Agache Aurel milicistát Kézdivásárhelyen 1989 dec. 22-én megölték a feldühödött emberek. Agache zsarolással, megfélemlítéssel ékszereket és pénzt vett el emberektől. Mindezt Ardeleanu Gavril ezredes, a Kovászna megyei rendőrség parancsnoka mondta el nyilatkozatában, a múlt évben /Háromszék, 1990. jan. 5. és febr. 3./. Simon Irén elmondta, mit csinált családjukkal Agache: törvénytelen házkutatás, napokon át kihallgatásra berendelés, az asszonyt megfenyegette, megöli, ha nem mondja meg, hol az ékszer. /Incze Ibolya: Milyen ember is volt? Adalékok az Agache-ügyben. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 15./ A cikk megjelenése után huszonhárom személy jelentkezett: Agache tőlük is ékszert, pénzt, élelmiszert vett el zsarolással, megfélemlítéssel. Közülük csak hárman mertek névvel nyilatkozni, a többi még mindig fél a megtorlástól. /Iochom István: (Hiányos) kézdivásárhelyi adalékok az Agache-ügyhöz. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 4./

Háromszék megye statisztikai igazgatósága rendelkezésre bocsátotta a januári népszámlálás részleges és előzetes összesített adatait. A végleges adatok 1993-ra várhatók. Kovászna megye nemzetiség szerinti megoszlása az 1992-es, zárójelben az 1977-es népszámlálás adata. Magyar: 174 968 - 75,2 % /156 120 - 78,4 %/, román: 54 517 - 23,4 % /38 938 - 19,6 %/, a megyében van még roma, orosz-lipován, zsidó, ukrán stb. nemzetiség. Vallás szerinti megoszlás a megyében. Római katolikus: 84 432 - 36,3 %, református: 79 631 - 34,2 %, ortodox: 50 531 - 21,7 %, unitárius: 10 648 - 4,6 %, pünkösdista: 1911 - 0,8 %, görög katolikus: 1 122 - 0,5 %, ágostai evangélikus: 853 - 0,4 %, van még adventista, baptista, izraelita stb. /Incze Ibolya: Megszámláltattunk. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 12./

A nemzetféltés és pusztuló tárgyi-szellemi értékek mentésének s a hit jegyében született a Fényhozók – székelyföldi fal- és mennyezetképek az igazság napjának megvilágításában című kötet, melynek szerkesztője Pap Gábor művészettörténész. A kiadó magyarországi Sárosi Kft., a szerzők és a terjesztő a könyvből származó teljes bevételt a hányatott sorsú székelydályai református templom helyreállítására ajánlják fel. ,,Minden lehulló, kallódni hagyott kő vagy más emlék egy-egy rég elköltözött drága léleknek újbóli és végleges halálát, és minden pusztulásra hagyott, tudatlanságból, álszentségből halálra ítélt épület lebontása, nyom nélküli eltüntetése kultúránk egy-egy gyökérszálának elvágását jelenti, s egy-egy lassú, de biztos lépés az öngyilkosság felé.” – idézte Debrecze­ni Lászlót tanulmányának mottójában a kötet háromszéki szerzője, Juhász Judit. Az uzoni-kökösi magyar-néprajz szakos tanárnő Ég és Föld találkozása Szacsván című tanulmánya a mennyezet festett kazettáinak motívumkincsét tárja fel. Fülöp Szabolcs székelydályai lelkipásztor a dályai műemléktemplom középkori falképeinek, a meghurcolt mennyezetkazettáknak a teremtési képleteit értelmezi (Székelydálya – vallomás három tételben). Pap Gábor művészettörténész tanulmányában a székelydályainál szerencsésebb székelyderzsi templomban fennmaradt Szent László-legenda falképrészletekbe rejtett üzenetét tárja fel és értelmezi. Szántai Lajos művelődéstörténész Ítélet és szabadulás Bögöz falképein címen írt. Kincses Kálmán székelyszenterzsébeti lelkipásztor – A nő megkoronázódása Nagyga­lambfalván – az 1970-es években feltárt falké­peket írja le. A székelydályai templomban, melynek megmentése, szakszerű helyreállítása érdekében született ez a kötet, két évtizeden át jóformán csak rombolás történt. A szétdúlt templomban omladozó vakolat, feltárt falképmaradványok, mennyezeti kazetták – megannyi üzenet egy korról és embereiről. /Incze Ibolya: A szent hely rendező ereje (A székelydályai templomért). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 21./

Szeptember 19–20-án szervezte meg az idei MÚRE- tábort a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete Gyergyószárhegyen. Az idén rendezvény központi témája a sajtó és a hatalom viszonya volt. Ambrus Attila, a MÚRE elnöke azokról a veszélyekről tartott előadást, amelyekkel a romániai magyar – írott és audiovizuális – sajtónak kell szembenéznie. A rendezvény a MÚRE- nívódíjak és a különdíjak átadásával zárult. A Gyergyószárhegyi Alkotási Központ igazgatója, Kassay Péter idén Bölöni Domokost, a Népújság munkatársát tisztelte meg azzal, hogy a kulturális újságírásban, illetve a közművelődési életben kifejtett tevékenységéért átnyújtotta neki az intézmény különdíját. Bölöni Domokos nemcsak a Népújság munkatársaként jelentet meg cikkeket, hanem aktív művelődésszervező, szoros szálak fűzik a Sóvidékhez, hiszen Korondon közel 20 évig lakott, ahol tanár, iskolaigazgató, könyvtáros volt és ma is a korondi Hazanéző című lap főmunkatársa. MÚRE-dicséretben részesült Incze Ibolya, a Háromszék olvasószerkesztője. A Tomcsányi-díjat Bartha Zsófia, a székely-udvarhelyi Siculus Rádió munkatársa kapta. Oknyomozó riportjaiért Rostás Szabolcsnak, a Krónika szerkesztőjének Oltyán László-emlékdíjat és plakettet adott át az író özvegye. /Vajda György: MÚRE-tanácskozás Gyergyószárhegyen. Különdíj Bölöni Domokosnak. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 23./

Sepsiszentgyörgyön az akkori lap, a Megyei Tükör főszerkesztője, Vasas Ferenc keményen kézben tartotta a lapot, s űzte az újságírókat az üzemekbe, beszámolni a szigorúan ellenőrzött közhangulatról. A szerkesztőség egyik hátsó szobájában – melyet az újságírók maguk között Kelet-Európai Klubnak neveztek – szabadon beszéltek, vitatkoztak. Akkoriban úgy gondolták, ha már le nem írhatják, legalább szóban mondják el véleményünket. Utólag kiderült, jól gondolták: lehallgatókészüléket szereltek a szobába. Később – többszöri kérelmezés után -, máig sem szerelték azt le. 1989 decemberében készültek az ünnepekre. Beszerezték a névsor szerint osztott fejenként fél kilogramm sertéshúst, feketén kávét szereztek. Az újságírók lakásán is voltak lehallgatókészülékek. Amikor győzött a forradalom, Sepsiszentgyörgyön az akkori párttitkár, Rab István társaival a hátsó kapun elmenekült. Az újságírók rohantak a szerkesztőségbe, lapot kell csinálni. Jecza Tibor, leváltás előtt álló főszerkesztő-helyettes már megérkezett. Percek alatt összefutott a társaság kevésbé gyáva része, Áros Károly, Kisgyörgy Tamás, Gajzágó Márton, Sylvester Lajos, Incze Ibolya, Páljános Mária, B. Kovács András, Albert Levente, Tompa Ernő és Torma Sándor, akit az előző hónapokban főszerkesztő-helyettesnek készítettek elő Jecza Tibor helyett. Új lapot indítunk – döntötték el. Bejött a megyei pártbizottságtól az első titkárral együtt menekülő főszerkesztő, Vasas Ferenc is. Szokásával ellentétben csendes volt, kiment, telefonálgatott, újra visszatért. Vasas megszólalt: vegyék kicsit vissza az iramot! B. Kovács András megkérdezte: Te azt hiszed, hogy ezt a lapot veled fogjuk csinálni? Vasas hitetlenkedve szétnézett, majd sértődötten elment. Megegyeztek, Háromszék lesz a lap címe. Megérkezett Magyari Lajos. Akkoriban jó formában volt, hónapok óta nem ivott, tehetségét mindenki tisztelte, úgy határoztak, ideiglenesen irányítsa Magyari Lajos a lapot, majd sort kerítenek a vezetőségválasztásra is. Magyari Lajos két és fél évig vezette az újságot (1992-ben elment szenátornak), s el kell ismerni, a nehéz időkben végzett munkájával, napi politikai kommentárjaival beírta magát a romániai magyar sajtótörténetbe. Az első szám Győzött a nép akarata szalagcím alatt jelent meg. Az első oldalra került Magyari Lajos Kérdések című verse, Páljános Mária kis gazdasági beszámolója. A belső két oldalon Gajzágó Márton, Sylvester Lajos, Matekovics János, Áros Károly publicisztikái sorakoztak. Gyorsan elfogyott az első szám, s hónapokig 25–30 000-es példányszámban jelent meg a napilap. /Simó Erzsébet: Volt egyszer egy nap, született egy lap (Húszéves a Háromszék). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 23./

Ége meghirdetett feltámadása
Miközben a hazai magyarság fogyása miatti aggodalmunk elsősorban a szórványvidékek településeire vetül, a belső anyaországnak kikiáltott Székelyföld szívében kis színmagyar települések kerültek végveszélybe. Az Élhető kis falvakért elnevezésű program a szülőföld iránti felelősségérzet mozgósítása és a pályázati pénzek hatékony felhasználása révén igyekszik megállítani a folyamatot.
Hetvenhárom lakost talált a 2011-es népszámlálás Égén. Mielőtt azonban bárki is a szívéhez kapna: a Miklósfalvával, Homoródszentlászlóval, Petekkel, Jásfalvával, Székelydályával és Ábránfalvával együtt Kányád községhez tartozó udvarhelyszéki kistelepülés lélekszáma fénykorában is alig haladta meg a 300-at. Mégis különösen önellátó faluként híresült el, amely a megélhetéshez szükséges mindenféle szolgáltatást saját erőből biztosított. Az irigylésre méltó közösségszervezés azonban nemcsak a székely falu rendtartó hagyományaiban gyökerezik, a történések mögött az egyes ember is keresendő. Ége esetében úgy hívják: Szabó Mózes. A lévita lelkész hatéves szibériai hadifogságot követően 1920-ban érkezett haza Erdélybe, s miután székelymuzsnai tanítóként nem esküdött fel a Trianont követő impériumváltás utáni új hatalomra, Égén találta magát – immár lelkipásztorként. Életművének súlyát jelzi, hogy ma is minden jelentős megvalósítás az ő emlékét idézi a szövetkezeti hitelintézménytől a templomig.
A közösség fájdalmas „oszlása” a feltűnően későn, csak 1962-ben bekövetkezett kollektivizálás nyomán kezdődött. Az aktív lakosságot kezdetben a Brassó és környéke kínálta munkalehetőségek szívták el, majd az iparosodó Udvarhely, 1983-tól már az iskola is megszűnt, érzékeny mutatóként jelezve: az utolsó órák elkezdődtek a falu életében.
Merre vagytok, tékozló fiúk?
Az Égén is szolgáló székelydályai lelkésszel együtt azonban a civil társadalom is meghirdette a feltámadást. Idegenvezetőm, Incze Ibolya, az Égéért Egyesület elnöke ugyan óvatos duhaj, ám az egyesület kezdeményezései és eredményei arra utalnak: sikerülhet megállítani a fogyást. „Nem tudni, hogyan, de meg fogjuk csinálni, ezek a falvak fel fognak támadni – szögezi le mindjárt kezdésként Fülöp Szabolcs református lelkész, akit bevallottan a dályai templom ritka értékű kazettás mennyezete vonzotta ide annak idején a Partiumból. – A kilencvenes években azt hittük, majd az ipar és az azzal összefüggő városi lét térvesztése visszahozza a fiatalokat. Velük kapcsolatban csak nagyon kis mértékben váltak be a várakozásaink, inkább a korán nyugdíjba menőkre volt ez érvényes. Néhány éve kezdtek érkezni azonban az első félénk fecskék, akik már visszatértek a faluhoz, vagy erősen foglalkoztatja őket a gondolat. Még nem nevezhető tömegmozgalomnak, de ígéretes kezdetnek mindenképp.”
Szerinte sokat segít a folyamaton a Hargita Megyei Tanács kezdeményezése, amely a kis helyi gazdaságok ösztönzése révén igyekszik falun tartani minél több aktív embert. „Mert a megmaradáshoz nem elég a tömbmagyarság érzése, ennél jóval több kell – tartja a lelkész. – És ilyen kis közösségekben egy-két család megjelenése már nagyot javít a statisztikán.” Azt mondja, a kulcskérdés, hogy akadjanak olyan családok, akik szívügyüknek tartják a falut, odaköltöznek, életvitelszerűen ott élnek: ilyen a vállalkozó Incze Kálmán és családja, akik néhány éve Udvarhelyről tértek meg az ősi égei házba. „A tékozló fiúk hazatérése mozdíthatja előre ezt a folyamatot” – folyamodik bibliai metaforához a lelkész, aki ugyanakkor hiányolja a kisközösségek megmentését, feltámasztását célzó régiós stratégiákat. Bár személyes példájának – bivalytartás, sajtkészítés – egyelőre nem nagyon akad követője, bízik benne, hogy a továbbiakban mások is megpróbálkoznak hasonló, elsősorban az önfenntartást célzó kezdeményezésekkel.
Kudarcos kísérlet
Az eddigi egyetlen ifjúságinfúziós kísérlet kudarcot vallott. Közel 19 évvel ezelőtt a korábbi református lelkész, Baktai Béla által irányított Euthicus Egyesület hollandiai pénzügyi háttérrel árvaházakból „kinőtt” fiatalokat telepített Égébe. „Falugyűlés szavazott a befogadásukról, abban a reményben, hogy a fiatalok segítenek majd a fogyó erejű öregeknek a munkálatokban, ám az elvárások csak nagyon kis részben teljesültek – avat be a részletekbe Incze Ibolya, az Égéért Egyesület elnöke. – Az árvaházban nevelkedett fiataloknak az önállósulással és a beilleszkedéssel is gondjaik adódtak, egy-két kivételtől eltekintve gondot okoztak az égeieknek.” Az árvák történetét egy fiatal öngyilkossága is terheli, a közösség pedig összességében helyrehozhatatlannak tartja a kísérletet.
Új utakon
Az Égéért Egyesület sem ezen a csapáson indult el. Első közösségi lépésként a 2010-es falunapot jegyzik, amelynek „kovásza” Gábos Mózes vezetőtanácsi tag volt. „Látni és láttatni a fiatalokkal, hogy Ége még mindig erőt képvisel – fogalmazza meg a célkitűzést a (még?) Székelyudvarhelyen élő nyugalmazott pénzügyi szakember. – Az égei tölgyek alatt elnevezéssel működött ugyan a korábbi évtizedekből átmentett majálisféle az Égei-tetőn, de az is megszakadt. A találkozónak nagy sikere volt, rengetegen érkeztek, akik évtizedek óta nem jártak otthon.”
A hogyan továbbot célzó ötletelés talán már a poharazgatás közben megindult, de igazából menet közben jött meg az étvágy. Egy újabb faluünnepet követően 2012 februárjában megalapították az Égéért Egyesületet, megteremtve ezzel a további tevékenységhez szükséges anyagi alap megszerzéséhez elengedhetetlen intézményi hátteret. Még abban az évben újranyomtatták a Balázs György tanító által írt, a falu 1966–1978 közötti periódusát felölelő, Ége – iskola a dombok között című emlékkönyvét, falufüzetet adtak ki, megkezdődött Ége egyetlen hagyományos székely kapujának felújítása. A restaurálás költségeit a hazatelepedés mintáját szolgáltató egyesületi alelnök, Incze Kálmán állta. „Meggyőződésem, hogy rövidesen más is követi a példánkat, a gyermekeim például egészen biztosan – mondja Incze Kálmán. – Tisztában vagyunk azzal is, hogy ehhez lakhatóbb körülményeket kell teremtenünk, ezért aztán útjavításra készülünk, valamint a meglévő, de különböző tervezési és kivitelezési hibák miatt néha akadozó vízhálózat folyamatos működésének biztosítására.”
Pénz és eszme
Mindezekhez azonban pénzre van szükség, valóságtól elrugaszkodott elvárás lenne ugyanis, hogy mindent személyes adományokból finanszírozzanak. Ezért aztán az egyesület gazdasági tevékenységbe kezdett: a kányádi önkormányzattól bérbe vették azt a 62 hektárnyi legelőt, amely 1918-ig közösségi tulajdon volt, később pedig tanácsi tulajdonba ment át. A legelők utáni területalapú támogatások, a falu erdőtulajdonának hasznosítása, pályázatok, adományok biztosíthatják a tevékenységekhez szükséges pénzt. Az első évben folyósított támogatás némi kiegészítéssel elegendő lehet a falu szűk kilométernyi főutcájának korszerűsítésére.
Folytatásra vár az iskolaépület felújítása is, az eddig részben helyrehozott teremben ma a helyi családok által rendelkezésre bocsátott fotókból és plakátokból nyílt kiállítás nyújt élményszerű összképet Ége elmúlt évszázadáról. „Itt és a papilakban még sok a dolgunk, többek között szálláshelyeket is szeretnénk kialakítani, hogy méltó körülmények között fogadhassuk a vendégeinket” – fogalmaz Gábos Mózes. Márpedig egyre több segítő és érdeklődő szándékú vendégre számíthatnak, hiszen lassan tartalommal telik meg az anyaországi Markóc községgel kötött testvértelepülési kapcsolat, tavaly magyar önkéntesek segédkeztek a templom állagmegőrzésében és magyarországi alapítványok is érdeklődnek az Égében zajló örvendetes folyamatok iránt.
„Egyesíteni az erőket, minél több embert bevonni a tevékenységbe” – fogalmazza meg az egyik legfontosabb célkitűzést Incze Ibolya. Vezetőtársa, Incze Kálmán is csatlakozik: „Tudomásul kell venni, hogy az elmúlt évtizedek közösségi tekintetben érzéketlenné tették az emberek nagy részét, akik kezdetben nem fogták fel a szándék, a kezdeményezés eszmei értékét. Ma már azonban egyre többen jelzik: részesei akarnak lenni Ége feltámadásának.
A település nevéhez – Ige (Ége) – fűződő egyik legenda szerint a székelydályaiak közül vélhetően még a reformáció kora előtti „a megkülönbözés miatt” kivált néhány ember az Ige hirdetéséhez keresett új helyet. Ége kései utódai most a megmaradás igéjét hirdetik fennhangon.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Volt egyszer egy nap, született egy lap
Dominóhatásra várva
Az a bizonyos ’89-es ősz rettenetes volt. Éreztük a veszélyt, s azt, hogy mint a kutyák a nyáj körül, köröznek körülöttünk ismeretlen, bosszúra éhes erők. Kelet-Európán végigsepert a forradalom. Hittük, hogy a dominóeffektus eredményeként elér hozzánk is, de mikor, hogyan, miként, nagy kérdés volt.
Tőkés László temesvári hősi ellenállását akkoriban csak töredékeiben ismertük, erről még a Szabad Európa Rádió sem nyújtott teljes, hiteles képet. Innen nézvést úgy tetszett, magányos harcos ő, s nem védi más, csak néhány elszánt magyar híve.
Folytak a temesvári eseményeket elítélő gyári nagygyűlések, a lengyelországi kiruccanásából frissen visszaérkezett főszerkesztő, bizonyos Vasas Ferenc keményen kézben tartotta a lapot, s űzte az újságírókat az üzemekbe, beszámolni a szigorúan ellenőrzött közhangulatról. Korábban a szerkesztőség egyik hátsó szobájában – melyet magunk közt Kelet-európai Klubnak neveztünk – szabadon beszéltünk, vitatkoztunk, váltottuk meg a világot. Akkoriban úgy gondoltuk, ha már le nem írhatjuk, legalább szóban mondjuk el, hogy a kék szemű fiúk ismerjék véleményünket. Mint utólag kiderült, jól gondoltuk: lehallgatókészüléket szereltek a szobába. Advent Valahová elsietett a főszerkesztő, szétrebbent a társaság is. Advent volt. Készültünk az ünnepekre. Karácsonyfát vettünk, beszereztük a névsor szerint osztott, fejenként fél kilogramm sertéshúst, sorban álltunk narancsért, szaloncukorért, valakitől feketén kávét szereztünk. Haza, haza, az otthon biztonságos falai közé. Hogy mennyire nem voltak azok, pár éve már tudjuk: lakásunk fala is lehallgatókészüléket rejtett. Otthon csak a Szabad Európa Rádiót és a Kossuthot hallgattuk. A hírek egyre biztatóbbak voltak, Temesvár szabad, Bukarestben számunkra akkor még ismeretlen okok miatt szétrebbent a Ceauşescu által összehívott nagygyűlés. Este már kolozsvári és marosvásárhelyi barátaink telefonáltak, hogy magyarok, románok együtt tüntetnek, és mindkét városban a hatalom a tömegbe lövetett. Sokan meghaltak. Higanytermészetű kisebbik lányom estefelé azzal a hírrel érkezett haza, hogy másnap kivonul az IMASA. Késő este, éjszaka már bukaresti barikádharcokról számolt be a SZER, majd egész éjszaka felhívásokat olvastak be: Katonák, ha kivezényelnek a kaszárnyából, ne lőjetek testvéreitekre, apátokra, anyátokra.
Egyetlen hírforrásunkat, a Magyarországon vásárolt orosz táskarádiónkat, melyet korábban csak közép- és rövidhullámon működtettünk, átállítottuk Bukarestre. Bemondták, hogy öngyilkos lett Milea, a hadügyminiszter, majd egy közleményt olvastak be, s szólt a hazafias zene. De a déli harangszó után mintegy fél órával, szokatlan hangzavar után egy ismerős hang szólalt meg, a színész Ion Caramitru, majd egy akkoriban ismeretlen másik, Mircea Dinescu: Istennek hála, szabadok vagyunk! A tirannus helikopterrel elrepült.
Győzött a forradalom, indítsunk egy új lapot
Mint kit puskából lőttek ki, rohantunk a városközpont felé, tele volt emberrel, a katonák még a megyei pártbizottság előtt álltak, de már ölelkeztek a tüntetőkkel, a harciasabbak bementek az első titkár és más vezetők szobáiba, s dobálták ki a térre a könyveket, képeket, de még a színes televíziókat is. Megtudtuk, Rab István és társai a hátsó kapun elmenekültek, hogy a tüntetők egy része a rendőrséget és a Securitate épületét ostromolja. Kicsit nézelődtünk, kicsit ámultunk a bukaresti tévé forradalmi műsorán, majd néhányan a szerkesztőségből, akik ott összefutottunk, eldöntöttük, irány a szerkesztőség, holnap meg kell jelennünk. A szerkesztőség épülete üres volt, Jecza Tibor, a leváltás előtt álló főszerkesztő-helyettes (veje meglépett az országból) valamivel előttünk érkezett. Percek alatt összefutott a társaság kevésbé gyáva része, Áros Károly, Kisgyörgy Tamás, Gajzágó Márton, Sylvester Lajos, Incze Ibolya, Páljános Mária, B. Kovács András, Albert Levente, Tompa Ernő, a tördelőszerkesztő Nagyhalmágyi József, Péter Sándor, Nagy László Mihály s egyik korrektorunk, az azóta elhunyt Gáspár Éva. (...)
Új lapot indítunk – döntöttünk pillanatok alatt. Leültünk a szerkesztőség legnagyobb szobájában tanakodni. Időközben megérkezett a megyei pártbizottságtól az első titkárral együtt menekülő főszerkesztő, Vasas Ferenc is. Szokásával ellentétben csendes volt, nem oktatott, nem dirigált, be-bejött a szobába, hallgatta, miről beszélünk, kiment, telefonálgatott, újra visszatért. Addig jutottunk a rögtönzött lapelőkészítő gyűlésen, hogy meg kell változtatni az újság címét, le kell venni a fejlécről, hogy a megyei pártbizottság és a megyei néptanács lapja. És azt is, hogy Világ proletárjai, egyesüljetek! Ekkor lépett ismét a szobába Vasas, s megszólalt: vegyék kicsit vissza az iramot! B. Kovács András kollégát, mintha darázs csípte volna, felszisszent, s igen határozottan megkérdezte: Te azt hiszed, hogy ezt a lapot veled fogjuk csinálni? Vasas hitetlenkedve szétnézett, majd megkérdezte: Ki gondolja még azt, hogy nélkülem szerkesztik az új lapot? És sorba vette a kollégákat. Te, maga, maga? Nélküled, maga nélkül – hangzottak a válaszok. Sarkon fordult, visszament szobájába, s hosszú ideig ki sem mozdult onnan. Amikor elment, beszólt, hogy hagyott valamit számunkra az asztalán. Senki nem nézte meg, mit. Napok múlva derült ki, hogy Rab elvtárs magyar nyelvű beszéde lapult az íróasztalon. Magyari Lajos keze írásával. Kell egy főszerkesztő
Mi erről akkor mit sem tudtunk, új lapnéven töprengtünk. Közben páran már íróasztalhoz ültek, írtak, lestük a telexgépeket, akkoriban még álom sem volt a mai információs világ, és néztük a tévét. Sylvester Lajos és Gajzágó meg-megvillant, majd elrohantak. Amikor épp a Háromszéki Tükör változatot osztottuk-szoroztuk, az épp visszaérkezett Gajzágó odaszólt, miért ne lehetne egyszerűen Háromszék? Ebben maradtunk, Kisgyörgy Tamás megrajzolta a fejlécet. Társadalmi-politikai napilapként határoztuk meg magunkat. Már csak felelős szerkesztőt kellett választani. A dilemmát az okozta, hogy Sylvester Lajos és Gajzágó Márton, akiknek elvitathatatlan tekintélyük volt köreinkben, elment a forradalomba... És megérkezett Magyari Lajos. Akkoriban jó formában volt, hónapok óta nem ivott, tehetségét mindenki tisztelte, szerkesztői ízlésére adtunk. S hittünk abban, a lap közös munka lesz, nem egy-két ember akarata határozza majd meg hangvételét, ideológiai alapállását. Szavaztunk, úgy határoztunk, ideiglenesen irányítsa a lapot, majd sort kerítünk a vezetőségválasztásra is. Magyari Lajos két és fél évig vezette az újságot (1992-ben elment szenátornak), s el kell ismernünk, e nehéz időkben végzett munkájával, napi politikai kommentárjaival beírta magát a romániai magyar sajtótörténetbe.
Az első szám – ahogyan akkoriban szokásos volt, négy teljes oldal! – Győzött a nép akarata! szalagcím alatt jelent meg. A szerkesztőségi vezércikk a Jó reggelt, szabadság! címet viselte, mellette a Nemzeti Megmentési Front közleménye s egy eseményfotó. Az első oldalra került Magyari Lajos Kérdések című verse, Páljános Mária kis gazdasági beszámolója. A belső két oldalon a demokrácia ideiglenes megyei tanácsának közleményei, felhívásai mellett Gajzágó Márton, Sylvester Lajos, Matekovics János, Áros Károly publicisztikáit jelentettük meg, s hat fényképet – Albert Levente és Kopacz Attila felvételeit – a sepsiszentgyörgyi megmozdulásokról. A negyedik oldalon több évtized után először boldog karácsonyt kívántunk olvasóinknak, az Agerpres – akkor még telexgépen – néhány lelkes visszhangot adott le a román forradalom nagyszerűségéről s egy mosakodó cikket önmaga addigi tevékenységéről. Kis kazettában megörökítettük azok nevét, akik a Háromszék első számának szerkesztésében részt vettek, és hírül adtuk, hogy lapunk következő száma másnap, december 24-én, vasárnap megjelenik. A lapindítás estje nem múlt el meglepetés nélkül. Úgy fél tíz táján hat-nyolc fegyveres fiatalember csörtetett be. Közölték, hogy a demokrácia ideiglenes megyei tanácsától jöttek, s arra kérnek, vigyük le a kefelevonatot a forradalmi bizottság elnökének, bizonyos Dumbravă doktornak. Határozottan közöltük, erről szó nem lehet, minket többet senki nem cenzúráz. Pontosan tudjuk, mi a dolgunk. Kicsit tébláboltak, majd elmentek.
Mint a meleg kenyér, úgy fogyott az első szám, s hónapokig 25 000–30 000-es példányszámban jelentünk meg.
Ma szerényebben ugyan, de megvagyunk. Továbbra is Deák Ferenc egyetlen paragrafust tartalmazó sajtótörvényéhez igazodunk: MONDJ IGAZAT.
2009. december 23.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hilib meghalt, ki következik?
Hilibben az ősztől megszűnik az iskola, a gyermekeket sárga iskolabusz, az a hepe-hupás utakon zötykölödő halottas doboz utaztatja majd Ozsdolára. És vissza. Hilib tehát meghalt. Mert hagyták az iskolát! A kimúlás kezdeményezője az ozsdolai Kún Kocsárd Általános Iskola, a pénzügyi központ igazgatója és vezetőtanácsa. Főítésze az Ozsdola községi önkormányzat. Asszisztálója a Kovászna Megyei Tanfelügyelőség – mely „csak” ellenjegyez, de kimondja: a helyi iskolahálózatokról a helyi önkormányzatok döntenek.
Ozsdola pedig nyolc szavazattal döntött – most nem nézzük ezek színeit. Inkább megjegyezzük: nyolc gyermek, nyolc szavazat... És a helyzeten az sem szépít, hogy a tizenegy községi képviselőből kettő tartózkodott, amit látunk: magas fölénnyel félreütötték a hilibi képviselő (egyetlen) ellenző karnyújtását. Azét, akinek a kérdésben éppenséggel vétójoga kellett volna hogy legyen. De hát így van ez, amikor csupán mímeljük a demokráciát, és csak szónokolunk az autonómiáról. Amikor semmit nem nyom a latban a helyi közösség – ezúttal a hilibiek – véleménye és akarata.
S még csak azt sem mondhatják el, hogy nem tudtak róla. A hilibi közösség nem kuksolt, képviselőjük szavazata eléggé világos: meg kell tartani az iskolát. Jakab-Fancsali Kálmán ozsdolai plébános és dr. T. Szabó Levente is egyértelműen megfogalmazta: „az oktatásra kizárólag piaci szempontok szerint tekintő gondolkodást azért tekintjük károsnak, mert elfeledkezik arról, hogy az oktatás a szorosan vett gazdasági érdekeken túlmenően mennyi másfajta értéket hordozhat: például egy adott faluban jó közérzetet teremthet, erősítheti az integrációt és a helyi kötődéseket, az esélyegyenlőség eszköze lehet, biztonságérzetet adhat, élhető, egészséges környezetet nyújthat, jobb időbeosztást tehet lehetővé a helyi gyerekek számára, munkahelyet teremthet helyben a pedagógusok számára. (...) Épp ezért kérjük a helyi tanácsot: fontolja meg és tudatosítsa a köznek azokat az érdekeit, amelyek a hilibi iskola esetében is fontosabbak lehetnek, mint a fenntartás puszta költségei.” Hát a községi tanács „megfontolta”. Meg bizony. És akkor most olvassuk el a Háromszék mai faluriportját.
Incze Ibolya
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A XII. Fazekasvarsándi Magyar Nap sikere
Összefogott, együtt szórakozott a magyarság
Amint azt előzetesen meghirdettük, az elmúlt szombaton XII. alkalommal szervezték meg a Fazekasvarsándi Magyar Napot, aminek a programja a helybeli evangélikus-lutheránus templomban 11 órakor kezdődött istentisztelettel indult. Azon a nagyszámú hívek mellett részt vettek a magyar népviseletbe öltözött gyermekek és fiatalok is. Nt. Dulinszky Áron távozó lelkipásztor igehirdetésében a szeretetről, az összetartás fontosságáról beszélt, ugyanakkor el is köszönt a hívektől. A liturgiában közreműködött a falu szülötte, nt. Gyurkócza Aranka börtönlelkész. Az istentisztelet után a fiatalok rendben visszavonultak az Essig József Kultúrotthonba, amelynek az udvarán zenés szórakoztató műsor kezdődött, illetve a bográcsokban Török Norbert és Incze Ibolya jóvoltából rotyogott a pörkölt. Közben a magyar népviseletbe öltözött fiatalok és gyermekek, mintegy harmincan, három társzekérrel, az „ÖCSI-K” zenekar kíséretével bejárták a település utcáit, ahol énekelve toboroztak a Magyar Nap programjára, illetve az esti szüreti bálra. A helybeli gyülekezet presbitériuma előzőleg ruhagyűjtést szervezett a tombolacsomagok összeállítására. Az eladásukból származó pénzből, szeretnék felújítani a parókiát, ahova új lelkészt várnak. A toborzásból visszatérő fiatalokat a zenészek bemarsolták a kultúrotthon udvarára, ahol Gyurkócza Tünde és férje, Török Sándor vezetésével körtáncot jártak.
Ünnepi előadás, bál hajnalig
A zsúfolásig megtelt kultúrotthon színpadán 17 órától lépett fel a nagyváradi MM Pódiumszínház részéről Molnár Júlia és Melegh Attila, akik népszerű operettbetétekkel, közkedvelt slágerekkel szórakoztatták a közönséget, amelynek tagjai együtt énekeltek a művészekkel.
Ezt követően a magyar népviseletbe öltözött gyermekek és fiatalok rendben kivonultak a főutcára, ahol a templom előtt körtáncot jártak a közönség tapsa közepette. Utána a fiatalokkal együtt, a közönség is visszavonult a kultúrotthonba, ahol elkezdődött a hagyományos szüreti bál, amelyen a népviseletbe öltözött fiatalok játszották a csőszlányok és -legények szerepét. A mulatók számára az „ÖCSI-K” zenekar hajnali 3 óráig húzta a talpalávalót. A XII. Fazekasvarsándi Magyar Nap sikeréért a szervezők nevében Manguci Erzsébet ezúttal is köszönetet mond Mód László alpolgármesternek, aki magánemberként támogatta, továbbá mindazoknak a fazekasvarsándiaknak, akik anyagiakkal vagy a vendégek ellátásában gyakorolt munkájukkal járultak hozzá a sikerhez.
Balta János / Nyugati Jelen (Arad)