Székely Szabadság Napja – Szimpátiatüntetést tartottak Budapesten
A Székely szabadság napján tömeggyűlést tartottak hétfő délután Budapesten, a Hősök terén. A magyar és a székely himnusz eléneklése után György-Mózes Árpád, a Székelyföldért Társaság elnöke köszöntötte a Hősök terén összegyűlt tömeget, amely a tér mintegy ötödét foglalta el.
György-Mózes Árpád felhívást olvasott fel, amelyben felszólítják a román kormányt, hogy tárgyaljon a székelyföldi autonómia ügyét képviselő szervezetekkel, valamint tartsa tiszteletben az emberi jogokat. Az összegyűlt tömeg „autonómiát Székelyföldnek” közfelkiáltással fogadta el a felolvasott dokumentumot. A szónok arról beszélt, hogy a Székely szabadság napján emlékezni és emlékeztetni gyűltek össze. „Emlékezni azokra a székely vértanúkra (...), akik az 1948-49-es forradalom és szabadságharc leverése után is hittek a magyar szabadságban” – fogalmazott.
György-Mózes Árpád közölte, azért is tüntetnek most, hogy emlékeztessék a világot, illetve a román kormányt, hogy a székelyek szabadságszeretete és autonómiaigénye továbbra is épp olyan erős, mint volt 160 évvel ezelőtt. Bejelentette, hogy a tavaly útjára indított, Székelyföld autonómiáért elnevezésű kezdeményezés „életképesnek bizonyult”, az idén a világ 18 helyszínén tudtak mozgósítani támogatókat. Megemlékezést tartanak Budapest és Marosvásárhely mellett például Szolnokon, Esztergomban, Pozsonyban, Bécsben, Stuttgartban, Londonban, az Egyesült Államokban, valamint Kanadában is – mondta György-Mózes Árpád.
A Székelyföldért Társaság elnöke szerint „erőt kell felmutatni”, és sok emberre van szükség, mert „ideig-óráig el lehet hallgatni a tényeket, de már a román kormány is érzi, hogy Székelyföld autonómiájának szelleme kiszabadult a palackból”. Szavai szerint ezt érzékeli már Szlovákia is, hiszen a napokban jelentették be, hogy az Európai Bizottság oldalán a Székely Nemzeti Tanáccsal szemben száll be az uniós polgári kezdeményezés elutasítása miatt indított perben. A magyar kormány viszont – fűzte hozzá – a székelyek mellett száll be az Európai Unió Törvényszékénél indított perbe.
„Mi a mozgalmunkat komolyan gondoltuk, kitartóak leszünk (...), kavics leszünk az európai döntéshozók cipőjében, bárhova lépnek, érezni fogják, hogy szúrja és nyomja őket, érezni fogják, hogy van itt egy probléma” – fogalmazott György-Mózes Árpád, hozzátéve, hogy ez egy pártok felett álló, közös ügy.
Közölte, a Budapesten is felolvasott felhívást tíz ország húsz helyszínén fogadták el az autonómia mellett tüntetők. A dokumentumot angol nyelven elküldik számos ország nagykövetségére. Ebben azt írják, hogy Romániának be kell tartania nemzetközi kötelezettségét, el kell fogadnia a párbeszédet és tiszteletben kell tartania az emberi jogokat.
A felhívásban emlékeztettek arra, hogy Románia vállalta: a nemzetiségek, azon a területen, ahol többségben vannak, különleges önrendelkezést kaphatnak. Románia jelenlegi kormánya éppen közigazgatási reformra készül, amivel – várhatóan - megszegi az unió vonatkozó ajánlásait, és Székelyföldet román többségű közigazgatási egységekbe illeszti be. Ezzel felszámolják a székelyek érdekérvényesítésének utolsó intézményi kereteit is – tette hozzá.
Mécsesekből rakták ki a székely zászlót
A székely autonómia ügye mellett szervezett tömeggyűlés végén a rendezvény több száz résztvevője rendőri felvezetéssel a Dózsa György úton, az Ajtósi Dürer soron, a Stefánia úton vonult a román nagykövetség Thököly úti épületéhez. Az épület elé vont kordonnál mécseseket helyeztek el, majd elénekelték a magyar és a székely himnuszt. A vonulás ideje alatt a rendőrség lezárta az érintett útszakaszokat.
A tömeg többször azt skandálta: „Autonómiát Székelyföldnek!”; „Vesszen Trianon!”; „Székelyföld nem Románia”.
MTI
Székelyhon.ro,

Árvák könnyeit letörölni - Báró Szentkereszty Stefánia, a székelyek Nagyasszonya (1842. február 5.–1906. május 26.)
1842 februárjában az égiek bizonyosan jókedvükben voltak, amikor báró Szentkereszty Istvánt és feleségét, vargyasi Daniel Annát kolozsvári házukban leánygyermekkel ajándékozták meg.
A család meglehet, jobban örvendett volna egy címet-rangot, hagyományt továbbvivő fiúnak, de belenyugodva Isten akaratába, keresztvíz alá tartva leánygyermeküket, Szent Istvántól kölcsönözve a nevét, Stefánia keresztnévvel illették.
A szülők leányuknak, valószínű, csendes családi tűzhelyet kívántak, ahol férje árnyékában, gyarapodó családja körében biztonságban élheti majd életét. De ember tervez, Isten végez. A gyermeknek más utat kellett járnia. Nem követte a hagyományos etikettek irányította úri életmódot, ahol még a szórakozásnak módját is előírták.
Születésekor nem is sejtették, hogy e kis csecsemő majd Szent István-i szellemben éli életét, s egykoron a szegények gyámolítójaként az „árvák könnyeit letörlő” Nagyasszonyaik közé sorolják a székelyek. Hogy vezér lesz belőle, aki maga köré gyűjti a szunnyadó tehetségeket, irányt és célt ad minden adakozó szívű embernek, kézfogásra bírja a közösség elheverő erőit. Előkelő, módos házba született, de kisgyermekkora és ifjúsága „édes örömek, de leginkább égető fájdalmak” között telt. Édesanyja korán elhunyt. Nemsokára szeretett jó apja, akinek mindent köszönhetett, szintén a fellegajtó nyitogatók közé szólíttatott. Ezek után sokan belerokkantak volna az élet nyomorába, de nem Ő. Nagy családot alapított: anyja lett a leányárváknak, és viselte gondjukat felnőtt korukig. Mivel szüleit nem támogathatta, hiszen azok korán elhunytak, kárpótlásként sok idős embernek nyújtott gyermeki gondoskodást. Andor testvérének élete, aki szomorú megpróbáltatásban, egy svájci intézetben éldegélte napjait, nem hagyta érzéketlenül a Nagyasszonyt. Az elesettek iránti érzületét a város szegényeire és elhagyott, magára maradt betegeire testálta, azoknak öregotthont, kórházat létesítve. Otthont az elesetteknek
Eszes, művelt emberhez méltóan mérlegelni és dönteni számára pillanat műve volt. Első ízben 1872 októberében emeli fel szavát egy megyei árvaház alapítása érdekében Sepsiszentgyörgy vagy Kézdivásárhely központtal. A két város közötti versengésre sok idő nem maradt. Kézdivásárhely telket ajánlott fel e nemes ügy érdekében, a városi polgárok pedig az első tíz árva gondozását vállalták magukra. A legfontosabb még hátra volt: az anyagi háttér megteremtése épp azokban az esztendőkben, amikor a nagy gazdasági válság egy évtizedre megbénítja az országot. A bárónő viszont útnak indult postakocsin, váltott lovakkal, hiszen akkor még errefelé nem vezetett vasútvonal. Személyes varázsával, szívhez szóló szavaival kérte és bírta adakozásra, akikhez bekopogott, Erdély és Magyarország törvényhatóságait. Egy esztendő leforgása alatt annyi pénzt sikerült egybegyűjtenie, hogy megnyithatta kapuját az Erzsébet királyné nevét viselő Háromszék Megyei Erzsébet Árvaleány Nevelő Intézet 1873. október 12-én.
A bárónő saját adománya, valamint a város nagylelkű pártfogása mellé sorakoztatta fel Széchényi Pál ipari és kereskedelmi, Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi, Bethlen András földművelés- és iparügyi minisztereket, Budapest városát, Bihar, Nyitra és Gömör vármegyét. Itthon pedig Isten tudja, hányszor hangoztak el segélykérő szavai: „Felkérem ezen gyűlést és nemes Háromszék lakosait”, karolják fel e szent ügyet. A háromszékiek nem késlekedtek, hiszen maradt még egy tál étel minden asztalnál, egy váltás fehérnemű, egy rend ruha vagy egy pár lábbeli egy árva gyermek részére. De perdült táncra a város és a környék lakossága bál idején, nyitottak tárlatot, hallgattak úgymond hangversenyt, helyeztek perselyt a templomokba, szántak árverésre vitrinből kivett dísztárgyakat, almáriumból kiemelt értékes tárgyakat, amelyek követték útját a bárónő ama gyönyörű antik művű legyezőjének, melynek bevétele az árvaleány intézetet támogatta. Ezúton vált hasznossá minden jóindulatú gondolat, tettrekészség, tánclépés és dísztárgy, s vált hasznára a közösségnek, de főképpen a 19 év alatt felnevelt 110 árva leánynak. Az intézetnek rendszere, célja volt: értelmet művelni, kézügyességet fejleszteni, hogy a munkában az ott nevelkedők örömüket megtalálják. Ezáltal vált a szülők nélküli, vagyontalan árvából szakácsnő, tanítónő, gondozó, szobaleány vagy önbizalmát visszanyerő, székely lelkiségét, szellemiségét továbbadó anyja gyermekeinek. Öregeknek menedék
Egy alkalommal Pap András kézdivásárhelyi városi tanácsos neje, Nagy Karolina a bárónő jelenlétében felvetette: szánandóbbak azok az emberek, akik család nélkül maradva öregségben, gyógyíthatatlan betegségben nyomorognak, s még koldulni sem tudnak. A bárónő azonnal felkarolta az ügyet, s 1874 őszén a városi képviselő bizottság elé írásbeli indítványt terjesztett egy menedékház létrehozására. A város támogatta. Megfelelő helyiséget biztosított örök időre annak létesítéséhez. Két hónap elteltével már tudott erről a vállalkozásról is Erdély és Magyarország, s nyílt meg a szíve császári és apostoli királyi fenségnek, Rudolf főherceg trónörökösnek, aki magánpénztárából jelentős összeget utalt a Stefánia Menedékház számlájára.
Azt azonban szükséges hangsúlyozni, hogy királyi fenség ide, főherceg oda, a város polgárai, a környékbeli községek lakói támogatása nélkül aligha működhetett volna bármelyik báró Szentkereszty Stefánia-intézet. A város elöljárósága ismét vállalkozott, biztosítva 12 szegény beteg egy-egy heti élelmezését, s gyűjtöttek össze kegyes adakozásból csaknem 5000 forintot. Jancsó Géza gyógyszerész pedig megígérte, míg ő Kézdivásárhely polgára, ingyenes gyógyszerellátást biztosít az intézetben lakóknak. Jól szervezett, részleteiben is kidolgozott menet szerint gyűlt a vegyes adomány a menedékház részére. A megnyitáskor rendezett bál alkalmával a kegyes adományok közé írtak szalonnát, bélhúst, csirke- és pulykahúst, skatulya szardíniát, kenyeret, befőttet, bort és borvizet, skatulya bonbont, süteményt, „lemonadet”. Felszerelésére adakoztak „laskaserítőt”, guzsalyt, ágylepedőt, rokolyát és levesmerőt, imakönyvet és tormástálat, keszkenőt, herbateát és számos más hasznos dolgot. A menedékházban lévő öregeknek reggeli, ebéd és vacsora is kitellett a jóakaratú emberek konyhájáról. Ezek mellett a kézdivásárhelyi asszonyok külön gyűjtést is felvállaltak. Így gyarapodott a menedékház éléstára több véka pityókával, kupa fuszulykával, köböl búzával, rakás murokkal, számos koszorú hagymával, különböző bútorokkal, lábbelikkel, ruhaneművel s egyéb hasznos dologgal.
Betegeknek kórház
Elképzelhető, ennyi vállalkozás, adakozás után a város és környéke már jócskán kimerült, de a bárónő tovább vitte a fáklyát. 1877 ősszén megalakította Kézdivásárhely városi és vidéki Rudolf Kórházát akkor, amikor még alig működött ilyen intézmény, s az egészségügy fejlettségét is szinte csak a nagyvárosok lakói élvezhették. Az újabb alaptőke előteremtése újabb nehézségekbe ütközött. A bárónő ismét útnak indult, s „a trón zsámolyától a kunyhókig mindenütt” hallatta hangját. A ház védnökségét a trónörökös Rudolf főherceg vállalta, aki a bárónő kérésére magánpénztárából 200 forintot adományozott.
Igaz, ezúttal hosszabb időbe telt, míg kapuit az intézmény megnyithatta, de 1884-ben ennek is eljött az ideje. Örvendetes tény: szaporodott a tőke, de sajnos, ugyanakkor a betegek száma is. 1892-ig összesen 2056 beteget ápoltak az intézetben. S ne feledjük, egy esztendő múltán is Erdély-szerte még igen kevés kórházat, pontosabban 29 működő egységet tartottak nyilván. Amikor a nehézségek mellé a közösség részéről lassacskán az unalom, a megszokás is felzárkózott, és lanyhult az adakozás népszerűsége, a jó barátok ismét az ügy mellé álltak. Ezúttal gróf Mikes Benedekné Moser Sofie rendezett zabolai kastélyában fényes estélyt, ahová annyian érkeztek, hogy adakozásukkal ismét kihúzták a kátyúba ragadt szekeret.
Templom és nőegylet
A ország szükségére az Úrnak szolgálatát teljesítő „földön megtestesült angyal, Zágoni báró Szentkereszty Stephanie úrhölgy”, ahogyan kortársai nevezték, már mindenre odafigyelt. Látván, hogy Székelyföld templomai, mint egyedüli s igazi őrtornyai a keresztényi gondolatnak és művelődésnek, mily szegények, az általa eddig létrehozott intézetek áldásos tevékenységének köszöneteként maga köré gyűjtötte a kézdivásárhelyi-kantai római katolikus iskolába a papokat és híveiket, s „az úrnak 1876-ik évében létrehozták a »kézdi-vásárhelyi Oltáregyletet« november hó 19-én árpádházi szent Erzsébet napján, Erzsébet felséges királyné dicső névünnepén”. A bárónő kedvenc évszaka kezdeményező készségét illetően az ősz lehetett, ugyanis 1871 szeptemberében felhívására megalakult a 16 tagból álló Zágoni Jótékony Nőegylet. Ezen újabb alapítvány már követte útját a jól bejáratott rituáléknak: dalra fakadtak a kórusok, megszólaltak a hegedűk egy-egy háromszéki udvarház vastag falai mögött tartott koncerten. Hat esztendő múltán, 1878-ban, amikor befejeződött Bosznia elfoglalása, a Monarchiából származó halottak száma meghaladta a 7000 főt, s ki tudja, hányan maradtak árván, család nélkül vagy sebesülten. A falu akkor is gyűjtést rendezett. A megsebesült katonák s az árvák segélyezésére a pénz mellett 7 kiló tépést és sebkötőt, 7 láda húskivonatot küldtek az arra szorultaknak. Éberen figyelték a világ eseményeit, nemzettársaik sorsát. 1879 tavaszán, amikor a megáradt Tisza egyik éjjelen átszakította a gátat, romba döntve Szeged városát, annak hírét véve, a zágoniak máris útnak indították a segélyt. Más alkalommal a bárónő arra kérte embertársait, hogy akik családjukban örömteljes eseményt ünnepelnek, gondoljanak a szegényekre, elesettekre, az őket felkaroló intézetre is, és küldjenek élelmet számukra. Jó példával ismét ő járt az élen, minden év augusztus 20-án édesapja és az ő neve napján egyheti élelmet küldött intézete részére.
Működött is megszakítás nélkül e szeretet lánca hosszú időkig. Hatékonyságát a szabad kezdeményezés biztosította abban a korban, amikor az egyik dualista vezető politikus arról szólt, hogy „olyan messze vannak innét a jó székelyek, hogy mire óhajtásuk idáig” ,azaz Budapestig ér, akkorra már idejét veszíti a kérelem, megbukik az eszme és javaslat. Végezetül: ennyi munka láttán kinek van bátorsága nagyságát mérlegelni báró Szentkereszty Stefániának? Hiszen ő egyike volt azoknak a géniuszoknak, akik jól tudták, a fennkölt eszmék, a veretes szavak elszállnak, mint a pillanat, ha nem fogja szolgálatra őket az ember. Halálának évfordulójához kapcsolódóan csupán egy rövid idézetet emelünk ki gyászjelentéséből: „zágoni br. Szentkereszty Stefánia úrhölgy az Erzsébet-rend és a koronás arany érdemkereszt tulajdonosa, tiszteletbeli alapítványi hölgy, Kézdivásárhely díszpolgára stb. stb. f. hó 26-án este 10 órakor, Budapesten, hosszú ideig tartó súlyos szenvedések után, angyali lelkét visszaadta Teremtőjének”. A gyászjelentő pontosan fogalmaz, hiszen a Nagyasszony a lelkét adta vissza Teremtőjének, de szellemiségét örökre nekünk hagyta, amikor 64 éves korában eltávozott az élők sorából. Örök mécsest hagyott számunkra, hogy világítson utunkon a nehéz időkben. Megemlékező sorainkat végezetül zárja Nagyasszonyunk gondolata: „Noha ezennel távozom körükből, de szememmel hű kísérőjük leszek ezentúl is.”
Úgy legyen.
Tüdős S. Kinga. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szeretik a múzeumot
Több ezer tárggyal gyarapodott a Székely Nemzeti Múzeum az utóbbi négy-öt évben. Ezek közül néhányat megvásároltak, de zömmel adományként kapták – mondotta Vargha Mihály igazgató a Szerzeményeink című tárlat megnyitóján szerda este. Szerinte ez azt mutatja, az emberek szeretik a múzeumot. Kollégái javaslatára nyújtanak ízelítőt a szerzeményekből. Szigorú válogatás eredménye e reprezentatív kiállítás, hiszen figyelni kellett arra, hogy a tárgyak „ne üssék egymást”, miközben a tematika sokrétű. A tárlat másrészt visszajelzés az adományozók felé, s nem titkolt szándékuk, ezzel tovább szeretnék ösztönözni a kedvet.
A múzeum adományok révén jött létre – mondotta az igazgató, felelevenítve, hogy Cserey Jánosé Zathureczky Emília saját vagyonát tette közszemlére udvarházában, majd 1879-ben a gyarapodó gyűjtemény felvette a Székely Nemzeti Múzeum nevet. Vargha Mihály ecsetelte: csak tárgyakat látunk, de azoknak történetük van, s jó lenne krónikába összegyűjteni őket. Az adományozók egy-egy történetet meséltek el, amikor tárgyaikat átadták az intézménynek. Szívmelengető volt, amint tavaly egyikük azt mondta, úgy döntött, ide adja be, mert hallotta, úgy őrzik itt a tárgyakat, hogy ha kell, el is ássák. S ez nem legenda, fűzte hozzá az igazgató, hiszen a honvédszobrot a kommunista rendszer idején a kertben ásták el, s most restaurálva visszakerült talapzatára a Rétyi Nyír bejáratához. Az intézményvezető még hozzátette, másfél-két évente rendeznek hasonló bemutatókat. Tárlatvezetést Szőcsné Gazda Enikő muzeológus tartott. Ő is említette, időnként könnyeket ejtve adták át féltve őrzött tárgyaikat az adományozók. A múzeum mindent gyűjt, s a kiállítás ennek metszete. Legtöbb a fénykép, melyből több ezer kerül be évente, de vannak kerámiatárgyak, bútordarabok, képzőművészeti alkotások, ruházati cikkek is. Gyűjteményük kiegészült a kisborosnyói régészeti ásatás leleteivel, melyek az erősdi kultúra körébe tartoznak. Látható az egerpataki Márk család 1591-ből származó címeres nemeslevele, Szentkereszty Stefánia portréja, Gyárfás Jenő egy festménye, északolasz intarziás asztal, az alsórákosi unitárius egyházközség mintegy kétszáz éves úrasztala, felvidéki habán tál, francia majolika, szász hímzett irhabunda, szemészeti eszköztár és sok más szerzemény. Külön sarokban lakberendezési tárgyak láthatóak székely népviselettel kiegészülve.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ferenc pápa: a vallásszabadság minden ember eltulajdoníthatatlan joga
A hitükért diszkriminált, üldözött és legyilkolt keresztényekért imádkozott Ferenc pápa pénteken a Szent Péter téren az egyház első vértanúja, Szent István ünnepnapján.
Ferenc pápa a déli Úrangyala-imádságot (Angelus) kísérő beszédében azt a reményét fejezte ki, hogy a mai mártírok áldozata az egész világon megerősíti a „vallásszabadság elismerését és biztosítását, amely minden ember eltulajdoníthatatlan joga". Az egyházfő hangsúlyozta, hogy ma is nagyon sokan halnak meg hitükért.
Ferenc pápa kijelentette, hogy az első keresztény vértanúra, Szent Istvánra való emlékezés nem zavarja meg a karácsony hangulatát. Ellenkezőleg ez az, ami megfosztja a karácsonyt „a hamis ünneplés negédes mázától" – fogalmazott Ferenc pápa. Arra szólította fel a mai keresztényeket, hogy hitükhöz következetesen éljenek: „keresztényként éljetek (...) nem lehet azt mondani, hogy keresztény vagyok és közben pogányként élni!". A pápa megjegyezte, egyáltalán nem könnyű keresztény életet élni, de „szép, nagyon szép".
A pápai lakosztálynak a Szent Péter térre néző ablakából beszélő Ferenc pápa köszöntötte az Istvánokat és Stefániákat, és köszönetet mondott a világ minden részéből neki küldött karácsonyi üdvözletekért. Azt mondta, sajnos, nem tud mindenkinek külön-külön válaszolni. A Szent Péter téren levő tömeg együtt kiáltott „boldog karácsonyt" az egyházfőnek.
MTI
Erdély.ma

Vallásszabadság ünnepe Tordán és Kolozsváron
Ünnepi istentisztelettel emlékeztek meg a vallásszabadság napjáról tegnap a helyi unitárius közösségek Tordán és Kolozsváron.
A délelőtti tordai szószéki szolgálatot Nagy László marosvásárhelyi unitárius lelkész végezte, Bálint Benczédi Ferenc püspök köszöntötte a résztvevőket. „Megtehetnénk-e azt, hogy ne emlékezzünk a tordai országgyűlés korában egyedülálló határozatáról? Megtehetnénk, de nem érdemes gyáván élni, és félve meghunyászkodni”, hangsúlyozta Nagy László. Felszólalt még Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács ügyvezető elnöke, Tudor Ştefănie helyi polgármester, Grezsa István magyar nemzetpolitikai államtitkár. Fellépett a sepsiszentgyörgyi Kriza János Unitárius Dalárda. Ezt követően Körösfői-Kriesch Aladár Tordai országgyűlés című festményét tekintették meg a jelenlevők a helyi múzeumban. Délután a kolozsvári belvárosi unitárius templomban folytatódott a megemlékezés.
„Azért vagyunk ma itt ebben a templomban, hogy 447 év távlatából felidézzük azoknak az emlékét, akik bátrak voltak a tettben”, mondta délelőtti prédikációjában Nagy László marosvásárhelyi unitárius lelkész, részleteket idézve Ady Endre A tűz csiholója című verséből: „Csak akkor születtek nagy dolgok,/ Ha bátrak voltak, akik mertek.../ Ez a világ nem testálódott/ Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak:/ Legkülönb ember, aki bátor/ S csak egy különb van, aki bátrabb”. – Így idézzük fel Dávid Ferenc és János Zsigmond fejedelem szellemét és mindazokét, akiknek élete és munkája, kitartása és hűsége egy egyház születését, küzdelmét és sikereit eredményezte, hogy itt lehetünk mi a 21. században is, akik Dávid Ferenc követőinek, unitáriusoknak vallhatjuk magunkat – hangsúlyozta a lelkész.
Szabadság (Kolozsvár)

Berde Mózsa itthon
Az 1848–49-es háromszéki önvédelmi harc jeles alakjának emlékévébe léptünk. Laborfalva nagy szülöttjére, Berde Mózsára (1815–1893) emlékeztet lapunk ez évi falinaptára is. Berde Mózsát a székely katonaság választotta meg népképviseleti országgyűlési követének, részt vett a kolozsvári országgyűlés jobbágyfelszabadítási törvénytervezetének összeállításában, s küzdelme eredményeként a képviselőház kimondta a határőrrendszer megszüntetését. Kormánybiztosként résztvevője volt az Agyagfalvi Nemzeti Gyűlésnek, szervezője Háromszék önvédelmi harcának, jótevője egyházának.
Barangolás a bölcsőhelyen
Egymást követik a rohanó gépkocsik a Laborfalvát átszelő nemzetközi úton. Rohan a nagyvilág, pereg az egyre gyorsuló jelen, s mi ebben a zajban keressük Berde Mózsa emlékét. Segítségül hívtuk életrajzíróit, néhai Benczédi Gergely unitárius főgimnáziumi tanárt, Jakab Eleket, a maiak közül pedig Egyed Ákost.
A kicsi Mózsa szülei, Berde Mózes és Márkos Krisztina a laborfalvi szájhagyomány szerint az unitárius templom mögötti régi temetőrészen pihennek, sírhalmukat tumba, a régiek nevén haskő, fedi. Tavasz keltével védelemre szorul. Az apa idős fejjel állt be a szabadságharcba. A gyerek Mózsa hétévesen ment a falusi iskolába, húszéves korában küldik szülei a Székelykeresztúri Unitárius Gimnáziumba (az intézmény ma az ő nevét viseli). Gyermekként és serdülőként volt alkalma, hogy megismerje, lelkileg is kötődjön szülőfalujához. Nyáron hozzászokott a munkás vakációkhoz, szülei takarékosságra nevelték: tudnia kellett, hogy csak a munka hozhat eredményt, csak dolgozva lehet javakat teremteni. Kilenc évig szívta magába a tudományt, s lelkébe a neves gimnázium szellemét. Családja székely nemes volt, oklevelüket a nagy református fejedelem, Bethlen Gábor adta „harci szolgálataik elismeréseként.” Két évszázad távlatából nem könnyű feladat Berde emlékét keresni szülőfalujában. Egykori lakóháza helyére a Sükösd család emelt új házat, ennek a családnak kell megköszönni az egykori régi Berde-udvarházról készített fényképfelvételt is. Az új ház előtt néhány éve még állt a két régi eredeti kapuláb, mára már csak Berde Mózsa cserefája maradt.
„Koránál fogva még láthatta az alatta játszadozó kicsi Mózsát. Mi úgy tartjuk, hogy olyan háromszáz éves lehet ez a fa – tájékoztatott 2008-ban az ott lakó Sükösd Gábor. – Ez a hely a Labor völgyétől fel a Seethal-tagig és ki egészen a Magyarok útja kanyarulatáig – mind Berde-birtok volt. Ők adták el a Bedőknek, s tőlük mi vásároltuk meg. Amikor a régi házat bontottuk, megtaláltuk azt a rejtekhelyet, ahol Berde a kincseit tartotta. Itt, az udvaron található még egy kőből rakott kút. Egy háromszögű kőre, lenn a kőrakatban, az 1837-es esztendő van bevésve, és egy W betű, lehet, hogy a kőfaragó monogramja” – mesélte e sorok írójának az azóta elhunyt Sükösd Gábor falutudós. Tőle tudjuk az anekdotává szentesült Berde Mózsa-történetet, miszerint egy nyári napon lovasfogatával bekocsikázott dolgait intézni Brassóba. Mikor hazajött, összegyűjtette udvarnépét, akiknek azt mondta: No ezt tegyétek ti meg, két kiflivel mejártam Brassót! Berde Mózsa emlékét keresve az egykori funduson Sükösdné Szőcs Erzsébet fogadott, aki elmondta: az emlékfát menteni-gyógyítani, nyesni kellene, az említett eredeti kapuláb pedig a vízvezeték lefektetésének lett az áldozata.
Berde Lenke és első unokatestvére, Kóródi Sándor (229. szám) segítségével összeállítottuk a jelenlegi szentivánlaborfalvi Berdék névsorát, akik közül néhány család Uzonban és Sepsiszentgyörgyön él. Családtörténeti adatok szerint a ma élő laborfalvi Berdék Berde Mózsa első unokatestvérének, a főiskolai tanár Berde Áronnak (1819–1891) lehetnek a leszármazottai. Hihető, mert ezen a falurészen, Laborfalva északi felében állt Berde Mózsa udvarháza, körülötte mind Berde nevű családok laktak s laknak ma is. Itt, a Kicsivíz utca 329. szám alatt állt a tudós-tanár Berde Áron kúriája. Innen egy dobásnyira nyílik a Berde utca, ahol ma is Berdék élnek. Élő tehát ma is, de számában apadó a laborfalvi Berdék nemzetsége.
A forradalom forgatagában
Berdét képességei, nem utolsósorban egyfajta aszketizmussal társuló szigora és mértéktartása miatt választotta fia, Daniel Gábor tanítójául báró Daniel Elek unitárius főgondnok. Egyházához és a valláshoz való ragaszkodását édesanyja famíliájának is köszönhette, amelyből az egyház egykori jeles püspöke, Szentiványi Márkos Dániel is származott.
Berde kolozsvári ügyvédként, jogászként mint katonacsalád sarja került a forradalom forgatagába. Agyagfalva után Háromszéken egyike az önvédelem megszervezőinek. A Sepsiszentgyörgyön székelő Kormányzó Hivatal, az ún. Berde–Horváth-féle Bizottmány vezetője, s kormánybiztosi minőségében is példátlan bizonyítékát adta a hazafiúi szolgálatnak.
„Az önvédelmi harc társadalmi-politikai hátterének kialakítója volt. Az egységfront érdekében küzdő Berde Mózsa révén Háromszéken csak azután válhatott teljessé a haladó erők szövetsége, összefogása a külső ellenség ellen, miután a szabadelvű nemesség csatlakozott e szövetséghez. Ez pedig Berde Mózes politikájának gyümölcse volt” – írja Egyed Ákos. 1848 tavaszán a katonarend követévé választották Háromszéken, mint katonaivadék, élvezte a katonarend bizalmát, szerették benne a nemes embert, a katonafiút. Ő élesztette újra az akkori nép- és falugyűléseket. Egyed Ákos szerint „a nemesség Háromszéken csak egy személyre volt hajlandó hallgatni: ez a személy Berde Mózsa volt!” Politikai bölcsessége abban állt, hogy látta: a sikerhez nem elég a lelkesültség, harci felszerelés is kell, ebben segítette a háromszékieket. Törekvéseit, eredményeit Orbán Balázs is méltatta. Berde Mózsa már Agyagfalván találkozott Gábor Áronnal, s itthon közösen tárgyaltak a lőszer- és ágyúgyártásról, megbízta Szacsvait, hogy szervezze meg a puskaporgyártást, s ekképpen szökkent szárba a székely hadiipar. Forradalmi tevékenysége eléggé ismert, most inkább „bűnhődéséről” szólunk, ugyanis a Habsburg-hatalom halálbüntetést rótt ki rá, melyet később várfogságra változtattak. A négyesztendei súlyos várfogság a josefstadti börtönben megviselte, s az isteni gondviselésnek tudható be, hogy megmenekült a haláltól. A Kincses városban és a laborfalvi birtokon pihente ki börtönéveit. Csak a kiegyezés után volt alkalma folytatni jogászi tevékenységét. 1872 után Sepsi- és Miklósvár-szék országgyűlési képviselőjének választották Sepsiszentgyörgyön. Ekkor huzamos ideig újra szeretett Háromszékjének volt a lakója. Ebből az időből Kádár Lajos korabeli laborfalvi tanító és rokona, Berde Ferenc adatai alapján Kiss Sándor akkori laborfalvi unitárius lelkész közölt adatokat.
A Berde-cipó
Illő, hogy röviden szóljunk „a legnagyobb jótevő” egyházi tevékenységéről. 1845-ben beválasztották az unitárius egyházi főtanácsba, a forradalom előestéjén az egyház jogtanácsosa volt. Fukar természetéről szóló szájhagyományok ellenére nemcsak egyházának volt jótevője, hanem egy sor korabeli közületnek, intézménynek, köztük az Erdélyi Múzeum, EKE, EGE, Székely Nemzeti Múzeum, Kézdivásárhelyi Erzsébet Leányárvaház és Szentkereszti Stefánia Menház, amelyeket pénzadományokkal segített. Végrendeletében jelentős vagyonát az unitárius egyházra hagyományozta. Hagyatékának felhasználásával épült fel a háromszéki származású neves műépítész, Pákéi Pakey Lajos tervei alapján a kolozsvári Unitárius Gimnázium, majd 1914-ben a székelykeresztúri Unitárius Gimnázium új épülete. Birtokainak jövedelméből a kolozsvári, tordai és székelykeresztúri iskolák diákjainak naponta egy-egy ingyencipót juttattak. Ez volt az a bizonyos híres Berde-cipó, melyet diákok nemzedékei, szegény sorsú és arra érdemes tanulók vehettek igénybe. Berde előrehaladott kora okozta, hogy elborult elmével hunyt el életének 78. évében 1893. szeptember 22-én egy budapesti magánklinikán. Kívánsága szerint a Házsongárdi temetőben, földije, az unitárius Bölöni Farkas Sándor sírja mellé helyezték örök nyugalomra. Temetésén a háromszéki származású unitárius püspök, a kilyéni Ferencz József mondott gyászbeszédet. Az unitárius egyház 1901-ben mellszobrot állított Berde Mózsának a Kolozsvári Unitárius Kollégium épületében. Margó Ede (1872–1946) budapesti szobrász alkotása. Háromszéken nincs emlékszobra.
Emlékezete Berde nem feledkezett meg szülőfaluja iskolájáról sem, amely a rendszerváltás utáni időktől az ő nevét viseli. Támogatta a laborfalvi unitárius eklézsiát, amiért az utókor, de a jelenkor is hálás. A laborfalvi unitárius templomban és az iskola falán emléktábla őrzi emlékét. A bécsi döntés előestéjén Szentiványi Gábor (1888–1950) jogász, közgazdász, Háromszék vármegye főispánja, állíttatott emléktáblát a laborfalvi unitárius templomban ezzel a felirattal:
E község hallhatatlan szülöttje
a legnagyobb unitárius jótevő
laborfalvi Berde Mózsa
emlékére Dr. Szentiványi Gábor 1939
1993. október 30-án, néhai Szalad Sándor iskolaigazgató idején, a szentivánlaborfalvi iskola felvette a Berde Mózsa nevét, s az egykori unitárius felekezeti iskola épületének falára elhelyezték Petrovits István sepsiszentgyörgyi szobrászművész Berdét ábrázoló bronz domborművét. Jeles szülöttjére halálának 120. évfordulója alkalmával is emlékezett a szülőfalu, a helybeli unitárius egyházközség 2013 novemberében. Ekkor állítottak Berde-emlékkopját a laborfalvi unitárius templom előterébe (Bálint Zoltán alkotása).
– Születésnapjához közeledve mi is ünnepi istentiszteleten emlékezünk Berde Mózsára – tájékoztatott Buzogány-Csoma István szentivánlaborfalvi unitárius lelkész –, s ez alkalommal szeretnénk átadni a szentivánlaborfalvi iskolában berendezett Berde-emlékszoba szomszédságába tervezett állandó jellegű falutörténeti kiállítást. Berde, mint a forradalmi események szervezője és aktív résztvevője megszámlálhatatlan alkalommal fordult meg Sepsiszentgyörgyön, örömmel-reménységgel fogadott személyisége volt a városnak. Éppen ezért lapunk úgy gondolja, hogy az egykori szabadságharcosok utódai, akik ma Háromszék székely-magyar közösségét alkotják, megye- és városvezetésünk, az unitárius egyház és helybeli egyházközség egy Berde-mellszoborral tudna méltó módon tisztelegni az önvédelmi harc jeles személyisége előtt születésének 200. évfordulója alkalmával.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyar irodalom románul, román irodalom magyarul
A kelet-közép-európai, de főként a magyar írók könyveinek a román könyvpiacon való jelenlétéről a Balassi Intézet bukaresti központja és a Román Kulturális Intézet szervezésében tartott megbeszélésen az állami támogatással működő műfordítói programok fontosságát hangsúlyozták a román kiadók képviselői. Javaslatként elhangzott az is, hogy a Balassi Intézet javasoljon tíz olyan könyvet, amit érdemesnek tart lefordítani románra, a románok pedig szintén tízet, és mindkét fél tegyen meg mindent, hogy ezek kiadása megtörténjen.
A beszélgetésen Stefania Nalbant, a Curtea Veche Kiadó képviselője elmondta, hogy ők a 2000-es évek elején kezdték kiadni magyar írók műveit. Márai Sándorral kezdték, majd Esterházy Péterrel folytatták. Kezdetben nagy volt a lelkesedés, és nem folyamodtak állami támogatásért, de a 2008-ban kirobbant gazdasági válság több mint 30 százalékkal vetette vissza a román könyvpiacot. Ettől kezdődően létfontosságúvá váltak az állami műfordítói programok – magyarázta –, hiszen ezek nélkül a magyar írók szinte egyáltalán nem jutnának el a román olvasókhoz, ugyanis a kisebb kiadók számára önerőből szinte lehetetlen veszteség nélkül kiadni magyar írók könyveit.
Hozzátette: általában a kelet-közép-európai írók, így a magyarok iránt is alacsony az érdeklődés a román piacon, egy kötetet legjobb esetben öt év alatt kétezer példányban lehet eladni. Ezt nagymértékben befolyásolja, hogy a román kiadók becslése szerint a 19 milliós lakosú Romániában mintegy egymillióra tehető az aktív könyvvásárlók száma. Nalbant szerint Romániában Esterházy Péter és Nádas Péter a legismertebb kortárs magyar író, ami eredményes népszerűsítésük mellett annak is köszönhető, hogy többször jártak Romániában.
Ioan Cristescu, a Tracus Arte Kiadó képviselője szerint hibát követnek el a román és a magyar kiadók, hogy elsősorban kortárs írók munkáit akarják megismertetni olvasóikkal, hiszen a románok és a magyarok nem ismerik egymás klasszikusait sem, így a kortárs írók iránt sem fognak érdeklődni. Dan Croitoru, a Polirom Kiadó képviseletében megerősítette: annak ellenére, hogy nagyon sok jó kelet-közép-európai író van, a román nyelven kiadott könyveik iránt csekély az érdeklődés Romániában. Mint mondta, a román olvasók sokkal jobban érdeklődnek az ázsiai, a dél-amerikai és a nyugat-európai szerzők iránt.
MTI
Erdély.ma

Elismerés Antal Árpádnak
A Honvédelemért Kitüntető Cím II. fokozatát adományozta Hende Csaba, Magyarország honvédelmi minisztere Antal Árpád Andrásnak a március 15-i nemzeti ünnep alkalmából.
Sepsiszentgyörgy polgármestere a budapesti Stefánia-palotában tartott ünnepségen vette át a kitüntetést múlt héten. Tavaly az október 23-i nemzeti ünnep alkalmából Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke és Szőcs Gyula vállalkozó vette át a kitüntető címet tanúsító oklevelet és érmet. (sz.)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nemzetközi Bartók-konferencia Nagyváradon
Pénteken hangversennyel fejeződik be az a nemzetközi Bartók-konferencia Nagyváradon, amelyet a Partiumi Keresztény Egyetem művészeti karának zeneművészeti tanszéke szervezett a komponista halálának 70. évfordulója alkalmából. A Bartók Béla Kelet és Nyugat között című tanácskozás főbb témái közé tartozik Bartók életének nagyváradi vetülete, valamint egy jeles váradi Bartók-tanítvány, Szalay Stefánia munkássága. A fiatal zongorista Thomán Istvántól saját kérésére került át Bartók csoportjába a budapesti Zeneakadémián, ami egy évtizedekre szóló barátság kezdete volt Emődi János történész az M1 aktuális csatorna péntek délelőtti műsorában elmondta: Szalay Stefánia nemcsak tanított Váradon, hanem nagyon gyakran koncertezett is, és koncertműsorai véleményezésére évente felment Pestre Bartókhoz. A komponista gyakran küldött neki Pestről zenei könyveket, kottákat, kéziratokat, ő pedig megszervezte Bartók váradi vendégszerepléseit és erdélyi, romániai népzenegyűjtő útjait. Szalay Stefánia a régi Úri utcai szülői házban megalapította a legelismertebb nagyváradi zeneiskolát, a mai zeneiskola elődjét. Koncertjein előszeretettel népszerűsítette Bartók legújabb darabjait.
Vikárius László, az MTA BTK Zenetudományi Intézete Bartók Archívumának igazgatója hangsúlyozta: Bartók a román népzene egyik legfontosabb gyűjtőjének is számít a mai napig. A komponista felfogása megelőlegezte az európai gondolatot, a népek összetartozását – tette hozzá. Bartók gyerekként élt is Váradon, a premontrei gimnázium tanulója volt, ahol emléktáblát helyeztek el tiszteletére. Fodor Attila, a Partiumi Keresztény Egyetem zenetudományi tanszékének vezetője kiemelte: Bartók Nagyváradon tanulhatott először hivatásos zenetanártól, a székesegyház karnagyától. A konferencián szó esett többek között A kékszakállú herceg vára szereplőinek párbeszédéről, A csodálatos mandarin Kelet-Nyugat olvasatairól, Bartók egynemű karainak szövegforrásairól, Bartók és Enescu kapcsolatáról, valamint arról is, hogy a román kolinda hogyan jelenik meg a Bartók utáni magyar zeneszerzők műveiben.
maszol/MTI

Fogyasztóvédők a lemhényi öregotthonban
Ismét lecsaptak a háromszéki fogyasztóvédők, ezúttal a lemhényi öregotthonra szabtak ki jelentős bírságot többek között a román feliratok hiánya miatt. A Mircea Diaconu által vezetett intézmény feljelentette a prefektúrán a közegészségügyi igazgatóságot is, mert néhány nappal korábban semmilyen rendellenességet nem talált a felső-háromszéki idősotthonban.
„Ne tessék haragudni, újságnak nem nyilatkozom” – jelentette ki Kelemen Mária tegnap délben, amikor az általa vezetett lemhényi gerontológia és rehabilitációs központ kaputelefonján bejelentkeztünk, hogy a megyei fogyasztóvédelmi hivatal ellenőrzéséről érdeklődnénk. A megyei fogyasztóvédelem tegnapi közleményéből az derül ki, hogy a hivatal munkatársai a helyi sajtóban közöltek kapcsán tartottak ellenőrzést az öregotthonban június 3-án, és az intézményt működtető Szentkereszty Stefánia Kórházalapítványt az észlelt rendellenességek miatt 3000 lejes pénzbüntetéssel és figyelmeztetéssel sújtották. A sajtóközlemény szerint a bírságot azért szabták ki, mert lejárt szavatosságú és a kötelező tájékoztató elemek nélküli árut találtak, a termékeken nem volt román nyelvű fordítás, hiányzott a belső rendszabályzat, a napi menüt csak magyar nyelven függesztették ki, és nem tüntették fel egy-egy adag mennyiségét sem. Ugyanakkor az ellenőrök rendellenességeket tapasztaltak az egészségügyi és higiéniai előírások terén is. Az otthon idős gondozottjainak az ételt csorba tányérokban és csészékben szolgálták fel, ezekből 28 darabot találtak, de rábukkantak rozsdás merőkanálra és habverőre is, a mosogatáshoz használt vegyszer szavatossága pedig 2014 júliusában lejárt. A fogyasztóvédők azt is megjegyzik, hogy a megyei közegészségügyi igazgatóság szakemberei a május 27-én megejtett ellenőrzés során nem tapasztaltak rendellenességeket, ezért az általuk feltártakról a megyei kormányhivatalt is értesítették.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Fogyasztóvédők bírságoltak a lemhényi öregotthonban
Megbírságolta a lemhényi öregotthont a Kovászna megyei fogyasztóvédelmi hivatal. A felügyelők a helyi román sajtóban megjelent cikkek hatására ellenőrizték az intézményt, 3000 lej bírságot róttak ki, és figyelmeztetésben részesítették az idősek otthonát működtető Szentkereszty Stefánia Kórházalapítványt.
Többek között a román feliratokat hiányolták, ugyanakkor azt is felrótták a működtetőknek, hogy csorba tányérokat és csészéket találtak.
Mircea Diacon főfelügyelő-helyettes közleményben tájékoztatott, hogy a megyei közegészségügyi igazgatóságot eközben a prefektúrán jelentették fel, mert május végén ők is vizsgálódtak az idősek otthonában, és az ellenőrzéseket rögzítő könyv szerint nem találtak rendellenességet.
A közleményben az áll, hogy a lemhényi intézményben lejárt szavatosságú termékekre bukkantak, ezeknek nem mindegyike tartalmazott azonosítóelemeket, a tájékoztatást nem fordították le román nyelvre, illetve nem függesztették ki a belső rendszabályzatot. A fogyasztóvédők azt is nehezményezték, hogy a napi menüt csak magyarul írták ki, és nem tüntették fel az adagok mennyiségét.
Ugyanakkor tájékoztatójuk szerint higiéniai és közegészségügyi kihágásokat is észleltek. Jegyzőkönyvet állítottak ki amiatt, hogy az idős, krónikus betegeket csorba tányérokban és csészékben szolgálják ki, hibás edényt összesen 28 darabot találtak a felügyelők, többek között rozsdás merőkanálra, lepattogott zománcú szűrőkanálra bukkantak. Azt is kifogásolták ugyanakkor, hogy az edények fertőtlenítésére lejárt szavatosságú szert használtak. Az öregotthon vezetősége nem kívánt nyilatkozni a sajtónak.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro

Atyha felett az ég
Látszólag csupán galériaavatással egybekötött kiállításmegnyitó. De a hely különlegessége meg a kezdeményezés egyedisége példamutató. Bár nem úttörő a jelenség, hiszen a saját házát-birtokát művészteleppé, alkotótáborrá vagy állandó kiállítótérré átalakító képzőművész számtalan akad a nagyvilágban, olyan céllal azonban, mint Vinczeffy László tette, már nem sokan.
Ő ugyanis nem kevesebbet tűzött ki céljául, mint hogy szülőfaluját, a szép és szomorú Atyhát megmentse a kihalástól. Mégpedig úgy, hogy a sóvidéki kis falucskát megjelenítse a képzőművészet színterén azzal a hittel: az a kis pontocska, amit most felrajzolt ama képzeletbeli térképre, egyre jelentősebbé, egyre fontosabbá válik majd. Ha másért nem is, a vidám szoborparkért és a Kakasülő Galériáért Atyha bekerüljön a turizmus körforgásába, és ezáltal az élhető élet reménye visszatérjen a faluba.
A galéria
A Kakasülő Galériában június 28-tól kiállított alkotások között van egy festmény: Somogyi Győző alföldi festőművész Atyha című akriljén a vidám színek uralkodnak, piros kerítés, sárga háztető, mályvaszín utca, és a kép tele élettel, tyúkok a kerítésen, libák az út mentén, egy emberi alak kontűrje is. És két gólya kering a világoskék égen, fészket raknának – nem a régit felújítani jöttek vissza, hanem új életet kezdeni. Valahogy így tért haza Vinczeffy László is, szülőfalujában bennvalót vásárolt, a rajta álló házat felújította, nem is akárhogyan, hanem a helyi építkezési hagyományokhoz hűen, a kertet felélesztette, a menthetetlenül elöregedett gyümölcsfák helyébe fiatal csemetéket ültetett és meg is töltötte élettel, sajátos módon: színes, játékos formájú nonfiguratív szobraival népesítette be. S bár a gazdaember új élet kezdetén elsőként a gazdasági épületet húzza fel, hiszen állatainak a menedéket, szerszámainak a biztos helyet fontosabbnak tartja, mint saját feje felett a tetőt, Vinczeffy László fordított sorrendben dolgozott. A csűrt hagyta utoljára, mert az koronáján a legszebb ékszer. A Firtos alatti kis hegyi falu építkezési szokásai a helyhez alkalmazottak, így az istállónak, csűrnek és szekérbeállónak épített gazdasági épület sem a Háromszéken szokásos méretű, annak csupán kicsinyített változata. A régi épületet Vinczeffy László eredeti állapotában hagyta, az új rendeltetéséhez legszükségesebb átalakításokat végezte el mindössze: az egykori szénapadlásra egyetlen hatalmas rönkből faragott lépcső vezet, még fennebb, a szekérbeálló feletti lepadolt részbe – a kakasülőre – újabb néhány lépcsőfok. Ennyi csupán a kiállítófelület, mégis tágas. Ezt a rendhagyó teret lakják be a Vinczeffy által felkért művészek alkotásai, és itt jól megfér egymás mellett grafika és bronzszobor, olajfestmény és hologram, objekt és gipszplakett, fametszet és szénrajz. Hiszen a kiállítók összeválogatásában Vinczeffyt csupán egyetlen elv vezérelte: hogy az alkotásaikat bemutató művészek – életművel a hátuk mögött vagy még pályájuk kezdetén – mindannyian kísérletező kedvűek, az újításoktól soha vissza nem rettenők legyenek. És Budapesttől Szovátáig minden művész válaszolt a felkérésre, akik már a világ legnevesebb galériáiban állítottak ki, azok is. Mert megértették Vinczeffy László szándékát, és akkortól már nem az volt a fontos számukra, hogy egy isten háta mögötti, kihalófélben levő falucska talán senki által nem látogatott csűrjébe kerül munkájuk, hanem a cél, melyhez társul szegődhettek.
Az esemény
Atyhán annyi autó, mint múlt vasárnap, egyszerre még sosem volt. A Vinczeffy-porta előtt kiszélesedő tér kevésnek bizonyult a parkoláshoz, a környező szűk kis utcák mindenike még keskenyebbé vált a fél kerékkel az árokban megállított autók miatt. Pedig nem csapott nagy hírverést a galériaavató kiállításnak a házigazda, nem mondták be a rádiók, nem írták meg az újságok, csupán szájról szájra terjedt a hír. És Sepsiszentgyörgytől Marosvásárhelyig, Kolozsvártól Székelyudvarhelyig felkerekedett a művészetpártoló közönség, hogy Atyhán a 101-es számú házat felkeresse. És Erdély bármely tájáról igyekezett Atyha felé az utas, mind az eget kémlelte. De valaki, ott fenn, a kiállító művészekhez hasonlóan, megértette Vinczeffy szándékát, és kicsit arrébb tolta a felhőket. A kiállításmegnyitót Vinczeffy Stefánia két éneke foglalta keretbe, közben hangzottak el a köszöntők. Vágási Albert, Korond menedzsere bizakodását fejezte ki, hogy Vinczeffy László kezdeményezésének köszönhetően újra pezsgő élettel telhet meg az elnéptelenedő falu, Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet vezetője kijelentette, arra a napra – június 28-ra – Atyha az erdélyi képzőművészet fővárosává vált, azt az üzenetet sugallva, hogy mi, magyarok, együvé tartozunk, éljünk bárhol is a világban. Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke, a kiállítás fővédnöke üzenetét is közvetítve kiemelte, ki kell tartanunk nemzetünk hite mellett, hogy a magyarságnak ne csak dicső múltja, hanem jövője is legyen, Vinczeffy László kezdeményezését pedig követendő példának nevezte arra, hogyan lehet ott is reményt nyújtani, ahol a falu vezetése sem hitte, hogy van jövő. Nagy Miklós Kund művészeti író a kiállítást értékelve azt mondta, bár a tárlat látszatra eklektikus, hiszen a kiállított alkotások különböző műfajokat, stílusirányzatokat képviselnek, mégis egységes a minőséget illetően. Vinczeffy László a kiállítás létrejöttének körülményeit ismertette, hangsúlyozva, egyetlen felkért művész sem utasította vissza, bár ketten közülük – Kubinyi Anna textilművész és Kusztos Endre festőművész – már nem érhették meg a Kakasülő Galéria avatását. „De boldogok ők, ott fenn, mert jól sikerült ez a nap, és én is boldog vagyok, a mennyországba szállnék, ha tudnék” – mondta. Atyha felett az ég érzékelhetően kitisztult.
A folytatás
Az atyhai Vinczeffy-birtokon nem ez az első képzőművészeti rendezvény, Röpkiállítás címmel 2013-ban szervezett már kisebb méretűt. Úgy látszik, hogy öregségemre költözött belém a nagy energia, válaszolta arra a kérdésemre, hogy korábban, még a Gyárfás Jenő Galéria munkatársaként miért nem szervezett az atyhaihoz hasonló tárlatot.
– Három éve nyugdíjas vagyok, most jött el az idő, hogy kiállítást szervezzek, olyant, mely a falunak hírnevet hozzon. Mert egyetlen, még akár halálra ítélt faluról sem szabad lemondani, és ezt példának is szánom arra, hogy ilyen kis falvakban is lehet nagy dolgokat csinálni. De nekem az is ambícióm volt, hogy bebizonyítsam, nem csak városon történhetnek jelentős események, egy képzőművészeti rendezvényt meg lehet oldani egy falucskában is, ha rendesen megszervezed.
– A megnyitóbeszédekben többen is kifejezték reményüket, hogy egyik megvalósítás vonzhatja a másikat. Nem tartasz attól, hogy esetleg kirakatfaluvá válhat Atyha?
– Inkább attól félek, hogyha én innen eltűnök, akkor itt ismét nagy csend fog uralkodni. Azt sem tudom, mi lesz a kertbeli alkotásokkal. De csinálom tovább, mert kell bízni és előre kell nézni. Lehet, hogy valamikor lesz majd Szovátának egy képzőművészeti központja, amelynek része lesz Atyha is, erről már beszélgettünk. Az a lényeg, hogy ezt a képzőművészeti gócot is be kéne vonni a turizmus forgatagába, hogy ne csak Parajdra s Korondra menjenek látogatók. Nem mindenkit érdekel a képzőművészet, ez biztos, de ha egy csoportban van egy-két ember, aki fogékony, az boldogan veszi tudomásul, hogy itt mi történt.
– Lesz-e folytatása a Kakasülő Galéria kiállításának? – Minden évben új tárlatot szeretnék itt bemutatni. Úgy képzelem el, hogy a következő esztendő csendesebb év lesz, úgy értve, hogy csak pár képzőművész állít ki, de több művet, aztán ismét több művész szerepeljen kevesebb alkotással. Ez még a jövő titka, de míg egészségem van és bírom magam, addig minden évben egy megnyitót akarok. És a kettő között, mert ez lejár egy hónap múlva, majd felhozom pár munkámat s azokat kiállítom, hogyha valaki erre jár, a galéria ne álljon üresen. Az én birodalmamba jön be, megkapja kinn a szobrokat s benn képeket, grafikákat.
Csorgó A június 28-án az atyhai Kakasülő Galériában megnyílt, tíz magyarországi, tizenhét székelyföldi képzőművész egy-egy alkotásából létrejött tárlatnak a Csorgó nevet adta a szervező Vinczeffy László. „Közös kiállításunk címét az Atyhában és határában sokfelé felfakadó éltető, tiszta forrásvíz ihlette, de a Csorgó cím egyben metafora is. A csorgó vize, amely az itató felé tart, a művészt és alkotását jelenti. A vályú, amely felfogja és meggyűjti a vizet, maga a Galé­ria szeretne lenni. Remélem, hogy ebben a metaforapárban a műnek is ugyanolyan fontos szerepe lesz, mint a víznek: az embert szolgálja” – írja Vinczeffy a kiállítást kísérő katalógusban.
Van egy másik megközelítése a csorgó-vályú párosnak. A lefolyó nedű, amikor érintkezésbe lép a gyűjtőedényben levő víz felületével, önmaga körül egyre terjedő hullámokat képez. Úgy legyen, hogy a Vinczeffy László által keltett hullám minél messzebb elérjen.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ki az a Petőfi, mi az a Kossuth?
A karácsonyra való készülődés a 220 magyar által lakott Magyarbényén fontosabbnak tűnik, mint sok településen. A Fehér megyei faluban a gyerekek izgatottan várják a kántálási versenyt, melyen román népviseletben, románul kolindálnak. Egyikőjük sem jár a szomszédos Bethlenszentmiklós magyar iskolájába, s egymással is románul beszélnek.
Az adventi várakozás, a karácsonyra való készülődés és ráhangolódás az egykori Kisküküllő vármegyei, mára mindössze kétszázhúsz magyar által lakott Magyarbényén fontosabbnak tűnik, mint sok településen. Az 1200 lakost számláló településen a gyerekek, különösképpen a fiúk, nemcsak az angyaljárásig számolják a napokat, tanító bácsijukkal együtt izgatottan várják a kántálást. A kántálásét, mely a maga nemében pont olyan felemelő, mint maga az ünnep, amelyhez kötődik. Egy kicsit azonban mégis más.
A Fehér megyei település iskolájának földszinti folyosóján szemlélődve, és a magyar tanító osztályát keresve, kedves kis karácsonyi dalra figyelünk fel. Az egyik teremből kiszűrődnek a Betlehembe tartó pásztorokról, a Kisjézusról szóló énekek. Kopogunk, és éppen abban az osztályban találjuk magunkat, amelyet kerestünk. A teremben többosztálynyi elemista van összezsúfolódva, és zengi a dalt. A „vegyes kórus" egy pillanatra elhallgat, illemtudóan fogadja köszönésünket, majd Miklós Dezső tanító bácsi jelzésére ismét rázendít.
A gyerkőcök sokadszorra ismételhetik az éneket, mert csodálatosan fújják. A „karmester" nyugodtan félrevonulhat, hogy bemutassa „kórustagjait": az első padban Ildikó és Robika ül, hátrébb Stefánia, a legvégében meg Ervin. A kultúrotthonban megtartandó, immár hagyományos községi kántálóversenyre készülnek. Ez rendkívül fontos esemény lehet a magyarbényei gyermekek életében, gondolom magamban, másként az iskolai folyosón nem foglalna el akkora helyet a pannó, melyen egy régebbi kántálófesztiválon készült képek láthatók.
„Az is, nagyon fontos!" – erősíti meg Dezső tanító bácsi, akinek intésére a kicsik ismét rázendítenek. De nem a Csendes éjt vagy az Adjon Isten, Jézusunk, Jézusunk!-at énekelik és nem is a Pásztorok, pásztorokat. „Astăzi s-a născut Hristos..." – kezdik a csöppségek. Ildikó, Robika, Stefánia és Ervin is. A magyar gyerekek éppen olyan lelkesen és átéléssel énekelik a karácsonyi dalt, mint román társaik. Számukra a kolindálás jelenti a kántálást, és – a folyosói képek tanúsága szerint – a román népviselet a karácsonyi ünnepi öltözetet.
Kényelmetlen az anyanyelvért buszozni
Ildikó, Robika, Stefánia és Ervin – magyar szülők gyermekei, akiket magyar tanító bácsi tanít a református egyház telkére épült magyarbényei iskolában. A faluban a hetvenes években újraindult magyar nyelvű oktatás a következő évtizedben megszűnt. Pedig akkoriban még lett volna ki fenntartsa a magyar tagozatot, de a szülők sorra íratták át csemetéiket a szerintük jobb érvényesülést biztosító román osztályokba. Amikor szóba kerül az anyanyelvű oktatás felszámolása, egyesek ma is ujjal mutogatnak egymásra, hogy „bezzeg ha te nem veszed ki a három gyerekedet...".
Tény, hogy még jó ideig lehetett volna húzni-nyúzni a magyar tagozat létét, ám a jelenlegi demográfiai mutatók semmiként nem tennék lehetővé a működtetését. Ott van viszont a magyar többségű szomszéd falu, Bethlenszentmiklós, ahova mindössze hat kilométeres aszfaltozott út vezet, és ingyenes iskolabusz is van, a lehetőséggel mégis mindössze egyetlen házaspár él: a református pap és pedagógus felesége, akik el sem tudják képzelni azt, ami híveik számára a legtermészetesebb: hogy gyermekeik ne anyanyelvükön tanuljanak.
Az elmúlt években még ingázott egy elemis kislány, de szülei végül jobbnak látták megkímélni gyereküket a napi kétszer tízperces buszozástól. A helyi szülők mindegyre azt mondják, ha magyar iskolába jár a csemetéjük, egyik nyelvet sem tanulja meg becsületesen. Holott azok, akik legalább az elemit magyar tagozaton végezték, és ötödik osztálytól hazajöttek román tagozatra, nemcsak éltanulókká váltak az új környezetben, de jól beszélik mindkét nyelvet, feltalálják magukat, kreatívak.
Az ezerkétszáz lelkes faluban mintha elvárás volna, hogy nemzetiségtől függetlenül mindenki tökéletesen beszéljen románul. A lelkész meséli, hogy a románok el-elcsodálkoznak az utcán, amikor kiderül, hogy két és fél, hároméves kislánya még nem beszéli az állam nyelvét. „Ez a gyermek nem tud románul? – szögezik nekem a kérdést az egyébként jóindulatú román emberek. – Ez a gyermek magyarul is csak most kezd gagyogni – tudatom velük".
Magyar tanító bácsi – románul
Miklós Dezső Székelyudvarhelyen végezte a tanítóképzőt, de olyan jól elsajátította a román nyelvet, hogy a katonaságban a tisztek arra fogadtak, hogy csak a neve szerint tűnik „bozgornak", de egy árva kukkot nem tud magyarul. Akkor döbbentek meg, amikor elébe tették a párt magyar nyelvű szócsövét, az Előrét, hogy olvasson. Kiderült, hogy nemcsak a betűket ismeri, folyékonyan olvas, és a szöveget tökéletesen érti. „Az egyik tiszt egy láda sört és egy láda konyakot veszített miattam, mert meg volt győződve, hogy román vagyok, amiért annyira jól és akcentus nélkül beszéltem a nyelvet" – eleveníti fel katonaéveit a nyugdíjkorhatár felé tartó pedagógus.
Mielőtt szülőfaluja román iskolájába került volna, Miklós Dezsőnek megadatott, hogy anyanyelvén oktasson a Hargita megyei román többségű Bélboron, majd a színmagyar Szentegyházán, legvégül pedig a Fehér megyei Boldogfalván. Kérdezem, hogy ezek után nem volt furcsa az átállás, de válaszából kiderül, hogy csak az első egy-két hónap volt nehezebb. A pályafutása harminchatodik évét taposó pedagógusnak ma már természetes, hogy irodalomórán csak Creangát és Eminescut tanítja, földrajzórán pedig a falut átszelő Kis-Kükküllőt Târnava Micának nevezi, hogy – mint mondja – sokszor azon veszi észre magát, hogy magyar tanítványaival a szünetben is románul beszél. Ami talán nem is csoda, ha azt vesszük alapul, hogy Ildikó és Robika egymással is románul társalog.
„Mondtam a szülőknek, hogy órák után szívesen tartanék magyarórát, de senki nem jelezte, hogy igényelné. Mert itt, Bényén nem az a gond, hogy a magyar gyermek nem tanul meg jól magyarul, hanem az, hogy nehezen sajátítja el anyanyelvét" – magyarázza az oktató. Szavaira ráerősít a lelkész is, aki a vallásórára járó gyerekektől tudja, többen is vannak, akik heti egy-két alkalommal órák után szívesen maradnának anyanyelvoktatáson. Ahogy szívesen eljárnak a szomszéd faluba, az újraalakult néptánckörbe is.
Miklós Dezső meséli, hogy gyerekkorában Nemes Anna személyében akadt valaki, aki képzettség nélkül, önkéntes alapon hajlandó volt megtanítani a román osztályban tanuló magyar gyermekeket anyanyelvükön írni-olvasni. A tanító bácsi „idejéről" a katedra mellett falra aggatott, berámázott képek tanúskodnak. Învăţătorul – elev al şcolii din Biia, olvasható az 1966–74-es éveket illusztráló összeállítás címe, azaz a tanító, a magyarbényei iskola tanulója. „Ugyanebben a teremben tanultam, ahol ma tanítok..." – jegyzi meg érdekességként.
A mennyből mégiscsak eljön az angyal
Ti ilyen szépen énekelitek a magyar karácsonyi dalokat is? – fordulok a szünetben a magyar gyerekekhez. Bizonytalanul, de vidáman bólogatnak, azonban amikor az ismert dalok címét mondom, a mosoly az arcukra fagy. Végül a tanító bácsi menti meg a helyzetet, súgván: „a Mennyből az angyalt csak tudjátok, nem?". Hogy megbizonyosodjak, Vinczellér Robika énekelni kezdi – elejétől a végéig, jellegzetes dél-erdélyi akcentussal, ám hiba nélkül. Ezt az egyetlen karácsonyi dalt ismeri padtársa, Szakács Ildikó Szerénke is. És verset is tudtok? – faggatom a tízéves, értelmes tekintetű gyerkőcöket. „Csak, ha ad a tiszteletes úr" – érkezik a közelgő egyházi fellépésre utaló válasz, amelyre a külföldön élő bényeiek is hazatérnek.
És azt tudod-e, ki volt Petőfi Sándor? – próbálkozom tovább Robikával. „Nem" – vágja rá, s máris rohan szünetre. Dezső tanító bácsi szerint nincs is ahonnan tudnia egy negyedik osztályos gyereknek. Egy román tagozatos magyar tanulótól már az is valami, ha kis bibliai történeteket képes felolvasni anyanyelvén. Ha Petőfit nem ismerik, Kossuthról csak hallottak... – gondolom naivan, amikor a forradalmárról kérdezem a harmadikba járó Ervint. „Mi az, hogy kossuth?" – kérdez vissza a tudatlanok teljes ártatlanságával. Másként próbálkozom: Ki volt Avram Iancu? „Ő egy... domnitor volt, nem?" – fordul segélykérő tekintettel nagymamájához a gyermek. Az öregasszony felsóhajt, fejét rázza, majd megígéri a számítógép-kezelésben sokkal jártasabb unokájának, hogy elmagyarázza neki.
„Megbánják majd ezek a gyerekek!"
„Ej, megbánjátok majd, hogy nem akartok magyarul beszélni! Pedig büszkék kéne legyetek, hogy két nyelvet tudtok, és két kultúrát ismertek!" – sóhajt fel krumplihámozás közben Ervin nagymamája, Nagy Katalin. A 68 esztendős asszony feleleveníti gyermekkorát, amikor a bényei magyarság ugyanolyan kisebbségben élt, a fiatalokban mégis volt annyi öntudat és büszkeség, hogy legalább egymás között anyanyelvükön beszéljenek.
„Én hét osztályt jártam, lelkem, mert akkoriban ennyi volt a kötelező. Ebből szinte hatot Balázsfalván, mert akkor sem volt magyar tagozat itt, a faluban. Ott tanultam, ott laktam, és két hétben egyszer ha megadatott, hogy hazajöjjek. Más világ volt... Csak a hatodik osztály végére kellett hazaköltöznöm, mert muszáj volt segítenem a gazdaságban. Másfél évet jártam itthon román iskolába, mindkét nyelvet jól megtanultam" – meséli az öregasszony, aki saját – Bényén magyar iskolát járt – gyermekeit sem érti, miért nem ingáztatják gyerekeiket a közeli Szentmiklósra, ha már minden lehetőség adott.
Amikori a közelgő kántálási versenyre fordítom a szót, Kati néninek felcsillan a szeme. Hideg telek, csikorgó hó, meleg kályhák, fenyőillat és sok szép népszokás jut eszébe, amikor a falu magyar szögének nevezett részében, karácsony éjjelén a lakosság apraja-nagyja elindult kántálni. „Tiszteletes úr, maga azt tudja, hogy annak idején a házas férfiak is jártak kántálni, és az egyház javára gyűjtöttek?!" – kérdez rá Demeter-Erdei Zoltánra, aki négy éve, hogy a faluba érkezett, de erről még nem hallott. Kati néni azt is tudja, hogy e szép és hasznos szokásnak egy feldúlt román ember vetett véget, aki az éj leple alatt főbe kólintotta Kórodi Danit. A férfi túlélte az ütést, a hagyomány nem. Magyarbényén azóta nem kántálnak a nős férfiak, a ma már etnikailag vegyes csoportokba összeverődött gyermekeket pedig nem fenyegeti az agresszió veszélye.
Kántálási lázban a falu
A kántálás „első felvonása", melyet pár nappal karácsony előtt a kultúrotthonban tartanak, nemcsak Magyarbényét, a község többi falvát is lázban tartja. Pár esztendővel ezelőtt a polgármester ugyanis versenyt hirdetett a fellépő csoportok között. Egyik évben, meséli a pap, az elöljáró bosszúságára a bethlenszentmiklósi magyar gyermekek nyerték a második helyet. Mégis kisebb jutalommal térhettek haza, mint a harmadik helyre szorult román társaik. „Kár, hogy versenyjellegű az ünnep, a kántálásból nem lenne szabad versenyt csinálni. Én hallottam könnyűzenei versenyről, rockversenyről, de a kántálási verseny csak a mi polgármesterünk fejében fordult meg" – fájlalja a kezdeményezés félrecsúsztatását Miklós Dezső.
Túl sok örömet a református lelkésznek sem okozhat az önkormányzati rendezvény. „Képzelheti, mit érzek a kántálási fesztiválon, amikor a kultúrotthon színpadán látom ezeket a szép, értelmes színmagyar református gyerekeket, hogy ők alkotják a helyi román népi együttes felét, majd rá pár napra, karácsonykor román népviseletbe öltözve, piros-sárga-kék szalaggal a mellükön elindulnak kántálni" – önti ki a lelkét Demeter-Erdei. Még szerencse, hogy a „két felvonás" között van egy harmadik is, melynek karácsony szombatján a parányi gyülekezet két és fél évszázados temploma ad helyet. Ekkor Ildikó, Robika, Stefánia, Ervin és társaik tolmácsolásában felcsendülnek a magyar karácsonyi dalok, a Jézuskát köszöntő kis versek, előbukkannak a pásztorok, belépnek a háromkirályok, megjelenik Mária, és a mennyből eljön a várva-várt angyal.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Fátyol borul a 25 évvel ezelőtti történésekre
„Huszonöt évvel ezelőtt megtörtént egy nagy lépés, a civil kurázsi bizonyítéka: újraindult, sőt Kolozsváron szinte a semmiből megalakult a magyar közmédia. Ami akkor létrejött, úgy hittük, hogy csak a kezdet. Sajnos, azóta csak kis lépések történtek, nem jött létre a nagy áttörés, a létező szétszórt adások helyett egy egész napos műsor” – beszélgetés a Csép Sándor-díjjal kitüntetett Boros Zoltán tévéssel, zenésszel.
– 1971-ben szerződött a nem sokkal korábban megalakult országos magyar tévéműsor szerkesztőségéhez, de ezzel párhuzamosan dzsesszzongoristaként, zeneszerzőként is aktív volt. Hogyan tudta összeegyeztetni a pályafutása során ezt a két komplex és időigényes területet?
– Már érettségi előtt dilemma volt számomra, hogy milyen egyetemre felvételizzek. Anyám zenetanár volt, zeneiskolába is járatott, apám irodalmár, rendszeresen elém tette az életkoromhoz illő olvasmányokat. Magyartanárom és osztályfőnököm, dr. András Ágoston pedig a magyarórákon arról tudott meggyőzni bennünket, hogy az irodalom a legfontosabb dolog a világon. Tulajdonképpen zeneakadémiára szerettem volna menni, de a Bartók-tanítvány Fischer Stefánia, Nagyvárad leghitelesebb zenetanára szerint még legalább egy évig kellett volna készülnöm, hogy zongora szakra egyáltalán felvételizhessek. Így a bölcsészkar felé vettem az utam. A Bolyai Egyetemen, a magyar szakon évfolyamtársaim többek között Nagy Kálmán, Lászlóffy Csaba, Szilágyi Domokos voltak.
A magyar szakról negyedéven, 1958-ban hat társammal együtt kizártak, mert egy kari gyűlésen tiltakoztunk a diktatórikus ülésvezetés és a kiszólított diákoknak feltett provokatív kérdések ellen. Az előre megírt forgatókönyv szerint ugyanis meg kellett félemlíteni a diákokat, hogy ne legyen tiltakozás a néhány hónap után bekövetkezendő Babeş–Bolyai egyetemegyesítés ellen.
– Ekkor kezdődött a zenei pálya.
– Négy év múlva sikerült ismét egyetemre kerülnöm, immáron zeneakadémiára, amit Iaşi-ban kezdtem, és Kolozsváron fejeztem be. Nyaranta zenekarommal a román tengerparton muzsikáltunk, ebből tartottuk el magunkat. Dzsesszegyüttesemmel a kolozsvári rádióban és a bukaresti tévében is felléptünk.
A fővárosban megrendezett álláselosztáson médiám szerint a zenetanári szakok diplomásai közül elsőként választhattam, de hiába, mert a rádiós zenei szerkesztői állást – amit választottam volna – a bizottság bukaresti állandó lakhelyhez kötötte, tehát nem kaphattam meg.
Így történt, hogy abban a kötöttségekkel teli, agyonszervezett társadalomban elmentem szabadúszónak. Zenekarommal bárokban, vendéglőkben és hajón muzsikáltunk, ’69-ben pedig elszerződtem karmesternek a nagyváradi színházhoz.
Később kiderült, hogy a két terület, illetve a három: zene, irodalom, színház egy olyan színes, sokrétű pályán, mint a televíziózás, kiválóan hasznosítható. A román televízió mindössze két évvel korábban alakult magyar adásához Bodor Pál főszerkesztő zenei szerkesztőnek vett fel.
Itt mindenekelőtt az erdélyi magyar könnyűzene felélesztésén kezdtem dolgozni, de a régizene is hivatásom és hobbim lett. A Csíkszeredai Régizene Fesztivált Pávai Istvánnal, Miklóssy Vilmossal együtt kezdeményeztük, emellett a Kriterion kérésére egy 16–18. századi énekgyűjteményt szerkesztettem Énekben hallottam címmel, amit máig forgatnak a régizene szerelmesei.
– A 70-es évek közepétől készülő műsoraira azt szokták mondani, hogy metakommunikációs eszközökkel bátorították, ösztönözték megmaradásra az erdélyi magyarságot. Ma már sokan nem ismerik azt az időszakot. Milyen lehetőségei voltak akkor egy újságírónak a burkolt üzenetek eljuttatására?
– Én kissé csodálkozva észlelem, hogy a 25 évvel ezelőtti erdélyi történésekre szinte fátyol borult. A sajtó főleg az üldöztetésekre emlékeztet, itt-ott előfordul egy-két anekdota is, de a valós történések dokumentumkötetek lapjain maradnak, ezeket elsősorban történész szakemberek és egy szűk érdeklődő-kör olvassa. Így is magyarázható, hogy nagy sikere lehet egy-egy színdarabnak vagy regénynek, amely eltúlzottan, nagy ecsetvonásokkal, túlzásokkal ad elő 40–50 éves történeteket a szocializmus korszakából, amin lehet szörnyülködni vagy röhögni, csak éppen aki akkor élt, az nem ismer rá sem a korra, sem az akkori emberekre.
Ugyanis akkor is volt élet. Akkor is volt gondolkodó értelmiség, a Sétatéren este összebújtak a párok, szombaton szólt a zene a döcikben, és nagyokat tudtunk kacagni a naponta támadt vicceken. Közben persze tudtuk-sejtettük, hogy Koczka Gyuri évfolyamtársunk valahol egy börtön mélyén senyved, hogy a Duna-csatornánál meghalt egy családi ismerősünk, de az önfenntartási reflexünk ezeket az ismereteket mintegy zárójelbe tette. Aztán amnesztiakor azt hittük, hogy vége a lázálom-kommunizmusnak, és jön az emberarcú. Ebben többször is tévedtünk.
Megszoktuk, hogy a gondolatainkat csak egymásnak, valós vagy vélt barátoknak mondjuk el, a nyilvánosság előtt vigyázni kell, hogy mit beszélünk. De voltak szentélyek. Például a színházak, a templomok. Voltak szimbólumemberek, akik megszólaltak mindenki által érthető metaforákkal, történelmi példázatokkal beszéltek a máról. Voltak zeneszerzők, akik a könyvek lapjairól eljuttatták dalban a szélesebb közönséghez azoknak a költőknek a verseit, akikre hallgattunk. Farkas Árpád, Kányádi Sándor, Sütő András, Szilágyi Domokos szavai visszhangoztak bennünk.
Mi, tévések a magunk eszközeivel úgy válogattuk, állítottuk össze a műsorainkat, hogy magára ismerjen bennük az erdélyi ember. Hogy érezni kezdje a saját városán, megyéjén túl az erdélyiség ízét, Áprily szavaival „a titokzatos szót: Erdély”. Ha éppen sikerült kijátszani a cenzúrát, még betiltott versek is adásba kerültek, mint amilyen a trianoni összeomlásról szóló A tetőn (Áprily Lajos) megzenésített változata. Nagyszámú közönséget vonzó nyilvános tévéfelvételeket rendeztünk, ilyen volt a Székelyudvarhely melletti Szejkefürdő domboldalán az egyik Zenés Karaván, amelyre több mint 7000 néző váltott jegyet.
A tévéadásokban kötelezővé tett hazafias nevelést a magunk módján értelmezve Kányádi, Farkas Árpád, Czegő Zoltán a szülőföld, azaz a Székelyföld szeretetéről mondták a verseiket, a műsorban felléptek legjobb rockegyütteseink, ugyanakkor a színiakadémia diákjai középkori magyar iskoladrámát adtak elő. Az adás üzenetét leegyszerűsítve így fogalmazhatnám meg: még sokan vagyunk, itt a helyünk, a szülőföldünkön, amit nem vehet el tőlünk senki, amíg itt élünk. Akkor már nagyon sokan fontolgatták az elvándorlást.
Erdély valódi történelméről nem lehetett a médiában beszélni. És mégis, a helytörténeti vonatkozásokat vagy a művelődéstörténetieket nem gyomlálták ki. Váradon a várról és a barokk (püspöki) palotáról, a váradi sajtó történetéről, Vásárhelyen a Bolyaiakról, Bernádyról, a Kultúrpalotáról, a Székely Színházról, Kolozsváron a színház történetéről szólt a Klubdélután című műsorunk. Ma is nézhetők lennének ezek a műsorok, ha színesben készültek volna, mai technikával.
A magyar adás szerepet vállalt erdélyi rendezvények működtetésében is. A helyiekkel együtt szerveztük, sőt részben finanszíroztuk az udvarhelyi Siculus táncdalfesztivált, a Csíkszeredai Régizene Fesztivált, önálló rockkoncerteket, versenyfesztivált hoztunk létre. Azt az érzést próbáltuk sugározni, hogy vagyunk, sokan vagyunk, itthon vagyunk. Az „itthon vagyunk” érzése súlyosan sérült, amikor egy telefonon kiadott parancs következtében egyszerre szűnt meg a kolozsvári, a marosvásárhelyi rádióadás és a televízió egyetlen magyar nyelvű műsora 1986. január első napjaiban.
– A magyar adás megszüntetésével a zenei karrierje lendült fel, sokat koncertezett dzsesszzenekarával. Milyen volt akkoriban a romániai zenei élet?
– A dzsessz érdekes módon nem tartozott a tiltott műfajok közé, pedig lett volna rá ideológiai ürügy: a halódó imperializmus dekadens terméke stb. És mégsem. A szebeni dzsesszfesztivál szünet nélkül működött. A kötöttségekkel és hazugságokkal tele kommunista világban ez a szabad, rögtönzésen alapuló zene a hallgatókban és a muzsikusokban az ország általános hangulatától merőben elütő felszabadultság érzését keltette. Hetekre feltöltődve távoztunk, és csak lassan illeszkedtünk vissza a mindennapok ritmusába. 1983-tól kezdve én is felléptem zenekarommal minden szebeni dzsesszfesztiválon egészen 91-ig.
A magyar adás megszűnte után zenei képzettségemnek köszönhetően aránylag könnyű dolgom volt, mert átigazoltam a tévénél zenei rendezőnek. Hobbiként a magyar adás zenei felvételeit addig is én készítettem rendezőként is, 86-tól a közrádió és a tévé zenei stúdiójában dolgoztam minden műfajban, a szimfonikustól a dzsesszig, operától a könnyűzenéig. Ugyanakkor maradt időm és energiám zenélni, együttesemmel felléptünk szinte minden romániai dzsesszfesztiválon, koncerteztünk országszerte, lemezt készítettünk. A kommunizmus legsötétebb öt évében paradox módon a zene segítségével felszabadult, kellemes koncertélményekkel teli életet éltem.
Aztán jött a forradalom. A bukaresti Északi pályaudvar közelében, ahol laktam, szinte egész nap ropogtak a fegyverek. Nem lehetett tudni, hogy ki lő és honnan, azt sem, hogy kire. A zenei felvételek szüneteltek, mégis valami belső kényszer hatására felöltöztem, megpusziltam a fiacskám és a feleségem, a blokk kijáratánál megvártam, amíg a gépfegyverropogásban egy kis szünet támadt, beültem a Trabantomba és a televízióhoz hajtottam. A máskor szigorúan őrzött épület udvara tömve volt emberekkel. A toronyblokk és a stúdió között, egy mikrobusz tetején egy férfi mikrofonba beszélt a tömeghez, mintha Caramitru lett volna. Alig hallatszott, mert a tömeg skandálta a „Jos Ceauşescu”-t és énekelt. Úgy éreztem, hogy nekem is kell mondanom valamit.
Felmásztam a mikrobusz tetejére és lelkesen elkiabáltam, hogy a magyarok is mennyire együtt örülnek a románokkal a forradalomnak, hogy itt az ideje, felejtsük el a magyarellenes sajtókampányokkal felszított bizalmatlanságot, szeressük egymást... vagy valami ilyesmit. Azt hiszem, senki nem hallotta, a tízezres tömeg hangja töltötte meg a teret.
– Ekkor az egykori magyar tévések, köztük ön, hivatalos felkérés nélkül, „saját szakállra” újraalapította a magyar adást.
– Kiderült, hogy nemcsak én éreztem úgy, hogy a tévében van a helyem, hanem odajött néhány volt szerkesztőségi kolléga is, akik már rég nem dolgoztak a televízióban. A négyes stúdióban, ahonnan akkor szinte éjjel-nappal folyt a közvetítés, Simonffy Katival egy héten át váltottuk egymást, hogy próbáljuk valamilyen módon a magyarságnak a forradalomban való részvételét jelezni. Magyar karácsonyi dalokat is bejátszottunk, a képernyőn öt év után először jelent meg magyar felirat: Kellemes karácsonyi ünnepeket! A stúdióban eldadogtuk a nézőknek, hogy mi magyarok is... hogy Temesváron egy magyar lelkész... hogy ezután így, együtt... és a Mondod-e még című filmünkből idéztük „a hajdani és a majdani alma materről” Sütő András szövegét. Másnap vidékről kerestek telefonon, hogy ugye újraindult a magyar adás. Mindez az addig évtizedeken át nem létezőnek tekintett karácsony idején.
Azóta karácsonykor gyakran végiggondolom tisztább fejjel, hogyha akkor Bukarestben, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Temesváron a korábbi rádiósok, televíziósok egyszerű polgárokként nem éreznek elemi késztetést, hogy felvállalják az akkor még bizonytalan kimenetelű, véres, sok helyen manipulált forradalom fegyverropogása közepette, hogy a magyar szót ismét hallhatóvá tegyék, talán máig sem jöttek volna létre az immáron közel huszonhat éve működő közszolgálati szerkesztőségek. De az is eszembe jut, hogy akár a mi nevünk is ott lehetne, azon az emlékkereszten „troiţán”, amire Bukarestben a televízió udvarán lelőtt emberek nevét rótták. A mi – szerencsére vértelen – médiaforradalmunk zajlott le ’90 januárjában. Az azt követő első években magánéletre, családra, gyermekekre csak nagyon kevés időt szánva dolgoztak rádiósaink, tévéseink a hazai magyar közmédia megteremtésén.
Engem a kollégáim megválasztottak főszerkesztőnek, mert akkor még azt hittük, hogy ez után ez így fog működni. De felmerült bennem a kérdés, hogy mi legyen a zenével. A marosvásárhelyi ’90-es véres napok utáni áprilisban román zenésztársaim nagyon akarták, hogy legyen egy koncertünk a városban, mert el akarták mondani, hogy nem minden román gyűlöli a magyarokat. A Kultúrpalotában megtelt a terem, a levegőben még érezni lehetett a szörnyű napok feszültségének utórezgéseit, hiszen az épület közelében nemrég még kőzáport zúdítottak egymásra románok és magyarok. Román zenésztársaimmal együtt valahogy azt próbáltuk sugallni, közölni – a zongora mellől szóban is elmondtam –, hogy egy mesterséges konfliktuskeltés áldozatai voltunk, vegyék tudomásul, hogy számtalan dolog köt össze bennünket, és főleg a zene nyelvét egyformán értjük és beszéljük, s ezt nem veheti el tőlünk senki.
– A rendszerváltozás után az ön vezetésével a magyar adás a szókimondó, világos beszédet választotta, ugyanakkor pártatlanságra törekedett. A mai magyar adás, illetve a romániai magyar sajtó általában milyen ebből a szempontból?
– Közvetlenül a nyolcvankilences események után, a kereskedelmi adások megindulása előtt még körülbelül három évig a leghatásosabb médium a köztelevízió volt. A képernyő legnézettebb műsora, a híradó az első években egyértelműen a hatalomban elhelyezkedett korábbi nómenklatúra érdekeit szolgálta. A tájékoztatás manipulálása már a forradalom napjaiban elkezdődött, akkor azt sikerült egy időre elhitetni az emberekkel, hogy a nép akarata helyezte vezető pozícióba a volt kommunista vezetők második vonalát. Folytatódott a félretájékoztatás az etnikai konfliktus létrehozására irányuló februári, márciusi magyarellenes kampányban, majd az Egyetem téri, hetekig tartó tüntetésről és a bányászok beözönléséről kidolgozott hamis kép elhitetésével.
Az országos televízió magyar adása a közszolgálati televízióban felvállalta mindezekről az eseményekről a tárgyszerű, valós tájékoztatást, adásainkból meg lehetett tudni, hogy márciusban Marosvásárhelyen nem spontán, hanem lélektanilag előkészített és felülről szervezett atrocitássorozat zajlott, amibe a rendfenntartó erőknek nem volt szabad beavatkozni, vagy hogy a bányászjárás egyszerűen Iliescu parancsára történt. Amikor először felmérték az országos adás nézettségét, kiderült, hogy a televíziótulajdonosok 34 százaléka nézte rendszeresen.
A mi adásunkkal szinte egy időben létrejött kolozsvári magyar televízióműsor Csép Sándor vezetésével szintén felvállalta a valós tájékoztatást, csak sajnos az adáskörzete sokkal szűkebb volt. Közben Csép Sándort is, engem is értek fenyegetések, az újra megalakult Vasgárda a családom kiirtását helyezte kilátásba. Sokat gondolkoztam azon, hogy a gondosan ellenőrzött esti híradó mellett, ugyanabban az épületben hogyan működhetett egy azzal sokszor ellenkező mondanivalót hordozó adás is? Talán mert minden beavatkozási kísérletet nyilvánosságra hoztunk, nemcsak az adásban, hanem nemzetközi fórumokon is (Helsinki Bizottság, Európa Tanács, Szabad Európa stb.).
Visszatérve a kérdésre, a mai magyar közszolgálati adások szakmailag és műszakilag általában meghaladják a kilencvenes évek elején sokszor hazulról hozott amatőr eszközökkel és nagyon kevés személyzettel készült műsorok színvonalát, ugyanakkor a köztévé adásaiban a szerkesztők nagy többsége ma sem vállalna fel olyan tartalmat, amiről tudja, hogy nem felel meg a valóságnak. Hogy a kényes vagy vitatott témák – például a magyar korrupciós esetek – alig jelennek meg, az igaz. Az is igaz, hogy rendkívül ritka a tényfeltáró ankét, ahol a sajtónyilvánosság végül is ki tudja kényszeríteni az igazságszolgáltatás fellépését is. Pedig ma is vannak az erdélyi magyarságot érintő hatalmi túlkapások, törvénytelenül kirótt büntetések, koncepciós perekre emlékeztető eljárások. Hiányzik a valós tévévita, amelyben két, más-más koncepciót valló közéleti személyiség ismertetné, védené szemtől szemben a saját álláspontját. Ehelyett gyakoriak az egyszemélyes interjúk, nyilatkozatok, kinyilatkoztatások.
Mindennek az lehet az oka, hogy a szerkesztőségek, a köztévés, közrádiós újságírók helyzete megváltozott, a közmédiát érintő törvénykezés stabilizálódásával kialakult egy új hatásmechanizmus. Korábban az is megesett, hogy egy politikai párt vezetője felhívta és leteremtette a szerkesztőségek vezetőit, munkatársait, ha valami nem tetszett az adásban. Volt, aki megijedt tőle, volt, aki egy kis iróniával nézői visszajelzésnek tekintette. Ma is érvényben van ugyan az a médiatörvény, amely szerint a szerkesztőre tilos bármilyen nyomást gyakorolni valamely politikai, gazdasági csoportosulásnak vagy személyiségnek, de a láthatatlan nyomások így is hatnak.
Bár a közmédiát szabályozó törvénycikkelyek megtiltják a pártok küldötteinek részvételével működő vezetőtanácsok tagjainak, hogy személyzeti kérdésekbe beavatkozzanak, vezetőváltáskor rendszeresen eltávozik egy-egy szerkesztőség éléről a befolyásos párt számára kényelmetlenné vált főszerkesztő. És utána néma csend. Ezeket az eseteket bátrabban meg kellene szellőztetni a sajtóban, meg kellene vitatni. Ha nyilvánosságra kerülne egy-egy túlkapás vagy beavatkozás, máskor meggondolná a nyomást gyakorló, hogy megismételje-e. Magyarán, van, akinek csak a nyilvánosság a fegyvere, de az erős is tud lenni.
Egyáltalán jobban meg kellene becsülni a közmédia embereit, hiszen sokat tehetnek az erdélyi magyarságért. Ők értékeink rögzítésének és megőrzésének letéteményesei. Ne feledjük: a közmédia van a legkevésbé kitéve a reklámhajsza hátulütőjének, az olcsó, alpári kereskedelmi műsorok gyártási kényszerének. Huszonöt évvel ezelőtt megtörtént egy nagy lépés, a civil kurázsi bizonyítéka: újraindult, sőt Kolozsváron szinte a semmiből megalakult a magyar közmédia. Ami akkor létrejött, úgy hittük, hogy csak a kezdet. Sajnos, azóta csak kis lépések történtek, nem jött létre a nagy áttörés, a létező szétszórt adások helyett egy egész napos műsor. Azt is felháborítónak tartom, hogy az immár negyedszázados múltra visszatekintő kolozsvári magyar televízióadást sem lehet egész Erdélyben látni, a marosvásárhelyi is csak ott nézhető, ahol a kábeltulajdonos méltóztatik befogadni.
– Decemberben a Kolozsvári Televízió Magyar Szerkesztősége 25 éves jubileumát ünnepelte, amelynek keretében elsőként ön vehette át a Csép Sándor-emlékdíjat. Mit jelent önnek ez az elismerés?
– Az életműdíj, amelynek a megjelenítője egy Vetró András által készített Csép Sándor-emlékplakett, különösen megtisztelő és kedves nekem. Kedves, mert egy régi barátomra, küzdőtársamra emlékeztet, akivel a hetvenes években kollégák voltunk, kilencven után pedig párhuzamos pályán, ő Kolozsváron, én Bukarestben, feszültséggel terhes időkben vezettük a kollégáinkkal együtt létrehozott magyar audiovizuális média két fontos műhelyét. Megtisztelő, mert a szakmától, a kolozsvári kollégáktól kaptam, akik felvállalták Csép Sándor médiaetikáját, azt, hogy a közszolgálat számunkra közösségünk szolgálatát jelenti, követendő példaképnek tekintik az alapító főszerkesztő erkölcsi tartását és a meggyőződéseihez való hűséget. Köszönet érte.
Boros Zoltán
1939-ben született a Bihar megyei Gyantán. A Bolyai Tudományegyetem filológia fakultásán is tanult, de diplomát a kolozsvári zeneakadémia tanár és karmester szakán szerzett 1967-ben. Színházi zenét komponált az állami színház számára, majd 1971-ben került az országos magyar tévéadáshoz, ahol előbb zenei műsorokat, majd több műfajú nyilvános adásokat készített. A nyolcvanas évek közepétől, amikor a magyar adást megszüntették, zenei rendezőként működött tovább a tévénél, emellett dzsesszzenekarával országszerte koncertezett, lemezeket készített. 1989. december 22-én az elsők között szólalt meg magyarul a „Szabad Román Televízió képernyőjén”, majd 90-ben néhány régi kollégájával újraindította a magyar adást, amelynek 2002-es nyugdíjazásáig főszerkesztője volt. Számos egyéb elismerés mellett tavaly decemberben elsőként vehette át a Csép Sándor-emlékdíjat a Kolozsvári Televízió magyar szerkesztőségének 25 éves évfordulóján.
Varga László. Krónika (Kolozsvár)

Nagyváradi színészek a Magyar Kultúra Lovagjai között
Az a megtiszteltetés érte nagyváradi magyar közösségünket, hogy a város ismert és elismert két színészét, Kiss Törék Ildikót és Varga Vilmost előterjesztették a Magyar Kultúra Lovagjai közzé. A rangos elismerést a Falvak Kultúrájáért Alapítvány 1998.  szeptemberében hívta életre a kultúra különböző területein huzamos ideje tevékenykedők elismerésére. A díj átadására évente kerül sor a magyar kultúra napja alkalmából.
Az elmúlt esztendőben a nagyváradi színész házaspárt is jelölték, majd megkeresték Nagyváradon az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács képviselőit, hogy megerősítsék a jelölés helyességét. Az EMNT nagyváradi képviselői természetesen nagy örömmel segítettek abban, hogy a jelöltek megkaphassák a díjat.
A jelöltségről szóló értesítést január 6-án adták át az EMNT nagyváradi irodájában. Nagy József Barna irodavezető köszöntötte a színész házaspárt. Török Sándor, az EMNT Bihar megyei elnöke régi jó barátként köszöntötte és méltatta a színész házaspárt.
A díjátadásra január 22-én Budapesten kerül sor a Stefánia Palotában.
Ezúton is gratulálunk a nagyváradi színészeknek a rangos elismeréshez!
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács sajtóirodája. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Könyvbemutatóval emlékeztek az Afrika-kutatóra
Sáromberke és a Telekiek
Pénteken délután gazdag kulturális programmal, könyvbemutatóval emlékeztek a sáromberkiek az Afrika-kutató Teleki Sámuelre halálának 100. évfordulóján. A megemlékezés koszorúzással kezdődött a Teleki-kriptánál, majd ezt követően a református egyház gyülekezeti termében folytatódott.
A tavaly felújított sáromberki Teleki-kriptában nyugszik – családtagjai mellett – az utazó Teleki Sámuel, a könyvtáralapító gróf dédunokája, aki egykor közel 3 ezer kilométert tett meg afrikai expedíciója során. A kriptánál a Patronus Pro Sarumberg Egyesület tagjai koszorúztak, Nagy-Vajda Domokos tanár a civil szervezet nevében méltatta a 100 éve elhunyt Teleki Sámuelt.
A református egyház gyülekezeti termében több mint hetven személy jelenlétében tartották Berekméri D. István: Sáromberke és a Telekiek című könyvének bemutatóját. A szerző ny. történelemtanár, aki pedagógusi munkájának nagy részét – több mint 25 évet – Nagyernye község iskoláiban fejtette ki, és ebből is 20 évig Sáromberkén tanított. Berekméri D. István Bethlen Gáborról írt kötete 2014-ben a Romániai Magyar Pedagógusszövetség elismerésében részesült, 2015. március 15-én az RMDSZ Maros megyei szervezete a Könyv és Gyertya díjat adományozott a sáromberki pedagógusnak.
Sáromberkének két nagy utazója van
A könyvbemutató résztvevőit elsőként a házigazda szerepét betöltő Porkoláb Levente református lelkipásztor köszöntötte. Bibliarészletet olvasott fel, majd a sáromberkiek és a Teleki család nevében köszönte meg Berekméri D. István újabb könyvét. "A tanár úr letette elénk mindazt, ami a szívében és ami a fejében volt, elraktározva a sáromberki Telekiek múltját. Azokat a gazdag gondolatokat, érzelmeket osztotta meg velünk könyvében, amiket hosszas kutatómunka előzött meg. Bátran merem kijelenteni, hogy Sáromberkének nem egy, hanem két nagy utazója van, hiszen Berekméri D. István is gondolatban bejárta Teleki Samu útját" – hangsúlyozta a lelkész.
A Teleki család részéről a Kanadában élő Teleki Samu, az Afrika-kutató unokaöccse az emlékünnepség szervezőit és résztvevőit levélben üdvözölte, sorait Kozma Mónika olvasta fel. "Meghatott, hogy a sáromberkiek mily’ sok időt fordítottak az ünnepség megszervezésére, amit a család nevében köszönök. Sajnálom, hogy nem vehetek részt az eseményen és nem tudunk együtt ünnepelni, de mindenkit szeretettel üdvözlök" – üzente az utolsó sáromberki gróf, Teleki Károly fia.
A kötet méltatása
A Sáromberke és a Telekiek c. könyvet Nagy-Vajda Domokos tanár méltatta. A jelenlévők megtudták, hogy a kötet 2016. március 10-re készült, Teleki Samu halálának 100. évfordulójára. A könyv első része a település történetének a rövid bemutatásával kezdődik, amíg Teleki- birtok lesz (1674), majd Teleki Sámuel könyvtáralapító-kancellár életét és tevékenységét mutatja be, függelékkel ellátva. A második rész az Afrika-utazó Teleki Samuról szól, de ugyancsak Sáromberkéről indul ki, majd az expedíció 1887-1888-as útját követi, melyet Teleki Ludvig Höhnellel tett Kelet-Afrikában, és amelynek során felfedezték a Rudolf- és Stefánia-tavakat, valamint a Rudolf-tó déli oldalán levő Teleki-vulkánt (646 m). Lényegében ez a második rész a terjedelmesebb, hisz az alkalomhoz, a századik évfordulóhoz igazodik. "A szerző sikerrel használta fel mindazt az anyagot, amit az expedíció két vezetője – Höhnel és Teleki – papírra vetett, de az expedícióra vonatkozó egyéb ismeretanyagot is. A II. Rákóczi Ferencről és a Bethlen Gáborról írt történelmi témájú könyvek után a Sáromberke és a Telekiek a szerző immár 3. verses formájú, felező tizenkettesben megírt történelmi munkája. Utóbbi ezenkívül földrajzi, természetrajzi és etnográfiai tekintetben is jelentős" – tette hozzá Nagy-Vajda Domokos.
A könyvismertető után Jánosi Ferenc, Nagyernye község polgármestere gratulált meleg szavakkal a szerzőnek, majd Mezei Ildikó nyugalmazott magyartanár szólt elismerő szavakkal Berekméri D. Istvánról. "A tanár úr volt kitől örökölje képességeit, tehetségét, hiszen korábban már nagyapja is tollforgató ember volt, idős korában részletesen lejegyezte emlékeit" – mondta a magyartanár.
A szerző vallomása
Elmondása szerint Berekméri Domokos István azért választotta – korábbi munkáihoz hasonlóan – most is a felező tizenkettest, hogy lehetősége legyen ez alkalommal is a nagy mennyiségű ismerethalmaz sűrítésére, tömörítésére, hiszen egyrészt az emberek olvasásra szánt ideje kevesebb napjainkban, másrészt a szerző sajátosan egyedi jellegű munkája jobban láthatóvá lesz. Említésre méltó, hogy a könyvben megtaláljuk a különböző afrikai törzsek – maszáj, kikuju, szuk, turkána stb. – pontos leírását gazdasági, társadalmi és etnográfiai szempontból, de érdekes a kelet-afrikai törzsek társadalmi szerkezeteinek a bemutatása is. (pl. Szembodzsa szultánsága, Miriali szultán hét kis királysága stb.). A szerző mindvégig hangsúlyozza az európai és afrikai kultúra és civilizáció találkozásának pillanatait, pl. cserekereskedelem vagy a hongók (kölcsönös lefizetések) alkalmával. Rámutat ugyanakkor arra, hogy Teleki igazi földrajzi felfedező, ellentétben pl. Fischerrel, aki német ügynökként járt a térségben, s az európai gyarmatosító érdekeket képviselte. Teleki barátságosan viszonyul a bennszülöttekhez, ritkán ütközik velük és csak védekezésképpen. Élelmiszereiket sem kobozza el, csupán egyszer, az ultima ratióhoz való folyamodásként engedi meg az állatlopást a szukoknál azért, hogy emberei ne haljanak éhen.
A könyvbemutatón a szerző hangsúlyozta, hogy ellentétben a nyugat-európai Afrika-utazókkal, Teleki igazi földrajzi felfedező, aki nem gyarmatosító érdekeket képvisel, hanem egy akkor még "terra incognitát" (ismeretlen vidéket) járt be Kelet- Afrikában utazótársával, Ludwig Höhnellel, és a közel 250 fős verbuvált hadával, melyben a pagazik (teherhordók), aszkárik (teherhordókat felügyelők és segítők) mellett afrikai utazókat, karavánokat kísérő vállalkozókat, őrző-védő csoportot (Dzsumbé Kimemeta, Dualla Idrisz), tolmácsokat is találunk. Érdekességként elmondta, hogy ellentétben az akkori Afrika-utazókkal, Teleki Samu kelet-afrikai expedícióját saját költségéből fedezte, ennek összege 130.000 koronára tehető, mely hozzávetőleg 4 kg színaranynak felel meg.
A könyv grafikája, a design is tetszetős, a hátsó borítólap alkalomhoz illő, szellemes: "A két Telekinek emeltem kalapot,/ Hiszen mind a kettő Sáromberkén lakott./ Sámuel könyvekkel gyújtotta a lángot,/ Samu tágította a földi világot!" A kötet a marosvásárhelyi Media Image Kiadó gondozásában jelent meg.
Az ünnepséget, amely a kötet dedikálásával és kötetlen beszélgetéssel ért véget, Porkoláb Orsolya orgonajátéka, Berekméri Réka gitárjátéka, Berekméri István és Catana Cristina szavalatai tették színesebbé. Porkoláb Ildikó tanítónő részleteket olvasott fel a könyvből.
Berekméri Edmond. Népújság (Marosvásárhely)

Megújul a Szent Mihály-hegyi barokk templom
Felsőháromszék egyik legértékesebb és talán egyik legszebb épülete a Szent Mihály-hegyen díszelgő római katolikus barokk templom, ami bizony megérett a felújításra. A várfalakkal körülvett istenháza restaurálására 2011-ben nyílt remény, amikor a kulturális tárcát vezető Kelemen Hunor RMDSZ-elnök közel 200 ezer lejt írt jóvá a lemhényi egyházközségnek a felújításhoz szükséges tervek elkészítésére. Most úgy tűnik, pályázati pénzből sikerül a templomot és környékét eredeti pompájába visszaállítani.
Uniós forrásokra számítanak
A felújításhoz szükséges tervek 2012-ben elkészültek, és a lemhényi önkormányzat ki is állította az építkezési engedélyt. Miután az RMDSZ kilépett a kormányból, a pénzforrások nyomban elapadtak, jóllehet létezett egy országos program az A-kategóriás műemlékek felújítására. Már akkor tudni lehetett, hogy a templom, a védőgyűrű és a bástyák felújítása 1,1 millió euróba kerülne (áfa nélkül), ennyi pénzt azonban az almási és a lemhényi önkormányzatnak nem volt honnan előteremtenie. Most azonban van remény, hiszen érvénybe lépett a 2016–2020-as időszakra szóló európai uniós pályázati rendszer, amelynek az 5.2-es tengelyén, a gyulafehérvári székhelyű Központi Fejlesztési Régiónál jó esély van támogatáshoz jutni – tájékoztatott Kézdialmás és Lemhény polgármestere.
Első fázisban aktualizálták a terveket, így szinte készen áll az iratcsomó, amit a május végén esedékes kiíráskor le tudnak tenni. A Linea Kft. és a Regioconsult tanácsadó és pályázó cégek segítségével zajló folyamat ezen része azért fontos, mert az uniós pénzeket kezelő és elbíráló központ a leghamarabb pályázókat szolgálja ki először. 
Lépéselőnyben
A Molnár István és Lukács Róbert polgármesterek vezette két önkormányzat az almási és lemhényi katolikus egyházközséggel partnerségben pályázik, és más területen is lépéselőnyben vannak, hiszen a szükséges régészeti feltárások is megtörténtek.
A templomon fele-fele arányban „osztoznak” a lemhényiek és az almásiak, viszont a templomudvar (a védőgyűrűvel együtt), valamint a temető kétharmada Lemhényé, így a költségek is ennek tükrében oszlanak meg – várhatóan 55 százalékot kell állnia a 22 ezer eurót kitevő, 2,5 százalékos önrészből Lemhénynek. További kiegészítés, hogy a pályázati érték öt százalékát meg lehet pályázni útjavításra, ezt meg is fogják tenni, ugyanis 1,5 kilométer, a templomhoz vezető kövezett utat, továbbá a helybelieket és turistákat egyaránt kiszolgáló parkolót tudnának belőle építeni.
Új templomot varázsolnak
Az 1,1 millió euróból kívül-belül felújítanák a templomot: alapot öntenek, ahol szükséges, restaurálják a padlózatot, padokat, kicserélik a cserepet, mi több, talán az orgonát is felújítják. Ugyanakkor megerősítenék a tornyot, és még egy generátor vásárlása is szerepel a tervben, ami árammal látná el az épületet. A két önkormányzati vezető úgy becsüli, 2020-ra történne meg a templom teljes körű felújítása. A templom egyébként a késő-gótika stílusában épülhetett a XVI. század elején (ezt jelölheti a diadalíven levő 1510-es évszám), majd 1776–77-ben barokk stílusban átalakították. Késő-barokk főoltárának képe a templom védőszentjét, Szent Mihály arkangyalt ábrázolja (báró Szentkereszty Stefánia munkája, 1899). Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az EP a román és szlovák államnak falaz
Közösen szervezett közmeghallgatást Tőkés László és Csáky Pál 2016. április elején Brüsszelben, az Európai Parlament (EP) épületében a Romániában és Szlovákiában megoldatlan ingatlan-visszaszolgáltatás tárgyában. A kommunista hatalomátvétel után elkobzott magán- és intézményi vagyon visszajuttatása kérdésében mindkét országban hasonlóan diszkriminatív módon jár el az állam a kisebbségek tulajdonát képező ingatlanok terén.
A brüsszeli közmeghallgatás tárgya az egyházaktól máig visszatartott különböző ingatlanok – templomok, középületek, iskolák, árvaházak, kollégiumok, erdők, legelők, szántóföldek – ügyét helyezte előtérbe, mivel ezeknek az állami bitorlása hatalmas gazdasági hátrányt okoz nemcsak az érintett egyházaknak, hanem a magyar közösségeknek is. Amíg Romániában az államvallásnak számító ortodox egyház nem lett az államosítás áldozata, Szlovákiában a felekezeteket sújtó elkobzások minden egyházra kiterjedtek, így a restitúciós gyakorlat révén másként került vissza a vagyon a volt tulajdonosokhoz. A szlovák katolikusok, lutheránusok, izraeliták zökkenőmentesen érvényesíthették jogaikat, de a magyar egyházként elkönyvelt református felekezet a Beneš-dekrétumok áldozata lett, máig nem kapta vissza teljes vagyonát. A görög katolikusok Szlovákiában a kisebbségi egyházakhoz tartoznak, tagjai ruszinok és magyarok, vagyonukat 1948 után a pravoszláv egyház bitorolta és csak nagy nehézségek árán és részben tudták visszaszerezni.
Román félretájékoztatás
Tőkés László hangsúlyozta: az Európa Tanács, az Európai Unió és az Amerikai Egyesült Államok Kongresszusa, valamint más nemzetközi intézmények többszöri felhívása ellenére Románia sem nemzeti, sem nemzetközi vállalásainak nem hajlandó eleget tenni, „a magyar kisebbségi egyházaktól elkobzott kétezernyi ingatlannak még a felét sem volt képes visszaszolgáltatni”. A román állam a tisztességes rendezés helyett diplomáciai félrevezető hadjáratot indított egy szóbeli jegyzék („non-paper”) terjesztésével a nyugati országok nagykövetségein, amelyben felsorolja a már visszaadott ingatlanokat és azokat párhuzamba állítja a magyarországi románság sérelmeivel, a kommunista magyar állam által elkobzott ingatlanok listájával, többek közt a román ortodox egyház tizenegy követelésével és a Gojdu Alapítvány ügyével. Az erdélyi politikus szerint ez a gyakorlat elfogadhatatlan, amely a saját állampolgárait sújtó diszkriminációt egy másik ország saját állampolgárainak vélt sérelmeivel próbálja igazolni. A megtévesztő román állítások megcáfolása és a valós helyzet ismertetése céljából konferenciára került sor a múlt hónapban Bukarestben, amelyen az akkreditált külföldi diplomaták is nagy számban jelen voltak. A kérdés naprakész tálalása érdekében készült el az Erdélyi Református Egyházkerület gondozásában kiadott angol nyelvű Fehér könyv, amelyet Ballai Ferenc Zoltán ismertetett. A kötet célja, hogy tömören tájékoztasson a mára kialakult helyzetről, a történelmi előzményekről, a jogi háttérről, a hivatalok és a bíróságok magatartásáról és az ingatlanok számáról. Rámutat arra is, hogy a bíróságok rendszeresen úgy döntenek, hogy a szántók, földek, erdők, legelők nem az egyház tulajdona, de megesik ez iskolai épülettel is. A 2001/501-es törvény alapján kezdetben jó döntések születtek, a NATO- és EU-tagsággal megváltozott a román magatartás, de hamar lelassult és megnehezült a procedúra. A tulajdonosok sokszor nem rendelkeznek a kellő okmányokkal – az egyházak archívumait sem adták vissza, megakadályozva ezzel a bizonyítás lehetőségét. Amennyiben a restitúciós bizottság visszaadja a tulajdont, a helyi önkormányzat megtagadja annak tulajdonba helyezését, az ügyet peres útra tereli. Gyakori a hivatalnokok megfélemlítése, amennyiben azok a földhivatalokban bejegyeznék a régi tulajdonosokat. Nem ritka, hogy a református egyházat feljelentik okmányhamisítás címén. Az egy tollvonással egy éjszaka alatt elkobzott egyházi vagyonokat központi akarat alapján tartja vissza a román állam, ami ellentétes az EU szabadságjogokról szóló okmányával, annak a vallásszabadságot szavatoló 10. cikkelyével és a magántulajdonhoz való jog 17. cikkelyével, fogalmazott a volt református püspök, Tőkés László.
A Szent Benedek rend kálváriája
A szlovákiai állapotok megértéséhez a Szent Benedek rend elbitorolt ingatlanjának a sorsát ismertették Brüsszelben. Várszegi Asztrik pannonhalmi bencés főapát az oroszvári Lónyay-kastély elkobzását a jogtiprás iskolapéldájának nevezte, mondván, az önkény alkalmazásának kirívó esetével állunk szemben. A Lónyay-házaspár oroszvári kastélyukat és az ahhoz tartozó majorságot hivatalos végrendelkezés keretében még a háború befejezése előtt a pannonhalmi benécésekre hagyták. Az 1947-es párizsi béke értelmében Oroszvár Csehszlovákiához, a major Ausztriához került, a csehszlovák hatóságok a németek és magyarok ellen hozott Beneš-dekrétumok alapján konfiskálták a kastélyt 1948 májusában, annak magyar tulajdonosára, Lónyayra hivatkozva. Stefánia hercegnő a belga királyi ház sarjaként nehezen sorolható a magyarok közé, de ezt a hatóság buzgalma nagylelkűen nem vette figyelembe. Az osztrák területre került ingatlanrész a jog és az ugyanazon végrendelet értelmében az apátság tulajdona lett. Amit Ausztria tiszteletben tart, azt Szlovákia ma is elutasítja. A szlovák bíróságok alaptalannak ítélték az apátság 1994-ben benyújtott restitúciós igényét, mivel álláspontjuk szerint az nem tartalmazta a törvényben előírt alaki kellékeket. A szlovák legfelsőbb bíróság elutasítása jogalapot adott arra, hogy az ügyben nemzetközi fórumhoz lehessen fordulni, így került sor 2013-ban egy petíció beterjesztésére, amelynek tárgya a jogfosztás szlovákiai fenntartása. A PETI 2014-ben nem fogadta be a petíciót, döntését nem indokolta meg, csak annyit közölt, hogy szerinte nem kapcsolódik az Európai Unió tevékenységi területeihez. Ez ellen a magatartás ellen a bencések pert indítottak az Európai Parlament ellen, hivatkozva egy olyan ítéletre, amelynek értelmében „a petíciót beterjesztő polgárt olyan helyzetbe kell hozni, hogy megérthesse azokat az okokat, melyeknél fogva az Európai Parlament befogadhatatlannak minősíti a petíciót”. A Lisszaboni szerződés értelmében alapjogról van szó, amit a demokrácia közvetlen eszközeként kell tekinteni.
Unió: egyre többen ábrándulnak ki belőle
A beszámolókat követő vitában Tőkés László reményét fejezte ki, hogy Csáky Pál, a PETI egyik alelnöke még több figyelemmel kíséri majd a petíciók sorsát. Sógor Csaba a szászok és zsidók romániai ingatlanjai körül kialakult helyzetre hívta fel a figyelmet, Balczó Zoltán azt hangsúlyozta, hogy a nemzetek közösségét rá kell bírni saját elveinek és értékeinek a betartására, Gál Kinga szerint egyre nagyobb azon polgárok száma, akik kiábrándulnak az Európai Unió politikájából, aminek súlyos következményei lehetnek. Az egyik hozzászóló megemlítette, hogy felvidéki viszonylatban még a csatlakozási folyamat idején voltak nem magyar kezdeményezések az egyházi és magántulajdon restitúciónak kikényszerítésére az EP-ben, amit Csáky Pál nyolcévnyi miniszterelnök-helyettesként nem támogatott. Tőkés azt indítványozta, hogy ajánlásaikat juttassák el a petíciós bizottsághoz. A rendezvényen egy közel harminctagú erdélyi látogatócsoport vett részt, akiket Schöpflin György, valamint Cristian Preda néppárti képviselők az unió tevékenységét bemutató szeminárium keretében üdvözöltek.
Eltussolt uniós petíciók Az erdélyi magyar egyházi vagyon kérdésében és a Sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégium visszaállamosításának ügyében már 2012 őszén petíciót nyújtott be id. Lomnici Zoltán jogász, Erdélyi Géza nyugalmazott felvidéki püspök és Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke az EP Petíciós Bizottságához, amelyet a testület elutasított. Ennek következtében 2015-ben újabb beadványra került sor Lomniczi Zoltán és Antal János, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület külügyi előadó-tanácsosa révén a PETI-hez, amely azt elfogadta ugyan, de azóta sem bocsátotta politikai vitára. Ez ellen jogi orvoslást kezdeményeztek az Európai Bíróság azon döntésére hivatkozva, hogy sérült az európai polgárok petíciós joga. A magyar egyházak abban reménykednek, hogy a bíróság a PETI-t a kérdés tárgyalására kötelezi.
Krivánszky Miklós, Brüsszel
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Magyarul tudó informatikust keresnek – nem egyet, negyvenet
Kimondottan magyarul és németül tudó szakembereket készül alkalmazni marosvásárhelyi fiókegységébe egy brazil számítástechnikai cég.
A világ egyik legnagyobb informatikai szolgáltatás-kiszervezési vállalataként számon tartott Stefanini az év végéig hatvan magyar, illetve német nyelvterületen jártas informatikust venne fel. A fejvadászat során eddig húsznak az alkalmazása sikerült, ám a cég képviselői remélik, hogy a további negyven állást is sikerül betölteni. A térségben a szakmában mért munkanélküliségi ráta évek óta nulla. „Mindezek ellenére azért választottuk Marosvásárhelyt a bukaresti és nagyszebeni után a harmadik ügyfélszolgálat megnyitására, hogy az alkalmazási folyamatot könnyítsük. Egy éve figyeljük és elemezzük Vásárhelyt, és tudjuk, hogy itt sok német és magyar nyelvet ismerő szakember lakik” – válaszolta arra a kérdésre Andreea Stănescu romániai alelnök, hogy a világviszonylatban huszonegyezer alkalmazottat foglalkoztató cég miért éppen Marosvásárhelyt választotta.
Az évek során a városban számos külföldi számítástechnikai cég telepedett meg. A legtöbb beruházó azért tartja vonzónak a várost, mert a két műszaki egyetem állandó utánpótlást képes biztosítani a mindmáig rugalmasan fejlődő iparágnak. A szakágban a keresetek ugyan nem érik el a bukaresti, temesvári vagy kolozsvári szintet, az IT-szektor dolgozói mégis nagyjából elégedettek lehetnek, ugyanis sokkal többet visznek haza, mint székelyföldi vagy moldvai kollégáik.
Az 1987-ben a brazil Marco Stefanini által létrehozott vállalat jelenleg a világ harminckilenc országában van jelen, és az egyik legnagyobb nemzetközi kiterjedésű cégnek számít.
Szucher Ervin |
Székelyhon.ro

„Az életem itt volt a műteremben”
– interjú Kosztándi Jenő festőművésszel –
Kosztándi Jenő kézdivásárhelyi festőművészt nemrég az erdélyi magyar képzőművészetet gazdagító alkotóművészete elismeréseként tüntették ki Magyar Arany Érdemkereszttel. A ma 86. évét betöltő alkotóval műtermében beszélgettünk életpályája főbb állomásairól.
– Mi volt az első kép témája, ha még emlékszik?
– A művészi pályámnak van egy nagyon érdekes kezdete. Apám kapott egy nagyon jó állást, ezért Brassóba költöztünk, ahol egy óriási bérházban laktunk, többek között egy Papana nevű pilótával, valamint Kerekes bácsival, a vonatállomás főkönyvelőjével. A lakás az állomás közelében volt, és a kerítés végében levő kapun ki lehetett jutni a repülőtérre. Óvodásként ez óriási hatással volt rám, két deszkát összeütöttem, és így burrogtattam. Papana ezt meglátta, a repülőhöz vezetett, és hagyta, hogy megsimogassam a gépet. Két hét múlva beültetett a sportrepülőbe, később két méterre fel is emelkedtünk, majd ezt többször megismételtük. Délelőttönként pedig Kerekes bácsi felültetett a gőzösre, és tolattunk. Ezek hatására repülőket és vonatokat kezdtem rajzolni. Innen már nem volt visszaút, eldőlt, rajzolni fogok.
– Kitől tanult gyermekéveiben?
– Brassóban órák hosszat néztem Tuzson György nagybátyámat, amint pasztellel festett. Később Hosszúfaluba, majd Lemhénybe költöztünk, ahol egy évet magántanuló voltam, majd bejöttem a gimnáziumba. Hetedikes lehettem, amikor rajzkörre jelentkeztem, de a tanár elutasított, mert „csak a felső tízezer gyerekeivel foglalkozott”, nekem pedig tisztviselő volt az apám. Így a gimnáziumi években magamtól rajzoltam le mindent, ami kézügybe került, mozsarakat, tojást, vöröshagymát.
– Hogyan emlékszik az egyetemi évekre?
– Sepsiszentgyörgyön érettségiztem, majd szeptemberben felmentünk Kolozsvárra felvételizni, ahol 9,30-cal felvettek festészet szakra. Miklóssy Gábor volt a professzorom, akinek gyerekkorában mindkét lába lebénult, és fantasztikusan kegyetlen volt. Egy bizottság kiválasztotta a munkámat a varsói világkiállításra, másnap bejött a professzor, és lefestette feketére azt a képet, amelyen egész évben dolgoztam. Epeömlést kaptam, összeestem, a klinikán benyugtatóztak, majd hazaengedtek. Végezni akartam magammal, de közben hazaértek az osztálytársaim, és berángattak a műterembe. Kedd volt, este 10 órára értünk be és péntek fél tizenegyig folyamatosan dolgoztam, újrafestettem a képet. De Miklóssy szeretett, és a talpa nyomát is áldanám, hiszen, amikor az államvizsgán szemtelenkedés miatt marxizmusból elbuktam, Bukarestig ment, hogy megkapjam az átmenőt. Nem járt sikerrel, de elhozta számomra a Romániai Képzőművészek Szövetségének első sorszámú tagsági könyvét. Aztán következő évben sikerrel vettem a marxizmus-vizsgát is.
– Mi történt a diplomázás után?
– Hazajöttünk a minisztériumtól kapott papírral, amelyben kötelezték a helyi tanácsot, hogy biztosítsanak számunkra műtermet és lakást. Lakásra nem volt szükség, hiszen szüleimnél laktunk, végül Báró Szentkereszty Stefánia tönkrement kriptáját kaptam meg, amelyet a lengyel világkiállításra kivitt kép díjából újíttattam fel, és tizenegy évig ott dolgoztam.
– Mikor, hogyan kezdett el tanítani?
– Olasz Ferenc fizikatanár megkért, hogy az általa betanított színdarabhoz készítsek díszletet. Elkészítettem, a pártbizottságból valakinek megtetszett, és elrendelték, hogy másnaptól a líceumban a román osztályokban rajzot kell tanítanom. Mondtam, festészetet végeztem, nem rajztanárit, erre azt válaszolták, menjek nyugodtan, hiszen akinek 6 év egyeteme van, az taníthat (a rajztanári egyetem 5 éves volt). Később ennek meglett a hátulütője, amiatt, hogy nem volt rajztanári diplomám, az utolsó 11 évben jóval kisebb fizetést kaptam, mint tanárkollégáim. 39 évig tanítottam, és 19, képzőművészeti egyetemet végzett növendékem van, közülük kiemelném Szabó Tündét, Vargha Mihályt, Uszkai Erzsébetet, Jakabos Imolát és Szőcs Ágnest.
– Kérem, meséljen a rajzosztály kezdeteiről.
– Bár feleségem rajztanárit végzett, pályáját orosztanárként kezdte. Az oroszórák mellett rajzkört indított, csakúgy, mint én. Ez ment 5-6 évig, amikor lementem a tanfelügyelőségre, és azt mondtam, két héten belül beindíthatjuk a rajziskolát. Beleegyeztek, azonban bútorokra, festőállványokra volt szükség. Minden szülő adott 80 lejt, a mesterek időben legyártották a szükséges bútordarabokat, a maradék pénzre egy lemezjátszót vettünk, és amíg a diákok rajzoltak, Liszt Ferenc II. Magyar rapszódiája szólt. Számomra öröm volt ott lenni.
– Hogy tekint vissza eddigi pályájára?
– Az egyetemi évek után hamar felfigyeltek rám Bukarestben, és felvettek a Romániai Képzőművészek Szövetségének országos vezetőségi tanácsába, amelynek 11 évig voltam tagja. A diplomázás után sokat olvastam, tanulmányoztam, kísérleteztem, fejlesztettem magamat, hiszen Mattis Teutsch János festőművész mondta, „Jenő, szeretem, amit csinálsz, de nem lefesteni, hanem megfesteni kell a képet. Nyújtsd ki a kezed, s a világ belejön.” Az egyetemen az impresszionizmust, a zamatos, jó festészetet tanultuk meg, ami azonban nem elég. A dolgok mélységét, a mondanivaló tisztaságát, annak képbe való ültetését, mind meg kellett tanulnom. Az életem itt volt a műteremben, és itt is lesz, mindaddig, amíg be tudok járni.
Daczó H. Barna
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Összeférhetetlenség Marosvásárhely magyar alpolgármestere esetében
Az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI) összeférhetetlenséget állapított meg Peti András, Marosvásárhely alpolgármesterének esetében több másik romániai elöljáróval együtt.
Az ANI közleményében arról számol be, hogy Peti András alpolgármester 2013. június 13. és 2014. november 19. között összeférhetetlen volt, mert amellett, hogy betöltötte az alpolgármesteri tisztséget, igazgatótanácsi tag volt a Bernádi György Általános Iskolában. Az elöljáró 2013. június 13. és 2014. szeptember 4., valamint 2013. június 13. és 2014 november 14. között a Stefánia óvoda valamint a 16/15-ös számú óvoda adminisztrációs tanácsában is tag volt.
Az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség megállapítása szerint Peti András a többi tisztségviselőhöz hasonlóan megszegte a 2003/161-es törvény 87. cikk első bekezdésének d. pontját, aminek értelmében nem lehet közintézmény adminisztrációs tanácsának tagja, aki alpolgármesteri tisztséget tölt be.
Székelyhon.ro

Szentkereszty Stefánia-emléknap
A kézdivásárhelyi közösségi szolgáltatási központ udvarán, a báró Szentkereszty Stefánia által építtetett kápolnában Vargha Béla kézdi-orbaiszéki római katolikus főesperes, a kantai Szentháromság-templom plébánosa megemlékező szentmisét celebrált tegnap délelőtt, báró Szentkereszty Stefánia halálának 110. évfordulóján.
A szentmisét követően Bálint Olga intézményvezető, a Szentkereszty Stephanie Egyesület elnöke szólt az egybegyűltekhez, köszönetet mondva a fenntartó intézménynek, a megyei önkormányzatnak a támogatásért. Tamás Sándor, a megyei tanács vezetője Székelyföld és Erdély nagyasszonyának, a céhes város díszpolgárának és jótevőjének életét és munkásságát méltatva összefogásra buzdította a jelenlevőket, követendő példaként említve azt az asszonyt, aki egész életét és vagyonát az árvák gyámolítására, a szegények, elhagyottak és idősek felpártolására fordította. Szentkereszty bárónőt méltán választották báró Wesselényi Miklós után és Kossuth Lajos előtt a város díszpolgárává – hangsúlyozta Tamás Sándor, aki azt is elmondta, hogy az általa vezetett intézmény naponta 1350 árváról gondoskodik, és támogatási rendszert működtet azon civil szervezetek részére, akik felvállalták az árva gyermekek nevelését, az otthoni beteggondozást Háromszéken. Báró Szentkereszty Stefánia gondolatait Tókos Mária, Gábor Erik és Gábor Kristóf, a Szentkereszty Stephanie Lakásotthon gyermekei tolmácsolták.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Húszéves a zeneművészeti tanszék a PKE-n
A Partiumi Keresztény Egyetem Művészeti Kara a romániai magyar felsőoktatás első rendszerváltozás után alakult képzőművészeti-zenei fakultásaként jött létre két évtizeddel ezelőtt. A Zenepedagógia hároméves alapképzéshez Zeneművészet az audiovizuális kultúrában címen társul kétéves mesterképző a nagyváradi tanintézet keretén belül.
Másfél napos rendezvénnyel jubilál a hétvégén a PKE zeneművészeti tanszéke. Június 3-án, pénteken 17 órakor lesz a zenés ünnepélyes megnyitó a református püspöki palota dísztermében. Ünnepi beszédek következnek, majd 18.15-kor ünnepi műsor és kitüntetések átadása.
Másnap, június 4-én 17 órakor „dalforgás” kezdődik ugyanott a volt és jelenlegi hallgatók közreműködésével. Fellép a PKE Zeneművészeti Tanszékének Partiumi Énekkara, vezényel Berkesi Sándor és Brugós Anikó, a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum gyermekkara, vezényel Varga Cecília, majd Kiss Adrienn Lívia és Kiss Stefánia népdalokat énekelnek, fellép a Csillagocska Alapítvány Csillagocska Néptáncegyüttes Benedek Árpád vezetésével. A Nagyvárad-Újvárosi Református Egyházközség Kórusát Orosz Otília Valéria, a Csillagocska Alapítvány Csillagfény kórusát Márkus Zoltán, a Michael Haydn Kórust Kristófi János Zsigmond vezényli. Andrejszki Judit ének- és csembalóművész után a Zeneművészeti Tanszék Öregdiák Énekkara zárja a műsort, vezényel Berkesi Sándor és Brugós Anikó.
Mintegy előrendezvényeként a jubileumi hétvégének, holnap, május 31-én a palota Bartók-termében a PKE zenepedagógia szakos hallgatóinak zeneszerzői estjére kerül sor 18 órától, a Partiumi Magyar Művelődési Céh szervezésében. Bemutatkoznak: Elek Gergő, Fábián Attila, Ömböli Péter, Szopos Zoltán. Közreműködnek: Andrejszki Judit – csembaló, orgona, Antal Zsuzsanna – fuvola, Fábián Attila – orgona, Gábor Melinda, Kovács Annamária, Jánosy Anna és Korodi Erik – klarinét, Lukács Zsolt – basszusklarinét, Ömböli Péter – zongora.
Egyébiránt a Partiumi Keresztény Egyetem idei tanévzáró ünnepségére (a ballagásra) június 4-én 11 órai kezdettel kerül sor a nagyvárad-újvárosi református templomban.
itthon.ma//2016. máj. 30.

A PKE zeneművészeti tanszékének jubileumáról
Másfél napos rendezvénnyel ünnepelt két évtizedes fennállását az elmúlt hétvégén a Partiumi Keresztény Egyetem zeneművészeti tanszéke.
Június 3-án délután ünnepélyes megnyitót tartottak az egyetem székházául szolgáló református püspöki palota dísztermében. Köszöntötték az elmúlt 20 év tanszékvezetőit, tanárait, ünnepi beszédek hangzottak el, fellépett a Partiumi Énekkar, majd ünnepi műsor és kitüntetések átadása következett.
Másnap, június 4-én délután tartották meg a „dalforgást” ugyanott a volt és jelenlegi hallgatók közreműködésével. Ezt megelőzően Tőkés László európai parlamenti képviselő, a PKE Alapítók Tanácsának elnöke mondott ünnepi köszöntőbeszédet. Igei indíttatással jelentette ki: „A valóságot megelőlegező hit hozta létre – ezelőtt húsz esztendővel – a zenei tanszéket, de már annak előtte a Sulyok István Református Főiskolát, majd utóbb a Partiumi Keresztény Egyetemet. Hiszen nem volt semmi épületünk, sem egyetemünk, és nagyon ínséges időket éltünk. Tehát csak a hitre lehetett építeni. De hitünk s reménységeink beváltak, és íme, a felősoktatási intézet 25., illetve a zenei tanszék 20. évfordulójáért adhatunk hálát egyetemünk és egyházaink közösségében.” Beszédében visszatekintett a megtett útra, méltatta az elődöket és a jelen munkásait, visszaemlékezett a nehézségekre, szemléltette a globális, regionális és lokális kihívásokat, illetve feladatokat. „Büszkén mondhatjuk, hogy erdélyi szinten mi hoztuk vissza a lépésről lépésre elsorvasztott magyar felsőfokú zenei képzést. Ennek tudata még nagyobb örömmel és szerény büszkeséggel tölt el bennünket. A magyar zenei felsőoktatásnak nagyon fontos hivatása a szülőföldünkön való megmaradás szolgálata. Mi ezt komolyan gondoljuk. Nem érdemes olyan tanintézményeket fenntartanunk, amelyek exportra termelnek” – mondotta Tőkés László, hozzátéve: „Nyilvánvaló, hogy meg kell kapaszkodnunk, egyetemünk magyar vonatkozásban különösképpen ezt a nemes célt szolgálja. Mert ha nem lesznek képzett embereink, értelmiségünk, szakembereink, akkor a csángók és a cigányok sorsára jutunk, s ahelyett, hogy a csángóságot is felemelnénk és a cigányságot is segítenénk, mi magunk is arra a szintre süllyedünk, és utána hiába óbégatunk, hogy hova jutott Árpád népe.” Végül arra is kitért, hogy bár a Partiumi Keresztény Egyetem nevében hordozza, miszerint regionális kitekintéssel alapították meg, de az elnevezés némiképp megtévesztő, „ugyanis az elmúlt negyedszázadban egy partiumi és egy székelyföldi pillérre építettük, mintegy jelképezve, hogy ez a két tömbben élő magyar közösség jelenti egész erdélyi magyarságunknak alapját, jövőjét és megmaradását”.
A dalforgásnak titulált ünnepi műsorban fellépett a PKE Zeneművészeti Tanszékének Partiumi Énekkara, vezényelt Berkesi Sándor és Brugós Anikó, a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum gyermekkara, vezényelt Varga Cecília, népdalokat énekelt Kiss Géza kántor két leánykája, Adrienn Lívia és Stefánia, fellépett a Csillagocska Néptáncegyüttes Benedek Árpád vezetésével. A továbbiakban a Nagyvárad-Újvárosi Református Egyházközség kórusát Orosz Otília Valéria, a Csillagocska Alapítvány Csillagfény kórusát Márkus Zoltán, a Michael Haydn Kórust Kristófi János Zsigmond vezényelte. Andrejszki Judit ének- és csembalóművész közreműködése után a zeneművészeti tanszék öregdiákjaiból összeállt énekkar nívós előadása zárta a műsort.
A jubileumi rendezvény megható momentummal ért véget: Hausmann Alice dékán meleg szavakkal méltatta és búcsúztatta el a tanszéktől két évtizedes lankadatlan szolgálat után Berkesi Sándor zeneművészt, Liszt-díjas karnagyot, aki Debrecenből ingázva végzett – páratlan emberi és szakmai alázattal ötvözött – felbecsülhetetlen munkát a PKE-n.
itthon.ma//kult

Ballagás Kovásznán
Öt végzős osztály 116 diákja ballagott szombaton a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Líceumban. A számukra utoljára szóló iskolacsengő hangjának kíséretében, a kisebb diákok sorfala között vonultak a sportpályára, ahol a ceremónia zajlott. Tiszteletükre a díszasztalnál ott volt az iskola vezetősége, a megyei tanfelügyelőség, az önkormányzat képviselői, a történelmi egyházak helyi vezetői. A lelátókon szülők, rokonok, barátok, ismerősök csodálták a fiatal, szép sereget.
Vége, vége, vagy ki tudja? – fordult a költői kérdéssel a végzősökhöz Becsek Éva iskolaigazgató. A kicsengetés minden évben a hagyományos módon zajlik, de a fő szereplők mindig újak. Sokan szép eredményeket értek el országos, megyei versenyeken, sporteseményeken, ennek köszönhetően olyan is van a végzősök között, aki már bejutott az egyetemre – értékelte a ballagók eredményeit. Büszke rájuk, ugyanakkor köszöni a tanárok munkáját – hangoztatta. Hétfőn kezdődik az érettségi, ahol olyan okosnak, pontosnak kell lenniük, mint ezelőtt még soha, az eredmény hosszú időre meghatározza életüket – intette a végzősöket.
Daniela Şerban aligazgató saját élményeire alapozta ünnepi beszédét. Nemrég autóbalesetet szenvedett, más hibájából. Azóta megváltozott életfelfogása, és azt vallja, minden napot úgy kell megélni, mintha az utolsó lenne. Az idő véges, nem kell haszontalanul eltölteni – vallotta a jelenlévők előtt. Victor Sibianu tanfelügyelő arra kereste a választ, hogy mi a legfontosabb az életben. A szakma, a szeretet, a szerelem, az egészség, a pénz, az elismerés, a hit – sok válasz van, de ő szívből arra kéri a végzősöket: legyenek hálásak. Legyenek hálásak a tanároknak, a szülőknek, és akkor beteljesülhet életük – hangoztatta.
Jeszenovics Károly polgármesteri tanácsos a felelősségvállalásra buzdította a ballagókat. A városnak szüksége van a felelős fiatalokra – jelentette ki.
A XI. osztályok részéről Ráduly Orsolya és Ştefania Gheorghe búcsúztatta a végzősöket. Számukra új ajtók nyílnak meg, de bármikor visszavárják őket egykori iskolájukba. Legyen sikeres az érettségijük, további vizsgáik – kívánták. A XII. osztályosok nevében Olosz Brigitta és Sânziana Munteanu mondott búcsúbeszédet. Búcsúznak az iskolától, számukra most kezdődik a nagybetűs Élet, amiről még semmit nem tudnak. Köszönettel tartoznak a szülőknek, tanároknak – mondták.
Díjakkal értékelték a tanulásban, az iskolai és iskolán kívüli tevékenységekben jó eredményeket elért végzősöket. A ballagók közül ketten – Becsek Andre és Alexandra Posea – értek el tízes általánost, ők lettek az évfolyamelsők. Külön díjazták minden osztály legjobbjait, tantárgy- vagy sportversenyeken legeredményesebben teljesítő végzősöket is. Sor került az önkormányzat érdemdíjainak átadására, külön díjakat osztott az RMDSZ, a Teculescu-egyesület, civil szervezetek, a líceum diáktanácsa, a városi tanulók klubja.
Utolsókként az egyházak képviselői szóltak az egybegyűltekhez, mondtak áldást mindnyájukra. A kicsengetési ünnepségen közreműködött a Tiszta Szív kórus Cseh Béla vezetésével és a Diákszínpad Molnár János irányításával.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyarremete: a térség egyik legnagyobb ünnepe
A XVII. Magyarremetei Falunapot tartották az elmúlt hét vasárnapján a belényesi medencében fekvő településen nagyon sok résztvevővel. Sokan jöttek el az ünnepségre, nemcsak helybeliek, hanem mintha valaki azt súgta volna a térség lakóinak, „Gyertek Magyarremetére”, ott találkozzunk!
Ezek a gondolatok vasárnap az esti órákban fogalmazódtak meg bennem, amikor a Dankó Szilvia koncertjén a közönséget is fotóztam. A tizenhetedik falunapot tartották Magyarremetén – talán egy kivételével mindegyiken jelen voltam – de ilyen nagy tömeget még sohasem láttam az ottani ünnepségeken. Jól is választották ki a rendezvény időpontját, azt, hogy vasárnapi napon tartották, és azt is, hogy mindez kellemes, szép, napsütéses időben zajlott. A pálya körül az eddigiekben sohasem tapasztalt nagy számú vendéglátóipari egységek építettek ki sörsátrakat, ahol minden finomságot meg lehetett vásárolni. Maguk a szervezők is egy hatalmas sátort állítottak fel, hogy a meghívott vendégeknek, a programok keretében fellépőknek helyet biztosítsanak, akiket az egész nap folyamán a helyi nőszövetség tagjai Tamás Matilda elnöknő irányításával szolgáltak ki. Egy hatalmas bográcsban főtt a finom gulyás, Tamás László főszakács és segítőtársai hozzájárulásával, mely a késő esti órákra el is fogyott.
A néptáncosok
Az augusztus 28-iki, vasárnapi magyarremetei falunapok ünnepi műsora a délutáni órákban kezdődtek. A néhány éve a sportpálya mellett felépített szabadtéri színpadon egymást váltották a román és magyar népi táncegyüttesek, szólisták. Jól eső érzés volt látni a népviseletben fellépőket, függetlenül attól, hogy magyar vagy román nyelvű programok zajlottak a színpadon. A magyarremetei Kéknefelejcs Néptánccsoport tagjai több magyar népi táncot is előadtak. Őket évek óta egy román nemzetiségű házaspár, Sorin Miara és Angelica Miara készít fel – a hölgyet a remetei táncosok csak Angyalnak hívnak – de most egy helybeli fiatal Horváth Izabella is foglalkozik a táncosokkal. Őket a belényesi Rozmaring Néptáncegyüttes tagjai követtek, akiknek tagjai nemcsak Fekete-Körös völgy központjának diákjaiból tevődik össze, de több fiatal is a térség különböző településeiről származik. Mindkét együttes műsorát nagy szeretettel fogadta a falunap közönsége.
Mulatós zene
A helybeliek nagyon várták a magyarországi mulatós zene egyik legmarkánsabb személyiségének, énekesének Bunyós Pityunak a műsorát. Az énekes több mint egy órás koncertje alatt nemcsak a színpadon, de közönség sorai előtt is nótázott, bevonva a közönséget is az énekelésbe, kitűnő hangulatot teremtve. A Magyar Sláger TV sztárja igazi showműsort produkált, melyet nagy ünnepléssel, tapssal köszönt meg a közönség.
Köszöntések
Ezt követően a község polgármestere, Stefanica Adrian a szabadtéri színpadra invitálta a jelenlévő hivatalosságokat, hogy köszöntsék a rendezvényt, melyet elsőként ő maga tett meg, mindenkinek megköszönve, akik hozzájárultak ahhoz, hogy újra falunapot tudtak rendezni. Külön köszöntötte a jelenlévő elöljárókat, és természetesen a nagy számban összegyűlt közönséget. A színpadra meghívottak közül mindannyian jókívánságukat fejezték ki a jelenlévőknek, gratuláltak a szervezőknek a sikeres rendezvényért. Szabó Ödön RMDSZ-es parlamenti képviselő miután nagy szeretettel köszöntött mindenkit arról is beszélt, hogy: „úgy látom mindenki önökkel van, még az időjárás is. Ilyen jó hangulathoz, egy ilyen csodálatos napsütéses idő is adatott, most igazán lehet azt mondani, hogy minden hozzájárult ahhoz, hogy itt ma mindenki jól érezze magát”. Majd arról beszélt, hogy a tavaly amikor itt járt, kultúrházat avattak, akkor azt mondta, szeretné ha annak a kulturális központnak a homlokzatán magyarul is ki legyen írva az intézmény neve. „Nos nagyra értékelem, hogy mindez megtörtént, hiszen magyarul is ki van írva az intézmény neve, amit ezúton köszönök meg a polgármesternek”, mondta többek között a honatya. Ioan Mang a Bihar megyei Tanács egyik alelnöke is szólt a megjelentekhez: „nagy megtiszteltetés számomra, hogy most is itt lehetek Remetén, de én nem csak akkor jövök ide ha falunap van, hanem más esetekben is, ha szükség van rá”. Majd szólt azokról a az infrastrukturális fejlődésekről melyeket Magyarremetén megvalósítottak. „Ebben a községben városi körülményeket teremtettek azoknak, akik itt élnek”, mondta többek között alelnök.
Gergely János a Pro Remete Egyesület részéről magyarul és románul köszöntötte a megjelenteket, kifejezve örömét, hogy újra együtt lehetnek itt Magyarremetén és ünnepelhetnek. „Íme újra együtt vagyunk, amikor 17 évvel elkezdtük akkor is azt szerettük volna, hogy az akkori kezdeményezés hagyományt teremtsen. Úgy látom ez sikerült, aki ide eljön ezen a napon jól érzi magát, függetlenül attól, hogy milyen nyelven beszél, hiszen itt Remetén évszázadok óta élnek együtt románok és magyarok a legnagyobb megértésben”, mondta Gergely János.
A főszervező
A nap folyamán többször is volt alkalmam beszélgetni a magyarremetei falunapi rendezvény főszervezőjével Bálind György helyi RMDSZ-elnökkel. Elmondta, hogy a szervezők mindent megtettek annak érdekében, hogy itt egy kitűnő hangulat és jó műsorok várjanak mindenkit. „A megszokott szombati naptól eltérően az idén vasárnap tartottuk a falunapot és nem is a megszokott dátumon, ez azért történt, hogy magyarországi sztárvendégeket tudjunk meghívni és ezt csak ezen a dátumon tudtuk összehozni. Én ezúton köszönöm meg mindenkinek, akik támogatták ezt a rendezvényt, akik munkájukkal járultak hozzá a sikerhez és sokan voltunk”, mondta a fiatal elöljáró.
Tűzijáték zárta
Már jól benne voltunk a remetei estében, amikor a másik magyarországi sztárvendég Dankó Szilvia lépett színpadra. A közönség – ekkor már néhány ezren – a sportpálya minden részéről a szabadtéri színpad elé jött. Az előadóművésznő, az egyik dalának éneklése közben melyben a polgármesterekről is szólt, Remete elöljáróját Stefanica Adriant és a helyszínen levő Péterszeg (Magyarország) polgármesterét Olajos Mihályt, valamint Bálind György RMDSZ-elnököt is a színpadra csalt, együtt énekeltek, táncra perdültek. Igazi sikert jelentett Dankó Szilvia a Magyar Sláger TV énekesének magyarremetei szereplése. A koncertek után egy szépen kivitelezett tűzijáték zárta a hivatalos rendezvényt, mely azonban tovább folytatódott, hiszen szólt a zene, a sörsátrak várták a vendégeket.
Dérer Ferenc
erdon.ro

Remekelt Székelyföld az Örökségünk mozgalomban
Még nincs egy éve, hogy egy dal segítségével szólította meg az Örökségünk mozgalom a világ magyarságát, és ezreket vontak be Bécstől Kézdivásárhelyig, Kanadától Új-Zélandig egy, a magyar nyelv megőrzését, a magyarság megtartását szorgalmazó mozgalomba.
Tervük az volt, hogy határoktól, távolságtól függetlenül buzdítsák a magyarokat, énekeljék a paksi Gyulai István Örökségünk című szerzeményét, mindezt rögzítsék és juttassák el a mozgalom honlapjára. A beérkezett videókból áll össze hamarosan az új, közösségi klip.
2016. augusztus 31-én éjfélkor lejárt az Örökségünk klippályázat második fordulójának határideje, és az elmúlt napokban össze is ült az Örökségünk mozgalomra beküldött klipek elbírálására létrejött zsűri, melynek összetétele: Szabó Stefánia torontói főkonzul, Kalocsai Andrea, az MTVA kiemelt szerkesztő-műsorvezetője, Kovács Antal az MVM Paksi Atomerőmű Zrt. kommunikációs igazgatója, Iochom Zsolt, a Székelyhon.ro hírportál videóriportere, Papp Gyula zenész és Gyulai István dalszerző.
Több mint száz videó megtekintése után a zsűri meghozta döntését. A „legjobb produkció” díját megosztva kapta két Székelyföldi, Háromszéki település: Gelence és a Kézdivásárhelyi Step by Step Egyesület.
A „legkreatívabb videó” címet a mosonmagyaróvári Ujhelyi Imre Általános Iskola nyerte el, míg a „legjobb zenei feldolgozás” elismerést a nyíregyházi Folkfusion Band zenekar érdemelte ki. Jutalmuk 100–100 ezer forintos ajándék. A zsűri különdíjjal ismerte el a CS.Í.T. zenekar és az Ausztráliai Napsugár Kórus munkáját, illetve a lévai, a huszti, a szabadkai és az írországi produkciót.
Kelemen Évát, a legjobb produkció díjat elnyerő Step by Step Egyesület elnökét kérdeztük klipjük születéséről. „Megkérdeztem Datki Gyöngyikét, akinek a kislányát tanítottam, hogy tudnának-e nekem segíteni a klip elkészítésében, lévén, hogy ők fotóznak, gondoltam értenek a videózáshoz is. Ők ezt nagyon komolyan vették, és a felkérés nagyon motiválta is őket. Látván lelkesedésüket egy idő után szabad kezet adtam nekik a forgatókönyvet, helyszíneket illetően. A forgatáson több generációs volt tanítványaim vettek részt, akiket az időt és pénzt nem kímélő szülők kísértek el mindenhova” – elevenítette fel Kelemen Éva.
A klipben szereplő gyerekek mellé időközben még többen is csatlakoztak, akik számára megindító a dal: Kocsis Róbert (gitár és ének), Veres Hunor (hegedű) valamint Baróthi Johanna (ének), tovább emelve a klip színvonalát.
„Szívügyemnek tekintem az Örökségünk mozgalmat és nem csak azért, mert az erdélyi nagykövete vagyok, hanem azért, mert a születése is olyan helyhez kötődik, Cseresznyés-pusztához, amely a Kézdivásárhelyi középiskolások egyik törzshelye is. Mint tanító kötelességemnek és feladatomnak érzem a magyarságtudat erősítését, a hagyományaink megőrzését, csodálatos anyanyelvünk elsajátítását, tanítását és továbbadását, hisz nyelvében él a nemzet” – hangsúlyozta Kelemen Éva tanítónő.
Az egyesületnek egy másik nagyon szép kezdeményezése volt, amikor az összmagyarság ünnepén, több mint háromszáz szülő és a gyerek megkülönböztető Örökségünk feliratos kendővel, a dalt énekelve zarándokolt fel a Csíksomlyói Nyeregbe. Erről felvételek az októberi klipbemutatón, a közösségi klipben lesznek láthatóak – tudtuk meg az Örökségünk mozgalom erdélyi nagykövetétől.
„Külön öröm volt számunka, hogy a gelenceiekkel közösen nyertük a díjat, ugyanis mindkét videoklip az értéket különböző módon mutatja be és úgy tűnik ezt eljutott a zsűrihez is. A videoklipünket a magyar nemzeti ünnepen, augusztus 20-án hoztuk nyilvánosságra, és alig három hét alatt mintegy 150 000-en tekintették meg a közösségi oldalon” – mondta el érdeklődésünkre Kelemen Éva.
Aki nem készült el mostanáig saját klipjével, az se csüggedjen, hamarosan új pályázatot hirdetnek a szervezők, és továbbra is várják majd a videókat.
Iochom Zsolt
Székelyhon.ro

Fődíj Budapesten Iochom Zsoltnak
A Nemzet Naptára gálaestjén, a budapesti Stefánia Palotában vette át kedden este lapunk munkatársa, Iochom Zsolt a 2017-es naptárpályázat fődíját.
A nemzetközi fotópályázatra minden évben több mint ezer fotó érkezik be a világ különböző pontjairól. Iochom Zsolt egy-egy alkotásával 2008 óta szerepel évente valamelyik hónap főképével a Nemzet Naptárában, aki a kedd esti gálán Szilágyi Ákos ötletgazda, főszervezőtől és Koltai Lajos Kossuth-díjas operatőrtől, a zsűri elnökétől vette át a díjat. A nyertes fotó, amely június hónap főképe, a csíkszeredai Szabadság téren készült tavaly november 28-án egy demonstráció alkalmával.
Ugyancsak Iochom Zsolt fotója látható a szeptemberi hónapnál is, az a fotó egy esős napon készült zászlófelvonás alkalmával a budapesti Parlamentnél – tudtuk meg a fotóstól. „Amikor megtudtam, hogy melyik fotóm nyert, alig jött hogy elhiggyem, bár nehezen felismerhető, ugyanaz a zászlórúd látható ezen a fotón is, mint a 2009-es nyertes fotómon. Sőt, akkor egy ifjú legény tartotta a kezében, most meg az ő édesapja. Úgy látszik, másodszor is szerencsét hozott ez a zászló...” – osztotta meg velünk Zsolt.
Péter Beáta | Székelyhon.ro

Iránytűjük az Isten – Megalakult a SZIKE
Megtartotta alakuló gyűlését a Szatmári Református Egyházmegye ifjúsági szervezete a SZIKE. A csoportosulás ugyan még nincs hivatalosan bejegyezve, de Rácz Ervin ifjúsági előadó úgy gondolta: kell egy csapat, akivel együtt szervezi az egyházmegye ifjúsági eseményeit.
Csütörtökön délután 16 órától mintegy negyven fiatal előtt Király Lajos esperes Dániel Próféta Könyve 1. részének első 7 verse alapján hirdette Isten Igéjét. A Babilonba elhurcolt ifjak álmai és tervei az idegen földön részben szertefoszlanak, de identitásuk megőrzésében iránytűjük és segítségük az Isten. A posztadoleszencencia, a késő serdülőkor nemrég megszületett új fogalmáról is szólt az előjáró, és az ezzel kapcsolatosan készült tanulmányról, melynek fő kérdése: Miről panaszkodnak a mai fiatalok? A mai ifjak feladatai közé tartozik - Dánielhez és ifjú barátaihoz hasonlóan - a megoldási lehetőségek keresése, melyben a SZIKE is hathatós segítség lehet.
Rácz Ervin megköszönve a rövid, de tartalmas igehirdetést, köszöntötte az ifjakat is, akik tizenhárom gyülekezetből érkeztek el az ifjúsági szervezet debütálására: Szatmár-Láncos, Egri, Mikola, Batiz, Lázári, Szatmárnémeti, Halmi, Tamásváralja, Erdőd, Szatmárgörbed, Ombod, Szatmár-Szamos-negyed, Szatmár-Kültelek.
Az ifjúsági előadó felvázolta a szervezet céljait: a fiatalokat közelebb vinni Istenhez, megszólítani azokat, akik már vagy inkább még nem járnak gyülekezeti alkalmakra (misszió), az ifjúsági alkalmak közös szervezése a fiatalokkal, programközpontúságtól a kapcsolatközpontúság felé haladni, ifjúsági istentiszteletek megszervezése, önkéntes munka beindítása, a gyülekezeti ifjúsági munka előmozdítása.
Kiss József főjegyző hozzászólásában visszaemlékezett a 90-es évek jól működő ifjúsági csoportjaira, megerősítve azt a gondolatot, hogy a fiataloknak saját ötleteiket is hozniuk kell ahhoz, hogy szervezet működni tudjon.
Ezután sor került a választásra, azaz a fiatalok közül vezetőséget választottak ki arra, hogy az egyházmegyei ifjúsági munkában szolgáljanak. Varga Edina ombodi fiatal lett az elnök. Alelnökök: Csatári Leila valamint Kovács Adél Németiből, és Varga Máté Ombodról. Titkár Berendi Bernadett Mikolából. Diakónusokat is választottak, akik legfőképpen a szeretetszolgálatot fogják végezni: Schradi Arabella és Tar Andrea Láncosból, Csáky Lajos Szatmárgörbedről, Dani Alexandra Lázáriból és Bálint Stefánia Erdődről. A diakónusok csapata nyitott, mások is jelentkezhetnek.
A SZIKE első nagy rendezvénye november 13-án a Szatmár-Láncos templomhoz tartozó Kálvin János Gyülekezeti Házban lesz 18 órától, de a november 5-én megszervezendő Bibliaismereti Vetélkedőre is közösen készülnek majd. Iránytűjük, jó reménység szerint, Isten lesz, aki megnyitja nekik az utat a többi fiatal felé is, ezáltal gyógyító szikék lehetnek az Ő kezében. szatmar.ro

Hová tűnt több mint ezerötszáz óvodás?
Míg öt évvel ezelőtt Maros megyében 7750 magyar óvodás volt, addig idén már csak 6069 magyar kicsit írattak be óvodába a szüleik. Főként a szórványtelepüléseken zártak be emiatt óvodák, de a megyeszékhely több intézményében is szűntek meg csoportok.
A teljes erdélyi magyarságra jellemző negatív demográfiai mutatók a magyar óvodai csoportok létére is kihatnak, ezzel együtt az erdélyi magyar oktatás alakulására is. Az előkészítő osztályok elindításával 2012-ben csökkent ugyan egy keveset az óvodások létszáma, mert a hatévesek átkerültek az iskolai rendszerbe, de a mutatók sokkal nagyobb változásról árulkodnak.
Haller Katalin Maros megyei magyar óvodákért felelős tanfelügyelő 2011 óta tölti be ezt a tisztséget. Elmondása szerint már csak az elmúlt öt évben is rohamosan csökken a magyar óvodások száma, és emiatt a magyar óvodai csoportok és óvónői állások száma is a megyében.
„Míg 2011-ben 7750 magyar óvodás, 399 magyar csoport és 494 óvónői állás szerepelt a rendszerben, addig 2016-ban már több mint 1500 gyerekkel kevesebbet, 6069 óvodást írattak be a szülők, és csupán 319 és fél magyar csoport indulhatott a megyében, illetve csak 400 óvónői állást tudtunk meghirdetni” – ismertette az adatokat Haller Katalin. Azt is megtudtuk tőle, hogy a német óvodai csoportok száma is drasztikusan lecsökkent a megyében: 2011-ben 28 csoport volt, 2016-ban már csak 10 német csoport indult.
Az Országos Statisztikai Hivatal adatai szerint Romániában az elmúlt évben csupán 1200 óvoda működött, amely hatalmas csökkenést jelent a kilencvenes évekhez képest, amikor még 12 ezer intézmény szerepelt a rendszerben. A kilencvenes évek után következett demográfiai csökkenés és az elvándorlás az oktatási rendszert is felborította. Főként a vidéki szórványtelepüléseken szűntek meg óvodák az elmúlt években, az ott maradt gyerekek pedig kénytelenek több kilométert megtenni a következő falu óvodájáig.
Maros megyében főleg Dicsőszentmárton és Ludas környékén szűntek meg óvodák, illetve óvodai csoportok – tudtuk meg Haller Katalintól. Magyar óvodai csoport nem indulhatott az utóbbi években már Bölkényben, Ózdon, Andrásteleken sem, illetve Dicsőszentmártonban egy napközi és egy négy órás programmal működő csoport szűnt meg, Segesváron szintén, Nyárádszeredában, Erdőszentgyörgyön, illetve Szovátán is szűntek meg óvónői posztok – tudtuk meg a tanfelügyelőtől.
Marosvásárhelyen nem működik óvoda már az Unirea Főgimnáziumban, de szűntek meg magyar csoportok a Cinege óvodában, a Méhecskében és a 9-es számú óvodában is – sorolta Haller Katalin, aki attól tart, hogy még több magyar csoportról kell lemondani, ha nem alakul ki egy egyensúly az óvodák között. A város néhány népszerűbb óvodájában ugyanis minden évben túljelentkezés van, míg máshol alig tudnak egy csoportra való kisgyereket összegyűjteni.
A közkedvelt óvodák között van a Fecske és a Stefánia óvoda, ahol több magyar kiscsoport is indulhat egy évben, ám sok lakótelepi óvodában alig gyűl össze a szükséges létszám, pedig ott is jó pedagógusok és jól felszerelt óvodák vannak. A legjobb megoldás az lenne, hogy ha beíratáskor túljelentkezéssel szembesül a szülő, akkor irányuljon más óvoda fele is – tanácsolja a szaktanfelügyelő.
Vidéken könnyebb összeírni az óvodába, iskolába készülő gyerekeket, mert ott legtöbb helyen csak egy intézmény van, ahova írathatják, de a városban ez mindig bonyolultabb, ezért is támogatja Haller Katalin a terepezést. Szerinte el kellene menni, és személyesen felmérni, hogy hány óvodáskorú gyerek van a környéken, mert sokan nem a lakhelyükhöz közeli óvodába íratják a kicsiket.
Legkésőbb januárban kell leadniuk az intézményeknek a beiskolázási tervet, amelyből kiderül majd, hogy jövőre hány csoport, illetve osztály indulna a megyében.
A népszámlálások után
Az Országos Statisztikai Hivatal adatai szerint 2014-ben országszerte 37 százalékkal kevesebb gyerek született, mint 1990-ben. Maros megyében 1992-ben 610 053 lakost regisztráltak, ebből 252 651 magyar ajkú, 2002-ben 580 851 lakost számoltak össze, amelyből 228 275 magyar, míg a 2011-es népszámlálás során már az 550 446 lakosból csupán 200 858 volt magyar – derül ki a statisztikai hivatal adataiból.
Hajnal Csilla Székelyhon.ro