt, megkapjuk a mintegy 12-13 ezer (más számítások szerint közel húszezer) családot kitevő román középosztályt. Tagjainak többsége paraszti származású volt, ezért sem maradt teljesen érzéketlen a szociális problémák iránt.
Ha a kiegyezés után létrejött dualista rendszer korlátokat állított is az öntudatos románság politikai érvényesülésének útjába, gazdasági érvényesülését nem akadályozta. A korszak kimagasló gazdasági fellendüléséből a románság is részesedett, és anyagi-kulturális gyarapodása számottevőnek bizonyult ezekben az évtizedekben.
Középosztályának mintegy háromnegyed részét az értelmiségiek alkották. Egykorú román adatok szerint 1914-ben – bár számuk csökkent – még mindig 2800–2900 népiskolában folyt román nyelven az oktatás. Volt öt gimnáziumuk, hat tanítóképzőjük, egy-egy reál- és felsőkereskedelmi iskolájuk és négy polgári leányiskolájuk. Paradox módon jobban el voltak látva anyanyelvű iskolákkal, mint Románia lakossága, s az írástudatlanság is kisebb volt, mint a Kárpátokon túl. 1910-ben 7500 érettségizett férfi vallotta magát román anyanyelvűnek, és több mint 5000 román férfi végezte el legalább a középiskola 4 osztályát.
A széleskörű iskolahálózatnak is köszönhető – amellett persze, hogy kompakt etnikai tömbökben éltek, és vallásilag is elkülönültek az uralkodó nemzettől: a magyartól –, hogy a román középosztály sokkal kevésbé magyarosodott el, mint a szlovák vagy a ruszin.
Igaz, a magyar állam az 1880-as évektől igyekezett minél nagyobb ellenőrzést gyakorolni a román iskolák felett is, mert a korabeli nacionalista közgondolkodás (jócskán túlbecsülve a magyar állam erejét és befolyását), hitt az iskolai magyarosítás lehetőségében.
Minden ilyen irányú központi intézkedés azonban sikertelen maradt, amit az is bizonyít, hogy az 1910. évi népszámlálás adatai szerint a magyarországi románoknak csak mintegy 12%-a beszélte a magyar nyelvet.
Igaz, önmagában már a magyarosítás puszta szándéka is mélyen sértette a románság nemzeti öntudatát. Egy egész nemzedék számára jelentettek biztatást a föderalizált, etnikai régiókra osztott Nagy-Ausztria tervéről elhíresült Aurel C. Popovici tüzes szavai, amelyeket az erdélyi román fiatalokhoz intézett: „Tanuljatok, [mert] különbnek kell lennetek a magyaroknál, külön-külön felkészültebbnek, ügyesebbnek, mint száz egyén közülük. Más arisztokráciája nincs a népünknek, csak ti. Ti kell vigyázzatok rá, állampolgári öntudatra kell ébresszétek, meg kell szervezzétek, a beletörődött tömeget harcos nemzetté kell változtassátok.”
Az erdélyi románság, mint láttuk, egy aránylag, az ottani magyarnál mindenképpen egységesebbnek mondható társadalmi szerkezetbe tagolódott, nem szabdalták szét jelentősebb osztályellentétek.
Így politikai téren is valamivel egységesebben tudott fellépni érdekei érvényesítése mellett. A már említett két egyházuk, különösen a széleskörű autonómiával rendelkező és jelentős vagyonnal felruházott görögkeleti egyház mellett ott volt az országos hálózatot kiépítő nagyszebeni kultúregylet, az ASTRA is, amely valóságos művelődésügyi minisztériumként funkcionált. Ne feledkezzünk meg az 1881-ben létrehozott, a magyarországi román lakosság jelentős tömegeinek körében – mai szóhasználattal élve – ideológiai hegemóniát élvező Román Nemzeti Pártról sem.
Az erdélyi román politikusok (kivéve a bánságiakat, a máramarosiakat és a partiumiakat) 1869-ben a passzív ellenállás mellett foglaltak állást, azaz megfogadták, hogy távol tartják magukat a magyar politikai élettől, és elutasítják a dualista rendszert, illetve Erdély egyesítését Magyarországgal.
Legfőbb követelésük Erdély autonómiája, különállása volt. Ezt a passzivista politikát követte a Román Nemzeti Párt egészen 1905-ig, amikor is a nagyszebeni konferencián formálisan elfogadták az egyesítés tényét és az aktivizmus útjára léptek, azaz részt vettek a választásokon, valamint a parlamenti munkában. Ettől kezdve elsősorban a magyarokkal egyenrangú státus megadását követelték, tehát azt, hogy ismerjék el a románokat is államalkotó nemzetnek.
A 20. század első évtizedében a románokkal szemben követett budapesti politikában is új irány tűnt fel: a román nemzeti mozgalom megerősödése, a Monarchia belső feszültségei és külföldi presztízsének hanyatlása arra ösztönözte a kormányzó köröket, hogy nyissanak a románok felé, próbálják meg őket politikailag is integrálni a dualista rendszerbe.
Tisza István első kormányzása idején merült föl először a román vezetőkkel való tárgyalások gondolata, de azokat csak 1910-ben kezdték el, hogy aztán meg-megszakítva, 1914-ben záruljanak le sikertelenül.
A tárgyalások 1910 őszén lezajlott első szakaszában Ioan Mihu nagybirtokos bankigazgató közvetített Tisza, a Nemzeti Munkapárt nagyhatalmú vezére és a románok között. Iuliu Maniu, Vasile Goldiș és Valeriu Braniște emlékiratba foglalták a román követeléseket. A 23 pont közül a legfontosabbak a választójog bővítésére, 50 román választókerület biztosítására, a román nyelv rendszeres hatósági használatára, román hivatalnokok kötelező minimumának meghatározására, három új román püspökség felállítására vonatkoztak. Cserében a dualizmus alapjainak az elfogadását ígérték.
Ezt Tisza és Khuen-Héderváry Károly miniszterelnök elfogadhatatlannak tartotta, de tárgyalási alapnak tekintette. A második szakaszra 1913 elején került sor Lukács László miniszterelnöksége alatt. Iuliu Maniu, Valeriu Braniște és Theodor Mihali ezúttal 11 pontba foglalták a korábbiaknál még keményebb román követeléseket: az iskolákban minden fokon oktassák a román nyelvet, teremtsenek több autonómiát a görög katolikus egyháznak, vezessék be a román közigazgatási és bírósági nyelvet, a korlátlan gyülekezési és sajtószabadságot, és kapják meg a képviselői mandátumok arányos részét. Tisza válasza tartózkodó volt, a román küldöttség pedig megszakította a tárgyalást.
Az utolsó fordulóra 1913 őszén – 1914 elején került sor, immár Tisza második miniszterelnöksége idején, a bukaresti béke megkötése után, feszült nemzetközi helyzetben. A román fél a legutóbbi követelései mellett most már román főispánokat és román kormánytagokat is kívánt.
Növekvő önbizalmának hátterében a második Balkán-háborúból megerősödve kikerült Románia, illetve Ferenc Ferdinánd trónörökös támogatása állt.
A dualizmust elvető és a magyar társadalom egésze iránt ellenszenvet tápláló Ferenc Ferdinánd ugyanis szoros összeköttetésben állt az erdélyi románság egyes képviselőivel, így a már említett Aurel C. Popovici-csal és Alexandru Vaida-Voevoddal, felhasználva őket a magyar politikai elit hatalmának megtörését célzó terveiben.
A trónörökös külpolitikai megfontolások, elsősorban Romániának a Hármas Szövetségben való megtartása végett kezdetben sürgette a magyar-román kiegyezést, az erdélyi románság helyzetének rendezését. A tárgyalások utolsó szakaszában ez azonban már nem állt érdekében, mivel attól félt, hogy ezáltal elveszíti román támogatóit, akik a magyarok táborába fognak sodródni.
Éppen ezért 1914 elején azt tanácsolta a román vezetőknek, hogy nem kell feltétlenül megegyezniük Tiszával. Ez kapóra jött a román félnek, és 1914 februárjában végleg megszakították a tárgyalásokat.
Ezzel megbukott az utolsó olyan kísérlet, amely 1867-es alapon a szászokhoz hasonlóan a románokat is megpróbálta integrálni a magyar politikai életbe.
Az események „utóéletéhez” tartozik, hogy a magyar képviselőházban 1914 első negyedévében rendkívül kulturált, színvonalas politikai vita zajlott az ún. paktum-tárgyalásokról.
Február 20-i felszólalásában Tisza, miután részletesen beszámolt a történtekről és megindokolta saját álláspontját, reményét fejezte ki, miszerint a tárgyalás, bár sikertelenül végződött, „talán közelebb hozott bennünket ahhoz a kölcsönös megértéshez, amely szükséges lesz arra, hogy a jövőben se hagyjuk a magyarországi románság viszonyait oly irányba fejlődni, amely kiélesítené, talán végzetes túlzásokba sodorná az ellentéteket.”
Tisza a román fél közleményének mérsékeltebb hangja alapján komoly törekvést vélt felfedezni a megértésre és békére, bár tudta, hogy megegyezni csak akkor lehet, „ha teljesen elimináljuk az ellentétnek, a bizalmatlanságnak, az ellenszenvnek összes vonatkozásait”. „Fájdalom, ez nem következett be. Hogy mit rejt a jövő, azt senki sem tudhatja” – vonta le a következtetést.
A jövő – Tisza nem láthatta előre – háborút hozott, Bukarestben pedig a rendkívül népszerű katonai induló sorai fejezték ki leginkább a közhangulatot: „Erdély, Erdély kell nekünk, Erdély!”
Felhasznált irodalom
Florin Constantiniu: O istorie sinceră a poporului român. Ediţia a II-a, București, 1999, Univers Enciclopedic. Hanák Péter: Magyarország társadalma a századforduló idején. In uő (főszerk.): Magyarország története (1890–1918). 1. kötet. Budapest, 1978, Akadémiai Kiadó, 403–515. o. Katus László: A nemzetiségi kérdés és Horvátország története a 20. század elején. In Hanák Péter (főszerk.): Magyarország története (1890–1918). 2. kötet. Budapest, 1978, Akadémiai Kiadó, 1003–1063. o. Liviu Maior: Transilvania. In Gheorghe Platon (coord.): Istoria Românilor. Vol. VII, tom II. De la independenţǎ la Marea Unire (1878–1918). București, 2003, Editura Enciclopedicǎ, 293–355. o. Miskolczy Ambrus: A modern román nemzet a „régi” Magyarországon. In Bíró Sándor: Kisebbségben és többségben. Románok és magyarok 1867–1940. Csíkszereda, 2002, Pro-Print Könyvkiadó. Függelék, 512–522. o. Szász Zoltán: A román kérdés Tisza István első kormányának politikájában (1904). Történelmi Szemle, 1968. 3. sz. 254–293. o. Szász Zoltán (szerk.): Erdély története. Harmadik kötet. 1830-tól napjainkig. Budapest, 1986, Akadémiai Kiadó.
Transindex.ro,
2014. február 12.
Arad és Gyula – húsz éve partnerek
Pénteken és szombaton Arad és Gyula önkormányzati képviselői kétnapos testvérvárosi konferencián vesznek részt. Az esemény megrendezését a húszéves évforduló fémjelzi. Húsz esztendővel ezelőtt vette kezdetét a két határ menti település testvérkapcsolata, akkor írták alá az első együttműködési egyezményt.
Pénteken 10 órakor a Városháza Ferdinand Termében Gheorghe Falcă aradi és dr. Görgényi Ernő gyulai polgármester aláírja az idei testvérvárosi együttműködési megállapodást, majd ismertetik a két város húszéves partnerkapcsolatának rendezvényeit. 11 és 16 óra között a Continental Hotel konferenciatermében A munka és a családi élet harmonizálása témával tartanak előadásokat. Szó lesz a munka, a család és önkormányzatok kapcsolatáról, a család és a munka összehangolásáról aradi és gyulai viszonylatokban, az aradi és gyulai nagycsaládosok helyzetéről.
Szombaton a Gyulahús Kft. tart termékbemutatót, majd sikeres gyulai projekteket – Gyulai Várfürdő, AquaPalota, Göndöcs kert, Almásy kastély – mutatnak be a vendégek, bepillantást nyújtva a város életébe, mindennapjaiba, szociális és gazdasági tevékenységébe.
Balázs Katalin
Nyugati Jelen (Arad),
2014. február 16.
Egy jelenkorkutató vásárhelyi
A Román Tudományos Akadémia marosvásárhelyi Gheorghe Șincai kutatóintézetének tudományos munkatársa, DR. NOVÁK CSABA ZOLTÁN történész A Ceaușescu-rendszer magyarságpolitikája és a román-magyar államközi kapcsolatok címmel tartott előadást Nagyváradon. Szilágyi Aladár interjúja
Ön gyakran foglalkozik oral historyval. Egy történész, azon túlmenően, hogy beszélteti a kor megélőit, igyekszik-e konklúziókat is levonni, talán szintézist is kialakítani belőlük?
Közhelyesen megállapítható, hogy a történész források összerakásából, értelmezéséből és elemzéséből írja a munkáit. Minél közelebb kerülünk a jelenkorhoz, annál többféle forrással dolgozunk. Ha csak a közelmúlt kutatásáról beszélünk, akkor a történetbe belép az oral history, mint kiegészítő forrás. Jómagam sajátos módon használom, hisz szeretek élni ezzel a lehetőséggel, a többlettel, hogy a korszak tanúit, a korszak eseményeinek át- és túlélőit is megszólaltassam. Vannak a közelmúltnak olyan történései, amelyekről „klasszikus”, írott levéltári forrás nem született. Hadd mondjak erre egy példát: dolgoztunk László Márton kollegámmal a Fekete március, a szabadság terhe című könyvünkön, amelyben a marosvásárhelyi 1990 márciusi eseményeket elemezzük, értelmezzük. Abban a történetben több új típusú forrást is használtunk, az egyik az oral history volt, a másik pedig szintén izgalmas és újszerű kiegészítő forrás: egy filmes, illetve egy hanganyagos gyűjtemény. Ezek olyan mozzanatait ragadták meg a 89-es rendszerváltozásnak és a 90-es márciusi eseményeknek, amelyekről jegyzőkönyv vagy más forrás nem született.
Egy fontos mozzanata a korai Ceaușescu-időszaknak a közigazgatási reform volt. Ez több szálon kötődik a párt, illetve Ceaușescu kisebbségpolitikájához, a nemzetiségi kérdés kezeléséhez is, bár közel sem ez volt az elsődleges probléma. Hogyan lehetne sommázni a magyar vonatkozásait ennek a reformnak, a következményeivel együtt?
A reform a Ceaușescu-féle hatalomváltás utáni időszak alapjait fektette le. Több célt is szolgált, ezek közül elsődleges a gazdasági volt és a politikai elitcsere. A lényeg, hogy a sztálinista korban, az 50-es években kiépült tartományi rendszert följavítsák, a tartományi rendszer szülte hátrányokat fölszámolják az ország gazdasági és területfejlesztési életében. Ugyanis abban a rendszerben csupán a tartomány központja fejlődött, a perifériák pedig leszakadtak. A gazdasági fejlődés egyenlőbb esélyeit próbálták biztosítani a régiók számára. Ahol a magyarság masszív többségben élt, ott a magyar kérdés kiemelt témája lett a 67-es, 68-as átalakításoknak. De elsősorban a Székelyföld játszotta a főszerepet, mert már a Magyar Autonóm Tartomány léte alatt kialakult, s napjainkban is érzékelhető olyan politikai felfogás, miszerint a „magyar kérdés” Romániában a Székelyföld kérdésére redukálódik, ott jelenik meg a legmarkánsabban. A magyar kérdés azon túl, hogy elvileg biztosították a különböző kulturális intézményhálózatokat azokban a megyékben, ahol a magyarok jelentős számban és arányban élnek, politikai tényezőként csak a Székelyföldön vetődött fel markánsan. A 60-as évek elejéhez és Ceaușescu korai időszakához kapcsolódó szempont, hogy ez mekkora súlyt kap. Ott látom a kérdés egyik kulcsmomentumát a 68-as reform idején nemzetiségi szempontból, hogy az 50-es évek második felében bekövetkezett leépülés, beszűkülés után, a hatalomváltás során a kisebbségpolitika, a nemzetiségpolitika visszakerült a közbeszédbe. Elsősorban taktikai okokból, hiszen meg kellett szilárdítani Ceaușescu hatalmát. Szembesülünk olyan történetekkel, amikor az etnikai kérdés akár fölül tud írni bizonyos gazdaságpolitikai megfontolásokat is. Furcsa szótársítással kifejezve, részben (az 1956 utáni leépüléshez viszonyítva) „pozitív diszkrimináció nyertesei” lettünk, itt főleg Kovászna megye létrejöttére gondolok. Ez egy ilyen gesztus volt.
Nem született meg a „nagy Hargita megye”, a „nagy székely megye”, viszont Brassónak nem sikerült Sepsiszentgyörgyöt és környékét bekebeleznie.
Magán a későbbi Hargita megyén belül is ellentétek, lokálpatrióta érdekütközések voltak, hogy Udvarhely vagy Csíkszereda legyen-e a megyeszékhely. És ami példátlan a kommunizmusnak e korszakában: Csíkszeredában komoly tüntetéseket szerveztek ennek érdekében – gondolom a helyi vezetők kezdeményezésére.
Pontosan így történt. Viszont ennek meg kell találni a kontextusát. Nem egy – úgymond – kommunistaellenes tüntetés volt, hanem a kérdésben érintett személyek, a helyi elit és a helyi lakosság megnyilvánulása. A másik oldalát mutatja meg a megyésítésnek, hogy Székelyföldön a helyi, mikroregionális konfliktusok is előtérbe kerültek. De a sepsiszentgyörgyi magyar értelmiség se örült igazán annak, hogy az esetleges nagy Hargita megye létrejötte esetén a periférián, Székelyudvarhely vagy Csíkszereda árnyékában kell meghúzódniuk. A két utóbbi város versengett egymással, a szeredaiak markánsabban jelenítették meg a véleményüket.
A reformidőszakban olyasmi történt, ami 1949 óta nem: létrejött egy találkozó Ceaușescu és a magyar értelmiségi, politikai elit között. Ki kezdeményezte, milyen megfontolásból, s voltak-e eredményei?
Nem ilyen méretű és nem ennyire fajsúlyos találkozók voltak már az 50-es években is, bár nem „békeidőben”. 56-ban volt egy nagy találkozó Kolozsváron és Marosvásárhelyen is egy. Bár ez sem nevezhető békeidőnek, hiszen a csehszlovákiai események már ott voltak a levegőben. Hogy ez a 68-as találkozó ennyire fajsúlyos lett, jelzi azt, hogy a Dej-korszak második felében, az 56-os magyar forradalom utáni politikai változások során, az a fajta nemzetiségpolitika, ami jellemezte az 50-es évek első felét, megváltozott. Addig a román pártvezetés arra utazott, hogy visszaszorítsa a nemzetiségi intézményhálózatokat. Ha ezt Ceaușescu 68-ban problémának tekintette, akkor az is volt. A pártvezetés is belátta, sok olyan kérdés halmozódott fel a nemzetiségek életében, amelyeket előbb-utóbb tisztázni kell, és meg kell vitatni. Ez volt az egyik oka, a másik, hogy Ceaușescu akkor építette fel a maga hatalmi bázisát. Ő akkor egy részleges kiegyezésre törekedett a társadalommal, annak különböző kategóriáival. Tehát nem az egyedüli találkozó volt, nagyon sok más, román csoporttal is találkozott, voltak „kibeszélő”, „terápiajellegű” megbeszélések. Ebbe a sorba illeszkedik a magyar értelmiségiekkel való találkozó is, amelyet hosszas előkészítés előzött meg. Ennek is megtaláltuk az iratanyagát, a pártvezetésben tevékenykedő magyar nemzetiségű aktivisták, politikusok törekvéseit.
Amellett, hogy egy jelenkortörténész nyomon követi a nagy politikai vonulatokat, izgalmas tematika lehetett, hogy amikor elkezdődhetett a CNSAS-ben a szekus dossziék tanulmányozása, ön egy román kolléganőjével, Denisa Bodeanuval írt egy könyvet, Az elnémult harang címmel, melyben Pálfi Géza katolikus lelkésznek a sorsát próbálták felgöngyölíteni. Nem volt példátlan eset – gondoljunk csak Visky Árpád színművész tragikus sorsára. Mondjon erről valamit azok számára, akik nem olvasták ezt a könyvet…
Denisa Bodeanu találta meg Pálfi Géza követési dossziéját, ő keresett meg, hogy olvassam el, és mondjak véleményt, mihez kezdjen vele. Átolvastam azt a több száz oldalt, és néhány hétig „jegeltem”, hogy megemésszem, levegőhöz jussak az ott szerzett tömény információáradattól. Ez egy több szempontból is érdekes történet. Érdekes lehet az olvasók szempontjából, hogy a követett, megfigyelt pap gyanús módon távozott az élők sorából. Ilyen megfigyelési dossziéja nagyon sok papnak volt, tehát Pálfi Géza esete nem unikum. A rejtélyes halála körüli viták miatt vált ismertebbé, viszont szakmailag sokkal fontosabb az, hogy a hatalom és az egyház, hatalom és társadalom, társadalom és egyház viszonyáról olyan történeteket elevenít fel, olyan összefüggéseket hoz nyilvánosságra, amelyek elkerülhetetlen mozaikdarabjai a mi 1945 és 1989 közötti történelmünknek. Hadd mondjak egy példát, amely alátámasztja mindazt, amit az előbb állítottam. A Pálfi Géza esetében működtetett 69 informátor tevékenysége, és annak szerteágazása nagyon jó röntgenkép arról, hogy a rendszer hogyan zsarolta, kényszerítette, vagy késztette együttműködésre a különböző funkciókban és helyzetekben lévő embereket. Fontos része az, hogy a római katolikus egyház és a hatalom viszonya hogyan alakul. Tudjuk, milyen előzményei voltak a 60-es éveknek, a Márton Áron-féle ellenállás. Az is izgalmas volt szakmailag, hogy a hatalom hogyan próbálkozik egy másik, „szelídebb” módszerrel az egyház fölé kerekedni. Nem működik már a teljes leszámolást célzó, terrorszintű cselekménysorozat, viszont belülről próbálja az egyházat használni és ellenőrizni, a hatalom a titkosszolgálatok révén épül be az egyházba. Az egyháznak bizonyos közegekben és helyzetekben még mindig jelentős társadalomépítő és -szervező tevékenysége volt – itt most főleg a Székelyföldre gondolok. Abban az idősszakban zajlik a történet a 60-as években, amikor a szocialista modernizáció, a tudás forradalma. Ekkor kerül Pálfi Géza a Securitate célkeresztjébe.
Annyira „veszélyes” személyiség lehetett Pálfi Géza, hogy ekkora apparátust kellett körülötte forgatni?
Ez a diktatúra és a hálózat működését is jól szemlélteti. Nem volt ő olyan mértékben veszélyes elem, mint amekkora apparátust ráállítottak: három megye titkosszolgálata követte egy adott útján, ami hatalmas apparátust feltételez. Képzeljük el, hárman-négyen követik egy autóval, ketten a vonaton, tehát gyakorlatilag egy időben tíz-tizenöt embernek egy-két hetes munkáját jelentette…
Végül is tisztázódtak Pálfi atya halálának a körülményei?
Nem sikerült megnyugtató választ találnunk. A Securitate iratai, a halála előtti-utáni időszakból azt sugallják, hogy a titkosszolgálatnak nem volt komolyabb beavatkozása ebbe. Volt egy olyan, cáfolható verzió is, hogy a szekusok verték halálra. A betegségének a lezajlása a belügyi munkatársak hanyagsága miatt nem dokumentálható a maga teljességében. Ebből a korszakból kevesebb irat maradt fönn, mint a korábbiakból, ami nem engedi meg egy történésznek, hogy a kérdőjelet kipipálja. Sok jel arra mutat, hogy egy gyorslefolyású rákos megbetegedés következtében hunyt el az atya, viszont a dokumentumok kuszasága miatt tíz-tizenöt százaléknyi esélyt meg kell hagynunk más variánsnak is, nem zárhattuk le a kérdést teljes mértékben. Úgy vélem, a halála szakmai szempontból inkább az „érdekesség”, az „olvasmányosság” irányába tolja a munkát, de itt az említett adatok feltérképezése fontosabb volt. Ezzel a kijelentésemmel azt is üzenném, hogy egy-egy történelmi munka, a maga szakszerűségén túl fogalmazzon meg társadalmi üzenetet is.
Ön Marosvásárhelyen, egy olyan városban él, ahol – ha az utolsó húsz-huszonöt évet vesszük – egy jelenkortörténésznek, helytörténésznek bőven van merre kapkodnia a fejét. Mennyire foglalkozik a vásárhelyi történésekkel?
Nagyon sokat foglalkozom velük. A közélet felé tájékozódó értelmiségiként nagyjából mindennel napirenden vagyok, ami a városban történik. A városban élő polgárként is szembesülök a kérdésekkel, tudománnyal foglalkozó emberként is, főleg, hogy kutattam a város közelmúltját, a 70-es, 80-as, 90-es évek történetét. Érdekes katyvasz alakult ki a tudatomban: hol a személyesen érintett polgár szólal meg bennem, hol a folyamatokat látó értelmiségi, mostanában inkább az utóbbi kerekedik felül.
Próbálom a folyamatokat megmagyarázó és értelmező értelmiségiként áttekinteni mindazt, ami történik. S ezért kerülök abba a helyzetbe, hogy a saját „etnikai közegem” kevésbé ért, és túl toleránsnak tart.
Marosvásárhely mostani helyzete szerintem egy több szálon futó konstelláció eredménye. A város mindig is lemaradt az erdélyi nagyvárosok, Kolozsvár, Nagyvárad, Brassó, Nagyszeben mögött, viszont az 50-es években a Magyar Autonóm Tartomány időszakában jelentős szerephez jutott. A tömbmagyarság központja lett, sok kulturális intézményt telepítettek oda. Marosvásárhely ekkor lett Erdély második legfontosabb városa, Kolozsvár után, már ami a magyar kérdést illeti. Ezt a szerepét próbálta őrizni, ugyanakkor a székelyföldi román nemzetépítési projekt fővárosa lett a 70-es évek második felétől. Gyakorlatilag ez a két markáns szerepkör csapott össze aztán a 90-es évek legelején, amiből aztán az a sajnálatos eseménysorozat tört ki. Az akkori fejlemények utólagos lecsengésének vagyunk most a kortársai, élő szemtanúi. Egyrészt a helybeli magyarság 90-ben megnyert egy hatalmas, presztízs értékű csatát, ugyanakkor azt a háborút, aminek a tétje a 80-as években kezdődött, azt hosszú távon elveszítette. Az 1990-es márciusi csata után élt az az illúzió, hogy még mindig többségben vagyunk, megvan az ötvenvalahány százalékunk. A 2000-es évek közepétől kezdett nyilvánvalóvá válni: egy olyan folyamat indult be, amelyik arra utal, hogy ez a „számháború” a végéhez közeledik, a város politikai és gazdasági irányítása, a legfontosabb pozíciók a többségbe került románság birtokában vannak. Különböző, Székelyföldön is tapasztalható, Magyarországon is tapasztalható befolyásokra is ez a kérdés tematizálódott, most hangsúlyosabban jelenik meg. Ezt egyszer viccesen a saját sorsommal példáztam, a férfiembernek is különböző korszakaiban megvannak a maga pániktünetei, a vásárhelyi magyarság most érzékeli, hogy korszakhatárhoz érkezett – ezt reagáljuk le különleges módon. Az egyik írásomban egy középkori francia mondást használtam, mely szerint „meghalt a király, éljen a király!” Azt mondom, el kell fogadnunk ezt a realitást, és ebből a helyzetből kell építkeznünk. A vásárhelyi magyarság még mindig jelentős humánpotenciállal bír, a helyzet nem annyira kétségbeejtő, mint amilyennek pesszimista polgártársaink vélik.
Erdélyi Riport (Nagyvárad),
2014. február 17.
Ápolják a nemzeti összetartozást – Csángó bál Budapesten
„A nemzeti összetartozás ápolása mindannyiunk feladata, megőrzéséhez ragaszkodnunk kell” – mondta Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere a budapesti Csángó bál szombat esti megnyitóján a Petőfi Csarnokban.
Hozzátette: az idén 18. alkalommal megszervezett Csángó bál egyszerre jelenti a felszabaduló öröm érzését és a nemzetszolgálat fogalmát.
A Csángó bált a Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány és a Moldvai Magyarok a Moldvai Magyarokért Szövetség szervezte. A közönséget a bejáratnál vendégváró pálinkával és kaláccsal kínálták, zenével, tánccal fogadták.
A színpadon a lakodalmas hagyományokat jól ismerő gyimesi és moldvai idős hagyományőrzők, fiatalok és gyerekek – Kicsi Kóta Károly, Antal Tibor, Hodorog András, Legedi László István, Roman Ștefan, Chiriac Gheorghe, Benke Róbert, Benke Viktor, Nyisztor Ilona, a Zerkula Zenekar, zenészek Pusztinából, Klézséből, Lészpedről, Külsőrekecsinből, Somoskáról, Gyimesből, Setétpatakáról és Kóstelekről – mutatták be a csángók lakodalmas szokásait.
A műsorban fellépett a Kossuth-díjas Berecz András, Petrás Mária, Dresch Dudás Mihály, Tintér Gabriella, valamint a magyarországi csángó muzsikát játszó zenekarok közül a Berka Együttes, a Fanfara Complexa, a Tatros Együttes, a Somos Együttes, a Szigony Együttes és a Zurgó Együttes. A színpadi műsort idén is több helyszínen zajló táncház, koncertek, énektanítás és más programok követték.
A Csángó bál keretében nyitották meg a Petőfi Csarnokban az Ádám Gyula csíkszeredai fotográfus munkáiból összeállított kiállítást is. A Hargita Megyei Kulturális Központ munkatársa gyimesi és csángó életképeket, a csángómagyarok mindennapjait bemutató képeit tárta a közönség elé.
A Csángó bál szervezői a moldvai magyarság létét alapjaiban fenyegető kedvezőtlen társadalmi és gazdasági folyamatokra kívánják felhívni a közvélemény figyelmét, és igyekeznek támogatókat nyerni a csángó magyarság megmaradását, illetve felemelkedését célzó erőfeszítésekhez. A bál fővédnöke Áder János köztársasági elnök.
Krónika (Kolozsvár),
2014. február 27.
Visszacserélnék Kolozsvár címerét
Gúnyrajznak nevezte a Gheorghe Funar polgármester idejében elfogadott, jelenleg is használatos városcímert Asztalos Lajos kolozsvári helytörténész.
A háromtornyos, városfalas-kapus címer használatát kérik a Funar idejében kitalált jelkép.
A szakértő a Krónikának úgy értékelte, a jelkép középkori eredetű szimbólumon alapuló, 1930-ban jóváhagyott változata – melynek használatát nemrég az önkormányzati képviselő-testület liberális frakciója javasolta – mindenképp elfogadhatóbb, mint a 1999-ben bevezetett „marhaság”.
Ioan Bîldea liberális tanácsos egyébként a Citinews.ro portálnak elmondta, határozattervezetet nyújtottak be a címercsere érdekében, mivel a jelenleg használatos jelképet amúgy is törvénytelenül használja a városvezetés. „A jelenlegi címer egy politikai ízű giccs, és sohasem nyerte el a Román Tudományos Akadémia Országos Címertani, Genealógiai és Pecséttani Bizottságának jóváhagyását” – mutatott rá Bîldea.
Oana Buzatu, a polgármesteri hivatal szóvivője ugyanakkor a téma kapcsán úgy nyilatkozott, a kezdeményezésre az akadémia hivatalos válaszát várják, majd aszerint döntenek a további lépésekről. A szóvivő egyébként úgy tudja, a jelenlegi címer jogi szempontból törvényes.
Ezzel szemben Virgil Pop építész, a regionális műemlékvédelmi bizottság titkára szerint „csimpánzoknak való címerrel” semmi esélye nincs a városnak az Európa Kulturális Fővárosa cím elnyerésére.
Csoma Botond városi tanácsos, az RMDSZ frakcióvezetője a Krónikának elmondta: a Kolozs megyei RMDSZ már az elmúlt mandátumban foglalkozott a címerváltoztatás kérdésével. „A kérdést több ízben is próbáltuk napirendre tűzni, ugyanakkor egyeztettünk Sorin Apostu akkori polgármesterrel is a címer kicseréléséről. Véleményünk szerint elfogadhatatlan egy olyan címer használata Kolozsváron, amely nem felel meg a heraldika alapvető szabályainak sem, és amely a Funar ideje alatt elkövetett, számtalan törvényételen eljárásmódra emlékeztet mind a mai napig” – szögezte le Csoma Botond.
Hozzáfűzte, a korábbi választási ciklus idején egyébként aláírásgyűjtést is kezdeményeztek annak érdekében, hogy a város ismét a régi, történelmi címerét használja, azonban az akkori városi tanács összetétele miatt – a Demokrata-Liberális Párt (PDL) abszolút többséggel rendelkezett – minden törekvésük kudarcba fulladt ezen a terén.
„Örvendetes, hogy végre a román politikai pártok képviselői is rájöttek, hogy ez a helyzet tarthatatlan, hisz itt elsősorban nem etnikai kérdésről van szó. Természetesen az RMDSZ-frakció támogat minden olyan törekvést, amely a Kolozsvár történelmi címerének újbóli, hivatalos használatát célozza” – nyilatkozta lapunknak Csoma Botond.
Kolozsvár háromtornyos, városfalas-kapus címere a szűcs céh 1369-ben kelt oklevelének pecsétjén tűnt fel első ízben. A két világháború közötti Romániában királyi rendelet született Kolozsvár címeréről, amely a középkori eredetű címer használatát erősítette meg.
1948-ban Romániában általános jelleggel betiltották a megyék és a városok címerének használatát, de az 1968-as közigazgatási átalakítást követően ismét bevezették a címereket; az ekkor tervezett „szocialista” címeren szintén megjelent a háromtornyos, városfalas-kapus motívum. 1999-től az akkori városvezetés egy teljesen új címert kezdett használni, amelyet az önkormányzat a szakértők és a lakosság véleménye ellenére is megtartott.
Kiss Előd-Gergely
Szabadság (Kolozsvár),
2014. február 27.
Címercserét szeretnének Kolozsvárott
A Gheorghe Funar polgármester idejében elfogadott, jelenleg is használatos városcímert szeretnék az előzőre visszacserélni Kolozsvárott. A jelenlegi címert többen negatív jelzőkkel illették. Van aki gúnyrajznak, politikai ízű giccsnek nevezte, de akadt aki csimpánzoknak való címernek titulálta a Funári jelképet.
A jelenlegi városcímert 1995-ben alkotta meg egy középiskolás lány és 1999-ben fogadta el a Funar vezette város - számol be a Citynews.ro. A hírportálnak Ioan Bîldea liberális tanácsos egyébként elmondta, határozattervezetet nyújtottak be a címercsere érdekében, mivel a jelenleg használatos jelképet amúgy is törvénytelenül használja a városvezetés. „A jelenlegi címer egy politikai ízű giccs, és sohasem nyerte el a Román Tudományos Akadémia Országos Címertani, Genealógiai és Pecséttani Bizottságának jóváhagyását” – mutatott rá Bîldea.
Gúnyrajznak nevezte a Gheorghe Funar polgármester idejében elfogadott, jelenleg is használatos városcímert Asztalos Lajos kolozsvári helytörténész. A szakértő a Krónikának úgy értékelte, a jelkép középkori eredetű szimbólumon alapuló, 1930-ban jóváhagyott változata – melynek használatát nemrég az önkormányzati képviselő-testület liberális frakciója javasolta – mindenképp elfogadhatóbb, mint a 1999-ben bevezetett „marhaság”.
Oana Buzatu, a polgármesteri hivatal szóvivője ugyanakkor a téma kapcsán úgy nyilatkozott, a kezdeményezésre az akadémia hivatalos válaszát várják, majd aszerint döntenek a további lépésekről. A szóvivő egyébként úgy tudja, a jelenlegi címer jogi szempontból törvényes.
Ezzel szemben Virgil Pop építész, a regionális műemlékvédelmi bizottság titkára szerint „csimpánzoknak való címerrel” semmi esélye nincs a városnak az Európa Kulturális Fővárosa cím elnyerésére. Csoma Botond városi képviselő, az RMDSZ frakcióvezetője megjegyezte: „örvendetes, hogy végre a román politikai pártok képviselői is rájöttek, hogy ez a helyzet tarthatatlan, hisz itt elsősorban nem etnikai kérdésről van szó. Természetesen az RMDSZ-frakció támogat minden olyan törekvést, amely a Kolozsvár történelmi címerének újbóli, hivatalos használatát célozza”.
Kolozsvár háromtornyos, városfalas-kapus címere a szűcs céh 1369-ben kelt oklevelének pecsétjén tűnt fel első ízben. A két világháború közötti Romániában királyi rendelet született Kolozsvár címeréről, amely a középkori eredetű címer használatát erősítette meg.
1948-ban Romániában általános jelleggel betiltották a megyék és a városok címerének használatát, de az 1968-as közigazgatási átalakítást követően ismét bevezették a címereket; az ekkor tervezett „szocialista” címeren szintén megjelent a háromtornyos, városfalas-kapus motívum. 1999-től az akkori városvezetés egy teljesen új címert kezdett használni, amelyet az önkormányzat a szakértők és a lakosság véleménye ellenére is megtartott.
itthon.ma,
2014. február 27.
Iskola a határon
Kevés olyan iskolaigazgató akad Erdélyben, aki rendszerváltás utáni kollégiumalapítóként immár negyedszázada áll a vártán. Dr. Székely Árpád, a Kolozsvári Református Kollégium vezetője 2014-ben új szakokkal gazdagította a több mint 450 éves intézményt.
– A tervek szerint idén ősztől két szakiskolai osztályt indítana a kolozsvári Református Kollégium. Míg az elméleti líceumok többségében országszerte ódzkodnak a hasonló lépésektől, önök magabiztosan felvállalták. Nem fél attól, hogy csorba eshet az oktatási színvonalon?
– A Kolozs megyei és közép-erdélyi kitekintésű magyar szakiskola ötlete ugyan a református egyházé, de a püspökség mellett a megyei RMDSZ és a tanfelügyelőség is támogatta az elképzelést. Egy darabig úgy tűnt, hogy a megvalósítás is közös lesz, a tárgyalások azonban elakadtak, a másik két partner kifarolt a terv mögül. Így lett a kolozsvári magyar szakoktatás ügye kizárólag a református egyházé, amely az egykori Szeretetház visszakapott iskolaépületében indítaná el a két szakiskolai osztályt. Ez egyelőre mindannyiunk számára megoldásra váró többismeretlenes egyenlet. A félelmek annyiban jogosak, hogy a magyar szakoktatást Kolozsváron szinte nulláról kell kezdenünk: van ugyan épület, de nincsenek szerződtetett, magyarul oktató mérnök-tanárok, mesterek, és „hiánycikk” az olyan cég is, ahol leendő diákjaink gyakorlati oktatását végeznénk. A Kolozsvári Református Kollégium a püspökség kérésére szükségszerűségből vállalta fel a szervezéssel és az új osztályok beindításával járó nem kevés munkát.
– Nem tartja furcsának, hogy míg 1989-ben alig volt elméleti líceum, negyedszázaddal a rendszerváltás után a másik végletbe estünk: ma a szakoktatás számít fehér hollónak, és aki erre adja a fejét, azt sanda szemmel nézik?
– A mai helyzetnek megvan a magyarázata: a rendszerváltás után a szakiskolai és szaklíceumi oktatás összeomlott. 1989-ig a szakoktatás szoros szimbiózisban élt a gyárakkal és ipari centrumokkal. A rendszerváltást követő években ennek vége szakadt: a nagyipar átalakulásával, a nagyüzemek leépülésével az addig jól működő szakoktatás légüres térbe került. Sok szakiskola, szaklíceum megszűnt vagy átalakult, a megmaradók a gyenge oktatási színvonal miatt nem voltak többé vonzóak a diákok számára. A legnagyobb érvágás talán mégis az, hogy megszűnt a gyakorlati képzés, mert nem akadtak cégek, ahol vállalták volna a diákokkal való nyűglődést. A helyzet tarthatatlanságára az oktatási minisztériumban is ráébredtek, de eddig csak szerény próbálkozások voltak, hogy elméleti líceumokban indítsanak egy-egy szakosztályt. Mi tovább akartunk lépni, ezért döntöttünk a szakiskolai osztályok mellett.
– A sikeresen érettségiző diákok statisztikái révén versengő „elit” kollégiumok hogyan tudnak megbirkózni azzal, hogy az eleve gyengébb képességű gyerekekkel indított szakosztályok diákjainak érettségi jegyei lehúzza hírnevüket?
– Erős fenntartásokkal kezelem ezt a versengést. Negyvenkét érettségiző diákunkból tavaly negyven ment át, tehát az érettségi sikerarány 95,4 százalékos volt. Rosszakaróink szerint mi ezzel az eredménnyel kullogunk, mert a kolozsvári magyar líceumokban jobb statisztikák is vannak. Nem szeretnék példálózni senkivel, de olyan magyar líceum is van Kolozsváron, ahol 70 végzősből ötvenet engedtek érettségizni, a többit megbuktatták. A statisztikának szóló oktatás tehát nem ismer gyenge diákokat, holott minden pedagógus tudja, hogy vannak gyengébb képességű gyerekek is. Én sokkal nagyobb eredménynek tartom azt, amikor szórványból jött gyerekeket segítünk a felzárkóztatásban, a sikeres érettségizésben, minthogy egy kilences tanulót tízes, eminens diákká faragjunk. A statisztikák sok mindent eltakarnak. Rengeteg magyar gyereknek eddig nem volt választási lehetősége: ők jórészt kényszerből iratkoztak be az elméleti líceumokba, mivel a mi vidékünkön sem magyar szaklíceumok, sem szakiskolák nem működtek. Elsősorban tehát rájuk gondoltunk az érettségit nem ígérő szakiskolai osztályok beindításával. Visszajelzések szerint sok nyolcadikost érdekel a remélhetőleg ősztől nálunk induló, magyar nyelvű elektronista-, víz- és gázszerelő-, szakács- és fodrászképzés.
– Az annak idején bizonytalanul induló Kolozsvári Református Kollégium és a mostani szakiskolai osztályok tető alá hozása mennyire kihívás Erdély egyik legrégibb magyar kollégiumi igazgatója számára?
– Az akkori és a mai indulás között vannak hasonlóságok, de nagy különbségek is. A fő különbség az, hogy 1990-ben nem volt épületünk, csak egy ígéret az akkori főtanfelügyelő és az oktatási miniszter részéről. A Farkas utcai református templomban megtartott tanévnyitón néhai püspökünk, Csiha Kálmán azt mondta: „Épület még nincs, de az Úristen majd rendel. Elmondhatjuk, hogy ennek az iskolának teste nincs, de lelke van. És ha van lelke, akkor abból lesz valami.” Induláskor sem épület, sem állandó tanári kar, sem tanári fizetések nem voltak. A most induló szakoktatásnak van épülete, vannak osztálytermei és készülő műhelyei, amit magyar állami támogatásból finanszírozunk. A kollégiumunk kiváló tanári karát ki kell egészítenünk néhány mérnök-tanárral és mesterrel. Egyértelmű, hogy ma már teljesen más alapállásból indul a kolozsvári magyar szakoktatás, mint a kollégium 24 évvel ezelőtt.
– A Zsil-völgye zenelíceumának megbecsült zenetanáraként 24 évvel ezelőtt nem tartotta vakmerő döntésnek Kolozsvárra jönni, és olyan kollégiumot elindítani, amihez a lelkesedésen kívül semmivel nem rendelkeztek.
– Kisdiák koromban az egykori Református Kollégiumtól nem messze, a belvárosi Ferences-kolostorban működő zeneiskolába jártam. Mivel étkezdénk nem volt, itt ebédeltünk az Ady-Șincai Líceumban. Már akkor, kisdiákként nagyon megszerettem ezt a helyet. A hírre, hogy újraindul a kollégium, rögtön jöttem Kolozsvárra. Persze naivan hittük az akkori főtanfelügyelő és az oktatási miniszter ígéretét, hogy őszire visszakapjuk a Farkas utcai főépületet. Szeptemberre már minden megváltozott, a májusban tett ígéretről megfeledkeztek, a Șincai Líceum lelakatolta a kaput. 1990 október elsején a Farkas utcai templomban gyűlt össze az újrainduló Kolozsvári Református Kollégium négy IX., két X. és két XI. osztálya. Sem iskolaépület, sem bennlakás nem volt: a szülők és a pedagógusok tanácstalanul vártak. Csiha püspök úr kiállt a belvárosi gyülekezet elé, és a segítségüket kérte: még aznap valamennyi vidéki diákot befogadták a hívek, mindenkinek lett szállása és ellátása. Csiha Kálmán felesége, Emese néni hat gyerekről gondoskodott, főzött, mosott rájuk. Amikor a tanfelügyelőségen látták, hogy nem tágítunk, a Györgyfalvi negyedbeli 16-os iskolában adtak négy termet. Az iskola indulását végül is jóváhagyták a hatóságok, de a tanárok csak 1991 februárjában kaptak először fizetést. Nehéz időszak volt, a tanárok egymást váltották a katedrán: a magyart például első évben hét tanár tanította...
– Mi lett az 1990 tavaszán tett hivatalos ígéretekből?
– A kollégium főépületébe 12 év múlva költözhettünk be. Az egyházkerület papíron ugyan hamarabb visszakapta az ingatlant, mégsem vehettük birtokba, mert Gheorghe Funar polgármester az épületeket használó Șincai Líceum igazgatójával bíróságon támadta meg a restitúciót. Az állam teljes egészében visszaszolgáltatta a kollégium ingatlanjait, mindazt, ami a Farkas utca 16. szám alatti telekkönyvi kivonaton szerepelt. A városvezetés ezt elfogadhatatlannak tartotta. A Șincai bíróságon kérte, hogy az addigi egységes birtoklevelet osszák ketté. A bíróság sokat nem morfondírozott, és meghozta döntését: az évszázadokon át a Református Kollégium által birtokolt telket megosztotta a kommunizmus éveiben ide telepített Șincai Líceummal. Senkit nem zavart, hogy ez jogállamban elképzelhetetlen döntés, tehát másodszor is kisajátították az egyház vagyonát. Tizenkét év után, 2002 karácsonya előtt vehettük birtokba a kollégium Farkas utcai főépületét. Az egykori hatalmas telekből parányi udvart választottak le számunkra, még a tornaterem használatát is megtiltották. De bármennyire is fájdalmas volt az újbóli kisajátítás, örültünk, hogy végre van saját épületünk. Ma az óvodai, elemis, gimnáziumi és líceumi osztályokkal teljes a kép: a több mint 500 diák épp, hogy elfér az épületben. Kérdés, hogy az egykori hatalmas vagyonból visszakapunk-e legalább még egy épületet?
– Egyházi berkekben úgy tartják, hogy a kolozsvári Református Kollégium vezet az erdélyi református kollégiumok között. Ha van ilyen rangsor, ez mit jelent ön számára?
– Az elmúlt két évtizedben a körülményekhez képest kiváló eredményeket értünk el. Tudom, hogy a rangsorban előkelő helyen van a székelyudvarhelyi református kollégium is, de bizonyára ők sem tudják elképzelni, mit jelentett itt, Kolozsváron a Funar-korszak egy évtizede alatt magyar oktatási intézményt működtetni és fenntartani. Amikor mi voltunk a városvezetés fekete báránya, örültünk, ha a tanárok megkaphatták fizetésüket, a polgármesteri hivataltól anyagi támogatás nem érkezett. Ma más világot élünk, de akkor is, most is dolgozunk. Ha egy iskolában a pedagógusok végzik a munkájukat, annak eredményei vannak. Nem csak az érettségi statisztikákban, hanem minden más területen. Egy iskola stabilitását a kiváló óvónői, tanítónői és tanári gárdája biztosítja.
– A kolozsvári kollégiumot sokan a kórusával azonosítják, éneklő diákjaival több országba eljutott már, díjakat nyert. Zenepedagógus számára ez az igazi elégtétel?
– Van egy vicces mondás: ha valaki nem jó tanárnak, tedd meg tanfelügyelőnek. Ha annak sem jó, tedd meg igazgatónak, és ha igazgató lesz, szakemberként tönkretetted. Nem az én tisztem véleményt mondani arról, hogy milyen igazgató vagyok, de azt bizton állítom, hogy mindig igyekeztem jó zenetanár, jó pedagógus, jó kórusvezető lenni. A romániai középiskolák országos kórusversenyén, Bukarestben tavaly egy romániai magyar iskolakórus számára elérhető legmagasabb díjazást, a második helyet értük el. Az igazi élmény mégis a fennállásunk óta megtartott mintegy ötszáz önálló koncert Erdélyben, Magyarországon, és szerte a nagyvilágban: jártunk az Egyesült Államokban, Kanadában, Hollandiában, többször Németországban, és a Kárpát-medence több államában. Iskolai kórus lévén folytonos újrakezdés ez. Kodálynak igaza volt: a hallást fantasztikusan lehet fejleszteni. Munkámnak ez a felismerése elsősorban azon diákok számára jelenthet életre szóló élményt, akikben sikerült legyőznöm az önbizalomhiányt, hogy érdemes és kell is énekelni.
Dr. Székely Árpád
1958-ban Tordaszentmihályon született, a kolozsvári zenelíceumban érettségizett. 1982-ben szerzett diplomát a Gheorghe Dima Zenekonzervatóriumban. A petrozsényi zeneiskolában tanított kilenc éven át, 1990 novemberétől az újrainduló kolozsvári Református Kollégium igazgatója. Doktori disszertációját 2005-ben védte meg. Az erdélyi magyar egyházi kollégiumok iskolaigazgatói között ő az egyedüli, aki a rendszerváltás óta tölti be a tisztséget. Számos egyházi bizottság tagja. Az egyházi oktatásról több szakcikke és társszerzésben több szakkönyve is megjelent.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
2014. március 3.
Székelyföldről elszívott adólejek
Egészen más gazdasági mutatók lennének a Székelyföldön, ha a legnagyobb vállalkozások adói nem közvetlenül Bukarestbe folynának be. Azt azonban senki nem tudja megmondani, hogy pontosan mekkora összegek folynak el a Székelyföldről, és azokból mennyit juttatnak vissza.
Torzítja a megyék gazdasági mutatóit, hogy a legnagyobb forgalmat lebonyolító cégek Bukarestben fizetik az adót – vallja Ambrus Attila. Az adóhatóság Kovászna megyei fiókjának vezetője szerint emiatt a háromszéki adóbevételek mintegy fele a fővárosi statisztikákban jelenik meg.
Ugyancsak máshol adóznak azok a cégek, amelyek Bukarestben vagy más megyében vannak bejegyezve, ez is módosítja a mutatókat. Ambrus Attila felhívta a figyelmet, hogy Kovászna megye a legkisebb az országban, ám az adóbevételek tekintetében hét másik megyét megelőz, tehát nem igaz, hogy eltartott lenne. A Kovászna megyei adóhatóság tavaly közel 7 százalékkal növelte a bevételeit, a lakosság és a cégek összesen 647 millió lejt fizettek be az államkasszába.
Hasonlóképpen látja a helyzetet Édler András, a Kovászna Megyei Kereskedelmi és Iparkamara elnöke. Kérdésünkre ugyanakkor elmondta, a nagy forgalmú cégek által a fővárosba befizetett összegekről nincsenek adatok, nincs átláthatóság, így senki nem tudja, mi történik azokkal az összegekkel, visszaosztják-e legalább egy részét a megyéknek.
Édler rámutatott, hogy a romániai gazdaság jellegzetessége, hogy az adók 85 százalékát a vállalkozások 15 százaléka fizeti be, vagy megfordítva, a vállalkozások 85 százaléka mindössze az államkasszába befolyó pénz 15 százalékát fizeti be. „Ez a nagy számok törvénye alapján a megyékre visszaosztva is érvényes, tehát a pénzek nagy részét éppen azok a nagy cégek fizetik be, amelyek Bukarestben kénytelenek adózni" – mutatott rá a kamara elnöke.
Maros megye is sokat veszít
Az adóhatóság Maros megyei fiókja sem vezet semmiféle statisztikát arról, hogy mekkora öszszegtől esett el a megye amiatt, hogy a nagy cégek Bukarestben adóznak – állítja Dénes Irénke, az intézmény aligazgatója.
Szerinte a fináncok azért nem foglalkoznak ilyesmivel, mert a fővárosba „átigazoltatott" vállalkozások forgalma és nyeresége évről évre változik. Mi több még az is előfordul, hogy valamelyikük a csőd szélére sodródik, és kiesik a sorból. Maros megyéből, többek között, az Azomureș vegyipari kombinát, a SOCOT és a Benţa testvérek építkezési vállalatai adóznak a fővárosban.
Az RMDSZ megyei elnöke, Brassai Zsombor rendkívül fontosnak tartaná, ha az újonnan felálló kormány változtatna az adózási politikán. „Az adók helyben maradása a térség önálló gazdálkodásának az alapfeltétele" – vélekedett a politikus.
Sok a gond Hargita megyében
Hargita megyében három vállalat adója folyik el Bukarestbe, az Icos-Conf Rt., a Norada Rt. és a Melinda Impex bonyolít le akkora forgalmat, hogy erre kényszerüljön. Mint Balási Csaba, a megyei kereskedelmi és iparkamara elnöke kérdésünkre rámutatott, a megyében a nagyvállalatok mindössze a forgalom 25–30 százalékát teszik ki, az ott bejegyzett cégek többsége kis- és közepes vállalkozás, amely helyben adózik.
„Kétszáz évvel vagyunk lemaradva az ország többi részétől, amikor a rendszerváltás után Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, Gyergyószentmiklóson bezártak a nagyvállalatok, 15 ezer munkahely szűnt meg. Csíkszeredában 1989 előtt több mint hatvanezren éltek, a legutóbbi népszámlálás során pedig a lakosság száma nem érte el a negyvenezret, az emberek vidékre költöztek, vagy kivándoroltak. Ezeket a problémákat kell megvizsgálni, ezekről kellene elemzéseket végezni. Sajnos, a vonat, amit lekéstünk, már legalább húsz éve elment" – vallja Balási Csaba.
Szerinte a Székelyföld legnagyobb problémája az, hogy nincs megfelelően kiépített infrastruktúra, így a befektetők nem jutnának el onnan megfelelő idő alatt a határig vagy a fővárosig, azonkívül megfelelően képzett munkaerőt sem találnak.
Szóba se jön a decentralizáció
Az Országos Adóhatóság (ANAF) keretében a kezdetektől létezik a nagy adófizetőket kezelő főigazgatóság. Létrejötténél a Világbank és az IMF bábáskodtak, utóbbi az 1999-es eredmények alapján javasolta, hogy a cégek globalizálódására való tekintettel létre kellene hozni egy „nagy adófizetőket" kezelő külön struktúrát, és segédletet is nyújtott az elején a cégek kiválasztásánál, valamint a kritériumok meghatározásánál.
2003 óta – amikor egy pénzügyminiszteri rendelettel nagy adófizetőknek minősítették Bukarestben és Ilfov megyében a kritériumoknak megfelelő cégeket, majd 2004-től az egész országból kiválasztottakat, nem akadt kormány, amelyben felmerült volna a főigazgatóság decentralizálása.
A Puterea című napilapban viszont egyértelműen riogatóan írták a következőket 2013 októberében: „A nagy adófizetőket adminisztráló főigazgatóság már nem a pénzügyminisztérium közvetlen alárendeltje, átadták a regionális pénzügyi igazgatóságnak, és 2014 januárjától szét akarják osztani a 42 megyei pénzügyi igazgatóság között."
A lap idézte a volt pénzügyminisztert, Gheorghe Ialomiţianut, aki szerint „ha a nagy adófizetők a megyékhez kerülnek, a helyi bárók erőteljes nyomást gyakorolhatnának rájuk, ami nem tenne jót a költségvetésnek".
Krónika (Kolozsvár),