Hit a büszkeségért és a megmaradásért (’56-os megemlékezés Sepsiszentgyörgyön)
Új helyszínen új hagyomány született: szombat délután, estébe hajlóan különleges, felemelő esemény részesei lehettek mindazok, akik az (előrehozott) ’56-os emlékünnepségen részt vettek. A felavatott emlékpark csak félig készült el ugyan, de már így is mutatja, több, mint építészeti kiválóság – igazi műalkotás. Az elhangzott beszédek pedig, különösképp a rendezvény fővédnökéé, nemcsak a múltat elevenítették fel, de hitet adtak a holnap, a holnapután megéléséhez – büszkén, emelt fővel.
Élni csak szabadon érdemes
A délután hat órai kezdettel meghirdetett emlékünnepségre számosan sereglettek össze, a frissen letett, még süppedő gyepszőnyeget kímélve, no meg az új helyszín be nem lakottsága miatt is a „régi” ’56-os emlékmű köré csoportosulva – holott a szónokok az új emlékmű, a pavilon túloldalán mondták majd el beszédeiket. Kissé zavaróan hatott (a tömegben néhány rosszalló megjegyzés is elhangzott emiatt), hogy a munkások hat előtt néhány perccel még nagy sebbel az utcát, járdát takarították, de az ünnepséget már nem zavarták.
A Kónya Ádám Művelődési Ház Cantus Firmus Vegyes Kara és Magyar Férfidalárdája a Szózat eléneklésével nyitotta meg az ünnepséget, „a lélekben felfakadó szabadságvágy tüzénél megtisztulni” összegyűlt közönséget László Károly színművész köszöntötte. Elsőként Dávid Gyula professzor, volt politikai fogoly szólalt fel, beszédében az emlékezés szilánkjait villantotta fel, kezdve: „amikor a szétdarabolt, megalázott nemzet kimondta: élni csak szabadon érdemes”, aztán a külföldi rádióadókra tapasztott füllel (mert „amit a mi újságjaink megírtak, a mi rádióink bemondtak, az színtiszta hazugság volt”) tájékozódni próbáló erdélyi magyarság, mely nemcsak együtt érzett, de segíteni is próbált – majd emiatt szenvedett, mert jöttek a letartóztatások, a kirakatperek, a kivégzések vagy a börtön, az éhezés, verés, kényszermunka szadista rabőrök hajszolásával, aztán „a szabadulás a szebbnek tűnő rabság külső világa”, majd lassan, sokak számára soha, a ’89-es változás a maga gyors kiábrándulásával, az új kiszolgáltatottság, a kor, melyben „az áldozat csak annyiban érték, amennyiben politikailag felhasználható”. Ilyen körülmények között „nem tehetünk mást, mint reméljük, unokáink, dédunokáink megérik mindannak a megvalósulását, amiért közülünk sokan életüket, még többen fiatalságukat áldozták” – zárta beszédét Dávid Gyula.
Küzdelmeink még nem értek véget
„Csak azért érdemes élni, amiért érdemes meghalni, ezt mi, székelyek úgy hívjuk: szabadság” – kezdte beszédét a budapesti Szent István Zeneiskola előadása után Antal Árpád. Sepsiszentgyörgy polgármestere párhuzamot vont ’56 és napjaink között, kiemelve, bár most békésebb időket élünk, de a rendszer ma is elroppantja azokat, akik szavukat emelik az igazságtalanság ellen, akik a közért cselekszenek. „Ma is megfigyelnek bennünket, ma is lehallgatnak bennünket, mert Ceauşescu szelleme továbbra is kísért, ott van a tévékben, a parlament padjaiban. A Székely Mikó Kollégium példája bizonyítja, a régi beidegződések ma is működnek, csak az eszközök változtak” – figyelmeztetett a polgármester. „Holott mi mindig a történelem folyamán nem mások ellen, hanem magunkért küzdöttünk, és küzdelmeink még mindig nem értek véget, még nincs autonómiánk, közösségünk tagjait még mindig védenünk kell, épp ezért az ’56-os emlékpark mindig arra emlékeztessen: semmi sem elég drága, ha jogainkról van szó. Ne alkudjunk meg, és ne féljünk cselekedni” – kérte az elöljáró.
Évszázadok múlva is meséljen
Ady Endre kortársa, a Holnaposok egyik alapítója, Dutka Ákos Ember és magyar című versét Darvas László színművész adta elő, majd Kiss Tamás, a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége (Pofosz) képviseletében szólalt fel. Kiemelte, az erdélyi bajtársak kegyetlenebb elbánásban részesültek a magyarországiaknál, holott „bűnük” annyi volt csupán: elénekelték a Himnuszt, vagy az éjszaka leple alatt gyertyát gyújtottak. Felidézve ’56 történéseit, a mérhetelen lelkesedést, szabadságvágyat emelte ki legfőbb értékként – de ugyanezt érezte az erdélyiek cselekedeteiben is, tette hozzá. „Köszönet a hősöknek, akik később áldozatokká váltak” – zárta beszédét, miután elmondta azt is, a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szervezetének lyukas zászlót hozott ajándékba. Octav Bjoza, a Romániai Politikai Foglyok Egyesületének elnöke beszédében kiemelte, a magyarországi ’56-os forradalom és szabadságharc mély nyomot hagyott Európa történelmében. És hogy miért kellett bekövetkeznie? „Leigázva élni hazádban, miközben azt mondják neked, szabad vagy – hát ezt a fiataloknak igen nehéz elmagyarázni” – jelentette ki. Kifejtette, a kommunista rendszer politikai foglyainak pontos száma ma sem ismert, az 1944–1964 közötti időszakban mintegy tízezerre tehető számuk, a börtönökben pedig nem számított a nemzetiség, ott mindenki a kommunistaellenes harcosok nemzetiségéhez tartozott. „Büszke vagyok mindarra, amit nem tudtunk megvalósítani” – mondta, majd a felavatandó emlékparkra utalva reményét fejezte ki, évszázadok múlva is állni fog, mesélve a kommunista börtönök áldozatairól.
A magyarságnak köszönheti a Nyugat
A Szabad Európa Rádióhoz eljuttatott, ismeretlen politikai foglyok román nyelven írt versét Sergiu Aliuş színművész szavalta el, Ady Endre Fölszállott a páva című versét Gazda Zoltán színművész adta elő, majd a rendezvény fővédnöke, Semjén Zsolt, Magyarország nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettese lépett a mikrofon elé. Az emlékezésnek, az ’56-os megemlékezésnek az egyes ember és a közösség életében kettős az értelme: hitet, erőt, büszkeséget adni és a tanulságokat levonni – kezdte beszédét. Van-e nagyobb büszkeség, mint ’56 örökösének lenni? A szónoki kérdésre válaszként kifejtette, ’56 halálos döfést vitt be a kommunizmusba, melyet nem tudott kiheverni. Hogy itt lehetünk, hogy a bolsevizmus eltűnt a történelem süllyesztőjében, azért történhetett meg, mert volt ’56-ban a magyar szabadságharc, emiatt következhetett a Prágai Tavasz, a lengyel Solidarnosc, a temesvári forradalom. És hálás lehet a Nyugat is a magyarságnak, mert az ’56-os menekültek nyitották fel azoknak a nemzeteknek a szemét, melyek már-már hajlandóak lettek volna beleszédülni a kommunizmusba, micsoda embertelen és ezért istentelen, avagy istentelen és ezért embertelen rendszertől menekültek meg. Ami a tanulságokat illeti: ’56 szerencsésen illeszkedik a magyar történelem sodrába, miként Szent Istvántól napjainkig, a magyarság nem egyebet akar: függetlensége megmaradását, jogai biztosítását. Amit más népeknek lehet, nekünk is lehessen, az autonómia bennünket éppúgy megillet, mint Európa más népeit (szavait taps szakította félbe), soha semmit nem követeltünk, ami más népeknél már meg ne lenne – mondta. A magyar nemzet megmaradását a közjogi egyesítés teszi lehetővé, jelentette ki, e felismerés követeli meg a teljes állampolgárság megadását minden magyar számára. Végezetül arra szólította fel a jelenlevőket: tegyenek hitet, mindannyian ’56 örökösei akarunk lenni, mert ez a hit a büszkeségünket és a megmaradásunkat jelenti.
Intő példa az utókornak
A Kovács Kázmér tervei alapján készült új emlékművet, a pavilonszerűen kialakított építményt – melynek tartógerendáira magyar, román, német és angol nyelven Az 1956-os magyar forradalom romániai mártírjai és bebörtönzöttjei emlékére felirat, négy tartóoszlopán pedig 774 (és a névsor még nem teljes, talán soha nem is lesz az) név olvasható – Semjén Zsolt, Antal Árpád, Octav Bjoza és Török József leplezte le, Hajdú János római katolikus esperes szentelte fel és Bustya Dezső nyugalmazott református lelkész áldotta meg. A koszorúzás alatt a Cantus Firmus és a Magyar Férfidalárda énekelt, majd Török József, a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szervezetének elnöke mondott köszönetet mindazoknak, akik az általa megálmodott emlékpark létrehozásában részt vettek, és reményét fejezte ki, a park intő példa lesz az utókornak arra, mit jelentett ’56. Egypercnyi néma tisztelgést kért még a kivégzettek emlékére, majd a magyar és a székely himnusz közös eléneklésével zárult az emlékünnepség első fele.
Hagyomány születik
Fáklyákkal kezükben vonultak át az ünnepség folytatásában részt venni szándékozók az Erzsébet parkbeli, a kommunista diktatúra áldozatainak emlékére állított kopjafához, ahol Márton Simon Anna mikós diák Faludy György: 1956, te csillag című versét szavalta el. Koszorúzás, gyertyagyújtás – és néhány fáklya földbe szúrása, ez a gesztus, önkéntelen cselekedet, mi új lehetőséget adhat az elkövetkező ’56-os megemlékezésekhez. És innen tovább, a Székely Nemzeti Múzeumig, szintén fáklyákkal a kézben. A Bartók Teremben Vargha Mihály köszöntőbeszédében kijelentette, az ’56-os emlékpark megvalósulásával a város és lakói kimondták: polgárok vagyunk. ’56 történései megismerésében, szellemének ébren tartásában nagy felelősség hárul az iskolákra, az egyházakra, de a múzeumra is – hívta fel a figyelmet. A Pofosz által meghirdetett esszépályázat nyerteseinek díjazása, Veress Sándor Hét esztendő kálváriája című könyvének Puskás Attila általi ismertetése után Antal Árpád polgármester és Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes a város nevében emléklapot és emlékérmet adott át az ’56-os Bajtársi Társaság sepsiszentgyörgyi tagjainak, azoknak, „akik megmutatták az irányt, melyet ígérem, követni fogunk” – indokolta a polgármester a kitüntetést.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szentek és kárhozottak
Néhány héttel ezelőtt, egy kora őszi, tikkasztó délutánon, amikor a kolozsvári flaszter koptatása közben is még a nyári, távolkeleti tájak árnyai és fényei között botorkál az ember, váratlan és szívesen látott vendégek jelentkeztek be hozzám, városlátogatni. Botcsinálta idegenvezető vagyok, ám a szakmát rutinos és hozzáértő napszámosoktól igyekszem ellesni már évek óta, tudom hát, hogy az élmény nem föltétlen a látnivalókban, hanem a hozzájuk kapcsolódó legendákban és a rejtett, első látásra fel sem tűnő értékekben lakozik, így a kolozsvári körsétánk alkalmával olyasmiket mutogattam, amiket csak a ráérőseknek szokás. Amilyen a város hajdani védműveinek egy-egy udvar mélyén szerénykedő, beépített falszakasza, vagy Pécsi Tölcséres János leánya, Kata mint amolyan Bethlen-utca házfalába vakolt alkalmi Kőműves Kelemenné 1585-ből. Netán a Filstich-Kemény ház udvarán árválkodó két reneszánsz ajtó, a minoriták templomának magyar szenteket mintázó, de felirataiktól megfosztott színes üvegablakai, a barátok templomában megbújó késő-gótikus Korniss-kereszt, amelynek ikertestvérét valahol egy bécsi templom féltett kincseként mutogatják a turistáknak, hatalmas korpuszára pedig mintha Laokoon kínjait faragta volna föl a mester… Végül pedig a Szent Mihály-templom toronyaljában Fadrusz János pályadíjas feszülete és a Schley-nig-kápolna festett falai. Ha valaha megkérdeznék tőlem – sosem fogják! –, hogy mit jelent számomra Erdély, lehet, hogy a levakart, elmeszelt, befalazott, megcsonkított, faragott és fes- tett szentek legendáit emlegetném erdélyi történetként, amelyben immár az együttélő vallások és népek egész tündérmeséje és kálváriája benne van.
Míg a vendégek azon elmélkedtek, hogy a vallásszabadság szülőföldjén hogyan sikerült a szenteket és hősöket ennyire összekaszabolnunk, az én gondolataim egészen más irányba kalandoztak el. Szent István idejében minden tíz falunak templomot kellett emelnie, hogy azokban imádják a magyarok immár megkeresztelt istenét és dicsérjék a Babba Márivá szelídült jóságos ősanyát. A nemes és kegyetlen középkor (v)iszonyai között vergődő, frissen keresztény magyaroknak példakép is kellett, kinek az erényeihez a maguk nyomorúságos életét a sárga föld helyett mérni lehetett. A templomok falára tehát a biblikus szörnyűségek és gyönyörűségek mellé kortárs magyarok legendáit festették, hiszen azok térben, időben és eszményeikben egyaránt közel álltak a néphez, amelyből vétettek és amely szép, színes szentekké, glóriás lovagokká csiszolta őket. Máig ható, modern művek, igazi képregények költöztek a falakra – tessék csak elmenni a Kárpát-medence keleti csücskébe, Gelencére művelődni, kedves vendégeim! –, és nem csak azért, mert a kor embere sem olvasni, sem írni nem nagyon tudott, hanem legfőképpen azért, mert a középkori képírók már akkoriban is tudták, amit a számítógépes ikonográfiák megalkotói modern elméletnek álcázva mantráznak: a kép ereje sokkal nagyobb, mint a megszentelt szövegeké.
Néhány utcával arrébb, a hajdani Heltai-, ma már Cipariu-téren a Szent Péter-bazilikára hajazó katedrálist építenek a görög katolikusok. Templomaikat itt-ott már nem is bitorolják, hanem elevenen fölfalatják bizánci mintára növesztett hatalmas hagymakupolákkal, ahogyan csak az ógörög legendákban nyelik el a titánok az elevenen szült isten-gyermekeket. Az évtizedek óta épülő betonkolosszus hivatalosan is a XX. századi Mártírok és Hitvallók Katedrálisa kíván lenni. Makovecz Imre tervezett csak ennél merészebb jelentéstartalmú, Szentek és Kárhozottak tiszteletére szánt nagytemplomot, amolyan magyar La Sagrada Familiát a maga sajátos és egyedi stílusában, amely, ha egyszer megépül a hálátlan Budapesten, csodájára járnak majd messzeföldről. Káromkodásból katedrális: vajon kiket festenénk a falaira, kortárs szenteket?
A XX. század magyar történelme szempontjából a 2012-es év egyértelműen a falakra festhető kortárs szentek és kárhozottak emlékéve volt. Az egyik ilyen szent és kárhozott Raoul Wallenberg, az ember az embertelenségben. A másik a 120 éve született bíboros, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc egyik központi alakja, Mindszenty József, akit nemes egyszerűséggel csak a magyarok lelkiismereteként aposztrofál az utókor. Mindszenty mindkét embertelen és milliók életét követelő XX. századi diktatúrával szembeszállt – és mindkettő bebörtönözte őt. Így emelkedett a jelenkori magyar történelem és egyháztörténet egyik vezéralakjává olyanok társaságában, mint Apor Vilmos, Scheffler János vagy Márton Áron. Megalkuvást nem ismerő helytállása miatt a kényesen egyensúlyozó vatikáni diplomácia sem tudott vele életében mit kezdeni. Több, mint húsz esztendőnek kellett eltelnie hamvainak hazahozatala és a rendszerváltás után, hogy az igaz-ságszolgáltatás békeidőben és jogállami keretek között olykor túlságosan is lassan örlő malmai a végére járják Mindszenty bíboros teljes körű rehabilitációját. Kínzásának és kihallgatásának helyszínén, a hírhedt Andrássy út 60-ban jelenleg működő Terror Háza Múzeum egyik termében külön emlékhelyet alakítottak ki az üldöztetést szenvedő egyházi méltóságok tiszteletére. A terem központi kegytárgya a Mindszenty bíboros alakját idéző, egykor általa viselt liturgikus palást, a propaganda és a verbális agresszió szimbolikus kellékeként megjelenő tölcséres hangszórók ráirányított sokasága között. Aki valaha látta ezt az installációt, ugyanúgy megérti jelenkori történetünk egyik drámai epizódját, mint egy templomi freskótöredékről a Szent László-legenda lényegét.
Október 23-a van, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc emléknapja. Remek alkalom, hogy megidézzük a XX. századi szentek és kárhozottak emlékét. Mindannyiunk lelkiismeretét!
Laczkó Vass Róbert
Szabadság (Kolozsvár),

Címer és Szabolcska Mihály dombormű-avató a református templompalotában
„Közös hitünk egy hatalmas kőtáblát mozgatott meg”
A Termesvár-Belvárosi református templompalotában vasárnap ünnepi istentisztelet keretében avatták fel az egyházkerület ólomüveg címerét és Szabolcska Mihály templomépítő lelkipásztor 80 esztendővel ezelőtt készült, hosszú évtizedekig rejtve maradt domborművét.
Az úrvacsoraosztással és az új presbiterek fogadalomtételével egybekötött ünnepi istentiszteleten Nt. Hegedűs Béla tiszakécskei lelkipásztor, Bács-Kiskunsági esperes hirdetett igét. Szabolcska Mihály későbbi temesvári lelkipásztor gyermekéveit Tiszakécskén (Ókécskén) töltötte, így személye összeköti a temesvári és a tiszakécskei református gyülekezeteteket és a Szabolcska Mihály nevét viselő temesvári és tiszakécskei református énekkarokat, amelyek ez alkalommal testvérkapcsolatra is léptek egymással.
A Himnusz eléneklésével befejeződött istentisztelet végén Nt. Fazakas Csaba temesvári esperes köszöntötte a református templompalota felszentelésének 110. évfordulója alkalmából megszervezett második ünnepség díszvendégeit. Halász Ferenc, az RMDSZ Temes megyei szervezetének elnöke ünnepi beszéde során így fogalmazott: a református templompalota 110 esztendejéről megemlékezve harangjátékot, hosszú ideig rejtve maradt domborművet és református címert avat a temesvár-belvárosi református gyülekezet. „Ez a három esemény arról szólt, hogy önök bíznak abban, hogy a bánsági magyar közösségnek van még magyar jövője ebben a térségben!” – mondta Halász Ferenc. Budapestről érkezett Páter Ruppert József, a romániai Piarista Rendtartomány rendkívüli megbízottja, aki a temesvári piarista templom pincéjében elrejtett és nemrég előkerült Szabolcska Mihály-domborművet átadta a református egyháznak. “Jézus Krisztus szavait idézve, a hit hegyeket képes megmozgatni. Itt most ennek a tanúi lehettünk, hogy a közös hitünk, ha nem is hegyet, de egy hatalmas kőtáblát mozgatott meg a piarista templom pincéjéből ide a református egyházközséghez! – mondta páter Ruppert József. “Öröm járja át a szívemet, mert a helyére tettünk valamit. Ezt az emléktáblát elődeink egy kiváló ember emlékének vésették, hogy hirdesse az eljövendő nemzedékeknek Szabolcska Mihály érdemeit, mindazt, amit ő hitt és hirdetett. A magyar hit és egyházellenes hatalmak ezt nem akarták. Ezért a táblát elrejtették, de most 80 esztendő elteltével mégiscsak a helyére került, és azt hirdeti, amit elődeink akartak. Nekem a piarista rend romániai képviselőjének azontúl, hogy átadhattuk az emléktáblát, nagy öröm az is, hogy a református és katolikus testvérek együtt hoztak létre valamit, és itt ma testvéri szeretettel együtt ünnepelhetünk!”
A csodálatos módon éppen a Szabolcska Mihály által épített templompalota jubileumára előkerült dombormű alkotójának, Sipos Andrásnak érdemeit Szekernyés János helytörténész méltatta. Sipos Andrásnak kevés alkotása maradt meg, de kiváló művészpedagógusnak tartják, akinek keze alatt egy egész szobrászgeneráció nőtt fel. Sipos András Szabolcska-domborműve, amely az 1930-as években felerősödött román nacionalizmus miatt nem kerülhetett felállításra, egy rablótámadás során (betörtek a művész otthonába) megsérült. A sérült domborművet egy fiatal képzőművész, Nueleanu Bogdan Constantin szobrászművész restaurálta. A Szabolcska Mihály-domborművel együtt felavatott, ólomüvegből készült református címer Varga Luigi István szobrászművész és felesége munkája.
A nyolcvan évig rejtve maradt Szabolcska Mihály-dombormű a temesvári piarista templom pincéjéből került elő. Jakab Ilona, a Gerhardiunm Római Katolikus Líceum igazgatója a Nyugati Jelennek elmondta: a templom pincéjében végzett munkálatok során, nehezen megközelíthető helyen, véletlenül találták meg a Szabolcska Mihályt ábrázoló domborművet. Nem kis meglepetést okozott az elveszettnek hitt dombormű felfedezése, hiszen arról volt információ, hogy esetleg Szent Istvánnak az épületről „leparancsolt” szobrát rejtheti a pince.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Új egyházközséget alapítanak Gyergyószentmiklóson
A város felszegi részén már több éve kápolna építését tervezi a római katolikus egyház. A mintegy kétszáz hívet befogadó létesítmény felépítése még egy kicsit várat magára.
A gyulafehérvári érsekség Gyergyószentmiklóson újabb plébánia létrejöttét hagyta jóvá. A Bucsin negyedi Szent István plébánia a város alszegi részén élő római katolikus híveket szolgálja ki, míg a Márton Áron utcabeli Szent Miklós plébániához a közép- és a felszegi hívek tartoznak. Portik Hegyi Kelemen főesperes-plébános megkeresésünkre elmondta, a „végek megerősítése” lenne az egyik célja a felszegi kápolnának, illetve a város azon részén élő, mintegy kétezer katolikus minél jobb kiszolgálása. A főesperes korábbi tapasztalatait megosztva elmondta, sok ember – hiányos ismeretei okán – félrevezethető, ezen is változtatni szeretnének az újabb plébánia létrejöttével.
A kápolna építésének elkezdése anyagiak függvénye, a plébános abban reménykedik, hogy jövő tavasszal nekiláthatnak a munkálatoknak. Az elképzelések szerint a Jézus szíve-kápolna nem csupán a szentmiséknek adna helyet, a közösségépítést tartva szem előtt, különböző összejöveteleknek is otthona lenne.
„Nekem, mint lelkipásztornak feladatom, sőt kötelességem, hogy a hívek lelki javát keressem, és ahhoz hogy jobban tudjunk segíteni nekik, figyelni rájuk, szükséges az újabb plébánia. Ezenkívül sok nyugdíjas korú él ott, aki naponta járna templomba, amennyiben az közelebb lenne otthonához” – mondta Portik Hegyi Kelemen.
A kápolna tervei elkészültek, jelenleg a városrendezés jóváhagyására vár. Megépítésére több olyan felszegi ajánlotta már fel segítségét, aki szívügyének érzi isten házának felépítését.
Az egykori iskolaépület jelenleg a Dévai Szent Ferenc Alapítvány délutáni napközijének, illetve egy óvodai csoportnak ad otthont.
Bármennyire is szükséges az új kápolna megépítése, az idén nem kerül kivitelezésre. Mivel az iskola épületére is ráfér a javítás – a tavalyi újrafedést követően – még az idén nekifognak több, benti munkálatnak. A központi fűtés kiépítése mellett, szükség van új villany- és vízhálózat lefektetésére is, ugyanakkor az előírásoknak megfelelő mosdó létrehozására egyaránt – sorolta a főesperes.
Bajna György
Székelyhon.ro

Egy kis visszatekintés
Örömmel olvastam az egyik úriember véleményét lapjukban arról, hogy mennyire passzív az ifjúság érdeklődése a magyar történelem és úgy általában a magyarság sorsa iránt, egészen addig, ameddig a fejtegetés feléig nem értem. Itt egy 180 fokos fordulattal találtam szembe magam. Valahogy úgy éreztem magam, mint régen, amikor jött a fekete autó és a pribékek egészen megnyugtattak, hogy elvtárs, mi érted jöttünk, nem ellened. Az történt ugyanis a szerzővel, hogy a fiatalok kezdeti történelmi hiányosságai miatt már-már kitör és a magyarok legádázabb ellenségeitől vett idézettel kezdi szapulni a magyarságot. Úgy éreztem, mintha a megboldogult SZDSZ, vagy annak hosszú nyelvű csatlósai szólaltak volna meg - jönnek a szarból a mélymagyarok, vagy zsidó kultúra nélkül a magyaroknak csak a fütyülős barackjuk lenne stb. - és céljuk az egész nemzet lejáratása itthon és külföldön egyaránt. Ilyen véleményt akár a románoktól is vehetett volna, ők sem írtak valami hízelgően rólunk (a lovaglástól teljesen karikalábú, makogó, törpe, vad kinézetű hordák stb.). Véleményem szerint azért nem ideális pont egy Habsburgot idézni, mert tudjuk, kik voltak az említett urak. Ezt még fokozza az a tény is, hogy az említett II. Habsburg József (1741-1790), akit Kalapos Királynak is hívtak – ugyanis nem volt megkoronázva - és 1781 után cseh és magyar király – nem az intelligenciájáról volt híres. Autodidakta módszerrel képezte magát, aztán Álmodozások (franciául Réveries) címmel veti papírra elképzeléseit, a reformok alapjául a korlátlan teljhatalmat jelölve meg. A nemzetiségi mozgalmakat Bécs hallgatólagosan támogatta, külön épületrész volt számukra biztosítva, és ide az ún. Controlor folyosón lehetett bejutni. Itt fogadta a Horia, Cloșca és Crișan triót is, és biztatta az 1784-es kegyetlenségekre. Az említett trió mindent támadott, ami nem volt ortodox, és ezen belül is főleg a magyar nemességet. A király a rendfenntartó szerveket nem engedte közbelépni, csak miután már több ezer áldozatot követelt a véres randalírozásuk. A felkelés leverése után csak a 3 főkolompos ellen indult eljárás a király parancsára. Ez röviden a kalapos király, akire hivatkozik a szerző - és ő hihetetlenül igazat ad neki (érdekes kifejezés) - vádol és verbőczyzik. Azt is tudni kell, hogy Werbőczy István (1458-1541) kora egyik legműveltebb egyénisége volt . A magyar és német nyelv mellett tökéletesen elsajátította a latin és görög nyelvet is. Az állami apparátusban különböző magas funkciókat foglalt el és az ő nevéhez fűződik a Hármas Könyv - Tripartitum - című törvénygyűjtemény kiadása 1517-ben, amely a nemesség és a parasztság közti viszonyt igyekszik tisztázni. A bécsi udvarral nem volt különösebben rossz viszonyban, ezért a szultán 1541-ben megmérgeztette. Most, ha kicsit is beletekintünk a magyarok történetébe, akkor egyből látjuk, hogy már több mint ezer éve (most nem veszem figyelembe László Gyula kettős honfoglalás-elméletét) népünk talán a világ egyik legnagyobb ütköző zónájában telepedett meg. Itt találkozik ugyanis két ellentétes civilizáció, az ortodoxia és a kereszténység, és itt kellett helytállni több mint ezer éven keresztül mindenféle idegen segítség nélkül. Persze, ígéretek mindig voltak, de hány Habsburg vagy román király esett el az ellenséggel vívott csatában úgy mint II. Lajos magyar király (1506-1526)? Persze, azt elismerem (erdő száraz fa nélkül), hogy a nemesség körében voltak széthúzások és kisebb-nagyobb kilengések, de nem ez volt a történelem során az általános jellemvonása a magyarságnak, de mivel állandó hadakozásban volt, férfinépségből mindig hiány volt. Bezzeg a betelepedő népeknek nem volt kötelező hadviselés, ami az addigi életkörülményekhez képest Kánaán volt. Így is pl. Lórántffy Zsuzsanna, Rákóczi György (ma terrorista lenne) fejedelem felesége a fogarasi oláhoknak iskolát építtetett „Isten dicsőségére és az oláh nemzetnek épületekre”. Ma melyik moldvai településen nyitnak magyar iskolát megtollasodott román testvéreink? Máskülönben Bécsnek a „legnagyobb magyar” Széchenyi Istvánról sem volt valami jó véleménye, hiszen ő a döblingi börtönben végezte 1860-ban, talán azért, mert azt merte mondani, hogy „vár állott, most kőhalom”. Pedig volt idő, mikor „nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára”. Tehát az a nemzet, mely 22 fő szentet, 22 fő boldogot, 18 fő tiszteletreméltót avatott, ugyanakkor 1222-ben kiadta az Aranybullát, lényegében az ország alkotmányát - a világon talán csak az angolok előzik meg ebben - az én olvasatomban nem lehet egy söpredék nemzet, sőt büszkeség tölt el, hogy ide tartozom. A szerző gondolatmenetét folytatva, Kálmán Imre Csárdáskirálynőjének az ősbemutatója 1915-ben volt , és zeneileg legtermékenyebb periódusa 1920 után kezdődött, tehát az ő zenéjére már nem nagyon mulathatták el az országot. Sajnos, a legkritikusabb időben Magyarországnak nem volt egy Kemal Atatürkje, de volt egy Károlyi Mihálya, aki a liberálisok teljes befolyása alatt állt, majd Kún (alias Kohn) Béláék politikai prostituáltja lett, ami a hatalmas országvesztés egyik okozója. Abban az időben talán Liszt Ferenc zenéje volt a topon, de az nem feltétlen volt alkalmas nagy mulatozásokra. Kölcsey Ferenc a Himnuszban nem mástól vár segítséget, ő Istenhez esedezik áldásért, ami nem meglepő, hiszen Szent István királyunk Máriának ajánlotta országát. Tehát nem kell ellenségeink alá lovat adni, mert tudok egy nemzetet, amely 2500 éve már hordozza a civilizációt és kultúrát e tájon, minden csatában győzedelmeskedett, az első világháborúban is csak győzelemre emlékeznek (pe aici nu se trece), de arra már nem, hogy August von Machensen a magyar hadsereggel egyetemben úgy megriasztotta, hogy ijedtségükben még a fővárost is Iași-ba költöztették. Erre mondják: Falsa tempore ac spatio vanescunt. Da pace Domine! (A hamisságok idővel semmivé foszlanak. Adj nekik békét, Uram!) Azt is tudjuk, hogy a történelemben, bármennyire is akarják egyesek, nincsen status quo. Románia mai határvonalait az 1947. 02.10-én kötött párizsi békeszerződés szentesíti. Az MNSZ (Magyar Népi Szövetség) élén tevékenykedő Kurkó Gyárfás hathatós hozzájárulásával akkor Észak-Erdélyt Romániához csatolták. Akkor még Kolozsvár (ezért Vadim elvágja a torkomat), Nagyvárad stb. még magyar többségű városok voltak. Azóta egy magyar nemes sem telepített be senkit, de az etnikai összetételt ma meg lehet nézni. Ez a tendencia sajnos, ma is gőzerővel folytatódik, csak Csíkszeredában is nyitott szemmel kell járni. Végül a szerző mondanivalójának befejező részével újra tökéletesen egyetértek, ha egyáltalán ennek van valami jelentősége. Tisztelettel,
Bilibók Károly
Székelyhon.ro

Csoma Gergely fotóművész, szobrász moldvai kötődései
Csoma Gergely fotóművész, szobrász nevét sokan ismerik, de akik közelebbről érdeklődnek munkássága iránt, azok hamar megtudják, hogy szoros érzelmi szálak fűzik Moldvához: Pusztina falu központi helyén áll Szent István királyunk fából faragott mellszobra, amit Csoma Gergely készített, és több, a moldvai csángómagyarokat bemutató fotóalbuma is megjelent.
Csoma Gergely a 2002-2003-as tanévben a legtávolabbi magyar faluban, a moldvai Magyarfaluban volt tanító. Az 1950-es évek elején megszüntetett magyar oktatás újraindításának első évei voltak ezek.
A körülmények nagyon riasztóak voltak, de a lelkes munka meghozta az eredményt, és a tanítványaival együtt eljutott a csíksomlyói búcsúra is. A gyermekek fantasztikus átalakulás alatt mentek át.
Csoma Gergely a Csángó Rádió stúdiójában, a moldvai Csíkfaluban, Lőrinc Cselesztin mikrofonja előtt lenyűgöző hitelességgel meséli el tapasztalatait.
Erdély.ma

Frigyre lépni a szülőfölddel – Himnusz-emlékmű
Az első kőbe vésett „Himnusz” Emlékművet, V. Majzik Mária Magyar Örökség-díjas képzőművész alkotását Budakeszin avatják fel a tervek szerint 2005 őszén.
„Minden nemzet Himnusza, az összetartozás és a megmaradás vágyát, a jövőbe vetett hitet fejezi ki” – olvashatjuk a hír felvezetését a Nemzeti Világhálón. „Ennek szellemében írta meg Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen gyönyörű költeményét, melyet Erkel Ferenc zenésített meg 1844-ben. Nincs magyar ember, aki a Himnusz hallatán vagy éneklése közben ne érzékenyülne el – ha csak egy kicsit is – hisz a mű olyan korban született, amikor a magyar nemzet fennmaradása is kétséges volt, és az azóta eltelt idő is küzdelmekkel teli. DE ÉL NEMZETÜNK és csak egy szebb jövőbe vetett hit lehet az, ami fennmaradásunkat az „idők végezetéig" biztosítja. Egy költeményből, dalból szobrot-emlékművet alkotni igen gyönyörű gondolat, hisz így tehető láthatóvá az, ami eddig csak tudatunkban élt.”
Az ötlet igen nagy eszmei támogatásra talált, így lett az emlékmű fővédnöke Jókai Anna Kossuth-díjas író és a gyakorlati megvalósítás szervezője a „PSZÜART, a Lélek Művészete Alapítvány", amely a gazdasági, adminisztratív teendőket vállalta fel.
Budakeszi város vezetése és lakossága nagy megtiszteltetésnek érzi, és örömmel fogadja a „Himnusz” Emlékmű felajánlását a város számára. Budakeszi Erkel Ferenc kultusza közismert, zenei élete számottevő, Budapesthez való közelsége, festői környezete is indokolja a választást. Művelődési Központja is az Erkel Ferenc nevét viseli.
„Az alkotás a központi Isten alak és az azt körülvevő kör alakú kisugárzásba beleírt vers szövegen kívül, mindkét oldalon a három-három kapuba elhelyezett harangokkal a tizenkilenc megyét és Budapestet is „megszólaltatja" – olvashatjuk továbbá.
Mi, határon túli magyarok, akik a múlt századi két, számunkra tragikus „békecsinálás” révén az Ó-hazától elszakíttattunk a Himnuszt Nemzeti Imánkként tiszteljük, templomainkban zsoltárként, egyházi imaként, fohászként énekeljük, számunkra a Himnusz közösségi ünnepeinken a nemzet lelkének megszólaltatója, a magyarság szellemi egységének kifejezője. Énekeltük vagy magunkban dúdoltuk akkor is, amikor ezért megtorlás vagy akár börtönbüntetés várt ránk.
Ezt Budakeszi város vezetése és lakossága mélyen átérzi és tiszteli. Ennek bizonyságául említsük meg, hogy a város vezetése és lakossága a Szent István-i örökség továbbvivőjeként Trianon után is jelentős számú határon kívüli magyart fogadott be, vagy más nemzetiségű volt lakóját fogadta vissza, és várja mindig az odaérkezőket szíves vendéglátással. Mi több, a városvezetés határon kívüli kapcsolatteremtő készsége révén a Kárpát-medence magyarok lakta régiók peremvidékét is elérte, és bennünket, Székelyföld délkeleti csücskében élő háromszékieket Budakeszi város önkormányzati küldöttsége, a civil szervezetek képviselői és tagjai rendszeresen felkeresnek, ekképpen vélük együtt cselekvő részesei lehetünk annak az erőfeszítésnek, amelyet a Kárpát-medencében élő magyarság szellemi egységének megteremtéséért együttesen kell megvívnunk.
Bizonyságul és a téma napi frissesége okán is hadd idézzem kedves budakeszi barátainknak a sepsisznetgyörgyi Vox Humana kórus vendégszereplésével kapcsolatos hozzánk címzett levelét:
„Igen nagy élményben volt tegnap részünk a Vox Humana kórus és Szilágyi Zsolt jóvoltából. Gyönyörű hangversenyt adtak a budakeszi templomban, amelynek szerintem nagyon jó az akusztikája. Kicsit hideg volt, de ez semmit nem vont le a forró hangulatból. Először a Stella kórus énekelt, utána következett a Vox Humana. Kezdésnek Zsolt énekelt – épp a névnapján -, Erkel: Bánk bán, Hazám, hazám.
Szinte beleremegtek a templom falai, azonnal felcsattant utána a vastaps. Utána pedig következtek a szebbnél-szebb kórus darabok. Nekem személy szerint a Haydn mise részlet tetszett a legjobban és rögtön utána a záró Puolenc darab.
Az egyetemi Bartók kórusban 5 évig énekeltem, részt vettem jó néhány rangos kórus fesztiválon
(Montreaux, Spittal), ahol nagydíjasok voltunk, egy kicsit tehát meg tudom ítélni egy-egy kórusról, hogy milyen.
A sepsiszentgyörgyi Vox Humana nagyszerű!!! Tátva maradt a szám, hogy milyen jók! (...) Gyors hírben most ennyit, üdvözlettel: Márta, Maxi, Klári” A világ magyarsága együvé tartozásának legbeszédesebb szimbóluma már is Budakeszin valósult meg: itt található a Határon Túli Magyarok Emléktemploma, amelyben, ugyancsak jelképi értékkel Szilágyi Zsolt karmester és több kontinensen elismert énekművész Erkel Ferenc Bánk bán áriáját énekelte. Tisztelettel kérjük V. Majzik Mária Magyar Örökség-díjas művésznőt, Jókai Anna Kossuth-díjas írónőt, az emlékműállítás fővédnökét, a Budakeszi városvezetést, a kivitelezőket és mindenki mást, akinek a „Himnusz” Emlékmű szívügye, hogy „a tizenkilenc megyét megszólaltatja” szöveges üzenet helyett „a Kárpát-medence minden magyarok lakta térségét megszólaltatja”, vagy „a történelmi Magyarország minden táját megszólaltatja” üzenet tolmácsolására alkalmas meghatározás mellett döntsenek. A művésznő álmai szerint a Budakesziben állítandó emlékművön minden nemzeti ünnepen a Himnusz hangja csendülne fel, harangjáték formájában. Így válhatna ez a műalkotás egy nemzeti zarándokhellyé.
Kölcsey Ferenc, a Himnusz költője Szatmárcsekén, a Partiumban született, szülőfaluja ma is nemzeti kegyhely. Erkel Ferenc, ragyogó művészi karrierjének jelentős „indítóhelyei” Pozsony, ahol zongorajátékát tökéletesítette, és kincses Kolozsvár, ahol hat évig tartózkodott, tanított és zenekarvezetőként a hangszerelés titkaiban elmélyedt.
„A Himnusz nemzeti imádságunk, híd, lélektől lélekig” – vallja az emlékmű alkotója, és hittel hiszik a kivitelezés támogatói is.
Kérjük, tekintsenek bennünket, határon túli magyarokat is az össz-nemzeti összefogással épülő emlékmű támogatóinak, hogy a Magyar Rádió jóvoltából a Hunyadi János nándorfehérvári csatájára emlékeztető déli harangszavával együtt a budakeszi „Himnusz” Emlékmű ünnepi harangkoncertjéből a mi hangunk is hallassék. 2005. április 22.
Sylvester Lajos
Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből
Erdély.ma

Történelmi konferencia a tudomány napján
Bartha Miklós és kora címmel csütörtökön tudományos konferenciát tartottak a székelyudvarhelyi városháza Szent István termében. A magyar tudomány napja alkalmából szervezett eseményen a  meghívottak előadásait élő adásban is követhették az érdeklődők.
A konferenciát Bunta Levente, Székelyudvarhely polgármestere nyitotta meg, majd az 1848. november 14-én Rugonfalván született Bartha Miklósról, munkásságáról és kalandos életéről hallgathatott előadásokat a nagyérdemű.
Elsőként Ferenczi Szilárd történész beszélt Bartha Miklós kolozsvári tartózkodásáról, ahol megalapította az Ellenzék napilapot, majd az ebben közölt cikkei miatt nagyon sok – szóbeli és fizikai – támadás érte. Szintén Bartha kezdeményezésére Kolozsváron megalakult az EMKE (Erdélyrészi Magyar Közművelődési Egyesület) és az Erdélyi Irodalmi Társaság is.
A székely puccs és Bartha Miklós című előadásban Veres Péter muzeológus aprólékosan bemutatta a székely légió megszervezésében betöltött szerepét és annak sikertelenségét az 1877–78-as orosz–török háború idején.
Botlik József történész, egyetemi docens Egán Edéről tartott előadást, akinek szarvasmarha-tenyésztési munkásságáról Bartha írt könyvet, Kazárföldön címmel. Ezt követően Hermann Gusztáv Mihály egyetemi adjunktus Orbán Ottó szerepéről beszélt a székely puccs „akcióban”, majd Balaton Petra egyetemi adjunktus tartott értekezletet Állami akciók a lemaradó régiók fejlesztésére címmel.
Székelyföld közlekedésügyének 19–20. századi fejlődéséről Gidó Csaba történelemtanár beszélt, majd a konferenciát Novák Károly helytörténész előadása zárta, aki Székelyudvarhely dualizmusbeli fejlődését mutatta be. A rendezvényt állófogadással zárták a részvevők.
Simon Eszter
Székelyhon.ro

Ajnádon találkoztak az amatőr színjátszók
Az illyefalvi 20 Plusz csoport előadása bizonyult a legszínvonalasabbnak a Csíkajnádon november 18-án, vasárnap tartott Amatőr Színjátszó Találkozón.
Tizenegyedik alkalommal szervezték meg Csíkszentmihály községben a műkedvelő színjátszó csoportok seregszemléjét.
A Csíkajnádi Szent István Szervezet és a Vacsárcsi Ifjúsági és Kulturális Egyesület által szervezett rendezvény a Csíkmindszenti Amatőr Színjátszó Csoport Bölöni éjszaka című jelenetével kezdődött, őket követte a csíkszentmihályi Smiley Csoport, amely vidám jeleneteket mutatott be (Román rendőrök, Favágók, Tip-top, Juliska és Mariska), majd a Csíkvacsárcsi Ifjúsági Színjátszó Csoport Bözsi mindent elintéz és a Szülészeten című jelenettel lépett színpadra. A szentegyházi Vigyorgók Színtársulat a Hófehérke és a hét törpe című paródiával szórakoztatta a közönséget, majd az illyefalvi amatőr színjátszók a Bírónál és a Süt a Hold című produkcióikat mutatták be. A nap folyamán fellépett még a Borzsovai Férfikórus és a Vacsárcsi Cserevirág Néptánccsoport, előadásukban mezőségi táncokat láthatott a közönség. Az est meghívottja Kozma Attila és Lung László Zsolt színész volt.
A zsűri (Bogos Róbert tanár, Kovács István tanító, Bilibók Ibolya kulturális referens, Rácz Árpád tanító, megyei tanácsos és Kerekes Zsófia tanárnő) döntése alapján a legszínvonalasabb előadás az Illyefalvi 20 Plusz Csoporté volt, a legmesésebb előadást pedig a szentegyházi Vigyorgók mutatták be. A zsűri az élethű előadás díjat a Vacsárcsi Színjátszó Csoportnak ítélte, a legdinamikusabb csapat pedig a Smiley Csoport volt Csíkszentmihályról. A csíkmindszenti színjátszó csoport a legnépiesebb előadásért kapott díjat. A szervezők az előző évekhez hasonlóan mindenkit díjaztak.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Interjú ft. Csűry István királyhágó-melléki református püspökkel
Kiegyenesíteni a világot
– Idén szeptember elsején beszédet tartott Sepsiszentgyörgyön a Mikó kollégium ügyében. Ennek kapcsán kérdezném: mi az, amivel a Királyhágómelléki Református Egyházkerületnek 2012 késő őszén még adós a román állam?
–2012 őszéhez úgy érkeztünk, hogy Királyhágó-melléki Református Egyházkerület körülbelül 350 kéréséből, amelyek mindegyike külön-külön nagy értéket jelent egyházunk számára, kb. 220 nagyjából teljesült. Nagyon nagy gondunk még mindig a zilahi Wesselényi Kollégium, ami önmagában is hatalmas érték, illetve a máramarosszigeti iskola épületcsoportja – ez a két nagyobb ingatlan, amelyek még hiányoznak ahhoz, hogy azt mondhassuk: a legnagyobb, legértékesebb és legszükségesebbek már visszakerültek hozzánk. Persze ezek a nagy ingatlanok egy kicsit árnyékba szorítják a további követeléseinket, amelyek elsősorban az erdőink visszaszolgáltatását jelentik; ugyan erre törvényileg később lett lehetőség, de itt van az egyik legnagyobb lemaradása a román államnak, illetve el kell még mondanunk, hogy földjeink visszaszolgáltatásával is igen-igen nagy a hátrány. Annak idején az egyházi földeket szétosztották hamar olyanok között, akik később kerültek a mi vidékünkre, illetve az első törvény nyomán – öt hektár mindenkinek – az egyházak kérése, követelése kicsit a háttérbe szorult. Summa summarum: egyházkerületünk talán azon egyháztestek közé tartozik, amelyeknek nincs akkora lemaradása, mint több más nagynak. Viszont ez nem jelenti azt, ha arányában nézzük a dolgot, hogy mi jobb helyzetben lennénk. Legfeljebb olyan szempontból, hogy ilyen kiemelkedően nagy ingatlanok nem olyan hosszú sora jelentkezik, mint az Erdélyi Egyházkerületnél vagy a római katolikus egyháznál, ahol még mindig nagyon viaskodnak azért, hogy ingatlanjaik visszakerüljenek. Nagyon örülök annak, hogy az Unió részéről most egy olyan felhívás érkezett Románia részére, hogy az integrációs, restitúciós törvényt módosítsák elsősorban, de ugyanakkor alkalmazzák is. Nagyon örülnék, ha ez az uniós rendelkezés arra is vonatkozna, hogy ne csupán a statisztikák számai jöjjenek egyenesbe, hanem figyeljenek arra is, hogyan érkeznek vissza ezek a javak. Ingatlanjaink szinte egytől egyig nagyon romos állapotban kerülnek vissza, mások nem voltak ugyan nagyon romosak, de a kiköltözők, akik addig bitorolták, teljesen értelmetlen károkat okoztak bennük. A nagyváradi Lorántffy gimnáziumban az elköltözők képesek voltak a villanykapcsolókat kitépni úgy, hogy a falból is kiszakadt egy hatalmas rész. Volt olyan osztálytermünk, amelynek plafonját is tönkretették – hogy ezt miért kellett? A másik gond: hogy – ahol lehet alkalmazni (biztos, hogy nem lehet mindenhol) – megközelítőleg ugyanott kapja vissza az egyház a tulajdonát, ahol volt, ne ötven kilométerrel arrább kapjuk vissza erdeinket. Vagy a földek visszaszolgáltatása ne úgy történjék, hogy az akkor elkobzott elsőrangú földek helyett a visszakapottak egy része talán még elfogadható, más része szinte használhatatlan, mert olyan helyen vannak, ahol a mezőgazdasági munkák szinte lehetetlenek. Miért mondom ezeket a dolgokat? Mert gyakran az állam leírja ezeket a kötelezettségeit, az egyház pedig ott van – sajnos, egy lelkiismereti teherrel együtt –, hogy visszakapta ugyan a földeket, de nem tudja használni, az értéket kivenni belőle, ami viszont egy következő projektnek, missziós feladatnak lenne a munkája. Mire gondolok? Visszakapjuk a földjeinket iskoláink mellett. A földek termése arra szolgálna, hogy az iskolát fenn tudjuk tartani. De ha a föld nem munkálkodik, iskolafenntartó feladataink háttérbe szorulnak. Meg kell látni 2012-ben is, hogy az egyháznak van egy közre, közösségre néző funkciója is, itt tulajdonképpen a közfenntartás problémájának kellene előkelő helyre kerülnie, de ott van, sajnos, az, hogy az egyházat, még önmagunkat sem tudjuk a közfenntartói járulékokkal, a híveinktől beszedett összegekkel fenntartani. Ha ezek a restitúciós dolgok visszajönnének, annyira meg tudna erősödne az egyház, hogy ezeket az intézményeket fenn tudnánk tartani, nem lennénk annyira rászorulva a közfenntartásra vagy állami pénzekre, hanem saját magunk is ki tudnánk ezeket termelni. Nagyon nehéz helyzetben van Románia, de mind jobban látszik, hogy a mezőgazdaságnak egyre jobban kezd visszajönni az értéke, mindenhol kell kenyér, és ennek megszerzésében az egyházfenntartók, a gyülekezetek nagyon sok mindent tudnának tenni. Ezért emeltünk és emelünk szót a nagyváradi premontrei templomban, mert úgy gondoljuk, hogy egy ilyen ökumenikus összefogásban kellene még erőteljesebben hallatni a szavunkat, és meg is tesszük, hogy a premontrei értékeket, ingatlanokat, földeket is vissza tudjuk szerezni.
– Hogyan áll jelenleg az egyházkerületben a református oktatás ügye?
– Nagyon boldogan mondom el, hogy egyre fejlődünk. Ami most teljesen új: az egész oktatási rendszerünket elkezdtük alulról építeni, mégpedig úgy, hogy nagyobb figyelmet szentelünk az óvodákra. Világos volt eddig is előttünk, viszont a törvények részben nem engedték, részben nekünk sem nagyon volt rá lehetőségünk az óvodáknál és elemi iskoláknál elkezdeni. Főleg szórványvidéken de a tömbmagyarságban is észre lehet venni, hogy ott, ahol a gyermek már az óvodában nem kezd anyanyelven tanulni, vagy az anyanyelvű oktatástól elszakad, ott nagyon sűrű gondok kezdődnek el. Jelenleg a Királyhágómelléki Református Egyházkerületben 12 református magyar óvoda van. Nagy öröm, hogy szeptemberben négyet tudtunk indítani, kettőt kimondottan a szórványok szórványában, az egyiket éppen Resicán, a másikat Szatmár megyében, Domahídon, Nagykároly közelében, egy olyan helyen, ahol a reformátusok is, a magyarok is kisebbségben vannak, de az óvoda a más nyelvűeknek, más felekezetűeknek is alkalmat ad, mert hiányzott ezen a kicsi településen. Erősítjük tovább a középiskoláinkat. Három középiskolánk van, Szatmárnémeti, Zilah, Nagyvárad, annyi újdonság lett, hogy mindhármat sikerült továbbfejleszteni, azokban nemcsak a középiskolai szint működik – a Lorántffyban például első osztálytól kezdve végig tudunk tanítani, a Wesselényiben is elérkeztünk ide ebben az esztendőben, a szatmáriaknak pedig egészen nagy hagyományuk van ebben. Tovább erősítjük a Partium Keresztény Egyetemet, eljutottunk oda, hogy az ezres létszámú diákság minden esztendőben megvan. Erősítenünk kell az egyetemen az ún. humán részt – a teológia, filozófia gondban van, jelentkezők kevesebben érkeznek. Persze ennek megvan a magyarázata – ezek azok a képzések, amelyek végén a munkahely kicsi pénzzel jár, nem nagyon fizeti meg ez a modern mai világ. Valahogy úgy kell majd átstrukturálnunk, s ezen nagyon gondolkodunk, hogyan lehetne ezeket a szakokat intézni, hogy végzéskor a diákok meg tudják majd keresni a mindennapi kenyérre valót.
–Örvendetes hogy az iskolaügyről ilyen pozitív dolgokat mondhatott el, viszont az a nagy kérdés: lesz-e tíz, húsz esztendő múlva gyermek, fiatal, aki ezekbe az iskolákba járjon? Néhány éve elindult az Áldás, népesség mozgalom. Van-e látható, kézzel fogható eredménye? Hogy értékeli a jövőt ilyen szempontból?
–Egyházkerületünk a 22 esztendős történetében mindig meg-megpróbálkozott valamilyen projekttel. Az Áldás, népesség az egyik kiváló lehetőség volt. Sajnos, a program valahol ott akadt meg, ahol már az ún. nagycsaládot vagy éppenséggel a születendő gyermeket lehetett ünnepelni, de nem ment tovább, ahova szerintem mennie kellett volna, azoknak a fiatal családoknak a serkentéséig, hogy a gyermek vállalásában, tehát egy megelőző feladat végzésében tudjon nagyobb szerepet betölteni. Mi úgy próbálunk segíteni, hogy összefogtunk az RMDSZ-szel, mégpedig úgy, hogy az RMDSZ kért bennünket: próbáljunk meg megnevezni olyan embert, aki a részünkről képviselőként jelen lehetne a parlamentben. Amikor ez az ötlet fölmerült, az én fejemben az forgott: olyan embert kell szerezni, aki a román parlamentben, Bukarestben olyan témákat képvisel, amelyek a református egyháznak, meg általában az egyházaknak a közös témái. Az egyik nagyon fontos téma – az ingatlanokat és hasonlókat kivéve – a család szerepe. Oda kellene figyelni rá, hogy miként lehetne ezt a nagyon nehéz demográfiai helyzetet javítani, hogyan kellene a családot segíteni elegészen a családon belüli erőszak kiiktatásáig, a gazdaságilag nehezebb sorban élők segítéséig, hogy az embereknek ne az legyen az első gondjuk, hogy ott spórolok, hogy nem vállalok gyermeket – most már látunk olyat is, hogy ott spórolok, hogy nem házasodom, s ez mind a két nemnél felüti a fejét. Ezeket a dolgokat segíteni nem tudjuk csak azzal, hogy lelki gondozói szép beszédeket mondunk. Ezeket törvénnyel kell megerősíteni, az államot kell bevonni, az adópénzekből kell visszaosztani ezekre a helyekre. Nagyon szeretnénk Romániában végre oda jutni, hogy ne hegyre hegyet halmozzanak, mert oda jutottunk most ebben a világban, hanem nézzük meg a völgyeket, amelyeket be kell tölteni. Ézsaiás próféta a Messiásra várakozással kapcsolatban gyönyörűen leírta, hogyan kellene kiegyenesíteni ezt a világot. Így kellene szerintünk egy világot a család révén kiegyenesíteni, hogy az alapoknál kezdve megerősödjünk, s majd ünnepeljük az Áldás, népesség keretében hogy megszületnek a gyermekek, vannak nagycsaládok. De hangsúlyozom: nagyon nagy arányban ott van ma a házasságra, gyermekvállalásra egyáltalán nem készülő emberek sokasága. Mi nagycsaládot csak akkor remélhetünk, ha minél több család lesz, minél több boldogabb házasság, s ezért szeretnénk mi a törvény segítségével is minél többet megtenni.
–Idén a helyhatósági választások környékén volt egy vitája Tőkés László volt püspökkel. Ennek kapcsán kérdezném: mi a véleménye az egyház és politika viszonyáról?
–Szívesen beszélek róla azért is, mert szeretném az emberek fejében kialakult zűrzavart ezzel kapcsolatban eloszlatni. A véleményem az, hogy az egyháznak valóban ernyőszervezetként kell működnie. Nehéz ezt szerényen megfogalmazni és kimondani: az egyház fölötte áll a társadalom más egységeinek, szervezeteinek, és ezt éreztetni kell. Ha az egyház beszorul valamelyik szervezetnek a karjai közé, már nem tud ez lenni. A vitánk ott kezdődött, hogy én azt mondtam: az egyházat úgy szeretném látni, hogy az nagyon szívesen szóba tud állni minden más szervezettel, nemcsak az egyikkel vagy a másikkal, hanem mindegyikkel, sőt igyekszik úgy működni, hogy ezeknek valamilyen formában, ha más nem, ezeknek az élő lelkiismerete legyen. Ha élő lelkiismeretként tudunk működni, nagyobb tekintélye van az egyháznak is és ezeknek a politikai szervezeteknek is, amelyek ott vannak mellettünk. Azt hiszen, ezt megértették emberek, az RMDSZ ugyanis erre mondta, hogy ha az egyház így látja a dolgot, hol tudunk együttműködni. Erre azt válaszoltam: hogy az RMDSZ felé tudjak mozdulni, adjon lehetőséget rá, hogy a mi emberünk, akit mi nevezünk meg a mi feladatainkkal, ott legyen. Félreértés ne essék: vannak nekünk református képviselőink, voltak, lesznek, de olyan képviselő kell, aki – nem muszáj, hogy református vallású legyen – a református egyházat képviselje a parlamentben. Ugyanezt az elvárást, és szó szerint mondom el, a Néppárt felé is megtettük, viszont Toró Tibor május végén egy Krónikában megjelent cikkben azt nyilatkozta: a református püspök ne szóljon bele a jelölésekbe. A református püspök nem szól bele, viszont onnantól kezdve már meg kell fontolnia azt, milyen formában fogja majd rendezni, mondjuk a Néppárttal az ügyet. Én továbbra is fenntartom, hogy a politikai szervezetek fölött kell lennünk, mert nemcsak képviselni kell az érdeket, hanem érvényesíteni kell, ez az érvényesítés pedig, azt hiszem, sőt tudom, nem működik a pártok ernyője vagy befolyása alatt, hanem a pártok fölött. Egy nagyon lényeges érv: nekünk ott vannak a híveink, a Partiumban, a Királyhágó-melléken ott van 180 ezer aktív református, akiket meg tudunk szólítani 24 óra alatt. De ott van még százezer ember, aki várja, hogy megszólítsuk. Tehát nem elhanyagolható az a körülbelül 300 ezer ember, akik hallgatnak a szavunkra, s ha hallgatnak, mi csak értelmes dolgokat mondhatunk nekik. Nem ígérgetéseket, nem álmokat, nem távoli fantáziákat, hanem konkrét, elvégezhető feladatokat. Ezért mondjuk azt – hál’Istennek az igazgatótanács is egyetértett ezzel –, hogy a mi hozzáállásunk ehhez a kérdéshez az: olyan embereknek osztunk le feladatokat, akik ezt a feladatot el is vállalják, és el is akarják végezni. Minden politikát félretéve, nem erőből, nem hatalommal, hanem ahogy a Szentírás írja: Isten szeretetéből, lélekből, azért, visszatérve egy alapvető kérdésre: hogy itt tíz év múlva is magyar éljen, magyar gyerek szülessen, tíz év múlva is legyen kinek, legyen kit tanítanunk, mert valóban, ez nagyon félelmetes dolog, látjuk a statisztikai zuhanást: nagyon fontos, hogy legyenek ilyen emberek a környezetünkben, akik ezt felvállalják és akikért érdemes dolgozni.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Bemutatják dr. Bura László könyvét
Könyvbemutató és történelmi előadás Scheffler János és Bogdánffy Szilárd püspökök koncepciós peréről.
A Szent István Kör történelmi előadás keretében mutatja be dr. Bura László idén, Sakkfigurák címmel megjelent könyvét. A szerző a két boldoggá avatatott mártír püspök meghurcoltatásáról gyűjtötte össze a levéltárak hozzáférhető anyagát. Az egyházak megtörése az elnyomó kommunista államhatalom kiemelt célja volt és elérése érdekében minden eszközt felhasznált.
A könyvet bemutató dr. Nagy Mihály levéltáros előadásában mintegy keretként szól a korszak egyházi politikájáról és a koncepciós perek anatómiájáról. A szerző, dr. Bura László szerint, a könyvben bemutatott iratok pontosan bemutatják, „... hogy milyen is az, amikor a semmiből csinálnak valamit, színtiszta kitaláció volt minden. A könyv maga azért is érdekes, mert ez egy társadalomrajz, egy jogi ügynek a bemutatása, ami arra való, hogy az ember, ha elolvassa, látja, hogy tulajdonképpen mi is volt a háttérben. (...) A címet sokáig nem adtam meg, aztán ráakadtam egy részre, ahol teljesen világossá vált, hogy hogyan is néztek ki előre maguknak embereket, és hogyan is mozgatták őket, pont úgy, mint egy sakkjátszmában."
Az előadására és könyvbemutatóra 2012. november 29.-én, csütörtökön, 17.00 órakor kerül sor, a szatmárnémeti római katolikus püspökség konferencia termében.
szatmar.ro

Múltunk kötelez (Megjelent)
Kádár Gyula legújabb könyvét* holnap kora este mutatják be a Székely Nemzeti Múzeumban. A sepsiszentgyörgyi történész, a Történelmi Magazin kiadója-főszerkesztője, a Háromszék állandó külső munkatársa az utóbbi két évben három kötettel jelentkezett.
A két esztendeje megjelent Székelyföld határán című könyvét az autonómiaharc bibliájaként méltattuk, s a szentírási párhuzamnál maradva, a tavaly kiadott, Székely hazát akarunk címűt az autonómiaharc újszövetségeként jellemeztük. Vártuk a sorozat harmadik kötetét, az ki is jött a nyomdából, de címében nem találjuk sem Székelyföldet, sem a székely hazát. A Biblia is két részből áll, de továbbgondolásra késztet. Így Kádár Gyula sorozatának harmadik kötete is túllépett a szűk hazán, s az államalapítás korába kalauzol, Szent István királyunkat és művét mutatja be. Míg az első könyv a történelmi publicisztika eszköztárával igyekezett az autonómiaharc fontosságára rávezetni az olvasót, a két részből álló másodikban a publicisztikai gyűjtemény mellett megjelent a történelmi tanulmány is, a hadtörténet kiegészítéseként népességtörténettel is találkoztunk, a friss könyv kizárólag történelmi szaktanulmány, de az olvasmányosság érdekében nem láb- vagy végjegyzetekkel ellátott, hanem zárójelben diszkréten jelzett forrásjegyzetekkel tűzdelt szöveg. A magyar múltat sokan sokféleképp ismerik. Nagyon sokan büszkék történelmünkre, de sokan meg sem ismerhették, míg akadnak olyanok, akik szerint fölösleges a múltismeret. Kádár Gyula szerint történelmünk, kultúránk ismerete nemcsak szükséges, de felelősségvállalásra is kötelez. A szerző ezért is adta könyvének a Múltunk kötelez címet.
A könyv két külön részből áll. Az első Szent Istvánt és korát mutatja be, s ezért is került a borítóra a magyar Szent Korona képe, a második Erdély gyógyítástörténetébe nyújt betekintést.
Az államalapító üzenete
Az első fejezet – István király és kora (997–1038) – az államalapító munkásságát ismerteti. Nem egyszerű életrajz: első királyunk történelmi szerepének bemutatása mellett a szerző felvázolja Erdély alig ismert 10. századi politikatörténetét is. Így megismerkedünk Erdély magyar fejedelmeivel: Bogát, Zombor és Prokuj gyulával, valamint a dél-erdélyi bolgár autonóm területet irányító Keánnal is. Kádár Gyula szavaival, István királyunk olyan Magyarországot teremtett, amely „a középkori Európa legegységesebb” államaként, „a Bizánci Birodalom méltó ellenfele” volt, a magyar királyság „az angol és a francia királysággal mérhető” hatalommal rendelkezett. A szerző rámutat arra, hogy a magyar állam biztosította azt a politikai keretet, amelynek köszönhetően a magyarság nem tűnt el a történelem színpadáról, mint „a hajdanán itt letelepedett dákok, gótok, gepidák”. A történész nem véletlenül ismerteti István király Intelmeit is, melyekben a nagy király ezer évvel korábban, fontos kormányzási alapelvként határozta meg azt a ma is időtálló gondolatot, hogy tiszteletben kell tartani az ország területén élő más nemzeti közösségeket, mert „az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő”.
Erdély gyógyítástörténete
A könyv második fejezete úttörő jellegű. A szerző úgy véli, hogy e téma megérdemli a további kutatást, mert még sok a fehér folt, a feltáratlan ismeretanyag. Erre példaként említi a régészet ilyen jellegű feltárásait. László Gyula professzor leírása szerint „egyre több sírból kerültek elő olyan honfoglalás kori műtött, lékelt koponyák, amelyek azt igazolják, hogy a honfoglalók túlélési esélyei összehasonlíthatatlanul jobbak voltak, mint az újkor hajnalán, a 18. század végén, a modern kor küszöbén operáltaké”. Kádár Gyula rámutat arra is, hogy népünk évezredes tapasztalatai az egészség megóvásában népi kultúránk megbecsült értékét képviselik. E tanulmányból az olvasó megismerkedhet a népi orvoslással, az első ismert erdélyi orvosokkal, az intézményesített orvosi ellátás kialakulásával, a sepsiszentgyörgyi kórházi ellátás kezdeteivel. Külön fejezet foglalkozik a himlő elleni védekezéssel, az első védőoltások bevezetésének kérdésével, a pestisjárvány elleni kíméletlen küzdelemmel, a karanténok megszervezésével, az első erdélyi patikák, orvosi egyesületek alapításával. A szerző olyan kérdésekre is keresi a választ, hogy milyen volt az orvosok megbecsülése, az anyanyelvhasználat a gyógyításban, az anyanyelven történő képzés. Ugyancsak külön téma a bábaképzés, eleink tisztaságra, egészséges életmódra törekvésének bemutatása, a szegényekről és az árvákról való gondoskodás és Erdély jeles orvosainak – György, Pápai Páriz Ferenc, Mátyus István, Nyulas Ferenc, Gecse Dániel, Szotyori József – bemutatása.
(A kötet megvásárolható a H–Press-lapterjesztő standjain, a sepsiszentgyörgyi Diákboltban, az Ex libris és a Litera könyvüzletben, illetve megrendelhető a 0740 026 450-es telefonon vagy a gyula.kadar@gmail.com e-mail címen.)
* Kádár Gyula: Múltunk kötelez, Scribae Kádár Lap- és Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy, 2012
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

140 esztendeje alakult meg a Délmagyarországi Régészek és Történészek Egyesülete
December 21-én pénteken a temesvári Szépművészeti Múzeum Barokk Termében a 140. esztendővel ezelőtt létrehozott Délmagyarországi Régészek és Történészek Egyesületének megalakulásáról emlékeztek meg a temesvári történészek, amely fő feladatául annak idején a Bánság múltjának feltárását, fellelhető művelődési javainak összegyűjtését, megőrzését szánták. Az évfordulós megemlékezés résztvevőit Marian Constantin Vasile, a Temes megyei önkormányzat alelnöke, valamint Dan Leopold Ciubotaru, a Bánság Múzeum, Marcel Tolcea a Szépművészeti Múzeum és Claudiu Ilaş a Falumúzeum igazgatója köszöntötték. A Délmagyarországi Régészek és Történészek Egyesületének 1872 szeptemberében történet megalakulásáról, a későbbi Bánság Múzeum gyűjteményének megalapozásáról Vasile Dudaş történész tartott jól dokumentált előadást. A megemlékezés szép számú résztvevőjére vigyázó szemeivel elégedetten tekintett a Barokk Teremben díszhelyen kiállított portréjáról a Szent István Rend díszöltönyét viselő Ormós Zsigmond, akinek magángyűjteménye a temesvári múzeum alapkollekcióját képezi. A tartásos rendezvény ünnepélyességét Andrea Olaru zongorajátéka fokozta.
„Temes Vármegye főispánja, Ormós Zsigmond kezdeményezésére alakult meg 140 esztendővel ezelőtt Temesváron a Délmagyarországi Régészek és Történészek Egyesülete – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Szekernyés János helytörténész. –  Ezen a tájegységen meglepően sokan foglalkoztak abban az időben történetírással, helytörténettel, nem csak Temesváron, hanem Nagybecskereken, Orsován, Lugoson is. A történelemtudomány iránt vonzódó embereket úgy gondolták, hogy tanácsos lenne egy szakmai szervezetben egyesíteni. Az egyesület rendszeresen szervezett tudományos ülésszakokat, összejöveteleket, megjelentették az egyesület évkönyveit, majd a folyóiratát, értesítőit. A tudományos ülésszakokon felolvasott tanulmányokat, de más írásokat is rendszeresen közzétették. Erre a folyóiratra napjainkban is a Bánság történetével foglalkozó történészek rendszeresen hivatkoznak, alapvető tanulmányokat közöltek az egyesület folyóiratában. Pár esztendővel később külön létrejött a Délmagyarországi Múzeum Egyesület, amelynek elsődleges célja a temesvári múzeum létrehozása volt. Végül a két egyesület fuzionált, és közös ügynek tekintették, hogy megteremtsék Délmagyarország Múzeumát. Ez sikerült is, először a Püspöki Palota termeiben helyezték el a gyűjteményt, majd a Főreáliskolában, a Vármegyeházában, amíg az akkori Lonovics utcában megépítették a Múzeum első épületét (ma a Tudományos Akadémia temesvári székháza), amit 1894-ben avattak fel. A Múzeumnak elsősorban történelmi részlege volt, de nagyon gazdag volt a művészeti osztálya is, hiszen Ormós Zsigmond elsősorban műalkotásokat, szobrokat, festményeket, érmeket gyűjtött. Ugyanakkor létrejött a néprajzi osztály is, ezzel a három osztállyal működött a múzeum. A múzeum osztályai később sorra leváltak, létrejött az önálló Szépművészeti, Néprajzi és a Falumúzeum, csak a Történeti és az 1973-ban létrehozott Természettudományos részleg maradt a Hunyadi-kastélyban, ahová 1954-ben költözött a Múzeum. Ez a 140 esztendő valóságos sikertörténet, mert az a csíra, amit 1872-ben a régi történészek és régészek elültettek, kilombosodott, kifejlődött és egy egész intézményrendszert teremtett meg. Nem csak a muzeológia fejlődött ki Temesváron, hanem a történelemtudomány, a művészettörténet is. A Nyugati Egyetem keretében történelmi tanszék működik, a Képzőművészeti Karon pedig művészettörténészi képzés folyik az elméleti része is a történelemtudománynak és a művészettörténetnek jó kezekben van.”
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Párhuzamos történelmek Nagyváradon
A párhuzamos történetírásnak tudható be, hogy Nagyvárad jövőre olyan 900 éves jubileumot ünnepel majd, aminek valós jelentősége alig van. Lakatos Attila történész azt mondja, a magyar, illetve a kommunizmus időszakában meggyökeresedett román történetírás között alig van átjárás, jobbára a fiatalabb román történészgeneráció tagjaival lehetséges a párbeszéd.
Kettős történelem. Különböző időpontokra teszi Nagyvárad alapítását a magyar, illetve román történetírás
Évzáró sajtótájékoztatóján jelentette be Ilie Bolojan nagyváradi polgármester, hogy 2013-ban Várad első írásbeli említésének 900. évfordulója lesz, és az alkalomra több rendezvényt is szervez majd az önkormányzat. Az évforduló jelentőségéről kérdeztük Lakatos Attilát, a Körösvidéki Múzeum munkatársát, aki érdekes aspektusokra mutatott rá a jubileummal kapcsolatban. Elmagyarázta: egy Könyves Kálmán által kiadott, 1113-as keltezésű oklevél említi Várad akkori püspökét, Syxtust, ebből tehát kiviláglik, hogy a város akkor már létezett. A bökkenő csak az, hogy egyébként történelmi forrásokból tudvalevő: Várad akkor már harminc éve erődített, egyházas hely volt, ráadásul első püspöke nem is Syxtus, hanem megkoronázásáig maga Könyves Kálmán volt. Szent László uralkodásának második felében, az 1080-as években  már prépostságot, káptalani székhelyet hozott itt létre, emiatt tisztelik őt a váradiak a város alapítójaként. Magát Syxtust, a második ismert váradi püspököt ugyanakkor szintén nem a hivatkozott 1113-as dokumentum említi először, hanem 1003-ra és 1111-re vonatkozó források is, ám ezeknek eredeti változatai elvesztek, és már csak a szakirodalomból lehet tudni a létezésükről. Ráadásul Várad a 11. század végén nem légüres térben megszülető, új magyar  közigazgatási központ volt. Ezt a szerepét az első bihari püspökség és az Árpád-ház trónörökösei számára fenntartott hercegi tartomány Szent István-i alapítású székhelyétől, a bihari ispánsági vártól vette át. Ezt azonban a román történetírás inkább csak a Béla király krónikásának képzeletében létező Ménmarót fejedelem 9. századi földváraként hajlamos nyilvántartani – fogalmazott a történész.
Szocialista törekvések
Lakatos Attila szerint épp a fentebb említett tény eredményezi, hogy a 70-es, 80-as évek szocialista román történetírása csak az 1113-as dokumentumot fogadja el hitelesként, és ezt tartja Várad város formájában való fennállása első bizonyítékának. Mint elmagyarázta, abban az időben a román történelmi kánonban olyan tendencia uralkodott, ami arra irányult, hogy a magyarok Erdélyben való jelenlétét minél későbbre tolja – vagyis azt szerették volna bebizonyítani, hogy a magyar hagyományokkal és a magyar történetírás tanúságaival ellentétben a magyarok nem a honfoglaláskor, hanem sokkal később jelentek meg itt. „Olyan dokumentumokat kerestek, amelyekkel minél későbbre datálhatják a magyar városok alapítását. Az 1113-as adat volt a legkésőbbi olyan, amit már nem tudtak letagadni, hiszen mai napig létezik. Ezért hagyták figyelmen kívül a korábbra mutató bizonyítékokat” – fejtette ki a szakember.
Kimaradt jubileum
Lakatos Attilát arról is kérdeztük, hogy amennyiben jövőre valóban jubileumi rendezvényeket szervez majd az önkormányzat, a magyar közösség számára ez milyen jelentőséggel bír majd. „Nem az évszám a lényeg, hanem az, hogy milyen tartalommal töltik majd meg a jubileumot. Erre a dokumentumra is lehetünk éppoly büszkék, mint bármelyik másikra, de ha csak egy vársáncbeli popkoncert jelzi majd az évfordulót, már nem érte meg” – fogalmazott a szakember. Hozzátette: biztos benne, hogy a polgármester nem szándékosan keresett álságos évfordulót, hiszen elég volt felütnie bármilyen román nyelvű történelemkönyvet, biztosan benne volt a dátum mint első említés. A történész ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet: épp a lassan véget érő 2012-es esztendőben ünnepelhetett volna Várad egy kevésbé kerek, ám a polgármester által említettnél sokkal jelentősebb évfordulót: 320 éve, 1692-ben szabadult fel a török hódoltság alól, ez az évszám tehát a modern Várad megalakulását jelzi.
Sárközi: más városnapot!
Sárközi Zoltán RMDSZ-es városi önkormányzati képviselőt, a kulturális bizottság tagját arról kérdeztük, ellenzékbe szorult frakciója milyen állásponton lesz a jövő évi rendezvényekkel kapcsolatban. Kijelentette: magyarként épp az RMDSZ a legérintettebb ebben a kérdésben, a városvezetőségnek tehát egyértelműen partnerként kell majd kezelnie a frakciót, amennyiben komolyan veszi az évfordulót, s ha ezt nem teszi meg, a jubileumi rendezvények „hiteltelen öntömjénezéssé” válnak. „Először is azt kellene elismerni, hogy Várad majd’ ezer éves település” – fogalmazott Sárközi. Hozzátette: amennyiben az önkormányzat valódi kapcsolatot szeretne létesíteni a város lakosságának negyedét kitevő magyar közösséggel, első lépésben a város napját kellene más dátumra helyezni, olyanra, ami senkit nem sért. Jelenleg ugyanis október 12-ét tartja a város ünnepének a váradi románság – ez a dátum a román és a szovjet hadsereg 1944-es váradi bevonulását jelzi, tehát a város magyar közössége számára egyértelműen nem ünnep. „Nem kell ezer évet visszamenni az időben, amíg a közelmúlt problémáit nem oldjuk meg” – jelentette ki a tanácsos.
Azt, hogy a jövő évi jubileumnak pontosan milyen programja lesz, egyelőre nem tudni, a polgármester csak annyit mondott, hogy egész évben szerveznek majd ehhez kapcsolódó rendezvényeket.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)

A csángók apostola: Jáki Sándor Teodóz
Jáki Sándor Teodóz atya a csángómagyarok apostola, Domokos Pál Péter méltó utódja – olvashatjuk általában a róla szóló ismertetésekben. Hogy szívvel és ésszel is megfogható, érzékelhető legyen, mit is jelent ez, személyes emlékek tolulnak fel bennem. 2006-ban részt vehettem a bukovinai jeles kegyhelyen, Kacsikában a Nagyboldogasszony-búcsún. Kacsika, az egykori magyar falu, ahová a híres Czestochowa-i Mária-kegyképmásolat még Nagy Lajos királyunk adományaként jutott el hajdanán, ma már teljesen elrománosodott, román Mária-zarándokhely lett, kegytemplomában magyar misét nem szabad mondani, s évente egy alkalommal, a búcsú másnapján reggel a templom mögötti kis kápolnában engedélyezett csupán az ide zarándokoló csángóknak az anyanyelvi szertartás. Itt találkozhattam tehát a Moldvából érkezett csángómagyarokkal, akik a pusztinai Szent István Gyermekei Egyesület zászlaja alatt Teodóz atya vezetésével ezúttal is gyönyörű népviseletben, ősi népénekekkel, zarándokmenetben (úgy, ahogy senki más e búcsúban) érkeztek Mária kegytemplomához, hogy hódolattal, imádságos áhítattal tisztelegjenek a Szűzanya előtt. S ott, akkor átéltem, megértettem, milyen pótolhatatlan és egyedülálló szolgálat az, melyet a deres hajú bencés páter vállalt és teljesít évről-évre (1992 óta), felkarolva a legtávolabbra szakadt, legárvább és hitükben leghűségesebb katolikus magyar testvéreinket. Nem felejthetem, hogy mikor a kis kápolnában felcsendült a magyar nyelvű Miatyánk, egy meglett korú klézsei férfi – leplezni sem tudta volna szegény – mintha verejtékét törölgetné, igyekezett eltüntetni a szeméből elő-előrakoncátlankodó megállíthatatlan könnyfolyamot. És Jáki Sándor Teodóz atya nemcsak itt, hanem Csíksomlyón és Futásfalván is és még számtalan helyen pásztorolja a csángómagyarok hűséges nyáját, sőt évente többször meglátogatja őket, nemcsak a jeles napokon. Személye kulcsszerepkörű a moldvai magyarok magyar nyelvű lelkipásztori gondozásában, mert miközben megismerteti őket a mai magyar nyelvű liturgikus formákkal, a tőlük hallott ősi népénekeket, imádságokat vissza is tanítja mindazoknak, akik már anyanyelvi tudásukban meggyengültek. Akik még magyarul álmodnak, magyarnak vallják magukat, de nemigen beszélik már őseik nyelvét, szokta mondani. És ez a szolgálata Kárpát-medencei léptékű, hiszen nemcsak Csángó- és Székelyföldön, hanem Felvidéken, Délvidéken, Kárpátalján és Őrvidéken is épp olyan atyai szeretettel hívják, fogadják őt, mint egy családtagot. Anyaországi ének- és magyarságtanító előadásain szokta mesélni, hogy egy alkalommal csángómagyar testvéreitől búcsúzáskor megkérdezte, mit hozzon nekik legközelebb, s a testvérek meghatottan azt válaszolták: – „Te ne hozzál semmit! Te csak gyere!”.
Teodóz atya – Domokos Pál Péter biztatására – 1978-ban indult el először Moldvába, hogy a csángómagyarok életét, egyházi énekeit, nyelvét tanulmányozza. Róluk persze jóval korábbról voltak már ismeretei. Emlékeiben máig él a Kogutowicz Károly szerkesztette földrajzi atlasz magyar népességi térképe a világban élő magyarokról, melyet tíz éves korában látott először. „Ezért az egyetlenegy oldaláért az egész térképet egy életre bévéstem a szüvembe” – mondja csángómagyarosan. A 83 éves, idén gyémántmisés bencés paptanár, zene- és néprajzkutató, aki mintegy ötezer népéneket/imádságot gyűjtött a Kárpát-hazát bejáró zarándoklásai közepette, a mély vallásosságot, a máriás hitet, a zene iránti fogékonyságot a fészekmeleg családi környezetből hozta magával. Győrött született ötgyermekes családban. Mindenkinek kitűnő volt a hallása, édesanyjának nagyon szép énekhangja volt, meséli. Apai ágon két nagybátyja is igazgató kántortanító volt. A középiskolát az egykor magyar-olasz tannyelvű Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban végezte el, itt Herszényi Bálint, a kiváló zongoraművész, Dohnányi-tanítvány volt a tanára, s orgonára és zeneelméleti tárgyakra Szigeti Kilián, bencés atya, a Rómában végzett egyházzenész tanította.. Hatodik osztályos gimnazistaként (1944-ben) lépett be a bencés közösségbe, s 1952-ben szentelték pappá Pannonhalmán.
A családban nagy hagyománya volt a papi-szerzetesi hivatásban való elköteleződésnek, emlékezik, apai nagyszüleinek például tizennyolc unokája közül öt fiú lett szerzetes, s három leányunoka szerzetesnővér. Fiútestvéreivel egyetemben ők is mindhárman bencés tanárok lettek. Zénó bátyja ma 93 esztendős, Pannonhalmán él, egykor a rend pannonhalmi és győri gimnáziumát vezette. Másik (már megboldogult) testvére, a Templeton-díjas Szaniszló tudományos munkájával szerzett hírnevet és elismerést.
Papi szolgálata – miután a politikai terror miatt a szemináriumból egy egész évfolyamot kihelyeztek világi lelkipásztorkodásra – Mezőtúron kezdődött, majd Sopronban folytatódott. Hivatalosan kántorként (titokban káplánként) szolgált, s már ekkor is, mint később is mindenütt, a templomi kórust is rábízták.
Győrött, majd pedig a Budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán ének-zenetanári és karvezetői diplomát szerzett. A győri bencés gimnáziumban kezdte tanári pályáját 1956-tól, s a bencés templomban kántorkodott, de tanított a budapesti Nyári Kántorképzőben, a győri hittudományi főiskolán (a Musica Sacra és a beszédtechnika tanáraként), több mint két évtizeden át vezette a győri székesegyház Palestrina kórusát, majd a bencés templom kamarakórusát, akikkel zarándok-hangversenyekkel bejárták szinte az egész Kárpát-medencét és olasz földön is bemutatkoztak. Mikor énektanári pályájának lelki ars poeticájáról faggatom, meggyőződéssel mondja: „Hiszek benne, mindig is hittem benne, hogy az ének által az ember többre tanítható és jobbá tehető. A vox humana, az énekelni tudás: égből szálló, földön nyíló ajándék”.
Gazdag, nyolc évtizedes munkásságáról e rovat terjedelmi korlátai miatt lehetetlenség teljes képet adni, csak életének jelesebb állomásait volt alkalom most felvillantani. Teodóz atya sok évtizedes csángóföldi zarándokútjainak élményeit, tanulságait, néprajzi, népzenekutatói gyűjtőmunkájának emlékeit, eredményeit 2006-ban könyvben is megjelentette (Csángókról igaz tudósítások), s kiadták egy cd-lemezét is Jáki Sándor Teodóz énekel és tanít címmel, melyen a páter beszámol gyűjtőútjainak legszebb zenei élményeiről, s bemutat egy csokrot az előénekes bácsiktól, néniktől Moldvában tanult népénekek közül. Számos kitüntetés (Márton Áron-emlékérem, Magyar Királyi Szent László Lovagrend lovagi vaskeresztje, Juliánusz-díj…) birtokosa is, s nemrég vehette át Balog Zoltán minisztertől a Fraknói Vilmos-díjat munkásságának elismeréseként. Toldi Éva
Erdély.ma,

„Együtt 2014”-ben?
Rájöttem, az élet adja a legjobb színházat. Mesterházy Attila, az MSZP elnöke Kolozsvárott csak a román rendőrök kíséretében tudott bemenekülni az előadóterembe, a biztonságot jelentő RMDSZ szárnyai alá. Ennél jellemzőbb, ennél világosabb, ennél komikusabb jelenetet még Karinthy tollából sem tudnánk elképzelni, főszerepben a román csendőrökkel, az RMDSZ-szel és Mesterházyval. Igen, „összenő, ami összetartozik”, mondhatnánk tusványosi magabiztossággal. Azonban eme mosolyt előcsaló felvételek mellett, történt gyomorforgató esemény is.
Mesterházy Attila meghirdette (!) az MSZP új „nemzetpolitikán” alapuló stratégiáját, mivel a párton belül rájöttek arra, hogy ugyan biza nem volt teljesen tökéletes a baloldal határon túli magyar politikája az elmúlt években. Na, de majd most, olyan nemzetegyesítés jön…hogy olyat Szent István óta nem látott a magyar. Gyimesbükktől Sopronig a csudájára járnak majd. Nem kell ide már senki, megtalálták a receptet, Ők tudják, Ők majd megoldják, pontokba szedtek mindent…nekünk csak egy dolgunk van, hátradőlni és figyelni, hogyan fogja Mesterházy és Ponta, a két jó barát, kéz a kézben, együtt megadni az autonómiát. Béla pedig kibontja a pezsgőt, valahogy Ő is vegye ki a részét a sikerből, ha már ennyit tett az ügy érdekében…
Hát igen…ennyire elképzelhetetlen ez az egész baloldali nemzetmegújítási politika, mint a fent írott sorok. Ugyanis a szocialista politikusok kormányzásuk során szemen köpték a magyar nemzetet, akiknek még a nemzetpolitika csírája sem burjánzott a lelkükben, akik nagy ívből tettek arra mi történik elszakított testvéreinkkel, és 2004. december 5-én pedig riogatták a magyarországi lakosságot a „román veszedelemtől”. Emlékszünk még, ugye?
Legyilkolták az egész magyar nemzet álmát. A Mi álmunkat. Most pedig itt vannak. Életükben először lehajtott fejjel, bűnbánóan megjelentek Erdélyben, az elmúlt évtizedek „tamáskodása” után prezentálják erdélyi testvéreinknek, hogyan kell profi módon nemzetpolitikát csinálni. Hát úgy nem, ahogy Ők csinálták. Az nem is nemzetpolitika volt, hanem színtiszta magyarellenesség, nemzetárulás. Ugyanis Mesterházy és bandája nem a nemzetpolitika szükségességére jött rá huszonkét év után, hanem arra, hogy itt bizony több százezer új állampolgárral kell számolni, vagyis több százezer új szavazó kegyeit kell megszerezni.
2004. december 5-én, de akár említhetném az elmúlt huszonkét évet, érdekes módon sosem volt fontos a határon túli magyarok sorsa, egyszer sem voltak Erdélyben kihelyezett elnökségi ülést tartani, csak most, amikor már két lábon járó X-ek futkároznak határainkon túl. Egy dologban tudok reménykedni, hogy mindezt kristálytisztán átlátják a külhoni magyarok. Belátják azt, hogy Magyarországnak, a magyar nemzetnek a szíven szúrását jelentené az, ha ezek bármilyen formában újból beülhetnének a bársonyszékbe és folytathatnák tovább, amit nyolc éven keresztül műveltek.
Másrészt óva intenék mindenkit a közönytől és a nemtörődömségtől. Ugyanis, kedves erdélyi Barátaim, nektek sem elhanyagolható kérdés, ki van kormányon Magyarországon. Hiszen Ti is, kitől várhattok támogatást, jó szót, együttérzést ha nem az Anyaországtól? Esetleg Pontától, Bélától, a román csendőröktől? Tőlük vajmi keveset kaptatok eddig is. A határon túli magyarság egyéni és közösségi sikere Magyarország sikerétől függ. Amennyire erős Magyarország, annyira erős a teljes magyar nemzet határon innen és túl. S természetesen az Anyaország is csak akkor lehet sikeres, ha egységes nemzet formálja.
A mostani magyar kormány sok hibája mellett, egyik fő erénye, hogy a lehetőségekhez mérten képes volt egy világos, céltudatos nemzetpolitikát kialakítani, ami a határon túli magyaroknak is ad reményt, világosságot a sötét jövőképben. Magyarországon pedig fel fog nőni egy olyan generáció, aki már középiskolai tanulmánya során ellátogat egy határon túli területre és megismeri az ottani magyar emberek életét. Ennek a generációnak már szabad Trianonról beszélni és megemlékezni. S ami a legfontosabb, ez a nemzedék már nem tesz különbséget magyar és magyar között…
Igen, tudom, ez lenne a minimum. Csak ez a minimum sem volt meg mostanáig, köszönhetően az elmúlt nyolc év nemzetrontásának és a kommunista diktatúra örökségének. Igen, ez is kevés, ezen is van mit dolgozni, de legalább az alapok megvannak. Csak ne engedjük ennek a jó iránynak az elvesztét és ez most rajtatok is múlik. Fogjunk össze, legyünk újból lélekben, szívben és politikában is egységes nemzet. Hiszen látjuk…bármely oldalon s bármely formában: összenő, ami összetartozik... Török Márton
Budapest
Erdély.ma,

Integrációban gondolkodnak a reformátusok
Beszélgetés Csűry István királyhágómelléki püspökkel
Közel két évtizedes időszak után történt váltás a Királyhágómelléki Református Egyházkerület élén. A három éve megválasztott új püspök, Csűry István újraértelmezte az egyház és a politika kapcsolatát, és gazdasági nyitást tervez.
– Két éven át megbízott, 2010-től pedig választott püspökként viszi tovább Tőkés László örökségét. Hogyan tekint vissza az elmúlt esztendőkre?
– Amikor átvettem elődömtől a püspöki stafétát, úgy döntöttem, megőrzöm és támogatom mindazt, ami bennünket előre visz, és ott javítok, ahol erre szükség mutatkozik. Az egyháznak a Partiumban is kiemelt szerepe van, hiszen a többi felekezettel együtt keresztény hitben és nemzeti elköteleződésben fogja össze az itt élő embereket. A nemzeti identitást elsősorban a történelmi magyar egyházak hordozzák: így volt ez régen, és így van ez ma is. – A királyhágómelléki egyházkerület a rendszerváltás óta hangsúlyosan nemzeti elkötelezettségű irányt követ. Elődjének a magyarországi és az erdélyi politika felé tett közéleti nyitása új megvilágításba helyezte az egyház és a világ kapcsolatát. Ön mennyire ért egyet ezzel az irányvonallal? – Az egyházkerület nemzetpolitikai elkötelezettsége nem változott. Nekünk is meg kellett fogalmazni azt a kérdést, hogy kire számíthatunk? Magyarországi viszonylatban ez egyértelmű: azokra, akik fel merik vállalni a nemzeti-keresztény oldalt és értékrendet. A Jóisten ajándékaként a 2010-es választások nyomán a nemzeti és keresztény elkötelezettségű Fidesz–KNDP- koalíció alkothatott kormányt. A református egyház ehhez a politikai vonalhoz áll legközelebb. Ezt akkor is nyíltan vállaljuk, ha emiatt mind belülről, mind kívülről kritikák érnek. Idehaza bonyolultabb a helyzet: az erdélyi magyarságnak három politikai pártja van, és ez a megosztottság a helyi közösségekben is jelentkezik. A gyülekezetben a lelkipásztornak, az egyházmegyében az esperesnek és az egyházkerületben a püspöknek kell olyan integratív személynek lennie, aki át tudja hidalni a politikai egyensúlytalanságot, és ezzel egyféle kiegyensúlyozó, békéltető szerepet tölt be. – Sikerülhet-e a lelkésznek semlegesnek maradnia egy politikától átszőtt világban? – Ha a lelkész egyik vagy másik párt mellett cövekel le, skatulyába zárja magát, és ezzel a stigmával eltaszítja a többi párt híveit. Sokak számára bántó módon kijelentettem, hogy az egyháznak a politikai csoportosulások fölé kell helyeznie magát. Pártállástól függetlenül csak így tudjuk integrálni híveinket. Világos, hogy minden gyülekezetben együtt vannak a pártok hívei és a párton kívüliek. A különböző politikai meggyőződésű emberek számára az egyházban egyetlen integrációs pont létezik, és ez Jézus Krisztus. Ebben találkozik a református a katolikussal és a baptistával. Ez az a közös pont, amelyben megoldást találhatunk arra a szerencsétlen állapotunkra, amelyben ma az erdélyi magyarság vergődik. Az egyháznak kell legyen politikai pászmája, de az nem lehet pártpolitika!
– Az elmúlt időszakban Nyugat-Európában és Amerikában járt. Milyenek az ottani tapasztalatai? – Az egyház egyre több helyen veszít teret. Németországban döbbentem rá, hogy milyen félelmetesen visszaesett a gyülekezetekben jegyzett keresztények száma. Nehéz erre elfogadható magyarázatot találni. Szerintem nem a keresztény elvekkel vagy a Krisztushoz fűződő viszonnyal van baj, inkább az egyházzal mint intézménnyel lazult fel a mindennapi ember kapcsolata. Nagy probléma, hogy Nyugat-Európa is gyors iramban szegényedik: nem a húsz évvel ezelőtti nagy, életerős gyülekezetek fogadják az erdélyi lelkipásztort. Szűkebb pátriánkról szólva Németországban, Svájcban és Kanadában is elmondtam: számomra az egyház elsődlegesen a Krisztust szerető emberrel való közösséget jelenti. A legeldugottabb szórványban is a nemzetben gondolkodás és az összetartozás helye, ott is, ahol ma már csak két-három magyar ember él. Jó volt megtapasztalni, hogy változatlan a nyugati magyarok empátiája az erdélyi magyarság iránt. Erdélyt egyféle csodálat övezi, amelyet a legnehezebb kommunista időszakot átélő magyar közösségek megmaradása táplál. A sokasodó anyagi gondok azonban a nyugati gyülekezetek mozgásterét is beszűkítették, eddigi anyagi támogatásuk jelentősen csökkent. – Az elmúlt húsz évben mindkét egyházkerületben sokat romlott a templomlátogatók aránya. Mi is „felzárkózunk” Nyugathoz?
– A nyilvántartásban szereplő reformátusok tíz százalékát alig meghaladó templomba járók aránya még mindig jobb, mint a magyarországi, és nagyságrenddel nagyobb a nyugatinál, de ez a szám bennünket nem boldogít. Az egyházban már elkezdődött az útkeresés: új recepteket, új metódusokat próbálunk kidolgozni, hogy hallassuk szavunkat. Azt szorgalmazzuk, hogy lelkipásztoraink a szűk teológiai pászmán túl nyissanak a világra, igehirdetéseikben az élet megannyi aktuális problémájára reflektáljanak. Püspöki munkámban arra törekszem, hogy a lelkipásztorok hangsúlyosabb tájékozódását segítsem elő a világban. A lelkésznek sok mindent föl kell vállalnia gyülekezetében. Szükség van az igére alapozó lelkigondozói munkájára, ugyanakkor a szociális gondokkal küszködő, nyomorúságban levő embereknek is lelki támaszt kell nyújtania. Az ige szavával kell válaszolnia a társadalmi problémákra. Fontos, hogy a lelkipásztor állandó kapcsolatban álljon az emberekkel. A gyülekezetek nem egyformák, és nemcsak a tömbreformátus és a szórványvidékek közösségei különböznek egymástól. A Szilágyságban például ma is ünnep az istentisztelet, többen járnak templomba, mint más vidékeken. Vannak helyek, ahol a templomba járás hagyománya emlék maradt. Igaz, itt mindig van valami a háttérben. Van, ahol az egyházi szolgálat döcög, de sokkal inkább az elszegényedés és a nehezedő kisebbségi lét rombolja az embereket. Emiatt haragszanak Istenre, ennél fogva a templomára is. Nekünk világos üzenetünk kell legyen: ne Istenre haragudjunk, inkább őt keressük a bajban. A Bibliában mindenki megtalálhatja a megfelelő válaszokat, ebben segít az egyház! – Van-e már foganatja ennek a nyitásnak?
– Ha a templomban az zajlik, aminek zajlania kell, akkor az a hívek szívében is reális igénnyel fog találkozni. És ez az igény már jelentkezik. Főleg azon értelmiségiek érdeklődésének örvendek, akik ezt a megújhodást látják az igehirdetésben. Az egyház azonban nem mondhat le a másik 90 százalékról sem! Számukra is kell legyen üzenetünk. A nagyobb ünnepek alkalmával írott pásztorleveleimben elsősorban nem a lelkészekhez és a „belső” egyháziakhoz szólok: olyan üzeneteket kutatok fel a Bibliából, amely hitem szerint az istenkáromló emberekhez is eljut. – Püspökként újragondolta az egyházkerület anyagi hátterét, a működtetés lehetőségeit. Mennyire érinti a gazdasági válság az egyházat?
– Egyházkerületünk sajátos anyagi helyzetben van. Mivel nincsenek jó bérleti díjért kiadható, értékes ingatlanjaink, és a gyülekezetek mezőgazdasági területei sem hoznak számottevő hasznot, többnyire a hívek jókedvű adakozására számíthatunk. Ha gyülekezeti tagjaink anyagi gondokkal küszködnek, ez az egyház költségvetésében is meglátszik. Kisebb gyülekezeteink számára segítséget jelent az anyaország támogatása és azok a nyugat-európai, elsősorban holland közösségek, amelyekkel fennmaradtak a kapcsolatok. Ezzel próbáljuk kiegészíteni a lelkészi fizetésbe adott román állami támogatást. Az egyházkerületen belüli „menedzsment” abban változott, hogy az eddig belterjesen működő egyházi intézményeinket akkreditáljuk, egyesületeket, alapítványokat hozunk létre, hogy valamennyi szociális és oktatási intézményünk élni tudjon a pályázás lehetőségével. Termőföldjeinket betáblázzuk, visszakapott ingatlanjainkat felújítjuk. Hangsúlyosabban nyitunk a világra: meg kell keresni minden olyan hazai és külföldi pályázati lehetőséget, amivel előbbre tudjuk vinni munkánkat. Példaként említhetem nagyváradi diakóniai központunkat, amely a két egyházkerület összefogásával és németországi támogatással új kezdet elé néz. – Az Erdélyi Református Egyházkerület új püspökének, Kató Bélának számos közös terve van. Könnyebb együtt, mint külön-külön?
– Örülök Kató Béla püspökké választásának. Ugyanazon korcsoporthoz tartozunk, mindketten megtapasztaltuk egyházkerületeink három-négy évtizednyi történéseit. Tudjuk, hogy a két egyházkerület viszonyában mi volt a jó, mi fenntartható, hol vannak rendezésre váró kérdések. Már találkoztunk, és tisztáztuk, hogy integráció nélkül nehezen fog menni. Megállapodtunk arról, hogy amiben lehet, együtt fogunk működni. Megmarad a két egyházkerület autonómiája, de a már meglévő együttműködéseket jelentősen bővíteni szeretnénk. Közös a nyugdíjpénztár, a teológiai és a pedagógiai intézet. Most hozzuk közösbe a diakóniai munkát és a vakációs bibliahetet felvállaló gyerekmissziót. Az együttműködés további lehetőségeiről folyamatosan egyeztetünk. – A rendszerváltás óta ön kitartóan járja a Nagyvárad környéki szórványgyülekezeteket. Üzenet ez lelkésztársai fele?
– Akár így is lehetne fogalmazni, hiszen számomra a szórványban élő magyar emberek külön kihívást jelentenek. Manapság, amikor a szórványvidéken élők megkérdezése nélkül újabb és újabb politikusvita lángol fel a szórvány jövőjéről, nyomatékosítani szeretném: igazából csak az egyház van jelen a szórványban. Több mint két évtizedes szórványlelkész-tapasztalat mondatja velem, hogy akkor tudunk a legtöbbet tenni a szórványban élőkért, ha fizikailag is mellettük vagyunk. Jó szóval, információval, lelki táplálékkal, mindazzal, ami nem feladásra, hanem továbblépésre és megerősödésre készteti az ott élőket.
Csűry István
Érmihályfalván született 1956. szeptember 7-én lelkészcsaládban. A nagyváradi Ady Endre (egykor Al. Moghioros) gimnáziumban érettségizett, majd a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben tanult, ahol 1980-ban jeles minősítéssel végzett. Egy évet járt a nagyszebeni német nyelvű teológiára. 1980-1983 között a Nagyvárad-Olaszi gyülekezetben segédlelkész, majd a szalárdi gyülekezet teljes jogú lelkésze. 1989-ben áthelyezték Nagyvárad-Őssibe missziói lelkésznek. Ehhez a gyülekezethez tartozik négy szórványgyülekezet a Nagyvárad-Szalonta közé eső területen. 1996-ban a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Bölcsészkarán elvégezte a mentálhigiénia szakot. Kezdetektől a Partiumi Keresztyén Egyetem tanára. Rendszeresen közöl erdélyi lapokban. 1998-tól generális direktor, 2000 júniusától főjegyző, azaz az egyházkerület püspökhelyettese. 2007. december 7-én az egyházkerület közgyűlése megbízta a püspök jogkörének átvételére, miután Tőkés Lászlót európai parlamenti képviselőnek választották. 2009. november 20-án a gyülekezetek 80 százalékos jelölése után püspökké választotta az egyházkerület közgyűlése. Csűry István négy gyerek édesapja.
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Bukaresti magyarok gyenge immunrendszere
Meddig lesz képes megmaradni a magyar közösség a román fővárosban?
Sokak előtt máig ismeretlen világ a román főváros magyar közössége. Nemcsak a többségi román nemzet, de az erdélyi magyarság is keveset tud a bukaresti magyarok történelméről, pedig több évszázados, tagadhatatlanul érdekes, a székelyek és a barcasági magyar csángók történelmétől egyaránt elválaszthatatlan múltról beszélhetünk.
A magyarok első bejövetele – a katolikus misszió keretében – körülbelül 1000 évvel ezelőttre tehető a mai Bukarest területén, amikor ott még erdő húzódott. Ezt Hencz Hilda írónő meséli, akinek a Magyar Bukarest – a bukaresti magyarok története a kezdetektől napjainkig című, román nyelvű könyvét román és magyar történészek is nagy érdeklődéssel fogadták. A negyven éve Bukarestben élő, aradi származású tanárnő könyvével elsősorban a románokhoz szeretett volna szólni, hogy jelezze: Bukarestben több ezer magyar segítette évtizedeken át a román közösséget, és dolgozott Románia fejlődéséért.
Magyar forradalmárok a román fővárosban
Több hullámban telepedtek a magyarok Bukarestbe. Évekkel ezelőtt a Herãstrãu park területén egy honfoglalás kori katona sírját tárták fel, ám az ásatásokat hamar betiltották, ami sokakban azt a gyanút táplálta, hogy több sírhely is létezhet a román főváros területén. Arra azonban konkrét bizonyíték is van, hogy a középkorban a mindenkori vajdának székely testőrsége volt, néhány száz székely rendszeresen szolgált a mai román főváros területén. „Ezt követően a ’48-as szabadságharc után menekült sok magyar forradalmár Bukarestbe” – mondja Buday Richárd, Bukarest legrégebbi magyar művelődési intézetének, az 1857-ben létrehozott Petőfi-háznak igazgatója. Az általa vezetett intézményt is a mai román fővárosba telepedett szabadságharcosok alapították. A Bercsényi (románul Berceni) negyed telepesei akkoriban kizárólag erdélyi magyar huszárok és szabadságharcosok voltak.
A magyarok munkalehetőségei ezekben az években meglehetősen szűkösek voltak. Kizárólag ipari vagy kereskedelmi pályán helyezkedhettek el, mivel nem voltak román állampolgárok, ezért nem rendelkeztek politikai jogokkal – az Osztrák–Magyar Monarchia védelme alatt éltek akár többnemzedéknyi ottlét után is. Földművesek sem lehettek, mert a földbirtok is állampolgársághoz kötött volt. Az 1860-as években, a Monarchia és a Román Királyság idején – I. Károly uralkodása alatt – a román hiányosságok pótlására rengeteg magyar mesterembert költöztettek Bukarestbe. Akárcsak Kolozsváron, Bukarestben is minden gyógyszertári céhet, valamennyi szűcs-, kézműves-, varga-, de még szabóműhelyt is nagyrészt magyar családok vezettek. Emellett több magyar étterem, gyorskonyha is működött. Ennek köszönhetően az 1800-as évek végére – a hivatalos adatok szerint – a bukaresti magyarság száma a 35-40 ezret is elérte.
„Mindezek ellenére a magyar oktatás és kulturális élet kibontakozását gátolták, a korszak nem egy kormányrendelete célozta az akkor igen erős magyar iskolahálózat megsemmisítését. A román állam 1916-ban elkobozta például a Szent László-, a Szent István- és más társaságok tulajdonában levő épületeket, államosították az Osztrák–Magyar Klubot, a Hungária Házat, amit aztán az angolok a második világháborúban le is bombáztak” – mesélte az Erdélyi Naplónak Buday.
Cselédek és szobalányok korszaka
A trianoni szerződés által gerjesztett hullám az, amely az első világháborút követő szegénység elől tömegesen csődítette Bukarestbe szolgálni a székelyföldi és a barcasági magyar leányokat. Az ezekben az években hozott diszkriminatív törvények – főleg a magyarlakta területeken – valósággal megbénították a mezőgazdaságot. Malommal például csak a görögkeletiek rendelkezhettek, rajtuk kívül lisztet senki nem őrölhetett a faluban.
„A mi időnkben nem volt divat iskolába járni, Sepsibükszádon a hetedik osztály volt az utolsó, utána mentünk dolgozni. A legényeket vitték katonának, a szüleink a kollektívben dolgoztak, ami nagyon nehéz munka volt, úgyhogy minket inkább küldtek románul tanulni Bákóba, Bukarestbe, Craiovára vagy szolgálni” – emlékszik vissza a 60 éve Bukarestben élő Erzsike néni. „Én 17 évesen Tusnádfürdőre kerültem pincérnek, de nem tudtam románul. Ott megismerkedtem egy úri román családdal, akikhez 1969-ben le is költöztem Bukarestbe. Visszairatkoztam az iskolába, leérettségiztem románul. Akkor volt már egy szeretőm a szülőfalumból, Pisti, akinek akkoriban az apja ezredes volt, és el tudta intézni, hogy őt is áthozzák Bukarestbe. Ritkán tudtunk találkozni, mert én az időmet pincérkedéssel töltöttem az akkor még működő Lido Szállodában, s minden második nap a családnak segítettem: főztem, vasaltam, tanultam a gyermekekkel, ilyesmik. Százszámra jöttek azokban az években a leányok ismeretség által Bukarestbe szakácsnőnek, cselédlánynak, takarítónak. Jól bántak velünk, és a fizetés is jó volt. Akkor az volt a szokás, hogy míg a legények katonák voltak, csak jegyesek lehettünk, az esküvőt csak azután lehetett megtartani, miután leszereltek. Amikor Pisti leszerelt, én még akartam egy évet maradni Bukarestben, mert jól kerestem, és akartam venni perzsa szőnyeget, televíziót, olyan dolgokat, amiket egy falusi ember otthon nem engedhetett meg magának. Ez alatt az év alatt ismerkedtem meg az első férjemmel, egy craiovai velem egy idős ezredessel. A szüleim haragudtak is az elején, hogy románhoz megyek feleségül, de mondtam nekik, hogy ezredes, jó ember, végül 1973-ban megtartottuk az esküvőt, és itt maradtunk Bukarestben” – meséli vidáman Erzsike néni, és szavain érződik, nem bánta meg, hogy életét itt élte le. Mint mondja, gyermekei tökéletesen beszélnek magyarul is, románul is, sőt a nagyobbik fia vissza is költözött Sepsibükszádra, ottani leányt vett el feleségül.
Kiveszőben? Buday Richárd szerint a székely hullám legnagyobb problémája az volt, hogy a székelyek „immunrendszere” nem volt felkészülve a szórványlétre, és ez gyors beolvadáshoz vezetett. „Nyilván az is közrejátszott, hogy oktatási és művelődési intézmények nélkül hagyták a magyar közösséget, újságok tucatját záratták be, így pedig nehéz volt megőrizni az integritást. A második generáció után a magyartudat sokakban teljesen eltűnt” – fogalmaz Buday. A második világháború alatt – miután Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz – tömegesen települtek vissza az emberek a Székelyföldre, sok, Bukarestben szolgáló azt hitte, hogy ha jönnek a magyarok, ők itt ragadnak egy másik országban, s többé nem tudnak majd hazamenni szüleikhez, gyermekeikhez. A kommunizmus is közrejátszott a magyarok hazaköltözésében: az iparosodással, a gyárak nyitásával, az építkezések fellendülésével új munkahelyeket teremtettek. A református és katolikus egyház nyilvántartása szerint Bukarestben ekkor körülbelül 15-20 ezres magyar közösség maradt, ami a 80-as évek közeledtével még inkább megcsappant. Budapest kezdte átvenni Bukarest szerepét, a székelyföldi, barcasági magyarok inkább mentek Magyarországra vagy még nyugatibb országokba szerencsét próbálni – mesélte lapunknak a Petőfi-ház igazgatója, aki szerint érthető, hogy a lehetőségek kibővülésével már nem jöttek Románia déli részére a magyarok. Az igazán nagy törésre viszont az 1990-es években került sor – állítja Buday –, amikor Bukarestet az az értelmiségi réteg is elhagyta, amely munkahelyéről nyugdíjba vonulva már nem kötődött a városhoz. A közösség évről évre apadt, mára 1000-1500 magyar él a román fővárosban. Ennek 25 százaléka kötődik a Petőfi-házhoz, nagyjából ennyien igénylik, hogy kapcsolatban maradjanak az itteni magyar kulturális, illetve vallási intézményekkel. Míg a 90-es években az emberek nem fértek be a templomba – a Barátok templomába 3000 család járt –, ma felmerül a kérdés: meddig lesz képes a bukaresti magyarság megmaradni, önszerveződni?
Virágzó bukaresti diákélet
Bukarest magyar fiatalságának életét elsősorban a Bukaresti Magyar Diákszövetség (BMDSZ) szervezi. Az egyetemi városokban már jól működő diákszervezetek mintájára alakult szövetség 1998 októberében jött létre a bukaresti magyar diákok összefogása, informálása, képzése, tudományos és szórakoztató tevékenységek szervezése céljából. A szakmai, oktatási programok közé tartoznak a Bukaresti Ifjú Közgazdászok Klubjának találkozói, a Vitakör és a frissen beindult mérnök- és nyelvészklubok is. Aktív szerepet vállalnak az Országos Magyar Diákszövetség tanügyi programjainak népszerűsítésében és lebonyolításában, valamint a különböző ösztöndíj-lehetőségek hirdetésében. Szórakoztató, szabadidős tevékenységeik közül a legkedveltebbek a Petőfi-házban tartott bulik – köztük a gólyabál és a néptánctanfolyam –, de a két évvel ezelőtt beindított borkóstolók is igen népszerűek.
Fleischer Hilda
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

"Szent István, a román birkapásztor
Hajmeresztő elmélettel állt elő egy román történész. Ionut Tene szerint a székelyek erőszakkal elmagyarosított ortodox románok, a 19. századig Erdély összes települése román volt, a rovásírás és a székelykapu pedig ősi román hagyaték.
A februárban megjelent értekezést (eredeti cikk) a Brassó.info hírportál fordította románról magyarra. Azt, hogy nem egy magányos zugújságíróról van szó bizonyítja, hogy Ionut Tene 1995-ben elvégezte a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem történelem szakát, majd 1999-ben ugyanitt doktori (!) fokozatot végzett. (Román nyelvű Wikipedia adatlapja szerint a magyargyűlölő volt kolozsvári polgármester, Gheorghe Funar kabinetvezetője is volt, és többek között Dák lélek címmel jelent meg verseskötete.)
A románok testvérei
Történész végzettsége nem akadályozta meg Tenét a következő sorok papírra vetésében: "A székelyek történelme egyedi. Történelmi identitásuk és jellegzetességeik régi hagyományokon alapszanak. Sajnos az elmúlt 150 évben a székelyeket erőszakkal elmagyarosították az erdélyi és pannoníai nemesek. Nyelvileg magyarokká váltak, bár mai napig használnak szavakat, melyek eltérnek a mai irodalmi magyar nyelvtől. Sok szó a régi székely nyelvből származik, mely a XVI. század folyamán tűnt el, amikor a Reformokkal egy időben a magyar nemesség agresszív viselkedése miatt elmagyarosodtak annak ellenére, hogy egyedi népesség voltak, az erdélyi románok testvérei, a moldovai és vlach fejedelmek szövetségesei a törökök ellen vívott véres harcaikban. A székelyek származásával kapcsolatban a szerző elismeri a turáni vonásokat, de szerinte ez az "egyedi harcos törzs" Pannóniában az avarokkal, a szlávokkal, a bolgárokkal és a románokkal keveredett. A sci-fi-re hajazó írás szerint már DNS-vizsgálatok is bizonyítják, hogy a székelyek Y kromoszómája román, szláv és bolgár eredetű.
Ortodox hegyi harcosok
Ionut Tene szerint a magyarok bejövetelekor a székelyek egyedi, ortodox vallású népcsoport voltak a Tisza és a Bihari-hegyek között. A magyarok felismerték a székelyekben a harcos népet, és előőrsnek, illetve határőrnek használták fel őket. A történész szerint a magyarok kegyetlenül bántak a székelyekkel, Dózsa Györgyöt például elevenen megégették.
A szerző utal Ioan I. Russu és Gheorghe Popa-Lisseanu "neves román történészekre", akik szerint a székelyek Erdélybe érkezésükkor alig pár ezren voltak, és elkeveredtek (felszívódtak) az őshonos románok közt. A régészeti leleteket és levéltári anyagokat valószínűleg sohasem látó históriások állítják: a 19. századig minden erdélyi település román volt, csak azokat 150 év alatt elmagyarosították. Erre szerintük a székelykapu és kopjafa a bizonyíték, mivel mindkettő erősen hasonlít a máramarosi románokéra, akik természetesen a dákoktól örökölték a tudást. E logika mentén a székely nyelv gyökerei a dákban lelhetőek fel, a napos, holdas zászló pedig szintén az "őshonos dák népekre jellemző".
Együtt a magyarok ellen
Ionut Tene azonban ennél is tovább megy. Szerinte az erőszakos elmagyarítás "tragikus bizonyítéka" az ortodox templomok romjai. "Az elmagyarosítás szörnyűségéről beszél a csicsói emlékmű, kétszáz székelyt mészárolt le Bucow tábornok 1716-ban, ugyanaz aki szintén 200 ortodox templomot ágyúztatott porrá Erdélyben. Egyértelmű tehát, hogy a székelyek erőszakkal elmagyarosított népcsoport, mely legközelebb a románokhoz és a Vlach és Moldáv uralkodókhoz áll. Székelykapu, a "dák örökség"
A székelyek egy olyan kisebbség Románia közepén, melyre Románia büszke lehet és a román nép közvetlen etnikai nyelvi és hagyományi közvetlen rokona. Arányait megtartva a székelyek egyfajta arománok akik békében és teljes szabadságban élnek együtt a románokkal Románia szívében. A székelyek hosszú történelmében a Moldáv és Vlach uralkodók mindig támogatták és együtt harcoltak a székelyekkel a török és a magyar nemesség ellen vívott szabadságharcukban" - olvasható a történelmi fikcióban.
Szent István, a birkapásztor
Ionut Tene nincs egyedül hajmeresztő elméleteivel. 2010 júliusában a Libertatea román napilap A román titkosírás története c. köny két szerzőpárosát, Vasile Maiereant és Dan Dulciut idézte, akik a székely rovásírásról azt állították, az valójában nem is székely, hanem egy nagyon ősi dák írásmódból származik. Ezt később a románok vettek át, akik egészen a középkorig használták, és a székelyek csak tőlük másolták.
A 90-es évek óta divat a magyar történelmi hősök román "háziasítása". Hunyadi Mátyás (Matei Corvin) és Hunyadi János (Iancu de Hunedoara) mellett Dózsa Györgyöt (Gheorghe Doja), Kinizsi Pált (Paul Chinezu) és Kőrösi Csoma Sándort (Alexandru Ciuma din Chiurus) is mint román tudóst, illetve hadvezért oktatják az iskolákban, és propagálják nemzetközi fórumokon. Mircea Dogaru történésznek azt is sikerült "kiderítenie", hogy Szent István is román származású, mivel pogány Vajk elnevezése a román Voicura utal. A legenda szerint államalapító királyunk egy román birkapásztor volt, aki juhait legeltetve érkezett meg a Balaton környékére.
Trendforduló határán?
Az intézményesített történelemhamisításnak szerencsére vannak kritikusai is. Lucian Boia, a Bukaresti Egyetem történész professzora 1997-ben jelentette meg Történelem és mitológia a román közgondolkodásban című művét, amely azóta öt kiadást élt meg. Legújabb kötetében (Románia miért más?) a szerző kijelenti: a mitológián alapuló történetírás olyan mélyen beágyazódott a román közgondolkodásba, hogy az súlyosan befolyásolja az egész nép tisztánlátását, józan ítélőképességét. Boia rámutat: Nagy-Románia létrejötte után egyetlen olyan erdélyi város sem volt, ahol a román lakosság meghaladta volna az összlakosság felét.
Szintén vitatja a dákoromán kontinuitás elméletét a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem történésze, Lupescu Radu. "A román történelemírás erősen alávetett a modern Románia születésének. Értelmezésük szerint vannak bizonyos stációk, amelyek nyomán szinte fátumszerűen létre kellett jönnie Nagy-Romániának (...) Ugranak négyszáz évet, a következő állomásuk a román származásúként elkönyvelt Hunyadi János, utána Mihai Viteazul kora következik. A közöttük levő több száz évről a román történetírás nagyvonalúan megfeledkezik" - mutat rá Radu. "
alfahir.hu,

Százhatvan fiatal műszaki konferenciája
Tizennyolcadik alkalommal rendezik meg Kolozsváron, az Erdélyi Múzeum-Egyesület védnöksége alatt, a Fiatal Műszakiak Tudományos Ülésszakát. A kétnapos rendezvény célja a hagyományokhoz híven az erdélyi magyar fiatal műszaki értelmiség szakmai színvonalának emelése, a mérnöki kutatómunka ösztönzése, a magyar és a nemzetközi tudományos kapcsolatok építése, a magyar műszaki nyelv művelése. A tanácskozás fővédnöke Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, védnöke pedig Stépán Gábor, az MTA Műszaki osztályának elnöke.
Tegnap a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében Bitay Enikő főszervező, az EME Műszaki Tudományok Szakosztály elnöke megnyitóbeszédében elmondta: a konferencián tizenhárom egyetemről és négy főiskoláról százhatvan erdélyi, felvidéki és magyarországi szerző kilencvenkilenc dolgozatot mutat be. Emlékeztetett: az eddigi évek konferenciakötetei olvashatók a világhálón, az Erdélyi Digitális Adattárban. Sipos Gábor EME-elnök a műszaki szakosztálynak az intézményben betöltött fontosságát hangsúlyozta. Gyenge Csaba (az MTA külső tagja, EME-alelnök) a konferenciasorozat egyik megálmodójaként méltatta annak tudományos színvonalát, amellyel európai programok részévé nőtte ki magát.
A tanácskozásnak a szakmai és emberi kapcsolatok terén játszott szerepét emelte ki a többi köszöntő: Fodor Tamás (konzul, Kolozsvári Magyar Főkonzulátus), Réger Mihály (rektorhelyettes, Óbudai Egyetem), Czigány Tibor (dékán, Budapesti Műszaki Egyetem), Sikolya László (dékán, Nyíregyházi Főiskola), M. Csizmadia Béla (egyetemi tanár, gödöllői Szent István Egyetem), Máté Márton (egyetemi docens, Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem).
A hagyományos Maros Dezső-díjat, kiemelkedő kutatási tevékenysége, sikeres előadásai elismeréséül és további kutatásra való ösztönzésként Varga Andrásnak nyújtották át. Kiskoncerttel Szallós Kis Anna (fuvola), Török Réka (oboa) és Hary Noémi (angolkürt) színezte az eseményt.
A megnyitó után plenáris előadások következtek; délután három szekcióban hangzottak el előadások. Ma a FMTÜ részvevői Nagybányára, Koltóra és Székre látogatnak el.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár),

Az utolsó moldvai magyarul szolgáló kántor
A moldvai csángó-magyar falvakban a római katolikus egyház, a Vatikán, a keleti terjeszkedése reményében egyedül a román nyelvet ismerte el a templomi szertartás nyelveként. 120 évvel ezelőtt, már 1893-ban rendelettel, büntetés terhe mellett tiltották meg a magyar nyelv használatát a prédikációkban, a templomi éneklésben és imában. A mélyen vallásos, magyar anyanyelvű, csángó falvakban így a legnagyobb tekintéllyel bíró személy, a pap – elenyésző kivételtől eltekintve – kizárólag román nyelven végzett minden szertartást. Ennek ellenére számtalan magyar nyelvű imádság, egyházi ének, népének maradt fent. Hogyan lehetséges ez?
Többek közt erre a kérdésre keresi a választ a Csángó Guzsalyos műsora.
Az utolsó magyar nyelven szolgáló moldvai kántor (vagy, ahogy Moldvában mondják: deák), Bogdán Rafael 13 évvel ezelőtt halt meg. A műsorban Bogdán Rafael lánya, Bogdán Szilvia – férjezett nevén: Ládás Józsefné – mondja el nekünk emlékeit.
Érdekes időutazás ez! Az elaprózott csángó falvakban egy-egy papnak általában több falut kellett ellátni, így nem kis számmal akadtak olyan helyek, ahova a pap havonta egyszer jutott el. Ilyen helyeken a mise levezetése, a hétköznapok egyházi feladata (de olykor még a temetés, keresztelés, házasságkötés is) a kántorra hárult, aki a helyi közösség tagja volt, és éppen úgy magyarul beszélt, mint a falu népe. Bogdán Rafael még az 1805-ben kiadott imádságos és énekes könyvekből is tanította a híveket!
A helyzet mára már nagyon megváltozott. A templomi szertartásokból teljesen kiveszett a magyar szó, és talán még Magyarfaluban sem tudja mindenki, hogy a falu védőszentje Bogdán Rafael kántor idejében Szent István volt...
Kopnak az emlékek, de fogynak a tárgyi emlékek is: a Moldvába látogatók, a csángókkal foglalkozó „kutatók" sok mindent magukkal visznek. Érdemes felidézni egy gondolatot a műsorból:
Bogdán Szilvia:
- „Épp máma elészedtem egy pár képet, mert voltak nekem ilyen otthoni, öreg-öreg képek, csak az a baj, hogy ezek a kutatók mindig jöttek ugye, elkérni, hogy csinálnak róla képet, s visszakapom; hát, nem kaptam én vissza még a felét se..." Riporter: - „Hát, ez nagyon szomorú, és nem a legjobb befejezés. Kedves kutatók, kedves csángókat kutatók, akik kölcsönkérték a fényképeket, és nem tartották meg ígéretüket, mert nem vitték vissza azokat, nos, kedves kutatók, önök tisztességes dolognak minősítik ezt az eljárást? Önök szerint emberséges dolog eltulajdonítani mások féltve őrzött családi emlékeit? Mivel már több helyről hallottam hasonló kutatókról, akik egyszerűen elvisznek különböző tárgyakat, fényképeket, megismételem kérdésemet: Önök szerint, tisztelt kutatók, emberséges dolog eltulajdonítani mások féltve őrzött családi emlékeit?"
csangoradio.ro
Erdély.ma.

Kovács András Ferenc verse vezet az Erdélyi Figyelő versversenyében
Az RTV kolozsvári magyar adása, az Erdélyi Figyelő 2013-ban is megszervezte a vers-versenyt, amelyben a költészet napjára 11 vers közül választják ki a közönség kedvencét.
"Az erdélyi magyar kortárs líra legszebb versei közül válogattunk, és nem akárhogyan. Az erdélyi szépirodalmi és kulturális folyóiratok szerkesztőinek javaslatai alapján összeállított vers-névsor 11 költőnek 11 versét tartalmazza. A 11 verset 11 színművész előadásában hallgathatja meg a közönség" - írja az Erdélyi Figyelő a versenyről.
A közönség április 11-ig szavazhat, a szavazók között értékes könyvcsomagot sorsolnak ki. A versenyben a következő versek vesznek részt:
Kovács András Ferenc: Október.Őszi könyvtár, előadja Laczkó Vass Róbert és Szép András Ferenczes István: Szent István Moldovában, előadja Csutak Réka Király László: Mostanában, előadja Dimény Áron László Noémi: Föld, előadja Kézdi Imola Fekete Vince: Nem engedni el a fohászt, előadja Kali Andrea Pap Attila Zsolt: Három nővér, előadja Viola Gábor Jánk Károly: A várban engem, előadja Kántor Melinda Balázs Imre József: Zugló, előadja Köllő Csongor Kinde Annamária: Menekülni vágyó verse, előadja Albert Csilla Király Zoltán: Lovasember, előadja Váta Lóránd Farkas Wellmann Endre: Éneked éneke, előadja Farkas Lóránd Az versek az Erdélyi Figyelő Facebook-oldalán, a Videók fejezetben találhatók. A szavazás jelenlegi állása szerint legtöbben Kovács András Ferenc versét kedvelték (366), második helyen Kinde Annamária költeménye áll (253 lájk), dobogós még László Noémi verse is. A 11 versenyben lévő költemény mellett egy versajándék is szerepel: Jancsó Noémi Fénykép az ápolóról c. verse. (hírszerk.)
Transindex.ro.

A néma színészet szolgálatában
Múlt héten megcsörrent szerkesztőségünkben a telefon. – Érdemes lenne Hunyadi László marosvásárhelyi fémműves és szobrászművésszel elbeszélgetni, ugyanis véglegesítették akadémiai tagságát. A javaslat nyomán kopogtunk be a marosvásárhelyi művész műtermébe, ahol kész és készülő szobrok, plakettek, domborművek társaságában fogadott. Nem csak a hír kapcsán, hanem a több évtizedes munkássága előtti főhajtás, közelgő nyolcvanadik születésnapja előtt is érdemes volt találkozni és beszélgetni vele.
– Hunyadi László 2005-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja. 2009-től Magyar Örökség-díjas művész. Újabb tagságról, címről számolhatunk be az olvasóknak?
– Az intézményt nemrégiben átszervezték, állami intézménnyé vált, azonos rangot kapott a Magyar Tudományos Akadémiával. Tulajdonképpen most véglegesítették az akadémiai tagságot. A tagok ezután ugyanolyan jogokban részesülnek, anyagiban is. De nem csak én, hanem tájainkról a szovátai Bocskai Vince és Kuti Dénes is e megtisztelő cím birtokosai. Jövő héten Budapesten az akadémia hivatalos ülésén veszünk részt. De nem csak emiatt utazom a magyar fővárosba, hanem azért, mert május 9-én a Koller Galériában Koller-díjasok munkáiból szerveznek kiállítást. Koller György emlékének ápolására 50 évvel ezelőtt egy alapítványt hoztak létre, s minden évben kiosztanak egy díjat. A kiállításon mindenki egy munkával jelentkezhet. Én egy népies ihletésű, bronzba öntött Szent-György- domborművet állítok ki.
– Mit jelent Ön számára az akadémiai tagság?
– Mit mondjak? Mindig jólesik az embernek, ha szakmailag elismerik. Most a szobrászat, de általában a képzőművészet eléggé háttérbe szorult, a modern technika felváltott mindent. Alig van igény a szobrászatra. Néha-néha még egy köztéri munkát felállítanak, de a közönséget már nem nagyon érdekli, különösképpen az ifjúságot.
– Számos köztéri alkotása áll Erdély-szerte és Magyarországon, kezdve az agyagfalvi Székely Nemzetgyűlés emlékművétől, a székelyudvarhelyi Orbán Balázs-szobortól, a kiskunfélegyházi Szent István-szobortól, egészen a marosvásárhelyi Petőfi-szoborig, vagy a havadi Kossuth Lajos-mellszoborig. Melyik munkája áll legközelebb a szívéhez?
– Amikor a köztéren egy általam készített munkát látok, azon gondolkodom, mit kellett volna másképp csinálni. Mert ugye, a képzőművészet és a szobrászat nem tartozik az egzakt tudományok közé, százféleképpen lehet valamit megoldani, csak energia és kifejezőerő legyen hozzá. Nem csak az embert kell bemutatni, hanem az embernek beszélni, sugározni kell. A modern koncepciónak sohasem tudtam behódolni, őriztem a tradíciókat, és ebből próbáltam valamit továbbvinni és azon az úton haladni. Nem állítom, hogy a nonfiguratív térplasztikában nincsenek remekművek, de ahhoz nagyon kell érteni és nagyon sok érzék kell hozzá. Mondjuk, a Petőfi-szobrot elfogadhatónak tartom. Orbán Balázs is az. Annak idején, amikor mintáztam, Sütő eljött, hogy megnézze. Megnézte, s kijelentette, na, megnyugodtam. Kérdem, miért? – Azért mert azt gondoltam, akkora bajuszt fogsz mintázni, hogy a madár egyensúlyozni tud rajta! És nem lett akkora bajusza.
– Most min dolgozik a művész?
– Megtisztelő megbízásom van, vagy volt, itt van letakarva: Klebelsberg Kunó mellszobra. A bécsi Collegium Hungaricum elé akarták felállítani, de valamiért leállt az egész. Ezt kellene befejezni. Budapesten talán... lesz valami belőle. Igaz, egy szobrot sohasem lehet befejezni. Bizonyos részleteket meg kell még oldani, de amíg agyagban van, lehet módosítani rajta.
– Az idén kerek évforduló elébe néz, közelgő nyolcvanadik születésnapján ünneplik a művészt. Milyen tervei vannak?
– Nagyon sok tervem lenne még. Azon gondolkodom állandóan, hogy mit mulasztottam el és mit kéne még megcsináljak.
– Mit mulasztott el?
– Nagyon sok mindent. Vásárhelynek vannak jeles emberei, nekik kellene emléket állítani. Molter Károly szobrát szeretném feltétlenül elkészíteni. Vagy ott van például Gecse Dániel, aki rengeteget tett a városért, semmi emlék nem maradt róla. Sós Jóskának nem készülök szobrot mintázni... Úgy van, hogy az érdem mindig azoké, akik a szoborállítást finanszírozzák és eszmeileg támogatják. A művész mindig háttérbe szorul. Meg lehet nézni egy szoboravatásom meghívóját. Minden rajta van, csak a szobrász neve nincs! A szoboravatásokról szóló tévétudósításokban is a szobor mindig háttérbe kerül.
– Ez nem azt jelenti, hogy nem ismerik el a szobrász munkáját, hiszen önt Magyar Örökség- díjjal is jutalmazták. Ez nagy elismerés.
– Örömmel fogadtam a díjat, hiszen a magyar örökségért próbáltam tenni, évtizedeken át azokat a történelmi, irodalmi személyiségeket örökítettem meg, akik kiemelkedtek a magyarság életében. Tegyem hozzá, ezzel a díjjal növeltem irigyeim számát. Pedig csak egy pohár pezsgőt meg egy kis Szent Koronát kaptam a díj mellé. Mégis mindig azt kérdezték, mennyi pénz járt vele. A pályafutásom során kapott sok díjjal még egy rendes műtermet sem engedhettem meg magamnak. Ezt saját kezűleg készítettem. De most már jó, mert már szezon vége...
– Nincs szezon vége! Akinek ennyi terve és mondanivalója van még, nem beszélhet szezonvégről. Generációk nőttek fel a művész nyomában, ők méltó követők lesznek?
– Tanítványaim közül már sokan nem élnek, például Bardócz Barna ötvös, Tornai András kiváló szobrász. Régen nem tanítok, nem ismerem a fiatalokat. Néha látok egypár munkát, de nem vagyok meghatódva. Nagyon modernizálódott minden.
– Lehet-e szobrászatot tanulni, vagy ezzel születni kell?
– Tehetséggel kell születni, adottság kell és megszállottság. Aztán jöhetnek azok a bizonyos szabályok, amelyeket el kell sajátítani, be kell tartani. Én Küküllődombón a kerámiaiparba születtem bele, téglagyár, cserépgyár, edénygyár... Elemista koromban elcsentem a krétát és bicskával figurát faragtam. Otthon vettem egy darab agyagot, s abból próbáltam formálni valamit. Amikor bekerültem Vásárhelyre a kollégiumba, olyan szerencsém volt, hogy a rajz- és kézimunkatanárom éppen Bandi Dezső lett. Az volt a tervem, hogy építész leszek, de ő azt mondta édesanyámnak, hiába akar a gyermek építész lenni, úgyis szobrász lesz belőle. És úgy lőn!
– A néma színészet szolgálatában.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely).

Dr. Kelemen András: Magyarok és törökök: Mit tudunk egymásról?
Gyökerek Ha arra gondolunk, hogy a honfoglalás környékén a bizánci feljegyzések turkokról beszélnek, amikor a honfoglalókat említik, akkor máris megvan az első kapocs.
Ha tekintetbe vesszük, hogy a régészek szerint a honfoglalás kori mellékletes sírok alig vagy egyáltalán nem különböztethetőek meg a korabeli besenyők és oguzok sírjaitól, akkor világossá válik, hogy ez időben a kultúránk közös volt. Mindig fel szokták sorolni a két nyelvben fellelhető közös szavakat, de érdemes kiemelni, hogy sok igénk is közös. Ez pedig a mélyebb egymásra hatás bizonyítéka.
Számomra ennél is többet mond azonban a nyelvi logika. Mind a török nyelvekre, mind a magyarra jellemző a ragozás, a hangrendi igazodás, a nyelvtani nemek hiánya, a melléknév-főnév sorrend; az a tulajdonság, hogy két mássalhangzóval nem kezdünk szót, vagy amiért Arany nyelvét annyira magyarosnak érezzük: a mellérendelő mondattani szerkezetek előnyben részesítése.
Az már a kultúra területére tartozik, hogy ahogy a magyarok Hunor és Magyar testvérpárra emlékeznek, ugyanúgy voltak ezzel a hunok Utrigur és Kutrigur esetében és az Ergenekon-monda törökjei a Kajan és Nöküz testvérpárral.
Még érdekesebb összevetni a keresztény tartalommal dúsuló korabeli népköltészetünket annak türk párhuzamával.
Az Ómagyar Mária-siralom egy részlete így hangzik:
Szemem könnyel árad, Én jonhom búval fárad, Te vérüd hullottya Én lelkem alélottya. (Mészöly Gedeon olvasata) És az Orhon folyó mentén a türk Bilge kagán így siratja el öccsét: Szemem könny marja, zsigerem sóhaj tépi mendétiglen kesergek küszködvén kesergek. (Képes Géza fordítása) Igen közeli párhuzamok találhatók az Anatóliába benyomuló tizenkét oguz törzs hagyományaiban is, amelyek a Dede Korkut könyve elnevezéssel maradtak fenn. A Dede Korkutban az újonnan felvett muszlim vallás még nem ivódott a lelkekbe. Ki is mondja, hogy „az idegen imára szólít”. A későbbiekben a Szent István-i állam keresztény magyarsága és Oszmán mohamedán birodalma szembekerült egymással.
Történelmi kapcsolatok
A két malomkő közé került Magyarország taktikailag is igyekezett kihasználni hol a Habsburg-, hol az oszmán erőt céljai érdekében; általában nem nagy sikerrel. Az oszmán hatalom gyengülésével azonban folyamatosan erősödtek a magyar–török kapcsolatok. Magyar részről megbecsültük, hogy a Thököly-, Kossuth- és Rákóczi-emigráció menedéket kapott és biztonságban lehetett a Török Birodalom területén. Az 1877. évi krími háború idején pedig Ugron Gábor sikertelenül ugyan, de sereget szervezett Törökország megsegítésére. Törökországban is egyre szaporodtak a magyarok jó hírnevét megalapozó események. 1727-ben egy erdélyi magyar, aki oszmán földön az Ibrahim Mütteferika nevet nyerte, hozta létre az első nyomdát. Az 1870-es években az isztambuli tűzoltóságot gróf Széchenyi Ödön szervezte meg. A két világháború között pedig magyarok százai dolgoztak az újonnan megalakult Török Köztársaságban.
A folyamatosan erősödő barátságot talán az a 340 oldalas verseskönyv tükrözi, amelyben Ismail Tosun Saral és Emre Saral gyűjtötte össze A magyarokról és a Dunáról írott verseket. Azután 1956 indított el nagy érzelmi hullámzást. Kadir Mısıroğlunak a magyar forradalomról írott könyve két kiadásban is megjelent, 1967-ben és 1972-ben, a török oktatási minisztérium ajánlásával a török középiskolák számára. Több török költőt lelkesített a magyar forradalom, íme néhány példa: Şinasi Özdenoğlu Magyar rapszódia, Hüseyn Nihal Atsiz Magyar forradalmárok, Ayhan Inal Rekviem a magyarokért című verse. Tarık Buğra pedig nemzetközi sikert aratott ’56-ról szóló, Állva akarok maradni című drámájával. Utószavában így ír a szerző: „A világ elfelejtett bennünket. Elfelejtettek. Amikor ezt a keserű bírálatot, amely itt a darabban az igazgató szájából hangzik el, 1963-ban Koppenhágában egy magyartól hallottam, beleborzongva éreztem át adósságunk súlyát: a világ és az egyes emberek adósai maradtak Magyarországnak. Átérezve ennek fájdalmát, íróasztalhoz ültem. Mindaddig regény, novella, színmű vagy éppen cikk írásába fogtam, az Állva akarok maradni írásakor azonban nem így történt. Adósságunk törlesztése érdekében fogtam tollat.”
1990 előtt a Varsói Szerződés kötelékében vergődő Magyarország ismét szemben állt a NATO keleti szárnyán előőrs szerepben lévő Törökországgal. A rendszerváltozás megindulásával változott a helyzet. Már 1989-ben megnyíltak előttünk az oszmán levéltárak, 1992-ben barátsági és együttműködési szerződést írtunk alá. Mindezeknél fontosabb azonban, hogy Törökországban az utcán mozgó magyar ember gyakran beleütközik abba a megállapításba, hogy a török és a magyar testvér: „Türk ve Macar kardeştir.” Ha fellapozunk török tankönyveket, bőven találunk olyan megállapítást, miszerint a magyarok a törökséghez tartoznak, vagy hogy a magyar török eredetű nemzet; gyakran pedig olyan formában, hogy a magyarok, akár a török népek: turániak. Például a társadalmi ismereteket a középiskolásoknak oktató könyv – Sosyal Bilgiler, orta okullar için, I. sınıf, 314. oldalán: „Macarlar da Türk boylarındandı” – a türk törzsek közé sorol minket. Történelmi munka bevezetőjében (l. az idézett Mısıroğlu-kötet 37. oldalán: Macarlar aslen „Túraní” bir kavimdirler. Vagyis: a magyarok turáni eredetű nemzet), elektronikus szótárban (uludağsözlük) erről ilyen szöveget találok: „Macarlar ve Türkler aynı ortak atadan gelmişlerdir.” Vagyis hogy közös őstől származunk. És természetesen a hírlapokban s honlapokon is ugyanez az összekapcsolás a legtermészetesebb módon jelenik meg. Nézzük tehát, hogy mik adhatják ennek a közvélekedésnek az alapját.
Talán feltételezhető, hogy létezik valami népi emlékezet egy távoli közös múltra, hiszen kelet felé utazván gyakran találkozunk a rokonságot hangoztató megnyilvánulásokkal, különösen a török népek között. Ugyanakkor bizonyára erős hatással volt a Magyarországon már az I. világháború előtt kibontakozó turanizmus ezekre az érzésekre. A turán szó Firdauszi Sahnaméjából származik, de ott még az irániakkal szemben álló ellenség képében jelenik meg. A 17. században Abul Gazinál földrajzi fogalommá alakul: a Kaspitól a Pamírig terjedő térséget jelöli ezzel (Sedzserei Türk című művében). A 19. század közepétől kezdik a se nem indogermán, se nem szemita nyelvű népekre alkalmazni ezt a fogalmat. A turanizmus magyar gyökere alapvetően pszichológiai: az egyedüllét élményéből való kitörés vágya motiválta, s hatalmas lökést kapott a magyar orientalisztika megszületésével. Különösen annak atyja, Vámbéry Ármin hirdette az Eurázsia-szerte elterjedt törökség összetartozását és a magyarok törökséghez tartozását.
A magyarok döntő szerepét mutatja a török népek ébredésében, hogy 1870-ben a világon először a Budapesti Tudományegyetemen indult töröknyelv-oktatás. 1877-ben nagy nemzeti felbuzdulást váltott ki, hogy II. Abdul Medzsid szultán visszaküldött a Mátyás király könyvtárából zsákmányolt 34 Corvinát. Még az I. világháború előtt, 1910-ben megalakult a Turáni Társaság Magyarországon, az oszmán birodalmi identitás és a pániszlámizmus is kudarcot vallott.
Legismertebb ideológusa Ziya Gökalp. E folyamat másik ága volt az 1912-ben a Halka doğru (A nép felé) című folyóiratban megjelenő népiesség. Ebben Anatólia neve az anyaföld szimbólumává vált. Számunkra a turanizmusban jelentkező vitáknak érdekes leágazódása az a kérdés, hogy miként viszonyul a Koránhoz a Biblia. Vagyis elsősorban a magyarok kapcsán merült fel a gubanc, hogy nem török nyelvű és nem muszlim nép tartozhat-e Turánhoz. Ahmed Hikmet bej válasza erre 1914-ben, hogy „a magyarok árván maradnak”. Az azeri Juszuf Akcsura ennek áthidalására megalkotta a Kis-Turán, Nagy-Turán kettősséget: az előbbibe a török nyelvű mohamedán népeket sorolta, az utóbbiban a magyarok voltak a legjelentősebb csoport.
Építkezés Az eddigiek alapján eljutottunk annak a kérdéséhez, hogyan látjuk egymást: törökök és magyarok. A magyarok oldaláról elmondható, hogy az Egri csillagok és az isztambuli bevásárlás közhelyein túl igazában az utóbbi időben a székelyek nyitottak kaput Törökország felé. Hiszen csíkszeredai kopjafát látunk Demirköyben, ahol az ágyúkészítő Orbán mester nyugszik. Csíkszentdomokosi székely kapu áll Gebizben, amit az ottaniak madzsarköjnek neveznek, mivel lakosságát a hódoltság idején elhurcolt magyarok utódai adják. S a székely kapu felirata: Biz kardeşiz, vagyis: testvérek vagyunk. Rodostóban (Tekirdağ) Török–Magyar Kulturális Társaság működik a rendkívül törekvő Erdoğan Erken tiszteletbeli konzullal. Meg is látszik az eredmény: a Rákóczi Múzeum, a Mütteferika Park, a köztéri Rákóczi-szobor és Mikes-kopjafa mind erre utal. Kütahyában él a Kossuth-kultusz, de a távoli Oszmanijében is 2010 óta Bartók Béláról elnevezett kiállítási szalon működik. Izmitben Thököly és Zrínyi Ilona emlékét őrző múzeum és emlékhelyek vannak, és határában, a Virágok Mezején tervezik a menekültek egykori szállásának turisztikai célú újjáalkotását. Isztambulban törökökből alakult magyar baráti társaság működik. Elnöke, Erdal Salikoğlu nemrég fordította le az Egri csillagokat törökre. Helyiségük udvarán a Haszmann testvérek által készített székely kapu hirdeti 2011 óta, hogy „A török és a magyar testvér”. Mindezek eredményének tekinthető, hogy legutóbb a székely zászló használatával kapcsolatosan kibomlott politikai vitában az egyik legnagyobb török napilap, a Hürriyet 2013. február 10-én baráti hangú cikket tett közzé Napos-holdas válság (Ay-güneşli kriz) címmel. Összefoglalóként azt írja, hogy „Romániában a régi török fajtából származó magyarok többségét alkotó Szekelisztán területén holdas-napos zászlók hivatalos használatával kapcsolatosan diplomáciai válság alakult ki Budapest és Bukarest között”. A székelyeket pedig úgy mutatja be, hogy „a Kárpátok legrégibb népeihez számító székelyekre vonatkozólag szóbeli hagyomány van az Attila hun népétől való származásról. A székelyek zászlaján régi magyar isteni szimbólumként a nap és a hold található.” Ez az első jele annak, hogy a nagyvilágban ismét megjelenik Székelyföld mint az autonómiára jogosan törekvő térség. Vagyis ha a törökökön múlik, nincs igaza Ahmet Hikmetnek: a magyarok nem maradnak árván.
(Elhangzott Kovásznán a Kőrösi Csoma Sándor-konferencián 2013. április 4-én)

Ez az ének azért más, mert a hívő ember lelkéből jön"
A Kájoni János Egyházi Kórustalálkozót idén a gyergyóditrói egyházi kórus szervezte. A házigazdák az újfalvi, remetei, borszéki, maroshévízi, alfalvi, csomafalvi, tekerőpataki, tölgyesi, szárhegyi és három gyergyószentmiklósi énekkart fogadtak a Jézus Szent Szíve templomban.
A szombati találkozón több mint 350 csengő hangú hívőt láttak vendégül a nagytemplomban. Baróti László Sándor plébános üdvözölte a jelenlévőket, hangsúlyozva: a templomban azok énekelnek, akik Istent szolgálják, hisznek benne. „Ez az ének azért egészen más, mert a hívő ember lelkéből jön, és ez nagyon fontos” – fogalmazott a plébános, kiemelve a szentmiséket megszépítő kórustagok odaadó, fegyelmezett munkáját.
Az ünnepi szentmisét követően a kórusok egyházi énekeket adtak elő. A gyergyóújfalvi kórus Molnár Sándor karvezető irányításával énekelt; a maroshévízi kórus karvezetője Molnár Árpád, a gyergyóremeteié Bakos Károly; a gyergyószentmiklósi Örmény Plébánia kórusának Fejér Antal; a gyergyószentmiklósi Szent Miklós plébánia kórusának Puskás Emil, a tekerőpatakinak Ambrus Levente, a tölgyesinek Bartis Zsolt, az alfalvinak Kiss István, a szárhegyinek Bartalus Vince, a gyergyószentmiklósi Szent István Plébánia kórusának Király Sándor, a borszékinek Balázs Tibor, a csomafalvinak Ambrus Tibor. A házigazda gyergyóditrói kórus előadásában Bakos Ferenc irányításával hallhattunk egyházi kórusműveket. A szervezők, a ditrói római katolikus plébánia, a ditrói egyházi kórus és Gyergyóditró önkormányzata közös ebédre hívták a vendégeket a 27. alkalommal szervezett Kájoni János Egyházi Kórustalálkozó végén.
Centenáriumi zászlóval tüntették ki a ditrói egyházi kórust
A ditrói Jézus Szent Szíve-templom felszentelésének századik évfordulója alkalmából a rendezvénysorozat szervezői centenáriumi zászlóval ajándékozzák meg a település közintézményeit, a közösségért és a templomért tevékenykedő intézményeket és magánszemélyeket. A Kájoni János Egyházi Kórustalálkozón a ditrói egyházi kórus is részesült a kitüntetésben. Ünnepi beszédében az összefogás fontosságára, az egyházi kórus közösségmegtartó szerepére világított rá Puskás Elemér polgármester. Kovács Árpád András, a ditrói közbirtokosság elnöke pedig a közösségi élet, a szimbólumok nemzetmegtartó erejére hívta fel a figyelmet, hangsúlyozva: szükségünk van ünnepeinkre, szimbólumainkra. „Ez a zászló utal a száz évvel ezelőtti és a mostani, a templom centenáriumi ünnepsége alkalmából létrejött közösségi összefogásra, ami követendő a továbbiakban is”. A nagytemplomot, a Jézus Szent Szíve szobrot ábrázoló, illetve „A ditrói nagytemplom százéves” feliratot tartalmazó lobogót Puskás Elemér polgármester és Kovács Árpád András, a ditrói közbirtokosság elnöke adta át a ditrói egyházi kórusnak. A karvezető Bakos Ferenc kántor vette át a centenáriumi zászlót.
Baricz Tamás Imola
Székelyföld.ro

"Mint aranyabroncs…"
A Szent Korona másolatát mutatták be Marosvásárhelyen
Hálaadással kell megállnunk azok előtt, akik életüket adták a hazáért, megmaradtak e hon védelme mellett becsülettel, hűséggel. E Szent Korona összeköt minket, összetartja a hont és a hazát – mondta Nagy László unitárius főjegyző, marosvásárhelyi lelkész a Bolyai téri unitárius templomban a múlt hét csütörtök délután.
A Szózat eléneklésével kezdődő rendezvény első felvonásaként tartott áhítat, majd Kilyén Ilka színművésznő szavalata méltó kibontakozása volt az ünnepélynek, amelyen a Szent Korona másolatát mutatták be az érdeklődőknek: a templomot teljes mértékben birtokba vevő, telt házas közönségnek. A Szent György Lovagrend észak-erdélyi nagypriorátusának marosszéki priorátusa által szervezett eseményen elsőként dr. Makkai Gergely lovag, nagyprior mondott köszöntőt.
– A Szent György Lovagrend áprilisban tartja születésnapját, ezért e hónapban mindig nagyobb szabású rendezvénnyel jelentkezünk. A tavaly a Vártemplom falai bizonyultak szűkösnek Novák József címerkiállításán, idén a Szent Koronával és a köré csoportosuló hagyományokkal, illetve realitással foglalkozunk. Egyrészt el kívántuk hozni Marosvásárhelyre a Szent Koronát (azaz a másolatát), legbecsesebb ereklyénket. Másrészt a magyarság ezeréves múltjában maholnap hétszáz éves rendünk története a korona történetével sokszor találkozott. Először akkor, amikor rendünk alapító királya, I. Károly Róbert a koronát a visegrádi fellegvárba vitte, és ott az ötven keménykötésű lovagból álló rendre bízta az őrzését. A rege úgy szól, hogy Mátyás király is ezzel a feladattal bízta meg rendünket. Büszkék vagyunk rá, hogy egykoron mi voltunk az őrei. Ma délután eljöttek hozzánk a Szent Korona Lovagrend tagjai, akik elhozták az ereklye másolatát – mondta Makkai Gergely, majd Szabó Álmos, a Szent Korona Lovagrend tagja tartott vetített képes előadást.
– Kevésbé a korona történetéről, inkább az eltitkolt információkról kívánok szólni. Tormay Cécile-t idézem:
"Ezer éven át ötvenhárom király fején vonult el az ország felett. (…) Mint aranyabroncs, fogta össze a Kárpátok hatalmas láncait. Most széthull és bomlik az, ami végtelen időkig egy volt." Többször elhangzott, hogy Magyarország olyan ország, amelynek első királya a koronát Szűz Máriának ajánlotta fel. Ez a felajánlás – 1038. augusztus 15-én – egyházi és világi elöljárók jelenlétében történt, Szent István hónapokig készült rá. A királyt másnap az Úr magához szólította. Királyságát átadta egy királynőnek, mi pedig a Mária országa lettünk. Az általa létrehozott keresztény ország még Mátyás idejében is Európa egyik legnagyobb hatalmának számított.
A nyolcvanas évektől kezdődően más szemléletű koronakutatás vette kezdetét. A Szent Koronának a Mátyás előtti időben két ismert tulajdonosa is volt: Ushivan perzsa király és Nagy Károly. Ushivan tudta, hogy beavató koronáról van szó, és ezért vele temettette el magát. Nagy Károly már német-római császár volt, de ő is újrakoronáztatta magát, és magával temettette el a koronát. Ismét felbontották a sírt, a korona pedig Istvánhoz került, aki nem eltemetteti magával, hanem felajánlja az égieknek. De miért Szűz Máriának? Tudnunk kell, hogy elődeink István előtt is keresztények voltak. Mellkeresztet viseltek, Babba Máriát, a Boldogasszonyt tisztelték. Szent Gellért említette, hogy könnyen át lehetett fordítani a hitüket a katolicizmus felé. A felajánlás üzenet volt nekik is, a bizánciaknak is, a katolikusoknak is: íme a királynőnk. Mintha István ezzel próbálta volna egyesíteni mindazt, ami keresztény és magyar. Ugyanakkor a Szent Korona nem tűr meg semmilyen vallási kisajátítást. Egy keleti beavató táltoskorona mintájára készült, a táltos azon keresztül kapta a szellemvilág üzeneteit. A Szent Korona formája hasonlít, de egyedülálló módon 19 zománckép díszíti, amelyek újszövetségi üzenetet hordoznak. Magyar király csak az lehetett, akit a Szent Koronával koronáztak meg. Őseink nagyon hittek ebben. Szakrális korona, szakrális király, szakrális nemzet. II. József nem volt magyar király. Horthy visszahozta a Szent Koronát, de nem volt király. Mégis Európa-hírűt varázsolt egy romba döntött országból. A Szent Korona isteni kegyelmet és erőt közvetít. Keresztjével együtt ugyanabban a műhelyben és ugyanabban az időben készült. Sajnos nem minden királyunk volt a helyzet magaslatán viselésében – mondta előadása során Szabó Álmos a szervezőkhöz méltó ünnepségen, amelyen a felsoroltak mellett részt vett a Szent Gellért Lovagrend, a Történelmi Vitézi Rend, a Magyar Kultúra Lovagrend, a Máltai Szeretetszolgálat, a Johannita Segítő Szolgálat, a Castellum Alapítvány, a Marosvásárhelyi 9. Honvéd Huszárcsapat és a marossárpataki 15. Mátyás huszárcsapat. A programot a Cantuale és a Szent Cecília énekegyüttesek, illetve Novák József képzőművész közreműködése gazdagította.
Knb.

Agymosás felsőfokon, avagy elvtársi nemzetkép
Érdekes társadalomtudományi munkára derített fényt a budapesti sajtó. Az egyik internetes hírportál ismertette az 1974-ben Magyarországon készített felmérés eredményeit, amit a rendszer – a tipikus kommunista titkolózás jegyében – bizalmasan kezelt, nem hozták nyilvánosságra, csupán a legfeljebb állami vezetők szerezhettek tudomást eredményeiről.
Nos, a nemzeti témájú, közel 40 évvel ezelőtti felmérés meghökkentő eredményeket hozott, legalábbis a határon túli magyarság számára, vagy az 1956 előtti és 1989 utáni nemzeti szemléletnek.
Jóllehet a megkérdezettek 91%-a büszke volt magyarságára, 1974-ben a magyarországi lakosság 61% nem hallott Trianonról! Az elcsatolt területek és a határon túli magyarság tabutéma volt az anyaországot szovjet fegyverek révén 45 évig bitorló banda számára, a magyar lakosság agyát is annak megfelelően igyekezett átmosni. Annak tudata főleg a családi kapcsolatok révén maradt fenn, nyilvános szinten a nyolcvanas évek végéig Magyarországon szinte szó sem esett rólunk, vagy a felvidéki, délvidéki, kárpátaljai nemzettársakról.
Nemzettársak? Hiszen az 1974-ben megkérdezett magyarországiak 63%-a úgy vélte – elvtársi lendülettel –, hogy a határon túli magyarság nem része a nemzetnek. Sőt, 93%-nak a Magyarországról a kommunista szörny elől Nyugatra disszidált magyarok sem a nemzet részei!
A legjelentősebb ünnepeknek sorrendben április 4-ét, a szovjet megszállás napját (akkori hivatalos és kötelező szóhasználattal: felszabadulás), november 7-ét (az 1917-es orosz szocialista forradalom) és május elsejét nevezték meg. A valóban fontos nemzeti jellegű napok (március 15., október 6.) csak ezek után következtek, augusztus 20-át pedig újkenyérrel vagy a – kommunista – alkotmánnyal azonosították, s csak kivételesen Szent Istvánnal. Vagy legalábbis az akkor „politikailag korrekt” választ adták a kérdezőknek.
Agymosás felsőfokon, vagy ügyeskedés? Vagy mindkettő ötvözete? Bármely totalitárius rendszerben a lakosság igyekszik a hatalomnak tetsző válaszokat adni, nem saját meggyőződését hangoztatni, főleg, ha az szögesen ellentétes az éppen hivatalos ideológiával és komoly személyes hátrányokkal járhat. Az agymosás mértékét mi sem bizonyítja jobban, minthogy a rendszerváltás után az anyaországiak rendszeresen lerománozták, leszlovákozták, szerbezték stb. a határon túli magyarokat, jelentős lelki traumákat okozva utóbbiaknak. A rendszerváltás után huzamosabb ideig Magyarországon élő határon túli magyarok számára lehangoló volt az anyaországiaknál széles körben tapasztalt nemzettelenség – mint e sorok írója számára is, aki 5 évet élt Budapesten felsőfokú tanulmányai idején. 2004. december 5. is alighanem arra a kommunista agymosásra vezethető vissza, amely mindent megtett a nemzeti érzelem kiirtására a magyarországiakból.
1956-ban a nemzet jegyében fogott össze munkás és értelmiségi, budapesti és vidéki, idős és fiatal a kommunista rémuralom ellen. Kádár idejében a nemzeti érzelem már nem jelentett értéket. A nemzeti érzés tömeges kiirtása olyan mértéket öltött, hogy a 70-es években budapesti értelmiségi körökben felháborodást keltett, amikor időnként olyan kérdésekkel is találkoztak fiatalok részéről, hogy „milyen nyelvet beszélnek a székelyek?”
1989 óta gyökeresen változott a helyzet Magyarországon, 1956, Trianon, s a határon túli magyarság komoly szerephez jutott a közéletben és politikában. Ez a mai fiataloknál jól látszik, elkötelezettebbek a nemzet iránt, mint szüleik, nagyszüleik. Kádár árvái viszont aligha válhatnak öntudatos magyarokká időskorukra, a szociális/anyagi ügyek iránti érzékenységük és a nemzeti kérdésekkel szembeni idegenkedésük szinte valamennyi 1990 utáni választásnál nyilvánvaló volt.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

Június 1-jén először rendeznek gyermekbúcsút Erdélyben
Böjte Csaba szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetője volt a vendég a Gutmann Fórum Klub első összejövetelén, hétfőn a Magyar Tudományos Akadémián.
A szerzetes elmondta, hogy az alapítvány jelenleg csaknem 2500 gyermekről gondoskodik, és bejelentette, hogy idén először június 1-jén gyermekbúcsút tartanak Erdélyben.
A szerzetes Jézus életét hozta fel példának arra, hogy az ember életében legfontosabb a bizalom, a béketűrés, az engedelmesség vagyis az ab audire, a ráhallgatás. A gyerekeket ebben a szellemben nevelik, és ahogy Böjte Csaba elmondta, a kicsik nehezményezték, hogy a gyermek Jézusnak nincs ünnepe, nincs gyerekbúcsú. Ezért elhatározták a tanárok, nevelők, hogy június 1-jén, gyermeknapon Erdélyben gyerekbúcsút tartanak és erre készültek-készülnek is 9 héten át. Ruhákat, babákat csinálnak, és a klub közönsége is láthatta a koronás gyermek Jézus szobrot, amelynek palástját a gyermekek hímezték ki.
A 20 évvel ezelőtti kezdetekről a szerzetes megjegyezte, hogy nem volt tudatos döntés sem a rend, sem az egyházmegye részéről az elhagyott vagy árva gyerekek befogadása. Az volt az elv, hogy aki egy gyermeket is befogad, az az Urat fogadja be. Az utcagyerekeket megfürdették, felöltöztették, a rendőrségen bejelentették, és az orvosok megvizsgálták őket. Az elmúlt két évtizedben ötezer gyermeket neveltek föl és tanítottak.
Most 2380 gyermekről gondoskodnak 71 helységben. Dévát ugyanis kinőtték, de van házuk Szovátán, Csíksomlyón, Szalontán, Nagyváradon, Torockón. Különböző személyek ajándékoznak nekik házat, pénzadományt kapnak, abból vesznek építményt, vagy megkapnak az önkormányzatoktól romos épületeket, ezeket hozzák rendbe.
Az utcagyerek már kevés, inkább akkor jönnek a szülők, ha gazdasági baj van és nem tudják a gyereket eltartani, de van olyan helyzet is, amikor a gyerekre felügyelni kell és tanulni vele. A gyergyói medencében napközi otthonokat működtetnek. Az iskola után a napköziben "pótanya" várja őket és tanul velük, ha ez nem elég, a gyerek bekerül az otthonba, de a szülők látogathatják őt.
Böjte Csaba az MTI-nek elmondta, hogy az otthonokban magyarul és románul is megtanulnak a gyerekek, akiknek mindössze 20 százaléka roma. Hozzáfűzte, hogy Romániában nincs kiemelkedő gyermektámogatási rendszer, mindössze 80 lejt, 8-10 eurót juttat az állam egy gyerek után a családnak.
Az intézményükben egy-egy gyerekre naponta 3 euró jut, vannak név szerinti támogatások, 1 eurót ad a román állam és 1 eurót tesz hozzá az alapítvány egy-egy gyerek ellátásához. Böjte Csaba hozzátette, hogy bárkitől elfogad az alapítvány segítséget.
Beszélt arról is, hogy május 17. és 20. között tartják a hagyományos csíksomlyói búcsút. Ott van a településen az alapítvány gondozásában működő Szent István Ház, amelyben mintegy száz 14 és 18 év közötti fiatal lakik, és ők is részt vesznek a búcsú előkészületeiben. Megünneplik majd azt is, hogy Bethlen Gábor 400 éve lett erdélyi fejedelem (1613-1629), Marosillyén született, majd árvaságra jutott és Gyergyószárhegyen nőtt fel anyai rokonainál, a Lázár családnál - emlékeztetett a szerzetes.
A Gutmann Fórum a gazdasági válság kirobbanása után 2009-ben jött létre, hogy szakemberekkel keresse a válságból kivezető utat és megfelelő figyelmet szenteljen olyan alapelveknek, mint az erkölcs, az etika, a közjó, az összefogás és a fenntarthatóság.
MTI
Nyugati Jelen (Arad)

Szombaton szállítják el a Mária-szobor hasonmását
A csíksomlyói kegytemplom főoltárán őrzött, Székelyföld legdrágább kincseként számon tartott Madonna-szobor méretarányos mását adják át szombaton, a pünkösdi nagymise keretében a lengyelországi Czestochovából érkező Mieczislav Polak pálos rendi perjelnek. A határokon túl ívelő magyar-lengyel lelki és testvéri kapcsolat megerősítésének jeleként a tavalyi búcsún a Jasna Góra-i pálos kolostorban őrzött Fekete Madonna kegykép másolatát vehette át Orbán Szabolcs atya, az erdélyi ferencesek tartományfőnöke.
A székelyföldi római katolikus élet középpontjának számító, a világon ismert kegyszobrok közül a legnagyobb – 2,27 méter magas – műremek a napba öltözött asszonyt ábrázolja, akinek lába alatt van a hold, fején pedig a tizenkét csillagból álló koszorú. Királynőként is ábrázolja Szűz Máriát: a fején ékeskedő koronán kívül jobb kezében jogart, míg bal karjában szent fiát, a világ Megváltóját tartja. A hívő ember mint a hit pajzsára tekint rá, mivel évszázadok óta benne van a bizalma és menekvése. A művészettörténészek két évszázados kutatásai ellenére egyelőre bizonytalan, hogy a kegyszobor pontosan mikor készülhetett, csak annyi bizonyos, hogy valamikor a XV. század végén vagy a XVI. század elején. Általánosan elfogadott tétel, hogy a szobrot Veit Stoss magyar iskolájának valamelyik mestere készítette.
Ajándékozás a keresztény népek barátságának jegyében
A két – csíksomlyói és czestochovai – Mária-kegyhely különleges kapcsolata tavaly kezdődött, amikor a Fekete Madonna-ikon másolatát a pálos rend szerzetesei először Varsóból Budapestre juttatták el, majd onnan a Boldogasszony zarándokvonattal érkezett Csíksomlyóra. A ferencesek akkor azt ígérték, viszonzásul egy másolatot visznek a Mária-szoborról Lengyelországba. A jelképes kegytárgycsere kivitelezhetőségének feltérképezése közben, tavaly szeptemberben jelentkezett Demeter József marosszentannai fafaragó, hogy saját költségén, hálából két szobrot is a csíksomlyói kegytemplomnak ajándékoz. „A művész már jóval azelőtt a Mária-szobrok faragásához kezdett, mielőtt tudott volna a ferencesek céljáról” – mondta el Urbán Erik templomigazgató. A száznyolcvan és nyolcvan centi magas, hársfából készült másolatok bő egy évig készültek. A nagyobb változat március végén, a kisebb – festett, az eredeti kopásait is hűen ábrázoló – alkotás áprilisban került Csíksomlyóra. Előbbit szombat reggelig a kegytemplomban tekinthetik meg a zarándokok, utóbbit a nagyközönség elől elzárva őrzik a templomban.
Nem egyszerű átadás, útnak indítás
A pünkösdi nagymise idején a Hármashalom-oltárnál látható nagyobb kegyszobormásolatot a búcsú után indítják országokat átszelő útjára. Autóval először Gyergyószentmiklósra szállítják, ahol vasárnapig, a Boldogasszony zarándokvonat városba érkezéséig kiállítják. Onnan az ünnepi szerelvénnyel Budapestre viszik, ahol pünkösdhétfőn a Sziklatemplomban lesz kiállítva a délután ötórai szentmise keretében. Június 24-én, hétfőn délután öt órakor a Szent István-bazilikában zajló, a zarándoklatot indító püspöki szentmise után a Fekete Madonna zarándokvonattal viszik Czestochovába. A zarándoklat lelki vezetői Beer Miklós váci megyéspüspök, Tamás József csíkszeredai és Katona István egri segédpüspök lesznek. A szobor átadására a magyar pálosok által alapított lengyel nemzeti kegyhelyen, székely ruhás csíki székely fiatalemberek közreműködésével kerül majd sor az ünnepélyes szentmise keretében. „A szobortól való szombati elválás nem átadás, hanem útnak indítás. Végső céljához érése előtt még sok helyen megtekinthető lesz” – tudatta Urbán Erik.
Pinti Attila
szekelyhon.ro

Orbán Balázs díj: az épített örökség mentéséért
Székelyföld épített örökségének megmentésében és népszerűsítésében jeleskedő építészeket, restaurátorokat és más szakembereket tömörítő egyesületek vehették át szerda este a Székelyföldi Orbán Balázs-díjat.
A díjat 2011-ben hozták létre Hargita, Kovászna és Maros megyék önkormányzatai, és olyan személyeknek adományozzák évente, akik tesznek a közös székelyföldi ügyekért, az egységes Székelyföld-kép kialakításáért. Az idei díjátadó ünnepségre szerda este a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban került sor.
A Codex régizene együttes koncertje után a házigazda Tamás Sándor, a háromszéki közgyűlés elnöke bejelentette, hogy a Kovászna Megyei Tanács idei díjazottja a sepsiszentgyörgyi Keöpeczy Sebestyén József Műemlékvédő Társaság. A 1990 tavaszán alakult műemlékvédő társaság tevékenységei közül kiemelhető a nagy népszerűségnek örvendő, az erdélyi épített örökség feltérképezése érdekében létrehozott Hereditatum.ro online műemlék-adatbázis. A díjat az egyesület nevében Benczédi Sándor építész vette át.
A Hargita Megyei Tanács részéről Petres Sándor alelnök elmondta: a hargitai önkormányzat idén az Országépítő Kós Károly Egyesülésnek ítélte az Orbán Balázs-díjat. „Az Országépítő jelző a Szent István-i örökségre utal: a következetességre, az áldozatos, ha kell, önfeláldozó munkára, a korszerűsödés igényére és parancsára utal, Kós Károly neve pedig csak erősíti, időben közelebbivé és követhetőbbé teszi ezt a szándékot. Ugyanakkor jövőképet teremt a valóság szellemi, tudományos megközelítésű áttekintésére alapozva” – hangzott el az ünnepségen. A díjat Bogos Ernő és Kolumbán Gábor vette át. Marosszék képviselőjeként Péter Ferenc, Szováta város polgármestere elmondta: a Kós Károly-évben azokról az értékekről kell beszélni, amelyeket elődeink örökségként ránk hagytak.
Maros megyéből a marosvásárhelyi Arcus Egyesület nevében, Mihály Ferenc és Kiss Loránd restaurátorok vették át az Orbán Balázs-díjat. A 2000 szeptemberében létrehozott egyesület az erdélyi kulturális örökség restaurálásának, népszerűsítésének támogatása mellett, a művészeti oktatás és a restaurálási szakoktatás támogatása érdekében fejti ki tevékenységeit.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár) |