Interjú – „Azok közé a szerencsés emberek közé tartoztam, akik nagyjából elérték álmaikat”
Boldognak tartja magát a 80 éves Uray Zoltán sugárbiológus, tőrvívó
A sugárbiológus, a vívó, az akadémikus, a dzsessz-rajongó, a festészetnek hódoló, a barát – és még mindig hiányos a felsorolás, de ízelítőnek talán elegendő ahhoz, hogy rámutassunk, mennyire sokoldalú. Dr. Uray Zoltán nemzetközi szinten ismert és elismert biológus és olimpikon tőrvívó a múlt héten töltötte életének 80. évét. Tartalmas sportolói és tudós pályafutása érmekben és elismerésekben túl gazdag ahhoz, hogy tükrözni tudjuk eredményeit. A háromnegyed órába sűrített 80 esztendő példamutató, követendő jellemről árulkodik.
– A Református Kollégium tanárai vezették a sportolói és biológusi szakma irányába, vagy kisebb gyermekkorba gyökerezik a kiváló pályafutás?
– Mindenféleképpen hatással voltak rám középiskolai tanáraim. Nem annyira a vívás szempontjából, hanem a szakma szempontjából. Kitűnő tanáraim voltak, akik közül megemlíteném Árkossy Sándor, Szabó József és Szabó Zsigmond tanár urakat – akik megszerettették velem a biológiát és az élettudományok felé irányítottak.
– Egyetemről még szó sincs, és máris kétszeres országos bajnok ifjúsági tőrvívásban. Akkor pillanatnyilag hogyan gondolta: a vívás lesz az élete és csak ezzel foglalkozik, vagy már akkor tudta, hogy a sport mellett a tudomány is legalább ekkora helyet kap?
– Egyelőre tudományról nem volt szó, de a vívással kapcsolatban azt kell mondanom, hogy a véletlenek az ember életében fantasztikus hatással bírnak. Tudniillik édesapámnak egyik testvére, aki Magyarországon élt és aktív katonatiszt volt, az 1940-es időkben meglátogatott minket és kaptam tőle ajándékba négy vívókardot és két sisakot. Így indultam el a vívói pályán. 11–12 éves voltam, és vívókönyvekből nézegettem, hogy mi az, hogy előrelépés, kitörés, hátralépés, melyek a védések. Kialakult három barátommal egy csapat:
a négy testőr,
így neveztük magunkat, és minden héten kétszer vagy háromszor vívó edzéseket tartottunk. Én voltam D’Artagnan. Aztán a háború után új rendszer indult be és a május 1-jei felvonulások során először láttam életemben a vívókat. Tehát 1946. május 1-jén odamentem a felvonuló vívókhoz, megkérdeztem, hová lehet beiratkozni a vívás tanulása érdekében. Beálltam a Kolozsvári Egyetemi Atlétikai Club (KEAC) vívócsoportjába, ahol Ozoray Schenker Lajos tanár úr tanította a vívást. Volt egy ici-pici alapom, de abszolút magánszorgalomból és dilettáns módon. Minden esetre számított az, hogy pár évig „verekedtem” az udvaron a kollegáimmal. Lehet, hogy ennek köszönhetően, lehet, hogy szorgalmamnak vagy a bal kezemnek, esetleg a tehetségemnek köszönhetően, de elég hamar kifutottam, és 1947-ben a román ifjúsági országos bajnokságon már a második helyet foglaltam el, a következő két évben pedig megnyertem a bajnokságot.
– Hogyan sikerült egyeztetni az egyetemet az edzésekkel, versenyekkel?
– Ez egy érdekes és komplikált helyzet az én életemben, ugyanis befejezve a középiskolai tanulmányaimat már elég neves ifi vívó voltam, és bekerültem az országos ifiválogatottba, sőt amikor érettségiztem 18 évesen, már a felnőtt válogatott tagja voltam, mert az 1949-es országos bajnokságon második voltam a felnőttek tőrversenyében. Amit feltétlenül ki kell hangsúlyoznom, hogy komoly anyagi támogatásban részesültem, mint országos válogatott. A kosztom és a zsebpénzem biztosítva volt, sőt az ’50-es évektől kezdve elkezdtünk külföldre járni, tehát a vívás komoly anyagi alapot biztosított számomra ahhoz, hogy továbbtanulhassak. Az első lépéseket Marosvásárhelyen tettem meg, ott felvételiztem az orvosi egyetemre, 1950-ben. Úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van, 9-en felüli átlaggal vettek fel. De sajnos abban az évben jött egy törvény, hogy a kulák és a kisiparos gyerekeket minimális számban lehet felvenni. Ehhez az én médiám nem volt elégséges, tehát egy hónap után eltanácsoltak az egyetemről. Nagyon szomorú élmény, azt hiszem, életem egyik legnagyobb csalódása volt.
Hazajöttem Kolozsvárra, itt az egyetemi klub nagy örömmel fogadott és a klub vezetőinek segítségével bekerültem a Bolyai Egyetem biológia szakára. Így lettem biológus. Az 1952-es olimpiáig az edzéssel és a tanulással nem volt probléma, mert általában rövid edzőtáborokat szerveztek. A problémák akkor jöttek, amikor közeledett a helsinki olimpia. Helsinkire fél évet készültünk: januárban bevonultunk a bukaresti edzőtáborba, ott voltunk majdnem augusztusig, az olimpia kezdéséig. Így januártól szeptember 1-ig hiányoztam, és ez már nagyon sok volt. De ekkor ismét közbejött valami: az olimpián a tőrcsapatban kellett volna szerepelnem – mivelhogy második voltam az olimpiai selejtezős versenyeken –, ennek ellenére tőrcsapatba csak tartalékosnak tettek be, és elindítottak párbajtőrben, ami nem az én fegyverem. Talán vigasztalásképpen az olimpia után egyszer csak megjelent Kolozsváron egy illető a minisztériumból, és elmondta, hogy számítanak rám, mint sportolóra, és ha van valami problémám, mondjam el, mert segítenek. Anyagilag és szakmailag is. Én akkor azt mondtam, hogy orvosira szeretnék menni. Az illető elvitt az orvosi egyetem rektorához, és megkérdezte a rektor úr, hogy hányadévre akarok beiratkozni. Két évet végeztem el a biológián, és elég sok közös vizsgánk volt az első éven az orvosis hallgatókkal, ezért másodévre iratkoztam. Felvettek, ami életem álma volt. Ekkor aztán megkezdődött az igazi probléma a tanulás és a sportolás között.
Tudniillik, olimpiai és országos válogatottként már keményen kellett edzeni, viszont az orvosin román nyelven keményen kellett tanulni! Nagy nehezen letettem a másodévet, jött a harmadév, jött a római világbajnokság, megint kezdődött elölről a hathónapos edzőtábor Bukarestben. Ebbe beletört a bicskám. Nem tudtam letenni a harmadéves vizsgáimat, és beláttam azt, hogy vagy abbahagyom a vívást – ami egzisztencia szempontjából nagy csapás lett volna számomra –, vagy abbahagyom az orvosit. Úgyhogy visszamentem a biológiára, harmadévre. Akkor elvégeztem a harmadévet, majd a negyedévet színjelessel, és szinte azonnal következett egy újabb edzőtábor. Az államvizsgámat el is kellett halasztani. A lengyelországi ifjúsági világfesztiválra készültem, amelyen mondhatni világbajnoki erősségű mezőny volt. Ott az ötödik lettem.
– 1955-ben befejezi a felsőfokú tanulmányait, majd biológusként helyezkedik el a Kolozs Megyei Kórház Nukleáris Orvosgyógyászati Laboratóriumában. Mi volt itt a feladata?
– Ahogy befejeztem 1955-ben a biológiát, még néhány évig vívással foglalkoztam. ’56-ig voltam aktív tagja a válogatottnak. 1956–57-ben már komolyan gondoltam arra, hogy a vívókarrieremet abba kell hagynom, és meg kell alapoznom a szakmai karrieremet. Megalakult közben a Dinamónak a vívószakosztálya, és áthívtak oda. Versenyeztem és az ifi csoportot vezettem, a Tânărul dinamovistet. Közöttük volt Habala Péter is, Kolozsvár jelenlegi vívómestere. Miután 2–3 évet vívómestereskedtem, akkor egy óriási lehetőség állt elém. Szintén egy vívással nagyon szimpatizáló orvos barátom vitt el leendő professzoromhoz, Holán Tibor radiológus professzorhoz, aki megalapította Kolozsváron a Nukleáris Orvosgyógyászati Laboratóriumot. Az első években kevesen voltunk: Holán professzor, Szántay János, aki szintén országos válogatott és olimpikon kardvívó volt, és én. Holán Tibor egy évet töltött Párizsban, hogy tanulja a mesterséget, Szántay és én is – amikor időnk volt a szabadságunk alatt – Budapesten tartózkodtunk, hol az Országos Onkológiai Intézetben, hol pedig az Országos Sugárbiológiai Intézetben. Onnan hoztuk haza az új tudományos technikákat, metódusokat. Ez a mesterség az ’50-es években indult Európa szerte, mi is megalakítottuk az első ilyen laboratóriumot, amely nagyon szépen fejlődött tovább, lassan 10–15 dolgozója lett, és jó néhány év után még nemzetközi szinten is komoly eredményeket elérő laboratóriummá nőtte ki magát.
– 1960-ban visszavonul az aktív sportolástól, és a bukaresti Atomfizikai Intézetben posztgraduális képzésbe vág. A fővárosi képzés miatt tette le a fegyvert, vagy fordítva: már nem jelentette azt a vívás, mint tíz évvel korábban, és másra vágyott?
Ahogy teltek az évek, a szakmai követelmények mind nagyobbak és nagyobbak lettek. 1960-ban behívtak az országos válogatóba, Párizsban volt a vb. Amikor ezt bejelentettem a főnökömnek, a legkomolyabban azt mondta: Zoli, vagy vívsz, vagy tanulsz a szakmában és kutató lesz belőled. Választanod kell a kettő közül, mert ezt összehangolni nem lehet!
Már akkor is jó pár példát láttam arra, hogy a sportkarrierüket – egy-egy szerencsétlenség miatt néha kényszerből – abbahagyó élsportolók, minden segítség nélkül, az utcán maradtak. Öt percet sem gondolkoztam azon, hogy mit válasszak: a szakmát választottam.
– 1965-ben újabb mérföldkőhöz érkezik: elkezdi a doktori képzést az Állatélettani Tanszéken, majd öt év múlva doktorál sugárvédő és terápiás anyagok témájában. Hogyan esett a választás a sugárbiológiára?
– 1965-ben már úgy éreztem, hogy megpróbálhatom a doktorátust. Nagyon jó lehetőségeim voltak, tudniillik Tora akadémikus – a Babeş–Bolyai Tudományegyetem állatélettani tanára – szimpatizált a sugárbiológiával, és neki is volt egy kis besugárzó készüléke. Tehát szeretettel és barátsággal fogadott. A témaválasztáshoz nagyban hozzájárult az, hogy az akkori időkben volt egy félkatonai vagy egészen katonai részleg, amely a sugárvédelemmel foglalkozott. Ennek a vezetője felkereste a professzoromat, és együttműködést ajánlott neki, hogy a laboratóriumból nem foglalkozna-e valaki sugárvédő anyagokkal. A főnök megkérdezte tőlem, van-e hozzá kedvem, én pedig nagy kedvvel kaptam rá a témára, mert ez saját kutatási vonalam lehetett.
Lehetőséget adott arra, hogy ne csak másod-, harmadkéz legyek orvosi problémákban, hanem mint biológus önálló témát vigyek tovább. Elindultam dokumentálódni. A budapesti Joliot Curie Országos Sugárbiológiai Intézet emberei (Várterész, Sztanik és Köteles professzor) fantasztikus segítséget nyújtottak számomra. Lefénymásolhattam és hazahozhattam a legújabb sugárbiológiai könyveket – e nélkül nem hiszem, hogy sikerült volna. Országszerte – Jászvásárról, Bukarestből – jöttek hozzánk, hogy tanítsuk meg őket Budapestről behozott metodikákra.
– A doktori disszertáció sikeres megvédését követően egy évet Stockholmban tölt a Karolinska intézetben, a Rákellenes Világszövetség ösztöndíjasaként, majd 1974-ben ugyanitt vendégkutató sugárbiológia terén. De Freiburgban, majd a rendszerváltást követően Magyarországon is vendégkutató. Az 1989 előtti külföldi tudományos kiutazások során ütközött netán akadályokba?
Hát ezek nem mentem valami simán. Az igazgatóm, Ion Chiricuţă professzor engedelmével pályáztam az Eleanor Roosevelt onkológiai ösztöndíjra, amelyet minden évben húsz kutató kapott meg világszinten. Hatvanan versenyvizsgáztunk, én bekerültem az első húszba. Legalább 10–11 hónapba került, ameddig megkaptam az útlevelemet. Végső elkeseredésemben Bukarestben az Akadémián, egyetemeken mindenkitől kértem segítséget, és a végén aztán sikerült meggyőzni az egészségügyi minisztert arról, hogy megkaphassam az útlevelemet. Az ösztöndíj egy évre szólt. Nagyon sokat számított olyan szempontból, hogy úgy éreztem, egy az egyben egyenlő vagyok a svéd kollégákkal, tehát egyáltalán nem volt kisebbségi érzésem velük szemben. A baj ott kezdődött, hogy semmi egyéni ötletemet nem lehetett megvalósítani. Ráállítottak egy témára: az oxigén-effektus a sugárbiológiában. Sejteket kellett besugarazni különböző koncentrációjú oxigénbe, és a kromoszóma-aberrációk révén meghatározni az oxigénhatást. Ezt csináltam egy éven keresztül. Ezt mi, kutatók favágásnak nevezzük. De hát gyönyörű ösztöndíjam volt, gyönyörű helyen voltam, nagyon rendes kollégáknál. Mi azzal magyaráztuk, hogy ez a nyugati kapitalista hozzáállás: a főnök az főnök, azt csinálod, amit mondanak. Hát én is azt csináltam.
– Gondolt-e valaha a disszidálásra? Mert a körülmények eléggé adottak voltak hozzá…
– Megmondom őszintén, nem.
Nem gondoltam soha a disszidálásra, mert nem tudtam elképzelni azt, hogy a még élő édesanyámat egyedül hagyjam, vagy a családomat – mert akkor már nős voltam – itt hagyjam. Azok közé a szerencsés emberek közé tartoztam, akik nagyjából elérték álmaikat. Mert igazán nagy szó volt vívásban az, hogy volt egy időszak ’53–55 között, amikor a világ első tíz tőrvívója között ott voltam. A másik álmom – hogy orvos legyek – nem jött össze ugyan, de klinikán dolgoztam, a rutinmunkám (radioaktív izotópok felhasználása a diagnosztikában, a kezelésben) orvosi munka volt. Minden szempontból elégedett ember voltam. A politikával nem nagyon foglalkoztam, és hála a jó Istennek, nem is kényszerítettek rá. Én voltam a klinikának a kultúrfelelőse. Dzsesszkoncerteket szerveztem, festőket hívtam meg előadást tartani. Rajongott az egész intézet azért, amit csinálok, úgyhogy ezzel „megoldódtam”. Ráadásul lecke is volt számomra az, hogy egy év alatt abszolút favágást csináltam, és a főnök ötletét kellett megvalósítani.
– Több könyvet és tanulmányt szerzett, szerkesztett Ion Chirichuţă professzor úrral, aki a kolozsvári rákkutató intézet névadója. Milyen kapcsolatban álltak?
– Imádta a zenét, imádta a festészetet, gyönyörű saját múzeuma volt, tehát volt egy olyan kölcsönös terület, ahol már majdnem baráti kapcsolat alakult ki közöttünk. Ma is, ha arról beszélünk, hogy hogyan kell vezetni egy intézetet, őt idézem bárki számára: egy kollektívát, egy tudományos kutatócsoportot kemény kézzel kell vezetni, és nagyon jó kapcsolatnak kell lennie a vezető és a tanuló között. Chiricuţă ténylegesen egy diktátor volt, de nem olyan szempontból, hogy nem engedett az egyéni ötleteknek. Az intézetünket rengeteg külföldi professzor látogatta meg, tudniillik a ’70–80-as években az intézetünk bemutató intézet volt Romániában. A rákkutató intézetet az egészségügyi világszervezet finanszírozásából építették fel, tehát mintaintézet volt. Chiricuţă keményen megválogatta, hogy kit vesz oda fel.
– Ha egy sugárbiológus téved, annak milyen következményei lehetnek?
Nincs az a kutató, aki ne tévedne.
Előfordult velem is. Sugárvédő anyagokkal dolgozva óriási szerencsém volt, mert abban az időben nagyon nagy fegyelmet igényelt a sugárvédő anyagok problémája. Tudniillik katonai szempontból is nagyon fontos volt az, hogy esetleges atomháború esetén hogyan védjék meg a katonákat és a civil lakosságot. Egy olyan gyógyszer, amely a sugár ártalmát csökkenti, ami a sugárbetegséget gyógyítja, rendkívül fontos volt. Tehát ez a téma katonailag is ellenőrzött volt. Meg is jártuk vele keményen. Én az idegrendszerre ható anyagokkal foglalkoztam. Nagyon kevesen foglalkoztak ezzel a vegyületcsoporttal, tehát az idegrendszert stimuláló és az idegrendszert nyugtató anyagokkal. Rengeteg új anyagot szereztem a szomszédunkban lévő ideggyógyászati intézetből. Számos új bemutatógyógyszer jelent meg. Ahogy megjelent a gyógyszer, a klinika megkapta, a barátomtól pedig hozzájutottam én. Akkor jelent meg egy antidepresszáns, Antideprin volt a neve, Imipromin az eredeti neve. Én azt a gyógyszert kipróbáltam egereken – ezek klasszikus próbakísérletek. Tehát meghatározod a toxikus dózisát az anyagnak, és a toxikus dózisnál kisebb mennyiséget adsz be az egereknek. Utána besugárzol egy halálos dózist. A kontrollcsoport természetesen ott van, beteg lesz és elpusztul két hét alatt. A kezelt csoport szintén beteg lesz, de nem olyan súlyos a betegség, és egy bizonyos számú – mondjuk százból ötven – egér meggyógyul. Tehát 50 százalékos a védőhatás. Ennél az anyagnál az első kísérleteknél körülbelül 60–70 százalékos védőhatást kaptam. Ez persze nagy szó volt! A főnököm abban a pillanatban hívta az újságírókat, nagydobra verte, hogy mi felfedeztünk egy új sugárvédő anyagot, ami 60 százalékban védi az állatokat a pusztulástól. Megjelent a rádióban, sajtóban, de aztán megjelent a katonaság is, ne mondjam kik, és jól lekapták a főnökömet, hogy az ilyen dolgokat azonnal be kell jelenteni nekik! A további kísérleteket már úgy folytattam, hogy közösen csináltuk a bukaresti sugárbiológiai intézettel, amit a katonaság vezetett.
– Szakértőként hogyan élte meg a csernobili katasztrófát?
Csernobillal kapcsolatban nem volt szükség a Nukleáris Orvosgyógyászati Laboratórium közvetlen közbelépésére. Tudniillik a sugáregészségügyi intézet foglalkozik ezzel – tehát a levegő, a vizek, az élelmiszerek szennyeződésével. Mi közvetetten értük meg Csernobilt. Nagyon sok ember jelentkezett nálunk a radioaktív jódnak a pajzsmirigyben való felhalmozódásának problémájával. Mi annyit csináltunk, hogy elvégeztük ezeket a jódfelhalmozódási méréseket, de nem foglalkoztunk a lakosság sugárterhelésével. Ezen kívül felvilágosítást nyújtottunk az embereknek. Megtörtént a csernobili robbanás, megtörtént a felhő kimosása eső és egyebek révén, tehát rengeteg radioaktív cézium, stroncium hullott ki a növényekre, azokat megették az állatok, aztán ezen az „útvonalon” bekerült a mi szervezetünkbe. Felhívtuk a lakosság figyelmét arra, hogy hogyan lehet a kálium jodid pasztillákat használni, meddig lehet használni, meddig érvényesek. Effektíve csak tanácsokkal és pajzsmirigy-jódfelhalmozódási mérésekkel kapcsolódtunk Csernobilhoz.
– Sugárbiológusként számos elismerésben részesült. Nyugdíjba vonulásának évében, 1998-ban az MTA külső tagjának választották. Melyik elismerést tartja pályafutása megkoronázásának?
– Mindenféleképpen az MTA azon határozatát, amely alapján felvettek a külső tagok közé. Egyáltalán nem számítottam erre. Eszembe sem jutott, hogy én az MTA tagja lehessek. Azt hiszem, egyedüli vagyok az MTA történetében, aki levélben nagyon finoman megmagyaráztam, hogy a magyarországi országos intézet három igazgatója közül – akiktől tanultam – egyik sem akadémikus, így aztán hogyan lehetnék én az? Erre azt a választ kaptam, hogy a munkásságom alapján elértem a küszöböt.
A munkásságot úgy értékelik, hogy megnézik kik idéztek az irodalomban, és hogy a tudományos dolgozataid milyen impakt-faktorral rendelkeznek. Azt hiszem 50-es impakt-faktor a határ, nekem ez megvan, és az MTA biológiai osztályának akkori főnöke, Szabó István Mihály és az itteni egyetem professzora, Kiss István javasolt a kitüntetésre. Megnyugtattak, hogy ne legyen lelkiismeret-furdalásom, mert elértem a küszöböt, és megérdemlem ezt a kitüntetést. Óriási megtisztelés, és magasan ezt tartom tudományos pályafutásom megkoronázásának. Bár a vívásban a világ legjobb 10 embere között voltam, tudományos téren pedig távolról sem vagyok a világ legjobb ezer sugárbiológusa között, az én számomra mégis ez a legnagyobb megtiszteltetés.
– Nyugdíjba vonulása után is tevékeny személy – például az Erdélyi Múzeum-Egyesület berkeiben. Mivel foglalkozik a visszavonult Uray Zoltán?
– Az EME közvetlenül a ’89-es események után alakult meg, és az volt a célja, hogy az erdélyi magyar tudományosságot megfelelő rangjára emeljük. Tudományos gyűléseket szerveztünk, megszerveztük a szakosztályokat. Ezek mellett népszerűsítő előadásokat tartottunk magyar nyelven. Magyar nyelven akartunk tudományos dolgozatokat írni, magyar nyelven tudományos könyveket kiadni. Ebben a mozgalomban én immár 22 éve aktívan részt veszek. Az EME természettudományi szakosztályának 8 évig voltam az elnöke, és körülbelül 12 évig vezetőségi tagja magának a mozgalomnak. Úgyhogy szívvel lélekkel ott voltam az elmúlt 22 évben, és megtettem mindent, ami emberileg megtehető, hogy a magyar tudományosságot magas színvonalon reprezentáljuk. Emellett tagja vagyok a Kolozsvári Akadémiai Bizottságnak (KAB), ahol vezetem a sugárbiológiai munkarészleget. Igyekszem a munkámat úgy végezni, hogy minden évben egy-két nagyon jelentős magyar tudóst meghívjunk, hogy tanuljunk tőlük tudományművelést, színvonalat és kapcsolatokat építsünk ki velük.
– Hobbijai között szerepel a zene is.
– Minden embernek a szakmája mellett van egy hobbija. Az egyik osztálytársam, jó barátom György Zsolt bevezetett a zene világába. Románia egyik legnevesebb dzsesszkommentátora és -zongoristája volt. Zsolt majdnem minden vasárnap jött a legújabb lemezeivel és magyarázta, bemutatta őket. És megszerettem a dzsessz-zenét. Nekem is körülbelül 150–200 lemezem van. Amikor egy kicsi időm, alkalmam van, felteszek egy lemezt, meghallgatom, vagy a barátaimmal meghallgatjuk.
A zene mellett a festészet is nagyon közel áll hozzám. Valahogy úgy alakult, hogy az Onkológiai Intézetben elég kevesen voltunk magyarok. És a magyar művészek – színészek, festők, grafikusok – engem hívtak fel, ha gondjuk volt, hogy „Zoli, tudsz segíteni?” Persze, hogy segítettem. Így aztán baráti kapcsolatom alakult ki a művészekkel. Gy. Szabóval, Benével nagyon jó barát lettem. Ez a barátság oda vezetett, hogy elhívtam őket egy-egy előadást tartani az onkológiára. És ma is, amikor lehet, elmegyünk kiállításokra. A könyvespolc alsó szintje csak művészeti albumokkal van tele.
– Sok-sok érem és jeles tudományos eredmény mellett tartalmaz-e a 80 év valami olyant, ami jelentősen befolyásolta az életútját és utólag másképpen döntene?
– Megismételném azt a mondatomat, hogy úgy érzem, a nagyon szerencsés emberek közé tartozom. A vívás által elértem azt, hogy bejárhattam Európát; azt a sportot, amit szerettem, magas színvonalon űztem; szakmailag is meg vagyok elégedve azzal, hogy idekerültem – igaz, szerencsés körülmények között jutottam el a sugárbiológiához. De itt is ismertté váltam, és boldog embernek nevezhetem magam.
KOVÁCS HONT IMRE
Szabadság (Kolozsvár)

Szép álmok a jövendőről
Beszélgetés a 75 éves Ráduly János népköltészet- és rovásíráskutatóval, költővel, fordítóval
– Kedves Ráduly János, 2012. október 27- én lesz 75 éves. Hogy érzi magát?
– Az elmúlt 2011-es esztendő végén ilyen elgondolásom született: "De hiszen jövőben töltöm a 75. életévemet. Milyen jó lenne, ha 75 önálló kötettel ünnepelhetném." Akkor a könyveim száma 70 körül volt. A szerencsés véletlenek folytán már befutott a 81. kötetem. Felajzott lelkiállapotomnak háromsoros versben, a Hetvenöt című haikumban adtam hangot. Íme: Hetvenöt évem: / Visszapillantó tükör / Aranykeretben.
– Kiszámítottam, hogy 1975-től, első kötete megjelenésétől a 37 év alatt megjelent 81 kötet több mint kétkötetes átlagtermést jelent évente. Persze, voltak "gazdagabb" és "szegényebb" évek is…
– Úgy van, de ne feledjük: első cikkem a sajtóban 22 éves koromban jelent meg, és már 38 esztendős voltam, amikor az első, Kibédi népballadák című gyűjteményem napvilágot látott. A kötetkésésnek egyszerű a magyarázata: a kibédi balladakincs első bemutatására 1966-ban került sor, ugyanis akkor védtem meg a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen Kibéd népballada-költészete című államvizsga- dolgozatomat. Ezt aztán bővítettem, fejlesztettem, tökéletesítettem tovább, hogy végül a bevezető tanulmányomat így kezdhessem: "Ez a balladagyűjtemény (...) a Maros megyei Kibéd (Chibed) élő népballada-költészetének bemutatására vállalkozik..." Könyvem tehát műfajmonográfia volt, első kísérlet egy adott faluközösség balladatudásának a taglalására. Érdekes a "gazdagabb" meg "szegényebb" termésű évekre való utalás: 1981-1984 között nem jelent meg könyvem, 2008-ban viszont 13 önálló kötet "birtokosa" lettem.
– Kérem, szíveskedjék megadni a 81 kötet műfaji besorolását.
– Elsőként a néprajzi/népköltészeti kiadványokat említem, ezek száma 48. Zömében népmese- és mondakötetekről, népi tréfákról van szó, ezek mintegy 1200 népi epikumot tartalmaznak. De vannak népballadákat, találós kérdéseket, népi imákat, szolgavallomásokat tartalmazó könyvek is, valamint három tanulmánykötet. A székely (magyar) rovásírást taglaló művek száma 11. Újabban fölfedezett rovásemlékeket (is) bemutatnak, valamint számos, nyelvtörténetileg is igazolható olvasattal vagy olvasatpontosítással hozakodnak elő. A szépirodalmat 22 kötet képviseli, ebből a verseskönyvek, fordításkötetek száma tizenhárom.
– Mint látjuk, a legtöbb néprajzi kiadvány, de nem elhanyagolandó a verseket, rovásírás-tanulmányokat és fordításokat tartalmazó kötetek száma sem. 1962-ben kezdte népköltészeti gyűjtéseit Kibéden, amiből aligha hiszem, hogy maradt volna még, ami nem került "ceruzavégre". Vagy mégis?...
– Sok anyag van, ami Kibéden nem került "ceruzavégre". A néprajz mint fogalom roppant tág, gyűjtése mai és eljövendő nemzedékek hosszú sorának alapos kutatómunkáját igényli. A magam pászmáján maradva: nem foglalkoztam – például – a gazdag szokásvilággal, a szokásvilág költészetét is csak itt-ott említettem – érintőlegesen. A tárgyi néprajz kérdésköre úgyszólván a figyelmemen kívül maradt. Csak bizonyos szellemi műfajokra "specializáltam" magamat, de ott sem végeztem teljes értékű munkát. A lehetőségeim már behatárolódtak. Ez a tény többirányú érdeklődési köröm/köreim természetes következménye is.
– Hol gyűjtött még Kibéden kívül?
– Elsősorban Hármasfaluban, ahol nevelkedtem, majd Erdőszentgyörgyön, ahol 1955-ben hivatali munkámat megkezdtem. Említésre méltó, hogy Erdőszentgyörgyön állt össze A tulipános láda című személyi mesemonográfiám (1958–1961-es gyűjtés), amely közel ötven esztendős késéssel látott napvilágot. Kibéden és Hármasfalun kívül anyagokat közöltem még Nagykendről, Bözödújfaluból, Székelyvéckéről, Havadról, Havadtőről, Egrestőről, Ravából, Szovátáról stb.
– Ismer-e olyan erdélyi magyar települést, ahol nem jártak még a "parlagtörők", azaz: találni mesét, balladát, lakodalmi búcsúztatót, sirató kesergőt vagy egyebet, ami még nincs lejegyezve?
– Igen, az úgynevezett "fehér foltok" eltüntetésében nagy feladataink vannak. A főutaktól távolabb levő kis települések folklórkincse elevenebb, ezt Bartók és Kodály is hangsúlyozta a XX. század elején. Ma Romániában van magyar néprajzi képzés, az iskola, a pedagógusok egyik szép feladata – a hivatali munka mellett – a gyűjtőmunka megsokszorozása. Az előjelek biztatóak: egyre több cikk, tanulmány, sőt gyűjtemény lát napvilágot a főiskolát/egyetemet végzett pedagógusok tollából. De nyilvánvaló: mint ahogy írónak/költőnek születni kell, jó gyűjtőnek is születni kell. Ők akadályozhatják meg a néphagyomány "sírba-vitelét".
– Amit eddig publikált, abból mi került tankönyvekbe, gyűjteményes válogatásokba, mit oktatnak a néprajzi egyetemen?
– Számos antológia, kalendárium, évkönyv, tankönyv stb. közölte már eddig – a gyermekversek mellett – meséimet, mondáimat, találós kérdéseimet. Íme néhány adalék: 1982-ben jelent meg a Nyitva van az aranykapu. Versek, mesék, játékok óvodásoknak című összeállítás, a munkaközösség irányítója Péterfy Emília volt. Kibédi anyagok is helyet kaptak benne. Megemlítem a Nagyapó mesefája új sorozatának Az égbe nyúló fa című kiadványát (10. kötet, 2003), amelyben az összeállító egyáltalán nem említette a nevemet és gyűjteményeimet, holott a könyvnek vaskos fele kibédi népmese. A kötetcím is kibédi mesecím. Roppant beszédes a következő adalék: Varga Ferencné: 1111 találós kérdés című, több kiadásban megjelent gyűjteménye (1998) 304 kibédi találós kérdést tartalmaz, a forrás pompás megjelölésével.
– Egyébként milyen a kapcsolata a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem néprajzi tanszékével?
– Jók a kapcsolataim a tudományegyetem néprajzi munkaközösségével és más egyetemek megfelelő tanszékeivel. Itt két, munkásságomról szóló dolgozatot említek. Az első: "Van itt mese zsákszámra". Ráduly János és a kibédi népmese hatása. Készítette Jenei- Szenner Emőke-Szende (2008). Babes-Bolyai Tudományegyetem. Kolozsvár-Marosvásárhely (a mellékletekkel együtt 118 old.). A második: A Ráduly János gyűjtötte kibédi népmesék az oktató-nevelő munkában. Készítette: Bereczki Erzsébet (2008). Károli Gáspár Református Egyetem, Nagykőrös-Marosvásárhely (a mellékletekkel együtt 67 old.).
– Gyűjtéseiből, verseiből bizonyára kazetták és CD-k is készültek...
– Hát igen, íme néhány kazetta: Szép Magdolna. Kibédi népmesék. Előadják Albert Júlia és Katona Éva (1997), Tündérszép Mosolygó Ilona. Kibédi magyar népmesék Katona Éva előadásában. Kibédi népmesék Katona Éva előadásában (2006). Most CD-k következnek: Válogatás Ráduly János népmeséiből (Csobánka, 2010), Kis- Küküllő menti népmesék (Csobánka, 2012). Előadják Bagi Rea és Koncz Hédy. Három megzenésített gyermekversem szerepel az Álomjáró című kiadványban, a zenét szerezte Székely Réka és Orsolya János (2009). Két felnőtteknek szóló versem is található az Üzenet, másként című CD-n, megzenésítette és előadja a budapesti Németh Viktor (2012). Külön kell megemlítenem azt a svéd sztereó lemezt, amelynek anyagában három kibédi népballada is szerepel a pécsi Janus Pannonius Női Kórus előadásában. Conductor: Mátyás Ivasivka (1976). Három kibédi népmese dramatizált változatáról is szólok, a szerzők: Bölöni Domokos, Kolcsár Irén, Jenei-Szenner Emőke- Szende. Ezek nyomtatásban is megjelentek.
– Régebbről tudom, hogy gyakran jönnek látogatói kibédi otthonába; ezek milyen "súlycsoportba" sorolandók?
– Elsősorban a baráti körömhöz tartozó belföldiek/külföldiek "ütik be" magukat hozzám, de lám, 1994-ben a japán Bartók- kutató Susumu Kuroishi látogatott meg, 2007-ben pedig az ugyancsak japán Takashi Yamazaki volt a vendégem. Bartók és Kibéd kapcsolata érdekelte őket. Takashi – Bartók életművének japán népszerűsítéséért – megkapta a magyar Pro Cultura Hungarica díjat. Az idén pedig a mongóliai Ulánbátorból érkeztek egyetemi tanárok, a rovásírás kérdésköre érdekelte őket. Rögtönzött előadásomat több tévékamerával rögzítették, a tolmács dr. Obrusánszky Borbála (Barbi) volt. Megkérdeztem, miért a több tévékamera? "Mert más-más egyetemeken tanítunk, s meg akarjuk őrizni találkozásunk félóráját /óráját" – válaszolták.
– Egy-egy székely rovásírásos emlék felkutatása akár több száz kilométeres út megtételét is megköveteli. Melyik volt a legtávolabbi pont Romániában, ahol ez ügyben megfordult?
– Számomra a legtávolabbi romániai rovásemlék a moldvabányai (Baia) volt, amelyet Tánczos Vilmos egyetemi tanár fedezett föl. 2006. augusztus 18-án magával vitt a helyszínre, ahol "meg- tanulmányoztam" a feliratot. Még aznap haza is hozott Kibédre (hatalmas vállalkozás volt!), így nem kényszerültem arra, hogy magammal vigyem félpatikányi gyógyszereimet. Persze, vonattal, busszal, alkalmikkal más rovásemlékgócokat is megközelítettem, például Székelyzsombort (Nyirő szülőfaluját), Sepsikilyént, Csíksomlyót, Bonyhát. Át a hegyeken sokszor jártam Berekeresztúron, rendszerint gyalog tettem meg a huszonvalahány kilométeres utat.
– Most min dolgozik?
– Pillanatnyilag bibliográfiámat állítom össze, a mintegy kétezer publikációból a néprajz és rovásírás témakörébe vágó közléseimet lajstromozom. Különben is: fel-felváltva mindig több kéziraton dolgoztam, kb. húsz újabb könyvkéziratom van kész, fokozatosan számítógépbe viszem át őket.
– Ha már "túlszárnyalta" a 75 kötetet, gondolt-e arra, hogy 75. születésnapja alkalmával egy többszáz oldalas válogatást tegyen le az olvasó asztalára, amelyben mindegyik Ön által művelt műfaj képviselve legyen?
– Ilyen típusú könyvre nem vágyom, a műfajmonográfiák híve maradok ezután is.
– Mit ajánl a most induló néprajzos(ok)nak?
– Nincs bátorságom az ajánlásokhoz, végül is – ahogy a sláger mondja – "mindenki másképp csinálja".
– Beszéltünk könyvekről, munkáiról, beszéljünk az életéről is. Hol született, s milyen volt a gyermekkora?
– A Hargita megyei Korondon születtem 1937. október 27- én. Édesapám akkor pénzügyi tisztviselő volt, s mint ilyent, minden két, két és fél év elteltével tovább helyezte a hatalom. Apám 35 éves korában meghalt, s Gizella édesanyám visszaköltözött három gyermekével Hármasfaluba (Csokfalvára). Itt végeztem elemi iskolai tanulmányaimat. Akkoriban faluhelyen is nagy volt a szegénység, varrónő édesanyám éjt nappallá téve dolgozott érettünk. Ilyen körülmények között is szép, nagyon szép álmokat dédelgettem a jövendőről.
– Korondon kívül Erdőszentgyörgy és Kibéd is fontos állomás az ön életében. Mit kapott a két helységtől?
– 1955. október 1-jén lettem – frissen érettségizettként – az induló erdőszent- györgyi líceum egyszemélyes "titkársága" (kívül ez volt az ajtóra felírva). Tizennyolc éves voltam akkor, már gyűjtöttem a népköltészetet, és folytattam a még harmadik osztályosként elkezdett versírást. 1957 őszétől bentlakási nevelő (pedagógus) lettem. Épp akkor felvételiztem a mai Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakára, a levelező tagozatra. Erdő-szentgyörgyön váltam érett legénnyé. Kezdtem közölni a sajtóban, a marosvásárhelyi Vörös Zászló lap hozta első cikkeimet, riportjaimat. Az erdőszentgyörgyi helyi rádióstúdióban egyre gyakrabban jelentkeztem könyvrecenziókkal, Kádár Klári, a szerkesztő épp hármasfalusi volt. 1960-ban, 51 éves korában elhunyt édesanyám, így egyik napról a másikra családfenntartó lettem, két húgom eltartásáról is gondoskodnom kellett. Anyám mondogatta volt: "Fiam, mikor bajba kerülsz, nehézség támad, szorítsd össze a fogaidat, a lelkedet acélosítsad, az Isten megsegít". Úgy cselekedtem, ahogy anyám mondta. 1962-ben, huszonöt évesen kerültem Kibédre, ahol magyartanárként dolgoztam nyugdíjas koromig. A község akkor még elevenen őrizte az évszázados hagyományokat. Csodavilágba csöppentem, már könyvekben kezdtem gondolkodni, döntöttem: fokozatosan megörökítem Kibéd szellemi arculatát. Erőfeszítéseim nem voltak/lettek hiábavalóak, ezt megjelent könyveim zömével igazolom. Különben: Kibéd vezetősége, önkormányzata díszpolgári címet adományozott 2009-ben.
– Gyerekei nem viszik tovább a néprajzkutatást, de mindannyian a tanári pályát választották…
– Úgy igaz: Jutka lányunk magyartanár, Ani lányunk matematikát tanít, Zoltán fiunk történelemtanár, több írása jelent meg a kolozsvári Korunkban.
– Milyen kapcsolatot ápol Koronddal, a Hazanéző folyóirattal és a "hazanéző" írókkal, művészekkel, a korondi táj szerelmeseivel?
– Amikor első írásaim kezdtek megjelenni, a korondi értelmiségiek újólag fölvették velem a kapcsolatot. Neveket mondok: Ambrus Lajos, Páll Lajos, Tófalvi Zoltán, István Lajos. Ez utóbbi azon is ügyködött, hogy kiderítse: melyik házban születtem? A szülőházam ma is áll a városiasodó nagyközség régi központjában, a volt patika épülete mellett, István Mihály bácsi lakik benne. A Hazanéző folyóiratnak indulása pillanatától állandó munkatársa lettem, egyben szerkesztőbizottsági tagsággal is megtiszteltek. Föltétlenül meg kell említenem, hogy a Hazanéző Könyvek sorozatban három könyvem is napvilágot látott: egy kibédi meséket tartalmazó kötet (1993) és két rovásíráskötet (1995, 1998). Aztán 2007 novemberében a Firtos Művelődési Egylet vezetőtanácsa tiszteletbeli tag címet adományozott. Az együttműködés azóta sem lanyhult. Ragaszkodásomat Serlegén című haikuversemben örökítettem meg, íme: Korond álmai / Aranypénzként csengenek / Sorsom serlegén.
– Köztudottan nem vállal nagy utazásokat, előadásokat, elég ritkán hagyja el a kibédi Belszeget. Ha mégis sikerülne, hová szeretne elmenni a nagyvilágban?
– Külföldre először 1990-ben jutottam el, Budapest, Pécs, Bonyhád, Mohács voltak állomáshelyeim. 1991-ben Szegeden részt vettem a III. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson, ahol előadást is tartottam. A futó évekkel már nem bírom a versenyt, úgyszólván sehová sem utazom. Kolozsváron például jó 25 éve nem jártam. Ha kimerészkedem is a közelebbi városokba, betegen térek haza. Itthoni munkálkodásom teljesen leköt. A legelső kibédi tanítványaim már 63 évesek, tehát ők a legfőbb adatközlőim. Mert ma is gyűjtök népköltészetet.
– Egyik régebbi könyvének ezt a címet adta: Siratóim lesznek az égi madarak. Ezt komolyan gondolta?
– Az elmúlás gondolata már apró gyermekségem idején foglalkoztatott. A siratóim lesznek motívuma azóta kísért. Ezt időskori lírám is tanúsítja. Íme a Fokozatosan című haikum: Most önmagamnak / Leszek – fokozatosan – / Végállomása.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

Többnyelvű magyar őstörténet és származás (1.)
Részigazságok A magyarság származásáról, őstörténetéről alig-alig tudunk. Csak reménykedhetünk abban, hogy egyszer lehetővé válik a 9. század előtti korszak megismerése. Jelenleg a régészeti, történelmi, nyelvészeti és embertani ismeretek „mozaikdarabkái” alapján nem lehet egyértelmű magyar őstörténetet írni. E képtelen helyzetet Kristó Gyula és Makk Ferenc 2001-ben így mutatta be: „Szinte mindenki más-más képet állít össze, úgyszólván, ahány szerző, annyiféle a 9. század előtti magyar történelem.”
A magyar nép őstörténetének kutatásában három nagy irányzatot figyelhetünk meg. A hivatalos történetírást, amely a finnugoroktól való származás tézisét támogatja, az ázsiai török származás híveit, míg a harmadik tábor a magyarság több ezer éves Kárpát-medencei őstörténetét karolja fel. Zsirai Miklós nyelvész már 1943-ban úgy gondolta, hogy sok az „őstörténeti csodabogár”. Ezek tévutakra vezetik az érdeklődőt, és befolyásolják a történettudatot. Ám nemcsak a fellegjáró dilettánsok, de a keményvonalas finnugristák és a több ezer éves Kárpát-medencei ősiséget hirdetők is akadályozzák a tisztánlátást. Fontos feladat lenne újraértékelni az eddigi kutatások eredményeit. Akik nem fogadják el a hivatalos finnugor irányzatot, bírálhatók, de azok is, akik nem tartoznak az őshonosságot, illetve az egyoldalú türk származást hirdetők soraiba. Mivel a magyar őstörténet sokrétű, el kell fogadni a „részigazságok” elvét, ezeket kell egyberakni. Erre azért van szükség, mert a magyarság kialakulása, etnogenezise nem egygyökerű, hanem többágú. A magyar nép nyelve, származása és származási helye az egész népre kivetítve nem fedi egymást. Népünk különböző származású törzsek, nemzetségek, néptöredékek összeolvadásából alakult ki külön őstörténettel. A jelenlegi „tudományos” világban bármit írhatunk, mindig lesz olyan „szakember”, aki az általunk leírtak hitelességét kétségbe vonja. László Gyula régész szavaival élve, a „termékeny bizonytalanság” talaján állva állítjuk, hogy a történeti „igazság” középen van. Nem azon kell vitatkozni, hogy finnugor, türk vagy őshonos leszármazottak vagyunk-e, hanem el kell fogadni, hogy mindhárom, mindezek mellett iráni, mongol és más néptöredékek ötvözete is. Dr. Székely Zsolt régész helyesen állapítja meg, hogy az elmúlt évtizedekben nagyszámú tanulmány látott napvilágot: „Részben a ma hivatalosnak tekinthető finnugor rokonságon alapuló őstörténet mellett, részben pedig ez ellen foglalnak állást. Közös jellemvonásuk, hogy egyetlen szerző sem merészkedik az időszámításunk előtti 3–4. évezrednél korábbi időkig.” Új tudományágak megjelenése által – így a humángenetika, a fizikai antropológia, a paleontológia stb. – talán a nem is olyan távoli jövőben mélyebb bepillantást nyerhetünk a magyar őstörténetbe. E téren – a magyar nép eredetét, az uráli népek eurázsiai-amerikai őstörténetét kutatva – úttörő munkát végez Szabó István Mihály.
Többnyelvű őstörténet
Morávcsik Gyula bizantinológus helyesen látja, hogy „a magyar nyelv szerkezete és szókincsének alaprétege finnugor eredetű”, nyelvrokonaink a Szibériában élő vogulok és osztjákok is. Ők az Urál vidékén szoros kapcsolatban éltek a magyarokkal. Morávcsik rámutat: „a honfoglalás korabeli magyar nép törökös vonásokat mutat, s legrégibb törzs-, személy- és méltóságneveink egy része török eredetű”. Következtetése: a honfoglalás előtti korban a finnugor és a török elemek keveredtek, e kettő eredménye a magyar nép.
Kristó Gyula az uráli ősnyelvről azt írja, hogy az abból származó nyelvek „kivétel nélkül agglutináló (ragasztó) nyelvek, vagyis a nyelvtani viszonylatokat nem elöljárókkal, hanem ragok, jelek, képzők hozzátételével fejezik ki”. Kristó, bár nagy szerepet tulajdonít a török nyelvű népcsoportoknak, mégis úgy véli: az „altaji nyelvcsalád részeként számon tartott török nyelvek is ugyanebbe a tipológiai csoportba tartoznak”, de „a magyar nyelv és a török nyelv genetikus rokonsága kizárható”. Sára Péter is hangsúlyozza, hogy „a magyar és török nyelvek forrásvidéke közös”, de a magyar és a török nyelvek között „oly nagyszámú szó- és nyelvtani egyezés található, hogy ezek alapján nyugodtan beszélhetünk nyelvi rokonságról”. Úgy gondolja, az előtöröknek mondott népek nemcsak fajilag, hanem nyelvileg is keveredtek a „finnségi és észak-eurázsiai ősnépekkel valahol az Urál-hegység és Nyugat-Szibéria déli térségeiben. Ebből a nagyfokú keveredésből alakultak ki lassú folyamatban az ugor, a magyar és a török népek, nyelvek”. Feltételezi, hogy a magyarság a Kárpát-medencébe érkezésekor nem volt teljesen elszakadva sem az ugor, sem a török nyelvektől, ezért megértették egymást. A török nyelvnek a magyaréval hasonló nyelvszerkezete elősegíti török nyelvű törzseink és más néptöredékek elmagyarosodását. „A török nyelvek szelleme, szerkezete, építkezése szinte teljesen azonos a miénkkel – írja Kiszely István az említett szerzőre hivatkozva. – Náluk sincsenek nemi megkülönböztetések. A szótövek végéhez illesztett ragjaikkal, képzőikel, jeleikkel ugyanúgy bánnak, mint mi. Kerülik ők is a mássalhangzó-torlódásokat.” 2012-ben az Ankarában a Török Nyelvi Intézet által szervezett tudományos konferencián Mátéffy Attila turkológus elemezte a magyar nyelvben található ótörök eredetű igei állományt, és összehasonlította a más nyelvekből átvett igékkel. Rámutatott: az ótörök igéket „külön képző nélkül használjuk, vagyis az igető után közvetlenül az időjel, majd a személyrag következik. Például: arat-; árt-; bocsát-; csökken- (…) stb.” Szerinte „a magyar nyelv ótörök eredetű igéi úgy ágyazódnak bele a magyar nyelv igerendszerébe, mint az uráli elmélet hívei szerinti finnugor eredetű igék, vagyis az idegen eredetű igéknél látható külön képző használata nélkül”. Felteszi a kérdést: „mi az oka annak, hogy a magyar nyelv ótörök (vagy régebbi) eredetű igéi ugyanolyan rend szerint vannak használatban, mint a finnugor eredetűnek tartott igék, míg a más nyelvekből átvett igéket teljesen más szabály szerint használjuk?”
Az urál–altaji nyelvcsalád meghatározás ma is jogos. Az 1900-as években még az urál-altaji nyelvcsalád fogalmát általánosan használták, ezt később szorítja ki a finnugor nyelvcsalád fogalma. Ezt azonban nem mindenki fogadja el. Burchard Brentjest a Chane–sultane–emire című – Lipcsében (1974-ben) megjelent – művében a török nyelvekről ezt írja: „Nyelveik az urál-altaji nyelvcsalád egyik ágát alkotják. Az uráli ághoz egyrészt a finnugor nyelvek tartoznak, amelyeken többek közt a magyarok, a finnek, a karélok, az osztjákok és a komik beszélnek. Az uráliak másik ágát a szibériai szamojédok alkotják. Az altaji ághoz tartoznak pedig a törökökön kívül a mongolok és a mandzsu-tunguzok.” Rásonyi László turkológus nyelvészprofesszor ugyancsak urál-altaji nyelvcsaládot emleget, amelynek egyik ágát a finnugorok és a szamojédok alkotják, míg az altaji ághoz a török népek tartoznak.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Többnyelvű magyar őstörténet és származás (2.)
Többnyelvű őstörténet
A török és a magyar nyelvszerkezet hasonlósága alapján úgy véljük, hogy a magyar nyelvről kialakított ismereteinket felül kell vizsgálni. Benkő Loránd szerint a „magyarság igen korán elszakadt nyelvrokonaitól, és azoktól teljesen független életet élt”.
A magyar nyelvet „saját fejlődési törvények” irányítják. „A magyar nyelv (…) már a honfoglalás kori állapotában is egyike azoknak a legrégibb idők óta önálló európai nyelveknek, melyek máig fennmaradtak.” A magyar nyelvet olyan önálló ősnyelvnek tekinthetjük, mint az örményt, az albánt. A krónikák, a régészet és más tudományágak tanúsága szerint a magyarság semmilyen hasonlóságot nem mutat a finnugor népek többségével. Viseletében, kultúrájában, sztyeppei lovasként része a törökségnek, de nem tagadható a nyelvi kapcsolat a finnugorokkal. A csuvas jellegű török szavaink többsége, mintegy 450 szó a 8–10. században került a magyar nyelvbe. A magyarok közt az ötfokú zenei hangsor, a pentatónia szintén török hatásra terjedt el. Van, aki a török szavak számát kétezerre teszi. Sára Péter 1500 olyan török szót ismertet, amely része a magyar nyelvnek. A nyelvi sokszínűséget „sejteti hét vagy tíz törzsünk is, mert neveink közül talán ha kettő finnugor (a Magyar és a Nyék), a többi a törökség felé visz minket” – állítja László Gyula. Ezek összeolvadását a finnugor és a török nyelvek szerkezete könnyíti meg, és a török kultúra, amelyet a Volga-vidéki magyarság teljesen átvesz. Nem véletlenül írja Ibn Ruszta és Gardézi is a magyarokról, hogy turkok. A jövevényszavakat feltételező irányzatokkal szemben László Gyula azt állítja, hogy a magyar nyelvjárások nem egyetlen nyelv változatai, hanem különböző nyelvek váltak magyarrá. Valószínű, hogy a különböző nyelvek zenéje, kiejtése a nyelvjárásokban maradt fenn. A szókészlet, az egymást értő beszédmód arra utal, hogy „a magyar nyelv valamiképpen »rátelepült« a törzsi nyelvekre”. Természetesen nem tagadható a nyelvi elszigetelődésből adódó különfejlődés sem. „Az a tény azonban, hogy törzsneveink nagy részének nincsen párja a finnugor nyelvekben, s a magyar nyelvben sincs értelmet adó párhuzamuk, bizonyossá teszi, hogy törzseink többsége nem magyar nyelvű volt.” Tihanyi István is úgy látja, hogy a magyarságot a nyelv alapján egyoldalúan sorolják a finnugor népek soraiba. A nyelv hasonló szerkezete „nem döntheti el a származási kérdést”. Ugor származású törzseink finnugor népekkel való együttélése nem tagadható, ez nyelvileg igazolható.
A nyelvcsere megértésére példaként említjük a dunai bolgár török népet. Ők 679-ben telepednek le, és – csekély száznyolcvanöt év alatt – hat-hét nemzedék alatt többségükben szláv nyelvűvé válnak. Amikor a türk eredetű, kultúrájú kagán 864-ben felveszi a Borisz nevet és a fejedelem címet, akkorra a bolgár-török származású nép is áttér nemcsak a kereszténységre, megvalósul nemcsak a szakítás a „pogány” múlttal, de befejeződik a szláv nyelvre való áttérés is. A genetikai vizsgálatok eredményeképp egyre elfogadottabb az is, hogy uráli nyelvüket a horvátok, a lengyelek és az ukránok is szlávval cserélik fel. Ők Szabó István Mihály mikro-, illetve környezetbiológus szerint „a nem rekombinálódó Y-kromoszóma bináris polimorfizmusára irányuló vizsgálatok szerint a Föld népei között a magyarok legközelebbi genetikai (vérségi) rokonainak tekinthetők”. Ugyancsak ő állapítja meg azt is, hogy „azok a gyakran és még a tudomány bizonyos képviselői részéről is hangoztatott nézetek, miszerint a valamikor Ázsiából Európába szakadt magyar nép itt merőben idegen környezetben, teljesen rokontalanul él, ma már nemcsak naivaknak, de tudománytalanoknak is minősíthetők.” A teljes nyelvi egység, a magyar nép etnogenezise az államalapítás, az államegyesítés és az államszervezés idején teljesedik ki. A különböző nyelvű törzsek és néptöredékek ötvözetéből alakul ki a mai magyar nép. Tény, hogy a 850-es években, amikor Álmos fejedelem szorosabb egységbe vonja a törzsszövetséget, a magyar nyelvű Megyer és a Nyék, azaz a népesebb törzsek nyelve lesz általános a törzsek körében. Anonymus a Hétmagyar, azaz „Hetumoger” megnevezési formát használja a „hét vezér”, a hét törzs helyett, miközben a magyarok korábbi őshazáját Dentumogernek (azaz Doni Magyarországnak) nevezi, akárcsak a hét törzs népét. A Megyer törzsnév Konstantin császár történeti munkájában Megeré formában olvasható.
A Kárpát-medence a honfoglalás előtt
A Kárpát-medencébe hosszú évszázadok során sodródnak, települnek le olyan népcsoportok, néptöredékek, amelyek származásukat tekintve kultúrájukban, nyelvszerkezetükben is rokonságban állnak az Árpád vezette honfoglalókkal. Ezért jó lenne alaposabban újraértékelni a hajdanán itt letelepedett „rokongyanús” népek, néptöredékek eddig feltárt hagyatékát. Lehet, hogy újra kellene gondolni László Gyula kettős honfoglalás elméletét is, amely több évtizedes vitát váltott ki. A 10. századból nagyszámú kései avar temetkezést tárnak fel. E temetőkbe a griffes-indások mellett Árpád magyarjai szintén temetkeznek. László Gyula állítása szerint a 670-es évek, az első magyar honfoglalás népe tömegesen éri meg a második, a 995-ös, Árpád vezette honfoglalást. Jelentős számban éltek avarok a Duna–Tisza közti térségben is.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Többnyelvű magyar őstörténet (5.)
A kavarok
„Török nyelven beszélnek ma Kis-Ázsia lakosai, az azerbajdzsánok és a türkmének, az üzbégek, a kazahok, a kirgizek, a jakutok, a tatárok, a csuvasok, valamint Közép-Ázsia és Irán számos kisebb népe”– írja Burchard Brentjes.
A türk népek ősi területe az Altajtól keletre elterülő régió. Innen nyomulnak az 5. századtól kezdve nyugat felé. E népek egy része, amelyek szorosabb kapcsolatba kerülnek a magyarokkal: a bolgárok, a kazárok és a baskírok. A bolgárok egyik csoportja 679-ben az Al-Duna vidékén telepszik le, és elszlávosodik. A bolgárok másik csoportja a Volga vidékén szervez saját államot, amely a tatár-mongol hódításig, 1236-ig áll fenn. A kazárok birodalma az Alsó-Volga mentén 600 és 1083 között virágzik. A kavar (kabar) törzsek a magyar törzsszövetséghez 850 táján csatlakoznak, őket a magyarok egyetlen törzsbe szervezik. A csatlakozás időpontját Györffy György 860-ra teszi. Úgy gondolja, hogy 894-ben a kavarok vezére Liüntiká (Levente), Árpád fejedelem fia volt.
A szakirodalom a kavar megnevezést lázadó, felkelő jelentésben használja, újabban az összegyűjt értelmű török szóból származtatják. A kavarokat Gyóni Mátyás török nyelvű népnek tartja. A források vallomása szerint nem alkotnak egységes etnikai közösséget. Györffy György, Fehér Géza, Éry Kinga azt állítja, hogy a magyarokhoz a kavarokkal együtt besenyő néptöredékek is csatlakoznak. Györffy alán néptöredékek jelenlétét is valószínűsíti, de vannak olyan kutatók, akik feltételezik, hogy a kavarok közt horezmiek is élnek. Embertanilag a kavarok vegyes származásúak. Az iráni nyelvű horezmiek, az iráni alánok mellett bolgár-török eszkilek is éltek – olvashatjuk Szabó István Mihály A magyar nép eredete című könyvében. Többen feltételezik, hogy a magyarok által egyesített három kavar törzs egyike, a székely már korábban csatlakozik a magyar törzsekhez. Bíborbanszületett Konstantin császár 950 táján bemutatja a 9. század derekán zajló véres polgárháborút, amely a Kazár Birodalomban dúl. Ekkor a kavarok három törzsét leverik, legyőzik. A császár szavaival „az uralom kerekedett fölül (…) némelyeket közülük levágatott, a többi elmenekült, elment és a turkokkal (magyarokkal) együtt él”. A magyarok, akik korábban a kazárok katonai segédnépét alkotják, miután függetlenné válnak, befogadják a hozzájuk csatlakozó székelyeket, majd a kavarokat, ugyancsak katonai segédnépi jogállásban, ami nem jelent elnyomást. A pusztai népek szokásrendszerében a csatlakozó népek a hadban elöl járnak, visszavonuláskor utóvédszerepet töltenek be. A magyarok a kavarokat „nem tagolták be a maguk törzsszövetségi rendjébe – a Hétmagyar nem vált »Tízmagyar«-rá” – írja Zsoldos Attila. A könnyebb kapcsolattartás céljából, a „sztyeppei szokást követve közös fejedelmet helyeztek föléjük”, ez volt a gyla, míg a kisebb létszámú székely nemzetségek vezetője a karkhas lett. Bíborbanszületett Konstantin császár leírása szerint minden törzsnek saját fejedelme van. A kavarok „összebarátkoztak” a magyarokkal – írja Konstantin császár –, és „megtanították a turkokat (magyarokat) a kozár nyelvre, és a mai napig azt a nyelvjárást használják, de amellett bírják a turkok (magyarok) másik nyelvét is”. Száz év alatt az egy törzsbe szervezett kavar nép kétnyelvű lesz, de beszéli a saját kazár nyelvet és a magyart is.
Muszlimok, kálizok
Anonymus gesztájában olvasható, hogy Taksony nagyfejedelem idején „sok vendég” özönlik az országba. Ezek „különféle nemzetekből” származnak. Közülük sokan Billa és Baks vezetésével érkeznek Terra Bular területéről, a Volgai Bolgárországból. Mivel a volgai bolgárok 922 táján muzulmán hitre térnek, ezért a latin nyelvű forrásokban az izmaelitákat muszlimoknak, vagyis muzulmánoknak, a régi magyar nyelven böszörményeknek nevezik. Az iszlám jelentése: Isten akaratával való megbékélés. A muszlimok Allah követői, Mohamed pedig a vallásalapítójuk, prófétájuk. A korabeli magyar nyelvben az iszlám helyett a mohamedán, a muszlim, a muzulmán vallás kifejezés vált ismertté.
A volgai bolgár-törökök mellett Magyarországra még más ázsiai török csoportok is letelepednek. Egy ilyen közösség Üzbegisztánból, Hvárezmből a horezmiek. Ők a kálizok, akik már a 700-as évek elején felveszik az iszlámot. Emléküket Magyarországon a Kálóz, a Kálózd, a Kalász helynevek őrzik. Róluk és más magyarországi muzulmán közösségekről Abu-Hámid tájékoztat. Ő azt állítja, hogy Magyarországon „megszámlálhatatlanul sok” horezmi él. Izmaeliták nemcsak a honfoglaláskor sodródnak a Kárpát-medencébe, hanem a 10–12. század folyamán is. II. Géza királyunk az említett Abu-Hámidot azzal bízza meg, hogy számára gyakorlott muzulmán íjászokat toborozzon. Egy 1220 tájáról fennmaradt forrás arról tudósít, hogy a Szerémségben mintegy harminc muszlim település alakul ki. E katonailag kiválóan szervezett közösséget azonban az 1241-es tatárjárás elsodorja. (folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Többnyelvű magyar őstörténet és származás (6.)
Besenyők A besenyők Európa keleti határán a 9. században tűnnek fel. A honfoglalást megelőző évtizedekben a magyarokkal két nagy háborút vívnak. Az első besenyő csoportok a kavarokkal együtt (850 táján) csatlakoznak a magyarokhoz.
A 10. században több magyar–besenyő katonai szövetség alakul ki. Egy nagyobb csoportjuk Taksony fejedelem idején telepedik le a Kárpát-medencében. E besenyő nemzetség (törzs) vezetője – Anonymus tudósítása szerint – Tonuzoba volt. A 11. század derekán nagyszámú besenyő harcol I. András király seregében is.
A besenyő–magyar együttműködés nem mindig felhőtlen, a keleti határok, Moldva irányából gyakran törnek be Erdélybe, Magyarországra. A besenyők hatalmát végül az úzok és a kunok számolják fel. Egy részüket II. István király 1122 táján fogadja be, telepíti le. A legjelentősebb besenyő telepek Fejér és Tolna megyében létesülnek. De megtaláljuk őket Csanád megyében, Dél- és Délkelet-Erdélyben is. Saját ispánjuk alatt önkormányzattal, autonómiával rendelkeznek, ennek fejében tartoznak katonáskodni. A csanádi besenyők még 1495-ben (is) rendelkeznek besenyő szabadságjoggal. Kunok A kunok olyan török nyelvű nép, amely eredetileg nomád törzsekben él Pekingtől északra, Szibériában. 1000 táján a Volga körül, 1070-ben már az Al-Dunáig húzódó térségben laknak. A 11. század közepétől – két évszázadon keresztül – az Ural folyó és az Al-Duna közti térség urai. Az oroszok polovecnek nevezik őket. Gyakran veszélyeztetik az orosz államok, Bizánc és Magyarország biztonságát. 1223-ban az oroszokkal együtt harcolnak a Kalka folyó melletti csatában. Bár a tatárok visszavonulnak Ázsiába, de a tőlük való félelem miatt egy részük letelepedik Magyarország területére. 1227-ben az egyik kun fejedelem felveszi a kereszténységet, elismeri a magyar király fennhatóságát. Ekkor hozzák létre a milkói római katolikus püspökséget. Béla herceg a mai Olténia területén szervezi meg a Szörényi Bánságot. Később a Balkán-félszigetről érkező vlachokat (románokat) államba szervező – Havaselve és Moldva területén élő – kunok elismerik a magyar királyt hűbéruruknak, vazallusok lesznek. A magyar király felveszi a Kunország királya címet. Kötöny, a kunok főfejedelme 1239-ben egész népével együtt áttér a kereszténységre, majd a Duna és a Tisza közötti térségben telepedik le. Azonban a nomád életmódú kunok és a földművelő magyarok között ellentét alakul ki, a kunok fellázadnak, és kivonulnak az országból. Visszatelepítésükre 1243-ban kerül sor, amikor őket lovas íjászként betagolják a magyar honvédelmi rendszerbe. A kunok hét nemzetségének társadalmi életét a nemzetségbírák irányítják, 1270-től a főhatóságuk a nádor lesz. 1279-ben kun törvénnyel szabályozzák a kun társadalom életét. A nemzetségi területekből székeknek nevezett közigazgatási egységeket szerveznek, amelyek a 15. századig működnek. Szabó István Mihály lélekszámukat a letelepítéskor százezer főre teszi. „Észak-Magyarországra betelepült csoportjaik a palócok (a kunok szláv neve a »polovec« volt, ebből lett a palóc) elődei voltak.” Ma a Nógrád-medencében és az Ipoly mentén palócként ismerik őket. A kiskunok a Duna–Tisza közén, Szeged és Budapest térségében élnek, míg a nagykunok a Közép-Tisza és a Hortobágy régióban. Ma a magyarság legöntudatosabb magyar közösségeihez tartoznak. Benkő Mihály a kunokról írja, hogy „magukat kunnak nevezik, antropológiai vonásaik türk jellegűek”, őrzik a kun hagyományokat.
Jászok A kunokkal jönnek az iráni eredetű alánok, jászok is, majd 1283-ban a Balkán-félszigetről egy újabb csoportjuk jelenik meg. A jászok a mai Kazahsztán déli térségéből, s Karatau-hegység vidékéről jövő iráni gyökerű népcsoport. Európába a részben rokon alánokkal kerülnek. A mai Jászság területe a Zagyva és a Tarna folyó mentén, Szolnok megyében található. A jászok a 14–15. században mint testőrök és lovas íjászok teljesítenek szolgálatot. A kunok és a jászok még a 16. században is beszélik a nyelvüket. A későbbi színes magyar nyelvük nem igazolja azt, hogy ők mindig magyarok voltak.
Blakok A blak olyan türk, ótörök népcsoport, amely a honfoglalás előtt a székelyek szomszédságában élt. Kézai Simon a Bihar vidékén élőkről úgy tudja, hogy összekeveredve élnek a székelyekkel. A székelyek és a blakok a magyarokkal közösen hódítják meg Pannóniát, és együtt telepednek le a határhegyekben, hasonló katonai feladatkört töltenek be, és nyelvileg is együtt magyarosodnak el. A blakokat nem szabad összekeverni a 13. században a Balkánról érkező vlachokkal. Két teljesen külön népről van szó. Azok, akik a székelyeket megtanítják a ma is ismert híres rovásírásra, melynek 37 betűjeléből 21 ótörök, nem a Balkán-félszigetről érkező vlachok, románok. Pais Dezső megállapítása szerint a blak népnév türk eredetű, jelentése rész, töredék. Rásonyi László turkológus az onogur–bolgárok közt élő karluk törzs utódainak tartja őket.
(folytatjuk) Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),