Egy ferences kollégiumi közösségért a nagyvárosi dzsungelben
Orbán Szabolcs erdélyi ferences tartományfőnökkel annak kapcsán beszélgettünk, hogy a rend Kolozsváron egyetemi kollégiumot nyit az új tanévben.
A középiskolások székelyudvarhelyi, dési és az egyetemisták részére nyitott brassói ferences kollégium után 2014 őszén a Szent István királyról elnevezett Erdélyi Ferences Rendtartomány Kolozsvárt is egyetemistáknak szánt kollégiumot nyit. Milyen szándékkal indítanak újabb fiókintézményt az erdélyi ferencesek, és milyen elvárásoknak kell megfelelniük a jelentkezőknek?
Egy kolozsvári egyetemi kollégium megnyitásának a gondolata több tényező gondviselésszerű összefüggéséből született: egyrészt a rend három évvel ezelőtt visszakapta a Kolozsvár központjában lévő ingatlanát, a teljes kolostort, másrészt mostanra sikerült anyagi forrásokat találnia az épület egy kis részének a helyreállításához, a kollégiumi élethez szükséges berendezéséhez, ami még folyamatban van, de reményeink szerint szeptemberre sikerül befejeznünk a legszükségesebb munkálatokat. A gyakorlati lépésekhez természetesen nagy ösztönzést jelentett, hogy a kolozsvári közösségünk – hol kisebb, hol nagyobb intenzitással – évtizedek óta foglalkozott egyetemistákkal, és láttuk azt, hogy igény volna egy olyan közösségi helyre, ahol a heti egy-két találkozáson túl többet is megoszthatnak életükből az ide tartozók. (Erre korábban már voltak próbálkozások, például amikor ferences lelkiséggel „fertőzött” egyetemisták közösen béreltek lakást, hogy így közösségben élhessenek egyetemi éveik alatt). Ebben a közösségben fontos szempont a lelkiekben való növekedés, a keresztény öntudatban való erősödés, az ebben való kölcsönös segítség. Úgy látjuk, hogy katolikus berkekben, kolozsvári viszonylatban erre eléggé szűkösek a lehetőségek. Igaz ugyan, hogy Kolozsvár a „lehetőségek városa”, főleg az egyetemisták számára, és gyakran éppen a programokból való válogatás jelenthet nagy nehézséget, hisz a számtalan szórakozási lehetőség mellett sok olyan program van, amely a lelki növekedést is segítheti, de olyan közösségi háttér, amely életvitelszerűen segíthetné e nagyváros „dzsungelében” való eligazodásban a sokszor talán még önmaga keresésével is szembesülő fiatalt, viszonylag kevés van. Reményeink szerint kollégiumi közösségünk ilyen háttér lehet, amelyre támaszkodva és kölcsönösen segítve egymást, az ide tartozók könnyebben vehetik nemcsak a kolozsvári életük akadályait, hanem személyes útkeresésük nehézségeit, az Istennel való kapcsolatuk építésének lépéseit is.Természetesen mindezt úgy, hogy közben ne veszítsék szem elől kolozsvári tartózkodásuk igazi célját: a tanulmányi téren való előrehaladásukat, a szakmai téren való épülésüket. Ebből talán adódnak a jelentkezők iránt támasztott elvárásaink is: elsősorban olyan diákokkal szeretnénk együttműködni, akik komolyan akarják venni tanulmányaikat, és ezzel párhuzamosan készek arra, hogy a jó Istennel való kapcsolatuk épülését se hanyagolják el. Ennek megvalósításához pedig szeretnének egy olyan közösséghez tartozni, amelyben kölcsönösen támogathatják egymást.
Hogyan kell értelmeznünk a kollégium szó előtt álló ferences jelzőt, azaz hová és milyen sajátos programmal várják a leendő kollégistákat?
Az igazság az, hogy ezt még mi is keressük. Az, hogy az intézmény egy több évszázados ferences kolostor épületében van, megadja annak ferences jellegét, és reméljük, az, hogy jelenlétünkkel próbáljuk az itteni (diák)közösség életét segíteni, erősíti ezt a „színezetet”. Úgy gondolom azonban, hogy a ferences jelző igazi értelmét a kollégiumban lévő légkör fogja megadni. Ezért amire különösen figyelni szeretnénk, az a közösség építése – és ez talán az egyik legfontosabb ferences vonás –, hiszen tudjuk, milyen erősítő és megtartó jellege lehet a közösségnek az élet bizonyos szakaszaiban. Fontosnak gondoljuk, hogy ez a közösség a jó Isten jelenlétében épüljön, növekedjék, ezért a kollégium napi programjában szeretnénk megtalálni a közös imádság helyét és idejét. Keressük a módját annak is, hogy segítsük a diákokat abban, hogy ferences „kincseinket” a tanulmányaikkal is összhangba hozzák. Itt azoknak az értékeknek a feltérképezésére gondolunk, amelyeket ferences elődeink az elmúlt évszázadokban Erdélyben felhalmoztak, és sajnos nagy részük még ma is ismeretlen a nagyközönség előtt.
A ferences hagyomány számos olyan vonatkozásának a megismertetésére is törekszünk, amelyeknek aktuális mondanivalója van például a jelenkori közgazdaság, ökológia stb. számára. Reméljük, hogy ezek a próbálkozások, törekvések lassanként segíteni fognak abban, hogy igazi ferences közösség alakuljon itt ki, és tagjai egyszerűségben, vidámságban, egymást segítve minden téren növekedhessenek az itt töltött évek alatt.
Lányok és fiúk egyaránt jelentkezhetnek, ám az eddig beérkezett kérelmek száma alapján úgy tűnik, több lányt érdekel a leendő ferences kollégium által biztosított életprogram, mint fiút. Mivel biztatná a fiúkat, akik számára – tudomásom szerint – több hely állna rendelkezésre?
Amikor a kollégium ötlete felvetődött – tekintettel arra, hogy az itteni ferences közösség is ugyanabban az épületben fog lakni –, csak fiúkollégiumban gondolkodtunk, azonban egy közeli épületben felszabadult két lakás is alkalmasnak látszik arra, hogy néhány lány számára lakhatási lehetőséget tudjunk biztosítani. A kollégium meghirdetése után eddig befutó jelentkezések valóban azt mutatják, hogy a lányok részéről nagyobb az érdeklődés. Persze ez azzal is magyarázható, hogy fiúk megfontoltabbak, vagy esetleg hozzájuk a nyári időszakban nehezebben jutnak el az információk, de talán az is van – és ez sajnos több más téren is látszik –, hogy a fiúk (természetesen tisztelet a kivételnek!) kevésbé aktívak, nehezebben megszólíthatóak, problémásabb őket lendületbe hozni. Ez utóbbi mondatot akár provokációként is lehet értelmezni, de akár lehetőséget is lehet látni benne a megcáfolásra!
Mit kell tudniuk az érdeklődőknek a jelentkezés és a felvételi körülményeiről, kritériumairól?
A jelentkezéssel kapcsolatos fontosabb tudnivalók, információk elérhetőek a kolozsvári ferences kolostor és templom honlapján (www.http://ofm.ro/kolozsvariferencesek/kollegium). Az ott található elérhetőségeken természetesen igyekszünk bővebb felvilágosítást is adni az érdeklődők számára.
Hosszú távon mit vár az erdélyi ferencrend a fiatalok számára nyitott intézményeitől?
Ahogy korábban utaltam rá, intézményeink elindítása, működtetése egyrészt a rendelkezésünkre álló lehetőségek kamatoztatását jelenti. Meg vagyunk győződve arról, hogy amit elődeinktől kaptunk, azt a jövő érdekében kell felhasználnunk. Ez vonatkozik ingatlanjainkra, épületeinkre, de vonatkozik arra a szellemi, lelki örökségre is, amely a ferences hagyományt, lelkiséget jelenti. Ferencesekként meg vagyunk győződve arról is, hogy csak akkor beszélhetünk igazi értékekről, ha azokat másokkal meg tudjuk osztani, tovább tudjuk adni. Sajnos sokszor mi magunk sem ismerjük fel, micsoda kincseken ülünk, és mekkora a felelősségünk azok megfelelő felhasználásával kapcsolatban. Úgy gondolom, minden olyan kezdeményezés, amely valamilyen módon hozzánk kapcsolódik, ebből a felismerésből fakad: felfedezünk valami értéket, és azt másokkal is meg akarjuk osztani. Hisszük azt, hogy kincsekkel csak így lehet helyesen sáfárkodni, és jövőt igazán csak így lehet építeni. Reméljük, hogy az ilyen „megosztásainkkal” a különböző ferences intézményekhez kapcsolódó fiatalok számára is sikerül átadni valamit ebből a megközelítésből, és ezáltal hozzájárulni egy olyan jövő alakításához, amely a múlt értékeire épít, és az örök javak felé mutat előre!
Borsodi L. László
ferences sajtóreferens, Vasárnap (Kolozsvár)

Szobrokkal gazdagodott a kolozsvári Kálvária
Nagyboldogasszony vigíliáján, augusztus 14-én rendhagyó templombúcsú volt a Kolozsvár-monostori plébániához tartozó, a Kálvária-domb zöldövezetében lévő néhai bencés apátsági templomban.
Húsz esztendeje annak, hogy Kádár István esperes-plébános kitartó utánajárásának eredményeként, 1994. június 20-án az ortodoxok békésen kivonultak és teljesen visszaadták ezt az ősi templomot jogos római katolikus tulajdonosának. Amint Kádár István meghatódottan felidézte, ezt az istenházát 1924-ben egy kétnyelvű szerződés alapján 25 évi használatra bérbe kapta a görögkatolikus egyház 1949. május 1-ig. Azonban a kommunista hatalom betiltotta ezt az egyházat, javaikat, köztük ezt a bérbe kapott templomot is az ortodoxok használták törvénytelenül. Az 1989-es rendszerváltás után, 1991 márciusától közösen használta a római katolikus és az ortodox egyházközség, a végleges visszaszolgáltatásig.
A koncelebrációs ünnepi szentmise főcelebránsa, Kovács Sándor Kolozs-dobokai főesperes megáldotta azt a három szobrot, amellyel rendhagyó módon gazdagodott a templom. Az óradnai születésű Robb Daniel, jelenleg Németországban szolgáló – ehhez a templomhoz és plébánosához még kolozsvári segédlelkészi szolgálata idejéből ragaszkodó – pap a bencés rend megalapítójának, Nursiai Szent Benedek apát művészi szobrával ajándékozta meg a templomot. A másik két – Szent István, illetve Szent László királyt ábrázoló – barokk szobrot pedig Kádár István mentette meg a csicsókeresztúri (Beszterce-Naszód megye) templom lomtárából.
Keresztes Olivér kolozsi plébános prédikációjában elmondotta: az élet sokkal árnyaltabb, mint gondolnánk; életünk szövedéke, fonala, kockái összetettek, minden van benne. A kérdés csupáncsak az, a mai nap beengedem-e életembe Istent és a Szent Szüzet? Köszöntve a Nagyboldogasszonyt, kérjük, lehessünk mindig „az ő kötényében”, mert vele Jézushoz juthatunk.
A szentmise végén a jelenlevők a Nagyboldogasszony szobrával megkerülve a templomot, a magyarok Patrónája oltalmáért, közbenjárásáért imádkoztak. A búcsúünnep szeretetvendégséggel zárult, amelyre minden jelenlevőt meghívtak.
Fodor György , Vasárnap (Kolozsvár)

Hála az elmúlt évtizedekért
A csíkajnádi egyházközség fennállásának ötszázadik évfordulója alkalmából szervezett Szent István Napok jubileumi rendezvénysorozat zárásaként vasárnap a helyi közösségért tevékenykedőket díjazta a helyi Szent István Szervezet.
A reggeli szentmisét követően a helyi kultúrotthonban megtartott ünnepségen Szőgyör Loránd, az említett szervezet vezetője köszöntötte a jelenlevőket. Mint kifejtette, a település idei rendezvényei a templom építésének 500. évfordulója jegyében zajlottak, amelyek sorozatát még tavaly októberben kezdték el egy gyulafehérvári zarándoklattal, majd folytatták több évközi eseménnyel. „Elmondhatjuk ezen programok szervezőiként, hogy Ajnád jó hírét kivittük a nagyvilágba” – értékelt néhány szóban az egyesületi elnök.
Ezt követően Borboly Csaba, Hargita Megye Önkormányzatának elnöke méltatta a jubileumi rendezvénysorozatot. Kiemelte, Ajnád lakói bebizonyították, ahol szeretik és tisztelik az emberek egymást, ott lehet nagyot alkotni, virágzó közösségi életet létrehozni.
Közösségükért tevékenykedtek
Bogos Róbert magyartanár, a Szent István Szervezet önkéntese ezen alkalomból több díjat is átadott. Emléklappal és virággal köszönte meg közösségépítő tevékenységét – az általa képviselt egyesület nevében – Kerekes Juliannának, az egyházközség sekrestyésének, illetve Sárig Lajosnak, utóbbi közel négy évtizedet szolgált Ajnádon kántorként. Tiszteletbeli elnöki tisztséget is adományoztak, ebben Kósa Antal részesült, ugyanakkor díjazták a nemrég megjelent falumonográfia szóbeli adatközlőit.
Bilibók Imrét díjazták
A negyedik alkalommal kiosztott Szent István-díj várományosa ezúttal, a közösségben betöltött fontos szerepéért, a 79 éves Bilibók Imre volt. „Az elismerésben olyan személyek részesülhetnek, akik oktató-nevelő munkájukkal, bátorságukkal vagy éppen a kultúra, művelődés, hagyományőrzés terén alkottak a közösségben maradandót. Imre bácsi a kultúra és hagyományápolás terén tevékenykedett” – fejtette ki a laudációban Bogos. Mint megtudtuk, a kitüntetett több mint négy évtizeden át volt lakodalmi szószóló, ezenkívül temetéseken búcsúztatókat, köszönetnyilvánításokat mondott. „Imre bácsi az évek során közösségünk szószólójává vált, ott volt a mulatságban, és ott volt a gyászban, a temetőben. Fontos egy közösségben, hogy legyen, akit megkérhetünk egy-egy beszédre, köszöntőre, búcsúztatóra, hiszen a mai fejlődő világban felértékelődnek azok, akik a közösség nevében meg tudnak és meg akarnak szólalni, ezáltal a közösség jó hírét, javát szolgálják” – nyomatékosított az önkéntes. Végezetül maga a díjazott köszönte meg a kitüntetést, az ünnepséget a csíkzsögödi Harom néptáncegyüttes előadása zárta
Rédai Botond, Székelyhon.ro

Szent István király szobránál ünnepeltek a marossárpatakiak
Az előző évekhez hasonlóan, a történelmi szoborparkban szervezett ünnepségen, Marossárpatakon idén is megemlékeztek államalapító királyunkról, Szent Istvánról.
A vasárnap délelőtti istentiszteletet követően a gyülekezeti tagok a közeli Szent István-szobor elé vonultak át, ahol ünnepi beszédek hangzottak el, valamint rövid kultúrműsort mutattak be. Ezúttal sem hiányoztak a rendezvényről a helyi hagyományőrző Mátyás-huszárok, akik teljes felszerelésben, lóháton érkeztek az ünnepségre.
lőször Mózes Sándor tanár, műsorvezető köszöntötte az egybegyűlteket, aki elmondta: örvendetes, hogy a marossárpatakiaknak lehetőségük van egy meghitt környezetben ünnepelni. „Történelmi szoborparkunk, államalapító királyunk, Szent István kőmása egy olyan helyszín, amilyennel a Kárpát-medencében csak nagyon kevés település büszkélkedhet” – jelentette ki a műsorvezető. Kozma Barna polgármester a nap jelentőségéről, nemzeti identitásunk ápolásának és megőrzésének fontosságáról beszélt, Berekméri Edmond Szent István érdemeit foglalta össze. „Mi, szervezők, úgy gondoljuk, hogy nemzeti ünnepeinket méltó módon meg kell ünnepelni minden kicsi közösségben, hiszen ezáltal évről évre erősíthetjük nemzeti identitásunkat” – hangsúlyozta Kozma Barna polgármester.
A Marossárpatakért Egyesület és a helyi RMDSZ szervezet helyezett el koszorút Miholcsa József Szent István király szobránál. Ezt követően a Hol vagy István király c. dalt énekelte Berekméri Réka és Fülöp Szonja, alkalomhoz illő, hazafias verset mondott Kozma Zsuzsanna. A Székely János nevét viselő helyi hagyományőrző ifjúsági néptánccsoport marossárpataki táncokat mutatott be, majd a himnusz eléneklésével zárult az ünnepség.
Berekméri Edmond, Székelyhon.ro

Emlékjel a hunok királyának – Augusztus 20-a a kézdialmási Avas-tetőn
Augusztus 20-án a kézdialmási Avas-tetőn is megemlékeztek államalapító Szent István királyunkról. A bensőséges hangulatú ünnepségen Kézdialmás és Lemhény katolikus plébánosai celebráltak rövid szentmisét, beszédet mondott Molnár István polgármester, majd Cserei Lázár egyházi megyebíró a magyar történelem dicsőséges napjait idézte fel.
A megemlékezést a legendákkal övezett Avas-tetőn tartották. Talán ez az egyetlen olyan felsőháromszéki magaslat, ahonnan belátható Kézdiszék majd’ minden szöglete. A mesés panoráma kárpótol a mintegy negyvenpercnyi mászásért.
A tetőn dr. Kádár László hagyományőrző is jelen volt, aki erre az alkalomra díszes huszárruháját ősi magyar kaftánra cserélte. A szépszámú érdeklődőnek éppen a ló irányítását magyarázza.
A lovat a harcba induló íjászok csak lábukkal irányították, hiszen egyik kezükben az íjat, a másikban a nyílveszőket tartották. Megülni a lovat, közben óvatos térdmozdulatokkal irányítani, és az ellenséget is célba venni, bravúros teljesítmény – mondta és szemléltette a hagyományőrző. Szent István király napján egy magas rúdra a székely zászlót is felvonták.
Cserei Lázár kezdeményezésére a tetőn a – helyi legenda szerint – Jézus lábnyomát őrző obeliszk szomszédságában található kőtömböt emlékjellé alakították át. A kivitelezésnél a lemhényiek és az almásiak példásan összefogtak. A kőtömbön, amelyre a hun király nevét rovásírással is felvésték, következők olvashatók: „E kő őrizze emlékét a hunok nagy királyának, kinek neve Attila volt (395–453). Ura volt ő minden földnek a Jeges-tengertől a Fekete-tengerig, a Rajna folyótól a Keleti-Kárpátokig”
Dr. Kádár rövid bemutatóval demonstrálta, miként zajlott egykoron a lóhátról való íjazás. Dr. Kádáron kívül még nyolcan viseltek ősi ruházatot.
A rövid megemlékezésen szentmisét celebráltak a két település egyházi méltóságai Legendák az Avasról Az Avas-tető elnevezéséről több történet is kering. Egyik szerint a hegynek is beillő domboldal egykoron nem volt kopár, egy nagy vihar azonban ledöntötte a fákat, ezek egy része elkorhadt, úgymond: megavasodott. A fáma szerint a tetőn egykoron ősi település állt, a kommunizmus éveiben, 1953-ban a csúcson aranyleletre bukkantak, ezt a katonaság ismeretlen helyre szállította. Egyesek tudni vélik, hogy egy régi – feltehetően királyi – sírban rejtőzött a mesés kincs… Bartos Lóránt
Székely Hírmondó, Erdély.ma

Hívő hazafiság
Amióta az erdélyi médiában a kelleténél is nagyobb hangsúlyt kapott a marosvásárhelyi Unirea líceum visszaszolgáltatásának ügye és ennek kapcsán a katolikus egyház iskolaalapító szándéka, az ezt követő polémiában rosszmájú és a valóságtól elrugaszkodott vélemények és vádak törtek felszínre újfent. A szokásos gumicsontok – ti. hogy a katolikus egyház nem magyar, világpolgárokat nevel, a Vatikánból irányítják, elárulta a csángókat, nem tesz semmit nemzeti összetartozásunkért és megmaradásunkért, feladva a küzdelmet mintegy elárulja nemzeti közösségünket… stb. – mellett újabbakkal is előálltak a szolgálatos fröcskölődők. Azt állítják, hogy az egész Szent István-i mű magyarellenes volt, István királyunk kiirtotta az ősmagyar kultúrát, és ezzel nemzetünk vesztét okozta. Vajk kultuszát pedig – mondják – a Habsburgok kezdték „terjeszteni”, hogy hatalmukat megalapozzák… Ezek már annyira igazságtalan és minden realitást nélkülöző vádak, hogy azóta is azon töprengek: hogy lehet valakiknek kétezer év egyetemes, ezer év magyar kereszténység után ilyen sötétség a lelkükben. Próbálom a fájdalom és az elkeseredettség, a butaság és a rosszindulatú csőlátás miatt elvakult „érvek” okait keresni, vizsgálni, elemezgetni, de tulajdonképpen belőlem is kérdések törnek fel. Nem történelmietlen kérdések ezek, hanem önazonosságunkat firtató, mindannyiunktól becsületes, őszinte választ váró kérdések. Ilyenek pl., hogy: mi köze a nemzetnek az egyházhoz? Mi a fontosabb, a hazaszeretet vagy a hit? Melyik melyikre épül? Hogyan élhető meg a hívő hazafiság? Hogyan lehet összeegyeztetni saját nemzetem és más nemzetek szeretetét? Ebben a széthulló, minden szellemi alapot megkérdőjelező szabadelvű világban a globális agymosásra vagy a kisebbségi sorsra csak szélsőségekkel lehet reagálni? Itt Erdélyben mindig gond, hogy melyik egyházak „magyarabbak”: a protestánsok vagy a katolikus, ill., hogy a katolicitás s az ortodoxia teológiai közelsége nincs-e hátrányára a nemzeti identitás megőrzésének… Egyáltalán jogos, szabad ezt a kérdést így feltenni? Hogyan lehet szórványban, elnyomásban úgy megélni a hitet, hogy nemzeti identitásunk ne sérüljön? Biztos, hogy sok sebből vérzünk. Látjuk, tapasztaljuk, hogy Európa elöregszik, kereszténysége is kifáradt, a gyorsuló világ húz el mellettünk, miközben hagyományaink, templomaink, életterünk kiürülőben. Eközben az anyaország kereszténysége, de a többi európai keresztény ország hívő népe is identitásválságban szenved, felhígult, átalakult. Erdélyi viszonylatban meg keresztre szegez minket a beolvadás veszélye, a kivándorlás, a munkahelyek hiánya, a fiatalok jövőkép nélkül elbátortalanodnak; s mintha a keresztény egyházaknak sem lenne mondanivalójuk, vagy inkább a jelenlétük, a kovász szerepük erőtlen. A politikai vonatkozásokról most nem is ejtek szót. Azzal már tele van a hócipőnk. Sajnos.
Mi sem kézenfekvőbb, mint hogy egymás ellen acsarkodjunk, s amit az elmúlt évtizedek csendes megújulása, ökumenikus próbálkozásai is elindítottak, lélektől lélekig, abba most ilyen durva hitetlenséggel beletaposunk.
Eltűnődöm, mi lenne nemzetünkből nyelvemlékeink, költészetünk, irodalmunk, a gregorián zenekultúra, a csodálatos építészeti és kulturális remekművek nélkül?
XVI. Benedek pápa nem hiába kérdezte: „Mi maradna Európából, ha elvennék belőle azt, amit a kereszténység hozott létre…” Menjünk tovább: mi maradna a Kárpát-medencéből, Erdélyből, városainkból és falvainkból, templomaink, egyházi, kulturális értékeink nélkül? Ha az egyház nem lett volna a nemzet mentsvára háborúk, elnyomások idején, ha nem lett volna kovásza a társadalmi fejlődésnek, túléltük volna-e eddig is? Mi tartotta a lelket Hunyadi Jánosban, Kaszap Istvánban vagy épp Márton Áronban, hogy nem adta be a derekát az erősebb nyomása ellenére? Ha Márton Áron a kompromisszum jegyében beköltözött volna Bukarestbe, akkor most nem magyarul írogatnánk s beszélnénk. Nem nemzetmegőrzés, amikor írni-olvasni, értelmiséget kiképezni csak a szerzetesek voltak képesek, akiknél királyok és hadvezérek nevelkedtek? És sorolhatnánk hosszasan a nemzetmegőrzés gesztusait a jelenkorban is: Böjte Csaba egész mozgalma nemzetmegőrzés. Mert nem a saját hobbija a gyermeknevelés és mentés, hanem egyszerre evangéliumhirdetés és nemzetépítés. Egyház szavunk azt súgja, hogy éljünk benne: egy házban valamennyien, egy szívvel, egy lélekkel, egy kenyéren. Mint egy család. Az őskeresztények módján. Módján, mert ugyanúgy már nem tehetjük. Különböző képességeink vannak: Pál Feri előadásaira ezren járnak, Bíró Lászlóéra csak több százan, mert neki nincs akkora terme, mindegyiknél tömegek gyónnak, kérnek lelki vezetési tanácsot. Bírónak ’Szerelmes Hittanja’ is van olyanoknak, akik még nem jegyezték el egymást, még csak „gondolkodnak”. Barsi Balázs húsvét előtti konferenciabeszédeit zsúfolt templomokban tartja, ált. Bp.-en, sümegi lelkigyakorlataira csak hosszú előjegyzés után lehet eljutni. Hofher József SJ gyalogos-kirándulós lelkigyakorlatai is roppant népszerűek. Ha már lelkigyakorlat: a Manréza egész évben telt házas. A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége az egész országot behálózza, és igényes rendezvényeket szervez. A helyi csoportok persze megülik tagjaik névnapjait. A cserkészek is ugyanezt teszik, és őket kizárólag világiak vezetik. Sokfelé van újra búcsú: lelki épüléssel, gulyással és kirakodóvásárral. Számos egyházközségben van kórus, táncház, újság, családcsoport, babatorna, általában valamelyik pedagógus kismama csinálja.
Ádventi koszorú: karácsonyi vásár, csak saját készítményeket lehet kitenni. Pásztorjáték: ovisok, fölnőttek. Sok helyen van egyházközségi csapatok kispályás focibajnoksága. Hosszasan lehetne idézni – akkor is, ha ennek egyesek számára nincs „hírértéke” –, a sokféle faluünnepet, kopjafa- meg keresztállítást, tárgyi örökségeink megérzéséért vívott küzdelmüket, sokszor egészségük árán is (emléktáblák, templomépítések, családok megsegélyezése, szegény diákok taníttatása, alapítványok működtetése stb.). Említhetnénk a sokféle tábort (tánc-, önismeret, bibliás, családos, lelkigyakorlatos), lelkiségi mozgalmakat, ahol nemzeti és emberi öntudatra, érettségre nevelik egyházaink az ifjúságot és a felnőtteket egyaránt. És a szüleink idejében alakult legény- és leányegyletekről, a Kalot- és Kalász-mozgalmakról még nem is beszéltünk… Ez a fölsorolás talán kimerítő volt, de mégsem az: még rengeteg lelemény színesíti egyházaink életét. Akár lebontva felekezetekre, gyülekezetekre is. Egy részük a paptól függ, más részük a hívektől. Hasonlít Isten országa a kereskedőhöz, aki igazgyöngyöt keres – mondja Jézus. Tehát a kereskedő hasonlít Isten országához, a gyöngyök pedig mi vagyunk! Azok vagyunk, tényleg? Egyszerre fontos a test és a lélek: magyarságunk és hívőségünk. A keresztény hit nemesíti meg a vért, és nem fordítva. A nyers erőt, büszkeséget helyes irányba, a jó felé kell terelni. Már édes anyanyelvünk is jelzi, hogy identitásunk szellemi alapokkal bír. Ha nem hatja át nemzeti létünket a keresztény szeretet, most is csak vadak, pogányok vagyunk, akik a másikban ellenséget, veszélyforrást látnak. Urunk Jézus nem ezt akarja. Meg kell nézni, ő hogy élte meg zsidóságát, népéhez tartozását. Mikor vált eggyé vele, mikor tudott felülemelkedni belőle anélkül, hogy megtagadta volna. Szánalmas, amikor magyarságunkat és egyházunkat, hívő magyar voltunkat kijátsszuk egymás ellen. Ebből mindkettő vesztesen kerül ki. Az alapkérdés tehát az, hogy milyen szellemi kisugárzásra vagyunk képesek.
A haza adottság, a hit kegyelem. Hitemmel ismerem fel adottságaimat, s felelős vagyok, hogyan, mire használom azokat. Őrizni és művelni a földet, ez egyszerre lelki, szellemi feladat. Számba venni a kincseket, fényesíteni, gyarapítani és továbbadni az értékeket, tenni a jót, szeretni a másik embert. Ezt csak hittel lehetséges. Az egyház sem a „levegőben lóg”, mint ahogyan a haza sem csak a „magasban van”, hanem a konkrét nemzet lelkébe ágyazódik bele. Azt termékenyíti meg. Ezt ismerte fel Szent István, ezért látta meg fennmaradásunk garanciáját a nyugati rítusú kereszténységben, habár a másikat is ismerte. Bölcs döntése az évszázadok folyamán nem csak politikailag igazolódott be.
Nemzet ott van, ahol (lelki) közösség van. Közösség ott, ahol azt valami anyagin, földin túli idea, eszmény, tapasztalat összetartja, egybefogja. Ezt teszi a kereszténység. Megnemesíti és célt ad a természetes adottságnak, hogy magyarnak, székelynek születtünk. Beoltja szeretettel, hittel, bizalommal, szárnyakat ad neki. Mint minden nemzetnek. Isten virágoskertjében egy gyönyörű, illatos virág vagyunk, páratlan tulajdonsággal, egyedi feladattal, akárcsak a többi nemzetek virágai. Ezt a célt kell észrevennünk, felismernünk, megélnünk még ellenszélben, kisebbségben, nem mindig kedvező politikai széljárásban is. Egyéni és döntési szabadságunk sose kerülhet szembe közös felelősségünkkel, amelyet hazánk, nemzeti hovatartozásunk iránt viselünk. Kincseinket közösbe téve mutathatjuk meg az egység, az összetartozás erejét. Nem valakik ellen, hanem valamilyen cél, az üdvösség érdekében.
Az első keresztények sem tagadták meg soha nemzeti hovatartozásukat, sőt erősítették a nemzet egységét, sajátosságát. Később, a missziók idején, a „pogány” európaiak a legerősebb földrész nemzetállamai lettek, ugyancsak a keresztény lelkiségnek köszönhetően. Tehát a kérdés inkább az, ki, mi akarja az elkereszténytelenedést bennünk? Hisz az akarja lerombolni nemzeti hovatartozásunkat is. Nos, ez ellen kell közös erővel küzdenünk. A bennünk vagy másokban lévő gonoszság képes szabadsággal, lazasággal, kötelék és kötöttség nélküliséggel álcázni ártó szándékát, miközben azt harsogja: nem kell Isten, nem kell egyház, nem kell törvény, nem kell lelkiismeret. Hisz életünk egy nagy buli, élvezzük hát!… A pénz, a politika vagy a hatalom minden problémát megold. Szent István idejében is ez a közbeszéd járta, ezt a társadalmi vákuumot kellett kitölteni. Az Unirea líceumban létesülő katolikus gimnázium névadója, II. Rákóczi Ferenc zászlóbontása idején még egységben volt a HIT és a HAZA, a NEMZET és az EGYHÁZ. A zászlóra is felíratott latinul: „PRO PATRIA ET LIBERTATE CUM DEO”. Ezt a CUM DEO-t igyekszenek ma letörölni és elfeledtetni azok, akik úgy tartják, hogy a vallás magánügy, és hit nélkül is elboldogul, aki hazát keres. Holott a haza fogalmában benne van a ragaszkodás kollektív élménye. „Sokan vallják, hogy egy közösség szinte vallásos megnyilvánulása a hazaszeretet és a testvériség. A himnikus felszólítás: »Hazádnak rendületlenül légy híve, óh magyar« azt a szent követelményt állítja elénk, amit a keresztyén hit így fogalmaz:
»Közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal önmagának. Mert ha élünk, az Úrnak élünk, s ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Az Úréi vagyunk.« Ez a hit már gyermekkorban kezd kibontakozni, megfelelő nevelés által életértelmezéssé, később világnézetté bővülni. Az egyház az a hely, ahol istenismeretünk és emberszeretetünk úgy összekapcsolódik, hogy fel sem merül az elválaszthatóság. A nemzet pedig „nyelvében él”. Az édes anyanyelv közössége alkalmat kínál arra, hogy a kollektív nemzettudatot kortársainkkal együtt éljük meg úgy is, mint hazaszerető polgárok és egyháztagok. Akinek nincs ilyen részesedése, az idegen marad, sajnálatra méltó, és csak krisztusi szeretettel hozható közelebb. Ezért hirdetjük az Úr Jézus hívogató szeretetét, hogy legyen része az elidegenülteknek is az Ő váltsághalálának áldásaiban” – mondja dr. Horváth Barna nyugalmazott miskolci teológiai tanár.
Mintegy summázva a hívő hazafiság lényegét. Mert jó hazafi csak jó keresztény lehet. Sebestyén Péter szentszéki tanácsos, plébános
Népújság (Marosvásárhely)

Rendhagyó templombúcsú: szobrokkal gazdagodott az apátsági templom
Rendhagyó templombúcsút tartottak nemrég a Kolozsvár-monostori plébániához tartozó, a Kálvária-domb zöldövezetében lévő kolozsmonostori néhai bencés apátsági templomban.
Az esemény különlegességét az adta, hogy az ősi Istenháza ez alkalommal három szoborral gazdagodott, amelyeket a búcsú keretében Kovács Sándor Kolozs-dobokai főesperes áldott meg. Az óradnai születésű Robb Daniel, jelenleg Németországban szolgáló – ehhez a templomhoz és plébánosához még kolozsvári segédlelkészi szolgálata idejéből ragaszkodó – pap a bencés rend megalapítójának, Nursiai Szent Benedek apát művészi szobrával ajándékozta meg a templomot. Ez alkalommal áldotta meg ugyanakkor Kovács Sándor a Kádár István esperes-plébános által a csicsókeresztúri (Beszterce-Naszód megye) templom lomtárából megmentett Szent István királyt (képünkön), és a Szent László királyt ábrázoló, konzervált barokk szobrokat is.
(F. Gy.)
Szabadság (Kolozsvár)

Megkondultak a harangok Gyergyószentmiklóson
„A harangok szorosan Isten népének életéhez kapcsolódnak” – mondta Keresztes Zoltán, a gyergyószentmiklósi Szent István-templom plébánosa az elmúlt vasárnapi ünnepi szentmisét megelőző harangszentelésen.
A város alszegi részében ezentúl három harang kondul, a Szent István király egyházközség híveinek eseményeit is jelezve.
Mezei János polgármester a harangok, a déli harangszó történelmi üzenetéről szólt. „Nincs még egy nép a Földön, amely közel hatszáz éven át büszkeséggel őrizheti diadalát, emlékeztetve a nagyvilágot egy olyan tekintélyes túlerővel szembeni győzelemre, mint mi, magyarok az 1456-os nándorfehérvári győzelemre. Amikor a Nap a látóhatár legmagasabb pontjára hág, a délnek nevezett napszakban a világ valamire való harangja ennek emlékére kondul bár egyet, a hajdani magyar győzelem előtt tisztelegve.
A magyarok győzelmét ellenségeik felett éppen akkor jelzik a harangok, amikor a Napnak a legnagyobb az ereje, és a sötétségnek a legkisebb a hatalma” – mondta a polgármester. Hozzáfűzte, hogy a felszentelt harang és torony „a Szent Istváni élni akarás, a megmaradási kényszer és a tudatos jövőépítés hármasságára figyelmeztet”.
Mint mondta, azt reméli, hogy az érces kongású harangszó képes lesz visszahívni a hitet önmagunk erejébe, a bátorságot szent céljainkért való küzdelmünkbe és a bölcsességet a hamis próféták felismerésébe. A polgármester azt kívánta, hogy a harang hangja ébressze fel a még alvó vagy éppen szunnyadó lelkeket, és buzdítsa őket a székelység feladatának beteljesítésére. „Hangja van a Szent István-templomnak” – hívta fel a figyelmet Barti Tihamér, a Hargita megyei tanács alelnöke, és örömét fejezte ki, hogy a Bucsin lakónegyedben is megkondultak a harangok.
Az alelnök történelmi jelentőségűnek vélte a harangszentelést, mely szerinte azt jelzi: hűek vagyunk a múlthoz, és a jövőbe is mutatunk. A harangok ünnepélyes megkondítására Tamás József püspököt, Mezei János polgármestert és Barti Tihamér megyei alelnököt kérték fel.
Baricz Tamás Imola , Krónika (Kolozsvár)

Történelmi előadással emlékeztek Bem Józsefre Szatmárnémetiben
Kovács István történészprofesszor tartott előadást és mutatta be új könyvét a Szent István Kör rendezvényén. Több mint egy évtizedes hagyománya van a Bem Józsefre emlékezésnek Szatmárnémetiben – most a Németi Templom gyülekezeti termében megtartott érdekfeszítő történelmi előadással emlékeztek a magyar történelem jeles személyiségére. A Szent István Kör megemlékezésén előbb Sipos Miklós mint házigazda köszöntötte az egybegyűlteket és az előadót, majd Szőcs Péter, a kör elnöke mutatta be az előadót.
Megtudtuk: amellett, hogy Kovács történész, József Attila-díjas költő, aki az ELTÉ-n végezte egyetemi tanulmányait lengyel-történelem szakon. Később a patinás intézmény oktatója lett, számos tanulmánya jelent meg, emellett pedig Bem József alakjának és tevékenységének egyik legkiemelkedőbb ismerője.
Kovács István több tanulmányt is készített Bemről, a legfrissebben megjelentet pedig el is hozta Szatmárnémetibe. Ennek címe: Bem tábornok. Az örök remény hőse.
A neves történész legújabb kötetében igyekszik megfejteni a talányt: mi a titka annak, hogy Bem József tábornok, az 1848-1849-es szabadságharc hőse nem ismerte a reménytelenség fogalmát, a reménytelen helyzetet, amely egyént és közösséget lefegyverez, megadásra bír, elszívja életerejét, szétzülleszt. Bem példája számunkra, mai magyarok számára e tekintetben a legidőszerűbb...
Kovács az előadásában Bem József életéről közölt meglepő, sokak által eddig ismeretlen tényeket, de a szabadságharccal kapcsolatban eddig homályban maradt kérdéseket is megvilágított, mint például a moldvai orosz hadsereg nyomasztó jelenléte a Székelyföld szomszédságában már 1848 őszétől, és a vele való kapcsolatfelvétel kísérlete, vagy a magyar zászlóaljakban szolgáló román honvédek nagy száma.
szatmar.ro, Erdély.ma

Központokkal és népiskolákkal mentenék meg a szórványt
Évente mintegy ötezerrel csökken az Erdélyi Református Egyházkerület híveinek száma, második éve nem telnek be a teológián meghirdetett helyek.
Lesznek közösségek, ahol elfogynak az emberek, és lesznek gyülekezetek, ahova nem tudnak majd lelkipásztort küldeni. A szórványgyülekezetek nem tudják eltartani papjaikat, egy lelkipásztori állás fenntartásához minimum 8 ezer euróra van szükség. A szórványok lelkipásztorainak többnyire egyetlen keresőként kellene fenntartaniuk gyakran sokgyermekes családjukat. Ezen problémák megoldására született terve az egyházkerületnek, amelyet a magyar kormány és a svájci protestánsok segítségével valósítanának meg. 3-4 települést kiszolgáló központokat hoznak létre lelkészi lakásokkal, ifjúsági és diakóniai központtal, ezeket felszerelik, autót is biztosítanak a falvakat szolgáló lelkészeknek. A tiszteletes asszonyok a létrehozandó népiskolákban juthatnak kenyérkereső álláshoz.
Szórványgondozó lelkipásztorok találkoztak a napokban Algyógyon, a szórványgyülekezetek gondjairól beszélgetni. Itt ismertette Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke az egyházkerületi vezetőségnek a szórványlelkészeket érintő döntéseit. Mint mondta, fontos, hogy a lelkipásztorok anyagi biztonsága biztosított legyen, hiszen ennek függvényében tudnak kifelé, a gyülekezet felé is valamit nyújtani a lelkipásztorok. – Ahol lehet, ott meg kell tartani a lelkészi állást. Az utolsó erőnkig meg akarunk tartani valakit, aki a gyülekezetben szolgál. Az egyházkerület ugyanakkor nem a lelkipásztort akarja eltartani, hanem a gyülekezeteket akarjuk megerősíteni, hogy képesek legyenek a lelkipásztorukat eltartani. Nem önmagunkat kell fenntartani, hanem a gyülekezetet kell abban segíteni, hogy minél hosszabb ideig képes legyen a lelkipásztorát eltartani – mondta a püspök.
Ki fizeti a papot?
Megkérdeztük Ballai Zoltánt, az egyházkerület gazdasági tanácsosát, milyen bevételekből fedezik költségeiket az egyes gyülekezetek, egyházközségek.
– Minden egyházközség önállóan szervezi meg az állásait: lelkipásztor, kántor, diakónus, harangozó, gondozó, néhol külön lelkigondozó, titkár, könyvelő. Az állások költségeinek fedezéséhez szükséges pénzösszeget az adott egyházközségnek kell előteremtenie, lelkészek és néhány világi állás esetében állami szubvenciót is kap. Kis gyülekezetek esetében legtöbbször a gyülekezet nem tudja előteremteni a fizetés fedezetét, ebben segít az egyházkerület saját alapokból, illetve pályázatokból. A parókia költségeit legtöbbször fele-fele arányban a lelkipásztor, illetve gyülekezet fedezi, de nagyon sok helyen a gyülekezet teljesen átvállalja a parókia költségeit. A gyülekezet istentiszteleti helyeinek és egyéb gyülekezeti célú épületeinek közköltségeiről szintén az egyházközségek gondoskodnak. Egy egyházközség fő bevételei tehát: egyházfenntartói járulék, perselypénz, adományok, rendkívüli adományok, támogatások, néhol ingatlanok, földek, erdők utáni bérjövedelem – mondta Ballai Zoltán.
Központok kialakításában segítenek a svájciak
Az egyházkerületben évente 5 ezerrel csökken a hívek száma, ugyanakkor tavaly és idén is kevesebb felvételiző jelentkezett, mint ahány helyet meghirdettek a teológián. Ez a fogyás óhatatlanul azt hozza magával, hogy lesznek helyek, ahol elfogynak az emberek, és lesznek gyülekezetek, ahova nem tudnak majd lelkipásztort küldeni. Így több gyülekezet kerül egy lelkipásztor szolgálata alá. Kató Béla elmondta, ennek a helyzetnek a megoldására vonatkozik az együttműködési terv, amelyet az erdélyi és királyhágómelléki egyházkerületek a Svájci Protestáns Egyházszövetség segélyszervezetével (HEKS) aláírtak. A következő négy évben kijelölnek bizonyos gyülekezeteket, ahol jövendőbeli központokat erősítenek meg – itt lesznek lelkészi lakások, ifjúsági és diakóniai központok, amelyek 3-4 települést szolgálnak majd ki, és ehhez járművet is biztosítanak a lelkipásztoroknak.
Az elmúlt időszakban az egyházkerület vezetősége áttekintette, hogy milyen jövedelme van egy egyházközségnek, és mekkora összeg kell egy gyülekezetnek ahhoz, hogy meg tudjon élni. Egy lelkipásztori állás fenntartásához (fizetés, parókia fenntartási költségei stb.) minimum 8 ezer euróra van szükség. Amennyiben nincs meg ez az összeg, ezt kell kiegészíteni. Ebben magyar kormánytámogatásra számítanak, hiszen Budapesttel sikerült megértetni, hogy ha az utolsó magyar adminisztrátor is kivonul a településről, akkor a közösség menthetetlenül hanyatlani kezd. A püspök szerint a támogatást pályázati formában fogják kiosztani, folyósításának is vannak kritériumai, amelyeket teljesíteni kell.
Csűry István királyhágómelléki püspök szerint nem arról van szó, hogy egy nagyobb gyülekezet viseli 8–10 kisebbnek a terhét, hanem egy erősebb gyülekezeti központ kiépítésével két-három direkt módon szolgáló lelkipásztornak a szolgálatával történne a szórványgondozás, nem egy munkatársra ráterhelve ezt a szolgálatot.
– Ennek kell az anyagi hátterét megteremteni. Egyébként nagyon sok minden már megvan, Isten az ölünkbe ejtette, a visszaszerzett ingatlanok között több is van, amelyek alkalmasak egy-egy ilyen központ kiépítésére. A legnagyobb probléma mindig az, hogy a szórványba kikerült lelkipásztor panasza egész áradatot jelent, és jogosak ezek a panaszok. Én magam is csodálom azokat a lelkészeket, akik akár évtizedeket kibírnak ilyen helyeken. A lelkipásztornak családja van. Jön az első kérdés, mit lehet a feleség szolgálatával kezdeni? A másik, jön a gyermek, hogyan iratom iskolába? Lehet látni, hogy bennünket senki az égvilágon nem támogat, és elsősorban a román államra gondolok, amelynek kutya-kötelessége lenne. Ha ezt a segítséget nem kapjuk, legalább nekünk legyen annyi megújító és újképpen gondolkodó felfogásunk, hogy ezeket a nehéz helyzeteket tudjuk enyhíteni.
Egyházi népiskolák nyílhatnak, papnékkel
A szórványgondozó lelkipásztorok egyik nagy kérdése és problémája a tiszteletes asszonyok munkahelyének a biztosítása. Az Erdélyi Református Egyházkerület a népiskolák visszaállítását tervezi ott, ahol a hivatalos, állami tanügy nem képes, vagy nem akarja ellátni az oktatást. Ehhez azonban a lelkipásztorok elkötelezettségére is szükség van, vállalniuk kell, hogy az adott közösségben maradnak huzamosabb ideig, hiszen ha néhány év után otthagyják a gyülekezetet, azzal csalódást okozhatnak.
Kató Béla arról is beszélt, hogy a lelkipásztorok jelen helyzetben nem csak lelkigondozói egy településnek, mindeneseknek kell lenniük, például közösségszervezőknek, egyébként ez a másik terület, amire külső támogatást lehet szerezni. Németországban 1700 emberre jut egy lelkigondozó, Erdélyben a jelenlegi statisztikák szerint 350–400 lélekre jut egy lelkipásztor. Ha nem tudják azt a plusz feladatot vállalni, ami nem kimondottan lelkipásztori teendő, akkor nem kapják meg a támogatást, amelyből fent lehet tartani ezeket az egyházközségeket. Azonban azt is fontos tudni, hogy a szolgálat nem pénz kérdése – hangsúlyozta Kató Béla. Pénzzel senkit sem lehet igazán motiválni, csak a tiszta szívből végzett munkának van tényleges eredménye, és csak ez okoz igazi örömöt – mondta a püspök.
Egyházi jövőkép Erdélyben
A hozzászólások során a lelkipásztorok arra is kíváncsiak voltak, hogyan látja a püspök az Erdélyi Református Egyházkerület jövőjét.
– Egyetlen egy nagy problémánk van, a lélekszámcsökkenés. Ez az egész keresztyén Európának a problémája. Ha a számokat nézzük, és nem jön be valami újabb gazdasági kudarc, akkor az erdélyi magyarság 1 millió körül stabilizálódhat. Most, akik gyülekezetekben vagyunk, temetünk. Eltemetjük a 3-4 testvérrel rendelkezőket. Most átlag két gyermeke van a fiataloknak, a lélekszámcsökkenés elkerülhetetlen – mondta Kató Béla. – Mivel Nyugat-Európában sem születik elég gyermek, semmilyen eszközünk nincs, hogy a gyermekeinket itthon tartsuk, hiszen Nyugaton sokkal jobban megfizetik a szakembereket. Ma már érzelmileg sem lehet hatni rájuk, ugyanannyi időbe kerül Nyugatról hazajönni repülővel, mint egy kisebb településről autóval egyik megyéből a másikba jutni. Az uniónak vesztesei vagyunk ilyen szempontból – mondta Kató Béla. A püspök szerint a megoldás az lenne, ha a családok 3-4 gyermeket vállalnának, mert egy-kettő talán elmegy külföldre, de nagyobb a valószínűsége, hogy az örökség gondozására is maradnak itthon. – Lelkipásztorként az a nagy kihívás, hogyan beszéljük rá a fiatalokat arra, hogy több gyermeket vállaljanak. Ember nélkül nincs ország, nincs közösség – mondta a püspök.
Kató Béla az egyházi vagyonról is beszélt: – Egy épület nem határozza meg a jövőnket. Ha egy gyülekezet elkezd szaporodni, akkor építhet, de lehet ezer esztendős egy épület, semmit nem ér, ha nincs, aki élettel betöltse. A szimbólumok fontosak, de ezek csak szimbólumok, nem ez dönti el a jövőnket. Ha a ránk bízottak azt kérik, hogy az emlékeket is őrizzük, akkor kötelességünk, de nem elég csak ezzel foglalkozni. Minden műemléket fel lehetne újítani, a kérdés, hogy kinek? Ha nincs, aki birtokba vegye az örökséget, akkor fölöslegessé válik az örökség, hiába van rá telekkönyvünk.
KISS GÁBOR, Szabadság (Kolozsvár)

Szent István napok Máramarosszigeten
Első alkalommal rendeztek ünnepséget a magyar államalapító Szent István király emlékére Máramarosszigeten augusztus 13–18. között. Az eseményekben gazdag ünnepnapokat a Máramarosszigeti Római Katolikus Főesperesi Hivatal megbízásából a Simonchicz Incze Kulturális Egyesület szervezte nagyrészt. Reszler Mihály főesperes szerint Szent István méltó arra, hogy népe, melynek oly gazdag örökséget hagyott hátra, megünnepelje. Az örökség kincsei közül kiemelte a kereszténységet, amely nélkül a magyar nép aligha tudott megmaradni volna a vészterhes időkben.
A program nyitányát a kolozsvári Szent Mihály plébánia Szent Cecília Kórus és Kamarazenekarának előadása képezte. Augusztus 14-én Potyó István és Puja Barna orgona- és trombitakoncertje töltötte be a Borromei Szent Károly tiszteletére szentelt templomot. Másnap a szigeti hívek Hosszúmezőn Nagyboldogasszony búcsús szentmisén vettek részt, majd az esti órákban a nagybányai CafeString együttes zenei előadását hallgathatták meg az érdeklődők Máramarosszigeten. Vasárnap Nagybányán Szent István-búcsú volt, amelyen a szigeti hívek nagy számban képviseltették magukat. A program záróeseménye a hétfőn, augusztus 18-án a szigeti plébánia hittantermében tartott előadás volt: Orosz Krisztofer Levente előadó az egyházközség-történet kiemelkedő részeit ismertette a hallgatósággal a kezdetektől egészen 1804-ig, a Szatmári Egyházmegye megalapításáig. Beszédében kiemelte, hogy fontos mindenkinek ismernie közösségének múltját, amelyhez tartozik, mert csak így lehet a gyökértelenség tudatától szabadulni. Ugyanakkor a múltból tanulva és annak hibáit kiküszöbölve, a jelenbe a jövő számára dolgozunk, Isten áldását és kegyelmeit felhasználva. Szavai szerint az, hogy a szigeti közösség a történelem vasfogai között is meg tudott ezen a helyen maradni, azt bizonyítja, hogy erős közösségről van szó, amelynek példáján felbátorodva nekünk is kitartóan kell munkálkodni.
Az esemény megrendezésének lehetővé tételéhez hozzájárultak a Bethlen Gábor Alap, a Máramarosszigeti Római Katolikus Főesperesség, valamint a Kolozsvári Szent Mihály Plébánia, Kovács Sándor főesperes.
OKL, Vasárnap (Kolozsvár)

Az űrlap alja
Honismeretről felsőfokon
Huszadik alkalommal került megrendezésre péntektől vasárnapig, a Partiumi Honismereti Konferencia, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság (PBMET) szervezésében, ezúttal Biharszentjánoson.
A délelőtt programja vendégfogadással indult, az ünnepélyes megnyitót követően ökumenikus áhítattal folytatódott, majd a Fényes Elek-díjak átadása és plenáris ülés következett.
A Kultúrházban zajló konferencia előadásai két napon át tartottak – pénteken és szombaton – a Kárpát-medence számos vidékéről érkezett vendégelőadókkal (Nagyvárad és környéke, valamint az Érmellék mellett Kolozsvár, Arad, Temesvár, Debrecen, Berettyóújfalu, Isaszeg, Sárospatak, Sátoraljaújhely stb.), akik mindannyian nagy szakértelemmel és őszinte odaadással munkálkodnak azon, hogy történelmi emlékezetünk ne szenvedjen több csorbát. Az előadandó témáknak az idén három meghatározó irányvonalat szabtak: a Johannita és Domonkos-rend Biharban, száz éve tört ki az első világháború, valamint nagy személyiségeink emlékezete.
Ott jártunkkor, péntek délután, ebéd utáni rövid mozgásra invitálták a vendégek népes, mintegy 150 fős csapatát, hiszen a hétvége kiemelt, központi eseményére került sor, a falu határában fekvő Klastrom-domb emlékhely avatójára. Az egybegyűlteket Dukrét Géza, a PBMET elnöke köszöntötte. Az emlékhely megáldását követően koszorút helyezett el Bátori Géza Bors község polgármestere és Lőrincz Lajos alpolgármester. Dukrét Géza és Kupán Árpád a PBMET részéről, a helyiek nevében Csomay Árpád biharszentjánosi református lelkipásztor, végezetül pedig a Határon Túli Magyar Emlékhelyekért Alapítvány képviselői. Nemzeti imánk elhangzása mellett, még spontán, odaillő koszorúzó éneket is hallhattunk („Szent Jánosnak szép, kegyes áldása”), amit Tar Mihály budapesti meghívottnak köszönhettünk. Ezután Csomay tiszteletes rövid helytörténeti ismertetőre és imára kalauzolta a vendégeket a szentjánosi református templomba.
A Klastrom-domb tövében emelt emlékkő tanúsága szerint: „Itt állt az 1215 előtt Keresztelő Szent János tiszteletére alapított bencés kolostor, amelyet 1249-től egy ideig cisztercita, majd ismét bencés szerzetesek, és végül domonkos-rendi apácák használtak 1563–1567 között.” Ehhez képest már az első délutáni előadással izgalmas fordulatot vettek az események, ugyanis Dénes Zoltán (kanonok, a Debreceni Egyetem tanára, etnográfus, művelődéstörténész) rendkívül alaposan dokumentált és gyakorlati leletekre alapozott előadásában éppen azt taglalta, itt bizony kizárt, hogy ciszterciek vagy pedig bencések lettek volna. Számos jel mutat arra ugyanis, hogy nagy valószínűséggel már sokkal korábban johanniták telepedtek itt le, így például a vatikáni levéltárban talált sóvám számonkérése a környékbeli johannitáktól, vagy a felhasznált építőanyagok fejlettsége (képünkön épp egy ilyen követ tart kezében, melyet innen 30 km-re, a Zsadányi terepjárás során találtak). Dénes kanonok hangsúlyozta annak veszélyét is, hogy a feltárások idő előtti mediatizálása mennyi kárt okozhat a régészetnek, hiszen mire a szükséges engedélyeket beszerzik a kutatáshoz, a feketepiacokon már rég eladásra kínálják az illetéktelenül szerzett leleteket. Ugyanitt szót ejtett a Váradhegyfokon talált, feltételezhetően II. István sírját rejtő magánterület telekspekulációjáról is. Sajnálatát fejezte ki azzal kapcsolatban is, hogy a határ ittléte és a különböző kétoldali adminisztráció még mindig akadály a közös munkában.
Wilhelm Sándor a Partiumi Füzetek sorozatában megjelent Tanulmányok az Érmellékről című könyvének bemutatóján voltunk még ott a késő délutáni órákban. A szellemesen friss kötetbemutatót tartó Wilhelm tanár úr még Kós Károly irányításával, tanácsadásával kezdte kutatni és feldolgozni az érmelléki néprajzi értékeket, később pedig maga rendezte be Székelyhídon a Népi Halászat és Vadfogás Múzeumát is.
Péntek este, a már mindenki által nagyon várt vacsora előtt, színes kultúrműsor nyújtott kikapcsolódást a résztvevőknek: a szentjánosi református énekkar produkciója, az Isaszegi Nyugdíjasok Baráti Köre szellemes, némi öniróniát és fiatalos frissességet vegyítő „komoly” táncparódiái, valamint a borsi Galagonya néptáncegyüttes programja.
Mint már említettük, szombaton folytatódtak a tartalmas, nívós előadások, szakmai viták. A konferencia hétvégéjén közösen eltöltött idő kiváló alkalmat nyújtott a résztvevőknek a helytörténeti vagy történelmi témák számtalan aspektusának megvitatására, mindezt kiváló szakmai és remek baráti légkörben.
Vasárnap busszal indultak egész napos Bihar megyei körútra a résztvevők Micske, Érábrány, Szalárd, Hegyközszentimre és Bihar jelentősebb emlékhelyeit érintve.
Tóth Gábor, Erdély.ma

Vandalizmus a Perkőn
Összetörték az éjjeli világítást
Egyelőre azonosítatlan elkövetők összetörtek két reflektort a perkői Szent István-kápolna szomszédságában. A településen élők szerint nem először esett vandalizmus áldozatául a búcsújáró hely.
Minden jel arra utal, hogy az ismeretlen tettesek hétfőn hajnalban rongálták meg a perkői kápolnát megvilágító fényszórókat, ugyanis azok vasárnap kora este még világítottak.
A három világítótestet a kézdiszentléleki önkormányzat szereltette fel, ebből kettőt tettek tönkre a vandálok. Ottjártunkkor a helyi őrs tagjai és a kézdivásárhelyi bűnügyi osztály munkatársa helyszínelt, valamint a polgármesteri hivatal egyik alkalmazottja is jelen volt.
A perkői kápolnánál nem első ízben történik ilyesmi: a Szent István-napi búcsú előtt néhány nappal a kápolna bejáratát védő vasrácsot feszítették fel ismeretlenek. Azt akkor helyreállították, és nem jelentették az esetet. A polgármesteri hivatal alkalmazottja szerint korábban a harangláb melletti kőtömbbe beépített világítótestet motorbiciklivel próbálták elvontatni, ennek jelei most is látszanak, ugyanis a kő több darabra törött.
A hatóságok arra kérik a lakosságot, hogy amennyiben bárki valamit tud a rongálásról, jelentse a kézdiszentléleki községházán, a rendőrségen vagy a plébániahivatalban.
Bartos Lóránt, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Szent István-szobor a Gyilkos-tó partján
Az összetartozást, a békés együttélést is hivatott jelképezni az a Szent István-szobor, melyet szeptember 7-én, vasárnap lepleztek le a Gyilkos-tó partján. Az ünnepséget egy jelen lévő hölgy szakította meg, kérve, Romániában élve románul is beszéljenek a felszólalók.
A csíkszentgyörgyi fúvószenekar muzsikált, a Földvári Károly Hagyományőrző Egyesület huszárai álltak díszőrséget, egyházi elöljárók áldották meg a Gyilkos-tó partján a Szent István-szobrot. A vasárnapi ünnepségen jelen volt Székesfehérvár két önkormányzati képviselője, a Krajcáros Alapítvány küldöttsége, valamint Horváth Lajos, az életnagyságú tölgyfa szobor alkotója. A székesfehérváriak ajándéka – melyhez számos székesfehérvári civil és önkormányzati szerv is hozzájárult - tulajdonképpen a hála jele Gyergyószentmiklós közösségének, hogy az 1944-ben itt hősi halált halt székesfehérvári katonák sírhantjait hetven éve gondozzák.
„Legyen hitünk, melyből új világ terem, és legyen összefogás, melyet megáld a kegyelem” – hangzott el az ünnepségen, ahol Mezei János polgármester mellett Moldován József parlamenti képviselő is köszönetet mondott.
Román szót követelve
Az ünnepséget egy, a népes érdeklődőseregben álló hölgy szakította félbe, aki román nyelven erélyesen követelte, hogy a magyarul nem tudókkal is osszák meg a felszólalásokat. Azzal érvelt, hogy Romániában vagyunk, így románul is szólni kell. Nem elégedett meg a polgármester eseményről szóló rövid összefoglalójával, továbbra is be-bekiabált. Moldován József felszólalása hallgattatta végül el, aki részletesen kitért román nyelven az egymás mellett élő nemzetek békességes viszonyának fontosságára. A hölgy meg sem várva a beszéd végét egy férfi oldalán távozott a helyszínről, így békésen folytatódhatott a program.
Szerencsés a helyválasztás?
Már a szoborállítás előtt többen osztoztak azon véleményen, hogy a helyválasztást alaposabb körültekintés kellett volna megelőzze. Többen úgy vélték, Hargita és Neamț megye határának közelében e szimbólum akár provokáló is lehet, veszélybe kerülhet épsége.
Mezei János polgármester e kérdés kapcsán a Székelyhonnak elmondta: „A Larix stúdió embereivel közösen döntöttünk a szobor helyéről. Az egyértelmű volt, hogy a Gyilkos-tóhoz kerül, hiszen a városban már tervben van egy Szent István-szobor felállítása, tehát így láttuk jónak, hogy az üdülőtelepen való állítással jelezzük: e két helyszín összetartozik”.
Kifejtette: olyan helyszínt választottak, ahol jól látható, és a fából készült alkotás szépen illeszkedik a környezetbe is. Ez ellen senkinek nem lehet kifogása: „Nem hiszem, hogy bárki provokációként fogná fel, ez a szobor a békés együttélés, a testvéri viszony szimbóluma is. Nem tartok attól, hogy valaki kárt tenne benne, meggyalázná. Többen javasolták, hogy világítsuk meg, tegyünk közelébe térfigyelő kamerát. Nem vetem el az ötletet, de vandalizmusra nem számítok” – szögezte le Gyergyószentmiklós polgármestere.
Balázs Katalin, Székelyhon.ro

Mise és galuska
Próbálom megérteni a dolgot. Nyisztor Tinka negyedszázada harcol azért, hogy a Keleti-Kárpátok gyimesi átjárójától 70 kilométerre, a Tázló folyócska bal partján fekvő romániai Pusztinán (a színmagyar katolikus faluban, ahol a hivatalos összeírás alapján 2070, a helybéliek szerint 5000 lélek él) magyar nyelven misézhessenek a papok.
Ez ügyben többször járt a Vatikánban, kihallgatást kért a pápától, fogadta őt (és a pusztinai asszonyokat) a püspöki kongregációt vezető bíboros romániai különmegbízottja, de elérni semmit sem tudott. Pedig az Európai Parlament közgyűlése már 2001-ben napirendre tűzte a témát és ajánlást fogalmazott meg. Ez a 9078. számú dokumentum, amelyben ez áll: „Lehetőséget kell nyújtani ahhoz, hogy a csángó falvak templomaiban a római katolikus szertartásokat csángó nyelven tarthassák, valamint tegyék lehetővé a csángók részére, hogy a vallásos énekeket saját anyanyelvükön énekeljék.”
A brüsszeli diplomaták azonban nem tudták, hogy a csángó a magyar nyelv egyik nyelvjárása. A jászvásári (iaşi-i) püspök meg arról tájékoztatta a Szentszéket, hogy a csángó nyelvnek nincs írott formája, tehát a liturgiáját sem lehet kidolgozni. Így aztán a francia nyelven folyó vatikáni kihallgatáson, amikor a pusztinai asszonyok magyarul kérdeztek valamit Tinkától, a két bíboros (Pietro Parolin, a pápai állam külügyeinek helyettes vezetője és Michael Banach, a közép-kelet-európai ügyek illetékese) megrökönyödve kérdezte az asszonyokat, hogy milyen nyelven beszélnek. „Magyarul” – hangzott a válasz. De hát a Szentszéket a romániai püspök úgy tájékoztatta, hogy Pusztinán egyedül Nyisztor Tinka beszél magyarul. Még szerencse, hogy a Szentszék minden körülmények között megbízik a püspökeiben.
Illetve az érdekeiben. Mint például 1670-ben, amikor is Petrus Parčević érsek azt kérte a Szentszéktől, hogy „mivel Moldvában szinte az egész katolikus népesség magyar, az emberek a román nyelvű prédikációt nem értik, nem tudnak románul gyónni, hadd misézzünk magyarul”, akkor a Vatikán arra hivatkozott, hogy Moldva a lengyel katolikus egyház fennhatósága alá tartozik, tehát lengyelül vagy románul kell imádkozni. Később még ennyit sem foglalkoztak a formalitásokkal, 1889-ben Camilli jászvásári püspök egyenesen megparancsolta pásztorlevelében, hogy „a plébániák templomaiban a pápai enciklikában előírt imádságok semmi más nyelven nem mondhatók, csak románul”. A jászvásári püspökségen ezt a (cinikus) álláspontot követik ma is: „Ha a pusztinaiak valóban tudnak magyarul, akkor minden bizonnyal bevezetik majd számukra a magyar nyelvű miséket.
Ha nem beszélik a nyelvet, akkor erre nincsen mód.” Azóta eltelt nyolc esztendő. Nyisztor Tinka – akit a középkorban feltehetően megégettek volna – többször bebizonyította, hogy tud magyarul. Megvédte doktori disszertációját, a néprajztudományok doktora lett, ő az első csángó, aki anyanyelvén elérte ezt a tudományos fokozatot. Ami nem semmi, hiszen darukezelőként kezdte a sepsiszentgyörgyi gépgyárban. Ráadásul a mai napig munkanélküli. Akár el is keseredhetett volna, de nem az a típus. Inkább tagja lett a Magyar Néprajzi Társaságnak és a Magyar Nyelvtudományi Társaságnak, előadásokat tart a svájci Neuchâtelben, szülőfalujában Közösségi Házat szervezett, megalakította a Szent István Egyesületet. És imádkoznak magyarul is. Igaz, nem a templomban, hanem odahaza, a házak udvarán. Ám, aki részt vesz egy ilyen virrasztáson, mintha Huszárik Zoltán filmjébe csöppent volna – ahol az öregasszonyok Isten szabad ege alatt elaltatják a holtfáradt Szindbádot –, ráébred arra, hogy létezik egy másik, archaikus világ is, az életnek egy régies formája, ami a frissen szedett vadáfonya, rókagomba, a száradó som illatában, a savanyú pityókaleves, a bodzabor ízében, a csikókonyha tűzterében pattogó fahasábokban rejtőzik. A kék tornácos, fűszerkertes pusztinai házban, amit akár boszorkánytanyának is mondhatnánk, ha nem áradna minden szegletéből a szeretet.
Nyisztor Tinka tehát nem elkószált otthonról, hanem hazacsángált. Lehetett volna külföldi oktató, nem ily töltőtoll koptató néprajzos, de divatos témák helyett ő Hétköznapok és ünnepnapok címmel a moldvai magyarok táplálkozásának etnográfiáját írta meg. Miért nem reggeliznek a csángók? Miért esznek csak naponta kétszer? Miért jellemző a savanyú ízvilág? Ha savanyításra korpaciberét, somot, savanyítósót és főként savót használnak, ami az oltott tehén-vagy juhsajt készítésének mellékterméke, akkor miért van kétfajta neve? Mikor „savanyú a sebes” és mikor „sebes a savanyú”? Milyen a csángó galuska? Merthogy semmi köze a nokedlihez, azt már most eláruljuk. A csángó galuska egyfajta böjtösen készített töltike, a húst paprikával, káposztával, sárgarépával, zellerrel lazítják. Bőven tesznek bele rizst, és nem feltétlen káposzta-, sokszor szőlő-, martilapu-, sóskalevélbe göngyölik. De csigázhatjuk még az érdeklődést: a moldvai csángók konyháján még fellelhetők olyan középkori archaikus ételek is, mint a kásaleves, lipapánkó, somos, szilvás faszulykaleves, sült veréb, rántott pacal, csigatokán, a mindenhez kínált muzsdéj. Szóval most így él Nyisztor Tinka, akinek eredeti neve Dani Kati, a román hatóságok adták neki a Nistor Tinca nevet, amit ő dühében magyarosított Nyisztor Tinkára.
Mert lehet igaz a mondás, hogy senki sem próféta a saját hazájában. De azért néha előfordul.
Vinkó József
valasz.hu, Erdély.ma

Inkább egymással, mintsem egymás ellen (Előadás-sorozat történelmünkről)
Nemzetiségek és nemzetiségi politika 1849–1918 között címmel tartott előadást Csorba László, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója tegnap este a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében.
A vendégeket Vargha Mihály igazgató köszöntötte, majd Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke bejelentette, ezennel előadás-sorozat indul, sikerült Háromszékre hozni a Kós Károly Akadémia soron következő előadásait. Olyan neves előadók érkeznek majd megyénkbe, mint Gyáni Gábor akadémikus, Romsics Ignác akadémikus, Paksa Rudolf történész, Kállai Ernő főiskolai tanár és Bárdi Nándor kisebbségkutató.
Csorba László lendületes, érdekfeszítő előadásában végigvezette a Habsurg Birodalom, majd az Osztrák–Magyar Monarchia nemzetiségi dilemmáit s azok megoldási kísérleteit, kitérve egyes politikai személyiségek eszméire is. A Kárpát-medencében szembekerült a magyar nemzeti eszme az emberi jogok szabad gyakorlásának biztosításával. Megoldási kísérletek voltak, s az előadó Bajcsy-Zsilinszky Endre Szent István-i gondolatot felvető, a dunai népek egyenjogúságára alapozott eszméjére hegyezte ki mondanivalóját. Az eszme végül az első világháború kudarcába fulladt. Csorba László azzal a reménnyel zárta előadását, hogy az itteni népek nem egymás ellen fognak küzdeni, mert akkor kiszolgáltatottak lesznek a nagyhatalmaknak, hanem együttműködnek a valós megoldás érdekében, hiszen ez a nagyszerű gondolat örökségül maradt ránk.
Szekeres Attila, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magvetők
Önéletrajzi töprengések (1.) - Borcsa János
Köztudott, hogy a magvetés – átvitt értelemben használva ezúttal a szót – a családban kezdődik. A szülők a mindenkori első számú magvetők, s jó esetben megadatik számukra a lelki elégtétel, az aratás öröme is. Engem is áldott emlékű szüleim indítottak el, s tanítottak eligazodni a világban. S talán az irodalom felé is – önkéntelenül is – ők terelték utamat.
Különben egyfajta adománynak fogom fel az ember elhivatottságát valami iránt. Azt viszont tudom, hogy a nyelvi környezetnek jó esetben nagy szerepe lehet, továbbá az örökletes dolgoknak, hajlamoknak. Kezdhetném a „nyomozást” az édesanyám által énekelt, simogató bölcsődalokkal és az izgalmat keltő, nagyszülőktől és szülőktől hallott mesei történetekkel, s folytathatnám az édesapám felolvasásában megismert szellemes gyermekversekkel és verses mesékkel, mondjuk Mocskos Paliról, Tóbiás és Kelemenről – akkor indult a Napsugár, amelyre előfizettek szüleim, habár még óvodáskorú voltam –, hogy csupán a családi környezetre utaljak.
Kisiskolásként aztán felébredt bennem is az olvasás iránti vágy. Ez is családi örökség és hajlam. Apai nagyanyám egyszerű asszonyként egészen hajlott koráig nagy olvasó hírében állt a faluban, édesapám meg egész passzusokat tudott kívülről kedvenc könyvéből, a Svejk című Hasek-regényből.
Emellett nyilván sokat kaptam az iskoláimtól – mind a kézdiszentlélekitől, mind a kézdivásárhelyi középiskolámtól –, valamint vallásos nevelés terén az egyházközségtől, amelynek élén azokban az istentagadó időkben Kézdiszentléleken Farkas Antal plébános állt, aki kiváló szónok, nagy tudású pap volt, hittanórákon meg – amelyekre iskolai tiltás ellenére rendszeresen és nagy számban jártunk – igényes oktató. Érdeme továbbá, hogy a kommunista hatóságok szigorú tiltása ellenére, jó két évtizedes szünet után az augusztus 20-i Szent István-napi búcsús szentmisét az 1960-as évek végén újból kivitte a templom falai közül, s a Perkőn tartotta meg, amelyet – akárcsak ma – népünnepély követett.
A kommunista rendszerek ideológiájában fő helyet foglalt el az ateizmus és a nemzetköziség. A vallásüldözés ebből kifolyólag oly kíméletlen és kitartó volt, hogy túltett akár az etnikai-nemzeti alapú üldözéseken is. Nemzeti mivoltodat és anyanyelvedet megtűrte, vallásos hitedből viszont megpróbált kitéríteni, és a vallás gyakorlását szigorúan tiltotta minden állami hatóság. Az 1950-ben hozott vallásügyi törvénnyel Romániában megszüntették az egyházi iskolákat, elkobozták az egyházak vagyonát, felszámolták a szerzetesrendeket, valamint az egyházi sajtót és könyvkiadást. Tiltott volt a hitoktatás, megbélyegezték a templomba járót, kísérletet tettek még a homogén vallásos falusi közösségekben is a pap nélküli, kommunista temetések bevezetésére. Falumban is történt egy ilyen próbálkozás, 1960-ban talán, amely megrökönyödést, felháborodást váltott ki a színtiszta katolikus falu népében.
Nyilván, mindezektől a pártállami praktikáktól nem lett jobb, sem nem vált úgymond nemzetközivé másnapra a világ. Az iskola habár be is vétetett, a templom állt, s még egy kisiskolásra is mélyebb benyomást tett a vasárnapi szentmise vagy egy adventi roráte – ez utóbbiakra kisdiák koromban rendszerint édesapámmal jártunk gyönyörű decemberi hajnalokon, hetente háromszor –, mint egy vasárnapi, illetve karácsonyi vagy húsvéti pionírfoglalkozás, továbbá egy katolikus zsoltár vagy himnusz, mint egy szovjet „gyártmányú” induló.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Cselekvő hitvallás a megmaradásért
Kis és nagy egyházközségek, illetve a szórványban élők népesítették be a szabadtéri liturgia helyszínét szombaton a Márton Áron téren: a Kálvin-nap ünnepélyes nyitányán, a Szatmári Szilárd egyházmegyei főjegyző által végzett ünnepi istentiszteleten mintegy ezren vettek részt. A Kálvin-éveket záró egész napos rendezvény a hitvalló és cselekvő egyházközségi csoportok találkozási alkalma volt.
Kántor Csaba püspökhelyettes igehirdetésében a Zsidókhoz írt levél alapján a hitvalló ősök, reformátorok, hitben megálló és harcoló hajdani fejedelmek lelkületét és győzelmét idézte – egyetemes és örök érvényű példaként hozva fel a jelen és jövő nemzedékei számára. A megállás és a kiállás; a hit megőrzése és cselekvő megvallása a megmaradás biztosítéka mind hitbeli, mind nemzeti szinten.
A legfontosabb a hit
Az igehirdetés után Kovács Tibor egyházmegyei főgondnok köszöntötte a részvevőket. Bekő István Márton lelkipásztor emlékeztetett: a megye reformátusságának képviselete összegyűlve az evangélium alapján reformált hitről tesz vallást az „egész napos nyitott istentiszteleten”. Szegedi László generális direktor az egyházkerület vezetőségének üzenetét tolmácsolta. Kérve: „Ma állítsátok át órátokat a kálvini időkre, próbáljatok úgy gondolkodni, mint Kálvin János, és próbáljatok odafigyelni életetekben arra, ami igazán fontos: maga a hit”.
Gyermekek, fiatalok
Közel kétszer annyi gyermeknek nyitották meg a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégiumban a Gyermekek Udvarát, mint amennyien előzetesen jelentkeztek. Kisfaludi Viola kántortanító kérdésünkre elmondta: a kézműves-tevékenységeken agyagoztak, magvakkal díszítettek, kollázst készítettek, origamiztak és a bútorfestés elemeit gyakorolták. A több mint hatvan fiatal a Bocskai István Közösségi Házban a Székelyudvarhelyen és környékén szolgáló fiatal lelkipásztorok vezetésével énekelt, majd Moldovan Radu felsőboldogfalvi lelkipásztor Kálvin és a nők című előadását hallgatták meg.
Kálvini üzenetek
A Városháza Szent István Termében több mint kétszáz presbitert, lelkipásztort és érdeklődőt üdvözölt Pitó Zsolt egyházmegyei missziói előadó. Majd Buzogány Dezső egyháztörténész, teológiai professzor Kálvinról beszélt. Az Institutiót legutóbb száz éve fordították le magyarra. A napokban jelenik meg újra az előadó fordításában. Kitért a reformátor magyar kapcsolataira, majd a kálvini szolgálat négy területét foglalta össze: a lelkészi, oktatói, presbiteri és a diakóniai szolgálat. „A presbiteri tisztséget Kálvinnak köszönhetjük” – nyomatékosította.
Jézust szolgáló asszonyok
A belvárosi református templomban került sor a nőszövetségi konferenciára. A bibliai nőkről és szolgálatukról szóló igéket nőszövetségi tagok olvasták fel, Gede Ildikó lelkipásztor a szentírási asszonyok mának szóló üzenetét tolmácsolta a nagyszámú részvevőnek. Szász Edit Ilona, az egyházmegyei nőszövetség elnöke emlékeztetett: a saját termékekből álló vásár bevételéből az udvarhelyi református kollégium bentlakásának vásárolnak új ágyakat.
Dicsőítés
Tizenkét református gyülekezet énekkara dicsőítette Istent kórusművekkel, egyházi énekekkel a belvárosi templomban. A püspökhelyettes arra buzdította az „egyházmegye nagy kórusát”, hogy szolgálatát vígan, örömmel végezze, és úgy énekeljen, mintha mindig az Úr előtt hangzana fel a dicsőítés. Zárásképpen a Transylmania együttes tartott szabadtéri koncertet a Márton Áron téren.
Molnár Melinda, Székelyhon.ro

Milyen az a „helyes magyar út” (I.)
A múlt hónapi ünneplés táncos, zenés, tűzijátékos hangulata után, ismét elindult egy ingerlékeny politikai polémia, eléggé rosszmájúan és a mai valóságtól erősen eltávolodva, az ún. magyar útról, pontosabban a „szentistváni, keresztény, magyar útról”. A hozzászólások nagy része zűrzavaros, rosszindulatú vagy túlságosan elfogult volt, és mint mindig a magyar politikában, mindkét oldal szócsőnek használta a „szentistváni” témát.
Az anyaországi viták mellett Erdélyben is megemlékezések hosszú soráról olvashattunk, de ezek nagy része mérsékelt hangú volt.
Lokálpatrióta módon egy picit itthon maradok, a mi aradi újságunknál, és egy személyes „sérelemre” is válaszolok.
Tíz évvel ezelőtt megjelent könyvem, első, szent királyunkról írt kis fejezetét, a Nyugati Jelen aug. 20-án leközölte. Egy „hozzászóló” több pontban elég erősen megbírált. Megjegyzi, hogy „talán mégsem voltak annyira pogányok a magyarok, mint ahogyan ennek tudatát ma ránk akarják erőszakolni”. Most bocsánatot kell kérnem, én nem akarok senkire, semmit ráerőszakolni, de mindenütt, ahol eddig olvastam, a régi nomád, lovas pásztornép, a magyar pogány nép volt. Különben a pogány szó latin eredetű, és a régi (pl. őskeresztény) időkben falusit, vidékit jelentett. (Az új keresztények inkább a városokban szaporodtak, talán innen a megkülönböztetés.) Később a többistenhívőkre használták, tehát aki nem zsidó, nem keresztény vagy mohamedán. „Hozzászólónak” ajánlom Herczeg Ferenc: Pogányok című könyvét. Régi (bocsánat) pogány magyarokról szól.
Második megjegyzése, hogy a Szent Koronát István nem kaphatta a Vatikántól, „mert ott a levéltárban semmi nyoma sincs a korona küldésnek”. Most szégyenkeznem kellene, mert eddig mindenütt úgy olvastam, hogy a Szent István fejére helyezett korona II. Szilveszter pápától ered. Nos, félre téve az iróniát, a Szent Korona körül még mindig tartanak a viták, de ez nem is lényeges. Két komolyabb levéltári anyag maradt fenn, szó szerint egyik sem bizonyítja, hogy ténylegesen Szilveszter küldte volna (személyesen) a koronát. Tudjuk azonban, hogy a Koronának elsősorban szimbolikus értelme (tisztelete) van, az viszont tény, hogy a korona és királyi cím adományozása, annak idején pápai jog volt, de erre „csak a császárnak, mint a keresztény világ tényleges irányítójának hozzájárulásával kerülhetett sor”. A pápától kért koronát végül is, mai szóhasználattal, lobbizás útján kaptuk meg, mert István ügyét támogatta felesége, Gizella és sógora, Henrik bajor herceg is, aki jó viszonyban volt a császárral, és kihasználva politikai befolyását, minden erővel támogatta a magyarok önálló királyságát, hiszen ott húga lett a királyné.
Hozzászólóm kötekedő szándékát mi sem bizonyítja jobban utolsó megjegyzésénél: „Amúgy, ez az egész forrás-könyv zagyvaságokkal lehet tele,…amiként Polgár Judit sem éppen az a szentistváni nagyság, hogy egymás mellett lenne a helyük. Egyazon könyv-címlapon emlegetni őket, enyhén szólva is nagy túlzás. Nagyon nehéz erre józanul reagálni. Könyvem megjelenésekkor – a jobboldalról – olyan megjegyzéseket kaptam, hogy a 101 híres magyar között sok a „nem tiszta magyar”. Kényes téma ez nálunk, és látom, még sokáig az marad. A zsidószármazású sakkozó lány, és a szent király egy könyvben? ! Mosom kezeimet, és kijelentem: nem tehetek róla, hogy a zseniális magyarok egy része zsidószármazású volt. Arról sem tehetek, hogy Nyugaton pl. a Puskás, vagy éppen a Polgár nevet jobban ismerik, mint Szent Istvánét. Az a Polgár- lány egy zseni, akit az egész világ csodál, megérdemli, hogy ott legyen a kiemeltek között. Ezzel nem rontom a nagy király „presztízsét”. Arról, hogy Judit nem „tiszta magyarnak” született, nem tehet, mint ahogy Molnár Ferenc, Teller Ede, Szilárd Leó, Ábrahám Pál, Köstler Arthur és a többiek sem tehetnek.
A fentiek, látszólag magányügynek számítanak, hiszen csak egy könyvről, és néhány megjegyzésről esett szó, de a probléma vetülete szélesebb.
A magyarság még mindig hajlamos, hogy részben téves, és nem ritkán veszedelmes felfogások rabja legyen. A szentistváni útról szóló viták is ezt bizonyítják.
(Folytatjuk)
Hollai Hehs Ottó, Németország
Nyugati Jelen (Arad)

Felszentelték a türi Magyar Házat
Egy szórványtelepülésen, a Fehér megyei Türben megvalósult Kémenes Lóránt atya álma, készen áll a Magyar Ház. Többévi küzdelem után a felújított templom mellett új köntösbe öltözött a romos állapotban visszaszolgáltatott volt felekezeti iskola. Lóri atya buzdítására hittel és kitartással, rengeteg munkával, jó szándékú és a nemzeti feltámadásban bízó emberek támogatásával, Isten segedelméből most, a II. Türi Magyar Napokon az elmúlt hét végén újra ünnepelhettünk. Nemcsak türiek és a küküllőszögiek, hanem mi mind, akik hittük, hogy van feltámadás, hogy Türben újraéled a románul beszélő magyar emberek ajkán az elfelejtett anyanyelv.
Az ünneplő Tür utcáin, az impozáns katolikus templom körül gyülekeztek az autók, érkeztek a vendégek, a meghívottak, akik osztozni kívántak az örömben, akik megértették a Lóri atya lelkületéből fakadó kérést, s jelenlétükkel erősítést vittek a szórványba. A rendezvénysorozat rendkívül gazdag programot kínált, mindezt a fő esemény, a Magyar Ház felszentelése köré fűzték fel. A marosvásárhelyi Ludas utcai református egyházközség gyülekezetéből és a Bárdos Ilona nyugalmazott tanítónő kirándulótársulata köré tömörülők közül idén is százan mentek el Türbe, a Magyar Ház felszentelési ünnepségére. Érkezésünkkor a baróti Székely Virtus hagyományőrző huszárezred huszárai és katonái már végigvonultak a falun, a lovas felvonulást sokan megcsodálták. Díszes öltözetükön idén is megakadt a szem. Aztán érkeztek a Székelyföld több szegeletéből, Csíkdánfalváról egész tánccsoport, mert úgy érezték, ott a helyük a szórvány ünnepén.
A déli harangszóra megtelt a Magyar Ház, elhangzott az Úrangyala imádság, felcsendült a Himnusz és elkezdődött a házszentelési ünnepség.
Kémenes Lóránt atya szavait hallgattuk:
– Rendkívüli pillanat életünkben az ünnep. Ha tudunk ünnepelni. Ha méltóak vagyunk arra, hogy tisztelettel és becsülettel emlékezzünk elődeinkre, akik itt éltek, iskolát, házat és hazát álmodtak.
Falusi plébános vagyok, egy egyszerű álmodó, nem ünnepi szónok. Minden embernek kötelessége szembenéznie önmagával: mit akar a jövőtől, mit vállal a jelenből, mire emlékezik, mit ment át a múltból.
Ma szembenézek önmagammal, szembenézek veletek, és István király Intelmeinek szellemében – örökül ezt hagyta fiának, Imre hercegnek: Légy becsületes! – hangosan gondolkodom jövőnkről, jelenünkről, múltunkról. Aki a múltról emlékezik, az a jelenről gondolkodik és a jövőről álmodik.
Ha ma újságírók, riporterek megkérdezik a türi utcán a járókelőket, mit ünneplünk ilyen sokan, többnyire dadognak, hebegnek-habognak: a magyaroknak van valami "mánifésztáréjuk"… Pedig a falu szívében vagyunk ma ilyen sokan, nem a periférián, és mégis... szálkák vagyunk a peremvidékiek szemében. Nagyon sokan nem tudják: ezen a napon feltámadást ünneplünk, a 701 éves Türt az ezeréves magyar államiságban, azt, hogy itt vagyunk, itt élünk ezer éve a Kárpát-medencében. Azt, hogy István király erős magyar államot szervezett, keresztény nemzetté tette a magyarságot, szilárd erkölcsi alapokra épített jelent – és jövőt. És ennek egy oázisa kel ma újra életre, egy álom, melynek neve: türi Magyar Ház.
Csoda, ha elfelejtettünk, ha ma már nem tudunk ünnepelni? Miért nem tudunk ünnepelni? Miért silányul állandó iszogatássá egy-egy jeles napunk? Miért lesz egy falunapon eltompult agyú sörkertté Erdély?
Képesek vagyunk-e elzavarni rabtartóinkat? Képesek vagyunk-e igazán élni a totális szellemi zűrzavarban, tévés vetélkedők és valóságshow-k mocsara mellett? Válasz minderre: igen. Mert valóra váltottuk az álmot, hogy erőt adjon, befogadjon, megvédjen, erősítsen.
2014. szeptember 27-én, átlépve e hajlék küszöbét, meg kell kérdeznünk egyenként magunktól: óhajtjuk-e keresztény múltunkat megélni, merjük-e elűzni rabtartóinkat, akarunk-e hinni a magyar feltámadásban?
Én hinni akarok abban, hogy egyszer mégiscsak tanulunk a múltból, és elkezdjük megélni értékes örökségünket.
A felszentelt Magyar Házban elhelyezték a Szent Korona hiteles másolatát, majd ugyanilyen lelkületben folytatódtak az előadások, felszólalások. Többek között a Tiberius vonósnégyes tagjai, Molnár Tibor és Molnár József hegedűjátékát hallhattuk, fellépett a csíkdánfalvi táncegyüttes.
Nemcsak a ház, az udvar is megtelt, közben főtt a gulyás Török Zoltán szakácsmester kifogyhatatlan üstjében. Az ünnepi ebédre mindenkit meghívtak.
Az ünnepség két napon át tartott, köszöntők, előadások hangzottak el, és színes műsor várta a résztvevőket. A szombat esti szentmisét követően magyar bált szerveztek a Legyünk együtt, maradjunk egyek, mert ez a szórványlét éltetője! mottó jegyében.
Mezey Sarolta, Népújság (Marosvásárhely)

Emlékezés Szentjobb hőseire
Vasárnap délelőtt a szentjobbi római katolikus templomban megtartott ünnepi szentmise után a községközpont parkjába vonultak a település lakosai, ahol az első és második világháborúban elesett szentjobbi hősök tiszteletére emelt emlékművet avatták fel.
Elsőként Molnár József, Szentjobb község polgármestere köszöntötte az egybegyűlteket, megemlékezvén a két világégésben odaveszett szentjobbiakról, majd felolvasta azok neveit. Tizenhét falubeli neve került fel az első, míg harmincnégy név a második világháborúban harcoló hősök közül a Tatár Attila margittai kőfaragó által készített márványtáblára. Az emlékmű kopjafáját Szentjobb anyaországi testvértelepülésének, Sáp községnek az önkormányzata készíttette el, az Márton Árpád, Márton Mária és Engi Csaba munkáját dicséri.
Az avatáson beszédet mondott Cseke Attila parlamenti képviselő, Szentjobb község díszpolgára is, aki a közösség összetartó erejére, hőseink tiszteletére hívta fel a jelenlévők figyelmét. „Egy közösségnek, egy nemzetnek a hőseire kötelező emlékezni és erre emlékhelyet is kell készíteni, hiszen az emlékhelyek révén erősebb a kötődés a múltunkkal.”– mondta Cseke Attila képviselő.
Az emlékművet Cseke Attila és Molnár József leplezte le, majd Fábián Tibor református tiszteletes áldotta és Kurilla Gábor plébános szentelte meg. Az ünnepségen közreműködött a Szentjobbi Hagyományőrző Népdalkör és a Szentjobbi 9-es számú Szent István Király Cserkészcsapat is. A talapzatnál koszorúkat helyezett el Cseke Attila, Szentjobb illetve testvértelepülései, Sáp és Szentpéterszeg küldöttségének tagjai, az egyházak, ifjúsági és civil szervezetek képviselői.
Az ünnepség nemzeti imánk a Himnusz eléneklésével méltóképpen zárult.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Kár volt elszalasztani az összefogást Csűry István püspök szerint
A november 2-ai államfőválasztáson való részvételre buzdítja a romániai magyarságot Csűry István királyhágómelléki református püspök.
Az egyházi elöljáró nyílt levelében megjegyezte: a magyarság sokadjára szalasztotta el annak a lehetőségét, hogy egyesített erővel, „egyetlen tömbben” lépjen fel az érdekérvényesítés céljából, és közös államfőjelöltet állítson a közelgő megmérettetésen.
Ehhez képest az RMDSZ színeiben Kelemen Hunor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) képviselőetében pedig Szilágyi Zsolt száll harcba a magyar voksokért.
„Nem tudtunk sem Istenre, sem a józan testvéri figyelmező tanácsokra figyelni (…) Ameddig népünk nem hallgat Isten szavára, nem követi a megmutatott utat, és nem jár együtt sorstársaival, addig szenvednünk kell. Együtt nem lehetett, de külön-külön mégis összegyűlt ötszázezer aláírás immár két magyar elnökjelölt támogatására. A sokat hangoztatott «kevesen vagyunk» hirtelen sokkal több lett, mint amennyire gondoltunk – fogalmazott levelében Csűry István. – Felfedezve a rejtett tartalékok valóságát, Isten jobbító szándékát, a magunk akaratának érvényesítését, mégis menjünk el az elnökválasztásra”.
A püspök szerint amennyiben a magyarság nagy arányban járul az urnákhoz, be tudja bizonyítani, hogy nem leírható és elhanyagolható közösség. Csűry István közleményében úgy fogalmaz, Románia a kommunizmus uralma után 25 évvel sem tudta legyőzni „azon sötét erőket, amelyek éltetik, sőt fellendítik az erkölcstelenség, becstelenség megannyi felsorolhatatlan elemét, amely éppen a kisebbség szenvedését és kilátástalanságát mélyíti el”.
Krónika (Kolozsvár)

Főhajtás a forradalmárok emléke előtt
Nagy számban jelentek meg a csíkszeredaiak csütörtök délelőtt a Kalász lakótelepi temető előtti téren az 1956-os forradalmárok tiszteletére állított kopjafánál, hogy megemlékezzenek a szabadságharc áldozatairól és hőseiről.
A jelenlévőket a Himnusz eléneklése után az '56-os Vitézi Rend, és az '56-os Bajtársi Társaság  nevében Kelemen Csongor köszöntötte. A szónok a forradalom kapcsán rámutatott, mindazok, akik felbiztatták a magyar népet, hogy elindítsa azt a forradalmat, ami a lelkéhez, eszmeiségéhez méltó lett volna, megállították a segítséget, és végignézték, ahogy ez a kis nemzet elvérzett, és a megtorlást is, ami azt követte. Hozzátette, az emlékezés jó alkalom arra, hogy az unokák, dédunokák generációja is tudomást szerezzen egy olyan forradalomról, amely a magyarság értékét, szabadságszomját tudja bemutatni.
Nagy Benedek volt politikai elítélt azt mondta, nem a börtönévek, a megaláztatások fájnak, hanem az kétszázezer ember, aki örökre elhagyta az országot, és az, ahogy az itthon maradó nagy többséget  kényszerítették arra, hogy életükért rettegve megtagadják a forradalmat, és annak résztvevőit. Szilágyi Árpádnak, az '56-os Vitézi Rend hadnagyának szavalata után Orbán Zsolt önkormányzati képviselő, történész ezúttal a nők szerepét méltatta az 1956-os forradalomban. Mint hangsúlyozta, a nők nemcsak a hátországot biztosították, élemet biztosítva a harcolóknak, ápolva a sebesülteket, töltve a fegyvereket és a benzines palackokat, hanem tevékenyen részt vettek a harcokban is, börtönéveket, vagy a halált is vállalva, ugyanakkor nekik kellett eltemetniük fiaikat, férjeiket.
Darvas Kozma József római katolikus esperes arra figyelmeztetett, hogy a politikai széttagoltságban és a diaszpóralét körülményei között apáik hitének megőrzése és továbbadása segített megmaradni a magyarságnak az elszenvedett veszteségek után. Hozzátette, Magyarország felvállalta apáink hitét, a Szent István-i eszmét, ezért támadják most is. A megemlékezés végén Szatmári Szilárd református lelkész mondott imát, majd a kopjafánál elhelyezték a kegyelet koszorúit.
Kovács Attila
Székelyhon.ro

Egyházi adminisztrációs központ épül Nagyváradon
Pénteken 13 órakor ünnepélyes körülmények között leteszik a nagyváradi Egyházi Adminisztrációs Központ alapkövét az ingatlan Sulyok István utca 9. szám alatti telkén.
Az eseményre várják a lelkipásztorokat és a  híveket is, „azzal a bizalommal, hogy nemcsak egyszerűen egy épületet, hanem jövőt is építünk” – áll a Csűry István királyhágómelléki református püspök és Varga Attila főgondnok kézjegyével ellátott meghívóban.
maszol.ro

Hagyományaink művelői
Három és fél évtizede annak, hogy Tankó Albert létrehozta Székelyudvarhelyen a faragóklubot, mely az évek során egyre nagyobb népszerűségnek örvendett, majd megkeresztelkedve az Udvarhelyszéki Népművészek Egyesülete nevet vette fel. A mára több mint százötven tagot tömörítő egyesület munkája beépült az udvarhelyiek életébe: a népművészek portékái nemcsak a hagyományos vásárokról ismertek, hanem otthonaik részét képezik.
Az 1979-ben Tankó Albert, Berci bácsi által létrehozott faragóklubhoz szövő-fonó asszonyok is csatlakoztak, így vált szükségessé a kör átnevezése: az Udvarhelyszéki Népművészek Egyesületének tagjai kiállítással egybekötött konferenciával ünnepelték az egyesület fennállásának harmincöt évét, illetve emlékeztek az alapítóra.
A hagyomány kötelez
A székelyudvarhelyi Városháza dísztermének előterében kaphattak kis ízelítőt a látogatók a szépteremtők munkáiból: tulipános terítők, bútorfestéssel készült naptárak, ládák, tolltartók, faragott használati tárgyak, üzenetet küldő bútorok, a csipkeverés fortélyaival készített kiegészítők, fűzött gyöngyök, a székelykeresztúri népmondát megelevenítő faliszőnyeg, nemezből készített tárgyak és számtalan szőttes sorakozott az asztalokon. „A hagyomány köt és kötelez. Mert mi tarthatna meg minket leginkább székely, magyar mivoltunkban időtállón, mint az a sok szép motívum, szín, forma, melyet kötelesek vagyunk osztani, hogy sokasodjon” – mondta el a tárlat megnyitóján Szakáll Gizella, a népi hímzés kiváló mestere.
Értékelik munkájukat
A jelenlévőket Tifán Irén, az egyesület jelenlegi elnöke köszöntötte, külön kiemelve a Székről, Háromszékről, Csíkszékről és a gyergyói térségből érkezett vendégeket. A megnyitó részeként felszólalt Bunta Levente polgármester is, aki a város támogatásáról biztosította a helyi népművészeket. A városvezető kihangsúlyozta: jelzésértékű, hogy az évfordulós ünnepséget az impozáns Szent István Teremben tartják, hisz a városvezetőség ezúton közvetíti, kiemelten fontosnak tartja, értékeli a hagyományos népi mesterek értékmentő és értékteremtő munkáját.
Az alapító emlékezete
1995-ben fogalmazódott meg az Udvarhelyszéki Népművészek Egyesületén túl a belföldi népi mestereket tömörítő civil szervezet szükségessége, így Tankó Albert közbenjárására megszületett a Romániai Magyar Népművészek Szövetsége, elevenítette fel Szatmári Ferenc, a szövetség jelenlegi elnöke.
„A kezdeményezésen túl az udvarhelyszéki népi mesterek soraiból kerültek ki a szövetség elnökei tíz éven át, Tankó Albert, Szakáll Gizella, Tifán Irén személyében” – sorolta. Az eseményen fotókon elevenítették fel az elmúlt három és fél évtized jeles és hétköznapjait. A szakmai konferencia meghívottja volt Gaál János, a Magyar Néprajzi Múzeum nyugalmazott főrestaurátora, illetve Harangozó Imre néprajzkutató, az Ipolyi Arnold Népfőiskola tanára, valamint a székelyudvarhelyi Ágoston György, aki a Székely Játékokat mutatta be.
Kovács Eszter
Székelyhon.ro

Művészettörténeti konferencia Vásárhelyen
Művészettörténeti konferenciát tartottak hétvégén a marosvásárhelyi Kultúrpalota tükörtermében – a Fundálok, pallérok, építészek Erdélyben című rendezvényt a Maros Megyei Múzeum szervezte. 
A konferencia az Erdélyben tevékenykedő hadmérnökök, mesterek, építészek munkásságát, életpályáját tárgyalta a kora újkor évszázadaitól az első világháborúig. „Évekkel ezelőtt, amikor művészettörténészekként a Maros Megyei Múzeumhoz kerültünk, megfogalmazódott bennünk, hogy kiemelt fontosságú az intézményt és ezáltal a várost az egyetemes és a magyar tudományosság valós helyszínévé tenni – például színvonalas tudományos rendezvények révén. A hétvégi ülésszak is ennek a törekvésnek a gyümölcse, akárcsak az öt évvel korábbi B. Nagy Margit emlékkonferencia” – fejtette ki Orbán János, a múzeum tudományos kutatója, a konferencia ötletgazdája.
A kétnapos rendezvénysorozat építészpályákról szólt, hiszen a kolozsvári művészettörténeti tanszéken, ahol a hazai előadók zöme tanult, nagy hangsúlyt fektettek a képzésben az építészettörténetre – az erdélyi művészettörténet-írásnak erős pontja ez” – magyarázta a témaválasztást a konferencia szervezője, hozzátéve, ezért érezték úgy, hogy az utóbbi évek kutatási eredményeit egy konferencia, majd egy tanulmánykötet formájában is a szakma és a nagyközönség elé kell tárniuk.
Bár ez nem volt kitétel, feltehetően a helyszín miatt is sok volt volt a Marosvásárhelyt érintő előadás. Keserü Katalin, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Művészettörténeti Intézetének professzora arról a Toroczkai Wigand Edéről beszélt, aki a város számos épületét tervezte – mára azonban szinte mindeniket a felismerhetetlenségig átalakították. „Ha felbukkan egy, a népi építészet jegyeit hordozó épület ebből az időszakból, azt szinte azonnal Kós Károlynak tulajdonítjuk” – utalt a professzor a kor építészeti munkáinak közös nyelvezetére. Az előadás során azokat a stíluseszközöket emelte ki, amelyek a nyugati és helyi népi építészet hatásait ötvöző Toroczkai munkásságát egyénivé tették.
Anthony Gall, a Szent István Egyetem Ybl Miklós Építészmérnöki karának docense Kós Károlyról tartott előadást, hangsúlyozva, hogy a Kóst foglalkoztató korabeli városvezetők részéről megfogalmazódó közösségi intézményteremtési törekvések egységes városépítési tervek részei voltak – ez a munka az építészekkel való folytonos egyeztetések jegyében zajlott. A Marosvásárhelyen Sepsiszentgyörgyhöz képest kevesebbet alkotó Kós Károly felé van a városnak még egy, a konferencián is elhangzott tartozása: a Marosvásárhelyen fellelhető levéltári forrásanyagok ismételt feldogozása.
A rendezvény védnöke Kovács András akadémikus, a BBTE nyugalmazott egyetemi professzora valamint Sisa József, az MTA doktora, az MTA BTK Művészettörténeti Intézetének igazgatója volt, aki levélben üdvözölte az egybegyűlteket.
Vass Gyopár |
Krónika (Kolozsvár)

Fundálók, pallérok, építészek nyomában
Művelődéstörténeti kalandtúra
Az utókor igazságtalan a tervezőkkel, építészekkel. Míg egy festményen, zenemű kottáján ott van a szerző neve, az építészeti alkotásokon, remekműveken nem vagy csak elvétve találjuk meg a tervező és a kivitelező névjegyét. Így – néhány hangzatos kivételtől eltekintve – száz-kétszáz év alatt feledésbe merül, hogy kiknek köszönhetjük egy település jellegzetes arculatát, ismert középületeit, várakat, kastélyokat, az átlagosnál látványosabb lakóházakat, ipari létesítményeket. Munkásságuknak, életüknek a kutatását fiatal erdélyi művészettörténészek vállalták, akik rendszeresen be is mutatják munkájuk eredményét. Erről szólt a múlt pénteken és szombaton a marosvásárhelyi Kultúrpalota Tükörtermében megtartott művészettörténeti konferencia, amelyen az Erdélyben tevékenykedő hadmérnökök, mesterek, építészek munkássága rajzolódott ki a kora újkortól az első világháborúig. A fiatal erdélyi művészettörténészek mellett kiváló magyarországi szakemberek is előadtak, jelen voltak, hozzászóltak.
Régi idők idegen mesterei
– Amikor elkezdtem a pályát, a vásárhelyi származású B. Nagy Margit volt az egyetlen művészettörténész Kolozsváron. Ezért ha valaki azt mondta volna nekem 1996-ban, amikor az első művészettörténész évfolyam indult a Babes–Bolyai Tudományegyetem történelem karán, hogy 18 év múlva egy hónap leforgása alatt két művészettörténeti konferencia színhelye lesz Marosvásárhely, akkor nagyon furcsán néztem volna rá. A rendezők minden tiszteletet megérdemelnek, hogy támogatókat toboroztak, és megszervezték a konferenciát – mondta Kovács András akadémikus, a BBTE nyugalmazott professzora, aki dr. Sisa József, a Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Intézetének igazgatója mellett a rendezvény védnökségét vállalta.
– Ez a konferencia azért fontos, mert az erdélyi, az Erdélyre irányuló művészettörténeti kutatások építészetcentrikusak, és rengeteg az új eredmény, amit egy ilyen, építészpályákat vizsgáló tanácskozás keretei között be lehet mutatni. Ezentúl rendkívül fontos, hogy a Maros Megyei Múzeum keretet biztosít ehhez a tudományos tevékenységhez, a tudományos koncepciók kidolgozásához, és műhelye lehet a kutatásoknak és rendezvényszervezésnek – mondta Orbán János tudományos kutató a szervezők nevében.
P. Kovács Klára, a BBTE tanársegéde Simone Genga, a Báthoryak szolgálatában álló urbinói származású építészről megjelent újabb adatokat foglalta össze.
Giovanni Morando Viscontinak (1652–1717), az Erdélyt megszálló királyi csapatok kötelékében dolgozó hadmérnöknek köszönhetjük Erdély részletes térképét. Felmérte a fejedelemség erődítményeit, elkészítette a gyulafehérvári vár terveit és vezette az építkezést. Munkásságáról dr. Kovács András professzor számolt be.
Terdik Szilveszter, a budapesti Iparművészeti Múzeum művészettörténésze Josef Hoffmann nagyváradi építőmester munkásságáról osztotta meg újabb kutatási eredményeit.
A nagyváradi püspökség 18. századi építkezéseiben részt vevő helyi és külföldi mesterek beazonosítását célzó levéltári felderítő munkájáról Kémenes Mónika nagyváradi művészettörténész beszélt.
Bara Júlia ösztöndíjas kutató a Károlyi család szolgálatában álló würzburgi származású Josef Bittheuser (1755–1828) uradalmi építész tevékenységét ismertette.
Hagyomány és korszerűség
A Marosvásárhelyre költöző budapesti iparművész, Toroczkai Wigand Ede építésszé válásának korszakáról szólt dr. Keserű Katalin budapesti professor emeritus (ELTE BTK, Művészettörténeti Intézet) előadása. A 145 éve született Wigand Ede 1907-ben telepedett le Marosvásárhelyen. Építészeti stílusában az erdélyi hagyományokat ötvözte a századforduló nemzetközi mozgalmának jellegzetességeivel. Villatervei a belső és külső környezet egységére épültek, átjárható földszinttel, aszimmetrikus homlokzattal, az ellentétes sarkokra készült teraszokkal, nyeregtetővel. Középületein ezek a stílusjegyek középkori elemekkel ötvöződnek.
Kós Károllyal együtt készítették el Maros-Torda vármegye székházának tervét, ami sajnos nem valósult meg. Ő tervezte a Városháza bútorait, s sajátos építészeti anyanyelvének bizonyítéka a marosvásárhelyi Kereskedelmi és Iparkamara épülete. Városi villái szellemes, könnyed, modern stílusban épültek, mint például a Bernády Ház. De nemcsak Vásárhelyen tervezett, Árkos felé épült az érdekes, magas tetős Horváth- ház, Szombatfalván pedig a Nyirő-ház. Középületei közül a mezőségi (Komlód, Nagycég, Mezőújlak), nyárádmenti, kézdiszéki, háromszéki iskolákat említhetjük. A komlódi iskola hozzá nem értő felújításának bemutatásával az előadó szemléltette, hogy miképpen lehet egy épület eredeti stílusát tönkretenni.
Kós Károlyt 1909-ben személyesen kereste meg Budapesten dr. Bernády György, Marosvásárhely polgármestere, hogy megbízza a város közüzemi épületkomplexumának a megtervezésével. Az épület felépült, de Kós Károly terve, hogy valamelyik erdélyi nagyváros építőközösségével együttműködve egy modern, de ugyanakkor a helyi szellemi identitással is rendelkező várost létrehozzon, nem sikerült, s Kecskeméten sem talált fogadókészségre. Bár a marosvásárhelyi közüzem épületeit alulértékelték, a megbízás hozzásegítette Kós Károlyt, hogy a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum tervezésére felkérjék, amit talán a "legerősebben a lelkéhez nőtt" építészeti feladatnak tekintett – hangzott el Anthony Gall, a Szent István Egyetem docensének előadásában. Mint elmondta, Kós Károly elképzelése Sepsiszentgyörgyön valósult meg, ahol 14 terve öltött testet. Fél évszázados közreműködéséről az újabb levéltári kutatások tanúskodnak, s ezek eredményéről készül a Kós Károly- életművet szenvedélyesen kutató s gyönyörű kiadványokban megörökítő ausztráliai származású építész újabb könyve.
Ez a Kós Károly-i álom valósult meg a XX. század kezdetének Temesvárán, ahol dr. Telbisz Károly (1854–1914) polgármester és Székely László (1877–1934) műépítész közreműködése révén sikerült egy korszerű, elegáns, látványos városképet kialakítani. Erről Szekernyés János művészeti író tartott előadást.
Az unitárius bazilikák tervezője
Hárman választották témául Pákei Lajos (1853–1921), Kolozsvár Monarchia korabeli főépítészének rendkívül gazdag munkásságát. Az unitárius családból származó, a budapesti és a müncheni műegyetemet, majd a Bécsi Művészeti Akadémiát elvégző mérnök és művész 50 középületet, 20 templomot és öt kastélyt tervezett a családi házak, villák, emléktáblák, síremlékek mellett. Főépítészként kiemelkedő szerepe volt Kolozsvár tereinek az újragondolásában, a korszerű városkép kialakításában.
Kastélyépítő munkásságáról Bordás Beáta kolozsvári művészettörténész tartott előadást. A kupolás, bazilikára hasonlító bölöni unitárius templom építésének körülményeit Fehér János sepsiszentgyörgyi művészettörténész ismertette.
Pákei Lajos nemcsak művelte, oktatta is az építészetet, s ehhez kiváló feltételeket teremtett. A Monarchia számos városához hasonlóan épült fel Kolozsváron az ipariskolai és iparmúzeumi palota a historizáló városépítészet jegyében. A két épületben ma a műszaki egyetem működik. Pákei Lajos az építészeti szaktárgyak tanáraként igazgatta éveken át az iskolát, amely építészeket, kő- és fafaragókat képezett, s tanítványainak keze nyomát számos épület őrzi Erdélyben és Magyarországon – hallottuk sok egyéb érdekes részlet mellett a Budapestről érkezett Székely Miklós (MTA BTK, Művészettörténeti Intézet) előadásában.
Jelinek Antal királyi mérnökről, aki a római katolikus leányiskolát (ma Művészeti Líceum) és néhány polgári épületet (Marosi-, Törpényi-ház) tervezett Marosvásárhelyen a historizáló építészet jegyében, Barabás Kisanna, a Keresztelő Szent János-plébánia levéltáros-muzeológusa beszélt. Dósa László királyi mérnök munkásságát, aki a Mészárosok Ipartestületének székházát, a református elemi és felsőbb leányiskola, a mezőmadarasi elemi iskola tervét, továbbá a Református Kollégium főépületének és konviktusának első tervvariánsát készítette, Oniga Erika, a Maros Megyei Múzeum művészettörténésze mutatta be.
A rendezvény szervezője a megyei múzeum történeti osztálya. Partnerei a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsésztudományi Kutatóközpont Művészettörténeti Intézete, az Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítvány és a Marosvásárhely műemléki topográfiája projekt, támogatója a megyei múzeumot fenntartó megyei tanács volt. Befejezésül pedig hadd jegyezzük meg, hogy a Fundálók, pallérok, építészek Erdélyben címet viselő és ötletes plakáttal hirdetett rendezvényt a szervezők ügyesen kifundálták. Új ismeretekben bővelkedő, érdekes, tanulságos konferencia volt, különösen azért, mert neves szaktekintélyek szereplése mellett meggyőződhettünk a tehetséges, jól képzett fiatal művelődéstörténészek szárnybontásáról is.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Zaklatják a csángókat
A csángó magyarok iskolai és fakultatív anyanyelvi oktatásának ellehetetlenítésére törekszenek moldvai önkormányzati tisztségviselők és szervezetek, ráadásul a magyarellenes hadjárathoz a Norvég Alap támogatását is felhasználják.
Dragoş Benea, a Bákó megyei önkormányzat elnöke nemrég csángóföldi iskolákból összválogatott gyerekek csoportját fogadta, és arra figyelmeztette őket, hogy sérti a moldvai románok méltóságát a magyar állam által a magyar nyelven tanuló diákoknak nyújtott oktatási-nevelési támogatás.
Lapunknak több forrásból is megerősítették, hogy a megyei képviselő-testület szociáldemokrata vezetője október 23-án látogatás ürügyén a bákói Történelmi Múzeumba gyűjtötte a helyi Szent József Katolikus Főgimnázium számos diákját. Benea a találkozón arról beszélt, hogy a megyében megszüntetik a magyarnyelv-oktatást, elküldik a magyar pedagógusokat, ehelyett pedig bevezetik az olasz nyelv oktatását az iskolákban.
A történtekről Nyisztor Tinka pusztinai néprajzkutató számolt be egy közösségi oldalon, felháborodásának adva hangot a gyerekek megfélemlítése miatt, akik közül egyébként többen magyar állampolgársággal is rendelkeznek.
„Hát hogy jön ahhoz a megyei tanácselnök, hogy rusnyának, haszontalannak nevezze a csángó nyelvet? Amelyről ráadásul nem is mondta ki, hogy magyar, hiszen az tabunak számít Moldvában, viszont a magyar állam támogatását megalázónak nevezte a románok szempontjából” – nyilatkozta lapunknak a magyar nyelvű misézésért kitartó küzdelmet folytató pusztinai Szent István Egyesület elnöke, aki az egyik diák édesanyjától szerzett tudomást a tanácselnök megnyilvánulásáról.
Márton Attila, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) keretében zajló moldvai magyar oktatási program koordinátora és Duma András, a Szeret-Klézse Alapítvány elnöke érdeklődésünkre közölte, ők is értesültek az incidensről, de mivel a megbeszélésen csak gyerekek voltak jelen, nehéz kideríteni, pontosan mi hangzott el.
„Moldvában mindennapos jelenség, hogy nem látják szívesen a magyar nyelvet” – állapította meg Duma András. Hozzátette, három olyan csángó diákról is tud, aki korábbi érdeklődése ellenére végül elállt a bákói magyarórák látogatásától, és Duma mindezt a hatósági fellépéssel magyarázta. Különben jelenleg huszonkilenc csángó településen több mint kétezer gyerek tanul magyarul iskolai, illetve délutáni foglalkozások keretében.
A csángó közösség képviselői szerint a megyei tanácselnök fellépése azzal a kísérleti programmal állhat összefüggésben, amelyet a román és a norvég kormány képviselői nemrég indítottak Bákóban. A helyi közösségek társadalmi felzárkóztatását célzó projekt keretében a moldvai megye 85 településén nyújtanak szociális, egészségügyi és oktatási szolgáltatást 54 ezer, hátrányos helyzetben élő gyermek számára.
A Victor Ponta kormányfő és Tove Bruvik Westberg, Norvégia bukaresti nagykövete részvételével rendezett október 10-ei projektismertetőn kiderült, a Norvég Alap 3,3 millió, a UNICEF pedig kétmillió euróval támogatja az országban egyedül Bákó megyében útjára indított programot.
Egyébként a projektért felelős megyei önkormányzat néhány hónappal ezelőtt olyan programot is elindított csángó falvakban, amely bevallottan a magyar oktatást kívánja ellensúlyozni. A képviselő-testület és a csángók román eredete mellett kardoskodó Dumitru Mărtinaş Katolikus Egyesület társulása nyomán idén tavasszal fiataloknak szánt képzési központokat létesítettek a csángók lakta Forrófalván, Lábnyikban, Magyarfaluban és Klézsén, ahol többek között fotó- és angol nyelvtanfolyamot biztosítanak mintegy 160 diák számára.
Gheorghe Bejan megyei tanácsos, a Dumitru Mărtinaş-egyesület elnöke a közgyűlés jegyzőkönyve szerint a program elindításáról döntő februári ülésen kerek-perec kijelentette: szerinte semmi hasznukra nem válik a csángó diákoknak a magyar oktatás.
„Miközben egyesületünk a moldvai római katolikusok román származását vallja és hirdeti, sajnos nálunk több magyarbarát szervezet is működik. Nem mondjuk, hogy nincs szükség a magyar nyelvre, hiszen mindenki olyan nyelvet tanul, amilyet akar, viszont figyelembe véve, hogy mit képviselő Románia az EU-ban, fiataljaink ennek semmi hasznát nem látják” – szögezte le Bejan. A programot a megyei tanács 87 ezer lejjel támogatta.
Iulian Bucur, a bákói múzeum néprajzi részlegének csángó származású vezetője lapunknak leszögezte: az intézmény keretében nem történt semmilyen incidens a tanácselnök és a katolikus gyerekek között. „Téves az információ, nálunk nem volt ilyesmi. Esetleg máshol...” – jegyezte meg az etnográfus.
Pogár László, a Moldvai Csángó Magyarok Szövetségének (MCSMSZ) elnöke, az RMDSZ Bákó megyei vezetője viszont értesült arról, hogy Dragoş Benea „lehordta” a csángó gyerekeket. „Tudomásom szerint nem a magyar állami támogatás ellen emelt szót, és nem is a magyar oktatást bírálta, hanem azokat, akik csángó nyelven tanulnak” – nyilatkozta kérdésünkre Pogár, hozzátéve: az államfő-választási kampány miatt még nem tudott magyarázatot kérni a szövetség bukaresti koalíciós partnere, a Szociáldemokrata Párt (PSD) Bákó megyei szervezetét is irányító tanácselnöktől.
A Krónika ugyancsak állásfoglalásra kérte az önkormányzati vezetőt, aki viszont titkárnője ígérete ellenére nem hívta vissza munkatársunkat. Különben a szociáldemokrata politikus az idei tanévkezdéskor nagy visszatetszést keltett azzal, hogy Bákó megye mintegy 40 ezer kisdiákját olyan iskolatáskákkal látta el – természetesen közpénzből –, amelyen a finanszírozó önkormányzatén kívül az ő neve is szerepel. Dragoş Beneát ugyanakkor idén augusztusban többször is kihallgatta a korrupcióellenes ügyészség egy közbeszerzésekkel kapcsolatos bűnvádi eljárás keretében.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Megnyíltak a levéltár kapui
Milyen célt szolgál az adatvédelem?
A különféle okmányok hűen rögzítik egy adott korszak gondolkodásmódját, szokásrendjét és történéseit, éppen ezért az utókor számára történő megőrzésüknek kiemelkedő fontossága van. Ebbe a felbecsülhetetlen értékű írott anyagba, valamint konzerválásának és tárolásának mikéntjébe nyerhettek belepillantást mindazok, akik az október 31-én szervezett nyílt napok alkalmából a Kovászna Megyei Állami Levéltárba látogattak.
Az érdeklődőket fogadó Nagy Botond levéltáros az alkalomra létrehozott okmánybélyeg-kiállítás ismertetésével kezdte az intézmény „kincseinek” bemutatását. Az 1850 és 1950 között eltelt 100 év termését felölelő reprezentatív gyűjteményben a kiegyezés utáni Magyarország, valamint az egyesült román vajdaságok, de a Horthy-korszak, a kis magyar világ, valamint a Román Királyság vagy a kommunista Románia által kibocsátott sorozatok darabjai is fellelhetők. Érdekes módon külső megjelenítésük az éppen időszerű nemzeti törekvéseket is tükrözi. A dualizmus korában például az uralkodót egyiken sem ábrázolták, viszont az idő múlásával egyre erőteljesebben kezdtek megjelenni rajtuk a magyarság szent jelképei, köztük a Magyar Birodalom címere, a nemzettestet ábrázoló Hungária, továbbá Szent István és Szent László alakja, de a Szent Korona is. Ezekkel szemben a Moldva és Havasalföld összevonása útján létrejött román állam által kibocsátott bélyegeken, a történelmi román tartományok címere mellett Erdélyé is látható, melynek megjelenítése félreérthetetlenül utal a megszerzésére irányuló román szándékra. 
Kísérőnktől a továbbiakban azt is megtudhattuk, hogy a tárolt iratokat előzetes kérvényezés alapján, egy olvasóteremnek kialakított helységben bocsátják a kutatók rendelkezésére, mivel egyedi példányokról van szó, ezért megkárosításuk vagy eltulajdonításuk büntetőjogi eljárást von maga után. A személyi adatok védelmében bizonyos korlátozásokat is bevezettek, így az egyházi anyakönyvek vagy iskolai naplók például csak a képződésük után 100 évvel kutathatók szabadon. A tilalom alól a származást bizonyítani kívánó egyének kivételt képeznek ugyan, azonban ők is csak kérés alapján, és az ügyfélszolgálaton keresztül juthatnak hozzá a rokonságot igazoló okirathoz. Az ingatlan-visszaszolgáltatások terén létrejöhető visszaélések megakadályozása végett ez a korlátozás a tulajdonjogot igazoló közjegyzői okmányokra, köztük az adásvételi szerződésekre is érvényes. 
A közigazgatási vonatkozású iratok a keletkezésük után 30 évvel válnak hozzáférhetővé, ugyanis az érintett intézménytől ekkor kerülnek a levéltárba. Ez alól kivételt az 1989 decemberében megszűnt Román Kommunista Párt okmányai képeznek, melynek állománya jogutód hiányában az állami levéltárakban került elhelyezésre, és a káderek személyi adatait tartalmazó dossziék kivételével a megyei tanácsok engedélyével jelenleg is kutatható. 
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Vargyasi Levente nyerte a lakiteleki szemlét
Vargyasi Levente sepsiszentgyörgyi rendező Meszesek című alkotása nyerte a Közösségi Televíziók XIV. Filmszemléjének 700 ezer forintos fődíját Lakiteleken.
A november 4. és 7. között rendezett filmszemlének a Lakitelek Népfőiskola adott otthont. Krónika, kórkép, művelődés, portré és fikciós műsorok, valamint híradó tudósítás az internetre kategóriákban lehetett nevezni. A 61 alkotásból 22 jutott végül a döntőbe. A zsűri elnöke Sára Sándor Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, a Magyar Mozgókép Mestere a filmszemlét értékelve hangsúlyozta: az a cél, hogy segítsék a pályájuk elején álló alkotókat. A filmek utóéletét, forgalmazását sanyarúnak nevezte, amin segítene az, ha lenne egy olyan intézmény, amelyik a forgalmazást összefogja, mert szavai szerint, „a film akkor születik meg, ha megnézi az ember”. Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke, a Lakiteleki Népfőiskola alapítója a díjkiosztón bejelentette: az érdeklődők megtekinthet­nek a filmekből egy válogatást a magyar kultúra napján a budapesti Uránia Filmszínházban.
A fődíjas film rendezője kapta a Herendi Porcelán Manufaktúra Zrt. különdíját is. A zsűri 250 ezer forintos nagydíját és a Duna Televízió 100 ezer forintos különdíját A kultúra napszámosa című alkotásnak ítélték, amelyet egy budapesti rendező, Zajti Gábor készített. A zsűri 250 ezer forintos nagydíját, valamint a Bács-Kiskun Megyei Közgyűlés különdíját a kárpátaljai rendező, Kovács Géza vehette át Az Árpád-vonal című alkotásáért. A zsűri 250 ezer forint összegű nagydíját, valamint a tiszakécskei Dél-alföldi Vitézi Rend és a Béke és Barátság Nyugdíjasklub által javasolt különdíjat a Mert hét életem van, ebből öt ment el… című alkotás nyerte, amelyet Hajnal Gergely budapesti rendező készített.
A Heti Válasz különdíját a film szereplője, Varga Géza kapta. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma 300 ezer forintos különdí­ját a Kastély árnyékában és a Kós Károly című alkotás kapta, amelyeket Csibi László székelyudvarhelyi rendező készített. A Lakiteleki Népfőiskola, a Szent István Egyetem és a Duna­versitas Egyesület 14. alkalommal hirdette meg a filmszemlét, amely ebben az évben Csoóri Sándor kétszeres Kossuth-díjas magyar költő, esszéíró, prózaíró előtt is tisztelgett.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)