"Febr. 28. és márc. 2-a között Csíkszeredában tartott tisztújító közgyűlést a MÚRE /Magyar Újságírók Romániai Egyesülete/. A tanácskozáson felszólalt Markó Béla szövetségi elnök, a Látó főszerkesztője is. Markó Béla a romániai magyar sajtó és az RMDSZ viszonyáról, a sajtónak a civiltársadalom építésében, a demokrácia megerősítésében játszott szerepéről beszélt. Kántor Lajos elnök kritikus hangú beszámolóban elemezte a romániai magyar sajtó helyzetét, bírálta az Orient Expressz és az Erdélyi Napló hasábjain 1995-ben megjelent támadásokat a MÚRE ellen, továbbá a Szabadság főszerkesztője, Tibori Szabó Zoltánnak a Magyarok Világszövetségével kapcsolatos véleménye miatti támadásokat, valamint a sepsiszentgyörgyi Európai Időben megjelenő írásokat. Kántor Lajos elégedetlen azért is, mert "az alpáriságot, a dilettantizmust az elmúlt két évben sem sikerült visszaszorítani". A MÚRE elnöke bejelentette, hogy leköszön tisztségéből, egyúttal méltatta a MÚRE kitüntetettjeit, Lászlóffy Aladárt, Andrei Corneát, Muzsnay Magdát /kolozsvári rádió/, Szabó Csabát /Szabadság/, Tófalvi Zoltánt, Gúzs Imrét, Szatmári Lászlót, Bajza Györgyöt és Vincze Gyulát. Boros Zoltán, a román televízió bukaresti magyar adásának vezetője felvetette, hogy a rádió közszolgálati magyar nyelvű adásokat az egész országban egy hullámhosszon kellene sugározni, így a magyar hallgató egyetlen összefüggő, nagy területre szétszórt, több stúdió által készített műsorfolyamot hallgathatna. Bejelentette, hogy az RTV első csatornáján eddig sugárzott hétfői másfél órás magyar nyelvű adás kétórás lesz, bár 17 órakor megszakítja egy román nyelvű híradó. Boross Zoltán állást foglalt a helyi stúdiókra épülő, országhatárokon átívelő magyar televíziózás mellett. A közgyűlés Ágoston Hugót, a bukaresti A Hét c. hetilap 53 éves főszerkesztő-helyettesét választotta a MÚRE elnökévé. Ügyvezető elnökké Gáspár Sándort, a Marosvásárhelyi Rádió szerkesztőjét, az egyesület eddigi főtitkárát választották meg. Kántor Lajos bejelentette, hogy nemcsak lemond elnöki tisztségéről, de a szervezetből is kilép, mert nem látja biztosítottnak a továbbiakban a MÚRE eredményes tevékenységét. /Szabadság (Kolozsvár), márc. 3./ A Szabadság megkérte Kántor Lajost, indokolja meg döntését. Kántor elmondta, hogy tiltakozása Gáspár Sándor újraválasztása ellen szól, akit alkalmatlannak tart erre a tisztségre erőszakossága, vezetői módszerei miatt, nevéhez önérdekű ügyeskedések, "kis piszkos ügyek" fűződnek. Arra a kérdésre, hogy MÚRE-elnökként miért nem lépett fel Gáspár Sándor visszaélései ellen, Kántor elmondta: többször szóvá tette kifogásait, de határozottabban kellett volna fellépnie. /Szabadság (Kolozsvár), márc. 4./ Gáspár Sándor erre márc. 4-én válaszolt: Értetlenül fogadta Kántor Lajos nyilatkozatát, hiszen az utóbbi két évben nem adott hangot kifogásának, sőt, a közgyűlésen előterjesztett jelentésében sem esett szó erről. "Kántor Lajos nyilatkozata önmagát minősíti." /Szabadság (Kolozsvár), márc. 6./"

Évek óta mondják: Tőkés László jobban tenné, ha a templomban maradna, a politika nem illik egy paphoz. Azt azonban ritkán hallani, mit keres Cristian Tabara a televízióban miközben pap, vagy Sergiu Nicolaescu a parlamentben, miközben rendező. Nem beszélve Markó Béláról, aki elsősorban költő. A megboldogult Teoctist pátriárka is jelentős politikai szerepet vállalt. Tőkésnek akadnak bőven hibái. De a legnagyobb „hibája” az, hogy 1989 decemberében egy fejjel kimagaslott a tömegből. Ezt a fejet a romániai magyar kisebbség felülről szerveződött „legitim” szervezetének minden igyekezete ellenére még nem sikerült levágni. /Vincze Gyula: Ejh, döntsd a Tőkést! = Szabadság (Kolozsvár), nov. 23./

„Tiszta” Romániát! - 13. - Megtorlások Észak-Erdélyben: Szárazajta
A magyarokat el kell ítélni!
Az 1944. szeptemberi eseményeket követő nyomozások bizonyítják, igazolják, hogy a szárazajtai magyarok nem vettek részt a falu melletti német–román katonai összecsapásban. A Maniu-gárda perére is sor kerül. 1945–1946-ban a brassói haditörvényszék e félkatonai csoportosulás néhány szervezőjét, résztvevőjét vétkesnek találja az elkövetett gyilkosságokért, rablásokért és egyéb gaztettekért.
Többnyire hét-nyolc éves kényszermunkára ítélik őket. A gárda akkor számolódik fel végleg, amikor 1946. augusztus 10-én a belügyminisztérium cellájában Gavrilă Olteanut három hónappal az ítélethirdetés előtt megölik. Úgy tűnik, hogy véget ér egy szomorú korszak, de a hadbíróság még nem zárja le a szárazajtai Nagy Dániel, Incze Gyula, Nagy Gyula és Nagy Viktor ellen emelt vádakat. A szárazajtai vérengzések újabb kivizsgálása 1952-ben indul, amikor több helybeli román fiatalt letartóztatnak a tömeggyilkosságban való bűnrészességért. De hamar megkezdik a magyarok letartóztatását is, mivel a marosvásárhelyi kihallgatáson a románok – maguk védelmére – az akkor kialakult helyzetért a magyarokat hibáztatják. A Jilavára hurcolt magyarok elleni vádat a félrevezető rágalmak, híresztelések és hamis adatok alapján állítják össze. Erre lehetőség van, mert a félrevezető állítások gyártása már 1944 szeptemberében megkezdődik. Nemcsak Olteanu ír hamis jelentéseket, hanem a helyi csendőrőrs parancsnoka is. A szeptember 26-án keltezett, a Háromszék Megyei Csendőrlégióhoz küldött jelentésében Ion Ţârlea őrmester leírja, hogy a Maniu-gárdák hetven önkéntese a helyi románokkal közösen veszi körbe Szárazajtát, és tizenegy magyart kivégez, két személyt súlyosan megsebesít. A ferdítés, csúsztatás lényege, hogy állítása szerint az önkéntesek a lakosságtól „rengeteg felszerelést és fegyvert” szedtek össze. Ezzel az őrmester akarva-akaratlanul azt igazolná, hogy a Maniu-banda kemény eljárása megalapozott, mivel a falu magyar lakossága állig fel volt fegyverkezve. Két nappal később Ioan Zamfirescu, a csendőrlégió parancsnoka egy titkos tájékoztatóban a kivégzetteket gyilkosokként emlegeti. A hamis kép lassan formálódott, de egy évtized eltelte után már bizonyítékként lehetett felhasználni. Bár egy szekus hadnagy 1952 őszén bebizonyítja, hogy a szárazajtai magyarok nem vettek részt a szeptemberi csatában, ennek ellenére több szárazajtai magyart meghurcolnak. Ezúttal nem fejszével és golyóval büntetik őket, mint korábban Olteanu bandája, hanem évekig tartó vizsgálati fogsággal, kényszermunkával és börtönnel.
Nagy Gyulát azzal vádolják, hogy édesapjával egy német tankból lőtte a román katonai egységeket, ezért 1953-ban kihallgatás nélkül bebörtönzik. A vizsgálati fogságban lévő szárazajtaiak kihallgatására csak később, 1954-ben kerül sor a bukaresti Legfelsőbb Törvényszéken. A megvádoltak hamar rájönnek, hogy a kihallgatás csak színjáték, ők maguk koncepciós per áldozatai. Nagy Gyula az elítélésük okát abban látja, ha a románokat elítélik, akkor a magyarokat is el kell. „Én hat évet kaptam [mondja], a másik hetet, a harmadik nyolcat, tízet… ötvenöt októberében szabadultam, amikor a politikai elítéltek amnesztiát kaptak.” Dávid Albertné Németh Magdolna, aki tanúként volt jelen, a következőket állítja: „Azt mondták, hogy a magyarok közül is ugyanannyit le kell fogni, hogy a bűnük legyen közös a románokéval… Nem mertünk vádolni sem, pedig tisztán tudtuk, s tudjuk, a Jó Isten előtt is tudjuk, hogy ki miatt kellett meghalnia édesapánknak.” A félelem oka, hogy „akkor olyan volt a világ, hogy megint őköt [a románokat] pártolták”.
A Legfelsőbb Ügyészség 1954. április 8-án kibocsátott 49. számú rendeletével huszonnégy szárazajtait, köztük tizenhárom magyart és tizenegy románt állít bíróság elé. Az elítéltekre 5–12 év börtönbüntetést, kényszermunkát, jogfosztást és vagyonelkobzást szabnak ki. Az évekig tartó törvényszéki meghurcolást, vizsgálati fogságot szenvedők érdekében Petru Groza román miniszterelnök – hajdani iskolatársa, Nagybaczoni Nagy Vilmos, az 1940-es erdélyi bevonulás 1. magyar hadserege vezénylő tábornokának kérésére – közbenjárt a bíróságon a szárazajtaiak ügyében, így öt magyart felmentettek. Egyed Rezső szavaival: „le is tárgyalták az ügyet, engem és Gróza Vilmost, Incze Ernőt, Szabó Béninét, Ilka nénit és Szabó Lajost felmentettek” mint ártatlan embereket.
Az ítéletek hozatalánál szerepel az a vád is, hogy az ajtai magyarok a református templom tornyából tizenhárom román katonát lőttek le. Ennyi volt a német–román csapatok közti összecsapás román áldozatainak száma is. Mivel a szeptember 4-i csata napján néhány szárazajtait a román csapatok nyomában haladó német tankon láttak, ezekre is kemény ítéletet szabnak. Három szárazajtait – Incze Ernőt, Egyed Rezsőt és Gróza Vilmost – azzal is megvádolnak, hogy 1940. szeptember 12-én ablakbeverésekkel zaklatták a helyi románokat. Mit sem számított, hogy az egyik vádlott, Egyed Rezső az ablakbeverések idején nem is tartózkodott Szárazajtán. De tíz évvel korábban, 1944. szeptember 26-án az sem, hogy Elekes Lajos még a frontról nem tért haza, így a templom tornyából nem lőhette a románokat, mégis gondolkodás nélkül kivégezték őt is. Hozzá mérve Egyed Rezső nagyon szerencsés embernek mondható. Egyértelmű, hogy akárcsak tíz évvel korábban, a román törvényszék mondvacsinált vádakkal ítélt el ártatlan magyarokat.
Mivel a szárazajtai románok aktívan segítették Olteanut és gárdistáit a tizenhárom magyar kivégzésének lebonyolításában, ezért őket is elítélik. A suhanckorú román fiatalok nem gondolnak arra, hogy egyszer majd felelniük kell a gyilkosságokban való részvételért. A mészárlás utáni napokban sem tanúsítanak semmilyen megbánást falutársaik, az ártatlan magyar emberek kegyetlen haláláért. A Maniu-gárdisták elvonulása után – Belle Gábor szerint – a helybeli román fiatalok továbbra is „jöttek–mentek, puffogtattak keresztül-kasul a faluban”. A megalázott, gyászban élő szárazajtai magyarok a konfliktusok elkerülésére házaikba zárkóznak, este időben eloltják a lámpát. A felelőtlenül lövöldöző ifjak még néhány napig terrorizálják, félelemben tartják a falu népét. Erre Dávid Albertné Németh Magdolna így emlékszik: „Puska volt a kezükben, s örökké lövöldöztek be, hol itt, hol ott, hogy féljünk mi, a magyarok.” Ez akkor ért véget, amikor orosz katonák érkeztek a faluba. Nagy Gyula szavaival: „azok kiadták a parancsot, hogyha valakit meglátnak fegyverrel vagy lőszerrel, azonnal kivégzik. No, akkor meghökkentek ezek a suhancok, s többet nem jöttek-mentek fegyveresen.”
Tény, hogy a románságnak azt a csoportját, amely részt vesz az 1944. szeptember 26-i kivégzésekben, majd az 1950-es években magyarellenes vallomásokat tesz, a faluközösség megveti, ezért a faluból is elköltöznek. Belle Gábort idézem: „Nagy hősök voltak, de a per előtt és a per után is nagyon sokan elmentek Szárazajtáról Botfaluba, Brassóba. Nagyon kevesen maradtak Szárazajtán. Az idősebbek, akik akkor sem foglalkoztak ilyesmivel, azok békességben élnek tovább Szárazajtán.”
A Maniu-gárda útja Aldobolytól Szárazajtáig
A Maniu-gárdák szeptember 14-én indultak Székelyföldre rendteremtést emlegetve. Az aldobolyi református lelkész, Deák József feljegyzi: Olteanuról az a hír járja, hogy „nagy magyargyűlölő”. Amikor az önkéntesek fegyveres csoportjai megérkeznek Alsó-Háromszékre, ott már nyoma sincs a német és a magyar hadseregnek. Nincs, kivel megütközni, de ők nem is azért jönnek, hanem a fegyvertelen székelymagyarság megfélemlítésére. Amikor egy székely településre érnek, első feladatuk, hogy a románellenesnek tartott magyarokról érdeklődjenek. Bár Aldobolyban is él kisszámú román közösség, de feketelistát nem írnak, mert itt soha nem volt román–magyar ellentét. Berecz Gyula 1893-ban írt könyvében megjegyzi, hogy az aldobolyi románokat a székelyektől csak a vallás különbözteti meg. Az „iskolában ősi időktől fogva magyarul tanítanak, s románul csak a pap, tanító” és a nép közül igen kevesen beszélnek. Olteanu azért sem kap halállistát ebben a faluban, mert – három héttel korábban – a református lelkész, a fiatal Deák József úgy veszi védelmébe a románokat, hogy a német katonai parancsnoknak, aki román túszokat követel, saját magát ajánlja fel. A következő település is megússza a mészárlást. Illyefalván egy bátor asszony – Kertész Irén, aki neveltetésének köszönhetően anyanyelvi szinten beszél románul – fogadja a gárdistákat. Határozott fellépésével és azzal a rögtönzött magyarázattal, hogy Illyefalva egy elmagyarosodott román település, menti meg az itt élőket a gárdisták garázdálkodásaitól. A dicső siserehad innen szeptember 15-én Sepsiszentgyörgyre vonul, ahol főhadiszállását a Mikó- kollégiumban üti fel. Épp erre az időre áll vissza a román közigazgatás a városban és a megyében. Ennek örömére a román vezetők és egyház nagy ünnepséget szervez. A díszszemlén Olteanu elmondja, hogy az Erdélyért folytatott harcban, a „gyilkos [magyar] bandák által kiontott vér nem marad megbosszulatlanul, a visszavágás kegyetlen és kemény lesz”. A Maniu-gárda szócsöve, a Sepsiszentgyörgyön megjelenő Desrobirea magyarellenes írásokat közöl. Írván többek közt, hogy csak „a halál és a vérontás jelenthet igazságos elszámolást a románok és a puszta (magyarok – K. Gy. megj.) barbárjai között”. Nem riadnak vissza valótlanságok közlésétől. Így például szerintük a magyarok 1940 után ötvenezer románt gyilkoltak meg. Természetes tehát, hogy a magyarokat meg kell semmisíteni, vagy vissza kell üldözni Ázsiába, véget kell vetni a román–magyar területi vitának. Hasonló tartalmú Gavrilă Olteanu sepsiszentgyörgyi kiáltványa is. A harcos ünneplések, az előadások és a kiáltványaik, az uszító jellegű írások mellett a gárdisták igyekeznek „felszabadítani” az itt élő románokat, azaz rabolnak, erőszakoskodnak. Hogy emlékük még maradandóbb legyen, összelövöldözik a sepsiszentgyörgyi park 1848–49-es honvédobeliszkjét, és nem kegyelmeznek a márványoroszlánoknak sem. A várost csak szeptember 22-én hagyják el, útjukat Árkos felé folytatják. Itt is rabolnak, erőszakoskodnak, majd – szeptember 25-én kora délután – egy részük Középajtára vonul. A szemtanú, a középajtai Benkő József szerint, Olteanu: „Katonaruhában volt, piros-sárga-kék szalaggal átkötve a mellén, a szalagon a román királyi címerrel… Amikor meglátta a községháza falán a magyar koronás címert a »Magyar Királyi Csendőrőrspihenő« felirattal, azt ő géppisztollyal lelőtte.”
Első dolguk itt is az, hogy a helyi bírótól, Váncsa M. Györgytől megtudakolják, vannak-e románellenes magyarok. Váncsa rájön, hogy ezek gyilkolni akarnak, és becsülettel megvédi a magyarokat. Kijelenti, hogy itt senki nem hibás, mert aki „valamit vétett, az be van zárva a brassói Fellegvárba”. Így a gyilkosságokat Középajta is megúszta. A gárdisták a rekvirált hat szekérrel Szárazajtára mennek, egy részük estére ér oda, a többiek másnap kora reggel. A Szárazajtára érkező dicső seregre Német Béniám így emlékszik: „Megérkezett egy szakasz… hol ilyen öltözetű, hol olyan… Az egyiken magyar katonaruha, zubbony, a másikon román, a harmadikon civil ruha, ilyen sapka, olyan sapka, minden vegyesen.” „Vajon miféle csapat ez?” – kérdezték egymástól.
(folytatjuk)
A vallomásrészletek Benkő Levente magnós lejegyzéseiből származnak.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Háromszéki EKE 125., 25.
Háromszék legrégebbi turistaszervezete, az Erdélyi Kárpát-Egyesület háromszéki osztálya április 3-án ünnepli megalakulásának 125., újjáalakulásának 25. évfordulóját.
Nagy megtiszteltetés, hogy szervezetünk megalapítása az akkori Háromszék vármegye főispánjához, Potsa Józsefhez fűződik. Az erre való megbízatást az EKE központi választmányi elnökétől, gróf Bethlen Bálinttól kapta. Ennek alapján 1892. március 22-én megírja meghívólevelét az alakuló közgyűlésre: „Az Erdélyrészi Kárpát-Egyesület 1891. máj 12-én tartott közgyülése engem bizván meg a háromszékmegyei osztály megalakitásával, ennek következtében van szerencsém az 1892. április 3-án, Sepsiszentgyörgyön, a vármegyeház nagytermében tartandó osztályalakuló gyülésre azzal a kéréssel meghivni, hogy az ide mellékelt gyüjtőiven a közgyülésig tagnak jelentkezni, illetve a közjótékonysági, közgazdasági és kulturális egyesület részére minél több tagot megnyerni sziveskedjék. Vármegyénkre nézve az osztály megalakitása rendkivül fontos, mert ismeretlen gyönyörü vidékeinkre a látogatókat, fürdőinkre az üdülőket és vendégeket ez osztály feladata leend a központ segitségével ide irányitania s vonzania és a turistasági helyeket utak nyitása, ösvények vágása által azok részére hozzáférhetőkké tenni. A tagok többféle kedvezményben részesülnek (fürdőkben % engedmény, csoportos utazásoknál esetleg olcsóbb viteldij, stb.) és ingyen kapják az egyesület hivatalós lapját, az illusztrált turistasági, fürdőügyi és néprajzi Erdélyt-t. Mindezek következtében bizalommal remélvén, hogy a taggyüjtés érdekében a lehetőket megtenni méltóztatik, közlöm, hogy a gyüjtőivek a közgyülés napjáig hozzám visszaküldendők…” A megalakuló közgyűlést Potsa József főispán vezeti le, lelkes szavakban ecsetelve az egyesület fontos közgazdasági és jótékonysági céljait. Miután megállapítják, hogy az alapszabályoknak megfelelően megvan az előírt létszám az osztály megalakulásához (30 tagnál jóval több), nagy tetszésnyilvánítás mellett az Erdélyrészi Kárpát Egyesület Háromszék megyei osztályát 110 taggal megalakultnak nyilvánítják. Berecz Gyula indítványozta, hogy addigi sikeres fáradozásaiért jegyzőkönyvi köszönetet szavazzanak meg Potsa Józsefnek, egyben felkérte, hogy fogadja el az elnöki tisztet, ami a jelenlévők lelkes éljenzése közepette meg is történt. A továbbiakban a többi vezetőt is megválasztották. Alelnökök: Tompa Miklós alispán, Seethal Ferenc nagybirtokos, Csipkay János erdőmester, Greguss János köpeci bányaigazgató, Hollaky Attila főszolgabíró, Dobay János rendőrkapitány. Titkár: Berecz Gyula állami iskolaigazgató. Jegyzők: Mihály János, Jóos Imre, Keresztes Ede, Vántsa György, Incze Gyula, Ebergényi Gyula. Pénztárnok: Bogdán Arthur.
Az elnöknek köszönhetően Sepsiszentgyörgy közönsége és Háromszék megye törvényhatósága 200–200 koronával az EKE alapítója volt. Megválasztása után az elnök előterjesztette az első kirándulás tervét május 15-ére Kovásznára, melyre a központot (Kolozsvárt), a társegyesületeket és a nagyközönséget is meghívják, majd a választmány tagjait, továbbá a jegyzőket hat csoportra osztják, akik a hat alelnök vezetése alatt a vármegye két városának és négy járásának megfelelően hat albizottságot képeznek. Már az első évben öt kirándulásról tudunk. Erdély című folyóiratunk 1895 februárjában elnökünket mint az EKE központi alelnökét mutatja be (IV. évf. 1–2. szám), aki nagyon sokat tesz a megye felvirágoztatására: „Előpatak, Málnás, Kovászna az ő buzdítására tették meg azokat a fontos lépéseket, melynek következtében fokozatos fejlődésnek indultak, és amikor a helyi eszközök kimerültek, megalakította az EKE Háromszék vármegyei Osztályát, melynek feladata a megye természeti kincseit megismertetni és ezáltal a székelységnek közgazdasági fejlődését előmozdítani. Az osztály akkora tevékenységgel kezdte meg működését, hogy kirándulásai iránt országos érdeklődés volt, 300-nál több idegen elvivén hirét.”
1896-ban a Budapesten rendezett Országos Kongresszuson részt vesz az egész háromszéki osztály, Benedek János előadást tart.
1901-ben, amikor Kolozsváron megkezdik az EKE-múzeum szervezését, a már meglévő 1600 tárgyból 300 özvegy Cserey Jánosné adománya, akinek legnagyobb szerepe van a Székely Nemzeti Múzeum létrehozásában.
1902-ben – K. Fodor János írásából tudjuk – megyénkben már léteznek jelzett turistautak. Így a Sepsiszentgyörgyöt Sugásfürdővel összekötő, 10 km hosszú turistaút jelzése piros színű volt. A Sugásfürdőt Előpatakkal összekötő kétórás turistautat kék színnel jelezték a Szármány-pusztán keresztül, ahol a 920 m magas ponton levő kilátóból gyönyörködnek a Csukás, a Nagykőhavas, a Bucsecs, a Keresztényhavas és a a Királykő látványában. 1902. július 20-án az EKE tízéves fennállására szervezett ünnepi közgyűlésnek Sepsiszentgyörgy adott helyet. Kolozsvárról húszan vettek részt. A vendégeket ifj. Gödri Ferenc, Sepsiszentgyörgy polgármestere mint a háromszéki EKE titkára fogadta. Az általa elkészített jegyzőkönyvből tudjuk, hogy jelen volt Potsa József is, akit az EKE tiszteletbeli tagjának választanak. Az országos kiállítás alkalmából Háromszék kitüntetést kap. Pénzzel segítik az Erdély Kalauza kiadvány és a Hankó-könyvek megjelenését. 1902. október 12-én Potsa József részt vesz a kolozsvári Mátyás-szobor leleplezésén, a Mátyás király szülőházában berendezett EKE-múzeum megnyitóján és Erzsébet lobogójának felavatásán. 1906. augusztus 19-én ifj. Herrmann Antal részt vesz a szovátai közgyűlésen, ahol jegyzőkönyvbe vették a Cserey Jánosné Zathureczky Emília halálára való emlékezést. 1908. január 17-én Potsa József halálával lezárul az egyesület életének eredményekben igen gazdag első szakasza, amely az EKE szintjén mintaosztályként volt nyilvántartva mint a közművelődési rendezvények szervezője, az idegenforgalom irányítója, tanulmányi kirándulások rendezője a Székely Mikó Kollégium diákjainak. Az utolsó újjáalapítást 25 évvel ezelőtt, 1992 áprilisában jegyeztük, olyan nevekkel, mint Gocz József, Kónya Ádám, Kisgyörgy Zoltán, Kakas Zoltán, valamint Dukrét Lajos és Jártó Gábor, akik ma is tagjai egyesületünknek. Erre emlékezünk április 3-án 18 órától ugyanott (a Gábor Áron Teremben), ahol 125 évvel ezelőtt létrejött a HEKE.
Dukrét Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Új időszámítás kezdődött Ajtonban
Szubjektív élménybeszámoló egy kézművestáborról
Az Óperenciás-tengeren innen, a Tordai-hasadékon is innen, ott ahol a Tordatúr, még azon is egy kicsit innen, van egy varázslatos hely. Ajton. Nemcsak a fekvése, a táj szépsége, vagy egyéb látnivalói teszik azzá, hanem régi és új lakói, akik éppen ez idő tájt fogtak össze, hogy egy erős közösséget, egyszersmind jövőt építsenek. Teszik ezt hittel és alázattal egy olyan időszakban, amikor egyre gyakrabban hallani népességfogyásról, elvándorlásról, asszimilációról. Ezekről Ajtonban a jelek szerint nem kívánnak tudomást venni. Lelkes önkéntesek, helyiek, rokonok, barátok, a református egyház és a Bethlen Gábor Alap támogatásával, az újjászülető egyház ötszázadik évfordulóját egy újjászülető közösségként ünneplik a 133. zsoltár szellemében.
„Ó, mily gyönyörűséges, ha a testvérek egyetértésben élnek”
A település központjában emelkedő kis halom tetején tekintélyt parancsoló mégis hívogatóanotthonos öreg templom áll. A szószék előtti szőnyegen körben gyermekek ülnek. Csillogó szemmel hallgatják, hogyan győzte le Dávid, egy bátor pásztorfiú a rettenetes filiszteus óriást, Góliátot. Aztán énekelnek: „szól a szem és szól a szív”. Nemsokára megelevenedik a templom előtti tér. A kis árnyas dombra és a templomot körülvevő kertre harmatként száll az áldás, mint Hermón harmatja a kietlen Sion hegyére.
Vigyázz, kész, rajt! Kezdetét veszi az ünnep, amelynek hivatalosan I. Ajtoni Kézműves Gyerektábor a neve, de a jelenlevők tudják: ez sokkal több annál, ez egy új kezdet, ez maga az Élet ígérete.
A környékről, főként Kolozsvárról érkezett gyerekek a helybéliekkel együtt elkezdik belakni a teret. Gyorsan megy az ismerkedés, semmi fölösleges bók, udvariaskodás, játsszunk, játsszunk!
Az öreg hársfa alatt szalmavár emelkedik. A bálák között lőrések, ablakok, bástyák, titkos folyosók, kazamaták keletkeznek a valóság és a fantázia jótékony elegyéből. A vár közelében félelmetes sárkány invitálja az ifjú vitézeket a hősies megmérettetésre. Amíg a vár elkészül a szorgos kis kezek gyöngyöt fűznek, nemezből bicskatokot, virágdíszt, labdát gyúrnak. Eközben a konyha felől ínycsiklandó gulyásillat árad a helybéli nénik jóvoltából. Ó, igen, a gulyás! A jó gulyás még az ellenségeket is képes egy asztalhoz ültetni, mennyivel inkább a barátokat! A szervezők jól tudják ezt. Ennek a nagyszerű tábornak az ötlete is egy jó kis gulyásozás közben született. És íme, felépült a vár!
Kezdődhet a csata. Nevetve, jókedvvel harcolnak ezek a kis lovagok. Kardjaik kerekdedek, legfeljebb cirógatásra alkalmasak. Vállvetve küzd a sok kipirult arcú vitéz a fásultság, az önfeladás, megalkuvás hitvány szénasárkánya ellen. Nagy műgonddal dekorált pajzsaikon megférnek egymás mellett a különböző egyházak címerei és a „pogány” viking harcos figurája.
Itt nincsenek „mások”, nincsenek idegenek
Egy nagy család van, egy önmagát létrehozó rend a látszólagos káoszban. Előre meghatározott tábori program sincs, csak támpontok vannak és lehetőségek a kellemes időtöltéshez. Mivel semmi sem kötelező, mindent szívesen kipróbálnak a szabályoktól amúgy is mindig idegenkedő gyerkőcök. Nagy népszerűségnek örvend az agyagozás, a raklapfestés kicsit, nagyot egyaránt leköt, de a vízipisztolyos lövöldözés a legjobb móka. Pihenésképpen románul lehet tanulni. A helyesen kiejtett szavakért cukorka jár.
Ebben az önműködő minitársadalomban a gyermekek felvigyázására vállalkozó néhány szülőnek csak néha-néha akadt csitítanivalója, így aztán ők is kedvet kapnak a kézműveskedésre. Kulcstartót, dísztárgyakat, hasznos holmikat fabrikálnak fából, gyöngyből, bőrből, ami a kezük ügyébe akad.
A nap végén a résztvevők a templomban gyűlnek össze, ahol zene és énekszóval zárnak minden napot. Egy szóban összefoglalják azt, ami a legjobb volt számukra és közben azt is megtudják, milyen meglepetést tartogat számukra a következő nap. Egyik ilyen várva várt esemény volt a traktoros kirándulás.
Felszállás előtt, után és közben többször is meg kellett számolni az izgő-mozgó csemetéket. Egy, kettő… huszonhárom, huszonnégy. Tele az utánfutó, felburrog a motor. Irány az erdő! Számháború is lesz! Meg szalonnasütés! – mondogatják egymásnak. Rögtön érkezés után újra fellángol a harci kedv, ádáz küzdelem kezdődik. Innen is onnan is felhangzik egy-egy rövid számsor, jelezve, hogy az ellenfél tábora egy fővel megfogyatkozott. Végül igazságos döntetlen születik, mivel egyik csapatnak sem sikerül megszerezni az ellenfél zászlaját. Sebaj, a tűz körül ülve, a parázson sercegő szalonna illatában helyreáll a béke, aztán pedig indulás vissza a táborba, hiszen hátra van még a rendhagyó történelemóra, az előadás, amelyből őseink szokásait, életvitelét, eszközeit, sőt fegyvereit is megismerhetjük. Talán még a visszacsapó íjjal is lőhetünk! És persze ott van még a falmászás, a kitartás és a bátorság próbája, amelyet bámulatra méltó könnyedséggel állnak ki. Ebből is, mint oly sok mindenből, sokat tanulhattak a csemetéikre méltán büszke anyukák, apukák. Az a vibráló, kimeríthetetlen energia, ami ezekből az apró emberpalántákból árad, megtaníthat minket bátorságra, kitartásra, nem megállni a falak előtt, hanem leküzdeni az akadályokat.
A tábort lezáró ünnepi istentiszteleten hasonlóképpen összegezte a tábor tanulságait Vitus Bulbuk István, ajtoni lelkipásztor, a kezdeményezés elindítója, lelke, motorja, aki az alábbi szavakkal kezdte ünnepi beszédét: „Ajtonban új időszámítás kezdődött”.
Ebben a mondatban benne van minden, hiszen tény, hogy az ajtoni öreg templom falai egy emberöltő óta nem láttak annyi gyermeket, mint ez alkalommal. Az újjászületés, a jövő feltételei immár adottak. A többi csak rajtunk múlik.
Vincze Gyula / Szabadság (Kolozsvár)