Korondi sokadalom /Pallas-Akadémia, Csíkszereda/ címmel megjelent egy jó népismereti kötet. K. Kovács András, Tófalvi Zoltán, István Lajos, Szőcs Lajos, dr. Janitsek Jenő és Ferenczi Sándor több évi kutatómunkával gyűjtötték össze a falura vonatkozó adatokat. A falumonográfia szerkesztője K. Kovács András. /Oláh István: Sokadalmak könyve. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 2./

"A 80 éves István Lajos Korond kitartó krónikása. Legalább 60 éves írói tevékenységet mondhat magáénak, maradandót elsősorban néprajzosként alkotott. A Kriterion Népismereti dolgozatok című sorozatának majdnem mindegyik kötetében szerepelt, a legtöbb hazai lapban úgyszintén. A székelyudvarhelyi Erdélyi Gondolat Kiadó két munkáját szerkesztette kötetbe (Babonás népi gyógyítások Korondon, 1999; A korondi aragonit-bánya története, 1999). Idén nyáron végre megjelent Korondi sokadalom /Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda/ című könyve, melyben helyet kapott legtöbb figyelemreméltó munkája. /K. Kovács András: A 80 éves István Lajos köszöntése. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 25./"

"A Kriza János Néprajzi Társaság és a Hargita Megyei Kulturális Központ közös szervezésében május 18-20. között Csíkszeredában konferenciát tartottak az erdélyi fazekasság múltjáról és jövőjéről. A néprajzi konferencia kiváló alkalomnak bizonyult arra, hogy a megyei kulturális központ és a Kriza János Néprajzi Társaság szakmai együttműködési szerződést kössön. Máj. 18-án Székelyudvarhelyen, majd a Csíkszeredában bemutatták a közelmúltban megjelent erdélyi néprajzi köteteket. A konferencia máj. 19-én kezdődött. Sipos József (Szentendre) az erdélyi fazekasközpontokat ismertette, Szalay Emőke (Debrecen) a Déri Múzeum kerámiaanyagáról tartott előadást, majd Csupor István (Budapest) a nagybányai, Suba László pedig a tordai kerámiáról értekezett. Szőcs Károly (Fogaras) az erdélyi kályhacsempékről tartott előadást, Szőcsné Gazda Enikő a háromszéki fazekasközpontok kutatási problémáit ismertette, Farkas Irén a csíki fazekasság történeti áttekintését adta. Mult Melinda (Bukarest) a csíkdánfalvi kerámiáról beszélt, Fülöp Lajos és Benkő Elek (Budapest) a székelykeresztúri fazekasság kutatásában elért eredményeket elemezte, Tófalvi Zoltán (Marosvásárhely) a sóvidéki, Molnár Endre (München) a siklódi kerámiáról értekezett, István Lajos pedig a korondi, kerámiából készült gyermekjátékokról és hangszerekről tartott előadást. /Konferencia az erdélyi fazekasságról. = Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 21./ Pozsony Ferenc, a Kriza János Néprajzi Társaság elnöke rámutatott, a konferencia célja az volt, hogy felmérje az erdélyi kerámiával kapcsolatos kutatásokat, és kijelölje a jövőbeni feladatokat. A rendezvényre erdélyi román, magyar, szász kutatókat, régészeket, néprajzosokat, művészettörténészeket hívtak meg, akik az Erdélyben kialakult sajátos kerámiavilágot kutatják. Rendkívül fontos az eddig létrejött gyűjtemények szakszerű feldolgozása is. Az eddig egymástól elszigetelt kutatásokat jó lenne összehangolni - összegezte Pozsony Ferenc, aki elmondta, a Kriza János Társaság Erdélyben felvállalja ezt a feladatot. Csíkszeredában tartotta közgyűlését a Kriza János Néprajzi Társaság, amelynek legfontosabb napirendi pontja az elmúlt év eredményeinek, tapasztalatainak felmérése volt. Tavaly három-négy tudományos konferenciát szerveztek, tíz kiadványt jelentettek meg, nagy horderejű kutatási programokat szerveztek az erdélyi magyar szórványközösségekben. Kolozsvári székházukban dokumentációs központot rendeztek be, ahol naponta könyvtárszolgálatot biztosítanak. /Az erdélyi kerámiaművészet nyomában. Konferenciát és közgyűlést rendeztek Csíkszeredában. = Krónika (Kolozsvár), máj. 21./"

"Téglás István Lajos színművészeti főiskolai hallgató Szilágyi Domokos verseiből összeállított előadóestjével lépett fel Marosvásárhelyen, az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház előcsarnokában. Nyert már országos szavalóversenyt. /Járay Fekete Katalin: Kávéházi pódiumműsor. Szilágyi Domokos-est. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 6./"

"Gyergyószentmiklóson véget ért az Erdélyi Múzeum-Egyesület /EME/-vándorgyűlése. A két nap alatt 42 tudományos dolgozat hangzott el. Garda Dezső kiemelte: "Nem csak az eddigi legnagyobb EME-vándorgyűlésen vagyunk túl, de az előadások minősége is kiemelkedő volt. Sikerült olyan történeti képet kialakítani, ami a székely civilizáció főbb alapelemeit domborította ki, emellett nagyon sok dolgozat a legújabb kutatások eredményeit mutatta be. Örvendetes volt a nagyszámú fiatal kutató jelentkezése és, hogy az összes székely térségből érkeztek kutatók, így Székelyföld tudományossága fel tudott zárkózni az ismert honi kutatók (Egyed Ákos, Magyari András, Péntek János, Kozma Dezső, Kötő József és mások) mellé. Ez annál is fontosabb, mert a tudományos munka megmaradásunk egyik feltétele." /Bajna György: Gyergyószentmiklós. Véget ért az EME-vándorgyűlés. = Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 26./Az Erdélyi Múzeum Egyesület A székelyföld történelme, kultúrája, földrajzi helyzete és néprajzi sajátosságai elnevezésű vándorgyűlése Gyergyószentmiklóson 1990 óta az egyesület legnagyobb rendezvényének számít: két nap alatt összesen 42 történelmi, helytörténeti, néprajzi, nyelv- és irodalomtudományi dolgozat hangzott el. Sipos Gábor (Sapientia) dolgozata az egyházak együttélését taglalta a XVII.-XVIII. századi Fogarasban. Egyed Ákos akadémikus, az EME-elnöke a Székely Művelődési és Közgazdasági Egyesület 1875-ös megalakulásáról és működéséről szólt. Délutántól két helyszínen folytatódtak az előadások, a történelmi szakosztály a Székelyföldet járta körül: Vofkori László (Sapientia) a Székelyföld földrajzi határairól értekezett, Botár István (Csíki Székely Múzeum - CSSZM) Csíkszékről a X.-XIV. században; Tüdős S. Kinga (N. Iorga Intézet, Bukarest) I. Mikes Kelemen erdélyi főúr (a Törökországi levelek írójának nagybátyja) 1685. évi csíksomlyói temetését mutatta be, előkészületeivel, pompájával, korabeli szokásaival. Pál Antal Sándor (Marosvásárhely) Marosszék etnikai összetételének XVII.-XIX. század közötti alakulásáról értekezett: a románság nagy arányú betelepedése a XVII. század elején kezdődik, majd a XVIII. század elején megismétlődik, amikor a kuruc-labanc háború és a pestisjárványok miatt a telkek 31%-a válik lakatlanná, és a földesuraknak munkaerőre van szükségük. Szőcs János (CSSZM) három székely falutörvényt ismertetett: az elpusztult Monyasd, valamint Tusnád és Szépvíz falutörvényeit; Zepeczaner Jenő (Haáz Rezső Múzeum, Székelyudvarhely) Vargyas Dánielt és családját ismertette. A művelődési ház másik termében székelyföldi intézményeket, néprajzi és helytörténeti vonatkozásokat taglaló dolgozatok hangzottak el: Lukács Mária (Gyergyószentmiklós) a gyergyói múzeum megalakulásának folyamatáról tartott előadást; Balázs Lajos (Sapientia) a keresztnevek változásairól, Farkas Irén (CSSZM) a csíki népi mesterségekről értekezett; Kémenes Mónika (Gyergyószentmiklós) a Lázár-kastély kályháiról és kályhacsempéiről, Kiss Portik Irén a csángó és székely írott tojások motívumainak pogány üzenetéről, István Anikó (Székely Nemzeti Múzeum, Sepsiszentgyörgy) István Lajos néprajzosról tartott előadást, Szabó Judit (kézdivásárhelyi múzeum) a gyergyói tulajdonjegyekről. Szombaton a történelmi szakosztályon Magyari András professzor gyergyóiak részvételét követte nyomon a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharcban, Garda Dezső a székely határezredekről, Cserey Zoltán Háromszék részvételéről az 1788-as osztrák-török háborúban, Albert Ernő az utolsó Gábor Áron által öntött ágyúkról, Demeter Lajos (Sepsiszentgyörgy) a határőrségi vagyon visszaszerzéséről tartott előadást; Demeter László (Barót) Horváth Ignácz és Balázs Konrád emlékiratait ismertette az 1848-49-es forradalomról; Roth András Lajos (Székelyudvarhely) Mezőgazdasági ismeretterjesztés a XX. század elején címmel tartott előadást, Bíró Rózsa (Sepsiszentgyörgy) a háromszéki határőrvagyon örökségéről és a Háromszéki Székely Tanalapról, Papucs András (Sepsiszentgyörgy) a székelyföldi erdei kisvasutakról, Tóth Szabolcs (Sepsiszentgyörgy) a szentkereszthelyekről és szerepükről a múzeum történetében, míg Rokaly József (Gyergyószentmiklós) Gyergyócsomafalváról 1937-1946 között, az országos hatalmi változások tükrében. Az irodalmi-néprajzi szakosztályon Péntek János professzor (BBTE) a nyelvi regionalitás értékeiről tartott előadást, Olosz Katalin (Marosvásárhely) az 1849-es orosz intervenció emlékeiről a szájhagyományban, Márton László a vízimalmokról a Székelyföldön, míg Kozma Dezső (BBTE) Hagyomány és megújhodás Aranytól Adyig címmel tartott előadást. Nagy Mihály Zoltán (tudományos kutató, Kolozsvár) Háborús bűnös volt-e Wass Albert? című előadása kapcsán kérdésként fölmerült egy perújrafelvétel lehetősége és kimenetelének esélyei. Kötő József EMKE-elnök Senkálszky Endre színművész visszaemlékezése segítségével ismertette a Kolozsvári Nemzeti Színház történetét 1940-44 között, Boér Hunor (Sepsiszentgyörgy) Bod Péter Magyar Athenasát, az 1767-ben megjelent első magyar irodalomtörténeti lexikont ismertette, amely megjelent újrakiadásban; szintén ő olvasta fel Wolf Tamás budapesti szerkesztő dolgozatát az erdélyi tudományszervezésről a két világháború között. Csáki Árpád (Sepsiszentgyörgy) Benkő József esperes Filius posthumusát ismertette, amely másolatban maradt fenn, és átmenti az erdővidéki egyházmegye elveszett levéltárát. A kutatócsoport az egyházmegye 300. évfordulójára tervezi kiadását. Kocs Irén (Sepsiszentgyörgy) a Székely Nemzeti Múzeum természettudományi tárgyi gyűjteményeinek fejlődéséről tartott előadást és a szervezett kutatóexpedíciókról a két világháború között, Garda Dezső pedig a gyergyói tutajozásról, amelynek kezdetei az 1600-as évek elejére tehetők, egy időben a Portik (parik) név megjelenésével. A vándorgyűlés végén Garda Dezső parlamenti képviselő, a rendezvén főszervezője megköszönte az előadóknak a részvételt. /Gál Éva Emese: Maratoni vándorgyűlés. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 28./"

Az erdélyi unitáriusok lapja, az Unitárius Közlöny megújult külsővel jelent meg. Az Új ezred – új lelkület címen Józsa István Lajos arról értekezett, milyen lesz a 21. század unitarizmusa. A lap bemutatta János Zsigmond marossárpataki szobrát. /A megújult Unitárius Közlöny. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 22./

Ha Korondon adatgyűjtő kutató a helyi szokások felől érdeklődik, bizonyosra vehető, hogy István Lajoshoz irányítják. A sóvidéki népélet alapos ismerője István Lajos fazekasmester. Megírta a korondi kerámia történetét, gyakran jelen volt írásaival a rangos Népismereti Dolgozatok című évkönyvekben. Hosszadalmas volna felsorolni dolgozatainak, ismeretterjesztő írásainak címét. 2000 óra megjelent munkái a következők. Társszerzője a Korondi sokadalom című helyismereti/helytörténeti témájú, 2000-ben megjelent könyvnek (díjazták Budapesten), abban ő a sóvidéki vízi szerkezetekről és faedényekről írt. 2001: Korondi közmondások. Tanyatelepülések nevének eredete (Pálpataka, Fenyőkút). 2002: Halál, temetés, gyász a korondi magyaroknál és cigányoknál (díjazták Magyarországon). 2003: A korondi határpásztorságról. 2004: Korondi vezeték- és ragadványnevek. 2005: Isten a fő Gondviselő (ez az eszmefuttatás a kolozsvári Vasárnap című katolikus hetilapban jelent meg). István Lajos október 27-én tölti be 85. évét. Jelenleg írja a korondi kendertermesztés történetét. /Komoróczy György: A sóvidéki népélet eleven lexikona. István Lajos köszöntése. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 27./

Korond nem szűkölködik hírességekben. Elsősorban korongozói, naiv szobrászai, virágozó asszonyai váltak ismertté. Id. Páll Lajos, Páll Antal, István Lajos, Szász Erzsébet, Györfi Imre, Páll Árpád, Páll Domokos, Babos Miklós, Józsa János, Józsa László, a nők közül Molnos Karolina, Páll Katalin, Páll Antalné Rózsika, Molnos Margit, Györfi Imréné Páll Magdolna és Orbán Judit nevét emlegetik a leggyakrabban. Koronddal köthető össze az ott tanítóskodó Benczédi Sándor szobrász (1912-1998) neve, Svédországban élő művészlánya, Ilona is ott született 1948-ban, innen indult Venczel Árpád szobrászművész, ott él és alkot Páll Lajos, akit festőként és költőként egyaránt nagyra becsül a szakma, és ez a sor most újabb névvel gazdagodott: Józsa Judit szobrászkeramikus mára ismert és elismert tehetség Magyarországon és Erdélyben. Nagyhírű fazekascsalád sarja, Józsa János és Judit leánya, kiskorától kezdett ő is korongozni. Budapestre települt, oklevelet szerzett a Pázmány Péter Katolikus Egyetem művészettörténet szakán. 1995-ben 73 kisszoborral mutatkozott be a Gellért Szálló halljában. Aztán elkezdte sorozatát Magyarország nagyasszonyairól. Kilencévi aprólékos tanulmányozás, kutatás előzte meg ezt a munkát, táltosokat és szenteket mintázott. A Magyar Kultúra Alapítvány 2004. augusztusában 26 magyar nagyasszonyt mutatott be, amelyek közül az első Emese, a legenda szerint az Árpád-ház ősanyja. Az utolsó személy pedig Árva Bethlen Kata volt. A kiállítás középpontjában a Patrona Hungariae, a Magyarok Nagyasszonya állt. További nagyasszonyok: Sarolta, Boldog Gizella királyné, Árpád-házi Szent Piroska, Árpád-házi Szent Erzsébet, Árpád-házi Szent Kinga, Árpád-házi Szent Margit, Anjou Mária királynő, Rozgonyi Cecília, Szilágyi Erzsébet, Beatrix királyné, Ráskay Lea, Sövényházy Márta, Kanizsay Dorottya, Izabella királyné, Nagykárolyi Károlyi Zsuzsanna, Lorántffy Zsuzsanna, Bedeghi és Berencsi Nyáry Krisztina, Széchy Mária, Báthory Zsófia, Borosjenői Bornemissza Anna, gróf Zrínyi Ilona, Petrőczy Kata Szidónia, Géczy Julianna. Azóta a nagyasszonyok száma 46-ra szaporodott. Józsa Judit budapestiként is székely-magyar maradt. Időnként hazajön, és a Firtos alatti faluban mindig feltöltődik. /B.D.: Egy művészpálya kiteljesedése. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 13./

Tordán az unitárius templomban november 26-án, vasárnap lelkésziktatás volt. Kiss László tragikus halálát követően, a tordai unitáriusok lelkipásztor nélkül maradtak. A beiktatott új lelkész Józsa István Lajos. /Ladányi Emese Kinga: Új lelkésze van a tordai unitárius egyházközségnek. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 28./

Január 27-én, vasárnap ért véget a magyar kultúra napja alkalmából szervezett egyhetes rendezvénysorozat Székelyudvarhelyen. A Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont égisze alatt zajló rendezvény keretében, ötödik alkalommal osztották ki az Udvarhelyszék Kultúrájáért Díjakat. A díjazottak: a Balázs Ferenc Vegyeskar, értékteremtő munkásságáért Gálfalvi Gábor alsóboldogfalvi tanító, értékmentő díjban pedig István Lajos részesült néprajzi munkásságáért. Az életműdíjat post mortem Tárkányi Jánosnak, a székelyudvarhelyi művelődési ház egykori igazgatójának, a Venyige néptáncegyüttes alapítójának ítélték oda. /Szász Emese: Udvarhelyszék Kultúrájáért Díjak. = Hargita Népe (Csíkszereda), jan. 29./

A korondi István Lajos: Igaz-e, Gyuri? című könyve nemcsak hagyományőrző, hanem tréfás, korondi, sóvidéki elbeszéléseket, nevettető rigmusokat, anekdotákat és verseket tartalmaz. A 87 éves keramikusmester, néprajzi író, költő 1920 októberében született Korondon. Elemi iskoláit is ott végezte. 1941– 42-ben részt vett a KALOT által szervezett kurzusokon. Gazdag anyagot gyűjtött össze, melyből közöltek a Hargita és Maros megyei lapokban, folyóiratokban, naptárakban, a korondi Hazanéző című lapban. Írásaiból közölt a budapesti Honismeret, a Néprajzi Látóhatár is. A Népismereti Dolgozatok című kiadványban is több tanulmánya megjelent. A Korondi Sokadalom című monográfiában 100 oldalnyi néprajzi anyaga olvasható. A Székelyföld szerkesztői is szívesen fogadták a korondi szekerességről írt munkáját. Eddig megjelent önálló kötetei: 1944-ben: a Szeredai temetőben című színdarab, 1973-ban Korondi kerámia, 1994-ben Korondi gyermekhangszerek, 1995-ben Hagyományos népi gyermekcsemegék Korondon. 1999-ben: Babonás népgyógyítások Korondon /Erdélyi Gondolat Kiadó, Székelyudvarhely/ és A korondi aragonit bánya története /Erdélyi Gondolat Kiadó, Székelyudvarhely/. A Firtos Művelődési Egylet alapító tagja, 16 éven át irányította a korondi falumúzeumot is. /László Miklós: Igaz-e, Gyuri ? = Hargita Népe (Csíkszereda), jan. 29./

A Hargita Népében rendszeresen közlő nyugalmazott korondi tanító Szőcs Lajos falustársával, István Lajossal közösen írta a Taplómegmunkálás Korondon. (A Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont és az Udvarhelyszék Kulturális Egyesület kiadása, Pro Print Kiadó, Csíkszereda/ című könyvet. A korondi toplászokkal, a taplómegmunkálással már sokan foglalkoztak, de ilyen sokszínűen talán senki sem írt erről az erdélyi különlegességnek számító népi mesterségről. Részletesen tárgyalják a tapló felhasználását, megmunkálását. 1997-ben Korondon még 78 család foglalkozott taplófeldolgozással, tavalyra a számuk 20-ra csappant. A könyv szerzői féltik a toplász mesterséget, ha nem lesz utánpótlás, eltűnhet a 130 éves korondi hagyomány. A taplóból készült termékek (sapka, kalap, táska, terítő, kefetartó, tűpárna, díszek, csík, öv, gyermekjátékok) manapság még kelendő portékák a turisták körében. /Borbély László: Hagyománymentő könyv. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 14./

Gyergyószentmiklóson mutatkozott be a székelyudvarhelyi Hagyományőrzési Forrásközpont. „Egy-egy hagyományos mesterség megszűntével hozzávetőleg 30–40 szóval lesz szegényebb nyelvünk” – jelentette ki Bajna György nyugalmazott újságíró a kiállításmegnyitón, amelyen Balázs Ödön népi mesterségeket dokumentáló fotóit mutatták be. A fotókon megörökített „megismételhetetlen pillanatokban” néprajzi értékű momentumokat rögzített a fotós, a globalizáció térhódításával az igavonó állatok segítségével végzett földművelés eszköztára a megnevezésekkel együtt feledésbe merülhet. Könyvbemutató is volt. Jakab Rozália Visszanéztem alkonyatkor című könyve a nyugdíjas tanítónő személyes történetén keresztül láttatja a történelmi múlt egy szeletét. István Lajos és Szőcs Lajos Taplómegmunkálás Korondon című könyvében a szerzőpáros a mesterség 130 éves korondi hagyományára tekintett vissza. /Jánossy Alíz: Hargita megyei szomszédolás. = Krónika (Kolozsvár), júl. 1./

Elhunyt Szőcs Lajos ny. tanító /Küsmöd, 1938. ápr. 4. – Korond, 2008. júl. 13./, a Kriza János Néprajzi Társaság, a Magyar Néprajzi Társaság tagja, 2006-ban az Udvarhelyszék Kultúrájáért életműdíjjal tüntették ki, egy évvel később megkapta a Magyar Kultúra Lovagja címet is Budapesten. Örökmozgó, mindig tevékenykedő ember volt. Idén jelent meg István Lajossal közösen írt munkája /István Lajos–Szőcs Lajos: Taplómegmunkálás Korondon. Kiadja a Hargita megyei Hagyományőrzési Forrásközpont és az Udvarhelyszék Kulturális Egyesület, 2008). P. Buzogány Árpád, a kötetet szerkesztője mondta, hogy egy mesterség eltűnésével nem pusztán gazdaságilag, anyagiakban vagyunk kevesebbek, hanem nyelvünkben, kapcsolatainkban is. Ezért fontos ez a kis kézikönyv, mert a kezdetektől taglalja a taplóval kapcsolatos tudnivalókat, felhasználási módját a gyógyászattól a dísztárgykészítésig, kitér a gyűjtésével, feldolgozásával kapcsolatos ismeretekre, a "toplászcsaládok" megismertetésére, emlékeztet a taplófeldolgozás tárgyi emlékeinek kolozsvári és sepsiszentgyörgyi (1998, 1999) kiállítására, de a toplászattal kapcsolatos népi rigmusok, anekdotás, tréfás történetek is helyet kaptak, továbbá a szakszavak magyarázata, a könyvészeti anyag. /Bölöni Domokos: Korondi toplászkönyv. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 15./

Elhunyt Szőcs Lajos tanító, helyismereti és néprajzi gyűjtő. Helyismereti jellegű, történelmi, néprajzi tárgyú írásait közölte az Udvarhelyi Híradó, majd a Kulturális Figyelő /Csíkszereda/. Korond, a Sóvidék és az egész környék volt gyűjtőterülete, nem csupán adatokat jegyzett le hangyaszorgalommal, hanem tárgyi gyűjtést is végzett. Az 1970-es évektől foglalkozott néprajzi gyűjtéssel: népi gyógyászat, húsvéti locsolóversek, korondi 48-asok, környékbeli katonasírok, toplászat stb. 18 környékbeli település család- és földrajzi neveit közölte Janitsek Jenővel, megírta a helyi kultúrotthonok történetét, és még számos helyismereti témát dolgozott fel. Dr. Molnár Istvánnal közös munkája: Húsvéti hajnalozás Énlakán és locsoló versek a Firtos környékéről. Húsvéti locsolkodó szokások és locsolóversek a Firtos környékén című kiadványa 1994-ben jelent meg Kiskunfélegyházán. István Lajossal közös munkája Taplómegmunkálás Korondon (2007). Szőcs Lajos fáradhatatlanul jegyzetelt, minden adat érdekelte. /P. Buzogány Árpád: Egy néptanító emlékére. = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 16./

Ezer példányban (!) jelent meg a csíkszeredai Székely Károly Iskolaközpont és Alapítvány valamint a Nagybükki Néprajzi Társaság folyóirata, a Kútfő [2009. Tavasz – Tél, V. évfolyam 1–2., (910.) szám]. Néhány közlés a kiadványból: A csíki magyar örményekről ír Beder Tibor, illetve az Ajtony Gábor–Ajtony Zsuzsa szerzőpáros; a csíkszeredai dalegyesület történetét Gergely András taglalja; István Lajos a régi korondi lakodalom leírására vállalkozott; Adorjáni Károly a désfalvi aratókalákáról, Gidó Mária a Felső- Nyárádmente „Szentföldnek” is nevezett tájegységének határkerülési szokását idézte fel. /(bölöni): Gazdagon buzogó Kútfő. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 8./

Korond nagyközség nevétől már elválaszthatatlan a Firtos Művelődési Egylet folyóirata: a Hazanéző, állapította meg Nagy Pál a huszadik évfolyamához érkezett kiadvány idei első, ünnepi számában. Az önmegismerést tűzte ki célul húsz éve a folyóirat – olvasható Ambrus Lajos főszerkesztő vezércikkében. Ebben a számban Varga Géza az írástörténész Szekeres István kötetét (A székely és az ótörök írás jeltörténete) méltatta, az 1920-ban született István Lajos helytörténész Életutam című írásából közölt részletet, Márton Béla a kilencven évet élt Gál Sámuel taplófeldolgozó mesterről készített pályarajzot. Végül Ambrus Lajos a Hazanéző időközben végleg eltávozott munkatársai – Bandi Dezső, Benczédi Sándor, dr. Fazekas István, Ferenczi Géza, dr. vitéz Ferenczi István, dr. Kercsó Attila, Tamási Miklós – névsorához csatolva a lapot felkaroló dr. Kátó László alsóboldogfalvi születésű, világhírű orvosprofesszort búcsúztatta. /Damján B. Sándor: Húszéves a korondi HAZANÉZŐ. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 19./

Egy kilencvenéves örökifjú
Kicsiny, öreg székely házunk / Sötét padlásán jártam, / S a bölcsőt, melyben ringattak, / Egy sarokban megtaláltam. // Mintha újra gyermek lennék, / Ráborulva hajtogattam, / S rég pihenő édes anyám / Bölcsődalát is hallottam. // Első gyermekként ringatott / E bölcsőben édes anyám, / Utánam meg Péter öcsém / Foglalta el ringó tanyám. // Majd a Margit húgomé lett, / Kitől Márta örökölte, / De őt az ég megsajnálta, / S a mennyeknek visszakérte. // Ám a bölcső tovább ringott, / Rozi húgom került belé, / Majd Kálmán öcsém követte, / De az ég őt is elvevé. // Azóta fönn porosodik / Kedves bölcsőm a padláson, / Szeretettel ringatgatom / Szeretett öreg pajtásom. * István Lajos: A bölcső. Korond, 1946. * Néprajzi értékű ez a kedves vers. Huszonhat éves fiatalember írta, művelődésre szomjazó, kultúréhes falusi legény, a vidéki pennás emberek kihalófélben lévő fajtájából való. Aki egy életre eljegyezte magát a helytörténettel, a fogalom legtágabb értelmében, vagyis mindennel, ami vele és körülötte szűkebb pátriájában történt. * Versének lelőhelye a Régi és valódi Lőcsei féle Székely Naptár az 1947-ik, 365 napból álló esztendőre, melynek címlapján még ez is olvasható: Uralkodó bolygó a ' Nap. A vásárok pontos jegyzékével. Kiadja a Székely Naptárak Kiadóvállalata, Tg.- Mures–Marosvásárhely, Eötvös J. utca 7. * István Lajos Korondon született, 1920. október 27-én. Az elemi iskolát Korondon végezte, majd magánvizsgát tett a polgári iskola VI. osztályából. Volt edénygyári munkás, tisztviselő 1960-tól 1980- ig, nyugdíjazásáig kerámiamester a korondi edénygyárban. Írásait a következő folyóiratok közölték: Székely Naptár, Ifjúságunk, Magyar Vetés, Népismereti Dolgozatok, Művelődés, Falvak Dolgozó Népe, Hargita, Hazanéző, Honismeret és a Félegyházi Hírek. Kötetei: Korondi kerámia (Csíkszereda, 1973), Korondi székely hiedelmek és anekdoták (Budapest, 1973) – Hoppál Mihállyal. Munkáit a Lakitelek Alapítvány, a Martin György Alapítvány, a budapesti Néprajzi Múzeum és a Kriza János Néprajzi Társaság díjazta. * A kilencvenedik esztendejét taposó nyugdíjas ma is szülőfalujában él. Legújabb könyvének címe: Korond és környéke, kiadja a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont és az Udvarhelyszék Kulturális Egyesület, Hargita Megye Tanácsa támogatásával. "A kiadvány múltunk, sajátos életformánk lenyomatának egy szelete – írja P. Buzogány Árpád, a kötet szerkesztője. – Nem csupán a tudomány számára összegyűjthető morzsákról van szó, hanem az élet részeként megismert tudásanyag hasznosságáról, amelyhez társul a szerző, az adatközlők sok- sok személyes élménye is. István Lajos a közössége birtokában lévő hatalmas tudásanyag jelentékeny részét évtizedeken keresztül megörökítette, "papírra tette" akkor, amikor a beszédhang és a mozgókép rögzítésének technikai feltételei nem mindenki számára voltak elérhetők. Azzal a céllal, hogy mások felhasználhassák, okulhassanak belőle. Ezért nevezzük őt Korond krónikásának."
B.D.
Népújság (Marosvásárhely)

Hazanéző
A korondi Firtos művelődési egylet folyóirata ezúttal is gazdag olvasnivalót kínál. Az idei első szám tartalma: Tófalvi Zoltán: Vallomás a húsz éve megjelenő Hazanézőhöz; Szekeres Lukács Sándor: Báthory István erdélyi fejedelemről és lengyel királyról; Józsa András: Hol épültek Szováta legelső házai?; Csutak Attila: A Nucu-i "Feliratos barlang"; Varga Géza: A magyarság antropológiai kevertségéről; Ráduly János: Az erdőszentgyörgyi rovásemlék betűrendszere; Márton Béla: Sturza professzor emberi példája; István Lajos: A korondvidéki solymárok; Deák-Sárosi László: Magyar ritmus, magyar vers; Balázsi Dénes: Találkozásaim az élettel (részletek az önéletírásból). E szám költői: Király László, Király Farkas, Király Zoltán, Földes Zoltán, Deák- Sárosi László. A Kicsinézőben Páll Lajos gyermekversei. A lap közli Józsa Judit Szűcs című kisszobrának repróját, a magyarság őstörténetéről szóló idézetekkel és a Nimrud című írással. A címlapon Páll Lajos Erdőszentgyörgyi utca című festménye látható.
b.d. Népújság (Marosvásárhely)

Hangulatjelentések, avagy Fecseg a felszín, hallgat a mély?
Romániában hangulatjelentések 1989. december 21-ig, sőt, azt követően is készültek. A posztkommunista hatalomátmentés és a magyarellenes hisztériakeltés nélkülözhetetlen eszközeivé váltak. Elegendő utalnunk a hírhedt Har—Kov-jelentésre. Sajnos, Romániában még nem jelent meg olyan összefoglaló kötet, mint amilyent Katona Csaba és Rácz Attila szerkesztésében Hangulatjelentések a fővárosból 1988 októberétől 1989 októberéig címmel a napokban vehetett kezébe a magyarországi olvasó.
Háromszék népének 1956. októberi-novemberi valódi hangulatáról a leghitelesebb ,,jelentést” nem a pártapparátus munkatársai, a Szekuritáté készítette, hanem egy erdővidéki, Magyarhermányban született gazdálkodó és élete végéig helyben maradó autodidakta helytörténész, Máthé János (1898—1986). Szülőfalujában végezte az általános iskola kötelező osztályait, majd a székelyudvarhelyi Református Kollégium diákja lett. Négy év után anyagi okok miatt kénytelen félbeszakítani tanulmányait. Az első világháború frontszolgálata után, a ,,román világban” szülőfaluja egyik vezetője. 1940 és 1944 között az Erdélyi Párt helyi szervezetének elnöke. Máthé János kutatásai — akárcsak a Székelyföld különböző településein élő sorstársaié, többek között a korondi István Lajosé — fontos és nélkülözhetetlen részei nemcsak a helytörténetnek, hanem az egyetemes magyar történetírásnak is. Nagyobb lélegzetű művei — Magyarhermány monográfiája, 245 oldal; A régi székelység részvétele az 1848/1849. évi szabadságharcban, 365 oldal — csak 1990 után jelenhettek meg. A Szekuritáté 1953-tól haláláig állandó megfigyelés alatt tartotta, több kéziratát elkobozta. Szerencsére, szerencsénkre a román titkosrendőrség semmit nem tudott a Magyarhermány kronológiája, 1944—1964 című kéziratról, mely 2008-ban László Márton történész gondozásában a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadónál látott napvilágot. A 319 oldalas kötet Háromszék forradalmi hangulatáról, a magyar forradalommal és szabadságharccal való együttérzésről is az egyik leghitelesebb dokumentum. Máthé János még azt is feljegyezte: a magyar erjedési folyamat és forradalom hatására szüntették meg a kuláklistákat, a kötelező termény-, illetve húsbeszolgáltatást. Úgy írta meg Magyarhermány történelmi kronológiáját, hogy pontosan tudta: ha elkapják, az életével fizet. Azokban a vészterhes években a rendszerről ilyen kemény hangú véleményt nagyon kevesen vetettek papírra. Minden bizonnyal a Háromszék olvasói számára is a reveláció erejével hatna, ha folytatásokban olvashatnák a szülőföldjük történetének két drámai évtizedét bemutató hiteles kronológiát. (A Megyei Tükör már 1969-ben közölt részleteket belőle — szerk. megj.) „A rajoni néptanács 5221/I/956. számú átirata alapján értesítettek, hogy a kuláknévjegyzékből törölve lettünk (1956.) október 23-án. Ezzel lezárult a vörös uralom esztelen emberüldözésének (magyar)hermányi, nyolc évig tartott korszaka.” 1956. november
,,Az október végén kezdődött magyarországi felkelés híre mint becsapódó gránát érte a vörös pártkönyves tagságot és a körülöttük hajlongó salakot. Lélegzet-visszafojtva lesték a rádió minden zörrenését. A bérezelt vezérkar riadót fúvatott, október 28-tól kezdve éjjelenként tíz főből álló őrség kellett kiálljon, hogy amíg a kullancshad a paplan alatt pihen, vigyázzon a népi demokrácia vívmányaira. A magyarországi megmozdulás rendkívüli izgalmat váltott ki a nép körében. Szilárd volt a meggyőződés, hogy a Budapesten elindult lavina fejleményeként a leigázott európai államokban összeomlik a vörös pokol. Éppen, mint az 1940. évi bécsi döntés idején, ezekben a napokban is szünetelt minden munka. Türelmetlenül vártuk az újabb és újabb híradásokat, s az elszenvedett gyötrések néma tűréséből, bár figyelve és fojtott hangon, már feltört a számadásra készülés hangja: Na, tolvajok, most imádkozzatok! Sajnos — a keleti hóhér —, akár egy évszázaddal előbb, most is vérbe fojtotta a szabadulásra törekvő megmozdulást. Letörve, elkeseredve, elcsüggedve hallgattuk a vörös hóhér brutalitásáról szóló híreket. Dermedtség feküdt újra az erdélyi magyarság lelkére.” 1956. december 30-i bejegyzés:
,,A magyarországi robbanás hangjától a bukaresti zsarnokok is megijedtek. Kínos töprengések közben kényszerültek az évek óta ömlő ingyenjavak nagy részéről lemondani. Megszüntették a búza, árpa, zab, kukorica, pityóka, széna, tej kényszerű beszolgáltatását.” (az Előre 1956. december 30-i, 31-i számai) Az RMP Központi Vezetősége által megrendelt napi hangulatjelentések hasonlítottak Máthé János naplóbejegyzéseihez. Az 1956. október 29-i például arról számolt be, hogy Torja községben (Kézdivásárhely rajonban) és Marossárpatakon (Marosvásárhely rajonban) a kollektív gazdaságok és társulások ellen tiltakoztak. Nagyon sok településen a kulákok (bár megszüntették a szégyenteljes listákat — T. Z.) megfenyegették a párttagokat. A Magyar Autonóm Tartomány községeiben, falvaiban és városaiban elterjedt a hír, hogy Marosvásárhelyen is kitört a forradalom. Minden bizonnyal e rémhír is szerepet játszott abban, hogy az egyik leglátványosabb magányos forradalmi tettre 1958. november 8-án éppen Sepsiszentgyörgy főterén került sor: az 1906. január 14-én Sepsiszentgyörgyön született, ,,félig székely, félig szász, vagy tán egészen az” Hubbes Márton, a helyi Kalász szeszgyár tisztviselője a munkahelyéről reggel azzal az indokkal kérezett el, hogy haza akar menni, mert a költözéshez — válófélben volt a feleségétől — el akarja készíteni a csomagját. Miután eltávozását engedélyezték, az egyik munkatársának bejelentette: hazamegy, magához veszi a piros-fehér-zöld zászlót, és végigvonul az éppen heti piacot tartó Sepsiszentgyörgy főterén. Elhatározását valóra is váltotta: a ház padlásáról levette a magyar nemzetiszínű zászlót — amelyet még a horthysta Magyarország idejéből őrzött meg —, s azzal kivonult az utcára, később a sógora meg egy másik polgár megállította, és hazavitték a lakására. Gáll József, Szávuly András és Timár Lajos tanúk kihallgatási jegyzőkönyveiből (a perirat 22., 23., 24. oldala) — mindannyian sepsiszentgyörgyiek — kiderül, hogy valamennyien látták az utcán végigvonulni Hubbes Márton vádlottat vállán a magyar zászlóval. Gáll József még azt is nyilatkozta: megkérdezte Hubbes Mártontól, hová megy, amire azt válaszolta: az irodába, hogy mindenkit megöljön. Demeter Benjámin tanú a kihallgatás során azt nyilatkozta (20—21. oldal): nevezett Hubbes Márton, amikor a munkahelyére ment, azt mondta neki: megy és elveszi a magyar zászlót, amivel kivonul a város főterére. Hubbes Mártont 1956. november 10-én tartóztatták le, a Szekuritáté külön autóval Marosvásárhelyre szállította. Bihari Imre hírhedt és szadista szekusszázados vallatta, aki a büntetőeljárás elindításakor nagy előszeretettel használta a smasszerek szokásos formuláját: ,,Mi, Bihari Emeric százados, a marosvásárhelyi 0421-es számú belügyi katonai alakulatnál a Szekuritáté nyomozója, elemezve a Hubbes Mártonra vonatkozó ügyirat dokumentumait, kijelentjük: a büntető törvénykönyv 327. szakasza 3. bekezdése alapján előírt bűncselekmény elkövetésével vádolható.” A vallatást és a kihallgatást hamar befejezték: a Kolozsvári Katonai Törvényszék 1956. december 28-i marosvásárhelyi ,,kiszállásán” ítéletet is hozott. Első fokon a Btk. 323. szakasza 1. bekezdése előírásai alapján ,,felforgató tevékenység” vádjával két év börtönbüntetésre ítélték. Hubbes Márton nagyobbik fia, Hubbes Marton Baptisto az azóta elhunyt Hamert Mihály kiváló marosvásárhelyi ügyvédet fogadta fel védőnek. Hamert Mihály fellebbezését elutasították, a Kolozsvári Katonai Törvényszék az 1957. február 21./324-es határozattal az első fokon hozott ítéletet helybenhagyta. Szamosújváron raboskodott, 1958. november 9-én szabadult. Ezt követően négy évet kényszerlakhelyen töltött a Călăraşi megyei Olaru faluban, ahonnan 1966. november 30-án térhetett haza. Egy ideig otthon, majd a kőhalmi Apeminnél dolgozott. 1976. február 7-én hunyt el. A lánya, Molnárné Hubbes Éva, a székelyudvarhelyi dokumentációs könyvtár nyugalmazott igazgatója e sorok írójának az édesapjára vonatkozó minden fontosabb adatot átadott. Ezek és a perirat alapján pontosan rekonstruálható Hubbes Márton életútja, és kiküszöbölhető a mítoszteremtésnek az a legendája — amely egyik, életfogytiglani kényszermunkára ítélt cellatársától származik —, miszerint a börtönben halt meg. Az tény: az ítélet és a kényszerlakhely nem csak Hubbes Márton életét törte derékba, hanem a gyerekei továbbtanulását is megnehezítette. Hubbes Márton — Márton és Paula fia — német nemzetiségű, hét gimnáziumi osztályt végzett sepsiszentgyörgyi lakos volt, a letartóztatásakor három gyerek édesapja, a Kalász nevű szeszgyár könyvelője. ,,Múltja” miatt került a Szekuritáté célkeresztjébe: 1940 és 1944 között tagja volt a Wolksbundnak. A brassói hadbíróság 1941-ben távollétében életfogytiglani kényszermunkára ítélte. Azzal vádolták, hogy a horthysta Magyarország javára kémkedett. Ügyét 1946-ban újratárgyalták, és a vádak alól felmentették. Ennek ellenére a bélyeg egész életén át rajta maradt. Sepsiszentgyörgy két olyan ötvenhatos hőssel büszkélkedhet, aki félig szász származása ellenére magyarnak, székelynek vallotta magát, nemzeti érzését olyan hőfokon fejezte ki, amely követendő példa lehet mindannyiunk számára. Ugyanis az 1970-ben tűzhalált halt, a börtönben a vallatások brutalitása ellen a nyelve levágásával tiltakozó Moyses Márton nagyajtai lakos is 1941-ben Sepsiszentgyörgyön született. A természetes asszimilációnak olyan különös tüneménye az ízig-vérig székellyé lett két férfi hőstette, amelyhez hasonlóakat csak az 1848—1849-es háromszéki önvédelem máig nagy tiszteletben tartott honvédjei követtek el. Az már a történelem keserű fintora, hogy e sorok írójának minden igyekezete ellenére sem Sepsiszentgyörgyön, sem Nagyajtán nem viseli valamelyik utca Hubbes Márton és Moyses Márton nevét. Hátha e megemlékezés rábírja az önkormányzatot, hogy Sepsiszentgyörgy lakói legújabb korunk mártírjainak is legalább egy utcanévvel méltó emléket állítsanak.
Tófalvi Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Asszonynépe
Felemelő nemzeti ünnep az elnéptelenedő faluban
A Fehér megyei magyarság kilencedik alkalommal köszöntötte nemzeti ünnepünket egy elnéptelenedett, de erre az alkalomra élettel feltöltött és ünnepi hangulattal megáldott kis településen. Ezúttal a Magyarlapádhoz tartozó Asszonynépén történt ez, ahol a református gyülekezetet egyetlen személy képviseli. Borbándi András magyarlapádi református lelkipásztor szerint az államalapítás után Szent István Gizellának adta ezt a területet, aki elvégezte a telepítést. Asszonymunka volt, Asszonynépe lett a neve. A 19. századból egy fatornyos templomot tartanak számon. Egy Budapesten megtalált 1897-es építési terv szerint kőtemplomot terveztek, amely csak 1920-ban valósult meg. 1911-ben 125 református lelket számláltak, 1922-ben pedig 87-et. A kollektivizálás a 60-as években teljesen szétzilálta a birtokos magyarságot. Szent István ünnepén a több száz ünneplőt egy teljesen felújított templom fogadta, amelyet az egyházközség alapjaiból, a hívek adományaiból, az önkormányzat és a megyei tanács támogatásával valósítottak meg.
A falu elöregedett. Mintegy száz idős vagy idősödő lakója között egy református lélek lakik, a 86 éves özvegy Solymosi Ferenc. Kérdésemre Feri bácsi azt mondja: „Ebben a faluban én vagyok az egyház”, aztán csendesen zokogni kezd. A pap rendszerint otthon látogatja, de most ő is ott ül a meghívottak között a szép templomban, ahol a beszolgáló református lelkipásztor szerint a legjobb állapotú istenházában a legkisebb lélekszámú gyülekezet található.
A Fehér Megyei RMDSZ ezúttal is mintaszerűen megszervezte a napot. Kerekes Hajnal ügyvezető elnök a moderátor szerepét is betöltötte. A technikai hátteret László István és Nagy Mária biztosította. Az ünnep a kis templomban kezdődött, miközben megkondultak a harangok, ahonnan szálldogált a por és hullt a törmelék. Az istentiszteletet a nagyszámú ünneplő kihangosítva, a templom előtti téren követte figyelemmel. Ritka, nemzeti gondolatokkal átitatott, ökumenikus prédikációkat hallgathattunk. Igét hirdetett Makkai Dénes magyarpéterfalvi református lelkipásztor, Józsa István Lajos tordai unitárius lelkész és T. Bálint Emil balánbányai római katolikus plébános. A kántori szolgálatot Kiss Huba Ernő Nagyváradolaszi református kántor, az enyedi kollégium 15 éve végzett véndiákja látta el.
Az ünnepet megtisztelte jelenlétével Szilágyi Mátyás kolozsvári főkonzul, aki üdvözlő beszédében a kitartást köszönte meg a Fehér megyei magyaroknak, a csodálatos templomokat és külön köszönet illette a lelkészeket, akik a legkisebb gyülekezeteket is szolgálják. Kováts Krisztián, az RMDSZ Fehér megyei szervezetének elnöke történelmi visszatekintést tartott, és kiemelte Szent István máig ható üzeneteit. Rácz Levente elnök a társszervező Dr. Szász Pál Kulturális Egyesület nevében említette, hogy 2003-tól rendszeresen látogatják a szórvány templomokat, megmutatva, hogy itt valaha életképes közösségek működtek. Dr. Gál László, a Gróf Majláth Gusztáv Teológiai Líceum igazgatója ünnepi beszédében többek között a lélekben élő tudatról, a kultúráról és az anyanyelvről beszélt, amely ugyanúgy, mint Szent István korában, a magyar megmaradást szolgálja.
Bogdán István színművész részleteket adott elő Dsida Jenő Psalmus Hungaricusából. Kilyén Ilka, a marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának színművésze és lánya nemzeti hangulatú dalokkal és szavalatokkal ékesítették a szabadtéri előadást, amelyet a magyarlapádiak, ifjak és cserkészek táncműsora követett.
A több száz ember, akik idevándoroltak a környékről, pillanatnyi többséget teremtettek a faluban. Kalács és bor kíséretében igazi ünnepet éltek át. Régi asszonynépi származásúak tértek vissza, és ebéddel várták a rokonságot, pl. a Járaiak vagy a Finnák. Az ünnepi asztal a lelkes és szívélyes vendéglátó Borbándi lelkészpár jóvoltából a lapádi parókián is terítve várta a látogatókat. A nagy találkozások napja volt ez, és most mindannyian újra megtapasztaltuk azt, hogy egy nemzethez tartozunk, és sorsunk az összefogás.
BAKÓ BOTOND. Szabadság (Kolozsvár)

Szép álmok a jövendőről
Beszélgetés a 75 éves Ráduly János népköltészet- és rovásíráskutatóval, költővel, fordítóval
– Kedves Ráduly János, 2012. október 27- én lesz 75 éves. Hogy érzi magát?
– Az elmúlt 2011-es esztendő végén ilyen elgondolásom született: "De hiszen jövőben töltöm a 75. életévemet. Milyen jó lenne, ha 75 önálló kötettel ünnepelhetném." Akkor a könyveim száma 70 körül volt. A szerencsés véletlenek folytán már befutott a 81. kötetem. Felajzott lelkiállapotomnak háromsoros versben, a Hetvenöt című haikumban adtam hangot. Íme: Hetvenöt évem: / Visszapillantó tükör / Aranykeretben.
– Kiszámítottam, hogy 1975-től, első kötete megjelenésétől a 37 év alatt megjelent 81 kötet több mint kétkötetes átlagtermést jelent évente. Persze, voltak "gazdagabb" és "szegényebb" évek is…
– Úgy van, de ne feledjük: első cikkem a sajtóban 22 éves koromban jelent meg, és már 38 esztendős voltam, amikor az első, Kibédi népballadák című gyűjteményem napvilágot látott. A kötetkésésnek egyszerű a magyarázata: a kibédi balladakincs első bemutatására 1966-ban került sor, ugyanis akkor védtem meg a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen Kibéd népballada-költészete című államvizsga- dolgozatomat. Ezt aztán bővítettem, fejlesztettem, tökéletesítettem tovább, hogy végül a bevezető tanulmányomat így kezdhessem: "Ez a balladagyűjtemény (...) a Maros megyei Kibéd (Chibed) élő népballada-költészetének bemutatására vállalkozik..." Könyvem tehát műfajmonográfia volt, első kísérlet egy adott faluközösség balladatudásának a taglalására. Érdekes a "gazdagabb" meg "szegényebb" termésű évekre való utalás: 1981-1984 között nem jelent meg könyvem, 2008-ban viszont 13 önálló kötet "birtokosa" lettem.
– Kérem, szíveskedjék megadni a 81 kötet műfaji besorolását.
– Elsőként a néprajzi/népköltészeti kiadványokat említem, ezek száma 48. Zömében népmese- és mondakötetekről, népi tréfákról van szó, ezek mintegy 1200 népi epikumot tartalmaznak. De vannak népballadákat, találós kérdéseket, népi imákat, szolgavallomásokat tartalmazó könyvek is, valamint három tanulmánykötet. A székely (magyar) rovásírást taglaló művek száma 11. Újabban fölfedezett rovásemlékeket (is) bemutatnak, valamint számos, nyelvtörténetileg is igazolható olvasattal vagy olvasatpontosítással hozakodnak elő. A szépirodalmat 22 kötet képviseli, ebből a verseskönyvek, fordításkötetek száma tizenhárom.
– Mint látjuk, a legtöbb néprajzi kiadvány, de nem elhanyagolandó a verseket, rovásírás-tanulmányokat és fordításokat tartalmazó kötetek száma sem. 1962-ben kezdte népköltészeti gyűjtéseit Kibéden, amiből aligha hiszem, hogy maradt volna még, ami nem került "ceruzavégre". Vagy mégis?...
– Sok anyag van, ami Kibéden nem került "ceruzavégre". A néprajz mint fogalom roppant tág, gyűjtése mai és eljövendő nemzedékek hosszú sorának alapos kutatómunkáját igényli. A magam pászmáján maradva: nem foglalkoztam – például – a gazdag szokásvilággal, a szokásvilág költészetét is csak itt-ott említettem – érintőlegesen. A tárgyi néprajz kérdésköre úgyszólván a figyelmemen kívül maradt. Csak bizonyos szellemi műfajokra "specializáltam" magamat, de ott sem végeztem teljes értékű munkát. A lehetőségeim már behatárolódtak. Ez a tény többirányú érdeklődési köröm/köreim természetes következménye is.
– Hol gyűjtött még Kibéden kívül?
– Elsősorban Hármasfaluban, ahol nevelkedtem, majd Erdőszentgyörgyön, ahol 1955-ben hivatali munkámat megkezdtem. Említésre méltó, hogy Erdőszentgyörgyön állt össze A tulipános láda című személyi mesemonográfiám (1958–1961-es gyűjtés), amely közel ötven esztendős késéssel látott napvilágot. Kibéden és Hármasfalun kívül anyagokat közöltem még Nagykendről, Bözödújfaluból, Székelyvéckéről, Havadról, Havadtőről, Egrestőről, Ravából, Szovátáról stb.
– Ismer-e olyan erdélyi magyar települést, ahol nem jártak még a "parlagtörők", azaz: találni mesét, balladát, lakodalmi búcsúztatót, sirató kesergőt vagy egyebet, ami még nincs lejegyezve?
– Igen, az úgynevezett "fehér foltok" eltüntetésében nagy feladataink vannak. A főutaktól távolabb levő kis települések folklórkincse elevenebb, ezt Bartók és Kodály is hangsúlyozta a XX. század elején. Ma Romániában van magyar néprajzi képzés, az iskola, a pedagógusok egyik szép feladata – a hivatali munka mellett – a gyűjtőmunka megsokszorozása. Az előjelek biztatóak: egyre több cikk, tanulmány, sőt gyűjtemény lát napvilágot a főiskolát/egyetemet végzett pedagógusok tollából. De nyilvánvaló: mint ahogy írónak/költőnek születni kell, jó gyűjtőnek is születni kell. Ők akadályozhatják meg a néphagyomány "sírba-vitelét".
– Amit eddig publikált, abból mi került tankönyvekbe, gyűjteményes válogatásokba, mit oktatnak a néprajzi egyetemen?
– Számos antológia, kalendárium, évkönyv, tankönyv stb. közölte már eddig – a gyermekversek mellett – meséimet, mondáimat, találós kérdéseimet. Íme néhány adalék: 1982-ben jelent meg a Nyitva van az aranykapu. Versek, mesék, játékok óvodásoknak című összeállítás, a munkaközösség irányítója Péterfy Emília volt. Kibédi anyagok is helyet kaptak benne. Megemlítem a Nagyapó mesefája új sorozatának Az égbe nyúló fa című kiadványát (10. kötet, 2003), amelyben az összeállító egyáltalán nem említette a nevemet és gyűjteményeimet, holott a könyvnek vaskos fele kibédi népmese. A kötetcím is kibédi mesecím. Roppant beszédes a következő adalék: Varga Ferencné: 1111 találós kérdés című, több kiadásban megjelent gyűjteménye (1998) 304 kibédi találós kérdést tartalmaz, a forrás pompás megjelölésével.
– Egyébként milyen a kapcsolata a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem néprajzi tanszékével?
– Jók a kapcsolataim a tudományegyetem néprajzi munkaközösségével és más egyetemek megfelelő tanszékeivel. Itt két, munkásságomról szóló dolgozatot említek. Az első: "Van itt mese zsákszámra". Ráduly János és a kibédi népmese hatása. Készítette Jenei- Szenner Emőke-Szende (2008). Babes-Bolyai Tudományegyetem. Kolozsvár-Marosvásárhely (a mellékletekkel együtt 118 old.). A második: A Ráduly János gyűjtötte kibédi népmesék az oktató-nevelő munkában. Készítette: Bereczki Erzsébet (2008). Károli Gáspár Református Egyetem, Nagykőrös-Marosvásárhely (a mellékletekkel együtt 67 old.).
– Gyűjtéseiből, verseiből bizonyára kazetták és CD-k is készültek...
– Hát igen, íme néhány kazetta: Szép Magdolna. Kibédi népmesék. Előadják Albert Júlia és Katona Éva (1997), Tündérszép Mosolygó Ilona. Kibédi magyar népmesék Katona Éva előadásában. Kibédi népmesék Katona Éva előadásában (2006). Most CD-k következnek: Válogatás Ráduly János népmeséiből (Csobánka, 2010), Kis- Küküllő menti népmesék (Csobánka, 2012). Előadják Bagi Rea és Koncz Hédy. Három megzenésített gyermekversem szerepel az Álomjáró című kiadványban, a zenét szerezte Székely Réka és Orsolya János (2009). Két felnőtteknek szóló versem is található az Üzenet, másként című CD-n, megzenésítette és előadja a budapesti Németh Viktor (2012). Külön kell megemlítenem azt a svéd sztereó lemezt, amelynek anyagában három kibédi népballada is szerepel a pécsi Janus Pannonius Női Kórus előadásában. Conductor: Mátyás Ivasivka (1976). Három kibédi népmese dramatizált változatáról is szólok, a szerzők: Bölöni Domokos, Kolcsár Irén, Jenei-Szenner Emőke- Szende. Ezek nyomtatásban is megjelentek.
– Régebbről tudom, hogy gyakran jönnek látogatói kibédi otthonába; ezek milyen "súlycsoportba" sorolandók?
– Elsősorban a baráti körömhöz tartozó belföldiek/külföldiek "ütik be" magukat hozzám, de lám, 1994-ben a japán Bartók- kutató Susumu Kuroishi látogatott meg, 2007-ben pedig az ugyancsak japán Takashi Yamazaki volt a vendégem. Bartók és Kibéd kapcsolata érdekelte őket. Takashi – Bartók életművének japán népszerűsítéséért – megkapta a magyar Pro Cultura Hungarica díjat. Az idén pedig a mongóliai Ulánbátorból érkeztek egyetemi tanárok, a rovásírás kérdésköre érdekelte őket. Rögtönzött előadásomat több tévékamerával rögzítették, a tolmács dr. Obrusánszky Borbála (Barbi) volt. Megkérdeztem, miért a több tévékamera? "Mert más-más egyetemeken tanítunk, s meg akarjuk őrizni találkozásunk félóráját /óráját" – válaszolták.
– Egy-egy székely rovásírásos emlék felkutatása akár több száz kilométeres út megtételét is megköveteli. Melyik volt a legtávolabbi pont Romániában, ahol ez ügyben megfordult?
– Számomra a legtávolabbi romániai rovásemlék a moldvabányai (Baia) volt, amelyet Tánczos Vilmos egyetemi tanár fedezett föl. 2006. augusztus 18-án magával vitt a helyszínre, ahol "meg- tanulmányoztam" a feliratot. Még aznap haza is hozott Kibédre (hatalmas vállalkozás volt!), így nem kényszerültem arra, hogy magammal vigyem félpatikányi gyógyszereimet. Persze, vonattal, busszal, alkalmikkal más rovásemlékgócokat is megközelítettem, például Székelyzsombort (Nyirő szülőfaluját), Sepsikilyént, Csíksomlyót, Bonyhát. Át a hegyeken sokszor jártam Berekeresztúron, rendszerint gyalog tettem meg a huszonvalahány kilométeres utat.
– Most min dolgozik?
– Pillanatnyilag bibliográfiámat állítom össze, a mintegy kétezer publikációból a néprajz és rovásírás témakörébe vágó közléseimet lajstromozom. Különben is: fel-felváltva mindig több kéziraton dolgoztam, kb. húsz újabb könyvkéziratom van kész, fokozatosan számítógépbe viszem át őket.
– Ha már "túlszárnyalta" a 75 kötetet, gondolt-e arra, hogy 75. születésnapja alkalmával egy többszáz oldalas válogatást tegyen le az olvasó asztalára, amelyben mindegyik Ön által művelt műfaj képviselve legyen?
– Ilyen típusú könyvre nem vágyom, a műfajmonográfiák híve maradok ezután is.
– Mit ajánl a most induló néprajzos(ok)nak?
– Nincs bátorságom az ajánlásokhoz, végül is – ahogy a sláger mondja – "mindenki másképp csinálja".
– Beszéltünk könyvekről, munkáiról, beszéljünk az életéről is. Hol született, s milyen volt a gyermekkora?
– A Hargita megyei Korondon születtem 1937. október 27- én. Édesapám akkor pénzügyi tisztviselő volt, s mint ilyent, minden két, két és fél év elteltével tovább helyezte a hatalom. Apám 35 éves korában meghalt, s Gizella édesanyám visszaköltözött három gyermekével Hármasfaluba (Csokfalvára). Itt végeztem elemi iskolai tanulmányaimat. Akkoriban faluhelyen is nagy volt a szegénység, varrónő édesanyám éjt nappallá téve dolgozott érettünk. Ilyen körülmények között is szép, nagyon szép álmokat dédelgettem a jövendőről.
– Korondon kívül Erdőszentgyörgy és Kibéd is fontos állomás az ön életében. Mit kapott a két helységtől?
– 1955. október 1-jén lettem – frissen érettségizettként – az induló erdőszent- györgyi líceum egyszemélyes "titkársága" (kívül ez volt az ajtóra felírva). Tizennyolc éves voltam akkor, már gyűjtöttem a népköltészetet, és folytattam a még harmadik osztályosként elkezdett versírást. 1957 őszétől bentlakási nevelő (pedagógus) lettem. Épp akkor felvételiztem a mai Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakára, a levelező tagozatra. Erdő-szentgyörgyön váltam érett legénnyé. Kezdtem közölni a sajtóban, a marosvásárhelyi Vörös Zászló lap hozta első cikkeimet, riportjaimat. Az erdőszentgyörgyi helyi rádióstúdióban egyre gyakrabban jelentkeztem könyvrecenziókkal, Kádár Klári, a szerkesztő épp hármasfalusi volt. 1960-ban, 51 éves korában elhunyt édesanyám, így egyik napról a másikra családfenntartó lettem, két húgom eltartásáról is gondoskodnom kellett. Anyám mondogatta volt: "Fiam, mikor bajba kerülsz, nehézség támad, szorítsd össze a fogaidat, a lelkedet acélosítsad, az Isten megsegít". Úgy cselekedtem, ahogy anyám mondta. 1962-ben, huszonöt évesen kerültem Kibédre, ahol magyartanárként dolgoztam nyugdíjas koromig. A község akkor még elevenen őrizte az évszázados hagyományokat. Csodavilágba csöppentem, már könyvekben kezdtem gondolkodni, döntöttem: fokozatosan megörökítem Kibéd szellemi arculatát. Erőfeszítéseim nem voltak/lettek hiábavalóak, ezt megjelent könyveim zömével igazolom. Különben: Kibéd vezetősége, önkormányzata díszpolgári címet adományozott 2009-ben.
– Gyerekei nem viszik tovább a néprajzkutatást, de mindannyian a tanári pályát választották…
– Úgy igaz: Jutka lányunk magyartanár, Ani lányunk matematikát tanít, Zoltán fiunk történelemtanár, több írása jelent meg a kolozsvári Korunkban.
– Milyen kapcsolatot ápol Koronddal, a Hazanéző folyóirattal és a "hazanéző" írókkal, művészekkel, a korondi táj szerelmeseivel?
– Amikor első írásaim kezdtek megjelenni, a korondi értelmiségiek újólag fölvették velem a kapcsolatot. Neveket mondok: Ambrus Lajos, Páll Lajos, Tófalvi Zoltán, István Lajos. Ez utóbbi azon is ügyködött, hogy kiderítse: melyik házban születtem? A szülőházam ma is áll a városiasodó nagyközség régi központjában, a volt patika épülete mellett, István Mihály bácsi lakik benne. A Hazanéző folyóiratnak indulása pillanatától állandó munkatársa lettem, egyben szerkesztőbizottsági tagsággal is megtiszteltek. Föltétlenül meg kell említenem, hogy a Hazanéző Könyvek sorozatban három könyvem is napvilágot látott: egy kibédi meséket tartalmazó kötet (1993) és két rovásíráskötet (1995, 1998). Aztán 2007 novemberében a Firtos Művelődési Egylet vezetőtanácsa tiszteletbeli tag címet adományozott. Az együttműködés azóta sem lanyhult. Ragaszkodásomat Serlegén című haikuversemben örökítettem meg, íme: Korond álmai / Aranypénzként csengenek / Sorsom serlegén.
– Köztudottan nem vállal nagy utazásokat, előadásokat, elég ritkán hagyja el a kibédi Belszeget. Ha mégis sikerülne, hová szeretne elmenni a nagyvilágban?
– Külföldre először 1990-ben jutottam el, Budapest, Pécs, Bonyhád, Mohács voltak állomáshelyeim. 1991-ben Szegeden részt vettem a III. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson, ahol előadást is tartottam. A futó évekkel már nem bírom a versenyt, úgyszólván sehová sem utazom. Kolozsváron például jó 25 éve nem jártam. Ha kimerészkedem is a közelebbi városokba, betegen térek haza. Itthoni munkálkodásom teljesen leköt. A legelső kibédi tanítványaim már 63 évesek, tehát ők a legfőbb adatközlőim. Mert ma is gyűjtök népköltészetet.
– Egyik régebbi könyvének ezt a címet adta: Siratóim lesznek az égi madarak. Ezt komolyan gondolta?
– Az elmúlás gondolata már apró gyermekségem idején foglalkoztatott. A siratóim lesznek motívuma azóta kísért. Ezt időskori lírám is tanúsítja. Íme a Fokozatosan című haikum: Most önmagamnak / Leszek – fokozatosan – / Végállomása.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

Elment a vidám szívű ember
Ismét szegényebbek lettünk egy kiváló személyiséggel. Gub Jenő 1929. márc. 5-én született, életének 84. évében hunyt el, szeptember 29-én. Az elemi iskolát Gegesen, a középiskolát a marosvásárhelyi református kollégiumban végezte. Biológia-földrajz szakos tanári képesítést szerzett a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen. 1964 óta Szovátán tanított. 1967 óta foglalkozott etnobotanikával (népi növényismerettel) és általában a népi természetismerettel. Több mint negyven Hargita és Maros megyei településnek gyűjtötte össze és dolgozta fel az etnobotanikáját, és 14 sóvidéki településnek a részletes népi természetismeretét.
Közel száz dolgozata, ismeretterjesztő cikke jelent meg.
Fontosabb munkái: Erdő-mező növényei a Sóvidéken 1996, Erdő-mező állatai a Sóvidéken 1996, Háziállataink dicsérete 1999, Kertek, mezők termesztett növényei a Sóvidéken (2001), A meleg égövön hideg van 2002, Természetismeret én néphagyomány a székely Sóvidéken 2003, Üres kalász fennhordja a fejét (2004), A könnyező egerek története (2004), Szováta turistakalauz (2005), Rapsónné rózsája (2005), Láttál cseresznyefán tököt? (2008). Gyűjteményes (közös kötetek): Erdélyi útikönyv, Erdélyi útikalauz, Növények a folklórban, A Tordai-hasadéktól Szent Anna taváig.
Ő volt az egyik legszorgosabb néprajzkutató Maros megyében.
Gub Jenő hétszer vett részt a Magyar Néprajzi Múzeum országos pályázatán, s vidéki tanárként négy első, két második és egy harmadik díjat nyert. A Magyar Néprajzi Múzeum javaslatára kötetben is megjelentek pályamunkái. Vasvártól Sopronig című munkája a marosvásárhelyi Csaba királyfi Honvéd Gyorsfegyvernemi Hadapródiskola életének egy rövid szakaszáról, a növendékek egyik csoportjának viszontagságairól, végül orosz fogságáról szól. Gub Jenő ugyanis hártyapapírra írt naplót vezetett, ennek alapján írta meg a szomorú történetet.
Az etnobotanika fogalmát itt alig ismerték, míg meg nem jelentek az írásai. Az etnozoológia lényege pedig: megismerni az emberekkel együtt élő állatokat, a hozzájuk kapcsolódó hiedelmeket és a megtartásukért alkalmazott praktikákat. "A sóvidéki ember az állatait mindig különös gonddal nevelte, az állattartás, állatszeretet, gondosság sokszor jelentősebb, nagyobb érték volt, mint a családban a gyermek" – írta Gub Jenő, amikor közreadta három évtizedes gyűjtőmunkájának eredményét.
"A népi természetismeret sajnos a néprajz mostohagyermeke, annak a perifériájára szorult, ami abból is adódhat, hogy az etnobiológia művelőjének legalább három tudományágban (növény- és állattan, etnológia, nyelvészet) kell jártasnak lennie".
A népi gyógyászat adatai mellett összegyűjtötte a néprajzi szempontból értékes babonákat is.
Egy másik kötetének már a címe is érdekes: A meleg égövön hideg van. – Fél évszázados gyakorló pedagógusi pályafutásom alatt gyűlt össze az e kötet nagyobb részét kitevő "vidám anyag" – jelzi a bevezetőben. Alcíme pedig: Vaklátás, nagyüzemi garázdálkodás, ricinussal kent képességek. Kisiskolások, diákok ki- és elszólásait, rögtönzésekből, pótvizsgai, felvételi és érettségi vizsgai dolgozatokból "kiemelt" aranymondásokat, aranyköpéseket, diákköltészeti "remekeket", dalokat, verseket, vicceket is tartalmaz ez a könyvecske. Igen nagy élvezettel olvastam.
Tanári munkája mellett időt szentelt az idegenvezetésnek, hiszen a vidék egyik legtájékozottabb turistakalauza is volt, és annak a Kányádi Sándortól szentesített gondolatnak a jegyében, amely arra int, hogy be kell gyűjtenünk minden értékünket, semmi sem kerülte el a figyelmét, mindent szorgosan feljegyzett, megörökített. Gyűjteménye végén, a gyalogló tanár, a Sóvidék szerelmese, fáradhatatlan kutatója Alsósófalva, Atyha, Békástanya, Felsősófalva, Fenyőkút, Illyésmező, Kopactanya, Korond, Pálpataka, Parajd, Sóvárad, Szakadát, Szováta és Vadasmező településekről hatszáznál is több adatközlőt sorolt fel név szerint.
A testi fáradalmak néha nem engedik beteljesíteni minden tervünket. De amit a tanár úr felmutatott széleskörű munkásságának gyümölcseiből, olyan rangot biztosít számára az emlékezetben, amelyre igen kevés ember számíthat éltében s holtában. Mardos a keserűség, hogy őt sem becsültük meg igazán, érdemei szerint. Könnyű volna eldicsekednem, hogy rajtam aztán semmi sem múlott, hiszen friss kiadványaival rendszeresen megajándékozott, és ezek mindenikéről, szerény képességeim szerint, apró jelzéseket jelentettem meg a lapban, amelynek a kenyerét ettem. De eszembe jut Márai Sándor intelme is: nem szabad megsértődni. Az idő mindent a helyére rak.
Vidám szív a legjobb orvosság – idézte Gub Jenő a Példabeszédek könyvét a Bibliából. Maga is meg volt győződve arról, hogy a jókedv, a derű, a nevetés testi és lelki egészségünk egyik megtartója – ugyanakkor azonban azt tapasztaljuk, mondja, hogy éppen ebből a gyógyszerből jut a legkevesebb, és maholnap hiánycikk lesz.
Vigasztalódásunkra álljon itt Gub Jenő egyik anekdotája A könnyező egerek története című kötetéből. Színhelye a korondi kerámiagyár, a sokoldalúnak becézett hazug szocializmus dicső éveiből.
„A korondi kerámiagyárban dánfalvi mintára fekete színű edényeket kezdtek készíteni. Németországból tapasztalatcserére érkezett egy bizottság a gyártási módszereket vizsgálni. A vendégeket akkori szokás szerint, nagy éberséggel, a szekuritáté embere kísérte. A németeket az üzemen végig a gyár akkori mestere, a nagy tudású, jó humorú néprajzos, István Lajos bácsi vezette. Indulás előtt a szekus Lajos bácsit szigorúan figyelmeztette, hogy aztán pofa be, igazat semmiről sem szabad mondani! Így aztán hiába kérdezősködtek a vendégek, csak semmitmondó, lényegtelen válaszokat kaptak. A fekete edényekhez érve azonban különös kíváncsisággal érdeklődtek a németek, hogy azokat miféle technológiával készítik, mivel és hogyan színezik, satöbbi. Mivel ez kivételesen a szekust is érdekelte, egy diszkrét fejbólintással engedélyt adott Lajos bácsinak, hogy megválaszolja a kérdést. És Lajos bácsi elmondta: – Tudják, kérem, hogy mikor kész az agyag, bihalganét keverünk belé, s osztán éjjel, tiszta sötétbe’ égetjük, ettől lesznek az edények ilyen szép feketék.
A németek nagyon érdekesnek találták, de legjobban a szekus csodálkozott ezen a végtelenül egyszerű eljáráson.”
Jenő bácsi, drága tanár úr, én azzal a jókedvvel és lelki bőséggel gondolok mindig Magára, amelyről Kölcsey Ferenc a nemzeti imánkban beszél. Nyugodjék a jól végzett munka áldásos derűjének békéjében!
Bölöni Domokos
marosvasarhelyiradio.ro

Pataky József emlékére (1931–2014)
Örök nyugalomra helyezték szerdán Tordán a január 5-én, 83 éves korában elhunyt Pataky Józsefet, a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság elnökét.
Pataky József a Kolozs megyei Várfalván született, unitárius lelkész családban. Édesanyja a szülés után meghalt, édesapja életét 1944 őszén szovjet katonák oltják ki , amikor a várfalvi papilakot is felgyújtják. Az árván maradt fiút nagyszülei nevelik tovább.
Négy évtizeden át a tordai üveggyárban dolgozott, osztályvezető is volt, majd munkavédelmi főtechnikus. Fiatal korában atletizált, egyéniben és csapatban országos bajnokságokat is nyert. Versenykorszaka után a városi sportegyesület edzője, több tanítványa testnevelő tanári diplomát szerzett. A hetvenes évektől szabad idejében templomi csillárokat, szószék-koronát, úrasztalokat, kazettákat faragott.
A rendszerváltás után rögtön közéleti feladatokat vállalt: helyi -elnök, 18 éven át városi tanácsos, 2007-től Torda díszpolgára. 1995-ben kopjafás emlékoszlopot állíttatott a málenkij robotra elhurcolt 204 civil áldozat emlékére. 2000-ben az ő kezdeményezésére alakították meg a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottságot, amelynek haláláig elnöke volt. A honvédek temetőjét rendezett sírkertté alakították, addig ismeretlen honvédsírokat kutattak fel és vettek nyilvántartásba, új emlékhelyeket is létrehoztak.
Közéleti munkáját szenvedéllyel, eltökéltéggel, fáradságot nem ismerő buzgósággal végezte. Levelezett, telefonált, utazott, pénzalapokat gyűjtött az emlékművek felállításához. Könyvet is adott ki a tordai csata emlékére. Az utolsó, a gerendkeresztúri honvéd emlékmű avató ünnepségén munkájukat így összegezte: „15 év leforgása alatt 62 helyen, illetve helységben sikerült 2627 hősi halott vagy hadifogoly temetési helyét feltárni, sokukat név szerint is azonosítani. Ez idő alatt 42 emlékjelet, kopjafás emlékoszlopot, sírkövet, sírkertet, siratófalat vagy turulmadaras emlékoszlopot állítottunk."
2010-ben Julianus-díjat kapott, 2012-ben Magyar Arany Érdemkereszttel tüntették ki, 2004-ben felvették a Történelmi Vitézi Rend tagjai közé, 2006-tól Torda-Aranyos székkapitánya. Szeretett unitárius egyházának évtizedeken át hűséges tagja volt, számos egyházi tisztségbe is beválasztották. Pontos és lelkiismeretes volt minden munkájában. Példamutatása valamennyiünket munkája folytatására, vitéz Pataky József emlékének ápolására kötelez.
Józsa István Lajos
A szerző tordai unitárius lelkész
Krónika (Kolozsvár),

25. éve jelenik meg a folyóirat
Hazanézőben Korondon
A Hazanéző című, hungarológiai folyóiratként meghatározott kiadvány huszonötödik évfolyamának ünnepe csütörtök délután a korondi unitárius templomban kezdődött. A negyedszázados évfordulón a szerzőkkel negyven budapesti egyetemista ünnepelt együtt. A Firtos Művelődési Egylet egyike a legelső székelyföldi civil szervezeteknek (1990. április 11-én jegyezték be).
A családias összejövetelen Lázár Levente unitárius lelkész elsősorban a 14. században épült, katolikus kápolnából átalakított templom történetét mutatta röviden az egybegyűlteknek, majd felesége, Demeter Erika lelkész Király László Hazabeszélő című versét olvasta fel. A magyarországi Bolyai Önképző Műhely kórusa néhány dalt énekelt, majd Ráduly János, a lap munkatársa a Júlia szép leány című népballadát olvasta fel, végül Ambrus Lajos főszerkesztő köszöntötte a jelenlévőket. A templomi ünnepség után a vendégek átvonultak az imaházba, ahol borral, ordás buktával kínálták meg őket. Ezt követően megtekintették a tájházat, illetve a képtárat, utóbbi anyagát Józsa János keramikus adományozta a községnek. A találkozó közös vacsorával zárult. Hűek maradtak a laphoz
Korond már a hatvanas-hetvenes években érdekes hely volt irodalmi és kulturális szempontból. Talán éppen a fazekasság és a piacozás révén voltak nyitottabbak és tájékozottabbak az átlagnál. A helyben létrejött líceum fennállásának rövid ideje alatt (1962–1973) igen jó képességű fiatal tanárok kerültek az intézményhez: Czegő Zoltán, Beder Tibor, Tófalvi Zoltán, Pászka Imre, Ambrus Lajos, Bölöni Domokos. Mellettük a helyben élő, szociográfiával, néprajzzal és irodalommal foglalkozók – István Lajos, Szőcs Lajos, Páll Lajos – is meghatározó szerepet játszottak. Az a tény, hogy Molnos Lajos is korondi illetőségű, hogy a sóváradi, de Korondhoz is kötődő Király László gyakran fordult meg a községben, magával vonzotta a második Forrás-nemzedék többi tagját, akik a hetvenes években több alkalommal is bemutatkoztak az itteni olvasóközönség előtt: Magyari Lajos, Farkas Árpád, Szávai Géza, Tömöry Péter lehetett azokban az években a korondiak vendége. A nyolcvanas évek elején Bölöni Domokos, a körzeti iskola igazgatója gondoskodott arról, hogy irodalom, könyv iránt ne csak az iskolai tevékenység keretében érdeklődjenek a korondi gyermekek. A felnőttek számára irodalmi esteket, humoristatalálkozókat szerveztek. Annak ellenére, hogy akkortájt eléggé beszűkítette a rendszer a kereteket, a korondi kezdeményezés kiválóan működött, egészen a rendszerváltásig. Többek között Bajor Andor, Zágoni Attila, Gelu Păteanu, Csifó János, Ráduly János neve bukkan fel azokból a sötét nyolcvanas évekből. Bölöni Domokos 1990 tavaszán visszaköltözött ugyan ifjúkora kedves városába, Marosvásárhelyre, ahol két évtizeden át volt a Népújság munkatársa, de soha nem szűnt meg benne a „korondiság”, továbbra is sóvidéki írónak számított, hiszen alkotói indulása a Kalonda alatt zajlott, olyannyira, hogy a témái még ma sem költöztek teljesen át Vásárhelyre. A Hazanéző negyedszázados létét Ambrus Lajos határozta meg, ő az a főszerkesztő, aki azóta is töretlen lendülettel ír, szerkeszt, szervez. Elmondható, hogy a felsorolt szerzők, akik életük egy szakaszában itt éltek, illetve innen származtak el, a lap munkatársai maradtak, szívesen közöltek és közölnek a kiadványban. Páll Lajos képzőművészeti munkái, páratlan stílusa ma is meghatározza a lap küllemét. Ráduly János néprajzi dolgozatokkal és verssel állandó munkatárs, de igen meghatározó személyiségek a holdudvarban Deák-Sárosi László költő, nyelvész, Majla Sándor költő, szerkesztő, Tófalvi Zoltán történész, Lőrincz György író, Simó Márton író, P. Buzogány Árpád költő, illetve Józsa Judit szobrászművész, Józsa János műgyűjtő és keramikus, Józsa László keramikus, Vinczeffy László képzőművész.
„Az írás hőskora lezajlott”
„Már 1973-ban szerettem volna egy kiadványt megjelentetni, de akkor még nem lehetett. Ki is nevettek, amikor előálltam az ötlettel” – emlékszik vissza a hetvenes évekre Ambrus Lajos főszerkesztő. – Már akkor sok kéziratot összegyűjtöttünk, ami ott lapult az asztalfiókban. Eljött a változás ideje, s rátaláltam a régi kéziratokra. Elsőként hoztuk létre ’90-ben a kulturális egyesületet, s úgy terveztük, hogy negyedévenként jelenjen meg a Hazanéző című lap. Végül félévente adtuk ki, 1993-tól pedig minden két lap között egy Hazanéző könyv is napvilágot látott. Korondon könnyű volt lapot szerkeszteni, hiszen a világon nincs még egy olyan hely, ahol ilyen sok a költő, író. Mindenki lelkesen írt, és idővel csatlakoztak a lap szerzőgárdájához olyanok is, akik nem korondiak. A kezdetekkor ötezer példányban jelentünk meg, ami szabadeladásban el is fogyott. Most ötszáz példányszámú a lap-, és többnyire barátok terjesztik. Külföldi és hazai barátok támogatták a kiadvány megjelenését, de idővel a megyei, illetve a helyi tanács is mellénk állt. Szerencsénk volt, hiszen olyan baráti hálózatot sikerült kiépítenünk magunk körül, akik mindig mellettünk álltak.”
Ambrus Lajos szerint az írás hőskora lezajlott. – Amikor mi fiatalok voltunk, aki meg akart nyilatkozni, írt. Jót, kevésbé jót, de írt. Emlékszem, amikor megjelent az első kötetem, a faluban úgy mentek el mellettem az emberek, mintha valakivel találkoztak volna. Ma már nem adják meg az alkotó embernek ezt a tiszteletet.
Közlési lehetőséget biztosított a lap
Ráduly János neve már az első lapszámban megjelent, jelenleg is tagja a szerkesztőbizottságnak. „Amikor a rendszerváltás után létrehozták a lapot, nagy hiányok voltak irodalmi folyóiratok és könyvkiadók terén. A Kriterion Könyvkiadó bukdácsolni kezdett, a Dacia és a Ion Creangă megszűnt. Azért említem ezeket, mert itt jelentek meg első meséskönyveim. Tehát nem volt közlési lehetőség az alkotó ember számára. Éppen akkor jött létre a székelyudvarhelyi Erdélyi Gondolat Könyvkiadó és a Hazanéző, mindkettőhöz hűséges maradtam mindvégig. A Hazanéző Könyvek sorozatban három kötetem jelent meg, minden anyagomat lehozták a lapban. Ennél nagyobb megbecsülést nem kívánhatnék” – fogalmazott a korondi születésű Ráduly János.
Szakmai tanulmányúton a budapesti diákok
Deák-Sárosi László tanítványai nem először járnak a fazekasság szülőfalujában. „Egy éve tanítok a Bolyai Önképző Műhelyben, és fontosnak tartottam elhozni ide a fiatalokat, hogy lássák, milyen a népi kultúra, személyes kapcsolatokon, találkozásokon keresztül hitelesítsük mindazt, ami a könyvekből nem jön át. A Bolyai Műhely Alapítványt a Magyar Tudományos Akadémia támogatja, és tehetséges, kiemelkedő teljesítményű fiatalokat gyűjt össze, akiknek hároméves humán képzést biztosít ingyenesen. Örülök, hogy négy év után én hozhattam el a csapatot erre a szakmai tanulmányútra. Ambrus Lajos volt olyan kedves, és úgy időzítette az ünnepség időpontját, hogy mi is részt vehessünk” – mondta Deák, aki szintén a Hazanéző szerkesztőbizottságának tagja, ’92 óta szerzője a lapnak. Ő volt az, aki két, nagyon fontos antológia létrehozásában vett részt társszerkesztőként, az első hangos, megzenésített versgyűjtemény a húszéves évfordulóra jelent meg, két éve pedig az Üzenet másképp címűt szintén hanglemezzel együtt adták ki. Az udvarhelyi szerzők közül P. Buzogány Árpád a Hazanéző által meghirdetett verspályázat révén került a lap alkotói közé, majd idővel részt vállalt a könyvek szerkesztésében is, közös rendezvények szervezésében. Simó Márton író, újságíró, szerkesztő versekkel kezdte a Hazanézőben való jelenlétét, még az 1990-es hőskorban. Bár később bő másfél évtizedig nem Erdélyben élt, majdhogynem rendszeresen küldött kéziratokat Ambrusnak. A vers valahogy kimaradt, de jöttek helyette a „komolyabb” műfajok, a széppróza és a tanulmányok. Több Hazanéző-kötetnek szerkesztője, szerepelt az egylet által kiadott vers-, próza- és interjúantológiákban is.
Kedei Zoltán marosvásárhelyi képzőművész egyetlen évet lakott Korondon, mégis ide kötődik a legjobban. „Amikor Ambrus Lajos felkért, hogy rajzoljam meg a Hazanéző tollforgatóit, azt hittem, megőrült. Végül elvállaltam a huszonhat szerző portréjának elkészítését, amely múlt év végén jelent meg egy antológiában” – mondta. Ez a negyedszázados fennállás ma már az erdélyi magyar kultúrtörténet része, egy jól körvonalazódó folyamat, amely – hála az egylet körül működő civileknek és alkotóknak – akár útmutató, példaértékű is lehet ebben az elanyagiasodott világban.
Nagyálmos Ildikó, Népújság (Marosvásárhely)

SZÉKELYFÖLDI LÉLEKÉPÍTÉS
Cseke Péter–Burus János: Csíksomlyói Székely Népfőiskola
„Be kell hordanunk, hajtanunk mindent. / A szavakat is. Egyetlen szó, / egy tájszó se maradjon kint. / Semmi sem fölösleges." (Kányádi Sándor: Noé bárkája felé) Az erdélyi magyar szellemi élet művelői, a népi hagyományok ápolói elé programot adó költő 1973-ban versbe kristályosodott szavai termékeny talajba hullottak. Gondoljunk csak a bukaresti Kriterion Könyvkiadónak a két világháború közti Erdély magyar irodalmát újra köztudatba emelő könyveire, a gazdag népszokásokat feldolgozó tudományos igényű kötetekre. 1990 után az értékmentő munka fokozott lendülettel folyt tovább, hisz ledőltek a tiltás falai, a hagyományainkat feldolgozó, értékmentő munka - az Erdélyi Múzeum, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, sok más országos és helyi érdekű kulturális fórum, kiváló szakembereink, tudósaink kutató munkájának köszönhetően - új lendületet nyert, a minden behajtásának, behordásának igényével látott munkához. És ebben a törekvésben valóban „semmi sem fölösleges", Noé bárkájában - szellemi kincsestárunkat megjelenítő metaforában -mindennek helye van, elődeink minden törekvésének, amely a léleképítést, a nemzeti identitás erősödését, tudatosítását segítette, megmaradásunk, jövőnk ügyét szolgálta.
Ilyen megmentésre, felélesztésre utaló „szó"-ként értelmezhető a Csíksomlyói Székely Népfőiskola, melynek létrejöttére, szolgálatára Cseke Péter jeles erdélyi művelődéstörténész hívta fel a figyelmet a Székelyföld 2002/12-es számában. Az elmélyült kutatómunka gyümölcse a szerzőt is további munkára ösztönözte; Burus János csíkszeredai tanár, néprajzkutató személyében pedig olyan munkatársra talált, akinek ugyancsak szívügye lett a népfőiskola múltjának feltárása, közkincs-csé tétele. A közös munka gyümölcse a Csíksomlyói Székely Népfőiskola kötet.
Csíksomlyóról lévén szó, mi sem természetesebb, mint hogy a kötet szerzői az olvasót a hely szellemiségét meghatározó Szűzanya-szobor ihlette verssel és egy, a somlyói búcsút és a kegyszobor történetét felidéző írással adjanak lelki indíttatást az olvasónak. Ferenczes István Ave mundi Domina című költeménye a kegyszobor spirituális kisugárzását érzékelteti, strófazáró soraiban az egyetemes egyház nyelvén köszönti a nemzeti Mária-kegyhelyet megszentelő, megszemélyesítő, Csíksomlyót világhírnévre emelő égi Édesanyánkat - Ave mundi Regina, O Madonna virgina, Stella Maris Maria, Salve mundi Domina -, akihez évente százezrek zarándokolnak el Erdélyből, Magyarországról, a diaszpórában élő magyarság soraiból.
Kovács Imre írása a csíksomlyói pünkösdi búcsú és a kegyszobor történeti hátterét tárja az olvasó elé: a katolikus vallás megvédéséért a közeli Tolvajos tetőn 1567-ben lezajlott csata emlékét, az 1450 és 1543 között faragott csíki Máriaszobrok, különösképpen a csíksomlyói kegyszobor leírását. „...hársfából készült, 227 cm magas. Mária lábai alatt a fél földgömb, azon sarlós hold, ennek közepén fekvő emberfej - a tagadás képviselője. A kegyszobrot tetőtől talpig aranyos sugárkéve ragyogja körül. Az obszerváns ferences kegyeletet és gyakorlatot őrzi, a Napba öltözött Asszonyt."
A népfőiskolák létrehozásának gondolata Dániában fogant meg. Kezdeményezője Nicolai Frederik Severin Grundtvig (1783-1872) dán evangélikus püspök volt. A nemzeti identitást erősítő, a szellemi felemelkedést, a felnőttképzést szolgáló első intézményt 1844-ben nyitották meg. Magyarországon a századfordulón születtek hasonló intézmények, kezdetben szabad líceumok formájában. A népfőiskolák a harmincas években jöttek létre, többségükben az egyházak szervezésében. Közéjük tartozott a Kerkai Jenő SJ által 1936-ban létrehozott KALOT - a Katolikus Legényegyletek Országos Testülete -, amely „a falusi ifjúság keresztény szellemben való nevelését" tűzte zászlajára, jelmondata pedig - „Krisztusibb embert! Műveltebb falut! Életerős népet! Önérzetes magyart!" - a hit, műveltség, család, haza fogalomkörében, eszményében kívánta a magyar falut súlyos elmaradottságából kiragadni, fölemelni, a tehetséges, tanulni vágyó, vállalkozó szellemű ifjúságot fölkarolni. E szervezetnek lett a testvéregyesülete a KALÁSZ, amely a lányok nevelését szolgálta, a KALÁKA népfőiskolák keretében.
Cseke Péter gazdagon adatolt, sok bibliográfiai hivatkozással alátámasztott tanulmányából megtudhatjuk, hogy Erdélyben a 19. században jöttek létre azok az oktatási intézmények - a Tessedik Sámuel alapította nagyszentmiklósi mezőgazdasági iskola 1803-ban; a Wesselényi Kollégium Makfalván, 1835-ben -, amelyek a falusi ifjúság szakmai, szellemi felemelkedését szolgálták. Ugyane céllal jött létre a székelykeresztúri unitárius és a radnóti katolikus (1931), a kézdivásárhelyi katolikus (1932) téli gazdasági iskola, indult a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium szervezésében a csombordi gazdasági iskola, 1935-ben. A harmincas években a dán népfőiskolák erdélyi kisugárzásaként jött létre, Balázs Ferenc unitárius lelkész kezdeményezésére, a mészkői népfőiskola.
Kerkai Jenő kezdeményezése 1940-ben Erdélyben is csakhamar gyökeret vert. 1941-ben a KALOT égisze alatt megnyílt a Csíksomlyói Székely Népfőiskola, melynek létrejöttét Teleki Pál miniszterelnök is támogatta, első igazgatójául Magyar Ferencet nevezte ki. Azzal párhuzamosan szervezte meg Zakariás Flóra szociális testvér a csíksomlyói Székely Leánynépfőiskolát, ugyancsak 1941-ben. Három hónapos tanfolyamaik résztvevői elméleti oktatásban és a zöldségtermesztés, a konyhakertészet, a tejgazdaság, a háztartásvezetés, a népi hagyománykincs elsajátításán alapuló oktatásban részesültek. Cseke Péter tanulmánya az előbbire fókuszál, több éves kutatás eredményeként azt mutatja be az olvasóknak. E tanítás tartalmára és céljaira világít rá Kerkai Jenő Móricz Zsigmondnak 1940 októberében írt levele: „Legfőbb célunk, hogy népfőiskolánkkal a magyar élet- és sorskérdéseket szolgáljuk, és a minden tekintetben egységes magyarság ügyét előbbre vigyük. Népfőiskolánk tananyaga, menete és szelleme ezeknek a céloknak az elérését szolgálja." A címzett tájékoztatása nem véletlen, hisz a népi írók - Móricz Zsigmond mellett Németh László, Veres Péter - maguk is erőteljesen szorgalmazták a falusi ifjúság szellemi képzését, népfőiskolák szervezését, létrehozását, támogatását.
A tanulmány részletesen ismerteti az 1940-41 telén indított oktatás anyagi és szellemi előkészületeit, az ott tanító szakemberek toborzását, alkalmazását. A népfőiskola otthona megtervezésére Kós Károlyt kérték fel, az építkezés vezetésére a csíkpálfalvi Ferencz S. Imre építészmestert. Az erdélyi építészeti motívumokkal ékesített épületbe 1942 őszén költözhettek be az addig a helyi iskolában tanuló növendékek. Jeles tanáraik sorában ott találjuk Szervátiusz Jenő szobrászművészt, aki a fafaragó-tanfolyamot vezette. Molnár István a népi táncművészetet oktatta. Mátéffy Győző és Ferencz Lajos tanárok az általános műveltséget nyújtó tárgyakat adták elő. Köllő Bonifác világnézeti előadásokat tartott. P. Hajdu Leánder hit- és erkölcstant, Részegh Mária zöldkeresztes nővér egészségtani, Kozán Imre agrármérnök pedig mezőgazdasági ismereteket tanított. Kötelező érvényűtanterv nem készült. A tízhónapos tanfolyam alatt a szakmai, népi mesterségeket felkaroló oktatás és a szellemi műveltség elmélyítése mellett arra törekedtek, hogy a hallgatóikat faluvezetésre, közművelődés-szervezésre is kiképezzék. Az itt végzett tanítványok - emeli ki Cseke Péter - „a szellemi otthonteremtés előfutárainak bizonyultak szülőhelyükön".
Sajnos a háború - az oktatók katonai behívói, az épületek katonai célokra való igénybevétele, a front közeledte - lehetetlenné tette az ígéretes kibontakozást, sőt, külső okok és körülmények, az 1942-es és 1943-as évek fénykora után, a népfőiskola megszűnéséhez vezettek.
Lesz-e folytatás? A tanulmány záró soraiban ennek a lehetősége is fölmerül: „P. András Imre SJ, az újjászervezett KALOT elnöke felhívással fordult a romániai magyar katolikus egyházak vezetőihez: támogassák az egyesület újraindítását Erdélyben."
A kötet második részében Burus János tanár a „somlyói idő" - a KALOT-és a KALÁKA-mozgalom székelyföldi léleképítés - dokumentumaival egészíti, teljesíti ki a népfőiskoláról rajzolt képet. Ő vállalta fel - Kányádi Sándor versétől indíttatva - e dokumentumok összegyűjtését, átmentve azokat a jelenbe, kiemelve a feledésből, abban a reményben, hogy egy reményteli újabb indulást élő hagyományként segítse a jövőépítésben. A sokrétű, változatos, a népfőiskola életébe betekintést engedő iratok közül külön figyelemre méltó Magyar Ferenc igazgató 1942. június 23-án keltezett körlevele, a hallgatók - Ferencz Imre, Ambrus Károly, István Lajos, Dánél Károly -visszaemlékezései. Mit vittek magukkal Csíksomlyóról? Ambrus Károly emlékeiből idézünk: „Mint szomjas föld az esőt, virág a napfényt, fű a harmatot, úgy ittuk be az ott hallottakat. Kitárult előttünk egy új, csodálatos világ. Most is a fülemben cseng igazgatónk figyelmeztetése: »Fiúk, soha ne feledkezzetek meg három dologról: tiszta fej, tiszta szív, tiszta kéz!«". Mindmáig érvényes erkölcsi útravaló!
Burus Jánosban is ott él az újraindulás reménye. Erre nem csupán András Imre SJ felhívása ad alapot, hanem az újraindított KALOT egyéves évfordulóján, 2003 szeptemberében tartott rendezvény, valamint a Múlt, jelen, jövő címmel kiadott ismertető füzet is, amely programot adott az induló és tervezett tevékenységeknek, továbbá a 2011-ben megnyitott KALOT-KALÁKA emlékkiállítás és emlékest. „Önmagunk megmentésének mozgalma volt" - sűríti egy mondatba a népfőiskola jelentőségét Daczó Katalin újságíró. Csatoljuk hozzá a mi reményeinket: lesz is! Legyen ez a kötet az újraindulás termékenyítő, szárba szökkentő, cselekvésre buzdító katalizátora. Nagy, nagyon nagy szükségünk van rá, hogy ezáltal is visszafordítsuk az erdélyi magyar falvak hanyatlási folyamatát! Erdélyi magyar egyházainknak külön-külön vagy ökumenikus alapon is van, lennie kell annyi erőnek, hogy ezt a feladatot - az elődök példáján és önfeláldozó munkáján fölbuzdulva - fölkarolják. A kötetet a Népfőiskolai Társaság figyelmébe ajánljuk. Mindenképp megérdemelné, hogy újabb, bővített kiadásban és nagyobb példányszámban jusson el az olvasók és a szakemberek asztalára!
A kötet dokumentumértékét növeli a korabeli fényképek közreadása.
Hungarovox Kiadó, Budapest 2013.
Máriás József, Keresztény Szó (Kolozsvár)

Újraválasztották Bálint-Benczédi Ferenc püspököt
Püspökválasztó zsinatot ült szombaton Székelyudvarhelyen a magyar unitárius egyház, amelyen újabb hat éves időszakra megválasztották főpásztori tisztségbe Bálint Benczédi Ferenc püspököt.
A Magyar Unitárius Egyház (MUE) törvényhozó főhatósága, a Zsinat a hétvégén kétnapos ülés keretében Székelyudvarhelyen a Bethlen-lakótelepi templomban választotta meg a 2014–2020 közötti időszakra a püspököt és a legfőbb tisztségviselőket. Szombaton ünnepi istentisztelet keretében tizenkét lelkészt szenteltnek fel.
December 5-én a Főtanács, a legfőbb döntéshozó és felügyelő egyházi hatóság megválasztotta Farkas Emőd és Boros János főgondnokokat, Gyerő Dávid főjegyzőt, Kovács István közügyigazgatót, és különböző testületeknek: a Középfokú Fegyelmi Bíróságnak, a Nyugdíjintézet Vezető Tanácsának és Nyugdíjintézet Ellenőrző Bizottságának a tagjait. Józsa István Lajos tordai lelkész tartott alkalmi istentiszteletet. 
Szombat délelőtt a kezdő áhítatot, az elnöki megnyitót, a jelenlét számbavételét és a határozatképesség megállapítását követően kijelölték a jegyzőkönyvet hitelesítő személyeket, elfogadták a tárgysorozatot és az egyházkörök frissen választott képviselői esküt tettek. A választások két részben zajlottak.
A két püspökjelölt, Bálint Benczédi Ferenc és Tódor Csaba a zsinati képviselők előtt bemutatkozott, és ismertette jövőbeli elképzeléseit az egyházkormányzásról.
Az ünnepi istentiszteleten Kovács Sándor teológiai tanár szószéki szolgálatában apostoli buzdítást tolmácsolt: tudjanak kérni, világosan megfogalmazni a célokat, és Isten szántóföldjén simítsák el az egyenetlenségeket – mögéje és ne evilági célok mögé sorakozzanak fel. „A pártoskodás, haragvás ideje lejárt. Ne azt keressük, ami elválaszt, hanem ami összeköt”. A növekedést bízzák Istenre: más alapot nem vehetnek, de amit Rá építenek, az számon kérhető.
Bálint Benczédi Ferenc püspök lelkészszentelő beszédében Jézus tanításának jobb megismerésére, és Isten küldötteiként való szolgálatra buzdította a „tizenkét tanítványt”.
A zsinati ülés legmegérintőbb pillanata az útjukra bocsátandó fiatal lelkészek eskütétele, egy-egy igével és kézfeltétellel történő felszentelése volt, amely után a püspök kért áldást szolgálatukra. Beírták nevüket a lelkész-nyilvántartóba és átvették oklevelüket. Az újonnan felszenteltek képviseletében Vagyas Attila, a Gondviselés Segélyszervezet kolozsvári munkatársa fogalmazott hálagondolatokat.
Moldován Szeredai Noémi csekefalvi lelkész úrvacsorai beszédében a közelről és távolról érkezetteket az emlékezés asztala körüli egységre kérte, hiszen az úrvacsora önvizsgálatra, és Istenre figyelésre késztet.
Az úrvacsoraosztást követően ismertették a választólapok megszámlálása nyomán jegyzőkönyvezett eredményeket: a Zsinat Bálint Benczédi Ferencet újraválasztotta. A Felsőfokú Fegyelmi Bíróság lelkész tagjai: Solymosi Alpár, Szabó Előd, Lakatos Adél, Csilla, világi tagjai pedig Gyerő József, Fóri Hajnal, Gergely János és Binder Csilla. Bálint-Benczédi Ferenc, a Magyar Unitárius Egyház újabb hat évre megválasztott püspöke az eskütételt követően kérte: járjanak együtt a békesség, a megértés közös útján, és lássák együtt a betlehemi csillagot.
Molnár Melinda
Székelyhon.ro

Példás történelmi helytállás és kegyeletteljes megemlékezés
Beszélgetés Józsa István Lajos unitárius lelkésszel, a THHB elnökével
Több ezer magyar és német nevű férfit hurcoltak el hetvenegy évvel ezelőtt Kolozsvárról és Tordáról az 1944 őszén bevonuló szovjet katonák. Kit ahonnan értek, összeszedtek családokat szakítva szét. Sokszor apát és fiút együtt vittek el egy „kis malenkij robotra”, amely több éves fogságot jelentett a szovjet kényszermunkatáborokban, sokan nem tértek többet haza. A hetvenedik évforduló alkalmával megalakított Szovjet Elhurcolások Emlékbizottsága tavaly a Házsongárdi temető evangélikus-lutheránus részében lévő gondnoki épület falán emléktáblát helyezett el a Kolozsvárról elhurcoltak tiszteletére. Hasonló emlékhely található a tordai Központi Magyar Temetőben, ahol az 1944. szeptember-októberében a tordai csatában elesett hősök tiszteletére állított kopjafa mellé két hatalmas gránit sírkőre vésették azoknak a polgári áldozatoknak a nevét, akik az elhurcolások nyomán a szovjet lágerekben lelték halálukat. A néhai Pataky József vezetésével megalakult Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság (THHB) nagyon sokat tett a II. világháborúban meghalt magyar katonák, valamint a szovjetek által deportált ártatlan polgárok emlékének ápolása érdekében. Pataky József halála után Józsa István Lajos helyi unitárius lelkész vette át a THHB irányítását: az 1944-es októberi események évfordulója alkalmából vele beszélgettünk a szervezet tevékenységéről, megvalósításairól, Jóska bácsi hagyatékáról.
Pataky József élete az 1989-es rendszerváltás után valójában összefonódott a tordai csatában elesett magyar katonák nyughelyének felkutatásával, gondozásával, nyilvántartásba vételével, illetve emlékjellel való megjelölésével. A Tordai Központi Temetőben a rendszerváltásig a magyar katonák sírját szinte a felismerhetetlenségig cserje és bozót borította. Mindössze egy honvéd fejfája jelezte, hogy ott katonatemető van. Pataky József akkori RMDSZ elnök vezetésével a tordai magyar lakosság egy része, valamint a Tordai Magyar Dalkör tagjai 1998 őszére kitakarították, rendbe hozták a sírokat, és halottak napján első alkalommal gyertyát gyújtottak a hazáért vérüket ontó honvédek emlékére. Ezt követően 2000-ben – tekintettel arra, hogy a Magyar Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézete célul tűzte ki a II. világháborúban elesett honvédek jelzett vagy jeltelen sírjának felkutatását – magyarországi biztatásra megalakították a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottságot (THHB), amelynek Jóska bácsi haláláig elnöke volt. A bizottság célkitűzései közt szerepelt elsősorban a magyar katonai temető sírkertté alakítása, a Tordán és környékén elesett honvédek nyughelyének felkutatása, nyilvántartásba vétele, és emlékjellel való megjelölése. A munkát még abban az esztendőben el is kezdték, így 2000 októberében kopjafás emlékoszlopot állítottak a tordai csatában elesett hősök emlékére. Következő lépésként kereszt alakú betonfejfákat öntöttek a sírhantokhoz, 2003 őszére beton támfalat készítettek a sírok védelmére, 2004-ben pedig márványtáblákra vésették az ismert honvédek nevét. A tordai csata 60. évfordulójára, azaz a 2004-es esztendőre sikerült a honvéd temetőt vaskerítéssel bekeríteni, és sírkertté, hőseink áldozatához méltó emlékhellyé alakítani.
PAPP ANNAMÁRIA
Szabadság (Kolozsvár)

A mozgósítás a prioritás Kolozs megyében
VÁLASZTÁS – A mozgósításon múlik, hogy a Kolozs megyei magyarság érdekképviselete meg tudja-e őrizni a június 5-ei helyhatósági választások után a négy évvel ezelőtt megszerzett pozícióit az önkormányzatokban.
Ezt nevezte a kampány legfontosabb célkitűzésének Horváth Anna, az RMDSZ kolozsvári polgármesterjelöltje is, aki legutóbbi sajtótájékoztatóján arra hívta fel a figyelmet, hogy négy évvel ezelőtt a 48 ezres kolozsvári magyarság alig egyharmada szavazott, ez a 27 tagú városi tanácsban négy RMDSZ-es tanácsosi mandátumra volt elegendő.
A kincses városi tanácsosjelölt-listát vezető Horváth Anna abban bízik, hogy az egyházak által javasolt Gergely Balázs, a rendkívül népszerű Kolozsvári Magyar Napok főszervezője is segít majd a legutóbbi választásokon otthon maradt 30 ezer kolozsvári magyar megszólításában. A lista harmadik helyén a már komoly tanácsosi tapasztalattal rendelkező Csoma Botond, az RMDSZ megyei elnöke szerepel, és befutóhelyet kapott még Rácz Levente is, Oláh Emese bejutásához viszont a négy évvel ezelőttinél jobb eredményre van szüksége a szövetségnek.
Miután a koalíciós törekvések kudarcba fulladtak, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) önálló tanácsosjelölt-listával próbálja átlépni a bejutáshoz szükséges ötszázalékos választási küszöböt és Fancsali Ernő személyében saját polgármesterjelöltet is állított. Az IRES közvélemény-kutató intézet felmérése szerint egyébként a Nemzeti Liberális Pártot (PNL) képviselő Emil Bocnak nem kell kiköltöznie a városháza polgármesteri irodájából: a jelenlegi polgármester első helyen áll a népszerűségi listán 42 százalékkal, őt a függetlenként megméretkező Octavian Buzoianu követi 17 százalékkal, míg Horváth Anna alig 4 százalékon áll.
Az RMDSZ négy évvel ezelőtt öt megyei tanácsosi mandátumot szerzett – Vákár István, Németh András, Okos-Rigó Dénes, Lőrinczi Zoltán László és Ferencz István tagja a 34 fős testületnek –, ezen az eredményen Vákár István szerint megfelelő mozgósítás mellett javítani tudna a szövetség. Vákár egyébként az RMDSZ megyei tanácselnökjelöltje és listavezetője, a befutó helyen pedig Deák Ferenc, Balla Ferenc, Lőrinczi Zoltán László és Enyedi Tamás szerepel. A szövetség ugyanakkor megállapodást kötött a Magyar Polgár Párt (MPP) Kolozs megyei szervezetével, így a billegőnek számító hatodik helyen Keizer Róbert, az alakulat megyei elnöke indul.
Az EMNP megyei tanácsosjelölt-listáját Soós Sándor, a szervezet megyei elnöke vezeti, a második helyen pedig Mihály Ágnes szerepel. A néppárt egyébként azt tűzte ki célul, hogy megduplázza a négy évvel ezelőtti eredményét. Az alakulat egyébként Kolozsváron és további húsz községben indít önkormányzati jelöltlistát, ezen kívül nyolc polgármesterjelöltet is indítanak.
Az RMDSZ 45 településen próbál beleszólni az önkormányzati munkába és 14 településen jelentkezett be a polgármester-választásra. 2012-ben a szövetség nyolc településen állított polgármestert Kolozs megyében. „A helyhatósági választások legfontosabb célkitűzése, hogy minden magyarlakta településen jelen legyünk az önkormányzatokban" – nyilatkozta korábban Csoma Botond, a Kolozs megyei RMDSZ elnöke.
Tordán jelenleg két RMDSZ-es tanácsos képviseli a helyi magyarságot, közülük Csép Leylla – a városi szervezet elnöke – újrázhat, a második befutóhelyen pedig Bogádnffy Gábor Norbert szerepel, míg Józsa István Lajos abban bízhat, hogy ezúttal nagyobb lesz a magyarok szavazókedve. Aranyosgyéresen is a két tanácsosi mandátum megőrzése a szövetség első számú célja, a feladatra Szabó Robert István és Vitus János vállalkozna. Désen Kovrig Annamária Magdolna és Varga Lóránd Gyula próbál újrázni a helyi tanácsban, egy jobb eredmény mellett Madar Tímea is mandátumhoz juthat.
Bánffyhunyadon is két képviselője van a magyar közösségnek a tanácsban: az RMDSZ-es Vasas István és Csüdöm Ferenc, aki még az MPP-t képviselve „futott be", de idén már a néppárt színeiben indul újra a tanácsosi tisztségért. Az RMDSZ viszont most Buzás Fekete Máriát és Döngölő Csabát indítja az első két helyen. Szamosújváron Kasza Tamás, Török Bálint és Feketelaki Tibor neve szerepel az RMDSZ-lista első három helyén.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Emlékműavatás Kolozsváron az 1944 őszén elhurcoltaknak
A Kolozsvárról 1944 októberében a Szovjetunióba hurcolt 5000 magyar civil férfi tiszteletére avatnak emlékművet november 19-én, szombaton a Házsongárdi temetőben.
A Szovjet Elhurcolások Kolozsvári Emlékbizottsága és a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház emlékműállítással, valamint konferenciával hajt fejet az 1944 őszén szovjet lágerekbe ártatlanul elhurcolt kolozsvári magyar polgárok előtt.
A Gulág-Gupvi Emlékév keretében megszervezett esemény megnyitójára november 18-án, pénteken 18 órakor kerül sor a Reményik Sándor Galériában (Kossuth Lajos utca/B-dul 21. Decembrie 1989. 1. sz.), amelyen igei felvezetőt mond Ft. Adorjáni Dezső Zoltán püspök, majd Benkő Levente történész az emlékműállítás folyamatát ismerteti, továbbá zenei műsort hallgathatnak meg.
A Gergely Zoltán szobrászművész által elkészített emlékmű leleplezését és felszentelését november 19-én, szombaton 11 órakor a Házsongárdi temető evangélikus-lutheránus sírkertjében (Avram Iancu utca 26. sz.) tartják. Az ünnepség alkalmával áldást mondanak a magyar történelmi egyházak vezetői, közéleti személyiségek köszöntői hangzanak el, a Kolozsvári Református Kollégium énekkara pedig kórusműveket ad elő.
Ezt követően 13 órától Emlékülésre várják az érdeklődőket az Agapé étterem és szálloda Márton Áron termében (Szentegyház/Iuliu Maniu utca 4.), ahol az adott témakörben Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja tart plenáris előadást. A konferencia keretében többek között Benkő Levente, Murádin János Kristóf, Nagy Alpár Csaba, Papp Annamária és Józsa István Lajos előadását hallgathatja meg a közönség.
Papp Annamária
Szabadság (Kolozsvár)