Kilencvenéves a kisantant
Holnap lesz 90 éve, hogy 1921. június 7-én Románia és Jugoszlávia szövetségre lépett egymással, s ezzel lezárult az a folyamat, amelyben az első világháborút követően megcsonkított Magyarország ellenében a fő területnyertes szomszédok – Románia, Jugoszlávia és Csehszlovákia – kialakították a kisantantnak elnevezett katonai és politikai szövetséget.
A győztes antanthatalmak és Magyarország képviselői 1920. június 4-én Versailles-ban, a Nagy-Trianon palotában írták alá a magyar békeszerződést, amely kimondta az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását. Magyarország területe – Horvátország nélkül – 283 ezerről 93 ezer négyzetkilométerre, lakossága 18,2 millióról 7,6 millióra csökkent, mintegy 3,2 millió magyar (sokszor homogén tömbben) az utódállamoknak is nevezett szomszédos országok fennhatósága alá került. Közülük ma már csak Románia létezik a „trianoni” formában.
Ellentmondó nézetek
Az 1920 és 1921 folyamán megalakult politikai és katonai szövetség tagjai a magyar revíziós törekvések és a Habsburg-restauráció megakadályozására szövetkeztek, fő céljuk az első világháború után kialakult és a békeszerződésekben törvényesített állapotok megőrzése volt. Létrejöttéről és funkciójáról számos egymásnak ellentmondó, sokszor egymást kizáró, a legjobb esetben csak részigazságokat tartalmazó nézet és állásfoglalás született meg és terjedt el a köztudatban.
Az álláspontok két végleten polarizálódtak: az egyik oldalon a kisantantot idealizálták, pozitív szerepét felnagyították, a másik oldalon viszont a Duna-medence két világháború közötti tragikus helyzetéért ezt a szövetséget tették felelőssé.
Ennek a nézetnek az alapvető tévedése, hogy a kisantant létrejöttét a francia külpolitika kezdeményező szerepének, a francia külpolitika Duna-völgyi koncepciójának tulajdonították. Ez a félreértés a szélesebb közvéleményben fél évszázadnál is hosszabb időszakon át élt makacsul. Ennek oka elsősorban az, hogy a Francia Külügyi Levéltár, amelynek iratanyaga perdöntő a kérdés valós megítélésben, csak nemrégiben vált hozzáférhetővé a kutatók számára. Továbbá a kisantantellenes francia politika csupán nem egészen egyéves időtartamú volt, és kurta érvényesülése idején is rendkívül óvatosan kezelte Duna-medencei terveit, valamint a velük kapcsolatos titkos tárgyalásokat.
Francia–magyar közeledés
Megtévesztő hatással volt és van ma is az a tény, hogy ezt a rövid időszakot leszámítva Franciaország több mint másfél évtizeden keresztül politikailag és gazdaságilag támogatta a kisantantot, pártfogolta és kelet-európai politikája egyik fő támaszának tekintette ezt a valójában akarata ellenére megalakult államkoalíciót. A szövetségi rendszer létrejötte idején azonban nem ez volt a helyzet.
A francia, az olasz és a csehszlovák levéltár dokumentumai, valamint Titulescu román külügyminiszter, Benes csehszlovák külügyminiszter, Sándor jugoszláv király és Pál jugoszláv régensherceg irathagyatékai minden kétséget kizáróan bizonyítják: a kisantantot nem Franciaország hozta létre, még csak nem is bábáskodott a megszületésénél.
Mivel az utódállamokban hírek terjedtek el a francia–magyar közeledésről, illetve a francia tervekről a dunai konföderáció létrehozásáról, méghozzá Magyarország vezető szerepével, ennek hatására 1920. augusztus 14-én Belgrádban aláírták a csehszlovák–jugoszláv egyezményt, amely a kisantant magvát képezte. Belgrádból Benes egyenesen a román fővárosba sietett.
Románia azonban ekkor még nem csatlakozott, mindössze szóbeli megállapodásra volt hajlandó, amelynek értelmében Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia egy magyar támadás esetén egymásnak katonai segítséget nyújt, szovjet–román háború esetén pedig Csehszlovákia és Jugoszlávia visszariasztja Magyarországot, illetve Bulgáriát Románia hátbatámadásától. Bukarestben nem hagyhatták figyelmen kívül Franciaország kisantant-ellenes álláspontját, ugyanis elsősorban Párizstól várták a támogatást a Szovjet-Oroszországtól önkényesen elfoglalt Besszarábia megtartásához.
A kör bezárul
A francia külpolitikai fordulat után Románia még nem lépett be azonnal a kisantantba, hanem tovább lavírozott. Az időhúzásnak végül IV. Károly 1921. áprilisi visszatérési kísérlete, az úgynevezett első királypuccs vetett véget.
A volt uralkodó sikertelen próbálkozása hozzájárult a kisantant végleges megalakításához és megszilárdításához. Röviddel az exkirály Magyarországról történt kényszerű távozása után, 1921. április 23-án Take Ionescu aláírta a Csehszlovákiával, majd valamivel később Jugoszláviával is a csehszlovák–jugoszláv egyezmény mintájára készült szerződéseket. Az eltérés csak az volt, hogy az utóbbi a trianonin kívül a Bulgáriával kötött neuillyi béke védelmére is kötelezte a feleket.
Magyarország körül teljessé vált a gyűrű az 1921. decemberében aláírt csehszlovák–osztrák egyezménnyel, amely a trianoni béke fenntartására vonatkozott. A gyűrűbe zárt Magyarország kénytelen volt alkalmazkodni az adott helyzethez.
„A trianoni béke ratifikálása, a kisantant létrejötte, Károly sikertelen vállalkozása meggyőzte a magyarokat arról, hogy alá kell vetniük magukat a mi politikai vonalunknak” – rögzítette Benes feljegyzése. A kisantant közelebb hozta egymáshoz a győztesek oldalán álló kis államokat, csökkentette – ha fel nem számolta is – a közöttük fennálló ellentéteket. Elmélyítette viszont a térségben a szakadékot a győztesek és a legyőzöttek között, s fokozta közöttük az ellenségeskedést.
Gy. Z.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Etnikai szempontjaink
Az ország jelenlegi miniszterelnöke szinte napi rendszerességgel kijelenti, amikor bármilyen vonatkozásban is a régiósítási tervről nyilatkozik, hogy abban semmiféle „etnikai szempontot” nem fognak figyelembe venni. S slussz!
Szakmailag alátámasztható érve sincs, hogy miért ellenzi a mi megmásíthatatlan óhajunkat, az önálló székelyföldi régiót. Minap Liviu Dragnea közigazgatási miniszterelnök-helyettes, miután egyetértett azzal, hogy Dobrudzsa önálló régió legyen, maga is azonnal leszögezte – nehogy ebből valaki következtetéseket vonjon le a hasonló nagyságrendű Székelyföldre vonatkozóan –, hogy Dobrudzsa példája nem érvényes a Székelyföldre. „Nem szándékozom olyan régiófelosztást javasolni, amely etnikai szempontokon alapulna” – fogalmazott. Tehát az etnikum, az etnikai hovatartozás nem számít! Ez legyen világos! – szólnak a felénk szegezett figyelmeztetések minden irányból. S hogy az bizonyos összefüggésekben mégis számít, azt is éppen Victor Ponta úrtól tudjuk, aki alig két héttel ezelőtti üdvözletében (!), melyet Trianon napjára küldött Magyarországnak, éles szemmel látta és eleven ésszel fogalmazta meg, hogy Trianon azért volt nagyszerű és példaadó értékű döntés, mert annak köszönhető „az etnikai alapú Magyarország” létrejötte. Nagyszerű észrevétel! Még akkor is, ha nem teljesen az „etnikai alapok” döntöttek ott sem, ezért kerülhetett épp az akkor több mint 90 százalékban magyarlakta Székelyföld Romániához. De nemcsak a Székelyföld, hanem a Partium jó része egy az egyben, úgy, ahogy akkor volt. Színmagyar települések sorával határon innenre, s ugyancsak – hogy más példákat is soroljunk – a Felvidéken a majdnem százszázalékosan magyarok lakta Csallóköz és Bodrogköz, s délen széles színmagyar sávok a Szerb-Horvát Királysághoz. Feltételezhetően ezekre nem gondolt vagy nem figyelt fel üzenete megfogalmazásakor. Vagy lehet, ezzel is jelezni szándékozta, hogy a magyar „etnikai jelleg” csak Magyarország mai határain belülre vonatkoztatható. S ezért van az is, hogy a Székelyföld – Ponta úrék szerint – nem lehet önálló régió, mert az „etnikai alapok” nem lehetnek megkülönböztető tényezők, nem szabad azokat figyelembe venni, ez mindkét idézett úrnak elve. Pedig hát nekünk, ha valamilyen „alapjaink” vannak, akkor azok – valljuk be bátran és nyíltan – tényleg etnikaiak. Ezekben hasonlítunk a románokhoz, akiknek ugyanúgy „etnikaiak az alapjaik”. Különbözünk tőlük abban, hogy más a nyelvünk – ami ugyancsak nem számít Ponta úréknak, ezért a hivatalos nyelv még a százszázalékosan magyarlakta települések tömkelegében is a román –, más a kultúránk, mások a népdalaink, mások a táncaink, más az irodalmunk, s még a tudományunk, tudományos életünk is más lenne, ha ez megengedtethető lenne Romániában. A történelmünk is más, a lelkivilágunk, a természetünk; még a megbízhatóságunk is, a főztünk, ételeink is őriznek, tartalmaznak csak ránk jellemző karakterjegyeket. Talán ezért is volt a román királyi családnak, Nicolae Iorgának, Brătianu egykori miniszerelnöknek, Take Ionescunak, a Sturdza családoknak, s hogy ne menjünk messze, még Nicolae Ceauşescunak – s azt sem tartom kizártnak, hogy Ponta úrnak is – magyar a házvezetőnője. Amit mi nem úgy tekintünk, hogy szolga népnek vélnének bennünket, hanem éppenséggel megbízhatóságunkért fogadják el másságunkat. De a Székelyföld – ebben szilárd az elhatározásuk – nem lehet önálló régió, mert annak etnikai alapja van. Egyébként, ha az a fránya „alapja” nem volna, lehetne régió, mert sajátos, az ország minden más tájától különböző a természeti arculata. Mintha még a táj is igazodna másságával az itt lakó néphez, annak lelkületéhez. Hegyek, a Kárpátok vonulatai közé vagy mellé ékelődött táj óriási turisztikai vonzerővel. Hatalmas erdőségeinknek, borvizeinknek, mofettáinknak sincs etnikai jellegük, épp ezért szereti is azokat a románság, s nemcsak külföldről, hanem Bukarestből is áramlik ide a pihenni és gyógyulni vágyók hada. Ha csak ez volna, lehet, hogy önálló régió is lehetne ebből az egymilliónyi lakostól benépesített gyönyörű területből. De így? „Ki van zárva!” Az is érv szokott lenni – s ezt az érvet még néhány ostoba „etnikai alapú” állampolgár is elfogadja, s fújja is, kürtöli is –, hogy gazdaságilag elmaradott terület, és hogy önállóan életképtelen lenne. Hogy ennek a valós elmaradottságnak is etnikai alapjai vannak, azt elfelejtik vagy elfelejtik szóba hozni bölcs vezetőink. Még 93 év után is gyanakvással néznek az itt élők „etnikai másságára”, s ezért nem engednek jelentősebb beruházásokat erre a területre. Még az útjainknak is vacakabbaknak kell lenniük, mint amilyenek azok az ország más vidékein. Ezelőtt jó öt-hat évvel egy, a tarthatatlan útviszonyokat szóvá tevő búvár statisztikai anyagokból bányászta ki, hogy a megye területén eladott benzin árába beépített útadónak csak egy kis, ha jól emlékszem, 30 százaléknyi része osztatott vissza útjaink javítására, ugyanúgy az innen elvitt adóknak is csak kis százaléka utaltatik vissza, a többi máshová zarándokol, nehogy azok is etnikai jelleget kapjanak. Tehát a különbözőségünk ugyancsak zavarja a hatalom embereit, s ezt nem akarják tetőzni a régiósítással, melyben épp ezeknek a különbözőségeknek az elismerése oszlathatná el a gyanakvásokat, s bizonyíthatná, amiként az utóbbi kilencven év egész történelme bizonyította, hogy becsületes állampolgárai vagyunk az országnak, s ha jussainkat követeljük – mert követelnünk kell –, csak törvényes eszközökkel tettük mindig, és akarjuk tenni most is. Egy emlékkel folytatnám. Valamikor a 70-es években meghívtak az egyik udvarhelyszéki falu kulturális rendezvényére, melynek szintén vendége volt az akkor Énlakán élő, kiváló, Mikes leveleit is románra átültető író-műfordító, a már sajnos néhai Gelu Păteanu. Ismertük egymást valahonnan már korábbról. Nos, a székelyek „Gyalu bácsija” nekem szegezett egy kérdést: Mondd, Jóska, mint magyar hogy érzed magad Romániában? Aki tudja, hogy milyen világ volt akkor Nicolae Ceauşescu országában, megérti, hogy pár pillanatig tétováztam a válasszal, míg a kötelezőnek számító egyenesség felülkerekedett bennem. Ha akarod tudni – böktem ki nem kis szorongással és félelemmel –, rosszul! Gelut szemmel láthatóan pozitívan érintette a számomra mindenképpen kockázatos válasz. Szinte pillanatok alatt folytatta, hogy köszöni az őszinteségemet, s nehogy azt higgyem, provokálni szándékozó egyenességemért jobban becsül, mint eddig. Majd kifejtette: Ceauşescu a román érdekek ellen tesz ezzel, mert az ország érdeke lenne, hogy mi, magyarok jól érezzük magunkat Romániában, hazánknak érezzük azt, ne kívánkozzunk el innen. Ponta és Dragnea uraknak figyelmébe ajánlom e jó román hazafi szavait. Avassák román önérdekké, hogy mi otthon érezhessük magunkat a szülőhazánkban, s ne épp azzal érveljenek a külön székely régió ellen, ami alátámasztja és az európai normák szerint jogossá is teszi az igényünket. Szíveskedjenek tehát figyelembe venni azokat a tényezőket, melyek kötelezik Önöket – Románia vállalásai, az ország által elfogadott és aláírt dokumentumok alapján –, hogy a Székelyföld, melyen többséget alkot nemzeti közösségünk, önálló régió, önálló, autonóm terület legyen.
Gazda József
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)