Lucian Boia: Miért más Románia? (Külföldi hatások. Az idegenek)
Gyakran hivatkoznak az „idegeneknek” a XIX. századi román társadalomban játszott jelentős szerepére, ám némiképp „hígított” formában: hiányzik a számvetés, amely előítéletek és kisebbrendűségi komplexusok nélkül határozta volna meg tényleges befolyásukat a nyugativá válás legintenzívebb időszakában. Ez a szerep azonban döntő volt.
Nyilván, nem az idegenek döntötték el Románia Nyugat felé való fordulását: objektív folyamat volt, amelyet az adott pillanatban a történelem diktált, és – amennyiben választásról beszélünk – ezt a döntést a román elit tette meg. A román elit viszont önmagában nem vitte volna sokra. Az ország híjával volt az őt modernizálni tudó embereknek (a bármikor felidézhető kivételek mindössze a szabályt erősítik). A társadalmat szinte teljes egészében bojárok és parasztok alkották, a fő gazdasági tevékenység a mezőgazdaság volt. Extenzív, kevéssé hatékony mezőgazdálkodás, amely úgy-ahogy, de ellátta – inkább rosszul – a parasztokat, és valamivel jobban a bojárokat. Ahogy a román társadalom a Nyugat felé vezető útra lépett, az elitnek, pontosabban a fiatal bojárságnak nyugati iskolákban kellett képeznie magát ahhoz, hogy az új típusú civilizációt annak teljes eszköztárával együtt elsajátítsa – és ez meg is történt (a fő célpont Franciaország, majd Németország volt). Kezdetben viszont csakis hozzáértő külföldiekkel lehetett pótolni a hiányosságokat. A XIX. században a román fejedelemségek – majd a későbbi Románia – az európai emigráció célországai között sorakoznak. Számos külföldi azért érkezik ide, mert szabadabb életet sejt a románok között, mint a szomszédos impériumokban: görögök és bolgárok az Oszmán Birodalomból, zsidók a cári Oroszországból… Legtöbben viszont azért telepednek itt le, mert a román társadalomban mindent meg kell és meg is lehet valósítani: a románoknak mindenképp szükségük van a szakértelmükre – saját kapacitásuk nem lévén, mindent el kell fogadniuk. A bevándorlók java része városon telepszik le, ott kezd el munkálkodni... és nyereségre tesz szert. A főként kereskedéssel foglalkozó görögök többnyire a kikötőkben telepszenek meg a dunai folyami kereskedelem liberalizálásával egy időben: rendkívül nagy számban leljük fel őket Brăilán és Galacon, illetve Szulinán és Konstancán. A zsidók bevándorlása a XVIII. század végén válik intenzívebbé, és nem is hagy alább a XIX. század folyamán (a Habsburg-monarchiából, elsősorban Galíciából és Oroszországból érkeznek). Kézművesek és kereskedők, akik elsősorban a moldvai városokban telepednek meg, néhol többséget alkotva – az 1900-as évek tájékán Jászvásáron is –; nagy számban élnek továbbá Havasalföldön: az első világháború küszöbén Bukarest lakosságának 13 százalékát alkotják. 1900 tájékán mintegy 50 ezer német él Romániában (többségük Ausztria–Magyarországról érkezett, de jöttek Németországból, sőt, még Svájcból is). Nincsenek túl sokan, de nagyon képzettek és hatékonyak – a szakmunkásoktól, sőt, akár épp mezőgazdászoktól (utóbbiak Dobrudzsában tevékenykednek) kezdve egészen a mérnökökig, orvosokig, tanárokig… Az olaszok szintén hozzák szaktudásukat, ők főleg kőfejtésben és útépítésben vállalnak részt. A magyarok is jelentős hányadát képezik a lakosságnak, különösen a fővárosban; olyannyira, hogy Bukarestet „magyar” városként emlegették (az ilyenkor szokásos túlzással: Budapest után a második legnagyobb magyar városként!). Tény, hogy a XIX. század folyamán egyre mélyül a szakadék a hagyományos és etnikailag „tiszta” román falu és az egyre színesebb, kozmopolitább és végre a modernizáció útjára kényszerült város között.
Az iparosok és a kereskedők között a románok kisebbségben maradtak. A román fejedelemségek polgársága, annak gazdasági szegmense jelentős nem román többséggel alakul ki. Még a két világháború közötti időszakban sem sikerül a románságnak többségbe kerülnie a gazdasági ágazatokban, bár valamelyest már teret nyer. Az 1930-as népszámlálás adatai szerint a románok az iparban tevékenykedők mindössze 47 százalékát tették ki (a tulajdonosokat, az alkalmazottakat és azok családjait is ideértve – a százalékokat jómagam számítottam ki); a zsidók 13, a magyarok 17, a németek 11 százalékos arányban képviseltették magukat, jóval az illető etnikumok részarányán felül. A kereskedelemben a románok jelenléte még szerényebb volt: 39,5 százalék, miközben a zsidóké elérte a 40 százalékot. Összességében a gazdasági polgárság és a „munkásosztály” (amely az illető ágazatok alkalmazottjaiból állt) több „nem román” elemet számlált, mint románt. Az „idegenek” felsorolása itt még nem fejeződik be. A XIX. század derekáig a hazai orvosokat egy kézen meg lehetett számolni; majd mindenikük külföldről érkezett. Közülük a leghíresebb Carol Davila (származása tisztázatlan – talán francia, de semmiképp sem román), aki létrehozta az ország teljes egészségügyi rendszerét, és elindította az orvosképzést, kétségtelenül a modern Románia megteremtői közé sorolható. A „kis Párizzsá” alakuló új Bukarest építészei kezdetben majdnem mind külföldiek, főleg franciák: Paul Gottereau építi meg a királyi palota új szárnyát, a Takarékpénztár székhelyét, az I. Károly Egyetemi Alapítvány épületét; Albert Galléron nevéhez fűződik a Román Atheneum (Bukarest szimbólumértékű épülete) és így tovább. A legjelentősebb történelmi emlékművek restaurálására ugyancsak egy franciát, Lecomte du Noüy építészt kérik fel, ő újítja fel Neagoe Basarab Curtea de Arges-i kolostorát (a legnevezetesebb középkori román műemléket), a jászvásári Trei Ierarhi (A három szent főpapról elnevezett – a ford.) templomot… Szintén külföldiek az első művészek, akik a nyugati stílusú festészetet meghonosítják a román fejedelemségekben; az olasz Schiavoni és Levaditi vagy a cseh Chladek (Grigorescu mestere). Korábban ezt a művészeti ágat csak a vallásos témákat bizánci stílusban feldolgozó templomfestők gyakorolták. A szobrászattal azonban még ennél is nehezebben ismerkedtek meg a románok, annál az egyszerű oknál fogva, hogy az ortodox művészetből hiányzik. Román szobrászatról csak a XIX. század utolsó évtizedeiben beszélhetünk. Mindaddig (de azután is egy ideig) – főképp a köztéri szobrok elkészítésére – francia, német, olasz művészeket kérnek fel. Mihály Viteazul szimbolikus emlékműve, amelyet Bukarest középpontjában 1874-ben lepleznek le, a francia Albert-Ernest Carrier-Belleuse alkotása (az anekdota szerint Jeanne D’Arc egyik szobrát alakította át, hogy a rendelésnek idejében eleget tegyen, ami, bár nem igaz, jól illusztrálja a kor román–francia kulturális szimbiózisát). És szintén egy franciának, Emmanuel Frémiet-nek köszönhető III. István (Ştefan cel Mare) 1883-ban leleplezett szobra, amely a jászvásári Művelődési Palota előtt áll.
Rostás-Péter István fordítása
(Részletek a szerző Koinónia Kiadónál 2013-ban megjelent könyvéből – © Humanitas)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Laurenţiu Ghilincea: Ha nem ismerjük Erdélyt (Miként lesz román–magyar megbékélés)
Telivér „regáti” vagyok. Több nemzedék óta argeşi. A déli, „balkáni” hagyományba születtem bele, és abban nevelkedtem, annak minden jó és rossz oldalával.
Sokáig teljesen közömbös voltam mindennel szemben, ami Erdéllyel kapcsolatos, és nem tudtam róla többet, mint amit a havasalföldiek és a moldvaiak többsége most is tud, nevezetesen, hogy ott nagy „román” vezérek uralkodtak: Burebista, Decebal, Gelu, Glad és Menumorut (a történelmi személyiségek nevét az eredeti szövegben tapasztalható következetlenségek ábrázolása érdekében szabálytalanul, nem magyarosított formában közöljük, a magyar személyiségek esetében sem – a szerk.), aztán a magyarok lóháton megérkeztek Ázsiából, és „meghódították” Erdélyünket. Csaknem ezer év után sikerült „visszaszereznünk” (egyedüli eset a világtörténelemben). De a magyarok revánsra vágyók és revizionisták, s alig várják a kedvező alkalmat, hogy „elvegyék” tőlünk Erdélyt. Igaz, hogy a nagy Mihai Viteazul „elsőként” megvalósította a román országok nagy politikai egyesítését, de a magyarok ezt nem fogadták el, és csellel fejét vették. És volt még néhány román, akik némi botrányt csaptak arrafelé, de a magyarok őket is megölték: Horeát, Cloşcát és Crişant. Avram Iancu volt az egyetlen, aki megúszta, és délen egyáltalán nem merül fel senkiben a kérdés, hogy „miért”. Hogyhogy megbocsátottak az akkori hatóságok egy „nagy lázadó”-nak, és végül végelgyengülésben halt meg?
Délen nagyjából ennyi Erdély története.
Ennyit tanítottak nekünk az iskolában, ez volt a kommunista állam hivatalos propagandája, és főleg erről szóltak Sergiu Nicolaescu filmjei.
A valós életben vagy a közösségi hálózatokon zajló bármilyen vitában nagyjából ezek a román szélsőségesek „érvei”.
Gyakorlatilag az egész egy Forma1-es verseny kvalifikációinak a kommentálására korlátozódik: „ki volt pole pozícióban?”
Nos, jóemberek, románok és magyarok, a Forma1-ben a kvalifikációért nem jár pont! Ott csak az igazi verseny rajtsorrendje dől el. A Forma–1-ben csak a versenyvégi sorrend számít. És elmondok egy másik titkot is: a Forma–1, bár egyéni sportágnak tűnik, valójában csapatsport. Michael Schumacherből vagy Lewis Hamiltonból sohasem lett volna többszörös bajnok, ha nem rendelkeztek volna a csapat által biztosított jó együlésessel, jó motorral és jó műszaki csapattal. Esetünkben Erdély a csapat, Európa a motor, a románok és a magyarok pedig a pilóták és a műszakiak. A csapat nagyon jó, a motor kitűnő, már csak a pilótáknak és a műszakiaknak kell a dolgukat tenniük, hogy a csapat jól teljesítsen. Persze, vannak ellenfelek is, akik mindent elkövetnek, hogy ne a mi csapatunk győzzön. Vannak román és magyar, de más nemzetiségű csapatok is, melyek nem akarják, hogy a mi csapatunk nyerjen. És itt elsősorban az orosz csapatokra gondolok.
Már mondtam, hogy a szélsőségesek fő érvei „történelmiek”. Látom, hogy mindenki ezekbe a „hivatalos” történelmi érvekbe kapaszkodik. Mert Románia iskoláiban ezt oktatják. Tapasztaltam, hogy e tankönyvek a nagy erdélyi fejedelmeket és vajdákat néhány oldalon „elintézik”, a románok pedig egyszerűen sehonnan sem értesülhetnek nagyszerű fegyvertényeikről, közép-európai külpolitikájukról, Erdély gazdasági és kulturális fejlődését szolgáló százados küzdelmükről. Nos, ha Erdély a „mienk”, akkor e hajdani vezetői nem szintén a mieinkek? Vajon hány telivér román tudja, hogy az erdélyi fejedelmi családok Magyarországot, Lengyelországot, Csehországot is irányították? Vajon hányan tudják, hogy a „mi” Erdélyünk a XVII. század környékén politikai és katonai döntőbíró volt Közép-Európában? Vajon hányan tudják, hogy a három román fejedelemség első politikai és dokumentált egyesülését nem Mihai Viteazul hajtotta végre 1600-ban, hanem Sigismund Bathory 1595-ben? Mert a középkorban ezek voltak az általánosan elfogadott szabályok: a hűbérúr–hűbéres kapcsolat. Sigismund Báthory (az ékezet megjelenése az eredeti szöveg szerint – a szerk.) volt a hűbérúr, Mihai Viteazul és Aron Răzvan (később Ştefan Răzvan) pedig a hűbéresei. A helyettesei azokon a területeken. S ha már amúgy is Sigismund Bathorynál tartunk, fölmerül egy másik dolog, amit sohasem értettem a román történelemkönyvekben: a nevek elrománosítása. Zsigmondból Sigismund lett, Dózsa Györgyből Gheorghe Doja, Ferencből Francisc és így tovább. Ez a legnagyobb pofátlanság, és azt hiszem, ennek kellene lennie az első lépésnek a kapcsolatok normalizálása felé: a történelmi nevek visszamagyarosításának.
A párhuzamos történelem arról árulkodik, hogy románok és magyarok között évszázadokig rendkívül szoros kapcsolatok voltak. És az igazság megismeréséhez a sorok között kell olvasni, vagy alternatív történelmi forrásokat kell felkutatni. Mit tudunk meg abból, ha figyelmesen olvassuk a történelemkönyveket?
Nos, azt, hogy mindkét hegyen túli román államot magyarok vagy magyar segítséggel alapították. A szájhagyomány szerint Havasalföldet Negru Vodă, az erdélyi honfoglaló alapította, és fellelhetők román dokumentumok, melyek bizonyítják, hogy a Basarabok dinasztiája, a magyar királyság hűbérese kun eredetű volt, és valószínűleg Erdélyből érkezett. És mivel a Basarabok türk eredetűek, sötétebb bőrűek voltak, ebből származik a Negru Vodă név is.
Moldva esetében a helyzet rendkívül egyértelmű: Dragoş (Drágfi) vajdát a magyar királyság küldte a hegyeken túlra egy védelmi őrvidék létrehozására (tehát Dragoşnak őrgrófi rangja volt) a mai Moldva északi részén. Később egy másik román származású máramarosi vajda fellázadt, átkelt a hegyeken, és csatlakozott a moldvai Dragoşok családjához. Utóbbiak visszatértek Erdélybe (a Dragffy hercegi család néven ismerik őket), és továbbra is hűek maradtak a magyar királysághoz, sok képviselőjük rendkívül fontos tisztséget töltve be Erdélyben.
Sok vezető tartotta fenn a baráti kapcsolatokat a három fejedelemség között, támogatásra lelve és együtt harcolva a törökök ellen. Mircea cel Bătrân, Alexandru cel Bun, Vlad Dracul, Vlad Ţepeş, Ştefan cel Mare, Iancu de Hunedoara, Matia Corvinul, Petru Rareş, Mihai Viteazul, Radu Şerban, Sigismund Bathory, Gabriel Bethlen (érdekes, hogy a szerző a történelemírásban helyes, fentebb hangoztatott elvével ellentétben a magyar uralkodók, fejedelmek nevét szintén románosította – a szerk.) csak néhány a három fejedelemség nagy vezetői közül, akiknek nagyobb ívű elképzeléseik voltak, mint az általuk adott pillanatban vezetett terület, és akik közös erőket fogtak össze az ellenséges országok elleni harcokban.
Nehéz időkben a havasalföldi vezetők az Erdéllyel közös határ felé vagy éppenséggel Erdélybe vonultak vissza, magyar partnereiktől várva segítséget. Így tett Mircea cel Bătrân, Vlad Ţepeş, Mihai Viteazul. Ştefan cel Marét Vaslui-nál 4000 székely segítette. Ez akkoriban óriási szám volt. Gondoljanak arra, hogy Mihai Viteazulnak Călugăreni-nél kb. 10 000–12 000 katonából álló hadserege volt. A 4000 székely akkoriban valószínűleg a székelység katonai fő erejét képviselte. És elmentek egy „idegen” országért harcolni. Szintén a székelyek voltak Mihai Viteazul legfőbb szövetségesei. Iancu de Hunedoara a magyarok, románok, szerbek és más keresztény népek törökök elleni közös harcát koordinálta. Mind a havasalföldi, mind a moldvai fejedelmeket jelentős erdélyi birtokokkal jutalmazták Magyarországnak és Erdélynek tett szolgálataikért.
És akkor mi ma a románok és magyarok közötti több évszázados ellenségességet alátámasztó „történelmi érvek”-ről beszélünk?! Történelmileg bizonyított tény, hogy a románok és a magyarok évszázadokig partnerek voltak, és rendkívül szoros kapcsolatban álltak egymással. Igaz, konfliktus is támadt magyarok és vlachok között, de nem hiszem, hogy ezek száma meghaladta volna a Moldva és Havasalföld közöttiekét. Ştefan cel Mare és Vlad Ţepeş egy adott pillanatban a legnagyobb ellenségei voltak egymásnak, ugyanakkor Vlad Ţepeşnek baráti kapcsolatai voltak a magyarokkal, Ştefan cel Mare pedig a törökökkel együtt támadta Havasalföldet… Most már látjuk, hogy az úgynevezett román–magyar ellenségesség csak valamikor a XVIII–XIX. század környékén jelent meg politikai érdekek miatt, amikor mindkét erdélyi nemzet voltaképpen Habsburg-uralom alatt állt. Ez utóbbi pedig rendkívül sikeresen alkalmazta az oszd meg és uralkodj elvet. Ezzel magyarázható az is, hogy Avram Iancu az 1848–49-es események után nyugodtan élhetett az Erdélyi Szigethegységben. Mert az osztrákok közvetlenül érdekeltek voltak abban, hogy a román és a magyar forradalmárok ne tudjanak megegyezni.
Erdély mindig is autonóm vagy a magyar királysággal szemben független volt (így! – a szerk.). Jó ideig a Habsburg Birodalmon belül is viszonylagos autonómiával rendelkezett. Erdélyt csak az osztrákok 1866-os katasztrofális veresége és az Ausztria–Magyarország dualista állam 1867-es létrehozása után csatolták erőszakkal Magyarországhoz. Tehát Erdély csak egy kb. 50 éves időszakban volt Magyarország integráns része, ezenkívül széles körű autonómiával, saját szabályokkal, saját elittel, hosszú ideig saját hadsereggel rendelkező tartomány volt. De még ebben az időszakban is kivel volt Romániának szoros politikai-katonai szövetsége? Nos: Románia szintén Ausztria–Magyarország és Németország szövetségese volt… Az első világháború alatt a románok és a magyarok érdekei szöges ellentétben álltak egymással. Talán először a történelem folyamán. Azt hiszem, hogy nemzeti és hazafias értelemben mindkét tábornak megvolt a maga igazsága, de a háború vége Romániának kedvezett. Magyarország és a magyarok akkor nagy drámát éltek át.
Több millió magyar és székely – bár nemzedékek óta őslakos volt –Magyarország nemzeti területén kívülre került. Nem tudom, ki a hibás… a sors? A történelem?
Tény, hogy az osztrák–magyar birodalom szétesése után megjelent új államokban nagy magyar közösségek jöttek létre. Romániában is, Csehszlovákiában is, Jugoszláviában is. Az új államok talán nem voltak ké­pesek méltányosan kezelni a helyzetet, és láthatjuk, hogy még száz év­vel később is gondok vannak Romániában is, Szlovákiában is, Ukrajná­ban is, a volt Jugoszláviában is. A kisebbségek kérdése rendkívül érzékeny, és csakis tőlünk függ, hogy ne eszkalálódjék. Az 1989 utáni új romániai rezsim hibát követett el, amikor december 1-jét jelölte ki nemzeti ünnepnek. Az államok többsége esetén a függetlenség kikiáltásának napja a nemzeti ünnep. Csak Románia választott olyan napot, amikor az egyik tartomány egyesült az anyaországgal, holott az ország lakosságának jelentős része egyszerűen nem ünnepelheti meg ezt a napot, mert a Romániával való egyesülés a Magyarországtól elszakadás napja is.
Miért fontosabb Erdély egyesülése, mint Moldva 1859-es egyesülése Havasalfölddel vagy Dobrudzsa 1877-es egyesülése, vagy a Bánság, Bukovina vagy Besszarábia egyesülése? Azt hiszem, erre senki sem tud logikus választ adni.
Május 10-e Románia függetlenségének napja. 1877-ben akkor írták alá és tették közzé az ezt kihirdető dokumentumokat. De ez volt a király születésnapja  és Románia háborúk közötti „polgári” nemzeti ünnepe is, és egyesek ezt nem akarták. A nemzeti ünnepet a magyar honfitársaink számára szomorú napra akarták tenni.
Az idők mára megváltoztak. Olyan választott elnökünk van, aki az egyik kisebbség tagja. A román többségnek érdekében kellene állnia, hogy egyetlen kisebbségi se sajnálja egyetlen pillanatig sem, hogy Romániában él.
Rendezni kell a zászlók ügyét is, mert nemcsak ésszerűtlen, de nagy igazságtalanság megtagadni egy nemzeti vagy helyi közösségtől azt a jogot, hogy kimutassa identitását. Cselekedni kell alulról felfelé is, hogy ne mindig csak a politikusoktól várjunk mindent. Le kell cserélni a jelenlegi politikai osztályt. Mind a románt, mind a magyart. A jelenlegi politikusok kimutatták korlátaikat. MEGÁLLJ-t kell parancsolnunk. Más embereket kell találnunk. Csak együtt – románok, magyarok és a többi Romániában született vagy nemrég bevándorolt nemzetiség – tudunk egy jobb világot felépíteni. Olyan világot, ahonnan már nem kell Nyugatra menekülnünk egy jobb életért.
(Forrás: Corbiialbi.ro)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lucian Boia: Miért más Románia?
De mi lesz a becsülettel?
Nagy-Románia összeomlásával számos olyan vonás került előtérbe, amely már korábban is erőteljesen körvonalazódott. Az „alkalmazkodás” és a „következetesség” közül a románok rendszerint az előbbit választják, ami némileg indokolt, hiszen egy nem túl erős ország számára bölcsebb, ha a körülményekhez idomul, és ha szükséges, aláveti magát a történelemnek, mintsem megpróbáljon szembeszállni vele.
A heroizáló mitológiától (az ősök dicső tetteitől) függetlenül a románokra inkább a kompromisszum kultúrája jellemző, és nem az ellenállásé vagy a megingathatatlan elvszerűségé. Egyébként már a kezdetek kezdetétől is így maradt fenn ez a két kis fejedelemség a szomszédos nagyhatalmak között... Románia 1914-ben Ausztria-Magyarország és Németország szövetségese volt. 1916-ban hadat üzent nekik, majd 1918-ban különbékét kötött velük, és szintén 1918-ban, néhány hónappal később, újra ellenük szegült. A világháborúk közötti időszakban Franciaországgal és Angliával szövetkezett, 1941-ben meg Németország oldalán lépett háborúba. 1944-ben Németország ellen fordult... Mindegyik fordulat a nemzeti érdektől függő politikai lehetőségekkel indokolható. Viszont meg kellett adni az árát, mert semmi sincs ingyen ezen a világon: Románia szavahihetősége alaposan megkopott. Lengyelország vagy Magyarország jóval kockázatosabb politikát folytatott, és több ízben is megfizetett érte. Éppen ezért hitelesebbek, mint Románia, és nagyobb tiszteletnek is örvendenek. Nagy-Románia széthullásának küszöbén a felelős tényezők kinyilvánították: a határokat bármilyen áron meg kell védeni. A próbatételre egy évig, 1940 nyaráig kellett várni, mikor a románok engedtek a szovjet ultimátumnak és a német–olasz döntőbíráskodásnak: feladták Besszarábiát és Bukovina északi részét, továbbá lemondtak Erdély feléről Magyarország javára – ezek után a Kvadriláter (Dél-dobrudzsai, sokat vitatott hovátartozású terület) visszaadása már szinte nem is számított. A legkisebb ellenállás híján Románia elvesztette területének egyharmadát. A helyzet, természetesen, kilátástalan volt, ám az emberek, amint a nemzetek is, éppen a kétségbeesett helyzetekben bizonyíthatnak. A hasonló ultimátummal szembesülő Finnország tétovázás nélkül a Szovjetunióval való háborút választotta, a két ország közötti hatalmas potenciálkülönbség dacára. Lengyelország sem hátrált meg a német nyomás elől, ennek következményeként robbant ki a második világháború. A maga módján érvényes román érv a román állam megmentése volt, akár megnyirbált határokkal is. De mi lesz a becsülettel?
Országbrand: egy zöld levél. Nemzet-e még a román?
Utat tör magának egy szokatlan, de jogos kérdés: nemzet-e még a román? Nem elegendő, hogy egyazon nyelvet beszélj, és időnként legorombítsd a magyarokat ahhoz, hogy nemzet legyél a szó legszorosabb értelmében. Ez a töredezett, atomizált ország nem képes saját arcélét beazonosítani –meglehet, azért, mert nincs is neki. Hosszas fontolgatás után, íme, megjelent a híres „országbrand”. Egy zöld levélnél nem találtak egyebet. Vagyis hát semmit! (A látványtervező nyilván tetemes összeget vágott zsebre; bőven meg is érdemli.)
Egy úriember valamikor dühtől forrongva mutatott nekem egy francia nyelvű könyvet az európai népekről és országokról. Romániáról két képet közöltek benne: az egyik egy cigányszállást, másik a segesvári várat ábrázolta. Az úriember felháborodása az első képre vonatkozott: hogy lehet így illusztrálni Romániát? Felhívtam rá a figyelmét, hogy a segesvári vár (amely egyáltalán nem zavarta, sőt) legalább annyira nem román, mint a cigányszállás. Elvégre nem a cigányok kiválasztása volt nyugtalanító (a kép nyilván egzotikuma miatt került be a kötetbe), hanem az, hogy Románia ábrázolására semmilyen sajátosan román elemet nem találtak. Való igaz, hogy a hagyományos falu kivételével alig léteznek jellegzetesen román civilizációs elemek. Az ország legszebb városai Erdélyben vannak, és mások keze nyomát viselik. A főváros jelképének tekintett Román Athenaeumot francia építész tervezte (és nem valamiféle „román” stílusban). Drakula – az idegenforgalom nemzeti hőse! – ír szerző tollából született. Románia mindenféle darabokból összeeszkabált ország – varázsa, már amennyi van, éppen ebben az eklektikusságban rejlik. A „kis Párizsként” emlegetett Bukarest építészeti összevisszaságával inkább Párizs ellenpólusaként hat. Meglehet, Románia legeredetibb „brandje” az, hogy egyetlen brandje sincs.
A románok nemrégiben kialakult obszessziói között különleges hely illeti meg a cigányokat. Először is ezek az emberek romáknak kezdték magukat nevezni, mivel a régi megnevezést sértőnek vélték. Mit tehettek volna a románok, változtatták volna meg ők is a nevüket? A 90-es évek elején Romániában felvetődött, hogy a két népnév minél jobb megkülönböztetése végett a roma lakosság nevét rom helyett a rrom szóval jelöljék. Bevezetése eléggé ostoba trükknek bizonyult, és nem tudta eloszlatni a nyugat-európaiak fejében uralkodó zűrzavart, már csak azért sem, mert a Nyugaton előforduló romák nagy része Romániából származik, tehát tulajdonképpen románok, legalábbis állampolgárként mindenképp azok.
A románokat nem ajánlatos ingerelni, ha a kisebbrendűségi komplexusaikról van szó, mert azok bármikor a felszínre törhetnek. Van, aki „szégyenkezik” amiatt, hogy román (bár, ha valami szégyenletes, akkor az éppen maga a „szégyenkezés”!). A dolgok egészen addig fajulnak, hogy egyes külföldön tartózkodó honfitársaink elrejtik származásukat, és más nemzetből valónak adják ki magukat. Túl sok a cigány a románok szerint, akik egy ideje arra is rádöbbentek, hogy németből és lehet, hogy zsidóból is túl kevés maradt. Ki ezért a hibás? Vajon nem a románok azok, akik „egységes nemzetállamként” akarták, illetve akarják magukat meghatározni? Akkor hát úgy legyen! Az igazság persze az, hogy e két kisebbség igencsak hiányzik Romániának, mert mindazon túl, amihez nagyon jól értettek, most kiváló hidakat képeznének az ország és a nyugati világ között. Napjainkban egyre jobban körvonalazódik az a mítosz, amelyet az ország „rendben tartásának” képtelensége táplál. A „németet” szervezettség, fegyelmezettség és hatékonyság jellemzi, ezek a román szellemre oly kevéssé ráillő sajátosságok. Figyelemre méltó I. Károly emlékének az utóbbi években tapasztalható redivivusa. A kommunisták majdhogynem kitörölték a történelemből, az első posztkommunista évtizedben még szerény népszerűségi indexszel rendelkezett, most pedig egyből a román Pantheon csúcsára lendül. Szobra (sajnos nem az eredeti Mestrovic-alkotás) újra elfoglalja helyét a Palota téren, és a „Nagy románok” témával indított, országos közvélemény-kutatásban III. István (Ştefan cel Mare) mögött a második helyre kerül. (Ám legyen, III. István sem tudta magáról, hogy román!) I. Károly után szintén a mítoszokban való gondolkodás hozott előtérbe egy mai szereplőt: Klaus Johannis nagyszebeni polgármestert (egyike azon kevés németnek, aki még az országban maradt)... Hogy rendbe hozza az országot. (S kinek országló karrierje mára mindenki számára ismert – szerk. megj.)
(Részletek a szerző azonos című, a Koinónia Kiadónál Rostás Péter István fordításában megjelent könyvéből – © Humanitas)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kászonmonostor
Bákó megyei, Bereckkel szomszédos községközpont Kászonmonostor (románul Mănăstirea Caşin). Onyesten készséggel irányítottak: balra térjenek, nem lehet eltévedni, 25 kilométer. Ha egyenesen mennek tovább, átjutnak Vrancea megyébe, azok már nem mi vagyunk, ez még Moldva! Négy szétszórt falu: Lupeşti, Pârvuleşti és Scurtu, a negyedik Kászonmonostor, a Kászon-patak völgyében. Arra nem is számítottunk, hogy magyar szót hallhatunk, sőt, a megkérdezettek szerint magyarul beszélő nem él a faluban, katolikus templom sincsen.
Nem ezt mondja a történelem: Kászon egykor jelentős, magyarok által is lakott település volt. Nevét 1410-ben említették először, 1697-ben 91 római katolikus lakta: többek között Bartos, Dobos, Gál, Miklóska, Szorka nevűek. Sajnos, ez már a múlté, a lepergett fél évszázad alatt eredményes volt az asszimiláció. A település lakói görögkeleti hitben élnek, a katolikusok Onyestre járnak ünnepi misére. Szinte hihetetlen, hogy magyarok nem élnek a községben, ugyanis 1930-ban Monostor 1526 lakójából 169 magyar anyanyelvű volt. A 2002-es népszámláláskor heten vallották magukat magyarnak. Egy-két személy még beszéli a nyelvet – irányítottak egy idős román asszony, Fărcaş Maria családjához, az 1047-es számú portával szembeni házhoz, aki elmondta, hogy férje, Fărcaş Gheorghe magyar csángó volt, a menye, sőt, két unokája is beszél magyarul, de Brassóban vannak, egyetemisták. Ez a család lenne a monostori magyar csángók utolsó maradványa? – latolgattuk. Egy hosszabb szomszédolás tudna erről biztos választ adni.
Rendezettek, ápoltak az alacsony családi házak, látni, hogy nyáron sok a virág. Díszesek a népi kapuk, a régiek fából, az újabbak betonlábon állnak, cirádás bádogtetővel födöttek. Van már vezetékes víz, de a kutaknak ma is nagy a becsülete. Duma András szerint, amikor a csángó ember egy kút mellett megy el, nyelvével keresztet vet a szájpadlására, így köszön a kútnak: Dicsirtessék kút forrása! Hiedelmeik szerint a kutak, csorgók környékén elhelyezett szobrok, szentképek megvédik azokat a kiszáradástól. A kutas porták előtt, a hidak védfalán ember- és állatfejek köszöntik az érkezőt. Néprajzkutatónak jó alkalom nyílna itt egy csángófölddel való összehasonlító tanulmányra. A helyiek tudatában meglehetősen kusza módon keveredik a szájhagyomány és a história. „Ez nagyon érdekes hely – mondták. – A török betöréskor a mi erdőségünkben bujkált Moldva fejedelme, Ştefan cel Mare. Gheorghe Ştefan fejedelem építtette monostorunkat, a várfalat is, s itt volt egy ideig székhelye. Fenn a hegyek tetején van egy széles nagy lapos kő, körülötte kisebb kövek, Vajda asztala a neve. Van az erdőben, közel Sósmezőhöz, egy rezerváció, amelybe zergéket telepítettek és vadászház, ahol Ceauşescu is tanyázott. Kijavították, ma is használják. Mellé pisztrángtenyészetet létesítettek. Az erdőben a Buceaşi-vízesés, azt mondják róla, Bákó megye legnagyobb zuhanója. A monostorudvaron kőkapun Moldva címere. Innen indult egy alagút, mely ma már beomlott. Ezen menekült a fejedelem ki az erdőbe, amikor a törökök hajtották, s Erdélybe futott.” A monostor épülete elpusztult, mellé a mai kolostortemplom épült, amelyben csak nagy ünnepkor tartanak istentiszteletet. Védőszentje Mihály és Gábor arkangyal. Az újabb kori helyreállítások ellenére a műemlék megőrizte a moldvai építészet XVII. század végi jellegzetességeit. Bástyák nélküli falait is lerombolták 1717-ben, amikor Mihai Racoviţa fejedelem hadakozott a Moldvát felprédáló németekkel és magyarokkal. 1820-ban újraépítették, jelenleg újra romos. A két lelkész házon kívül volt, de Apreotesei Gavril polgármester szomszédként üdvözölt, és elmondta, hogy a monostor előtt álló felirat nélküli emlékmű, az 1916-os verduni csata emlékművének hasonmása, feliratozásába beleszólt az első világháború, amikor Románia is háborúba indult. Az emlékmű azóta is úgy áll. A községközpontnak kiépült az infrastruktúrája, virágzik az „újszerű” népművészet (célzott a giccsekre). Kászonmonostor híres hely, az eltelt időkben jeles személyiségek látogattak ide: Alexandru Vlahuţă, Nicolae Iorga, Mihail Sadoveanu.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Trianon? Köszi, inkább ne beszéljünk róla!
Johannis meghívta Hollande-ot december elsejézni 2018-ban. A magyarság erdélyi vezetői vajon gondolkodnak ennyire előre?
r: Klaus Johannis, Románia elnöke, meghívta François Hollande-ot, Franciaország köztársasági elnökét a 2018. december 1-jei ünnepségre, ugyanis éppen 100 éve lesz, hogy Románia határai többé-kevésbé felvették mai formájukat. Johannis tehát előre gondolkodik – a magyarság erdélyi vezetői vajon mit lépnek?
Rosszindulat nélkül írhatom le: ezen a kérdésen, alighanem, még senki sem gondolkozott. Kevésbé mentes a csipkelődési vágytól a megállapítás, hogy nem ártott volna. Elsősorban az RMDSZ felelőssége valamit, bármit kitalálni erre az eseményre, hisz az MPP végelgyengülése és az EMNP kudarcsorozata után megmaradó, egyetlen potens játékosként minden szem rászegeződik.
Forró pityóka a kérdés:
egyrészt mert az erdélyi magyarság számára aligha lesz ünnep december elseje. A kölcsönös tolerancia jegyében illik és fontos is tiszteletben tartani a nemzeti ünnepeket. Ez minden honos nemzet minden ünnepére igaz állítás, amely a többségtől a kisebbségeken át mindenkire igaz. Igaz, mert ezt sulykoljuk magyarokként jó ideje mi magunk is. (Amikor épp nem vesszentrianonozunk – de ennek a retorikának egy erősen kisebbségfóbiás Európában nem lesz befogadója, ráadásul politikailag nem is korrekt, ami pedig kulcskérdés.)
Vajon az elkövetkező három évben valaki gondolkodik-e el azon, hogy miként lehet politikailag korrekt, EU-ban is befogadható módon a magyarság helyzetéről beszélni? Johannis nemrég elhangzott nyilatkozata szerint Romániában ugyanis nincs magyar kérdés.Humoristák szájába illő mondat illik erre a kijelentésre:
magyar válasz sincs.
Menjünk tovább: a magyarságnak konszenzusszerűen vajon van-e véleménye arról, hogyan is kell a románsághoz, Romániához viszonyulni? Az arcukba nézve, nemzetiségi kérdésekről zavartan heherészünk, a hátuk mögött, habzó szájjal ütjük az asztalt? A vesszen Trianon alternatíva itt újra elvérzik. Romániában, akár tetszik, akár nem, román partnerekre van szükség. Politikai partnereket (és itt nem a folyamatosan köpönyegforgató, pillanatnyi érdekek mentén minden etikát mellőzően politizáló alakulatok mozgatóiról beszélek) nem sikerült közel 100 év alatt találnunk – legalábbis nem olyan számban, hogy az tényleg erőt jelentsen. Ahhoz viszont, hogy Európában az erdélyi magyarság számára fontos kérdésekről beszéljen valaki, ahhoz, hogy Románia jelen formája 100 éves fennállásának megünneplésében a magyarság faktor legyen, politikailag korrekt módon, politikai inkorrektséget, intoleranciát kell mutatni. Ez pedig nem képzelhető el román partnerek nélkül. Ki a román partner?
Ha megnézzük, hogy Románia mindenkori kormányzata mit tett értünk, magyarokért, aligha tudnánk jó szívvel ünnepelni 1918. december 1. 100 éves évfordulóját. Valószínűleg a románságért sem tett sokat a mindenkori kormány – de oldalukon a nemzeti összetartozás. Pedig a helyzet korántsem ennyire egyértelmű.
Román partner lehet mindenki, aki úgy érzi, hogy a közel 100 év alatt az alkalmi elit az életszínvonalat nem közelebb vitte Európához, hanem éket vert Európa és Románia közé. Ez nagyjából mindenkire érvényes. Meg lehet tehát mindenkit szólítani? Naivság volna ezt feltételezni – de azokat sem szólítottuk meg, akik természetüknél, műveltségüknél fogva hajlandók átlépni a permanensen újratermelődő nacionalizmuson.
Szűk három év alatt nehéz lesz (most optimista vagyok, mert feltételezem, hogy valaki próbálkozik ilyesmivel) 25 év stratégiai építkezését bepótolni. Elsősorban azért, mert tudatosan, vagy kevésbé tudatosan a magyarság elszigetelődésén dolgoztunk, politikailag, de civil, polgári életünkben is. A cél, hogy a beolvadástól menekítsük magunk, szentesítette az eszközt. A hatékonyságról lehet vitatkozni, de az más lapra tartozik. Világos, hogy nincsen nagyobb számú támogatója a magyarságnak román oldalról: ha a román ajkú politikum önmaga ellenében határozott meg bennünket, mi is beálltunk a sorba, és a románsággal ellentétben határoztuk meg önmagunk. Elvárható valakitől, hogy egy olyan csoporthoz szimpatikusan viszonyuljunk, akinek ellenében meghatározzuk magunk?
2018-ban lesz közfigyelem. Ha újra csak magyarul, csak magunknak nyilatkozunk, inkább szedjük le a pókhálókat otthon a nagyszobából. Annak legalább van látszata. A magyarok igényeiről, gondjairól elsősorban románul, de angol és francia nyelven is kell beszélni, kiadványokat, miegymást készíteni.
Ștefan cel Mareről azt írta a középiskolás történelemkönyv, hogy szinte minden csatáját megnyerte, ha netán mégsem, akkor meg olyan előnyös békét kötött, hogy az felért egy győzelemmel. Az előnyös békekötés művészetét egyelőre nem sajátítottuk el. Most meg itt a fekete leves. Johannis, aki mégiscsak mérsékelt politikus, elmondja, hogy Romániában nincs etnikai kérdés. Székelyföldön nincs olyan, hogy román kérdés, másutt nincs olyan, hogy magyar kérdés, feltételezett bónuszként az egész országban pedig nincs olyan, hogy roma kérdés.
Ezek után szinte látom a jövőt: Kovács Péter, vagy az RMDSZ éppen aktuális megmondó embere 2018. december 1-jén kiáll és a sajtónak nyilatkozik az éppen aktuális MOGYE jellegű problémáról, meg arról, hogy ájjájáj, minket itt aztán nagyon megdiszkrimináltak. Az év során zajló megemlékezéseken finoman közli majd egy-egy román szónok, hogy a magyarság csak örvendjen, hogy ilyen jó dolga van. Eközben mi meg zsummogunk a markunkba, magyar popsiba magyar pacikukit kiáltunk, ugyanezt elcsípjük majd román színezetben, közben pedig titokban várjuk, hogy az óra 2019-re váltson. Trianon? Köszi, inkább ne beszéljünk róla.
Kiss Bence
Transindex.ro

„A románoknak oly nehéz időkben...”
Rólunk, nélkülünk!
Ne térjünk könnyedén napirendre a kolozsvári kirakatkonferencia fölött, mely a mindenkori román politizálás sajátos aktusa. Itt ugyanis alaposan átverték Gianni Buquicchiót, a Velencei Bizottság – az Európa Tanács alkotmányjogi szakértői testülete – elnökét, aki április 30-án elismerően nyilatkozott a román kisebbségvédelmi modellről.
A konferenciát a román külügyminisztérium és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem szervezte, mely szervezés annyira jól sikerült, hogy a kisebbségek erdélyi képviselőit meg sem hívták. Találó Izsák Balázs SZNT-elnök értékelése, amely szerint valójában „a kisebbségi jogok folyamatos megsértését” ünnepelték a konferencián abból az alkalomból, hogy Románia húsz évvel korábban elsőként hagyja jóvá az Európa Tanács által kiadott Kisebbségvédelmi Keretegyezményt. Izsák rámutat arra is, hogy „sok szép dolgot mondtak, épp csak a valóságról nem esett szó”. A román diplomácia ezúttal is remekelt. Buquicchio urat a konferencia záróceremóniáján az egyetem díszdoktorává avatták. Megtehették, mert a bizánci, a balkáni, majd a fanarióta évszázadok hagyományai ma is érvényesülnek. Jól tudják, ígérhetnek, aláírhatnak, vállalhatnak bármit, hiszen úgysem tartják majd be. Gondoljunk csak az 1918. decemberi ígéretekre, az 1919. februári kisebbségi egyezményre stb. Tény, a Románia által biztosított nemzetiségi jogok ecsetelésekor a konferencia román részvevőit büszkeség aurája lengte körül. Elégedettek lehetnek, ismét bebizonyítják képességeiket. Mi meg figyelhetjük, hogy egy nemzetközi konferencia, amelynek Erdély őshonos magyarsága elnyomását is fel kellene tárnia, miként válik groteszkké, a valóság megcsúfolásának eszközévé.
Ősi román föld!
A románosítás az elmúlt években Erdély-szerte újult erővel indult rohamra. Ezúttal a székely-magyar települések külső arculatát varázsolná a maga képéhez hasonlóvá. Nem riadnak vissza hatalmas pénzbüntetések kirovásától sem, amikor magyar utcanevek, egy-egy magyar szó vagy a székely zászló ellen lépnek fel. Emellett emelkednek a hagymakupolás épületek, szaporodnak az új román szobrok, elnevezések. Példaként a Háromszék megyei – 1968-ban keresztelték Kovásznára – Kovászna város románosítási folyamatába nyújtunk betekintést.
A jelszavak – köztük a Romániában élünk!, Ez ősi román föld! – alkotják a románosítás jogalapját azok számára, akik következetes szívóssággal hirdetik a románság elnyomását, amely ellen minden hazafinak küzdenie kell. Az átlagembert félretájékoztatják, ezért ő (többnyire) jogosnak érzi a magyar települések „visszarománosítását”. Sokan úgy vélik, hogy valóban határozottan kell fellépni az agresszív „magyar asszimiláció” ellen, amely – még kimondani is borzalmas – „saját hazájukban” zajlik. Bár a propaganda ízű szlogenek, ahogy a szó kelta kori jelentése is tükrözi, üres, pusztába kiáltott szavak, mégis a kucsmából előrántott történelmi jogra való hivatkozás mákonyaként hatnak. Mindez nevetséges: amikor Románia elnéptelenedőben, lakossága elöregedőben, amikor az aktív lakosság milliói Nyugat-Európa földönfutói – mert itthon nem tudnak megélni –, akkor nem a munkahelyteremtés a cél, hanem a magyar települések románosítása. Ki kit provokál?
A kovásznai románság magyarok általi elnyomásának hazug propagandája – a provokálás iskolapéldája – nem szolgálja az együttélést. A román nacionalistákat sokkolja a székely-magyarság megmaradásért folytatott jogos küzdelme, már olyan vád is elhangzik, hogy őket nemzeti ünnepükön is románellenes megmozdulásokkal alázzák meg. Erről eddig nem hallottunk, viszont arról igen, hogy a kovásznai románokat nemzeti öntudatukra – 2013. március 15-én – nemzetiszínű hajpántot viselő kislány emlékezteti. Érdekes, hogy erre nem román, hanem magyar nemzeti ünnepen kerül sor! Arról nincs tudomásunk, hogy magyar diákok a román ünnepek alkalmával piros-fehér-zöld szalagot viselnének, és a magyar média belőlük hőst faragna. Arról viszont igen, hogy román kisdiákok eligazodni sem tudnak évről évre lavinaként duzzadó, szaporodó nemzeti ünnepeik sokaságában.
Diáktüntetésekre a parancsuralmi rendszer megbukását követő hónapokban, 1990-ben valóban sor került, amikor Háromszéken is gyakoriak voltak a felvonulások, népgyűlések. Egy alkalommal a sepsiszentgyörgyi mikós diákok – amikor értesültek a marosvásárhelyi vérengzésekről, azokról az eseményekről, amelyeket a történelem fekete márciusként emleget – összegyűltek az iskolaudvaron. Ekkor ismertettem a marosvásárhelyi történéseket, majd rendezett sorokban a közeli római katolikus templomba vonultak, ahol részt vettek a Csató Béla plébános által celebrált ökumenikus istentiszteleten. A közös imádkozás után – a városközpontban haladva – a Református Székely Mikó Kollégium Korzó felőli ablakából két halálfejet ábrázoló rajzlap repült, landolt elém. Alkotói olyan román tanulók, akik a magyar diákok tüntetésével kapcsolatos véleményüket ilyen szelíden juttatták kifejezésre. E „művészi alkotások” éppen annak az első emeleti tanteremnek az ablakából indultak dicső útjukra, ahol – hajdanán hetedikes-nyolcadikos tanulóként – én is tanultam. A fenyegető rajzokat az RMDSZ akkori megyei tanácsadó testületének elnökeként az egyik ülésen bemutattam, és ezzel e provokációt, mint diákcsínyt lezártuk. Ki hamisít?
A kovásznai szívkórház névmódosítását (is) követelő Teculescu Keresztény Kulturális Egyesület célja a román identitás megőrzése. Ez nagyon szép és helyes cél, ám azt állítani, hogy erre azért van szükség, mert itt, az ősi román földön ők a „románság védőbástyái”, mivel „a magyar sajtó meghamisítja a románok történelmét, a magyar vezetők kiszorítják a románokat” a vezetésből, aljas rágalom. Bizonyára nem veszik jó néven, de a dák-római teória meséjét egyetlen komoly történész sem fogadja már el. A kovásznai románok történetéről 2013 tavaszán írtakat ma is vállalom: „Ne feledjük, a kovásznai román közösség e tájon nem gyökértelen. Az ottani románok nem két-három generációs múlttal rendelkeznek, mint Marosvásárhelyen és a többi székely városban élő honfitársaik, ők nem az elmúlt fél évszázadban érkeztek e tájakra. Az első román családok több mint 200 éve telepedtek le itt.” Ez még akkor is így van, ha a több ezer éves ősiség mámorában révedezők el szeretnék hinni, hogy őslakók! Tény, hogy az 1635-ös katonai összeírásban Kovásznán egyetlen román nevűt sem jegyeznek. Az első betelepedők a 18. században jelennek meg, 1790 táján már görögkeleti felekezeti iskolát alapítanak. Mivel létszámuk csekély, az 1850-es évek derekáig a tanulókat – egy bérelt teremben – egy tanító oktatja az írás-olvasás tudományára. Orbán Balázs 1869-ben arról tudósít, hogy a románok Vajnafalva keleti részét lakják. A románok „csak az utóbbi időkben települtek ide. E század elején (19. sz.) csak néhány család lakott ott, ma már a százat meghaladja számuk. Földbirtokuk nem igen van (…) A kovásznai oláhok (románok) férfiai nem igen szoktak otthon lenni, nagy részük a havasokban s benn a Dunafejedelemségekben pásztorkodik.” 1890 táján Kovászna össznépessége 2873 személy volt, melyből a románok száma 651, a népesség 16,8 százaléka, míg a magyarságé 3179, azaz 82 százalék. A lakosság száma 1910-ig eléri az 5451-et. A kovásznai románok száma 1105-re, 20,2 százalékra emelkedik, míg a magyarok lélekszáma 4154-re, 76,2 százalékra csökken. Egy ma is élő szemtanú – a köztiszteletnek örvendő (kilencven- éves) barátom, dr. Szőts Dániel – írja, hogy hajdanán Vajnafalván állt elődei évszázados udvarháza, amely elpusztult, de a régi diófák még ma is jól látszanak a református templom és a vajnafalvi főtér között. A település e része „még 1945–47-ben is tiszta magyar lakosú volt. (…) Ma már nem ez a helyzet, a vajnafalvi főtéren csak románok laknak, új ortodox román templom épült.”
A 2011-es népszámlálás 6368 magyar, 3176 román nemzetiségű személyt vesz nyilvántartásba. Az 1890-es évekhez viszonyítva a magyarok számaránya 82 százalékról 63-ra esik vissza, míg a románoké 16,8 százalékról 31,4-re emelkedik. A magyar lakosság térvesztése egyértelmű cáfolata a románság háttérbe szorításának. Ha e tendencia folytatódik „ezekben a románoknak oly nehéz időkben”, akkor megjósolható, hogy néhány évtized múlva a magyarság kisebbségbe kerül.
A multikulturalitás nevében
A tények makacs dolgok, a jelszavak nem azonosak a történelemmel. Kovásznán nem magyarosítás, hanem románosítás folyik. Kovászna városában a diszkriminált románság saját utcanevekkel (például Justinian Teculescu) büszkélkedhet. A vajnafalvi általános iskola ma Avram Iancu nevét viseli. A Ştefan cel Mare utcában áll a Kőrösi Csoma Sándor Iskolaközpont épülete. Itt a diákok egyharmada – a nemzetiségi aránynak megfelelően – román tagozaton tanul. A belépőt a főbejáratnál ortodox kereszt fogadja. A románságnak több temploma (is) az identitás megőrzését szolgálja. Egy mellszobor a vajnafalvi származású Justinian Teculescu püspökre emlékeztet. Készül Avram Iancu népfelkelő vezér szobra is, mellyel a magyar többségű tanács egyetért, és pénzzel támogatja. Mindezt teszi akkor, amikor köztudott, hogy az Avram Iancu parancsnoksága alatt felkelők mintegy 7500–8500 védtelen magyart, köztük gyermeket, asszonyt és időst gyilkoltak le. Egy ilyen sereg épp az ő személyes irányításával mészárolt le 30 felvinci székely-magyart, de az áldozatok száma 200-ra emelkedik, mert menekülés közben még 170-en éhen haltak és megfagytak. Vajon hány román szavazta volna meg, hogy románok legyilkolásában felelős magyar személy szobra álljon egy román többségű településen? Az egyesület mégis így fogalmaz: „a magyarok megsértik az együttélés elemi szabályait, hiányzik belőlük a tolerancia”. Érthető e durcás harag, mert a kovásznai magyar tanácstagok nem járultak hozzá, hogy a Kőrösi Csoma Sándor Iskolaközpont nevében szerepeljen Teculescu neve is, a püspök ugyanis tevékenyen részt vesz az 1918. december elsején tartott gyulafehérvári nemzetgyűlés előkészítésében. Azonban a román szempontból jelentős személyiség e ténykedése, akár tetszik, akár nem, a magyarok számára nem öröm. Érthető módon Teculescu neve nem szolgálná a magyar és a román iskolaközösség egybekovácsolását. Kerül olyan személy, akit mindkét nemzeti közösség elfogad. Hamarosan a Plevna utcai városi sportcsarnok a helybéli román sporttanár, Iordan Popica nevét veszi fel. Az elmúlt hetekben nagy port kavart az a partizánakció is, amikor a helyiek megkérdezése nélkül – a már említett kulturális egyesület felkérésre – az alapító főorvosról elnevezett Dr. Benedek Géza Szív- és Érrendszeri Rehabilitációs Kórházat az egészségügyi minisztérium átkeresztelte Dr. Teculescu–Benedek… névre. Egyértelmű a cél, hadd higgye a messze földről jövő, hogy román városba érkezett. A névadó minisztérium álszent módon a „jó együttélés és a helyi multikulturalitás” megőrzésére hivatkozik. Érdekes, hogy évekkel korábban kormányrendelettel, könnyű szívvel vettek el a magyar nevű kórház területéből 10 ezer négyzetmétert, hogy a román régészet intézményének – a Keleti-Kárpátok Nemzeti Múzeumának – adományozzák. Ezen a telken tartják egyébként a hagyományos román vajnafalvi juhászlakodalmat, és Valeriu Kavruk múzeumigazgató nyilatkozata szerint olyan skanzent terveznek építeni, ahol három megye – Kovászna, Hargita és Maros – hagyományos román népi életét mutatják be. Nemrég a román kormány – a helyi közösség megkérdezése nélkül és tiltakozása ellenére – a tündérvölgyi hatalmas értékű Fenyő Szállodát a missziós tevékenységet végző ortodox egyháznak adományozza. Tollamat az őszinte tényfeltárás vezeti, célom leleplezni az szélsőséges nacionalizmus erőszakos előretörését. Hogy néhány nap alatt összegyűlt 30 ezer román és magyar tiltakozó aláírás a szívkórház átkeresztelése ellen, azt sugallja, van még ereje a magyar és román kovásznai összefogásnak!
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Zajlik a fotós fesztivál Kolozsváron
Félidejénél tart az ötödik Photo Románia Fesztivál, amely számos kiállítással, workshoppal, versennyel, koncerttel, könyvbemutatóval és különleges eseménnyel kedveskedik a kolozsváriaknak, a fényképezés és a vizuális művészetek iránt érdeklődő amatőrök és profik figyelmére egyaránt számítva. A május 15-e és 24-e között zajló rendezvénysorozat apropóján mintegy 160 külföldi és hazai fotóművész, fesztiváligazgató tartózkodik Kolozsváron, nekik is köszönhető az a 70 tárlat és a 20-nál is több műhelytevékenység, amely ezekben a napokban „kínálja magát”.
Sok minden történt az elmúlt öt nap folyamán, tegnap például a legfontosabb európai fotófesztiválok menedzserei találkoztak a Hunyadi tér (Piaţa Ştefan cel Mare) 18. szám alatt működő Photo Románia Házban – amely a tíz nap alatt fotómúzeumként működik, a tárlatok mellett sokféle program helyszínéül szolgálva –, a sétatéri Kaszinóban pedig az esküvői fotók témában tanácskoztak. A korábbi évekhez hasonlóan ezúttal is szinte minden kiállítás nyitva tart a rendezvénysorozat teljes ideje alatt, és különböző időpontokban vannak a nyitóünnepségek; ami a mai napot illeti, a Művészeti Múzeumban (Bánffy-palota, Főtér/Piaţa Unirii 30. szám) két esemény is zajlik délután 6 órától: ekkor nyitják meg az Éjféli tej (Midnight Milk) és a Szépség atlasza (Atlasul frumuseţii) című kiállításokat, előbbi a norvég Marie Sjøvold, utóbbi pedig a bukaresti Mihaela Noroc nevéhez kapcsolódik.
Szabadság (Kolozsvár)

A kétnyelvűségért folyó harc újabb fejezete
Str. Bilingvism – Kétnyelvűség utca
A Civil Elkötelezettség Mozgalom tegnap sajtótájékoztatón ismertette a Marosvásárhelyi Ítélőtáblának a kétnyelvű utcanevek ügyében több hónap eltelte után megfogalmazott indoklását, amelyet május 12-én kaptak kézhez. Mint ismeretes, az Országos Diszkriminációellenes Tanács tavaly augusztusi határozata kimondta, hogy az egynyelvű, illetve a részlegesen kétnyelvű utcanévtáblák diszkriminatívak. Ezt a határozatot támadta meg a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal, az Ítélőtábla nekik adott igazat, semmisnek nyilvánítva a Diszkriminációellenes Tanács határozatát.
Igazságtalan igazságszolgáltatás
Szigeti Enikő, a CEMO ügyvezető igazgatója elmondta, hogy az Ítélőtábla határozatát megfellebbezik, és kérik, hogy nyilvánítsák semmisnek a bírónő ezen döntését, hiszen a 2007-es tanácsi határozatban ott van az utcanév-lajstrom, ahol világosan látszik, hogy azok a személynevek, amelyekre az indoklásban hivatkoznak, s amelyben azt magyarázzák, hogy a fordítással sérülnének a román történelmi személyiségek nevei, nincsenek lefordítva. A bírónő nevezetesen a Stefan cel Mare, a Mihai Viteazul, az Avram Iancu és a Horea utcát nevezi meg. – A világon sehol sem fordítanak le személyneveket, kivéve Marosvásárhelyt, ahol a Dózsa György és a Kinizsi Pál utcát sikerült átkeresztelni. A bírónő felsorol négy magyar utcanevet is, a Köteles Sámuelt, "Nagy Budai Antalt", a Márton Áront, a Bolyai Farkast, amelyek magyar személyiségekről vannak elnevezve, s ezeket soha senki nem gondolta, hogy lefordítsák románra – ez áll többek között a nyolcoldalas indoklásban, amelyben Corina Ioana Muresan bírónő kifejti, hogy miért nem indokolt a kétnyelvű utcanév-táblák használata Marosvásárhelyen.
– Még mindig döbbenettel olvasom ezeket az indoklásokat, hisz 14 évvel a közigazgatási törvény megszületése óta, gyakorlatilag az anyanyelv-használati jogoknak a bevezetése óta még mindig ott tartunk, hogy a bíróság úgy tesz, mintha ezek nem léteznének. A chartára – a kisebbségek nyelvhasználati jogait szavatoló Regionális Chartára vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájára – is hivatkoztam, amelyet nem fordítottam le románra. A chartaszakértők explicit kérték, hogy a földrajzi nevek esetén ne úgy értelmezzék a földrajzi nevet, hogy helységnév, hanem úgy, hogy helységnév, utcanév stb. A chartában toponímia szerepel, ami nem csak helységnevet, hanem utcanevet és minden egyes földrajzi nevet jelent. Ezt teljesen mellőzte a bírónő az indoklásában. Ugyanakkor használja a 2007-es utcanév-lajtromot, elismeri, hogy létezik, viszont az említett négy utcanév megakadályozza az összes többi lefordítását. A chartát úgy tekinti a bírónő, mint egy létező egyezményt, de elköveti azt a hibát, hogy azt állítja, hogy ezeket úgy kellett ratifikálni, hogy megfeleljenek a közigazgatási törvénynek, holott egy nemzetközi egyezmény erősebb, s az erősebb befolyásolja a gyengébbet. Amikor Románia ratifikálta a chartát, akkor a közigazgatási törvényben bizonyos módosításokat kellett volna eszközölni, csak ezt Románia mindmáig nem tekintette prioritásnak. Románia ratifikálta azt a cikkelyt, amely a toponímiára vonatkozik. Az alapján, amit Románia 2008-ban életbe léptetett, mi bárhol, bármikor magyarul kellene beszéljünk. Meglátjuk, hogyan dönt a Legfelsőbb Bíróság. Az Országos Diszkriminációellenes Tanács azt állítja, hogy ott objektívebb döntéshozatal történik. De úgy tűnik, hogy az utóbbi évben az anyanyelv- használati perekben azért nem egyértelműek a döntések. Jó lett volna, ha 2001 után egyértelmű tanácsi határozatok születnek, mert akkor nem lennének ilyen félreértelmezések – fogalmazott Szigeti Enikő.
Büntetést senkire sem róttak ki
Barabás Miklós a kétnyelvű táblákkal kapcsolatban elmondta, hogy figyelemmel kísérik az utcanévtáblák sorsát. A rendőrségi akciók után körülbelül 60-70 táblát szereltek le, több mint 17-et visszatettek. Azóta is vannak megrendelők, akik igénylik a kétnyelvű utcanévtáblát. Érdekes, a rendőrségi túlkapások után döntöttek úgy, hogy csak azért is! A kétnyelvű táblák miatt büntetést még senki sem kapott. Múlt héten adtak át egy felszólítást, amelyben 48 órás hatállyal kérték a táblák eltávolítását, mert ellenkező esetben 30 ezertől 50 ezer lejig terjedő pénzbírság róható ki.
A rendőrök közben lefényképezték a táblákat, többször megfordulnak a ház körül, a megfélemlítési akció zajlik.
A kétnyelvű utcanévtáblák kihelyezését folytatjuk, továbbra is rendelnek az emberek belőlük. Készíttettünk egy matricát Str. Bilingvism – Kétnyelvűség utca felirattal. Mivel a kétnyelvű utcanévtáblák kapcsán sokszor elhangzott a reklám, ennek értelmében reklámakcióba kezdtünk. Ilyeneket lehet igényelni, bárhová fel lehet ragasztani. Ezzel szeretnénk felhívni a figyelmet erre a megoldatlan marosvásárhelyi problémára – mondta Barabás Miklós.
A CEMO aktivistái az egynyelvű "reklámtáblákat" összesítik, s kíváncsiak, hogy a kihelyezői kapnak-e magas büntetésről szóló felszólítást. Mert ha csak a kétnyelvű "reklámtáblát" kihelyezők kapnak felszólítást, akkor a Diszkriminációellenes Tanácsnál is be tudják bizonyítani, kettős mércével mér a rendőrség.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Kétnyelvűség: perelnek és meglepnek a civilek
A rendőrségi megfélemlítés és a mintegy 60 kétnyelvű utcvanévtábla eltávolítása ellenére sem adják fel a harcot a marosvásárhelyi Civil Elkötelezettség Mozgalom (Cemo) aktivistái. Az anyanyelv használata mellett kardoskodó önkéntesek ismét nekiláttak a táblaszerelésnek.
„A leszereltetett hatvan táblából közel húsz visszakerült a helyére, sőt folyamatosan érkeznek a rendelések újabb és újabb táblákra. Most már olyan személyek is kértek kétnyelvű táblát, akik a rendőrségi túlkapás előtt nem tartottak rá igényt" – újságolta el lapunknak Barabás Miklós.
A Cemo önkéntese elmondta, most már tömbházlakásból is érkeztek megrendelések, olyan lakóközösségektől, ahol a román szomszédok is beleegyeztek a kétnyelvű felirat kifüggesztésébe. Amúgy a szervezet nyilvántartása szerint a megrendelők egytől egyig magyar nemzetiségűek.
Mindeközben a helyi rendőrség sem ül tétlenül, a hatóság emberei továbbra is róják a város utcáit, fényképezgetik a kétnyelvű feliratokat, és felszólításokat osztogatnak azok eltávolítására, ellenkező esetben 30 és 50 ezer lejes bírságot helyezve kilátásba. A Cemo is egy hasonló lajstrom összeállításába kezdett, a mozgalom önkéntesei azokat a házilag készült táblákat írják össze, amelyeken mindössze román nyelven jelenik meg felirat.
„Kíváncsiak vagyunk a hatóságok kettős mércéjére: azokat is büntetéssel fenyegetik, akik egynyelvű, úgymond reklámtáblákat szereltek fel?" – fejtette ki lapunknak az akció lényegét Szigeti Enikő, a szervezet vezetője. Értesüléseink szerint a rendőrség mindmáig egyetlen vásárhelyi lakost sem szólított fel a tábla eltávolítására, amennyiben azon csak az állam nyelvén jelölte meg az utca nevét.
Nevetségesnek tartják az ítéletindoklást
Miután a napokban kézhez kapta a marosvásárhelyi táblabírósági döntés indoklását, a Cemo jogi úton is folytatja a kétnyelvűségért vívott küzdelmet. Mint emlékezetes, a civilek panaszára tavaly az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) elmarasztalta a marosvásárhelyi polgármesteri hivatalt, melynek nevében Dorin Florea polgármester bíróságon támadta meg a hatósági döntést.
A táblabíróság semmisnek nyilvánította a diszkriminációellenes tanács döntését, amely a kétnyelvű táblák kifüggesztésére kötelezte volna a polgármesteri hivatalt. A Corina Ioana Mureşan törvénybíró által megfogalmazott indoklásban többek között az áll, hogy Marosvásárhelyen azért nem lehet románról magyarra fordítani az utcaneveket, mert az olyan személyi nevek, mint például Ştefan cel Mare, Mihai Viteazul, Avram Iancu vagy Horea „sérülnének".
„Nevetséges egy indoklás, hisz senki nem vetette fel, hogy a román személyneveket is le kellene fordítani. Ilyen sehol nincs a világon, pontosabban csak Marosvásárhelyen van, de nálunk is csak a magyar neveket fordították le románra" – mutatott rá Szigeti Enikő, utalva a Gheorghe Doja-, Pavel Chinezu- vagy Ecaterina Varga-féle névtorzításokra. „Tényleg, a felsorolt négy név miatt nem lehet lefordítani a többi százat?" – tette fel a költői kérdést Szigeti Enikő.
Folytatják a pereskedést
A Cemo szerint az is a bíró részrehajlására utal, hogy döntése indoklásában ugyan említést tesz a Románia által is aláírt nemzetközi egyezményekről, viszont úgy véli, hogy azoknak kellene megfelelniük a hazai törvényeknek, nem pedig fordítva. Elhangzott, hogy a marosvásárhelyi táblabíróság kedvezőtlen döntése után a Legfelsőbb Ítélő- és Semmitőszékhez folyamodnak a kétnyelvűség ügyében. A táblabírósági ítélet ellen szerdán az Országos Diszkriminációellenes Tanács is fellebbezett.
Indul a gerillaakció
Hamarosan indul a kétnyelvűségért folyó gerillaakció is – jelentették be szerdán a Cemo aktivistái. Barabás Miklós egyelőre csak annyit árult el, hogy elkészült egy három-négy hónapos terv, melynek keretében a csoport névtelenségbe burkolódzó tagjai heti rendszerességgel próbálnak egy-egy meglepetést szerezni a kétnyelvűséget üldöző hatóságoknak. „Törvénytelen akciókhoz nem folyamadunk, meglepőkhöz viszont igen" – szögezte le Szigeti Enikő.
Krónika (Kolozsvár)

A BBTE az egyik legátláthatóbb egyetem
A Babeş–Bolyai Tudományegyetem és Temesvári Műszaki Egyetem a legátláthatóbb az államilag finanszírozott romániai felsőoktatási intézmények közül – közölte lapunkkal a Román Akadémiai Társaság és a Romániai Diákszervezetek Országos Szövetsége nemrég közzétett kutatásának eredményeit a BBTE.
A tanulmányból ugyanakkor kiderül: az egyetemek többsége nem teszi közzé a vezetőségi ülések jegyzőkönyveit és határozatait, a hallgatók oktatói értékeléseit, a közbeszerzési eljárások hirdetéseit, de a beérkező árajánlatokat sem. Ugyanakkor a felsőoktatási intézmények működését szabályozó egyetemi charták elérhetőek az egyetemek honlapján, emellett megfelelően hirdetik meg a kutatói ösztöndíjakat.
A tandíjak összege is nyilvános az egyetemek honlapján, a felvételi vizsgák és a tanári állások meghirdetése is kellőképpen átlátható. A kutatás során nem csak az intézmények honlapjait vizsgálták, hanem figyelembe vették, hogy milyen mértékben válaszolnak az egyetemek a közérdekűadat-igénylésekre. A rangsorolásban szereplő felsőoktatási intézményeket fel is keresték a tanulmány elkészítése során.
A Mit mondanak el nekünk és mit rejtenek el előlünk a romániai egyetemek honlapjai című felmérés során 55 romániai állami egyetem honlapján ellenőrizték, hogy elérhetőek-e a közérdekű adatok. Az értékelés során 14 szempontot vettek figyelembe, a BBTE és a Temesvári Műszaki Egyetem 94 pontot szerzett a lehetséges 125-ből, így az első helyen zártak.
A további sorrend: a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, a Craiovai Egyetem, a Temesvári Nyugati Egyetem és a Suceavai Ştefan cel Mare Egyetem. A raglista végén ugyanakkor zömében bukaresti egyetemek találhatóak, a sereghajtók közt egyedül a gyulafehérvári 1918. December. 1 Egyetem erdélyi.
A felmérést egy 222 ezer svájci frank értékű és svájci finanszírozású oktatási program keretében készítette el a Román Akadémiai Társaság és a Romániai Diákszervezetek Országos Szövetsége.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Kilóg a ló... név
A román állampolgárság rendkívül értékes. Nem is csodálkozhatunk ezen, hiszen – akármilyen kutyaütő kormányok követik egymást – az ország mégiscsak az EU és a NATO tagja, ezen minőségében pedig az ország maga a mennyország a harmadik világból érkező menekültek számára, akiknek egy része itt megtelepedve, a román állampolgárságot megszerezve végre biztonságban érezheti magát.
De nem adják ám olyan könnyen azt a biztonságot. A román bevándorlási hatóságok kemény feltételeket szabnak ahhoz, hogy valaki büszke románnak vallhassa magát. Például az ország…, izé, a román nép történelmével kapcsolatos, kőkemény kérdésekre is választ kell adniuk. Ha pedig hibáznak, ugrott a hőn óhajtott román útlevél.
Mint például annak az afganisztáni nőnek az esetében, aki nyolc éve él Temesváron, de az állampolgársági vizsgán megbukott, mert nem tudta, hogyan hívták a 15. századi moldvai fejedelem, István vajda – románul Ştefan cel Mare – lovát.
Mármost itt jegyezném meg, hogy mindig is kiemelten érdekelt a történelem, sőt egy időben történésznek is készültem, de nem emlékszem arra, hogy akár a román, akár a magyar iskolai tankönyvekben hangsúlyozottan foglalkoztak volna a történelmi szereplők birtokában lévő állatállománnyal.
Ez alól rendszerint két kivétel van: Nagy Sándor, akinek Bukephalosz nevű lova a perzsák elleni győztes hadjáratok nyomán lett híressé, valamint Caligula, az őrült római császár, aki – a korabeli politikai elittel szembeni fricskaként – konzullá akarta kinevezni Incitatus nevű hátasát.
Nos nem óhajtok a tiszteletlenség kegyetlen ekéjével beleszántani a román nemzeti érzület bimbózó kankalinok lepte mezejébe, de azért állapítsuk meg: nemzeti hős ide, vitéz uralkodó oda, István vajda azért nem volt akkora kaliberű világhódító, hogy kedvenc harci ménjeit is történelemalakító tényezőként kellene kezelnünk. Pláne, hogy Caligulával ellentétben még egy nyomorult második alabárdosi kinevezéssel sem akarta megdobni hátasát, nemhogy konzullá nevezze ki.
Mindezek mellett ez az állampolgársági vizsga olyan történet, amelynek nívójával és hasznosságával kapcsolatban valóban felmerülhet a ló. Csak éppen nem a neve, hanem egy igencsak markáns testrésze.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Elmaradottság
Az utóbbi hetekben a médiában és a közösségi oldalakon másról sem lehetett hallani, mint a hét vasluii erőszaktevőről. Mondhatni, a teljes hazai közélet elítéli az emberhez méltatlan bűncselekményt, de még inkább azokat a bírákat, akik, mint a közösségre ártalmatlan egyéneket, szabadlábra helyezték az elkövetőket. A szexuális bűnözők faluját felkereső újságírókat is meglepetés várta, ugyanis a falu "férfiai" szinte testületileg kiálltak a "jó fiúk" védelmében. Szerintük a lány "azt kapta, amit keresett", és "igazukat" alátámasztandó, pillepalackokkal dobálták meg a sajtó képviselőit.
Elképesztően szörnyű primitivizmus tanúi vagyunk. Az emberi butaság kultúrtörténete című könyvbe annyira beleillik az ország ezen vidéke, mintha ők ihlették volna Ráth-Végh Istvánt, aki azt mutatta be – igaz, az irónia és a humor eszközeivel –, hogy "minő csodálatos módon mondott néha csődöt a józan emberi ész". Esetünkben azonban szomorúan kell tudomásul vennünk, hogy a 21. században még megtörténhet ilyesmi, és vannak, akik "hőstettnek" tekintik a nemi erőszakot.
A tegnap olvastam egy erdélyi származású, Stefan cel Mare földjére kihelyezett rendőr vallomásait, aki szerint ezeken a tájakon "az erőszak mindennapos, sőt elfogadott jelenség, a lopás hagyomány". A rendőrakadémia diákjaként akkoriban csak "az ötórás (rém)hírekben" hallott arról a vidékről, de hogy most saját bőrén kell tapasztalnia annak "hagyományait", tragikomédiának nevezi. "Az erőszak itt megszokott, mindennapos életforma. Senkit sem érdekel. Mindennapos a családon belüli, illetve a nemi erőszak. Ám a kék foltok elmúlnak, az élet megy tovább. Sőt volt egy olyan eset is, amikor a megerőszakolt személy azért jelentette fel az agresszort, mert az állítólag várakozáson alul teljesített" – vallja a fiatal rendőr. A lopás is mindennapos, egy esetben éppen egy lopást reklamálónál fedezte fel a bepanaszolt saját, hetekkel korábban eltűnt televízióját. Olyan esettel is találkozott, amikor egy mindkét lábára amputált férfi a csonkokon "futott" a felesége után, fél kezére támaszkodva, miközben a másik kezében kapát szorongatott, hogy szétverje annak a fejét. A rendőr vallomása szerint alig tudták megbilincselni a megvadult rokkant embert.
A szomorú, hogy a rendfenntartóktól sem tartanak ott az emberek, őket is gyakran megtámadják. Egy beavatkozáson, a házba belépve, fejsze röpült el a feje mellett, amivel egy öregasszony támadta meg, mondta a rendőr, akit legtöbbször a pisztolya ment meg, a leadott figyelmeztető lövést "megértik".
Egyébként a vasluii "civilizációról" alulírottnak is vannak emlékei: az "átkos" idején Al. Vlahuta szülőfalujában kezdtem pedagógusi munkámat. Itt láttam először a ház ablakából bólogató kecskét, pórázon vezetett disznót, vagy azt, hogy a síró csecsemőnek felvizezett borral töltötték meg a cuclisüvegét, amitől aztán napokig aludt.
Szörnyű, hogy ezek a "nap hírei" a 21. század egyik uniós országában. Ezért kellene többet fektetni az oktatásba, egészségügybe. Ez lenne az ország vezető politikusainak a feladata. Persze, az elmaradott, iskolázatlan embereket könnyebb manipulálni. És végül is minden politikusnak ez a célja.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Gyáva népnek...
A bevándorlási hullám kapcsán nekünk, egyszerű embereknek el kell gondolkodnunk a közép- és hosszú távú perspektívákról.
Senki nem vitathatja, hogy az európai (ős)lakosság száma évtizedek óta csökken (a magyarok „élenjárnak” e kategóriában...), Ázsia és főként Afrika lakossága növekszik.
Minden mérvadó előrejelzés szerint jó ideig ez marad a trend. A tekintélyes olasz napilap, a Corriere della Sera nemrég azt írta, a következő húsz évben 200 millió bevándorlóra számíthat a most kb. félmilliárd lakosságú Unió (máshol nagyobb számokat is láttam). Ha az EU-vezetők kicsikarják, hogy őket egyenletesen osszák el, akkor majdnem négymillióan jöhetnek Magyarországra és hét-nyolcmillióan Romániába (amely Johannis egyik tanácsosa szerint 1800-ra is alig van felkészülve).
Lokálisabban: Kolozsváron cirka 120 ezer, az ezer lakosú Bivalyröcsögén még négyszáz bevándorló jelenhet meg. (Nem riogatás, matematika.) A bevándorló nők pedig jóval több gyereket vállalnak, mint a „modern” európai társaik (ez tény). Végeredmény? „Moldva nem a tiétek, hanem a gyerekeiteké és a gyerekeitek gyerekeié” – mondja Barbu Ştefănescu-Delavrancea ismert színművében István vajda (Ştefan cel Mare). Az olvasó cserélje ki Moldvát arra, ami neki fontos. Ha valaki azt gondolja, hogy emberöltő után nem változik meg a települése, az téved.
Ezek után élek azzal a nyilván hamis, ultraoptimista feltételezéssel, hogy minden egyes bevándorló jóindulatú, (magasan) képzett, be akar illeszkedni X. európai országba, sok a pénze (kérdezzék csak az embercsempészeket), nem szorul segélyekre stb. (Cinikus mosoly: a valóban ilyen bevándorlók neve külföldi befektető.) Kérdéseim: hogyan tanulnak meg a bevándorlók rövid idő alatt legalább középszinten beszélni magyarul/románul stb.? A gettósodást milyen módon lehet kezelni? Az olcsóbb munkaerő mennyire viszi le a béreket? A legnagyobb népsűrűségű kontinens miképpen bírja el a 40 százalékos népességnövekedést (pl. mezőgazdasági termelés, lakásállomány)?
Válaszoktól függetlenül elegendő egyetlen tétlen, a kor kihívásait megoldani nem akaró generáció, és hiábavaló lesz a(z erdélyi) magyarság elmúlt ezerszáz évi, felsorolhatatlan emberi és anyagi veszteséggel járó küzdelme a fennmaradásért. Ha nem cselekszünk, a „gyáva népnek nincs hazája” önbeteljesítő jóslattá válhat.
Ferencz Csaba-Levente
Krónika (Kolozsvár)

Így hamisították a román történelmet a kommunista korszak filmrendezői
Mihai Viteazul úgy győzött, hogy visszavonult, a dák filmekben pedig többet gyűléseztek, mint a vörös aranykorszakban.
A kommmunizmus idején készített román történelmi filmek hemzsegnek a hazugságoktól és hamisításoktól. Egy sor uralkodót teljesen más körülmények között ábrázolnak, és a bemutatott cselekmények köszönőviszonyban sincsenek a valósággal.
Ennek oka egyrészt a kommunista rezsimnek való megfelelési kényszer volt, másfelől pedig a hősökre szomjazó közönségigények kielégítése. A filmek általi történelemhamisítás legnagyobb mestere Sergiu Nicolăescu színész és rendező volt – írja az historia.ro. A történelmi magazin pedig egy listát is közöl a szóban forgó hazugságokról.
A călugăreni-i csata – győzelem vagy vereség Mihai Viteazul számára?
A román történelmi filmekben előforduló ferdítések legtöbbjére Marius Diaconescu történész hívta fel a figyelmet. Például arra, hogy az 1595-ös călugăreni-i csata a valóságban közel sem volt akkora siker, mint ahogy azt a történelemkönyvekben és az 1970-ben forgatott Mihai Viteazul filmben bemutatják.
„Mihai Viteazul jelentős veszteségeket okozott ugyan a törököknek, ám a nap végén visszavonult csatamezőről a hegyekbe. Ha csataként tekintünk rá, Mihai Viteazul győzött, mert csapdát állított, viszont ha a törökök szemszögéből nézzük, veszített” – fogalmazott a történész. A fejedelem ugyanis a hegyekbe visszavonulva várta Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem seregeit, hogy Giurgunál ismét megtámadhassa a törököt.
Mihai Viteazul és a Román Országok egyesítése
A fentiekben említett film egyik jelenetében a fejedelem belovagol Gyulafehérvárra, ahol egyesíti a három román fejedelemséget. A valóság ezzel szemben az, hogy Mihai Viteazulnak esze ágában sem volt minden románok egyesítése, mivel a középkorban nem volt semmiféle erre vonatkozó terv, vagy elképzelés. Sokkal később, a 19. század második felében a kulturális elit hívta újból életre Mihai Viteazul alakját, ezzel is alátámasztva a románok évszázados egyesülési igényeit.
A rovinei csata rejtélye
„Mindenki tudja, hogy Mircea cel Bătrân Rovinenél legyőzte Bajazid szultánt. Csakhogy ez nem igaz, mivel a csata után Mircea cel Bătrân közel két és fél évig Erdélyben tartózkodik. Ha megnyerte volna az ütközetet, mit keresett 1395 márciusában, Brassóban, ahol behódolt Luxemburgi Zsigmond magyar királynak? Miért próbálkozott négy alkalommal is a magyar hadsereg, hogy visszasegítse Havasalföld trónjára, de egyszer sem sikerült, mert a törökök mindig elűzték” – teszi fel a kérdést Diaconescu. A rovinei csatát hamisan jelenítik meg – mondja, hisz arra 1394 októberében került sor egy mocsaras területen, közel egy Craiova melletti római erődítmény romjaihoz. A zűrzavart tetézi, hogy 1395 májusában volt egy másik csata is Argeş mellett, amit Bajazid nyert meg.
A rabló Pintea Viteazul
Az 1976-os rendezésű filmből az derül ki, hogy a Habsburgok a románok elnyomói voltak, akik ezért harcoltak ellenük. Ez nem igaz, hisz Pintea egy közönséges tolvaj volt, és a film állításával ellentétben a Habsburgok a románokat támogatták a magyarokkal szemben az éppen akkor kezdődő konfliktus során. Ştefan cel Mare és Vlad Ţepeş ellentmondásos barátsága
Egy másik népszerű mítosz, ami a könyvekben és filmekben is megjelent, az Ştefan cel Mare és Vlad Ţepeş barátsága. Számos történész keresi a magyarázatot arra, hogy miért támadta meg Chilia várát és ez által Havasalföldet Ştefan cel Mare akkor, amikor Vlad Ţepeş épp hadban állt a törökkel. Sok történész azt mondja, hogy Ştefan cel Mare Chiliát akarta megmenteni a törököktől, de ez is hazugság – állítja a történész. Chilia várát a tenger felől a törökök, míg a szárazföld felől Ştefan cel Mare támadta. Tulajdonképpen a moldovai és a török hadseregek közötti együttműködésről volt szó.
Propaganda a Mircea című filmben
A történelmi filmekben tetten érhető hamisítások kapcsán Stelian Tănase író is megszólalt. „A Mircea cel Bătrânról készült film pontosan ugyanannyira propagandisztikus, mint a Mihai Viteazulról készített, és nem tudom mosolygás nélkül végignézni. A filmben feltűnik Dan, Mirce cel Bătrân testvére, akit Bajazid udvarában tartózkodó árulóként mutatnak be. Pedig Mircea vajda nagyobbik testvére már 1386-ban meghalt, nyolc évvel a rovinei csata előtt. Az író arra is felhívja a figyelmet, hogy a filmben Bajazid szultán jóval fiatalabb Mirceanál, holott a valóságban ez sem állja meg a helyét. A filmben ráadásul Mircea cel Mare volt a vajda neve, hogy véletlenül se asszociáljanak a nézők Nicolae Ceauşescu előrehaladott korára, aki 1989-ben már 71 éves volt.
A romanizmus bástyája félig szerb volt
Mircea cel Bătrân nem volt tősgyökeres román, ahogy azt a filmekben ábrázolták. „Mirceáról hibásan állítják mindezt, hisz a korszakban nem lehetett ilyesmiről beszélni. Mircea félig szerb volt, hisz édesanyjaLázár szerb kenéz lánya volt. Azonban, amíg Mihai Eminescu és Dimitrie Bolintineanu tévedései természetesek voltak Mircea cel Bătrân és Ştefan cel Mare anyjával kapcsolatban, mivel nem álltak rendelkezésükre elégséges történeti források, addig a kommunisták tévedései szándékosak voltak – állítja Stelian Tănase.
A dákokról és rómaiakról szóló filmekben a kommunista nagygyűléseket is megjelenítik
Hamisítások a dákokról szóló filmekben is megjelennek. Ciprian Plăiaşu történész három filmet elemzett: a Dákokat (1967), az Oszlopot (1968) és a Burebistát (1980). Ezekben az alkotásokban kötelező módon megjelennek az Aranykorszakra jellemző elemek.
„A Ceauşescu-rezsim első éveiben készült két filmben a gyűlések mennyisége még elviselhető. Ám a Burebistában már nyomasztóan hatnak, és mintha a korszak valóságát igyekeznének tükrözni a fejedelmek tanácsával, a fegyverek és erődítmények tanácsával, a külföldi követekkel való találkozásokkal, a Magna mater találkozójával, a haditanácsok, Cézár tanácskozása Gallia meghódítása után”- magyarázza Ciprian Plăiaşu, aki szerint ezekben a filmekben a vezérkultuszt is eltúlozzák. Az európai léptékű Tudor Vladimirescu
A Tudor című filmet 1963-ban rendezték, és az első darabja volt az úgynevezett nemzeti filmművészeti eposznak. A filmben Tudor Vladimirescut bölcs, nemzeti, európai kaliberű hősként ábrázolják, aki az elnyomottakért szállt síkra. „A valósággal ellentétben Mihnea Gheorgiu rendező az orosz-török háborúban kitüntetett Tudort a Bécsi Kongresszusra küldi, ahol bennfentesen mozog az európai vezető politikai elit körében, sőt maga I. Sándor orosz cár is fogadja, akitől méltósággal és bátran kér segítséget a török ellen” – írja Călin Hentea író.
A kapzsi bojárok és a bátor betyárok
A kommunista időszak valamennyi propagandafilmjében jelen van ez a két kategória, amelyeknek tulajdonságai nem felelnek meg mindig a történelmi valóságnak. „Még a történelmi kalandfilmekben (pl. a Dinu Cocea által rendezett Betyár-sorozat, vagy a Doru Năstase által rendezett Mărgelatu-sorozat), vagy a háborús és rendőrös filmekben (a Sergiu Nicolaescu rendezte Moldovan felügyelő-sorozat) a bojárok vagy a burzsoá szereplők kapzsik, gyávák, arrogánsak és képmutatók. Ezzel szemben a betyárok, az illegális kommunisták kizárólag bátrak, őszinték, segítőkészek és szimpatikusak lehettek” – mondja Călin Hentea.
S. I.
Transindex.ro

A kétnyelvűsítés gátolásával dicsekszik Bretfelean
Büszkén jelentette ki Valentin Bretfelean, a marosvásárhelyi helyi rendőrség vezetője a székelyföldi románok hétvégén Marosvásárhelyen megtartott találkozóján, hogy sikerült megakadályoznia a kétnyelvű táblák kihelyezését a megyeszékhelyen, s már hét pert nyert ebben az ügyben.
A Maros, Hargita és Kovászna megyében élő románokat tömörítő egyesület találkozóját Marosvásárhelyen a Mihai Eminescu Ifjúsági Házban tartották, amelyen felszólalt többek között a prefektus és Claudiu Maior alpolgármester is.
Bár a magyar sajtó nem volt hivatalos a rendezvényre, a Facebookon és a Youtube-on is elérhető a Bretfelean meglehetősen hazafias hangvételű beszédéről készült videofelvétel. A helyi rendőrség vezetője kijelentette, sikerült a törvényt alkalmaznia Marosvásárhelyen, és erre biztatja a többi székelyföldi megyében élőket is.
„Hét pert nyertem meg a híres Kincses Előd ügyvéd ellen a kétnyelvű utcanévtáblák ügyében. Nem engedem meg soha, hogy Paul Chinezut elmagyarosítsák, s azt írják fel az utcanévtáblára, hogy Kinizsi Pál. Ezután már csak az következik, hogy Ştefan cel Marét is lefordítsák, s kiírják, hogy Nagy István. Ezt nem hagyhatjuk. Álljunk ellen a nyomásnak és az elnemzetietlenítésnek. Ne feledjük, mit mondott Tudor Vladimirescu: a haza a népé, és nem a kizsákmányolóké" – hangoztatta Bretfelean, akit vastapssal köszöntöttek a teremben ülők.
A 2010. évi 155-ös számú, a helyi rendőrség megalakulásáról és működéséről szóló törvény egyébként kimondja, hogy a helyi rendőrök nem nyilatkozhatnak munkahelyükön vagy nyilvánosan politikai meggyőződésükről, és nem is vehetnek részt politikai rendezvényeken.
Lapunk kérdésére Kincses Előd elmondta, nem igaz, hogy Bretfelean már hét pert nyert volna meg, sőt, a legfontosabbat elveszítette. „Szeretném emlékeztetni Bretfelean urat, hogy elveszítette azt a pert, amelyben kértük a Benedek Lehelnek a kétnyelvű táblák kiszegezéséért kirótt 5000 lejes pénzbírság eltörlését. A döntésében a bíróság kimondta, hogy a kétnyelvű táblák nem minősülnek reklámtábláknak. Az 50 ezer lejes pénzbírságot kilátásba helyező, ezzel fenyegetőző felszólítások miatt indított büntetőpert igaz, hogy elveszítettük, de a bíróság indokai mondvacsináltak" – fogalmazott Kincses.
Peti: Bretfelean egy mintaintézményt vezet
Peti Andrástól megkérdeztük, mi a véleménye a marosvásárhelyi rendőrség vezetőjének nyilatkozatáról. Az alpolgármester azt mondta, nem ismeri a szóban forgó felvételt, de elképzelhetőnek tartja, hogy Bretfelean nem intézményvezetőként, hanem magánemberként vett részt, és szólalt fel a románok fórumán. „Hajlamosak vagyunk sok mindent érzelmi szinten értékelni. Szerintem a tetteket kell mérlegelni és nem a beszédeket. Tény, hogy a Bretfelean által vezetett helyi rendőrség mintaintézmény, ahova magyarországi és székelyföldi szakemberek is jönnek tapasztalatcserére" – tette hozzá Peti.
A marosvásárhelyi magyarság polgármesterjelöltje, Soós Zoltán munkatársunk kérdésére leszögezte: Bretfelean kijelentése nem szolgálja a marosvásárhelyi közösség javát, és helyi közalkalmazottként a törvény betartását kell felügyelnie. „A közigazgatási törvény előírja, hogy ahol a kisebbség számaránya eléri a 20 százalékot, ott kétnyelvű feliratokat kell kihelyezni. Nem lehet és nem szabad ma politikai kérdést kovácsolni a kétnyelvű táblák ügyéből. Nem a helyi rendőrség vezetőjének kell erről nyilatkoznia. Nem helyes ez, különösen nem olyan kontextusban, hogy kizsákmányolást is emleget" – mondta Soós Zoltán önkormányzati képviselő.
Paul Chinezu mint Kínai Pál?
A Maros Megyei Múzeum igazgatója arra is reagált, hogy Bretfelean Kinizsi Pált Paul Chinezuként emlegette. A szakember kifejtette, hogy Paul Chinezu nem létezett, Kinizsi Pál nevét a hetvenes években fordították le, mivel a törökellenes harc ismert személyisége volt, s csak így, románra fordítva kerülhetett be a román történelemkönyvekbe.
„Nem ez az egyetlen lefordított, és helytelenül használt név, de egyelőre sem a román történészek, sem a Román Akadémia, sem a politikusok nem merik felvállalni az igazságot, nem merik kimondani, hogy vannak olyan román nevű történelmi személyiségek, akik magyarok voltak. Egyébként is neveket nem szabad fordítani, hisz nevetséges, hogy Kinizsi Pálból Paul Chinezu lett, s ha visszafordítanánk, Kínai Pál lenne belőle" – mondta Soós.
Amint arról beszámoltunk, a kétnyelvű utcanévtáblák miatt kirobbant botrány kapcsán az Erdélyi Magyar Néppárt vásárhelyi szervezete áprilisban Valentin Bretfelean leváltását követelte a városházától. Követelésük nyomatékosítására tüntetést is kezdeményezett a néppárt, amelyet azonban végül nem sikerült megszervezni, mivel a városházi bizottság, amelynek a helyi rendőrfőnök is tagja, kétszer is elutasította a főtéri tüntetés jóváhagyását, helyette a félreesőbb Ligetet jelölte helyszínül. Bár a Bretfelean leváltását követelő petíciót csak az interneten több mint 2500-an írták alá, a néppárt képviselői végül elálltak a tüntetés megszervezésétől.
A helyi rendőrfőnök leváltásának szükségességét többek között azzal indokolták a kezdeményezők, hogy tisztázatlan múltbéli viszonya a volt kommunista titkosszolgálattal, hogy munkakapcsolata volt a Román Hírszerző Szolgálattal, helyi rendőrfőnökként durván megsértette a gyülekezési jogot, akadályozta a magyar rendezvények megszervezését, reklámanyaggá minősített magyar nemzeti jelképeket, s üldözte a kétnyelvűséget.
Simon Virág
Szabadság (Kolozsvár)

Janovics Jenő-napokat tartanak Kolozsváron
A tavalyi Bánffy Miklós-napok sikerén felbuzdulva döntött úgy a Kolozsvári Magyar Opera, hogy idén november 5. és 10. között megszervezik a Janovics Jenő-napokat – jelentette be hétfői sajtótájékoztatóján Szép Gyula, a kulturális intézmény igazgatója.
Elmondta: már amikor elkezdtek azon gondolkodni, hogy ki legyen az a kiemelkedő személyiség, aki sokat tett a magyar kultúráért, és akiről megemlékezhetnek idén, egyértelmű volt, hogy Janovics Jenőre esik a választásuk. Szép Gyula szerint felsorolni is nehéz Janovics érdemeit, eredményeit – annyira átfogó volt a tevékenysége, hogy más intézményeket is bevontak a minifesztivál megszervezésébe, így a Kolozsvári Román Opera és a Kolozsvári Állami Magyar Színház is kiveszi a részét a különböző kulturális rendezvények szervezéséből.
A román operát Florica Jalbă, az intézmény művészeti titkára képviselte a sajtótájékoztatón, aki megtiszteltetésnek nevezte, hogy részt vehetnek ebben a projektben. „Mindig is az intézményünk prioritásai közé tartozott, hogy bemutassuk a kolozsvári színházi élet nagy személyiségeit” – magyarázta. Hozzáfűzte: pénteken 18:30-as kezdéssel operagálát rendeznek az impozáns Hunyadi (Ştefan cel Mare) téri épületben Janovics Jenő tiszteletére, amelyen a házigazda román operatársulat mellett a magyar opera művészei is fellépnek.
Visky András, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti igazgatója ugyanakkor arról értekezett, hogy Janovics Jenő az összekötő kapocs a kolozsvári zenés és prózai színház között. „Nélküle nem képzelhető el a kolozsvári modern színjátszás, hiszen olyan régióban élünk, amely mindig megkésve reagált a modern művészeti irányzatokra” – fejtette ki Visky.
Hangsúlyozta: Janovics attól is különleges személyiség, hogy számára az önmagvalósítás és a közösségi értékek kiteljesítése ugyanazt jelentette. Selmeczi György, aki a november 8-ai Szívem szeret című operettparádét rendezi, éppen ennek próbájáról jött ki, hogy részt vegyen a Janovics-napokat beharangozó sajtóeseményen. Elmondta: annak a „belátásnak” igyekeznek emléket állítani, amivel Janovics a magyar színházi értékekhez visszonyult, miközben a modernitást is képviselte.
Szép Gyula elmondta: a Janovics Jenő-napok struktúráját Salat Zakariás Erzsébet kutatásainak eredményeire alapozták. A rendezvénysorozat programjában nemcsak előadások, de könyvbemutató és kiállításmegnyitó is szerepel. Salat Zakariás Erzsébet elmondta: egy 130 oldalas tanulmánykötetet készülnek bemutatni, amelynek az előszavát Szép Gyula írta, ugyanakkor Zágoni Bálint, Andrea Iacob, Vincze Beáta és az ő egy-egy Janovicsról szóló tanulmánya olvasható benne.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Egy szem magyar is elég
Mármint a szélsőségesen nacionalista megnyilvánulások kirobbanásához. Miután szeptemberben a magyar–román válogatott mérkőzésein mindkét nemzeti csapat szurkolótábora kiviselte magát – meg is lett a gyümölcse, az európai labdarúgó-szövetség, az UEFA keményen büntetett –, most újabb szurkolói magyarellenes hisztériáról szóló hír röppent világgá. A Bukaresti Dinamó–Jászvásári CSMS találkozón a kétségbeesett és meglehetősen tanácstalan bírónak tíz kerek percig le kellett állítani a játékot, mert a lelátókról veszettül üvöltötték: „Ki a magyarokkal az országból!” A meccs végül folytatódott az incidens után, a szurkolótábor egy része pedig elhagyta a Ştefan cel Mare úti stadiont.
Az ominózus szeptemberi eset miatt még nem is végleges a szankciók sora, egyelőre mindkét országot stadionbezárással sújtotta az UEFA a szurkolók viselkedése miatt. Ezt egy ideig felfüggesztették, mindkét együttes befejezte a kvalifikációs sorozatot közönsége előtt is, de a magyarok esetében már biztos: az elkövetkező Eb-selejtezők első hazai meccsét nézők nélkül játsszák (a büntetést szurkolói bekiabálások miatt kell elviselni a magyaroknak). Románia még vár a végső döntésre ebben az ügyben. Az UEFA indoklása szerint a román szurkolók a budapesti találkozón tiltott transzparenst helyeztek ki a lelátóra, pirotechnikai eszközöket használtak, nem tisztelték a magyar himnuszt, hátat fordítottak a pályának, verekedtek a szektorukon belül, ezért járna a stadionbezárás.
De ami egy magyar–román konfrontáción (sajnos) nem meglepő, annál inkább érthetetlen egy román bajnoki focimérkőzésen. A meccset Bukarestben játszották, a Ştefan cel Mare úti stadionban. Sem a fővárosi csapat, sem a moldvai együttes nem arról nevezetes, hogy hemzsegne magyar származású játékosoktól. Egy apró kivétellel: a iaşi-i csapatot tavaly óta a Kaposvárról erkezett Bőle Lukács erősíti, a 25 esztendős középpályás az egyetlen magyar játékos, aki jelenleg az I. ligában szerepel.
Szabadság (Kolozsvár)

Vlad Ţepeş a nyerő
Karóbahúzó Vlad (Vlad Țepeș) lenne annak a fiktív elnökválasztásnak a győztese Romániában, amelyen román történelmi személyiségekre lehetne szavazni, derül ki az Infopolitic kutatóközpont kedden közzétett felméréséből.
Az intézet rámutat: a felmérés célja, hogy árnyalja a romániai szavazók által elképzelt ideális államfő képét.
A szavazók 35 százaléka voksolna Vlad Țepeșre, 21 százalék Alexandru Ioan Cuzára, 18 százalék István vajdára (Ștefan cel Mare), 9 százalék pedig Mihály vajdára (Mihai Viteazu). A toplistán szerepel még Constantin Brâncoveanu és Decebal is, egyenként 6 százalékos támogatottsággal.
Vlad minden korcsoportban, mindkét nem esetében nyert. A férfiak azonban nagyobb százalékban (42) bizonyultak a karóbahúzó támogatóinak. Az RMDSZ szavazóinak 27 százaléka is a karóbahúzót választaná elnöknek, csaknem ugyanannyian, mint István vajdát, akit 26 százalékuk támogat. A baloldali szavazók 40, a jobboldaliak 33 százaléka adná voksát Havasalföld uralkodójára. Nyugati Jelen (Arad)

Marad a szégyenszobor
Úgy tűnik, sikeresen lobbizott a temesvári magyar közösség a Szégyenszobor ügyében: a város idei költségvetésében a Bălcescu térre – ahová a polgármester áttelepítette volna az emlékművet a Hősök temetőjéből – egy szökőkút építésének terve szerepel. A történet előzménye, hogy két évvel ezelőtt felújították a temesvári Bălcescu teret, és felmerült az osztrák Hűség emlékműve – amelyet a magyarok csak Szégyenszoborként emlegetnek – felállításának lehetősége a téren kialakított zöldövezet közepén.
A javaslatot akkor megszavazta a városi tanács, de a magyar közösség képviselői hevesen tiltakoztak az emlékmű közterületen való felállítása ellen. A Hűség emlékművét Ferenc József adományozta Temesvárnak a város védői által az 1849-es ostrom során tanúsított hősiesség jutalmául. Az emlékmű az osztrák abszolutista erők győzelmét jelképezte a magyar szabadságharcosok felett, a várost ostromló magyarokat az alkotók szörnyalakokként ábrázolták. A szörnyalakokat 1885-ben, Török János polgármester mandátuma idején eltávolították, a vitatott emlékművet végül az 1930-as években a Hősök temetőjébe költöztették. (Főtér)
DRAKULA HÓDÍT. Karóbahúzó Vlad (Vlad Ţepeş) lenne annak a fiktív elnökválasztásnak a győztese, amelyen román történelmi személyiségekre lehetne szavazni – derül ki az Infopolitic kutatóközpont felméréséből. Az intézet rámutat: a felmérés célja, hogy árnyalja a romániai szavazók által elképzelt ideális államfő képét. A szavazók 35 százaléka voksolna Vlad Ţepeşre, 21 százalék Alexandru Ioan Cuzára, 18 százalék Ştefan Cel Maréra, 9 százalék pedig Mihály vajdára. A toplistán szerepel még Constantin Brâncoveanu és Decebal is, egyenként 6 százalékos támogatottsággal, őket követi Tudor Vladimirescu két százalékkal. Az RMDSZ szavazóinak 27 százaléka is Ţepeşt választaná elnöknek, csaknem ugyanannyian, mint Ştefan cel Marét, akit 26 százalékuk támogat. A baloldali szavazók 40, a jobboldaliak 33 százaléka adná voksát Havasalföld uralkodójára. (Mediafax) TURKÁLNI ÉRDEMES. Háromtucatnyi gyémántot talált egy turkálóban vásárolt nadrágban egy szamosújvári nő. A nadrág kimosása előtt a zsebekben találta meg a két kis nejlontasakot, bennük 16, illetve 20 drágakővel. A nő ékszerészhez vitte a csillogó köveket, a szakember pedig megerősítette, valóban gyémántokat talált. A hölgy azt tervezi, hogy eladja az ékköveket, az árából pedig külföldre megy nyaralni a családjával. (Főtér) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Széttépni a társadalmi szerződéseket
A román társadalom néhány éve ébredezik és eljutott arra a gondolatra, hogy szét kell tépnie azt az íratlan társadalmi szerződést, melynek értelmében a többséget valamiféle adózó igásállatnak tekintik, akiket néhány kiválasztottnak kell féken és félelemben tartania. A közpénzt elköltő „elit” között ott találjuk a politikusokat, az egyenruhásokat, a csuhásokat vagy éppen az igazságszolgáltatás legmagasabb tisztségviselőit, akik úgy gondolják, hogy mindannyian a törvény fölött lebegnek.
Nem új keletű történet ez Romániában, így működik ez már néhány évszázada. Ezt legjobban Pimen, Szucsáva ortodox érseke fogalmazta meg tömören 2002-ben, amikor a bíróság előtt egy restituciós tárgyalás keretében azt mondta, őt nem érdekli, hogy ki milyen jogállamiságot játszadozik. Ő igényt tart arra a 166 ezer hektárnyi erdőre, amit egyháza állítólag III. István (Ştefan cel Mare) idejében szerzett 1503-ban. Nem vicc: az érsek ügyvédje bizonyítékul felolvasta a középkori román vajda kancelláriája által kiállított okmányt, kiemelve, hogy az írás egy átkot is tartalmaz, miszerint az Isten megveri azokat, akik ezt az adományt megkérdőjelezik.
A történet jól mutatja a román ortodox egyház vezetőinek a mentalitását, hogy nekik semmit nem kell bizonyítani, ők alanyi jogon állnak a törvények fölött. De nemcsak ők, hanem a romániai politikai elit is ugyanezt gondolja magáról.
Az emlegetett társadalmi szerződést a többségi román társadalom akkor tépte szét, amikor végre elkezdett működni a mára elhíresült korrupcióellenes ügyészség, a DNA. Ma már nevetségesnek tűnik, hogy kik bábáskodtak elődje, a PNA létrehozásánál: Adrian Năstase volt miniszterelnök, Viorel Hrebenciuc, Dan Ioan Popescu és Miron Mitrea. Az újdonsült intézménnyel történő kapcsolattartást a Baksis Miki néven elhíresült Şerban Mihăilescu biztosította, aki a kormányfőtitkárság vezetőjeként igyekezett figyelemmel követni az új intézmény mozgását. Cozmin Guşă, a PSD 32 éves főtitkára még úgy emlékezett a ma rettegett intézmény megalakítására, mint egy karneválra: elvtársak, mindent meg kell tennünk, hogy integrálódjunk az Európai Unióba, vagyis játsszuk el azt, hogy itt jogállam van! Persze, hogy mímelték a jogállamot, hiszen öt évvel korábban Adrian Năstase, Dan Ioan Popescu és Miron Mitrea, a PDSR akkori vezetői testületileg kivonultak a főügyészség elé tiltakozni Gabriel Bivolaru megvádolása ellen, aki csekély 50 millió lej közpénzt lopott el. De ekkor már késő volt, a korrupciót vadászó intézmény önjáró lett, és maga alá temette az őt létrehozó politikusokat is, akik változatlanul úgy gondolják, hogy ha bizonyos szintre eljutottál, nem kell elszámolnod senkinek, az ellopott közpénzekhez pedig az adófizetőknek semmi közük.
Az elúszott költségvetési pénzek pedig számtalan lyukat, hiányt hagynak maguk mögött. Olyan sokat, hogy nehéz felsorolni azokat a teljesség igényével. Európai kuriózum, hogy adólejeinkből ma már senkinek nem jár ingyenes fogászati kezelés. De nem csak fogaink fogynak rohamosan, hanem hasonló ütemben fogyatkozik, roskadozik a teljes egészségügyi ellátás külföldre távozó orvosainkkal és egészségügyi középkádereinkkel egyaránt. A módszeresen szétvert oktatás szintén egy jelenség e sorban, amelyik a hiányzó költségvetési pénzek miatt került padlóra. Vagy mondhatjuk annak a 3–4 millió hatvan év feletti, a létminimum határán tengődő földművesnek a sorsát is, akik számára a kormány új szerepkört, az adófizetői státust találta ki. Az adófizető szeme láttára megy tönkre az egészségügy, az oktatás és a falu egyaránt.
Való igaz: aki dolgozni akar, az még Romániában is talál munkát, ehhez azonban leggyakrabban költözni kell, ami a magyarság felmorzsolódását gyorsítja, és múló emlékké teszi ittlétünket. Falvaink rohamos pusztulása ma már egyértelmű jelenség, a szegénységből és kilátástalanságból menekülő magyarjaink azonban városon éppen úgy járnak, mint az évtizedekkel korábban oda betelepített moldvaiak és havasalföldiek: a közösségéből kiszakított embernek nincs hová hazamennie.
Ez lenne az a néhány érv, amiért nekünk, magyaroknak is szét kell tépnünk minden korábbi társadalmi szerződést, és el kell felejtenünk a hallgatólagos megállapodásokat. Kérjünk új ajánlatot a készülődő magyar érdekképviselettől. Persze, ha van nekik ilyen.
Willman Walter. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest (9.)
A XIX. század második felétől a főváros kisipara és kereskedelme ugrásszerű fejlődésnek indult két olyan területen, ahol a külföldiek szerepe megkérdőjelezhetetlen. A külföldiek szerepét és súlyát Románia gazdasági fejlődésében a Románia Enciklopédiája is elismeri: „a gazdaság működése majdnem kizárólag idegen, a megváltozott, immár nyugati gazdasági orientáció miatt az országba sereglett külföldiek, az Ausztriából bevándorolt zsidók, németek és magyarok kezébe kerül”.
A kevés tősgyökeres román kisiparost és kereskedőt „elsöpörte az Ausztriából bevándorló mesteremberek, kereskedők és üzletemberek hulláma”. Bukarest város 1898-as és 1899-es statisztikai évkönyvei szerint a 101 793 aktív személyből megközelítőleg 20 ezer volt mesterember: 3830 szabó (533 osztrák–magyar), 3206 csizmadia és cipész (837 osztrák–magyar), 2681 kovács (876 osztrák–magyar), 2567 asztalos (183 osztrák–magyar), 1537 kőműves (203 osztrák–magyar), 1170 mázoló-szobafestő (263 osztrák–magyar), 978 pék és pereces (60 osztrák–magyar), 970 kocsis (302 osztrák–magyar), 952 bádogos (75 osztrák–magyar) stb.
Etnikai szempontból nagyon vegyes volt a főváros, és ez tükröződött a kiskereskedők világában is: a szerbek árulták a zöldségeket, a cigányok hordták a vizet, a törökök édességet és bozát (kölesből erjesztett, csekély alkoholtartalmú, savanykás ital) árusítottak, a görögök perecet, kiflit és sült magokat, az albánok pedig a joghurtokat hozták stb. A kocsmák és csárdák sokasága (szám szerint 1522), a 247 kávézó és 119 vendéglő életet és sajátos varázst adott a városnak. Sok kávézónak volt külföldi – német, osztrák vagy görög – tulajdonosa. A vendégek órákig is elüldögéltek az asztalok mellett, virslit ettek, sört ittak, fagyiztak, újságot olvastak és zenét hallgattak. A higiénia és a tisztaság továbbra is gyenge pontja maradt a Dâmboviţa menti kereskedelemnek. Bukarest hírhedt volt koszosságáról, a városban „patriarchális módon továbbéltek a régi konyhai szokások, nyüzsögtek a legyek és patkányok, a mindig mosatlan grillek, a födetlen és legyeknek kitett kolbászfélékkel, sajtokkal, halárukkal stb.” – írja Constantin Bacalbasa. 1904-ben Haralambie Boteanu orvos, liberális polgármester Vintilă Dobrescu politikai támogatásával igyekezett egy kis rendet teremteni, szigorú egészségügyi ellenőrzéseket tartott a kocsmákban, bodegákban és csárdákban. Ez azonban csak a tulajdonosok felháborodását vonta maga után, akik azzal fenyegetőztek, hogy nem szavaznak többet a liberális pártra. Ezután a dolgok visszatértek a „rendes” kerékvágásba, főleg a külvárosokban, ahová még 1933-ban „sem érkeztek meg Dobrescu polgármester előírásai”. A mészáros, senkitől sem zavartatva, az út menti akácra akasztotta föl a húst, a csárda mellett meg hemzsegtek a koldusok, prostituáltak és a kábítószerezők.
A bukaresti magyar mesterek előtérben voltak, és ez arra késztette Veress Sándort, hogy könyvében azt állítsa, a mesterek túlnyomó többsége magyar volt: a gépészek, kovácsok, kocsigyártók, lakatosok, de még az asztalosok, cipészek, szabók, szobafestők, ácsok, kőművesek, fogatosok is. Volt köztük órás, ékszerész, optikus és litográfus, és a puskaművesek nagy része is magyar volt. Ez utóbbiak egyike, Múzsa György egyenesen egy fegyvergyárat vezetett; nagy presztízsnek örvendhetett, hisz maga Koós lelkipásztor volt egyik gyermeke keresztapja. A magyar mestereket az Ókirályság városaiban mindenfelé megtalálhattuk; általában román inasaik voltak, akik így elsajátíthattak egy keresett mesterséget.
A magyarok Románia fejlődésében játszott szerepére utalva, Veress visszataszítónak találta, hogy a bukaresti lapok egy része állandóan támadta az idegeneket, elsősorban a magyarokat, barbároknak nevezve őket. Úgy vélte, valóságos szerencsétlenség lenne, ha az összes külföldi távozna, katasztrofális gazdasági pangáshoz vezetne. Voltak gyárakban dolgozó magyarok meg napszámosok is. A századvégi statisztika 1436 osztrák–magyar napszámost jegyzett.
A kis fényképész-, szabó-, csizmadia-, asztalos-, kárpitos-, kovács-, órás- vagy ékszerészműhelyek elég jól jövedelmeztek, sokuknak sikerült felkapaszkodni a kispolgárság osztályába. Még a cselédtartást is megengedhették maguknak – a magyar lányokat, becsületességük és tisztaságuk miatt előnyben részesítették, de az erdélyi román lányok sem voltak ritkák a cselédek között. Az egyik legjövedelmezőbb mesterség továbbra is a kocsigyártás maradt. A magyar kocsigyártók száma annyira megnőtt, hogy 1891. június 16-án megalapították Bukarest és az egész Kárpátokon kívüli román térség első magyar szakmai egyesületét (Bukaresti Magyar Kocsigyártó Társaság). Az alapító elnök Sántha András volt, egy meggazdagodott kovácsmester, háztulajdonos, aki kilenc évig maradt az egylet élén. Habár a Magyar Társaság épületében tartott alapító gyűlésen ,,majdnem az összes kocsigyártó iparosok megjelentek”, a számot nem pontosítja a forrás. Kövér Gyula kocsigyártó – Ştefănescu Magdának, A Hét laptervezőjének édesapja – a XIX. század vége felé született, és a Rostás Zoltán által 1986-ban meginterjúvolt emlékezők egyike volt. Akárcsak Veress, ő is úgy tartotta, hogy a kézművesek többsége magyar volt. A statisztikák csak részben igazolják őket.
Székelyföldi származású apja Bukarestben tanulta ki a szakmát. 1900 körül banki kölcsönt vett fel és házat vásárolt a mai Titulescu utcában, ahol négy műhelyt rendezett be: egy kovács-, egy bognár-, egy festő- és egy kárpitosműhelyt. Több inast és segédet alkalmazott, románokat, magyarokat, németeket, akik mind a mester házában laktak – a segédek az emeleten, az inasok pedig a bognárműhely fölötti hálóban. Jó koszton tartották őket, hogy legyen erejük a munkához. A család négy-öt disznót is levágott egy évben, és az Obor piacról vásárolták a krumplit és a káposztát. A tejet és a kenyeret házhoz hozták a görögök. A gyermek Kövér gyalog járt a Sf. Ştefan utcai, a Carol I. sugárút és a Moşilor út kereszteződésétől nem messze álló magyar református iskolába. Néha be-betért a Cantacuzino utcai katolikus magyar iskolába is, ahol tízórait is adtak neki: „volt egy hatalmas asztal, amire a tízórait tányéron hordták (az apácák), annyira szerettek minket” – emlékezett vissza nem kis nosztalgiával Kövér. Az öreg kocsigyártó elmondása szerint a család összes, több évtizeden át megőrzött fényképét a református templomnak adományozták. Néhány rokona, például Kövér György sebész, még most is Bukarestben él, fia ugyancsak orvos, menye, Orsolya pedig műépítész. A román államnak nagy szüksége volt az idegen mesterekre, és törvény szerint ezeknek jogukban állt hazavinni összegyűjtött vagyonukat. Kövér gyermekkorában egy kovácsmester, aki a Ştefan cel Mare úton lakott, bár kevesebbet kért a szekereiért, mégis jókora vagyont gyűjtött össze; mivel gyermekei nem voltak, eladott mindent és visszatért Sepsiszentgyörgyre.
Amikor Románia belépett a háborúba, a kocsisok lovait elrekvirálták; egyiküktől 24 lovat hajtottak el. A kocsisok nemcsak az ügyfelekért versengtek, de abban is, kinek a fogata a legtisztább, kinek a ruhája a legszebb, kinek a lószerszáma a legmutatósabb. A város támogatta ezt, három kategóriába sorolva őket. Volt, akinek állandó ügyfelei voltak azok, akik bolondultak a kocsikázásért a Herăstrău-tónál vagy a főúton. A főúton nagy volt a forgalom, és az útra kipakolt asztalok mindig megteltek a térzenét hallgató vendégekkel. Magát I. Károly királyt is lehetett látni itt napi sétája során, a királyi palotától a Kiseleff úti nyári lakosztályáig. Az omnibusz megjelenésével nem tűnt el azonnal a kocsismesterség, hisz még sok éven keresztül ló húzta ezeket, a Vasile Lascăr utcában, a Moşilor út közelében egy lóváltó helyet is létesítettek.
Amint az 1893-as, a szakmai oktatást szabályozó törvény előírásai is bizonyítják, különleges elbánásban részesültek azok a tanultabb magyar mesterek, akik a román szakiskolákhoz szerződtek; a törvényt 1901-ben módosították és 1902-ben megjelent a Bukaresti Magyar Újságban, ami bizonyítja a törvény magyar érdekeltségét. Egy ilyen, román iskolánál alkalmazott mester volt Sántha András kovácsmester. A külföldi mesterek azonban nem rendelkezhettek szakmai fokozatokkal. A külföldiek gyermekei járhattak román szakiskolákba, azonban a tanulók számának legfentebb egyötödét tehették ki, és tandíjat kellett fizetniük. A külföldi tanügyikáder-infúzióval és a gyárakban dolgozó külföldi szakképzett munkásokkal, köztük számos magyarral, a román ipar hamarosan felvirágzott. (...) A századfordulós bukaresti és az erdélyi román sajtóban, de a parlamenti viták során is egyre gyakrabban merült fel a külföldi állampolgárként itt élő magyarok lojalitásának kérdése. Voltak hangok, amelyek a magyarok kitoloncolását követelték még Apponyi tanügyi törvénye előtt, például az Epoca lap újságírói azt várták a román kormánytól, hogy űzzön ki minden magyart Romániából, hogy „meg se álljanak Amerikáig”. Az aradi Tribuna is gyakran támadta őket, többek között kétségbe vonta a román Ókirályságbeli magyarok jogát a felekezeti iskolákhoz és ahhoz, hogy Magyarországról hívjanak tanítókat. A bukaresti magyar sajtó, bár jelezte a támadásokat, általában nem bocsátkozott vitába.
A leghevesebb támadások Grădişteanu szenátor részéről érkeztek. Mint a Kulturális Liga jelentős tagja, egy időben elnöke, ő volt, aki egy konstancai vendéglőben sértegette az osztrák–magyar konzult, mivel az magyarul szólt a pincérhez. A vádjára, miszerint a magyar iskolákban románellenes agitáció folyna, Poliányi Zoltántól az alábbi választ kapta: ,,A bukaresti magyar iskolák nem zugiskolák, mert hiszen ezeket a román kultuszkormány engedélyezte, bizonyos kikötések mellett. A kormánynak módjában áll a magyar iskolák tevékenységét a legszigorúbban ellenőrizni s ügyelni afelett, hogy az iskolák működéséhez kötött feltételeket betartották-e... A bukaresti magyar igazgatóságok nem csak azokat a rendeleteket tartják be a legszigorúbb pontossággal, amelyeket a kultuszminiszter iskoláinkra vonatkozólag kiadott, sőt, minden törekvésünk odairányul, hogy a leglojálisabb módon juttassák kifejezésre azokat a sympathiákat, amelyeket a növendékeknek a kenyéradó állam iránt érezniök kell. ”
Tulajdonképpen a magyar bevándorlók mindig is elfogadták a román nyelv tanulásának szükségességét. ,,Szükség tudni annak az országnak nyelvét, ahol élünk, és tisztelni szokásait, törvényeit, ahol a kenyérre valót keresik honfitársaink”, olvashatjuk a Bukaresti Magyar Újság 1904. évi 28. számában. Hasonló kijelentések elég gyakran jelentek meg a bukaresti magyar lapokban.
János András fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Falurevitalizációs terv Lozsádon
Vajdahunyadon a szórvány keddi ünnepségén nem a helyi magyarság volt a vajdahunyadi Corvin-Savaria magyar házban tartott összejövetel témája, hanem Loszád. A megyei RMDSZ és a református egyház ugyanis falurevitalizációs tervet kezdeményez Lozsádon, a kis település fennállásának 700. évfordulójára készül – első írásos említése 1320-ból származik.
Az elképzelések szerint a következő három évben olyan konkrét projekteket, indítanak el, melyek a megfogyatkozott közösség életébe új lendületet, megújulást hozhatnak.
Hunyad megye talán legrégebbi faluja kiöregedőben van. Míg az 1800-as évek közepén 1100 felett volt a lakosság száma, a 2011-es népszámlálás adatai szerint a falunak 208 lakója van, ebből 103 református magyar, ismertette Lozsád jelenlegi helyzetét Székely Attila, a református egyház gondnoka, RMDSZ-es helyi tanácsos. Konkrét teendőket is megfogalmazván, mint például a templom felújítása, ravatalozó építése, kultúrotthon javítása, a víz- és csatornarendszer uniós forrásokból történő modernizálása, vagy az utak leaszfaltozása. Mivel a falu fele-fele arányban román és magyar, ezért a felújítást is közösen tervezik.
Segíts magadon és Isten is megsegít: Zsargó János Hunyad megyei református esperes szerint Lozsád revitalizációja széleskörű összefogással és aktív tevékenységgel érhető el. A faluba beszolgáló Sipos Szabolcs szászvárosi református lelkész is konkrét tervek kidolgozását szorgalmazta, különben nehéz lesz összefogásra bírni a közösséget.
Winkler Gyula, az RMDSZ Hunyad megyei elnöke bemutatta azt a nyolc fejezetben megfogalmazott tervet, amelyet Vetési László dolgozott ki. Az Erdélyi Református Egyház szórványszakértője egyébként gyakori látogatója és jó ismerője Lozsádnak. Vetési László tervében a közösségszervezéstől a kulturális tevékenységen keresztül a kutatói, értékgyűjtő és értékmentő munkán át részletesen szerepelnek azok a területek, amelyeken meg kell szervezni a munkát, hogy sikeres közösségépítési folyamatot lehessen majd beindítani Lozsádon.
Winkler Gyula arról is beszámolt, hogy az elmúlt hetekben egyeztettek a községközpont, Martinesd polgármesterével és a megyei tanács elnökével a lozsádi akcióterv beindításáról, s mindketten támogatják az elképzelést. A tervet a hétvégén a Magyar Újságírók Romániai Szervezetének (MÚRE) nagyenyedi szórványkonferenciáján is bemutatta, a média munkatársainak közreműködését kérve egy majdani falumonográfia összeállításához, illetve a terv népszerűsítéséhez. Merész terv, amelyet ha sikerül megvalósítani, 2020-ban a 700. éves évfordulót megváltozott faluképpel, reményteljes közhangulatban, megerősödött közösséggel ünnepelhetik.
A felvezetéseket élénk vita követte, alapos pró és kontra érvekkel. Ferenczi István vajdahunyadi vállalkozó figyelmeztette az egybegyűlteket, hogy mekkora kihívás a városi jellegű Hunyad megyei magyarság számára a falusi élet felvirágoztatása. Fülöp Béla szászvárosi RMDSZ-elnök viszont a földművelésben rejlő lehetőségeket ecsetelte, Kacsó Roland közgazdász pedig a falvaknak szóló, 20 000 euróig terjedő EU-s pályázatokat ismertette, melyeket igen hasznosan lehetne felhasználni.
A szórványnapi ünnepség azonban nemcsak falurevitalizációról szólt, dévai és vajdahunyadi gyerekek színvonalas zenés-irodalmi összeállítással lepték meg a közönséget, Szabó Csaba kolozsvári újságíró pedig a Fehér Holló Médiaklub Egyesület által működtetett Corbiialbi.ro portál, legújabb kiadványát mutatta be.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

Ki is a hazafi?
Ahogy az borítékolható volt, nem kellett sokáig várni arra, hogy a román közéletben beinduljon a hazafias mázba csomagolt berzenkedés a miniszterelnöki tisztségre jelölt Sevil Shhaideh ellen annak neme, vallása és nemzetisége miatt.
Vezető szociáldemokrata (PSD) politikusok – köztük Jászvásár polgármestere – máris bánják, mint a kutya, amelyik hetet kölykedzett, hogy az általuk nyújtott biankó csekket kihasználva Liviu Dragnea pártelnök olyan kormányfőjelöltet húzott elő a cilinderből, aki sehogyse fér bele az egységes román nemzetállamról alkotott mítoszba. Persze sokak számára félig-meddig ugyanilyen „sokként” hatott a szász és evangélikus Klaus Johannis államfővé választása is két évvel ezelőtt, a többségnek azonban már csak azért is sikerült hozzászoknia a „német” elnökhöz, mert az untig szereti kidomborítani jó románságát. Márpedig a román nemzetállamról alkotott összképbe ugyanúgy nemigen fér bele, hogy Ștefan cel Mare országában egy török és muzulmán nő lássa el a miniszterelnöki teendőket, mint az, hogy egy Attila vagy Hunor nevezetű férfi. És hogy miért nem, azt az önmagát a fény harcosának tituláló, az ortodoxia egyszemélyes védelmezőjének szerepében tetszelgő George Becali élő karácsonyi televíziós adásban meg is indokolta: mert ezzel Isten ellen vétkeznének a románok.
Persze elintézhetnők az egészet egy kézlegyintéssel, miszerint az is balga, aki odafigyel egy zavaros elméjű korábbi börtöntöltelék hagymázas eszmefuttatásaira. Csakhogy a PSD elnöke tulajdonképpen azt kénytelen enni, amit főzött, a kampány során ugyanis ő (és „dicső” elődje, Victor Ponta) szabadította ki a román (ál)hazafiság szellemét a palackból azzal, hogy az ország érdekei ellen cselekvő idegenekként állította be a csak Julienként és Wernerként emlegetett kormányfőt, illetve az államelnököt. Nincs min csodálkoznia Dragneának, ha választása nem arat osztatlan sikert: a társadalom egy része nyílt vagy lappangó idegengyűlölete okán nézi rossz szemmel a kormányfőjelöltet, a másik fele pedig amiatt, mert jól tudja, hogy a kiszemelt nem más, mint a PSD-elnök bábja.
Mellesleg egy normális országban nem kellene problémát okozzon a miniszterelnöki poszt várományosának neme, vallása és nemzetisége. A valóságban Sevil Shhaidehhel sem ez a baj, hanem hogy annak a balliberális koalíciónak a kormányprogramját kellene megvalósítania, amely a választást megelőzően olyan ígéreteket fogalmazott meg – kezdve a béremelésektől az adócsökkentésekig –, amelyek gyakorlatba ültetéséhez nemhogy a román, de a német költségvetés sem lenne elegendő. Valójában ezzel ártanak a legtöbbet az országnak.
Rostás Szabolcs Krónika (Kolozsvár)

Sabin Gherman: Mióta tilos Erdély zászlaját lobogtatni Romániában?
- teszi fel a kérdést Sabin Gherman a Romania Liberă-ban közölt írásában a Március 15-i kolozsvári zászló-incidensre utalva. Az ismert erdélyi román újságíró, az Elegem van Romániából manifesztum szerzője felháborodva vette tudomásul, hogy néhány fiatalt 500 lejes pénzbírságra büntették, mert Erdély történelmi zászlajával vonultak ki a magyar szabadságharc és forradalom évfordulóján.
Gherman szerint a csendőrség magatartása már csak azért is elfogadhatatlan, mert az ország más régióiban az ottaniak jelképei egyáltalán nem zavarják a hatóságokat. Még akkor sem, ha ezek Uram bocsá’ 1918 előttről származnak. És sorolja (vélhetően a teljesség igénye nélkül): 2015. november 28-án Gura Humorului településen leleplezték Stefan cel Mare szobrát, az ünnepségen felbukkant Bukovina történelmi zászlaja is, amely azóta is ott lobog. 2014. május 19-én Victor Ponta akkori miniszterelnöknek a Szociáldemokrata Párt (PSD) megyei szervezetei Moldova történelmi zászlajával kedveskedtek. 2008. május 29-én Calin Popescu Tariceanu akkori kormányfő nagybányai hivatalos látogatása alkalmával Máramaros zászlaja előtt tisztelgett. 2012. október 4-én Gorj megye akkori prefektusa Victor Ponta jelenlétében bejelentette, hogy a vidék jobb reklámozása kedvéért kihelyezi a megye zászlaját a Retyezát-hegység egyik csúcsára, a Papusára.
„Ha Bukovinában, Olténiában és Moldovában is szabad használni az 1918 előtti zászlókat, mi lehet azzal az Erdély-zászlóval, hogy ennyire megijednek tőle a román hatóságok? A színek ugyanazok, mint a román trikolóron, csak másképpen, sárga-piros-kék sorrendben. Hogy 1918 előtti? Miért, 1918 előtt nem volt élet Erdélyben? Csak azért, mert minket 1918. december 1-én „örökbe fogadtak”, most muszáj kussolnunk, amikor látjuk, hogy a mostohaszülők kevesebbet engednek meg nekünk, mint a többieknek?” – fejezi ki értetlenségét Gherman.
Az újságíró emlékeztet az 1849-es nagyszebeni ún. kokárda-perre, és ajánlja, hogy a román hatóságok vonják le ebből is a tanulságot. Az esetről 1895-ben beszámolt a bukaresti Universul Literar folyóirat is. (https://eurocom.wordpress.com/2016/04/18/erdely-zaszloja-nem-kepviseli-a-romanokat-magyaromania). A nagyszebeni bíróság elé állított öt erdélyi lányt azzal vádolták, hogy a memorandum-per vádlottjainak tiszteletére trikolór kokárdát viseltek és politikai tüntetéseket szerveztek. A kérdésre: elismerik-e, hogy május 27-én, amikor Kolozsvárról visszatértek a memorandum-per elítéltjei, román trikolór kokárdát viselek, az egyikük úgy válaszolt: azért viselték a román trikolórt, mert minden nemzetnek joga van viselnie a trikolórját. „Mi a nemzet iránti szeretetből és a román ügy mártírjai iránti tiszteletből viseljük”. A trikolór kokárda viselésével nem az állam ellen akartak tüntetni, hanem a nemzeti érzéseiket akarták kifejezni, hangzott el az Universul Literar-ban megjelentek szerint. A bíró megkérdezte azt is: tudatában voltak-e annak, hogy tilos ilyenfajta trikolór viselése? A válaszra a kérdezett lány úgy fogalmazott: „Nem tudtam, hogy tilos. De még ha tudtam is volna, akkor is hordom. Senkinek sem ismerem ez azt a jogát, hogy megakadályozzon nemzeti érzéseim kifejezésében.” „Felszólítottak a csendőrök arra, hogy vedd le a kokárdát?” – kérdezett ismét a bíró. „Igen. De nem vettem le, hanem a mellemen hordtam, mert egyetlen csendőrnek sem ismerem el a jogát, hogy megakadályozzon a román trikolór viselésében.” „Tudtad-e, hogy a román trikolór állam elleni tendenciákat fejez ki?” „Nem. Mi szent dolognak tartjuk a román trikolórt és minden nemzeti ünnepen viseljük” – folytatódott a bíró és vádlott közti párbeszéd a Maghiaromania portálon idézett szöveg szerint, amelyet Gherman is említ cikkében.
„Odajutottunk, hogy most, a 21. században is ugyanúgy büntessenek a csendőrök identitásunk vállalásáért, mint régen? Erdélyben mindennek létjogosultsága van, kezdve az olasz vendéglőre kihelyezett olasz zászlótól a cégek, vagy focicsapatok jelképeit viselő lobogókig, csak az Erdély-zászlónak nem? Visszatérünk megint Brătianu hülyeségéhez, aki azt mondta: „Akarjuk Erdély, de az erdélyiek nélkül?” – emlékeztet Gherman az egykori liberális politikus elszólásához, amelyet az 1918-as egyesülés krónikásai révén maradt fenn.
„Mi az, hogy nem ismered el az identitásomat? Vagyis az én identitásom a te félelmeid függvénye? Ha egyszer erdélyi vagyok, nem mindegy, hogy Ioannak, Jánosnak vagy Johannak hívnak, hiszen román állampolgár vagyok ugyanolyan jogokkal, mint a bukovinaiak vagy a moldvaiak? Nem kellene inkább tisztelni azt, hogy János és Johann is magukénak érzik a trikolórt, mint a közös értékek jelképét?”- fogalmaz Gherman ironikusan megjegyezve: sajnos sem a politikusoknak, sem a csendőrüknek nincs honnan tudniuk, hogy az erdélyi románok is ezt a zászlót hordták 1918 decemberében.
„Én, erdélyi román, amikor látom az utcán Románia és Magyarország nemzeti zászlóit szabadon lobogni, miközben az Erdély-zászló tiltott, azt gondolom: Erdélyre még annyi idő után is félelemmel tekint Románia, ahogy évszázadokkal ezelőtt Magyarország is tette. Bukarest sem érti, mint ahogy Budapest sem értette, hogy ennek a térségnek az identitása a buna ziuából, jónapotból és gutentágból alakult ki, itt mindegyik kultúra egyenlő, mindegyik adott és kapott valamit a másiktól”, idézzük Ghermant.
Nem érti sem Bukarest, sem Budapest, hogy túl az aranyon, ezüstön és kőolajon, Erdély legnagyobb gazdagsága az emberek, azok az erdélyiek, akik szilveszter éjszakáján kétszer is pezsgőt bontanak, 12-kor és 1 órakor, kétszer ünneplik a Húsvétot, akik nem a breaking news-ból értesülnek, hogy megjött a tél, és ahol nem kell a csendőrséget kivezényelni havat lapátolni … - összegez Sabin Gherman.
(http://www.romanialibera.ro/opinii/comentarii/de-cand-e-interzis-steagul-transilvaniei-in-romania----opinie-443782)
Szabadság (Kolozsvár)

Sabin Gherman: Mióta tiltott Romániában Erdély zászlója?
A tényállás a következő: fejenként 500 lejre büntettek néhány fiatalt, mert egy engedélyezett rendezvényen Erdély történelmi zászlójával vonultak fel. A csendőr a jegyzőkönyvben azzal indokolta a bírságot, hogy „Erdély 1918 előtti zászlója volt náluk”. Az utcákon haladó menetoszlopokban jelen volt az Európai Unió, Románia és Magyarország zászlója – az esemény Kolozsváron zajlott, március 15-én, a magyarok napján. A megbírságolt fiatalok azt mondják, maguk a szervezők hívták oda a csendőröket, a szervezők megijedtek, és azt állítják, hogy nem egészen így történt: a csendőrség arra hívta fel a figyelmüket, hogy drasztikusan felelősségre vonják majd őket a hatóságok, ha a menetoszlopokban megjelenik az az erdélyi zászló – tehát mit tehettek volna?
Nézzük meg a dolgot alaposan. 2015. november 28-án, Gura Humorului-on leleplezik III. (Nagy) István (Ştefan cel Mare) szobrát, és azóta Bukovina történelmi zászlója is az árbócon lobog. 2014. május 19-én Victor Ponta kormányfő Moldva történelmi zászlaját kapja ajándékba az SZDP megyei szervezeteitől. 2008. május 29-én, az akkori kormányfő, Tăriceanu tiszteleg a Nagybányán felvont máramarosi zászlónak, méghozzá egy hivatalos ceremónián. 2012. október 4-én Gorj megye akkori kormánymegbízottja bejelenti, hogy a térségbeli idegenforgalom népszerűsítése érdekében Victor Ponta kormányfő jelenlétében felvonja a Păpuşa-csúcsra a megye zászlóját. Ez év március 21-étől kezdve megünneplik Olténia napját – talán a művelődési minisztérium így tudomást szerez majd az összeomlás határán lévő olténiai bástyákról.
Bukovinában „szabad”. Olténiában és Moldvában szintén – egyeseknél – lassan mondom, hogy értsék – még az „1918 előttieket” is.
Mi lehet Erdély zászlajában, ami ennyire megijeszti őket? A színek ugyanazok, mint a román zászlón, de sárga–piros–kék sorrendben. Az, hogy 1918 előtti? Vagyis Erdélyben 1918-ig nem volt élet? December 1-jén örökbe vettek minket, és muszáj befognunk a szánkat, amikor az örökbefogadó szülők egy tálnyival kevesebb híg levest adnak nekünk, mint a többieknek? Egyaránt kapunk a tarkónkra a magyar és a román zsandártól is? Hékások, térjetek észhez, mert a történelem néha olyan, mint egy ostoba tehén, amely nekiront a fejeteknek… Erdély zászlójának színei egy híres per, a nagyszebeni kokárdaper ürügyéül szolgáltak – 1894. május 27-én a memorandisták perében érintett román hazafiak egy csoportja visszatérőben volt a szülővárosába, a helybéliek pedig háromszínű kokárdát viselve fogadták őket. A nagyszebeni tudósítókkal rendelkező hegyen túli újságok arról számoltak be, hogy a vádlottak és főleg öt fiatal lány közül senki sem hátrált meg a bíró előtt, és kiállt identitásához való joga mellett. És az 1895. február 13–25-ei bukaresti Universul literarból megtudhatjuk a fiatal román lányok érvelését: „A bíró kérdésére, hogy ismerték-e azt a törvényi rendelkezést, amely tiltotta ezen színek viselését, azt válaszolja, tudomása volt arról, hogy a törvény tiltja idegen színek viselését, de a sárga-piros-kék trikolór nem idegen trikolór, hiszen ezek a színek a mieink, románoké, ennek az országnak az őshonos lakóié, azon kívül pedig Erdély színei is. (…) Nem tartja úgy, hogy tettével bármilyen, törvény által tiltott bűncselekményt követett volna el, mert ezen ünnepi alkalomból csak jó románi érzését akarta kifejezni.” A nagyszebeni románok védője Erdély egyik ragyogó ügyvédje, dr. Amos Frâncu volt, akit az Erdélyi Szigethegység Tribunusának is neveztek – arról az Amos Frâncuról van szó, aki dr. Ioan Raţiut, a Román Nemzeti Párt vezetőjét védte a memorandisták perében, akiket azért helyeztek vád alá, mert a külföldi sajtóban ítélték el az erdélyi románok elnyomását. „A sárga-piros-kék trikolór azonban nem idegen trikolór, mert ezek a mi színeink, a románoké.” Most, a XXI. században oda jutottunk, hogy identitásunk miatt bírságolnak meg minket, mint hajdanán, de ezúttal a román csendőrök? Bármit viselni lehet Erdélyben az olasz vendéglőre kitűzött zászlótól egy cég vagy egy labdarúgócsapat zászlajáig – csak az erdélyiek zászlóját nem? Újra visszatérünk Brătianu ostobaságához, az „Erdély kell nekem, de erdélyiek nélkül”-höz? Ha Románia egy nagy család, akkor Erdély miért az a gyermek, akit bezárnak a pincébe, miközben a rokonság lagzin mulatozik? Hogyhogy nem ismered el az identitásomat? A te félelmeidtől függ az én létezésem? Ha erdélyi vagyok, ha Ionnak, vagy Jánosnak, vagy Johannak neveznek, akkor nem vagyok román állampolgár, ugyanolyan jogokkal, mint a bukovinai vagy a moldvai? Talán méltányolnunk kellene, hogy János és Johann is elfogadta Ion jelképét, a sárga-piros-kék zászlót – a közös értékek közös jelképét. Sem a politikusoknak, sem a csendőrségnek nincs honnan tudniuk (sic!), hogy az erdélyi románok ezt a zászlót vitték 1918. december 1-jén Gyulafehérvárra is, és hogy aztán 1968-tól kezdődően a Magazin Istoricban és minden ezt követő tanulmányban a zászló színeit vörös-sárga-kék sorrendbe helyezték, hogy jól mutasson a nemzeti egységi termelési versenyben. (Egyes vélemények szerint a fekete-fehér képeken egy ortokromáziának nevezett jelenség okozza a látszólagos sorrendváltást, bár ez még nem magyarázza meg, hogy az 1918-as zászlók miért vízszintes sávozásúak és nem függőlegesek, mint a mai román zászló – a szerk.). A forradalom után tisztséggel jól kibélelt történészek egész hordája termett, azok a Vatra Românească-bérletesek, akik tovább vitték azt az ostobaságot, hogy a románok Erdélyben csak gyermekgyártó szolgák voltak. Egyrészről a nemzetség vitézségéről áradoznak, másrészről a falu nyomorúságáról beszélnek. Most egyes nacionalisták Petőfi-verseket tanulnak meg kívülről, hogy jól fésült előadásokon szavalják el őket, miközben annak a „sajtónak” adnak interjúkat, amely azért pánikol, mert a magyarok el akarják lopni tőlünk Erdélyt. De ők sohasem tesznek majd említést a mócokról szóló 1996/33-as törvényről, például, amely már 21 éve létezik, és szintén 21 éve nem alkalmazzák – a mócok csak választási kampányban jók, nem igaz? Akárcsak Erdély. Én, az erdélyi román, miközben azt látom, hogy Románia és Magyarország zászlója szabadon loboghat, míg Erdély zászlója (félig-meddig) be van tiltva, a következőt gondolom: Erdély még mindig rettegést okoz Romániának, ahogy a múltban Magyarországnak is, évszázadokon keresztül. Bukarest sem érti, mint ahogy Budapest sem értette, hogy ennek a térségnek az identitása a „bună ziua, jó napot, guten tag”-ból született, hogy minden kultúra egyenlő, és mindegyik beleadott és kapott is ezt-azt az erőforrásaiból. Bukarest és Budapest sem fogja fel, hogy Erdély legnagyobb kincsét az aranyon, ezüstön, földgázon túl az emberek jelentik, akik éjfélkor és éjjel egykor is bontanak szilveszteri pezsgőt, akik két húsvétnak örvendenek, akik nem szoktak hozzá olyanféle breaking news-okhoz, hogy itt a tél és üres a kamra – itt nem a csendőröknek s bakáknak kell kenyérrel, hússal és lapáttal érkezniük a saját portánk körüli hó eltakarításához. És talán meg kellene emészteniük – a politikusoknak, zsandároknak és más félősöknek –, hogy elvihetik az aranyat, az ezüstöt, a gázt, a szénát a jászolból és a kotlós tyúkot a fészekből, de nem vehetik el tőlünk „a jó románi érzelem kifejezésének szándékát”. Miért kellene ezt megemészteniük? Mert a történelem néha úgy viselkedik, mint egy tehén. (România Liberă)
A Háromszék megjegyzése:
Legalább a saját tehenünket ismerhetnénk
Megbízható történészek szerint a három színt a lobogón úgy összegabalyították az egyre groteszkebbé és nevetségesebbé váló zászló- s felségjelcsatákban, hogy hiába fogadja el román is, magyar is, ma már sem rendőr, sem finánc ne tudja, miért is szabjon ki bírságot, ha nagyúri kedvében éppen büntetni akar. Mert akar.
Nem az Erdély-zászló miatt büntették meg Soós Sándort
A kézhez kapott jegyzőkönyv szerint az EMNP Kolozs megyei elnökét azért bírságolták meg március 15-én, mert ellenszegült a szervezők felkérésének, és nem hagyta el az ünneplő menetet. A szervezők felszólítása ellenére sem hagyta el a március 15-ei kolozsvári felvonulás helyszínét, és ezzel megsértette az 1991/60-as törvény 26. cikkely első bekezdésének f. pontját – áll a Soós Sándor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Kolozs megyei elnöke büntetésének jegyzőkönyvében.
A március 23-án kézbesített, 500 lejes bírság jegyzőkönyve úgy hivatkozik Czirmay Zoltánra, a kolozsvári RMDSZ ügyvezető elnökére, mint arra a szervezőre, aki kezdeményezte a megbüntetett, illetve figyelmeztetésben részesített személyek eltávolítását a menetből. A büntetés meg sem említi az Erdély-zászlót mint kifogásolt jelképet.
Az EMNP Kolozs megyei szervezete közleményében azt írja: nem kételkedik abban, hogy a csendőrség akarattal szított feszültséget a szervezők és a résztvevők között, ezért a jegyzőkönyvek elleni fellebbezést követően beperli a csendőrséget.
A helyzet tisztázása érekében azonban felszólítják az RMDSZ-t, hogy
mutassa be a március 14-én a csendőrséggel tartott egyeztető gyűlés jegyzőkönyvét, amelyben a csendőrség felszólítja az RMDSZ-t az Erdély-zászló használatának tiltására;
mutassa be a március 15-e után leadott tiltakozását a csendőrség felé, amelyben a csendőrséget hazugsággal vádolja;
adja törvényszékre a csendőrséget, amiért megsértette az ünneplők jogait;
kérjen nyilvánosan bocsánatot a kolozsvári magyarságtól, amiért szervezési mulasztások miatt nem megfelelő keretek között zajlott le a nemzeti ünnep. (Forrás: Főtér)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Öreg fák és fás legelők
Egyedi értéke(in)k
A madarak és a fák napja adott alkalmat Baróton, Erdővidék Múzeumában arra, hogy pénteken, április 12-én, a Kalendárium programsorozat keretében Tamás Rékának, a Pogány-havas Kistérségi Társulás (Hargita megye) biológusának segítségével az érdeklődök betekinthessenek a fás legelők különösen szép világába, melyek, mint előadásán kiderült, csupán öt–hat éve kerültek előtérbe– azóta említik az erdőktől, valamint a legelőktől elkülönített élőhelyként őket.
Előadásának előhangjaiként Hoffmann Edit muzeológus és Egyed Emőke, a Zöld Ifjak Környezetvédő Egyesület elnöke tettek említést arról, hogy a madarak és a fák napját Magyarországon először Chernel István ornitológus szervezte meg, pontosan 115 évvel ezelőtt, 1902-ben, 1906-ban pedig a kötelező iskolai ünnepek közé is felvették. Ezen a napon a magyarországi elemi népiskolákban „természetvédő” és „erkölcsnemesítő” szellemben kellett méltatni ezt az ünnepet, a tanítónak hagyományosan „szép, emelkedett és beható” előadást kellett tartania a madarak életéről, a természetnek a háztartásokban való jelentőségéről, de az ember gazdaságában és lelkületében játszott szerepéről is. Az emlékezet szerint a második világháború után az ünnep virágkora véget ért, a rendszerváltás után bár új lendületet vett a madarak és fák napjának megünneplése, korábbi népszerűségét már nem érte el.
Tamás Réka először a Románia legszebb fái elnevezésű honlapot ismertette (arboriremarcabili.ro), melynek célja az, hogy az országban található szép, öreg fákat felmérjék, megmutassák azokat az embereknek: jelenleg már 3481 öreg fa adatai szerepelnek adatbázisukban, melyet javarészt önkéntesek hozzájárulásával sikerült tartalommal megtölteniük. A fák egyike a Suceava megyében, Cajvanában található kocsányos tölgy, melyet jelenleg Románia legöregebb fájaként tartanak számon. A legenda szerint az 1241–42-es tatárjáráskor a falu összes férfija odaveszett, tömegsírjuk felé ültették a ma is álló tölgyfát, melynek korát ezek szerint csaknem 800 évesre becsülik. Kerülete 11,1 méter, a legenda szerint valamikor Ștefan cel Mare is megpihent árnyékában, s ha kivágnák, 85 köbméter tűzifa jönne ki belőle.
Hozzánk közelebb található a neves köpeci szilfa, mely 2011-ben az év fája lett Romániában, 2012-ben pedig az Év Fája Európában versenyen a második helyen végzett. Ez a fa 35 méter magas, körmérete 7,3 méter, így átöleléséhez öt felnőtt emberre van szükség.
A biológus fotók segítségével részletesen ismertette aztán a fás legelők ökológiai értékeit, beszélt az itt élő vadállatokról, de ezen legelők gazdasági jelentőségét is szóba hozta. Mint említette, bebizonyosodott, hogy az ott legelő háziállatok teje értékesebb, jobb minőségű: „Ezért is a fás legelőkre, mint egyedi értékekre kell tekinteni, célunk, hogy védetté nyilváníttassuk őket, akár az öreg fákat is” – mondta.
Böjte Ferenc / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Mit ér az utcanév?
Már-már a nevetségesség határát súrolja, amit a Maros megyei prefektus utasítására a marosvásárhelyi önkormányzat művel a kétnyelvű utcanévtáblák ügyében. Miután évekig nem volt hajlandó kihelyezni a kétnyelvű utcanévtáblákat a közel 50 százalékban magyarlakta városban, az önkormányzat alárendeltségébe tartozó helyi rendőrség a konfliktust fokozandó törvénytelen reklámnak minősítette azokat a kétnyelvű utcanévtáblákat, amelyeket egy civil szervezet szerelt fel, és vérlázítóan horribilis összegű bírsággal fenyegetőzve próbálta kierőszakolni, hogy az ingatlantulajdonosok maguk szereljék le a normalitást jelképező táblákat. Aztán úgy tűnt, megoldódhat a helyzet, mivel az önkormányzat elkezdett valóban kétnyelvű táblákat kihelyezni, első körben olyan utcákban, amelyek magyar személyiségek nevét viselik. Most viszont újabb visszalépés történt: az utcák ismét „elfelejtettek” magyarul, így aztán az a tragikomikus helyzet állt elő, hogy Dózsa György már megint kizárólag Gheorghe Dojaként szerepel. Nem arról van szó, hogy ne fordíthatnák le románra a magyar történelmi személyiségek nevét – a magyar történetírásban is István vajdaként, illetve Mihály vajdaként szerepel Ştefan cel Mare és Mihai Viteazul.
Hanem arról, hogy a kizárólag román változatban feltüntetett magyar személynév egyrészt a történelmi tények tagadásának minősül, másrészt újabb kisstílű provokáció, amellyel azt akarják elérni, hogy a marosvásárhelyi magyar közösség tagjai még rosszabbul érezzék magukat a saját városukban. Nem utolsósorban pedig újabb frontvonal nyitása az erdélyi nyilvános terekért zajló szimbolikus háborúban, hiszen a kétnyelvű utcatáblák azt bizonyítják, hogy nem csupán múltja, hanem jelene és jövője is van a magyar közösségnek az adott településen – míg az egynyelvűség erőltetése azt üzeni, hogy a magyarok nem egyenrangú polgárok a saját városukban, azt jelzi, hogy a hatóságok mindent meg akarnak tenni a jelenlétük tagadása érdekében. Hasonló szimbolikus küzdelmek szinte minden, jelentős magyar közösség lakta, de román többségűvé tett erdélyi és partiumi városban zajlanak. Kolozsvárott és Zilahon az elmúlt hetekben éppen a magyar közösség ünnepelhetett: előbbiben ugyan bírósági ítélet nyomán, de mégiscsak kikerült a magyar helységnévtábla, míg utóbbiban önszántából döntött az önkormányzat annak kihelyezéséről. Másutt – például Nagyváradon – az önkormányzat még a részben kétnyelvű utcatáblák kihelyezéséről szóló saját korábbi határozatát is szabotálja. Marosvásárhelyen pedig, a „szokásos” frontvárosban az illetékesek a jelek szerint úgy látták: itt az ideje ismét gerjeszteni egy kicsit a magyar–román konfliktust. Mintha nem lenne már amúgy is eléggé puskaporos a levegő a katolikus gimnázium állami hatóságok általi vegzálása miatt – persze valóban megtörténhet, hogy az iskola létrehozásakor bürokratikus mulasztások is történtek, de az, hogy az ügyben a korrupcióellenes ügyészség vizsgálódik, az ágyúval verébre lövöldözés minősített esete, és határozottan nem a román hatóságok jóhiszeműségét jelzi. Ebben a kontextusban és éppen a trianoni diktátum évfordulójára időzítve újabb támadást indítani a magyar közösség ellen egyszerre cinikus és ostoba lépés is, hiszen az ország által nemzetközi szerződésben vállalt kötelezettség megszegésével újabb érvet adnak a magyar közösségnek annak cáfolatára, hogy Romániában példásan megoldott lenne a kisebbségi jogok ügye. Bennünket most csupán az érdekelne: kik és miért gondolják még 2017 nyarán is úgy, hogy jelentős részben őshonos magyar közösségek lakta településeken az infrastruktúra, az életminőség, az oktatás és az egészségügyi ellátás javítása, a magyar közösség számára a kétnyelvűség révén a románokéval megegyező jogok biztosítása helyett a konfliktus szítása, az amúgy sem felhőtlen magyar–román viszony további mérgezése a helyes és járandó út? Krónika (Kolozsvár)

„Pünkösdi muzsika”
Berde Mária gondolatai az 1929. évi Bethlen-ünnep alkalmával
P. Szathmáry Károly (1831–1891) a nagyenyedi Bethlen-kollégium tudósprofesszora és krónikása (1862–1868), a kollégiumnak szentelt és 1868-ban Nagyenyeden kiadott monográfiában az egykori kollégiumi ünnepségek kapcsán többek között ezeket írta: „A mulatságok és ünnepségek sorát 1820-tól kezdve egy újabban kezdett kegyeleti ünnep is növelte: a Bethlen Gábor-ünnep, az alapító nagy fejedelem emlékére. Ez ünnepet Baló József nevű ifjú indítványozá, ki éppen maga tartá Hegedűs Sámuel tanvezetősége alatt az első emlékbeszédet. Ez év óta minden évben megtartatik, kisebb-nagyobb ünnepélyességgel”.
Következésképpen a nagy­enyedi Bethlen-ünnepség immár szinte két évszázados gazdag múltra tekint vissza. Kezdetben szűkebb körben, Gábor napján, később május elsején, a kollégium 1622-as alapítási napján zajlott az ünnepség. 1822-ben, az alapítás 200. évfordulóján is ekkor zajlott az esemény. Ez alkalommal Almási István, a logika klasszis tanítója 85 oldalas emlékbeszéde után, Szabó Ferenc, a poétai osztály rendes tanítója 100 szakaszos alkalmi versével hódolt a fejedelemnek. 1837-ben ismételten 65 szakaszos dicsőítő vers hangzott el, majd 1840-ben és 1842-ben Hankó Dániel, a költészeti osztály tanítója 65, illetve 180 szakaszos versében idézte föl az iskolaalapító nagyságát.
Az 1848–49-es forradalom után az újrainduló első nyilvános ünnepről az Arany János szerkeszette Koszorú című folyóirat 1863-as évfolyama szolgál tömör tudósítással, az 1869-es ünnepségről a Kolozsvári Közlöny tájékoztatta olvasóit, az 1877-es eseményről Garda József igazgató tanévzáró beszédéből szerzünk tudomást, aProtestáns Egyházi és Iskolai Lap az 1882-es májusi ünnepséget örökíti meg, az 1890. májusi műsorról Makkai Domokos rektorprofesszor tanévzáró beszédében szólt elismeréssel, míg az 1900. évi ünnepély lefolyásáról a helybeli Közérdek című újság tájékoztatta a közönséget. 1909. május 8-án Bethlen Gábor marosillyei szülőházát látja el a kollégium tanári kara, diáksága ma is ott álló emléktáblával, 1913 novemberében, Bethlen Gábor fejedelemmé választásának 300 éves évfordulóján, Bodrogi János kollégiumi történelemtanár több mint 100 enyedi diák kíséretében utazik föl Kolozsvárra, mely alkalommal a „Kolozsmegyei Általános Tanítóegylet”, az „Országos Középiskolai Tanáregyesület Kolozsvári Köre” és az „Erdélyrészi Tanító Egyesületek Szövetsége” által rendezett emlékünnepségen tart nagyszabású emlékbeszédet. 1922-ben, a kollégium 300 éves évfordulóján hasonlóképpen többnapos, tartalmas ünnepi rendezvénysorozat színhelye a Bethlen-kollégium. 1929-ben pedig, fejedelmünk halálának 300 éves évfordulóján valamennyi erdélyi lap, újság, folyóirat terjedelmes helyet szentelt iskolaalapító, nemzetmegtartó és erősítő fejedelmünk áldott emlékének.      
Ez utóbbi esemény részese volt azon évben Berde Mária is, egykori enyedi diák, író és költő, akinek az ünnepély alkalmával, 88 évvel ezelőtt megfogalmazott és manapság is érvényes gondolatai:Pünkösdi muzsika címmel az Enyedi Újság 1929. június 9-i számában láttak napvilágot, s melyet itt és most készséggel ajánlok valamennyiünk szíves figyelmébe.
„Idestova háromszáz esztendeje lesz, hogy a legnagyobb erdélyi fejedelem lehunyta a szemét. A hagyaték, amely utána megmaradt, nagy volt földiekben is: a fejedelemasszonyra Erdély szállott, a Domus Austriaca hét vármegyét örökölt utána és évi nyolcszáz pengőforintot jövedelmező vagyon jutott az enyedi kollégiumnak. De volt ennél jóval hatalmasabb hagyatéka is a fejedelemnek: az ő szellemi testamentoma. Egyik része ennek a nagy nemzeti gondolat, a történelmi koncepció, amelyért a fejedelem egész életén át hasztalan viaskodott s amelyhez minden utóda törpének bizonyult. A másik, az idők múlásával és változásával sem esendő lélekfeladat: az igazi bethleni szellemnek a vallásiakban való ápolása.
Hét esztendővel ezelőtt, a fejedelmi kollégium háromszázados alapítási ünnepén egy versemet ajánlottam fel az intézet ifjúságának, amelyben a katalaunumi halott harcosok lelkéről emlékeztem meg, akik tovább folytatták a magasban a földön eldöntetlen viaskodást. Sejtelemmel ejtettem ki akkor a jóslatot, hogy a világháború testi hadakozásai után most már a szellemiek következnek és jószerencsét kívántam ebben a viadalban a fehérebb fegyverekkel küzdőknek.
Ma áll a küzdelem. Itt, Erdély hegyfalai között mi még talán csak szórványosan hallottunk ezekről a háborúságokról, amelyet a magyarság saját belső frontján indított. Az új történetírás harci jelszóul tűzte ki magának a »történelmi átértékelést«. Nem vagyok ellensége a jeligének, a történelem nem olyan abszolút tudomány, hogy az idők távola ne adhatna folyton új színt a múlt eseményeinek és cselekedeteinek és ne tehetné a jelen kívánságai szerint nagyobbá vagy kisebbé azoknak viszonylagos értékét. Igazat adok annak a történésznek is, aki a részekre szakadt magyarságnak új feladatokat tűz ki a történelmi  kutatás terén; vallom magam is, hogy a mai Erdély embere elsősorban a maga külön múltjában kell hogy felkeresse és kövesse férfi és női eszményképeit, mert azok lehetnek legjobb tanácsadói – de találkozunk ma olyan »átértékelési« nézőpontokkal, amelyek joggal döbbentik meg a lelket. Mit szóljunk ahhoz az irányhoz, amely a magyar nemzet történetét objektivebb és katholikusabb megvilágításban akarja látni és bemutatni, mint ahogy eddig történt? – Lehet-e, szabad-e a történelmen, amelynek épületén a nagy katholikus történészek, Pray, Katona együtt építettek a protestánsokkal, felekezeti restaurációt végezni?
A mű, amelyre ebből a szempontból fel kell hívnom a figyelmet Szekfű Gyula Bethlen Gábora. E könyv lapjairól a nagy fejedelem mint uralkodó, mint hadvezér és diplomáciai lángész megnagyobbodva tekint reánk, alakja szemlátomást fényesül az új megvilágításban; egész tragikumában átéljük a keserű sorsot, hogy ekkora képességekkel bíró férfiú csupán egy kicsiny, függő fejedelemségnek szuverénje lehetett! Köszönjük Szekfűnek ezt az eszméltetést, de fáj nekünk Bethlen hivatásának az ő korabeli egyetemes magyarság nézőpontjából való átértékelése, főképpen fáj pedig az a merész állítása, hogy a vallásháborúk és háborgattatások századaiban Erdély sem ismert nagyobb türelmességet, mint Európa többi országai és hogy itt is a Cuius regio, eius religio elve pusztított.
Mi, akik Bethlen Gábor árnyékában nőttünk fel, tudjuk, hogy ezt a tételt a mi lelki törvényszékünk előtt nem kell vitatnunk. Mi erdélyiek nem iskolában tanultuk a toleranciát, örökségképpen kaptuk, éltük és gyakoroltuk azt! Egy példa: a mi földesuraink helyet adtak ősi földeiken a máshitűek fogadalmi keresztjeinek – ezer s ezer ilyen feszület tanúskodik rólunk az Isten és az emberek előtt –, de azokért, akik sohasem ültek azon tanufák alatt, a nem közülünk valókért idézzük a múlt tényeit, hozzuk fel lelki tanítónk mellett az igazságokat, hogy Bethlen Gábor főemberei között a szombatos Péchy, a katholikus Kamuthi, a görögkeleti Márkó találtatik, hogy a fejedelem visszaadatta a többségben lévő katholikus gyülekezeteknek a templomaikat, hogy kétszáz pengőre büntette azt, aki jobbágyát más felekezetű istentisztelet hallgatására kényszerítette, hogy apja tudott lenni a morva anabaptistáknak és a Konstantinápolyból behívott zsidóknak! Hogy foglalkozott görögkeleti alattvalóinak lelki dolgaival, hogy püspöki helynökséget szervezett a katholikusoknak, amely máig szolgál a lelkeknek... Kérdezek én mindenkit: ki tud idézni ilyen példasort más népek történetéből?
Hozzátok fordulok, Bethlen ifjúság: A ti örökrészetek a legnagyobb, legszentebb minden bethleni hagyaték között! Ne hagyjátok magatokat kitudni ennek az örökségnek dicsőségéből, ne engedjétek eldisputálni magatoktól ősi jogotokat, elsőszülöttségeteket a bethlen tolerancia birtokolására. Mert ez a mi legdrágább kincsünk, a hófehér virág, amely először a mi hegyeink között nyílt ki az egész világon. Szálljatok szembe tiszta homlokkal a lelkiismereti szabadság eszméjéért, dokumentáljátok annak vérünkké váltát élettel, tettel, szóval; hirdessétek, hogy nekünk a Szentírás akkor is szent, ha nem Károli, hanem Káldy fordította s akár Ştefan cel Mare, akár Bethlen Gábor anyanyelvén olvassa a hívő!
Bethlen Gábor életének egy drágaemlékű epizódjával zárom szavaimat. Egy alkalommal, – mint azt a katholikus Gál Péter írja meg – a fejedelem a pünkösd ünnepére oda adta vala minden muzsikását a katholikus templomnak a nagymisére, hogy az ünnepnek fényéből semmi se hiányozzék. Ezt a kegyességet tartsuk számon, ezt mutassuk oda a szeretetlenségnek, ezt tanítsuk mindenhol, ahova a sors csak elvezet, hadd érezzen fel a mi példánkon a közöny és a gyűlölet;  – mert a mások lelkének ez a megértése, ez a békessége és jóságos megvidámítása az igazi bethleni szellem, ez legyen a mi mindennapi ajándékunk, mindenkinek készséggel felajánlott pünkösdi muzsikaszónk!”    
Győrfi Dénes Szabadság (Kolozsvár)

Kuti János: Iskoláink sorsa 
A Hargita és Kovászna megyei ortodox püspökség átiratban fordult a sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatalhoz, amelyben kérte, hogy a Székely Mikó Kollégium Szabadság tér felé néző részében engedélyezze a Ștefan cel Mare şi Sfânt ortodox kollégium létrehozását.
A soros tanácsülésen a tanácstagok – kettő kivételével és egy tartózkodás mellett – az iskolaalapításra tett javaslatot elutasították. A döntés miatt a Dan Tanasă által vezetett Méltóságért Európában Polgári Egyesület rögtön fellépett a magyarok által, a románok kárára elkövetett újabb jogtiprás ellen. Ők hősiesen és sikeresen küzdenek az emberi méltóság ellen elkövetett olyan súlyos visszaélések ellen, amelyek Romániában előfordulnak. Ilyen vérlázító törvénytelenség például a székely zászlók lobogtatása vagy olyan magyar feliratok, mint a községháza vagy városháza használata.  Az említett, tiltó tanácsi határozat ellen pert indított, kérve annak Moldva valamelyik városába való lebonyolítását, mert Szentgyörgyön nem biztosítható a bíróság pártatlansága.  A történtekről először a B1 televízió Banciu világa című adása számolt be, megemlítvén, hogy potyára büntették meg, amikor olyan kijelentéseket tett műsorában, hogy: „Erdély remekül nézne ki magyarok nélkül”, mert újfent bebizonyosodott, hogy „minden magyar a románság ellensége”. Még egy árva ortodox gimnázium megnyitását is képesek megakadályozni. A továbbiakban körülbelül ilyen hangnemben rendeztek vitaműsorokat az Antennák is. A Pro TV közölte, hogy ezentúl Sepsiszentgyörgyön is szervez válogatót a Tehetséges románok műsorára, hogy olyan kiválóságok, mint Radu Kis, (Chișu) ne kényszerüljenek elvándorolni saját hazájukból külföldre, a magyar televízió Virtuózok műsorába. A bukaresti (és más) napilapok tudósítókat küldtek ki Kovászna és Hargita megyébe, többen felháborodottan számoltak be arról, hogy sok üzletben magyarul, Io nopot! köszöntéssel fogadták őket, és csak azután szólaltak meg románul, miután ők Bună ziua!-val válaszoltak. De olyan bolt is akadt, ahol hiába kértek románul kenyeret, nem szolgálták ki őket arra hivatkozva, hogy elfogyott. Azt is nehezményezték, hogy egymás között magyarul beszéltek, bizonyosan, hogy ne értsék, és csak azután váltottak románra, mikor ők is megszólaltak. Észrevették azt is, hogy nagyon sok óvodás gyerek egyáltalán nem beszél románul, ami azt jelenti, hogy szüleik akarattal nem tanítják meg őket az ország nyelvére. 
Az országos napilap újólag közölte Ioan Lăcătușu hosszabb tanulmányát  A román oktatás akadályoztatása Erdélyben az évszázadok alatt címmel. 
Politikusok is megszólaltak az ügyben, és a példátlan esetet annak tudták be, hogy a magyarok azért engedhetik meg maguknak az ilyen galádságot, mert úgy néz ki, a hatalom kénytelen az UDMR-ét bevenni a kormányzásba, ami katasztrofális következményekkel járna a Kovászna, Hargita és Maros megyei románokra nézve. Kormányba lépésük után esetleg az történne, ami legutóbb Marosvásárhelyen is, ahol gyáván abbahagyták a kétnyelvű táblák leszedését. A külügyminisztérium is megszólalt az ügyben, Magyarországot téve felelőssé a történtekért. A külügy szerint a szentgyörgyi tanács döntése a magyar politikusok román néppel és történelmével szembeni következetes provokatív magatartásának következménye, ami befolyásolja a romániai magyarságot, és lovat is ad alája.
Az ellenzéki pártok egyöntetűen elítélték a történteket, és kezdeményezték az alkotmánybíróságon a nyelvhasználati és más, hibás kisebbségi jogokat szabályozó törvény alkotmányellenesnek nyilvánítását és visszavonását. De volt olyan párt is amelyik – szokás szerint – követelte az RMDSZ törvényen kívül helyezését, mivel minden magyar udemerista, és minden udemerista irredenta horthysta és fasiszta. 
Elnökünk, Iohannis az amerikai elnökkel, Trumppal való találkozóján kijelentette, hogy Románia stabil és megbízható NATO-partnere Amerikának. Egyetlen destabilizáló tényező az országban a magyar kisebbség, amelynek európai normákon felüli jogokat biztosítanak, csak sajnos visszaél azzal, és ezáltal a többség jogait korlátozza. A prefektus beperelte a polgármesteri hivatalt, és kérte a határozat azonnali visszavonását. Közben a korrupcióellenes ügyészség hatalommal való visszaélés címén indított vizsgálatot a tanács és a polgármester ellen. Egy gyorsan ítélő bíróság a tanácsot korábbi határozata megsemmisítésére kötelezte, és a polgármestert tíz, a többi ellenszavazót öt-öt év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte.  Így rövid időn belül megalakulhatott a sepsiszentgyörgyi ortodox gimnázium, bizonyítván, hogy a  bürokrácia ellenére nem is olyan nehéz nálunk iskolát alapítani. Az eddig leírt történet: fikció! Elgondoltam, mi történne, ha egy ortodox gimnázium megalakítását valaki akadályozná, vagy működését meg merné kérdőjelezni. Mindez arról jutott eszembe, ami Marosvásárhelyen a II. Rákóczi Ferenc Katolikus Gimnáziummal történik, ahol a szülők Ponciustól Pilátusig, a prefektustól a pápai nunciusig kilincselnek – hiába. Nem sikerül előbbre lépni, pedig az illetékesek mind, mind meg szeretnék oldani az iskola ügyét, és ennek érdekében mindenki tele van jóindulattal, prefektustól és polgármesteri hivataltól az oktatási minisztériumig és vissza. 
De ne feledjük: ahogy a pokol felé vezető út is csupa jó szándékkal van kikövezve, úgy a gimnázium megszüntetésének útja is. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kortárs magyar dráma bemutatásával ünnepel a magyar színház
Az évad legelső bemutatójára készül a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház, mely szeptember 21-én, a Magyar Dráma Napján kerül közönség elé a stúdiószínpadán. Görgey Gábor kortárs magyar szerző krimi-vígjátékának, a Wiener Walzernek színpadi változatát Szász Enikő jegyzi.
A nyolcszereplős vígjáték nemcsak felhőtlen szórakozást ígér, de olyan morális problémákat is felvet, melyek emberi minőségünket veszik górcső alá. A hetvenes években írt szövegből született előadás az értékrend, a morál teljes kiüresedését, önmagából való kifordulását sugallja, azt a napjainkban egyre hangsúlyosabb ellentmondást igazolva, mely szerint az ártatlanság bizonyítása szinte lehetetlen, a bűnösök pedig mindent megúszhatnak, ha az érdek úgy kívánja. Milyen mértékben vagyunk képesek felelősséget vállalni saját tetteinkért? És milyen messzire megyünk el, ha az érdekeink úgy kívánják? – teszi fel a kérdést az előadás. Mert hiába vagyunk ártatlanok, ha a körülmények nem minket igazolnak. Ebben a játszmában nem az a kérdés, hogy ki a bűnös, hanem az, hogy végső soron ki tud megmaradni ártatlannak?
Szász Enikő több évtizedes, sokrétű színpadi munkásságát és kiforrott látásmódját tükrözi az előadás, melyben a cselekményen túl az egyéni színészi alakítások kapnak kiemelt fontosságot. A karakterformálás, az egyes szereplők egyéni íve a történet egészén belül fontos eleme ennek a műfajnak, melyben a komikum és a tragédia forrása nem egyszerűen csak a helyzetben rejlik, de az azt megteremtő és uraló egyéni történetekben is.
A temesvári társulat hat színésze (Kiss Attila, Borbély B. Emília, Tar Mónika, Aszalos Géza, Molnár Bence, Mátyás Zsolt Imre) mellett két vendégművész is fellép az előadásban. Balázs Éva, nyugdíjazásáig a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának tagja és a Művészeti Egyetem tanára, illetve Bicskei István vajdasági származású színész, aki pályája során Szabadkától Párizsig több színházban is dolgozott már. Jelenlegi, temesvári vendégszereplése mellett, napjainkban a Debreceni Csokonai Színház előadásaiban játszik.
A Szász Enikő rendezésében látható darab látványvilágáért Giliga Ilka jelmeztervező, valamint Albert Alpár díszlettervező felelnek. Az előadás alapját alkotó vizuális koncepció – a ketrecjellegű vonatfülke, mely egy forgószínpad segítségével a mozgó vonat illúzióját kelti – a szereplők saját emberi korlátaik közé zártságát jelzi. Ez az egyszerre konkrét és szimbolikus tér adja Szász Enikő rendezői koncepciójának magját. Dramaturgként Orbán Enikő, koreográfusként pedig Baczó Tünde vett részt az előadás színpadra állításában.
A bemutatót követően legközelebb szeptember 23-án, rendhagyó módon délután 6 órától lesz látható az előadás a Temesvári Magyar Napok keretén belül.
Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)