Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2017. május 13.
A nyomorban is kitartó matuzsálem (Gaál Sándor emlékezete)
Igen szűk körben leplezték le tegnap Gaál Sándor egykori mérnök-fizikusnak a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem sepsiszentgyörgyi tanulmányi központja falára elhelyezett emlékplakettjét. A Vargha Mihály szobrászművész alkotta emlékjel leleplezését követően az egyetem falai között, baráti hangnemben idézték meg az élete utolsó évtizedeit az épületben szinte leírhatatlan nyomorban leélő, de mindvégig alkotó tudós emlékét.
Az emlékjel leleplezése az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság (EMT) éves sepsiszentgyörgyi konferenciájának kezdetét is jelezte, amelynek tudományos előadásai idén a víz szerepére koncentrálnak. A mintegy húsz résztvevőhöz Szakács Zoltán, a sepsiszentgyörgyi fiókszervezet elnöke szólt, Gaál Sándor életútjának fontosabb állomásait ismertetve. Őt követte Incze Sándor nyugalmazott református esperes, Dániel próféta sorait osztva meg a hallgatósággal, aki bölcsként hasonló szenvedésekkel teli utat járt ki a tudásért, mint Gaál Sándor. Az egykori feltaláló, mérnök háromnyelvű (magyar, román, német) emléktábláját Para Zoltán, az EMT alelnöke, illetve Incze Sándor leplezte le.
A különc, hányatott sorsú, nagy múltú családból származó mérnök-fizikusról Czegő Zoltán költő, újságíró, Péter Sándor, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének Kovászna megyei elnöke, Miholcsa Gyula fizikus-szerkesztő, Gaál Sándor életútjának avatott követője, kutatója, Haszmann Pál nyugalmazott muzeológus, valamint Vargha Mihály beszélt. Czegő Zoltán a Megyei Tükörnek 1969-ben készített, Akit nem irigyel senki címmel megjelent interjúból idézve nyújtott betekintést abba a szinte leírhatatlan nyomorba, amelyben „a magyar tudomány egyik matuzsáleme” tengődött egy három négyzetméteres sufniban, szimbolikus nyugdíjból, elfeledve, de a rendszer által azért üldözve. Czegő Zoltán szerint a Gaál Sándorral való beszélgetése óta is megfejthetetlen számára, mi tartotta az erőt benne, mi késztette arra a nyergestetői ’48-as hős, Gaál Sándor ezredes testvérének unokáját, hogy mosolya, szemei egyet sugalljanak: minden ellenére élek, és azért is kitartok. Péter Sándor az emlékplakett, valamint az egykori mérnök életútjára vonatkozó kutatások kapcsán kifejtette: Háromszék hosszú időn keresztül az egyetemes magyar művelődés és tudományosság erős fellegvára volt, így könnyen megtörténhet, hogy továbbra is léteznek olyanok, akiknek neve több elismerésre méltatott. A Háromszéki Magyar Tudományos Társaság éppen ezért tűzte feladatul, hogy feltérképezze, megőrizze azokat az értékeket, amelyeket háromszékiek itthon vagy a távolban, de akár idetelepültek is megteremtettek. Gaál Sándor munkássága szerencsére azon értékek közé tartozik, amit két-három ember áldozatos munkája nyomán sikerült elég nagy mértékben az utókornak megőrizni, a közvélemény elé tárni. Az egykori mérnök-fizikus helyzete egyébként hasonló más nagy magyar kutatókéhoz, hiszen ő is közel járt ahhoz, hogy a legmagasabb tudományos kitüntetést megkapja, viszont a körülmények nem tették lehetővé számára, hogy ez végül beteljesüljön. A kiemelkedő munkásságú háromszéki személyiségek emlékének méltó megőrzése jó úton halad, viszont még további erőfeszítésekre lesz szükség, hogy minél kevesebb elfeledett tudósról, polihisztorról kelljen beszélni – tette hozzá Péter Sándor.
Miholcsa Gyula, aki négy évvel korábban filmet is készített az 1972-ben elhalálozott mérnök-fizikusról, feltalálóról, kiemelkedő jelentőségűnek ítélte meg, hogy a plakett révén végre kézzelfogható jele is van a városban Gaál Sándor emlékezetének. Elmondta, kutatásaik során Németországig jutottak, és mintegy húszévnyi magánlevelezésre bukkantak. A sajátos, helyenként már feketehumorral megírt levelekből, amelyeket Gaál Sándor Budapesten elő unokahúgával váltott, a különc tanáron, tudóson túl a magánember köszön vissza. Miholcsa arról is szólt, hogy a rendszer üldözése ellenére Gaál Sándort nem sikerült teljesen elásni, hiszen noha az iskola épületében lakott súlyos nyomorban, a városból igen sokan felkeresték műszaki tanácsokért, segítségért. Haszmann Pál az egykori mérnök 1949 utáni hányatott életének egy szeletét idézte fel a csernátoni korszakból, és egyúttal rávilágított: a családra általánosan jellemző volt az új, a változás, a kísérletezés iránti érdeklődés. Vargha Mihály egyebek mellett a plaketten szereplő dombormű megalkotásáról beszélt, elmondva: ritkán adatott meg számára, hogy a modellként szolgáló fényképfelvétel „ennyire élő legyen”, ennyi konokságot, szomorúságot, elhivatottságot sugározzon.
Nagy D. István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Igen szűk körben leplezték le tegnap Gaál Sándor egykori mérnök-fizikusnak a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem sepsiszentgyörgyi tanulmányi központja falára elhelyezett emlékplakettjét. A Vargha Mihály szobrászművész alkotta emlékjel leleplezését követően az egyetem falai között, baráti hangnemben idézték meg az élete utolsó évtizedeit az épületben szinte leírhatatlan nyomorban leélő, de mindvégig alkotó tudós emlékét.
Az emlékjel leleplezése az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság (EMT) éves sepsiszentgyörgyi konferenciájának kezdetét is jelezte, amelynek tudományos előadásai idén a víz szerepére koncentrálnak. A mintegy húsz résztvevőhöz Szakács Zoltán, a sepsiszentgyörgyi fiókszervezet elnöke szólt, Gaál Sándor életútjának fontosabb állomásait ismertetve. Őt követte Incze Sándor nyugalmazott református esperes, Dániel próféta sorait osztva meg a hallgatósággal, aki bölcsként hasonló szenvedésekkel teli utat járt ki a tudásért, mint Gaál Sándor. Az egykori feltaláló, mérnök háromnyelvű (magyar, román, német) emléktábláját Para Zoltán, az EMT alelnöke, illetve Incze Sándor leplezte le.
A különc, hányatott sorsú, nagy múltú családból származó mérnök-fizikusról Czegő Zoltán költő, újságíró, Péter Sándor, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének Kovászna megyei elnöke, Miholcsa Gyula fizikus-szerkesztő, Gaál Sándor életútjának avatott követője, kutatója, Haszmann Pál nyugalmazott muzeológus, valamint Vargha Mihály beszélt. Czegő Zoltán a Megyei Tükörnek 1969-ben készített, Akit nem irigyel senki címmel megjelent interjúból idézve nyújtott betekintést abba a szinte leírhatatlan nyomorba, amelyben „a magyar tudomány egyik matuzsáleme” tengődött egy három négyzetméteres sufniban, szimbolikus nyugdíjból, elfeledve, de a rendszer által azért üldözve. Czegő Zoltán szerint a Gaál Sándorral való beszélgetése óta is megfejthetetlen számára, mi tartotta az erőt benne, mi késztette arra a nyergestetői ’48-as hős, Gaál Sándor ezredes testvérének unokáját, hogy mosolya, szemei egyet sugalljanak: minden ellenére élek, és azért is kitartok. Péter Sándor az emlékplakett, valamint az egykori mérnök életútjára vonatkozó kutatások kapcsán kifejtette: Háromszék hosszú időn keresztül az egyetemes magyar művelődés és tudományosság erős fellegvára volt, így könnyen megtörténhet, hogy továbbra is léteznek olyanok, akiknek neve több elismerésre méltatott. A Háromszéki Magyar Tudományos Társaság éppen ezért tűzte feladatul, hogy feltérképezze, megőrizze azokat az értékeket, amelyeket háromszékiek itthon vagy a távolban, de akár idetelepültek is megteremtettek. Gaál Sándor munkássága szerencsére azon értékek közé tartozik, amit két-három ember áldozatos munkája nyomán sikerült elég nagy mértékben az utókornak megőrizni, a közvélemény elé tárni. Az egykori mérnök-fizikus helyzete egyébként hasonló más nagy magyar kutatókéhoz, hiszen ő is közel járt ahhoz, hogy a legmagasabb tudományos kitüntetést megkapja, viszont a körülmények nem tették lehetővé számára, hogy ez végül beteljesüljön. A kiemelkedő munkásságú háromszéki személyiségek emlékének méltó megőrzése jó úton halad, viszont még további erőfeszítésekre lesz szükség, hogy minél kevesebb elfeledett tudósról, polihisztorról kelljen beszélni – tette hozzá Péter Sándor.
Miholcsa Gyula, aki négy évvel korábban filmet is készített az 1972-ben elhalálozott mérnök-fizikusról, feltalálóról, kiemelkedő jelentőségűnek ítélte meg, hogy a plakett révén végre kézzelfogható jele is van a városban Gaál Sándor emlékezetének. Elmondta, kutatásaik során Németországig jutottak, és mintegy húszévnyi magánlevelezésre bukkantak. A sajátos, helyenként már feketehumorral megírt levelekből, amelyeket Gaál Sándor Budapesten elő unokahúgával váltott, a különc tanáron, tudóson túl a magánember köszön vissza. Miholcsa arról is szólt, hogy a rendszer üldözése ellenére Gaál Sándort nem sikerült teljesen elásni, hiszen noha az iskola épületében lakott súlyos nyomorban, a városból igen sokan felkeresték műszaki tanácsokért, segítségért. Haszmann Pál az egykori mérnök 1949 utáni hányatott életének egy szeletét idézte fel a csernátoni korszakból, és egyúttal rávilágított: a családra általánosan jellemző volt az új, a változás, a kísérletezés iránti érdeklődés. Vargha Mihály egyebek mellett a plaketten szereplő dombormű megalkotásáról beszélt, elmondva: ritkán adatott meg számára, hogy a modellként szolgáló fényképfelvétel „ennyire élő legyen”, ennyi konokságot, szomorúságot, elhivatottságot sugározzon.
Nagy D. István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. június 12.
Aki lenácizta Trianont
Az Osztrák–Magyar Monarchia inkább szolgálta a térség békéjét, mint a kreált államalakulatok
Marius Diaconescu román történész szerint ha a magyarok megemlékeznek Trianonról, az olyan, mintha a németek Hitlerről és Nagy-Németországról emlékeznének meg: „Vajon hogyan reagálnának az európai politikusok, ha Angela Merkel kancellár május 9-én kijelentené, hogy megemlékeznek Hitlerről és Nagy-Németországról, valamint a német élettér programjáról, és igazságtalannak nevezné az 1945-ös békeszerződéseket?”.
A neves történész, az Adevarul című legolvasottabb román napilap publicistája ezzel a szellemi bűvészmutatvánnyal a trianoni diktátumot Hitlerhez és a nemzetiszocialista programhoz hasonlította, pedig már azt hittem, az aljasság retorikája véges, ha a történeti anakronizmusoké kimeríthetetlen.
Mindezt azért tette, mert Lázár János Miniszterelnökséget vezető miniszter – akit ő akkurátusan kabinetminiszternek titulált – a nemzeti összetartozás napján, Szarvason azt merte mondani: ,,Itt az ideje, hogy a szomszédjaink, Európa vezetői kimondják, elismerjék és politikájuk igazodási pontjává tegyék, hogy a magyarság, a magyar nemzet Trianonnak áldozata, nem pedig előidézője, és nem az elkövetője”, és az utódállamok elnökeitől is elvárhatjuk, hogy bocsánatot kérjenek vagy részvétet nyilvánítsanak Trianonért.
De Marius Diaconescu, aki Budapesten doktorált, karakánul kijelenti: 24 órát sem maradhatna hivatalában az a román elnök, aki ezt megtenné, a magyarok állandóan jajveszékelnek, siránkoznak és siratják siratni való történelmüket. Diaconescunak különben eszébe sem jutott volna erről bármit is írni, ha egy különös helyen meg nem találja Lázár János beszédét: nem máshol, mint Eva S. Balogh amerikai történész Hungarian Spectrum nevű szennyblogján, ahol a Yale nyugdíjas Kelet-Közép-Európa-szakértője az apokaliptikus Egy új hadüzenet: Igazságot Magyarországnak! címmel kommentálta a horthysta, fasiszta, revizionista, irredenta beszédet.
Megállapította: ,,Úgy látszik, az Orbán-kormány eldöntötte, hogy egy új frontot nyit az Európa (sic!) elleni háborújában, ezúttal a trianoni békeszerződés újraértelmezéséért. Egy komoly fordulóponthoz értünk, ami baljós jel a térség békéjét tekintve.”
Pedig a térség békéje a párizsi békerendszer miatt borult fel, mert egy olyan sárkányfogat ültettek akkor el, amibe egy újabb világháborút is kódoltak, majd később egyik szörnyállamának szétesésekor egy pusztító és embertelen balkáni háborút. Késő bánat eb gondolat, de az Osztrák–Magyar Monarchia inkább szolgálta a térség békéjét, mint a helyébe kreált államalakulatok.
Eva S. Balogh az az ’56-os emigráns, aki az archetípusa annak a nyugati balliberális értelmiségnek, amelyik azzal üti agyon az időt, hogy Magyarország ellen hangolja az angolul olvasó közvéleményt, persze csak akkor, ha jobboldali kormány regnál a honban. Az utóbbi időben azzal font újabb balos babért a feje köré, hogy lenácizta a vitézi rendet Gorka Sebestyén jelvénye kapcsán. Ezért nem véletlen, hogy a román újságírók szívesen árulnak vele egy gyékényen, ha magyargyűlöletről van szó. Lapjaik sokszor szemlézik az írásait, mert ezek szerint magyar ügyben ő az illetékes.
És ebben a két írásban nőnek össze az álságos és félvállról papírra vett nácizások: immár nemcsak a vitézi rend – amelynek különben zsidó származású vitézei is voltak –, hanem Trianon emlékezete is azzá vált. Most pedig térjünk vissza a derék történészünkre, a román egységes nemzetállam szellemi őrebére, Klió balkáni cerberusára, aki rögtön revizionizmust ugat, ha Trianont neszel a közelben, pedig Lázár János egyértelműen kijelentette, hogy nem a területi revízióra gondol.
Diaconescu úr!
Az ön üldözési mániája akkor tetőzik, amikor azt állítja, hogy Lázár János állami propagandát végez, amikor külföldi ismerőseinek, barátainak elmondja a véleményét Trianonról. Utána – mint fentebb részleteztem – rögtön sikerül egy szellemi alvilágba alámerülnie az imádott Eva S. Baloghjával, amikor kiderül, hogy Trianon ugyanolyan rémséges dolog, mint Hitler és a Harmadik Birodalom.
Ön igazat mond, amikor azt írja, hogy a gyulafehérvári népgyűlésen az erdélyi románok döntöttek arról, hogy Romániához csatlakoznak, hiszen az erdélyi magyarok ezzel sohasem értettek egyet. Az 1918. december 1-jei gyűlés csak a román történettudományban számít jogforrásnak, a határkérdést a trianoni diktátum szabályozta, hisz nemzetközi szerződésként felülír minden lokális döntést, jóllehet részben ez utóbbi követeléseit érvényesítette. De mit szól ön ahhoz az agyonhallgatott, másik nagygyűléshez, amelyik szintén 1918 decemberében volt Kolozsváron, még mielőtt a román katonák bevonultak volna a városba. Ekkor ugyanis az Erdélyi Magyar Kormányzó Bizottság kiáltványában önrendelkezési jogot követelt az erdélyi magyarságnak.
Idézzünk Mikó Imre Huszonkét év című könyvéből:
,,December 22-én Kolozsvárra tódultak a magyarság kiküldöttei, már akiket a román hatóságok nem tartottak vissza az elfoglalt részeken, és önrendelkező nemzetgyűlést rögtönöztek, válaszként a gyulafehérvári határozatokra (…) A gyűlés a Mátyás király téren zajlott le, huszonnyolc vármegye kiküldöttei, mintegy félszázezernyi tömeg részvételével. Apáthy elnöki megnyitójában klasszikus szavakkal fejezte ki a közhangulatot: Legyőzve ellenségeink túlereje által, be kell ismernünk, hogy levertek bennünket! De annyira nem győztek le, hogy a körülöttünk lakó bármely nemzetnek joga volna rendelkezni felettünk. (…) Gyulafehérváron a román nemzeti komité kinyilvánította, hogy Magyarország 26 vármegyéjének románsága egyesül Romániával, és így a 26 vármegye területén lakó összes népesség Romániához tartozik. Ezen a területen csaknem négymillió nem románnal szemben csupán kétmillió-kilencszáznyolcvanezer-száznyolcvanhat román él. Ezeknek a velük szemben álló többség felett nincsen joguk határozni. A magyar nemzet nem fogja tűrni 26 vármegye elszakítását.”
Ezután Vincze Sándor felolvasta a nagy lelkesedéssel elfogadott határozati javaslatot, ami így szólt, és most jól figyeljen: „Keletmagyarországnak Kolozsvárt 1918. december 22-én összesereglett különböző vallású és fajú népei kijelentik a Wilson-féle elvek értelmében gyakorolt önrendelkezési joguk alapján, hogy Magyarországgal egyazon népköztársasági állami közösségben kívánnak élni és az egységes és csonkítatlan Magyarország keretein belül követelik minden itt lakó nemzet számára a teljes egyenlőséget, szabadságot és önkormányzatot.”
Erről az eseményről miért nem szól a dicsőségmámoros román történettudomány? Vigyázzon, mert Wilson kétélű fegyver, nehogy megvágja a kezét. Ha a wilsoni önrendelkezési pontokra hivatkozik, gondoljon arra, mi lett volna, ha minden közösség – mert a szubszidiaritás szép eszme, nemde? – eldönthette volna, hová szeretne tartozni. Erre hivatkozott a magyar békeküldöttség is, de a döntőbírák vétkesek közt cinkosan és némán ültek, hiszen mindenki tudta, ha elfogadnák ezt a jogos és a korszellem diktálta kérést, akkor a Magyar Királyságnak legalább a harmada, ha nem a fele egyben maradna.
Gondoljunk csak az 1921-es soproni népszavazásra, amelyben egy német többségű település és környéke Magyarországra szavazott. Játsszunk el bátran a gondolattal: mi lett volna, ha Szatmárnémetin, Nagyváradon, Aradon vagy éppen Kolozsváron és Kalotaszegen is szavazhattak volna?
Jegyezze meg, hogy Trianon nem a fantomfájdalmunk, mert addig valódi, amíg a Kárpát-medencei magyarokat másodrendű állampolgárként kezelik az utódállamokban, ameddig ellehetetlenítik az őshonos kisebbségek kollektív jogainak érvényesítését. Ön nyögvenyelősen olvashat forrásokat, ha a miniszter beszédéből kihagyta azt a lényeges részt, miszerint nem akarunk határrevíziót, majd az egész cikkét az újonnan meghirdetett revíziós propaganda elleni keresztes hadjáratra fűzte fel.
Ez inkább nevetséges, mint felháborító, de az, hogy ön megszabná, miről emlékezhetünk meg, és egy történelmi eseményről hogyan gondolkodhatunk, csak nagyképű és arrogáns.
Pataki Tamás Magyar Idők (Budapest)
Az Osztrák–Magyar Monarchia inkább szolgálta a térség békéjét, mint a kreált államalakulatok
Marius Diaconescu román történész szerint ha a magyarok megemlékeznek Trianonról, az olyan, mintha a németek Hitlerről és Nagy-Németországról emlékeznének meg: „Vajon hogyan reagálnának az európai politikusok, ha Angela Merkel kancellár május 9-én kijelentené, hogy megemlékeznek Hitlerről és Nagy-Németországról, valamint a német élettér programjáról, és igazságtalannak nevezné az 1945-ös békeszerződéseket?”.
A neves történész, az Adevarul című legolvasottabb román napilap publicistája ezzel a szellemi bűvészmutatvánnyal a trianoni diktátumot Hitlerhez és a nemzetiszocialista programhoz hasonlította, pedig már azt hittem, az aljasság retorikája véges, ha a történeti anakronizmusoké kimeríthetetlen.
Mindezt azért tette, mert Lázár János Miniszterelnökséget vezető miniszter – akit ő akkurátusan kabinetminiszternek titulált – a nemzeti összetartozás napján, Szarvason azt merte mondani: ,,Itt az ideje, hogy a szomszédjaink, Európa vezetői kimondják, elismerjék és politikájuk igazodási pontjává tegyék, hogy a magyarság, a magyar nemzet Trianonnak áldozata, nem pedig előidézője, és nem az elkövetője”, és az utódállamok elnökeitől is elvárhatjuk, hogy bocsánatot kérjenek vagy részvétet nyilvánítsanak Trianonért.
De Marius Diaconescu, aki Budapesten doktorált, karakánul kijelenti: 24 órát sem maradhatna hivatalában az a román elnök, aki ezt megtenné, a magyarok állandóan jajveszékelnek, siránkoznak és siratják siratni való történelmüket. Diaconescunak különben eszébe sem jutott volna erről bármit is írni, ha egy különös helyen meg nem találja Lázár János beszédét: nem máshol, mint Eva S. Balogh amerikai történész Hungarian Spectrum nevű szennyblogján, ahol a Yale nyugdíjas Kelet-Közép-Európa-szakértője az apokaliptikus Egy új hadüzenet: Igazságot Magyarországnak! címmel kommentálta a horthysta, fasiszta, revizionista, irredenta beszédet.
Megállapította: ,,Úgy látszik, az Orbán-kormány eldöntötte, hogy egy új frontot nyit az Európa (sic!) elleni háborújában, ezúttal a trianoni békeszerződés újraértelmezéséért. Egy komoly fordulóponthoz értünk, ami baljós jel a térség békéjét tekintve.”
Pedig a térség békéje a párizsi békerendszer miatt borult fel, mert egy olyan sárkányfogat ültettek akkor el, amibe egy újabb világháborút is kódoltak, majd később egyik szörnyállamának szétesésekor egy pusztító és embertelen balkáni háborút. Késő bánat eb gondolat, de az Osztrák–Magyar Monarchia inkább szolgálta a térség békéjét, mint a helyébe kreált államalakulatok.
Eva S. Balogh az az ’56-os emigráns, aki az archetípusa annak a nyugati balliberális értelmiségnek, amelyik azzal üti agyon az időt, hogy Magyarország ellen hangolja az angolul olvasó közvéleményt, persze csak akkor, ha jobboldali kormány regnál a honban. Az utóbbi időben azzal font újabb balos babért a feje köré, hogy lenácizta a vitézi rendet Gorka Sebestyén jelvénye kapcsán. Ezért nem véletlen, hogy a román újságírók szívesen árulnak vele egy gyékényen, ha magyargyűlöletről van szó. Lapjaik sokszor szemlézik az írásait, mert ezek szerint magyar ügyben ő az illetékes.
És ebben a két írásban nőnek össze az álságos és félvállról papírra vett nácizások: immár nemcsak a vitézi rend – amelynek különben zsidó származású vitézei is voltak –, hanem Trianon emlékezete is azzá vált. Most pedig térjünk vissza a derék történészünkre, a román egységes nemzetállam szellemi őrebére, Klió balkáni cerberusára, aki rögtön revizionizmust ugat, ha Trianont neszel a közelben, pedig Lázár János egyértelműen kijelentette, hogy nem a területi revízióra gondol.
Diaconescu úr!
Az ön üldözési mániája akkor tetőzik, amikor azt állítja, hogy Lázár János állami propagandát végez, amikor külföldi ismerőseinek, barátainak elmondja a véleményét Trianonról. Utána – mint fentebb részleteztem – rögtön sikerül egy szellemi alvilágba alámerülnie az imádott Eva S. Baloghjával, amikor kiderül, hogy Trianon ugyanolyan rémséges dolog, mint Hitler és a Harmadik Birodalom.
Ön igazat mond, amikor azt írja, hogy a gyulafehérvári népgyűlésen az erdélyi románok döntöttek arról, hogy Romániához csatlakoznak, hiszen az erdélyi magyarok ezzel sohasem értettek egyet. Az 1918. december 1-jei gyűlés csak a román történettudományban számít jogforrásnak, a határkérdést a trianoni diktátum szabályozta, hisz nemzetközi szerződésként felülír minden lokális döntést, jóllehet részben ez utóbbi követeléseit érvényesítette. De mit szól ön ahhoz az agyonhallgatott, másik nagygyűléshez, amelyik szintén 1918 decemberében volt Kolozsváron, még mielőtt a román katonák bevonultak volna a városba. Ekkor ugyanis az Erdélyi Magyar Kormányzó Bizottság kiáltványában önrendelkezési jogot követelt az erdélyi magyarságnak.
Idézzünk Mikó Imre Huszonkét év című könyvéből:
,,December 22-én Kolozsvárra tódultak a magyarság kiküldöttei, már akiket a román hatóságok nem tartottak vissza az elfoglalt részeken, és önrendelkező nemzetgyűlést rögtönöztek, válaszként a gyulafehérvári határozatokra (…) A gyűlés a Mátyás király téren zajlott le, huszonnyolc vármegye kiküldöttei, mintegy félszázezernyi tömeg részvételével. Apáthy elnöki megnyitójában klasszikus szavakkal fejezte ki a közhangulatot: Legyőzve ellenségeink túlereje által, be kell ismernünk, hogy levertek bennünket! De annyira nem győztek le, hogy a körülöttünk lakó bármely nemzetnek joga volna rendelkezni felettünk. (…) Gyulafehérváron a román nemzeti komité kinyilvánította, hogy Magyarország 26 vármegyéjének románsága egyesül Romániával, és így a 26 vármegye területén lakó összes népesség Romániához tartozik. Ezen a területen csaknem négymillió nem románnal szemben csupán kétmillió-kilencszáznyolcvanezer-száznyolcvanhat román él. Ezeknek a velük szemben álló többség felett nincsen joguk határozni. A magyar nemzet nem fogja tűrni 26 vármegye elszakítását.”
Ezután Vincze Sándor felolvasta a nagy lelkesedéssel elfogadott határozati javaslatot, ami így szólt, és most jól figyeljen: „Keletmagyarországnak Kolozsvárt 1918. december 22-én összesereglett különböző vallású és fajú népei kijelentik a Wilson-féle elvek értelmében gyakorolt önrendelkezési joguk alapján, hogy Magyarországgal egyazon népköztársasági állami közösségben kívánnak élni és az egységes és csonkítatlan Magyarország keretein belül követelik minden itt lakó nemzet számára a teljes egyenlőséget, szabadságot és önkormányzatot.”
Erről az eseményről miért nem szól a dicsőségmámoros román történettudomány? Vigyázzon, mert Wilson kétélű fegyver, nehogy megvágja a kezét. Ha a wilsoni önrendelkezési pontokra hivatkozik, gondoljon arra, mi lett volna, ha minden közösség – mert a szubszidiaritás szép eszme, nemde? – eldönthette volna, hová szeretne tartozni. Erre hivatkozott a magyar békeküldöttség is, de a döntőbírák vétkesek közt cinkosan és némán ültek, hiszen mindenki tudta, ha elfogadnák ezt a jogos és a korszellem diktálta kérést, akkor a Magyar Királyságnak legalább a harmada, ha nem a fele egyben maradna.
Gondoljunk csak az 1921-es soproni népszavazásra, amelyben egy német többségű település és környéke Magyarországra szavazott. Játsszunk el bátran a gondolattal: mi lett volna, ha Szatmárnémetin, Nagyváradon, Aradon vagy éppen Kolozsváron és Kalotaszegen is szavazhattak volna?
Jegyezze meg, hogy Trianon nem a fantomfájdalmunk, mert addig valódi, amíg a Kárpát-medencei magyarokat másodrendű állampolgárként kezelik az utódállamokban, ameddig ellehetetlenítik az őshonos kisebbségek kollektív jogainak érvényesítését. Ön nyögvenyelősen olvashat forrásokat, ha a miniszter beszédéből kihagyta azt a lényeges részt, miszerint nem akarunk határrevíziót, majd az egész cikkét az újonnan meghirdetett revíziós propaganda elleni keresztes hadjáratra fűzte fel.
Ez inkább nevetséges, mint felháborító, de az, hogy ön megszabná, miről emlékezhetünk meg, és egy történelmi eseményről hogyan gondolkodhatunk, csak nagyképű és arrogáns.
Pataki Tamás Magyar Idők (Budapest)
2017. július 20.
Diákként az osztályharc idején
A háború utáni zűrzavar, összevisszaság, szegénység, felfordulás közepette indultunk neki a középiskolának. Az évek során sok nehézséggel kellett megküzdenünk, nemegyszer gonosz erők megpróbáltak letéríteni a helyes útról, de volt lelkierőnk, volt isteni segítség, hogy mindet legyőzzük és megmaradjunk embernek. Visszaemlékezésünkben azt szeretnénk bemutatni – elsősorban a fiatalabb nemzedéknek –, hogy ilyen körülmények között miként tanultunk, mennyi értékes ember került ki sorainkból.
Egyházi iskola a háború után
1945-ben beiratkoztunk a Református Székely Mikó Kollégiumba, és leérettségiztünk az 1. számú Magyar Fiúlíceumban és a 2. számú Leánylíceumban. Akkoriban a nagyok még hordták a gyönyörű vitézkötéses egyenruhát. Nekünk a háború utáni nagy szegénységben ilyenre már nem tellett, de mindenkinek – fiúnak, lánynak – volt diáksapkája, amelyen az ezüst vagy arany sávok mutatták, hogy viselője hányadikos.
Egyházi iskola voltunk. Az óra reggel imádsággal kezdődött, délben imádsággal végződött. Konfirmálhattunk. Három évig minden vasárnap a Mikó előtt sorakoztunk, és énekszóval vonultunk a vártemplomba vagy Szemerjára. Sokan még hordták ilyenkor az egyenruhát. Az emberek kigyűltek az utcára, úgy gyönyörködtek a diákokban. Sokan még könnyet is ejtettek. Az istentiszteletet Becsei Pál és Kiss Árpád vallástanáraink tartották. Aki hiányzott, másnap igazolnia kellett távollétét.
Diáknak délután 5 óra után utcán vagy nyilvános helyen mutatkozni szigorúan tilos volt. A szabály áthágása magaviseleti jegy levonását is eredményezhette. A belső rendről mindössze annyit említenénk, hogy V.-től fölfelé a fiukat uramnak szólították a kisebbek, de a tanárok is, a lányokat kisasszonynak.
Tankönyvek egyáltalán nem léteztek. Diktálás és táblavázlat alapján tanultunk. Ceruzával írtunk. Dolgozatíráskor otthonról kézben vittük a tintásüveget, abba mártogattuk a pennát. A töltőtoll ritkaságszámba ment.
Levél Sztálinnak
Aztán jött 1948, a „tanügyi reform”. Minden a feje tetejére állott. A vallásoktatást egyszerűen törölték a tantárgyak közül, helyére a kötelező orosz nyelv tanítása került. Eltűnt az imádság, tilos lett a konfirmálás. Az iskolába bevonult a politika. A KISZ-től megjelent egy ifjú elvtárs, aki a rajzteremben politikai leckéket tartott. Ott hallottunk először Marxról, Engelsről, Leninről, Sztálinról, októberi forradalomról, kizsákmányolásról, osztályharcról meg más ilyenekről, ami az első éket jelentette sorainkban.
De az egység tovább romlott. A III. gimnáziumi osztályt végzetteket összecsapták a IV. osztályt végzettekkel. Mindenki VIII.-os lett. A negyedikes nagyobbra tartotta magát a harmadikosnál, de egyben frusztráltnak is érezte magát, mert ő a valóságban veszített egy osztályt. Ez a különbség különösebb bajt nem okozott, de azért mindvégig megmaradt. Gyermekek voltunk, ártatlanok, barátok. A hatalom minden eszközt felhasznált, hogy éket verjen közénk, szembeállítson egymással, elvesse az egymás közti gyűlölet magvait. Sikerült mindvégig kitartanunk, emberek maradtunk!
Az osztályokban KISZ-alapszervezeteket hoztak létre. Apránként mindenki KISZ-tag lett, kivéve az osztályellenségnek nyilvánított szülők gyermekeit. Minden tanulónak havonta egy papírra le kellett írnia, hogy milyen „közösségi munkát” végzett abban a hónapban, és azt az osztályszervezőnek be kellett adni. Minden osztályban faliújság volt, arra névsor szerinti sorrendben mindenkinek cikket kellett írnia. Nehéz volt témát találni. Sokan úgy oldották meg, hogy a fali kalendáriumok hátlapján szereplő írást kézírással szépen lemásolták. Decemberben kötelezően levelet kellett írni Sztálin elvtársnak születésnapja alkalmából! Az osztályban egyébként az ő képe is ott függött a falon. Minden osztályban jelszó díszelgett a falon piros papírra fehér betűkkel írva.
A Securitate csápjai
A Securitate csápjai az iskolába is benyúltak. Már voltak köztünk megbízottak, akiknek időnként jelenteniük kellett, ha valami rendelleneset észleltek vagy hallottak. Egy ilyen alak volt az a jóképű, vagány osztálytárs, aki VIII. osztályban egy szép napon megjelent és bemutatkozott Feigl Vladimir néven. Évek múlva a marosvásárhelyi politikai pereken derült ki, hogy ki az a Feigl, és mennyire barátságos volt, amikor a súlyos ítéleteket hozta... XI. osztályban oda fajultak a dolgok, hogy orvosok, kereskedők, módosabb gazdák, iparosok, papok gyermekeit kezdték megbélyegezni, osztályellenségnek, kuláknak nevezni. Több osztálytársunk szüleit meghurcolták, kényszerlakhelyre telepítették. A tanulókat az osztályban kiközösítették, nem szabadott velük szóba állni, őket külön ültették, sőt, KISZ-gyűlésen egyes osztálytársaknak kellett javasolniuk az iskolából való kizárásukat. Őszintén szólva, volt egy-két osztálytárs, aki ezt meggyőződéssel tette, főleg a leányoknál. Nem egy esetben próbálták meggyőzni a tanulót, hogy tagadja meg a szüleit. Sajnos, volt sikeres eset is. Az idő nagy úr! Ezeket mind meg lehet bocsátani, de elfeledni nem!
Kispolgári csökevény a kicsengetés
Nekünk nem szólt a csengő, mert egyszerűen nem engedélyezték a kicsengetést, mint kispolgári csökevényt. A kicsengetési kártya, maturandus-szalag is annak minősült. Kicsengetési kártyácskákat vékony, zsebnaptár nagyságú kartonra két kiváló művészünk – Ördög Zoltán és Deák Ferenc – festett akvarellel, kék-pirossal, majd mi kézírással írtunk rá egy-egy rövidke idézetet. A bankettet sok huzavona után a tornateremben tarthattuk közösen a lányokkal, alkohol nélkül – és az „osztályellenségek” kiközösítésével.
A XI. osztályban végkép kiéleződött az „osztályharc”, elszabadult a pokol. Fiúkat, lányokat zártak ki végleg az iskolából származásuk miatt. Annyi szerencséjük volt, hogy Brassóban vagy Kolozsváron befejezhették az osztályt, és leérettségizhettek. Az egyetemi felvételin is sokakat elutasítottak Kolozsváron származásuk miatt. Évek múlva tudtak csak bejutni. Volt, aki elment Jászvásárba. Ott nem kérdezték, hogy ki vagy.
Tablót csak bizonyos feltételekkel készíthettünk. Csak KISZ-tagok kerülhettek a tablóra. Az „osztályellenségek”, „kulákok” kimaradtak. Az igazgatón, aligazgatón, két osztályfőnökön kívül a tanárok sem kerültek föl a tablóra. A fényképen jól látszik mindenikünk mellén a KISZ-jelvény. A rajz is politikai tartalommal volt tele. Bal felső sarokban Marx, Engels, Lenin, Sztálin profilja. Lent ipari, mezőgazdasági tartalmú rajz. Középen mozgósító felirat: Mi lenni, tenni, élni akarunk!
A „bosszú”
Ezt viszont szó szerint megvalósítottuk mindannyian. A szégyenfoltot a húszéves találkozónk alkalmával mostuk le. Botos Ferenc kollégánk a tablót kibontotta, a politikusokat fehér festékkel befújtatta, és arra az alapra ráfestette a Hervay Zoltán tervezte és hivatalosan engedélyezett egyszerű piros-kék mikós jelvényt. Alul pedig fölragasztottuk azok képeit, akik kimaradtak az eredetiről. A leányok tablója is elkészült. Paszjár Sándor fényképész reprodukciót is készített róla. Majd bátor fiúk, részegséget színlelve, letépték kedvenceik fényképeit, és a tablót összeszaggatták, ezzel bosszulva meg a kimarasztottakat. A reprodukcióról az 50 éves találkozón megnagyított fénymásolat készült az iskola számára. Találkoztunk 10, 20 és 25 év után. Attól kezdve minden év június utolsó szombatján összeülünk közösen fiúk-lányok.
1972-ben Incze Sándor kollégánknak, aki szemerjai lelkészként dolgozott, támadt egy ötlete. Azt elmondta Petke László volt osztálytársnak, aki a Sugás Áruház aligazgatójaként anyagilag tudott segíteni. A szemerjai temetőben, a fő feljáró mellett volt egy eléggé elhanyagolt sír, amelynek kissé faragott kövén Bora István 1848-as honvédtiszt neve állott. Oda építettek egy kő támfalat, és a sírkő mellé Székelyudvarhelyen faragott kopjafát helyeztek el, amelynek felirata hirdeti, hogy azt az 1952-ben végzett mikós diákok állíttatták. Így már az „ánti világban” meg tudtuk koszorúzni a 48-as sírt március 15-én. Ez is volt a kopjafaállítás eredeti célja. Amikor végeztünk, készíttettünk 149 darab vékony, névvel ellátott rézlemezt. Amikor valaki elhuny, a lemezkéje a beleütött évszámmal fölkerül a kopjafára. A maradék lemezek összeszámolásával tudjuk pontosan, hogy még 59-en élünk, túlnyomó részt leányok. A Szőcs Dani bácsiék „első” kopjafája 1973-as dátumot visel. Valóban ott a várnál első volt. Hosszú évek után úgy döntöttünk, hogy legyen nekünk ott is kopjafánk. Így jelent meg az iker kopjafánk, amit szintén megkoszorúzunk, akárcsak Mikó Imre és Mikes Kelemen szobrát.
Érettségi vizsga egy nap alatt
Az érettségi vizsga is egyedülálló volt. Egy-egy nap lezajlott a román, magyar, matematika írásbeli, majd egyetlen nap alatt az összes többi tantárgyból leszóbeliztünk. Nem őrizte őrség a folyosót, térfigyelő kamera az osztályt. Volt, aki sietett, hamarabb szeretett volna érettségizni, annak lehetősége adódott délutáni plusz órákkal a tizedik tanév alatt tizenegyből is levizsgázni és érettségizni egy évvel hamarabb.
Mivel a fiúk részéről pontos adatok állnak rendelkezésünkre, álljanak itt számadatok. 1945-ben I. A, B, C osztályban indultunk 167-en, 1944-ben indultak 67-en, az az osztály, akikkel a tanügyi reformkor összecsaptak, összesen 234 tanuló. III. A, B-ben voltunk 118-an, IV. A, B-ben 74-en, összesen 192-en. Nem mindenki lett VIII.-os. Sokan elmentek ipart tanulni, szakiskolákba, ott folytatták tanulmányaikat. Így a VIII. A 35, a VIII. B 40, összesen 75 tanulóval indult. A XI. A 39, a XI. B 32, összesen 71 tanulóval abszolvált. Nem volt nagy a lemorzsolódás. A sok viszontagságon átment négy osztályból sok nagyszerű, magas képzettségű szakember került ki: 15 tanár, 11 mérnök, 8 lelkész, 8 orvos, 7 igazgató (ebben benne vannak a tanárok, mérnökök és mások is), 3 művész, 3 író, 2 jogász, 1 közgazdász, 1 színházi rendező, 1 esperes, összesen 60 személy! Munkájukat számos kimagasló siker koronázza: írások, könyvek, tanulmányok, monográfiák, egyetemi dolgozatok, képzőművészeti alkotások, sok tíz eljátszott, rendezett színdarab, számos építkezés itthon és idegenben, kimagasló sporteredmények, magas kitüntetések itthon és Európa-szerte.
Név szerint megemlékezünk Ferenczi Árpád földrajztanárról és Kisgyörgy Olivérről, akinek 3 éves gépészmérnöki tanulmányait szakították félbe. Őket az 56-os magyarországi eseményekből kifolyólag letartóztatták, koholt vádak alapján törvény elé állították. Ferenczi 2 év 4 hónapot kapott a Duna-deltában. Ő alapító tagja volt a Volt Politikai Foglyok Érdekvédelmi Szövetségének. Kisgyörgy 1958-ban haditörvényszék elé került, ahol életfogytiglanra ítélték. 1964-ben általános amnesztiával szabadult. 1997-ben a Magyar Köztársaság elnökétől A Hazáért és a Szabadságért emlékérmet kapta.
Nem tudjuk, hogy ma vannak-e még ilyen osztályok. Ha sokan el is végzik az egyetemet, nagyon kevés azok száma, akik itthon maradnak. Semmi kifogásunk a külföldre távozás ellen, csak egy kérdés: ha minden tanult ember elmegy, egy-két évtized múlva hova jutunk?
Botos Ferenc ny. tanár,
Incze Sándor ny. esperes,
öregdiákok / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A háború utáni zűrzavar, összevisszaság, szegénység, felfordulás közepette indultunk neki a középiskolának. Az évek során sok nehézséggel kellett megküzdenünk, nemegyszer gonosz erők megpróbáltak letéríteni a helyes útról, de volt lelkierőnk, volt isteni segítség, hogy mindet legyőzzük és megmaradjunk embernek. Visszaemlékezésünkben azt szeretnénk bemutatni – elsősorban a fiatalabb nemzedéknek –, hogy ilyen körülmények között miként tanultunk, mennyi értékes ember került ki sorainkból.
Egyházi iskola a háború után
1945-ben beiratkoztunk a Református Székely Mikó Kollégiumba, és leérettségiztünk az 1. számú Magyar Fiúlíceumban és a 2. számú Leánylíceumban. Akkoriban a nagyok még hordták a gyönyörű vitézkötéses egyenruhát. Nekünk a háború utáni nagy szegénységben ilyenre már nem tellett, de mindenkinek – fiúnak, lánynak – volt diáksapkája, amelyen az ezüst vagy arany sávok mutatták, hogy viselője hányadikos.
Egyházi iskola voltunk. Az óra reggel imádsággal kezdődött, délben imádsággal végződött. Konfirmálhattunk. Három évig minden vasárnap a Mikó előtt sorakoztunk, és énekszóval vonultunk a vártemplomba vagy Szemerjára. Sokan még hordták ilyenkor az egyenruhát. Az emberek kigyűltek az utcára, úgy gyönyörködtek a diákokban. Sokan még könnyet is ejtettek. Az istentiszteletet Becsei Pál és Kiss Árpád vallástanáraink tartották. Aki hiányzott, másnap igazolnia kellett távollétét.
Diáknak délután 5 óra után utcán vagy nyilvános helyen mutatkozni szigorúan tilos volt. A szabály áthágása magaviseleti jegy levonását is eredményezhette. A belső rendről mindössze annyit említenénk, hogy V.-től fölfelé a fiukat uramnak szólították a kisebbek, de a tanárok is, a lányokat kisasszonynak.
Tankönyvek egyáltalán nem léteztek. Diktálás és táblavázlat alapján tanultunk. Ceruzával írtunk. Dolgozatíráskor otthonról kézben vittük a tintásüveget, abba mártogattuk a pennát. A töltőtoll ritkaságszámba ment.
Levél Sztálinnak
Aztán jött 1948, a „tanügyi reform”. Minden a feje tetejére állott. A vallásoktatást egyszerűen törölték a tantárgyak közül, helyére a kötelező orosz nyelv tanítása került. Eltűnt az imádság, tilos lett a konfirmálás. Az iskolába bevonult a politika. A KISZ-től megjelent egy ifjú elvtárs, aki a rajzteremben politikai leckéket tartott. Ott hallottunk először Marxról, Engelsről, Leninről, Sztálinról, októberi forradalomról, kizsákmányolásról, osztályharcról meg más ilyenekről, ami az első éket jelentette sorainkban.
De az egység tovább romlott. A III. gimnáziumi osztályt végzetteket összecsapták a IV. osztályt végzettekkel. Mindenki VIII.-os lett. A negyedikes nagyobbra tartotta magát a harmadikosnál, de egyben frusztráltnak is érezte magát, mert ő a valóságban veszített egy osztályt. Ez a különbség különösebb bajt nem okozott, de azért mindvégig megmaradt. Gyermekek voltunk, ártatlanok, barátok. A hatalom minden eszközt felhasznált, hogy éket verjen közénk, szembeállítson egymással, elvesse az egymás közti gyűlölet magvait. Sikerült mindvégig kitartanunk, emberek maradtunk!
Az osztályokban KISZ-alapszervezeteket hoztak létre. Apránként mindenki KISZ-tag lett, kivéve az osztályellenségnek nyilvánított szülők gyermekeit. Minden tanulónak havonta egy papírra le kellett írnia, hogy milyen „közösségi munkát” végzett abban a hónapban, és azt az osztályszervezőnek be kellett adni. Minden osztályban faliújság volt, arra névsor szerinti sorrendben mindenkinek cikket kellett írnia. Nehéz volt témát találni. Sokan úgy oldották meg, hogy a fali kalendáriumok hátlapján szereplő írást kézírással szépen lemásolták. Decemberben kötelezően levelet kellett írni Sztálin elvtársnak születésnapja alkalmából! Az osztályban egyébként az ő képe is ott függött a falon. Minden osztályban jelszó díszelgett a falon piros papírra fehér betűkkel írva.
A Securitate csápjai
A Securitate csápjai az iskolába is benyúltak. Már voltak köztünk megbízottak, akiknek időnként jelenteniük kellett, ha valami rendelleneset észleltek vagy hallottak. Egy ilyen alak volt az a jóképű, vagány osztálytárs, aki VIII. osztályban egy szép napon megjelent és bemutatkozott Feigl Vladimir néven. Évek múlva a marosvásárhelyi politikai pereken derült ki, hogy ki az a Feigl, és mennyire barátságos volt, amikor a súlyos ítéleteket hozta... XI. osztályban oda fajultak a dolgok, hogy orvosok, kereskedők, módosabb gazdák, iparosok, papok gyermekeit kezdték megbélyegezni, osztályellenségnek, kuláknak nevezni. Több osztálytársunk szüleit meghurcolták, kényszerlakhelyre telepítették. A tanulókat az osztályban kiközösítették, nem szabadott velük szóba állni, őket külön ültették, sőt, KISZ-gyűlésen egyes osztálytársaknak kellett javasolniuk az iskolából való kizárásukat. Őszintén szólva, volt egy-két osztálytárs, aki ezt meggyőződéssel tette, főleg a leányoknál. Nem egy esetben próbálták meggyőzni a tanulót, hogy tagadja meg a szüleit. Sajnos, volt sikeres eset is. Az idő nagy úr! Ezeket mind meg lehet bocsátani, de elfeledni nem!
Kispolgári csökevény a kicsengetés
Nekünk nem szólt a csengő, mert egyszerűen nem engedélyezték a kicsengetést, mint kispolgári csökevényt. A kicsengetési kártya, maturandus-szalag is annak minősült. Kicsengetési kártyácskákat vékony, zsebnaptár nagyságú kartonra két kiváló művészünk – Ördög Zoltán és Deák Ferenc – festett akvarellel, kék-pirossal, majd mi kézírással írtunk rá egy-egy rövidke idézetet. A bankettet sok huzavona után a tornateremben tarthattuk közösen a lányokkal, alkohol nélkül – és az „osztályellenségek” kiközösítésével.
A XI. osztályban végkép kiéleződött az „osztályharc”, elszabadult a pokol. Fiúkat, lányokat zártak ki végleg az iskolából származásuk miatt. Annyi szerencséjük volt, hogy Brassóban vagy Kolozsváron befejezhették az osztályt, és leérettségizhettek. Az egyetemi felvételin is sokakat elutasítottak Kolozsváron származásuk miatt. Évek múlva tudtak csak bejutni. Volt, aki elment Jászvásárba. Ott nem kérdezték, hogy ki vagy.
Tablót csak bizonyos feltételekkel készíthettünk. Csak KISZ-tagok kerülhettek a tablóra. Az „osztályellenségek”, „kulákok” kimaradtak. Az igazgatón, aligazgatón, két osztályfőnökön kívül a tanárok sem kerültek föl a tablóra. A fényképen jól látszik mindenikünk mellén a KISZ-jelvény. A rajz is politikai tartalommal volt tele. Bal felső sarokban Marx, Engels, Lenin, Sztálin profilja. Lent ipari, mezőgazdasági tartalmú rajz. Középen mozgósító felirat: Mi lenni, tenni, élni akarunk!
A „bosszú”
Ezt viszont szó szerint megvalósítottuk mindannyian. A szégyenfoltot a húszéves találkozónk alkalmával mostuk le. Botos Ferenc kollégánk a tablót kibontotta, a politikusokat fehér festékkel befújtatta, és arra az alapra ráfestette a Hervay Zoltán tervezte és hivatalosan engedélyezett egyszerű piros-kék mikós jelvényt. Alul pedig fölragasztottuk azok képeit, akik kimaradtak az eredetiről. A leányok tablója is elkészült. Paszjár Sándor fényképész reprodukciót is készített róla. Majd bátor fiúk, részegséget színlelve, letépték kedvenceik fényképeit, és a tablót összeszaggatták, ezzel bosszulva meg a kimarasztottakat. A reprodukcióról az 50 éves találkozón megnagyított fénymásolat készült az iskola számára. Találkoztunk 10, 20 és 25 év után. Attól kezdve minden év június utolsó szombatján összeülünk közösen fiúk-lányok.
1972-ben Incze Sándor kollégánknak, aki szemerjai lelkészként dolgozott, támadt egy ötlete. Azt elmondta Petke László volt osztálytársnak, aki a Sugás Áruház aligazgatójaként anyagilag tudott segíteni. A szemerjai temetőben, a fő feljáró mellett volt egy eléggé elhanyagolt sír, amelynek kissé faragott kövén Bora István 1848-as honvédtiszt neve állott. Oda építettek egy kő támfalat, és a sírkő mellé Székelyudvarhelyen faragott kopjafát helyeztek el, amelynek felirata hirdeti, hogy azt az 1952-ben végzett mikós diákok állíttatták. Így már az „ánti világban” meg tudtuk koszorúzni a 48-as sírt március 15-én. Ez is volt a kopjafaállítás eredeti célja. Amikor végeztünk, készíttettünk 149 darab vékony, névvel ellátott rézlemezt. Amikor valaki elhuny, a lemezkéje a beleütött évszámmal fölkerül a kopjafára. A maradék lemezek összeszámolásával tudjuk pontosan, hogy még 59-en élünk, túlnyomó részt leányok. A Szőcs Dani bácsiék „első” kopjafája 1973-as dátumot visel. Valóban ott a várnál első volt. Hosszú évek után úgy döntöttünk, hogy legyen nekünk ott is kopjafánk. Így jelent meg az iker kopjafánk, amit szintén megkoszorúzunk, akárcsak Mikó Imre és Mikes Kelemen szobrát.
Érettségi vizsga egy nap alatt
Az érettségi vizsga is egyedülálló volt. Egy-egy nap lezajlott a román, magyar, matematika írásbeli, majd egyetlen nap alatt az összes többi tantárgyból leszóbeliztünk. Nem őrizte őrség a folyosót, térfigyelő kamera az osztályt. Volt, aki sietett, hamarabb szeretett volna érettségizni, annak lehetősége adódott délutáni plusz órákkal a tizedik tanév alatt tizenegyből is levizsgázni és érettségizni egy évvel hamarabb.
Mivel a fiúk részéről pontos adatok állnak rendelkezésünkre, álljanak itt számadatok. 1945-ben I. A, B, C osztályban indultunk 167-en, 1944-ben indultak 67-en, az az osztály, akikkel a tanügyi reformkor összecsaptak, összesen 234 tanuló. III. A, B-ben voltunk 118-an, IV. A, B-ben 74-en, összesen 192-en. Nem mindenki lett VIII.-os. Sokan elmentek ipart tanulni, szakiskolákba, ott folytatták tanulmányaikat. Így a VIII. A 35, a VIII. B 40, összesen 75 tanulóval indult. A XI. A 39, a XI. B 32, összesen 71 tanulóval abszolvált. Nem volt nagy a lemorzsolódás. A sok viszontagságon átment négy osztályból sok nagyszerű, magas képzettségű szakember került ki: 15 tanár, 11 mérnök, 8 lelkész, 8 orvos, 7 igazgató (ebben benne vannak a tanárok, mérnökök és mások is), 3 művész, 3 író, 2 jogász, 1 közgazdász, 1 színházi rendező, 1 esperes, összesen 60 személy! Munkájukat számos kimagasló siker koronázza: írások, könyvek, tanulmányok, monográfiák, egyetemi dolgozatok, képzőművészeti alkotások, sok tíz eljátszott, rendezett színdarab, számos építkezés itthon és idegenben, kimagasló sporteredmények, magas kitüntetések itthon és Európa-szerte.
Név szerint megemlékezünk Ferenczi Árpád földrajztanárról és Kisgyörgy Olivérről, akinek 3 éves gépészmérnöki tanulmányait szakították félbe. Őket az 56-os magyarországi eseményekből kifolyólag letartóztatták, koholt vádak alapján törvény elé állították. Ferenczi 2 év 4 hónapot kapott a Duna-deltában. Ő alapító tagja volt a Volt Politikai Foglyok Érdekvédelmi Szövetségének. Kisgyörgy 1958-ban haditörvényszék elé került, ahol életfogytiglanra ítélték. 1964-ben általános amnesztiával szabadult. 1997-ben a Magyar Köztársaság elnökétől A Hazáért és a Szabadságért emlékérmet kapta.
Nem tudjuk, hogy ma vannak-e még ilyen osztályok. Ha sokan el is végzik az egyetemet, nagyon kevés azok száma, akik itthon maradnak. Semmi kifogásunk a külföldre távozás ellen, csak egy kérdés: ha minden tanult ember elmegy, egy-két évtized múlva hova jutunk?
Botos Ferenc ny. tanár,
Incze Sándor ny. esperes,
öregdiákok / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. augusztus 25.
Néhai Incze Pál honvédről
Nem jelenthette az újság a halálhírét, épp aznap nem jelent meg a Háromszék, mert ünnep augusztus 15-e.
Ellenben Incze Pál családja számára e nap szomorú volt, mert akkor temették a 93 esztendőt megélt férjet, édesapát, nagyapát és mindenki által szeretett, 33 évig tanító bácsit, aki magát a nemzet napszámosának vallotta.
Egy olyan embernek az élete fejeződött be, aki a szeretet oltárán áldozott. Méltó róla megemlékezni, mert majdnem egy század elmúlásának tanúja volt. Milyen sok mindent hozott az eltelt XX. század, és egyben vitt magával az elmúlt száz év! Az első világháború gyászos emléke, majd egy kevés öröm 1940-ben, hogy azt kövesse a II. világháború fájdalma és nyomorúsága. Incze Pál 1924-től 2017-ig sok mindent átélt és hordozott, ám egy 2014-ben megjelent írása szerint ,,nincs gyűlölet, csak fájdalom”.
Nagyon sokan nem értesültek haláláról, mégis számosan megjelentek a temetésén annak bizonyságául, hogy mit jelent úgy élni, ahogy Incze Pál tanította azt a 650 gyermeket az iskolában, akik könnyes szemmel búcsúztak tőle. Boldogok a szelídek – hangzott el Szemerján. Milyen más lenne az egész élet a földön, ha nem volna acsarkodás, irigység, gyűlölet! Szárazajtán a szülőfaluba hazaérkező lelket az ,,Őrhelyemre állok...” ige fogadta. Incze Pál valóban az őrhelyén állt egész életében. Alig fejezte be a középiskolát a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégiumban, nem az egyetemre hívó szó hangzott felé, hanem ceruza helyett fegyvert kellett fognia és indulnia a frontra. Ott az Úz völgyében is derekasan helytállt, és egész Németországig, 1945. május 9-éig becsülettel szolgálta hazáját. 1945-ig tartott a küzdelme, és 1948 júniusában érkezett haza szomorú fogságából, a Szovjetunióból. Miután hazakerült, megfogta két kisfia kezét, és éveken keresztül együtt mentek az Úz völgyébe, hogy megmutassa gyermekeinek is azt a helyet, ahol 1944-ben kiömlött bajtársai, a magyar honvédek szép piros vére. Nem 1989 után, hanem 1960 után jártak oda, amikor veszélyes volt megállni és könnyet hullatni a régi őrhelyen... Hűséges volt esküjéhez haláláig. Szelídség, hűség, jóság, szeretet jellemezte életében. Hisszük, hogy így marad meg emléke mindannyiunk szívében.
,,Minden dolgotok szeretetben menjen véghez” – írta egykor Pál apostol. Hiszem, hogy ezt az üzenetet hagyta reánk néhai Incze Pál. Legyen vigasztalásunk, hogy ilyen elöljáróink voltak, és hitünk szerint kell hogy legyenek.
Mi pedig a tanító bácsitól, Szárazajta utolsó magyar honvédjétől búcsúzunk a tisztelet, szeretet, kegyelet jegyében.
Incze Sándor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Nem jelenthette az újság a halálhírét, épp aznap nem jelent meg a Háromszék, mert ünnep augusztus 15-e.
Ellenben Incze Pál családja számára e nap szomorú volt, mert akkor temették a 93 esztendőt megélt férjet, édesapát, nagyapát és mindenki által szeretett, 33 évig tanító bácsit, aki magát a nemzet napszámosának vallotta.
Egy olyan embernek az élete fejeződött be, aki a szeretet oltárán áldozott. Méltó róla megemlékezni, mert majdnem egy század elmúlásának tanúja volt. Milyen sok mindent hozott az eltelt XX. század, és egyben vitt magával az elmúlt száz év! Az első világháború gyászos emléke, majd egy kevés öröm 1940-ben, hogy azt kövesse a II. világháború fájdalma és nyomorúsága. Incze Pál 1924-től 2017-ig sok mindent átélt és hordozott, ám egy 2014-ben megjelent írása szerint ,,nincs gyűlölet, csak fájdalom”.
Nagyon sokan nem értesültek haláláról, mégis számosan megjelentek a temetésén annak bizonyságául, hogy mit jelent úgy élni, ahogy Incze Pál tanította azt a 650 gyermeket az iskolában, akik könnyes szemmel búcsúztak tőle. Boldogok a szelídek – hangzott el Szemerján. Milyen más lenne az egész élet a földön, ha nem volna acsarkodás, irigység, gyűlölet! Szárazajtán a szülőfaluba hazaérkező lelket az ,,Őrhelyemre állok...” ige fogadta. Incze Pál valóban az őrhelyén állt egész életében. Alig fejezte be a középiskolát a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégiumban, nem az egyetemre hívó szó hangzott felé, hanem ceruza helyett fegyvert kellett fognia és indulnia a frontra. Ott az Úz völgyében is derekasan helytállt, és egész Németországig, 1945. május 9-éig becsülettel szolgálta hazáját. 1945-ig tartott a küzdelme, és 1948 júniusában érkezett haza szomorú fogságából, a Szovjetunióból. Miután hazakerült, megfogta két kisfia kezét, és éveken keresztül együtt mentek az Úz völgyébe, hogy megmutassa gyermekeinek is azt a helyet, ahol 1944-ben kiömlött bajtársai, a magyar honvédek szép piros vére. Nem 1989 után, hanem 1960 után jártak oda, amikor veszélyes volt megállni és könnyet hullatni a régi őrhelyen... Hűséges volt esküjéhez haláláig. Szelídség, hűség, jóság, szeretet jellemezte életében. Hisszük, hogy így marad meg emléke mindannyiunk szívében.
,,Minden dolgotok szeretetben menjen véghez” – írta egykor Pál apostol. Hiszem, hogy ezt az üzenetet hagyta reánk néhai Incze Pál. Legyen vigasztalásunk, hogy ilyen elöljáróink voltak, és hitünk szerint kell hogy legyenek.
Mi pedig a tanító bácsitól, Szárazajta utolsó magyar honvédjétől búcsúzunk a tisztelet, szeretet, kegyelet jegyében.
Incze Sándor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. szeptember 12.
Szívvel-lélekkel a tanulókért (Tanévnyitó ökumenikus istentisztelet)
Az iskolai tanévnyitók után a szemerjai református templomban tartott közös, ökumenikus tanévnyitó istentiszteleten vettek részt sepsiszéki pedagógusok mintegy másfél százan.
A Gaudeamus közös eléneklése után Péter Sándor, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) háromszéki elnöke köszöntötte az egybegyűlteket, megjegyezve, évről évre többen jönnek el, s ez jó érzéssel tölti el, mert ez az a hely, ahol ilyen sokan találkozhatnak. Jólesett, hogy mosolyogva érkeztek a pedagógusok, és reményét fejezte ki, az iskolába is mosolyogva mennek, és úgy is jönnek el, azzal a megelégedéssel, hogy sikerült gazdagítani a diákokat. A mosoly mellé szomorúság is beférkőzött, idén is zűrzavaros tanévkezdésben van részük, tankönyvhiányban. Ezért arra biztatta a szülőket, bízzanak a pedagógusokban. Incze Zsolt házigazda református lelkipásztor, esperes Pál apostol rómaiakhoz írott leveléből (15, 7) olvasott fel igét: „Azért fogadjátok be egymást, miképpen Krisztus is befogadott minket az Isten dicsőségére”. Magyarázatában arra szólította fel hallgatóit, hogy fogadják el önmagukat, egymást, és szívvel-lélekkel adják át a bennük levő tudást úgy, hogy közben a gyerekek jól érezzék magukat az órán. Zelenák József sepsiszentgyörgyi evangélikus lelkész, esperes, püspökhelyettes imában kért áldást az új tanévben az oktatókra és diákokra egyaránt. Incze Sándor nyugalmazott református lelkipásztor, volt esperes felszólított, szeretetre építsük jövőnket, s akkor megmaradunk. Kiss Imre főtanfelügyelő példázattal élve arra buzdította az oktatókat, hagyják a diákok egyéniségét kiteljesedni, és Benedek Elek utolsó mondatával arra ösztönözte, „fő, hogy dolgozzanak”. Lászlófy Pál, az RMPSZ tiszteletbeli elnöke arra kérte a pedagógusokat, munkájuk alapja az erkölcs legyen. Szabó Margit uzoni iskolaigazgató Sztakics Éva, Sepsiszentgyörgy alpolgármestere nevében kitartást kívánt pedagógus kollégáinak, majd a rengetegbeli Ábelhez hasonlítva őket arra ösztönözte, a tiszta gondolatok és tudás fegyverével ne adják fel a munkát, még gondolat szintjén sem. A tanévnyitó istentiszteleten közreműködött a sepsiszentgyörgyi Pro Musica kamarakórus Sipos Zoltán vezetésével, valamint versmondással Bajcsi Orsolya első osztályos mikós tanuló és Incze Melinda magyartanár.
Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az iskolai tanévnyitók után a szemerjai református templomban tartott közös, ökumenikus tanévnyitó istentiszteleten vettek részt sepsiszéki pedagógusok mintegy másfél százan.
A Gaudeamus közös eléneklése után Péter Sándor, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) háromszéki elnöke köszöntötte az egybegyűlteket, megjegyezve, évről évre többen jönnek el, s ez jó érzéssel tölti el, mert ez az a hely, ahol ilyen sokan találkozhatnak. Jólesett, hogy mosolyogva érkeztek a pedagógusok, és reményét fejezte ki, az iskolába is mosolyogva mennek, és úgy is jönnek el, azzal a megelégedéssel, hogy sikerült gazdagítani a diákokat. A mosoly mellé szomorúság is beférkőzött, idén is zűrzavaros tanévkezdésben van részük, tankönyvhiányban. Ezért arra biztatta a szülőket, bízzanak a pedagógusokban. Incze Zsolt házigazda református lelkipásztor, esperes Pál apostol rómaiakhoz írott leveléből (15, 7) olvasott fel igét: „Azért fogadjátok be egymást, miképpen Krisztus is befogadott minket az Isten dicsőségére”. Magyarázatában arra szólította fel hallgatóit, hogy fogadják el önmagukat, egymást, és szívvel-lélekkel adják át a bennük levő tudást úgy, hogy közben a gyerekek jól érezzék magukat az órán. Zelenák József sepsiszentgyörgyi evangélikus lelkész, esperes, püspökhelyettes imában kért áldást az új tanévben az oktatókra és diákokra egyaránt. Incze Sándor nyugalmazott református lelkipásztor, volt esperes felszólított, szeretetre építsük jövőnket, s akkor megmaradunk. Kiss Imre főtanfelügyelő példázattal élve arra buzdította az oktatókat, hagyják a diákok egyéniségét kiteljesedni, és Benedek Elek utolsó mondatával arra ösztönözte, „fő, hogy dolgozzanak”. Lászlófy Pál, az RMPSZ tiszteletbeli elnöke arra kérte a pedagógusokat, munkájuk alapja az erkölcs legyen. Szabó Margit uzoni iskolaigazgató Sztakics Éva, Sepsiszentgyörgy alpolgármestere nevében kitartást kívánt pedagógus kollégáinak, majd a rengetegbeli Ábelhez hasonlítva őket arra ösztönözte, a tiszta gondolatok és tudás fegyverével ne adják fel a munkát, még gondolat szintjén sem. A tanévnyitó istentiszteleten közreműködött a sepsiszentgyörgyi Pro Musica kamarakórus Sipos Zoltán vezetésével, valamint versmondással Bajcsi Orsolya első osztályos mikós tanuló és Incze Melinda magyartanár.
Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. november 7.
A székely-magyar identitás erősítéséért (A székelység története – Kádár Gyula Emlékverseny)
Az elmúlt hétvégén tartották A székelység története – Kádár Gyula Emlékverseny harmadik kiadásának döntőjét, amelyben kilenc csapat versengett egymással. A vetélkedő Sepsiszentgyörgyön a Tanulók Házában kezdődött pénteken, majd tanulmányi, egyben jutalomkirándulás részeként folytatódott szombaton. Idei újdonság, hogy a Kovászna megyei tanfelügyelőség a vetélkedőt felvette versenynaptárába – jelezte Pénzes Loránd történelemtanár, főszervező. A pénteki megnyitón Keresztes László ötletgazda, a kezdeményező Székely Mikó Kollégium Alapítvány alelnöke és Incze Sándor nyugalmazott református lelkipásztor, volt esperes, az alapítvány elnöke köszöntötte a résztvevőket, majd a zsűri elnöke – alulírott – a verseny névadója, Kádár Gyula (1953–2015) illyefalvi-sepsiszentgyörgyi történész alakját és munkásságát elevenítette fel. Keresztes László elmondta, a vetélkedő célja a székely-magyar identitás erősítése, segítségnyújtás abban, hogy az ifjak kutassák hagyományainkat, mert azok egy életre meghatározzák a nemzethez való tartozásukat. A verseny ötlete úgy született, hogy látta, a nemrég megjelent, A székelység története című segédkönyvet ahhoz mérten, hogy mily nagy példányszámban adták ki, nagyon kevesen használják. Annak tanulmányozására is ösztönözni kívánják az iskolásokat.
Az idei verseny témája az első világháború volt. A tavaszi első forduló után tíz csapat jutott a döntőbe, ám csak kilenc vett részt a megmérettetésen, a csíkszentmihályiak nem jöttek el. Viszont a tavalyhoz hasonlóan a vajdasági Adáról ismét volt egy csapat. A feladatokat Pénzes Loránd, a Székely Mikó Kollégium tanára állította össze, a segédeszközöket Szász Etelka Zita, a Tanulók Házának munkatársa, ugyancsak ő végezte a verseny lebonyolítását. Szombaton az Úz völgyébe tartó kirándulás során folytatódott a vetélkedő. Közben Sósmezőn a hősök temetőjénél Pénzes Loránd ismertette az Ojtozi-szorosban zajlott harcokat és a temető kialakulásának történetét. Az Úz völgyében a csíkszentmártoni Aklos Közbirtokosság két képviselője, Borbáth Gusztáv és Gergely József főerdész fogadta a kirándulókat. Előbbi Csíkszentmárton történetéről szólt, utóbbi vezetésével megtekintették a hősi temetőt, a 11. munkácsi gyalogezred által épített kápolnát, a Mátyás-erődöt, az ahhoz tartozó tankakadályokat, lőszerraktárat, bunkereket, géppuska- és ütegállásokat. Az Aklos által biztosított ebéd után a közbirtokossági ház emeleti termében megtartották a döntő második részét. A csapatoknak az ojtozi, sósmezői és Úz-völgyi világháborús eseményekhez kapcsolódó feladatlapot kellett megoldaniuk. A visszautat Csernátonban megszakították, a Haszmann Pál Múzeumban az alapító unokája, D. Haszmann Orsolya múzeumvezető bemutatta az első világháborús kiállítást. Ott zajlott az eredményhirdetés is.
Az első két helyezettet Fülöp Ildikó készítette fel. Első az illyefalvi Bagolyvár csapat, második a barátosi Kockás Liliom. Harmadik a zágoni Székely Ifjak (felkészítő Szabó Búcs Réka). A további döntősök: a sepsiszentgyörgyi Váradi József-iskola Magna Transilvania csapata, a Székely Mikó Kollégium Turulmadár, a Plugor Sándor Művészeti Líceum Székely művészek csapata, a Nagyborosnyói székelyek, az Uzoni csapat és nem utolsósorban az adai Cseh Károly Általános Iskola Délvidék nevű csapata.
A zsűrizésben közreműködött Cserey Zoltán történész, Pénzes Loránd, Bogyó Attila és Lőrinczi Dénes történelemtanár. Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az elmúlt hétvégén tartották A székelység története – Kádár Gyula Emlékverseny harmadik kiadásának döntőjét, amelyben kilenc csapat versengett egymással. A vetélkedő Sepsiszentgyörgyön a Tanulók Házában kezdődött pénteken, majd tanulmányi, egyben jutalomkirándulás részeként folytatódott szombaton. Idei újdonság, hogy a Kovászna megyei tanfelügyelőség a vetélkedőt felvette versenynaptárába – jelezte Pénzes Loránd történelemtanár, főszervező. A pénteki megnyitón Keresztes László ötletgazda, a kezdeményező Székely Mikó Kollégium Alapítvány alelnöke és Incze Sándor nyugalmazott református lelkipásztor, volt esperes, az alapítvány elnöke köszöntötte a résztvevőket, majd a zsűri elnöke – alulírott – a verseny névadója, Kádár Gyula (1953–2015) illyefalvi-sepsiszentgyörgyi történész alakját és munkásságát elevenítette fel. Keresztes László elmondta, a vetélkedő célja a székely-magyar identitás erősítése, segítségnyújtás abban, hogy az ifjak kutassák hagyományainkat, mert azok egy életre meghatározzák a nemzethez való tartozásukat. A verseny ötlete úgy született, hogy látta, a nemrég megjelent, A székelység története című segédkönyvet ahhoz mérten, hogy mily nagy példányszámban adták ki, nagyon kevesen használják. Annak tanulmányozására is ösztönözni kívánják az iskolásokat.
Az idei verseny témája az első világháború volt. A tavaszi első forduló után tíz csapat jutott a döntőbe, ám csak kilenc vett részt a megmérettetésen, a csíkszentmihályiak nem jöttek el. Viszont a tavalyhoz hasonlóan a vajdasági Adáról ismét volt egy csapat. A feladatokat Pénzes Loránd, a Székely Mikó Kollégium tanára állította össze, a segédeszközöket Szász Etelka Zita, a Tanulók Házának munkatársa, ugyancsak ő végezte a verseny lebonyolítását. Szombaton az Úz völgyébe tartó kirándulás során folytatódott a vetélkedő. Közben Sósmezőn a hősök temetőjénél Pénzes Loránd ismertette az Ojtozi-szorosban zajlott harcokat és a temető kialakulásának történetét. Az Úz völgyében a csíkszentmártoni Aklos Közbirtokosság két képviselője, Borbáth Gusztáv és Gergely József főerdész fogadta a kirándulókat. Előbbi Csíkszentmárton történetéről szólt, utóbbi vezetésével megtekintették a hősi temetőt, a 11. munkácsi gyalogezred által épített kápolnát, a Mátyás-erődöt, az ahhoz tartozó tankakadályokat, lőszerraktárat, bunkereket, géppuska- és ütegállásokat. Az Aklos által biztosított ebéd után a közbirtokossági ház emeleti termében megtartották a döntő második részét. A csapatoknak az ojtozi, sósmezői és Úz-völgyi világháborús eseményekhez kapcsolódó feladatlapot kellett megoldaniuk. A visszautat Csernátonban megszakították, a Haszmann Pál Múzeumban az alapító unokája, D. Haszmann Orsolya múzeumvezető bemutatta az első világháborús kiállítást. Ott zajlott az eredményhirdetés is.
Az első két helyezettet Fülöp Ildikó készítette fel. Első az illyefalvi Bagolyvár csapat, második a barátosi Kockás Liliom. Harmadik a zágoni Székely Ifjak (felkészítő Szabó Búcs Réka). A további döntősök: a sepsiszentgyörgyi Váradi József-iskola Magna Transilvania csapata, a Székely Mikó Kollégium Turulmadár, a Plugor Sándor Művészeti Líceum Székely művészek csapata, a Nagyborosnyói székelyek, az Uzoni csapat és nem utolsósorban az adai Cseh Károly Általános Iskola Délvidék nevű csapata.
A zsűrizésben közreműködött Cserey Zoltán történész, Pénzes Loránd, Bogyó Attila és Lőrinczi Dénes történelemtanár. Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. november 9.
Sepsiszentgyörgyi kor- és kórkép
Vallomások és vállalások
Saját bevallása szerint az idősebb korosztály véleménye kikérésének, meghallgatásának és megfontolásának a szükségére szeretné felhívni a fiatalok figyelmét dr. Péter Sándor a Fiatalok, még itt vagyunk cím alatt frissen megjelent, interjúkat és önvallomásokat tartalmazó könyvével. Bemutatására kedd este került sor a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban.
Ez a kötet sajátos tartalmával a szóbeli emlékezés, vagyis elmesélt történelem műfajába illeszkedik. Az ily módon előttünk feltáruló életutakból ugyanakkor a település, jelesen Sepsiszentgyörgy közelmúltbéli történelme és társadalomtörténete is kirajzolódik – állapította meg a házigazda szerepét betöltő dr. Szonda Szabolcs könyvtárigazgató a Gábor Áron-termet zsúfolásig megtöltő hallgatóságot üdvözlő beszédében.
A könyv szerkesztője köszönettel tartozik annak a tizennyolc személyiségnek, akik megtisztelték a nekik egységesen feltett kérdésekre adott válaszokkal, vallottak önmagukról, illetve a nekik otthont adó városról és a benne történtekről. Pedig egyre kevesen vannak azok, akik vállalják is, amit vallanak. A tizennyolc szereplő viszont ezt megtette, nem csak vallották, hanem vállalták is mindazt, amit át- és megéltek, illetve még arról is szóltak, amit másképp képzeltek el. E vallomások együttesen nemcsak korképet, hanem kórképet is nyújtanak az elmúlt évtizedek Sepsiszentgyörgyéről, ezért sok tanulsággal szolgálnak. Hiszen a korosodó ember tisztán lát és egyaránt észreveszi a rosszat és a jót. Éppen ezért nem csak voltak, hanem még mindig vannak népek, akik tanácsot kérnek az idősektől, és megfontolják a hallottakat.
Ez a készség a székelység egy részében is fellelhető, azonban tagadhatatlanul csökkenőfélben van. És ez nem helyes, mert a társadalom egészének hátrányára válik. A fiatalok ugyanis, ha belelátnának az idősebbek egykori álmaiba, és megismernék elképzeléseiket, ezzel felkészülhetnének a sajátjaik megvalósítására, és nagyobb lenne az esélyük rá, hogy ezek ne maradjanak üresjáratú elképzelések.
A kötetben található írások ugyanakkor arra is rádöbbentenek, hogy tudás nélkül nincs hatalom, a tudást viszont csak szorgalmas tanulással lehet megszerezni. Érvényesülni pedig főleg nekünk, erdélyi magyaroknak viszont csak úgy lehet, ha többet tudunk, mint a más nyelvet beszélő társaink. Ugyanakkor a nagyobb tudás a szülők, az idősebb korosztály és a szülőföld iránt is nagyobb tiszteletet feltételez. Ezért aggasztó, hogy a mai fiatalokban mindez egyre kevésbé lelhető fel – fejtette ki Péter Sándor a könyv ötletgazdája és szerkesztője.
Az egyik szereplőként felszólaló Incze Sándor nyugalmazott református esperes védelmébe vette az elhangzottak során némiképp elmarasztalt mai fiatalságot. Ellenpéldaként a nemrég lezajlott Székelység története – Kádár Gyula-emlékverseny résztvevőinek reményt keltő hozzáállását, felkészültségét és viselkedését hozta fel. Ugyanakkor arra is figyelmeztetett, hogy esetleges rossz magatartásért elsősorban mi, szülők és nagyszülők vagyunk felelősek, mert nem áldozunk kellő időt gyermekeink és unokáink nevelésére. Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Vallomások és vállalások
Saját bevallása szerint az idősebb korosztály véleménye kikérésének, meghallgatásának és megfontolásának a szükségére szeretné felhívni a fiatalok figyelmét dr. Péter Sándor a Fiatalok, még itt vagyunk cím alatt frissen megjelent, interjúkat és önvallomásokat tartalmazó könyvével. Bemutatására kedd este került sor a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban.
Ez a kötet sajátos tartalmával a szóbeli emlékezés, vagyis elmesélt történelem műfajába illeszkedik. Az ily módon előttünk feltáruló életutakból ugyanakkor a település, jelesen Sepsiszentgyörgy közelmúltbéli történelme és társadalomtörténete is kirajzolódik – állapította meg a házigazda szerepét betöltő dr. Szonda Szabolcs könyvtárigazgató a Gábor Áron-termet zsúfolásig megtöltő hallgatóságot üdvözlő beszédében.
A könyv szerkesztője köszönettel tartozik annak a tizennyolc személyiségnek, akik megtisztelték a nekik egységesen feltett kérdésekre adott válaszokkal, vallottak önmagukról, illetve a nekik otthont adó városról és a benne történtekről. Pedig egyre kevesen vannak azok, akik vállalják is, amit vallanak. A tizennyolc szereplő viszont ezt megtette, nem csak vallották, hanem vállalták is mindazt, amit át- és megéltek, illetve még arról is szóltak, amit másképp képzeltek el. E vallomások együttesen nemcsak korképet, hanem kórképet is nyújtanak az elmúlt évtizedek Sepsiszentgyörgyéről, ezért sok tanulsággal szolgálnak. Hiszen a korosodó ember tisztán lát és egyaránt észreveszi a rosszat és a jót. Éppen ezért nem csak voltak, hanem még mindig vannak népek, akik tanácsot kérnek az idősektől, és megfontolják a hallottakat.
Ez a készség a székelység egy részében is fellelhető, azonban tagadhatatlanul csökkenőfélben van. És ez nem helyes, mert a társadalom egészének hátrányára válik. A fiatalok ugyanis, ha belelátnának az idősebbek egykori álmaiba, és megismernék elképzeléseiket, ezzel felkészülhetnének a sajátjaik megvalósítására, és nagyobb lenne az esélyük rá, hogy ezek ne maradjanak üresjáratú elképzelések.
A kötetben található írások ugyanakkor arra is rádöbbentenek, hogy tudás nélkül nincs hatalom, a tudást viszont csak szorgalmas tanulással lehet megszerezni. Érvényesülni pedig főleg nekünk, erdélyi magyaroknak viszont csak úgy lehet, ha többet tudunk, mint a más nyelvet beszélő társaink. Ugyanakkor a nagyobb tudás a szülők, az idősebb korosztály és a szülőföld iránt is nagyobb tiszteletet feltételez. Ezért aggasztó, hogy a mai fiatalokban mindez egyre kevésbé lelhető fel – fejtette ki Péter Sándor a könyv ötletgazdája és szerkesztője.
Az egyik szereplőként felszólaló Incze Sándor nyugalmazott református esperes védelmébe vette az elhangzottak során némiképp elmarasztalt mai fiatalságot. Ellenpéldaként a nemrég lezajlott Székelység története – Kádár Gyula-emlékverseny résztvevőinek reményt keltő hozzáállását, felkészültségét és viselkedését hozta fel. Ugyanakkor arra is figyelmeztetett, hogy esetleges rossz magatartásért elsősorban mi, szülők és nagyszülők vagyunk felelősek, mert nem áldozunk kellő időt gyermekeink és unokáink nevelésére. Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. november 11.
Intelmek fiataloknak
A kedd délután a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban bemutatott, Fiatalok, még itt vagyunk! című kötet minden sorából, de a könyv ötletgazdája és megvalósítója, Péter Sándor minden szavából is a fiatalok sorsa, nemzetünk jövője iránti aggodalom sugárzik: kiadványával az volt a célja, hogy az elődök példáját középpontba állítva, azok megszívlelésére késztesse a jövő nemzedékeket.
Tizennyolc sepsiszentgyörgyi személyiség vall életéről, életútjáról, a városhoz való kötődéséről, a fiatalokkal való viszonyáról a kötetben Péter Sándor tanár felkérésére, az önéletírásokból olyan kor- és kórkép alakul ki, ami sok tanulsággal szolgálna a fiatalok számára – fogalmazta meg a könyv szerkesztője. Kiemelte a korosodó emberek tisztánlátását, és hogy sokuknak még lenne mondanivalója a város alakulásával, az itt történendőkkel kapcsolatban, felhíva a figyelmet arra, hogy a sepsiszentgyörgyi közérzet alakításában fontos lehetne az öregektől tanácsot kérni. Ha valaki fölött eljárt az idő, nem jelenti azt, hogy munkaképtelen, hogy véleményére nincs szükség, tapasztalatuk, álmaik, amelyek negyven-ötven éve megfogalmazódtak, épp oly fontosak, mint a mai fiatalok álmai – jelentette ki. Ha a ma álmodozók belelátnának a korosodók álmaiba, az övék nem volna üresjárat, mondta Péter Sándor, aki úgy véli – és ezt tapasztalata is alátámasztja –, hogy sok fiatalnál a tartalom nélküli álmok a hangadók – ezeknek a nagy tanulsága, hogy tudás nélkül nincs hatalom, ha üres vagy, üres marad az életed, vonta le a következtetést. A kötetben intelmek is megfogalmazódnak, így az is, hogy akkor érvényesülhet a mai fiatal, ha többet tud, mint aki mellette van, és más nyelven beszél; ezeknek a tanácsoknak el kéne jutniuk valahogy a fiatalokhoz, mondta, hozzátéve, a könyvből egy példányt letett a polgármester asztalára is, mert neki is szól.
A telt házas könyvbemutatón felszólalt néhány interjúalany is. Botos Ferenc tanár életútját ismertette röviden, majd hangot adott nagy fájdalmának, amit a város legrégebbi, 350 éves múltú szemerjai iskolája bezárása miatt érez. Incze Sándor nyugalmazott esperes felhívta a figyelmet, sok bírálat érte az ifjúságot, de kérdés, mi mennyit foglalkoztunk gyerekeinkkel, unokáinkkal, mert nevelésük kérdése rajtunk is múlik. Ő személy szerint nem annyira borúlátó, a múlt héten zajlott középiskolás történelmi vetélkedő példája számára azt jelenti, van remény, fogalmazta meg. Szász-Fejér Gyöngyvér tanár szintén a fiatalok védelmében foglalt állást, a könyv Juhász Gyula Még maradok! verse első sorára utaló címét ekként értelmezve: fiatalok, mi is itt vagyunk.
Váry O. Péter Háromszék (Sepsiszentgyörgy)