...olyan nem jó emlékezni ezekre…
Minden vagyonukat elvették, házukból elűzték; iskolába nem vették fel, édesapját koncepciós perben elítélték; élete első fele, a fiatalkora nélkülözéssel, megaláztatással telt – és mégsem lett megkeseredett ember. Incze – született Balázsy – Ilona túl a nyolcvanadik évén derűs nyugalommal szemléli az életet. Csak amikor emlékezni kell, akkor futja el szemét a könny.
A Balázsy család utolsó két generációjának sorsát a kommunista rendszer visszaélései határozták meg. Balázsy Károly Pál (Ica néni édesapja) a partiumi Érszentkirályon született 1912-ben, legkisebb fiúgyermekként ő maradt a családi házban. Nagy birtokon gazdálkodott, talán ez lehetett az oka, hogy teológiára és földrajz–történelem szakra is csak két-két évet járt. Annak ellenére, hogy egyetemet nem végzett, a vidéki értelmiséghez tartozott, szülőfaluja és még két szomszédos település jegyzője volt a tasnádi járásban. Legnagyobb lánya, Ilona születésekor a saját öröksége és a felesége hozományaként kapott mellé vásárolt még ötven hold földet – bizonyítékaként annak, hogy hosszú távra tervez. A sors azonban nem úgy akarta. Előbb a Groza-kormány agrárreformjának esett áldozatul birtoka java, majd 1949-ben, március 3-án éjszaka megjelentek az elvtársak lakásán… A Balázsy család vergődését, olykor kétségbeesett harcát a túlélésért annak a vészterhes kornak még élő tanúja, Ica néni meséli el.
Édesanyám csak jajgatott
– Nem tudom, hány száz hold földünk volt, édesapámnak is, édesanyámnak is sok volt. 1947-ben nagy részét elvették, csak 64 hektárt hagytak meg, ennyit tudtunk igazolni 1990 után, mikor visszaigényeltük a házat és a földet. Aztán 1949-ben azt is elvették. Éjjel mentek – mi, a nagyobbik húgommal akkor nem voltunk otthon –, tizenkét óra után, több ember körbevette a házat, hogy nehogy megszökjenek, felzörgették édesapámékat, és felszólították, vagy a vagyonáról, vagy az életéről mondjon le. Édesapámmal íratták meg a saját kilakoltatási kérésüket, mert az elvtársak nem nagyon értettek a betűvetéshez. Szüleim nem tudtak csomagolni sem, a helybeli emberekből, aki jobbindulatú volt, az pakolt fel ezt-azt. Az egyik a tiszti csizmát rakta egy zsákba, édesapám rászólt, ne tedd bele, mert tönkreteszed a szárát, hát az volt a szerencse, hogy nem hallgatott édesapámra, felcsomagolta a csizmát. Édesanyám csak jajgatott, jajgatott.
Mikor vitték el édesapámékat, a lovak nem akartak elindulni. Az egyik az a ló volt, amelyiket még csikókorában az anyjával elvittek a németek a háborúba, de visszajött, mert még kicsi korában megszoktatta a kocsis, reggelente kockacukrot tett a tornácra, minden nap ott ropogtatta, mi gyermekként nagyon élveztük. Ez a csikó közben nagy ló lett, ezt fogta be Victor bácsi – román ember volt – a futószekér elé, mert volt kocsink is, ilyen sárga, de annak ott kellett maradnia. Valamelyik elvtárs akarta kivezetni a szekeret, de a ló nem mozdult. Akkor édesapám átvette a gyeplőt, úgy mentek el Tasnádra, mert oda tartoztunk járásilag. És amikor oda elvitték, azt mondták, hogy minél messzebb, legalább kétszáz kilométerre menjenek a falutól. Nekünk minden rokonságunk a környéken élt és Budapesten, de már akkor le volt zárva a határ, édesapámék nem mehettek Magyarország felé. Nagyapát börtönbe tették, mert nem tudta fizetni a kvótát, amivel ők meg voltak róva, sőt, édesapámnak a testvérét is, és a másikat is, mind börtönbe zárták, mivel nem tudták teljesíteni a beszolgáltatást, elvették tőlük is a házat, aztán később visszaadták üresen. És akkor édesapámék ide jöttek, Háromszékre, mert a lelkészünk, Dénes Dezső idevaló volt, az édesapja, Dénes János bácsi Illyefalván volt lelkész. Szerencse, hogy a másik fia, az orvos, otthon volt, édesanyám és a kisebbik húgom – három éves volt akkor – nagybetegek voltak, mert nyitott vagonban kellett utazniuk, és hideg volt akkor, március 3-án, 1949-ben.
Mindenki félt tőlünk
Édesapám, bár jegyző volt, semmit sem sejtett arról, hogy mi fog velük történni. Mikor kezdtek jönni ezek az elvtársak, őt már mellőzték. Mi, a nagyobbik húgommal iskolában voltunk Királydarócon, egy özvegyasszonynál laktunk egy nagy szobában egy tanárnővel, ő már tudta. Hogy honnan? Csak mondta a néninek, és mi is hallottuk, na, éjjel elviszik Kaisleréket, Szúnyogékat, de Balázsyt nem említette. Reggel a cselédleányunk kihívott engem, s mondta, hogy a tekintetes úrékat elvitték az éjjel. Én egyet ordítottam, mert nagyon anyás voltam. Na és akkor minket elbújtattak egy faluban, hogy minket is ne vigyenek el, de persze aztán mi is idejöttünk, mert tizenkét évesen mihez kezdtem volna? Olyan nem jó… Nem nagyon szoktam emberek előtt beszélni, ha kérdeznek, egy tőmondatban valamit… Olyan nem jó emlékezni ezekre… Illyefalván nagyon jó volt Dénes János bácsinál, a papnál, a falubeliek is sokat segítettek. De onnan is el kellett menni. Szentgyörgyön egy kamrában laktunk a Kossuth Lajos utcában évekig (a házat, melynek udvarán állott az a kamra, az 1980-as évek elején lebontották, helyére tömbházat építettek – szerk. megj.), egy ágy volt benne, egy kicsi asztal és egy vaskályha. Mikor a kabátot fel akartuk venni, kimentünk az ajtó elé. A házinéni megengedte, hogy mi, gyermekek, ott aludjunk náluk. Este bementünk, reggel megint vissza a kamrába. Előbb minden éjjel, aztán hetenként kétszer édesanyámékat felzörgették a milicisták, hogy ott vannak-e, nem hagyták-e el a várost. A buletinjukban (személyazonossági igazolvány – szerk. megj.) benne volt a D. O. (domiciliu obligatoriu – kényszerlakhely). Mi, gyermekek, szabadon járhattunk, de szüleinknek minden reggel kellett jelentkezniük hét órakor a milícián, és ott nem is kell mondjam, hogy beszéltek velük. Sok nyomorúság és megaláztatás ért minket. Mindenki félt tőlünk, még köszönni is, a templomban is úgy húzódtak el tőlünk. Benne voltam az iskola tánccsoportjában, abból is kirúgtak, mert az voltam, aki.
Az Úristen mindig kirendelte
Volt olyan nap, hogy azt kérdezte édesanyám: mit főzzek, mivel mosom ki a ruhátokat? Nem volt semmink, mert nem engedték dolgozni őket, csak napszámba. És akkor jött a postás, és hozta a szelvényt. Azok az egyszerű falusi román és magyar emberek küldték a csomagot otthonról, azokból a falvakból, lisztet, a lisztbe beletéve a tojást, szalonnát, házi szappant. Az Úristen mindig úgy kirendelte, hogy épp akkor jött a csomag, amikor legnagyobb szükség volt rá, és nem egyszer. Volt, hogy egy hétig csak krumplit ettünk, de akármilyen nyomorúságban is volt részünk, édesanyám soha senkitől kölcsön nem kért. Foltozott cipőben jártunk, szombaton a kartonruhánkat megmostuk, reggel kivasaltuk, tizenegy órakor úgy mentünk a templomba. De soha ezért mi nem zúgolódtunk, nem békételenkedtünk, nem irigyeltük azt sem, hogy az elvtársnőnek a leánya szép selyemruhában meg mindenben járt. Csak a kisebbik húgom nem értette, ő nagyon jó tanuló, osztályelső volt, akkor avatták a pionírokat, és őt nem vették fel. Úgy el volt keseredve, annyit sírt az a gyermek! Akkor aztán kezdték magyarázni édesanyámék, hogy miért nem kapott piros nyakkendőt. Én tudtam is, értettem is, hiszen innen is, onnan is kitettek, kultúrműsorból, tánccsoportból, mindenből, de Editke olyan kicsike volt még, nem tudta megérteni és nem tudta elfogadni, hogy ő ilyen.
Aztán megengedték két vagy három év után, hogy hazamehessünk, meglátogassuk nagymamát, édesanyámnak az édesanyját, de arról jobb nem is beszélni. Sok a jóérzésű ember, de volt olyan is, aki…
Édesapámnak nem lévén fiúgyermeke, azt akarta, hogy a nagyobbik húgommal együtt gyógyszerészek legyünk, és akkor felírhattuk volna: Balázsy gyógyszertár, hogy a név maradjon meg. Sikerült a felvételink, de mikor meglátták a papírjainkat, azt mondták, hogy sajnálják. Végül aztán elmentünk Nagykárolyba, az állategészségügyi technikumba, mert először azt hittük, hogy tanítónők leszünk, de hát azonnal kirúgtak a képzőből is, az állategészségügyi volt az utolsó, azt mondta ott egy nagyon kedves titkárnő, drága gyermekeim, ti ezzel a papírral ne menjetek sehova felvételizni, mert titeket nem vesznek fel sehova sem. Ami úgy is volt. Végül elvégeztem a nővérképző iskolát, volt egy illyefalvi kislány, azt kitették, engem megsajnáltak, meghagytak. Az Úristen mindig megsegített, mindenben. Az internátusban volt egy angyalosi lány, az mondta, a kulákoknak még csak az ivadékának is ki kell csavarni a nyakát – a két kezével mutatta, hogyan – és összetaposni. Egy másik lány, Irmuska, azt mondja, te, nem szégyelled magad, jól tudod, hogy Balázsy Ica kicsoda, és te így beszélsz. Aztán elhallgatott. Csűry István – akinek a fia most püspök Nagyváradon –, ő udvarolt nekem, de én azt mondtam, nem megyek paphoz férjhez, mert a családban elég pap van, és én városon akarok élni. A húgom meg azt mondta, ő falura szeretne kerülni. Na, ő került városra, én pedig falura, jó messzire, Szolokmába. Mert mégiscsak paphoz mentem férjhez, s hál’ Istennek, jól. (folytatjuk)
Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

...olyan nem jó emlékezni ezekre… (2)
A szocialista rend felforgatója
Incze – született Balázsy – Ilona folytatja visszaemlékezését:
– Édesapámat 1959-ben politikailag elítélték kilenc évre, Marosvásárhelyen volt a tárgyalás. Hogy milyen indokkal? Azt mondták, szimpatizált az 1956-os magyarországi eseményekkel, az „ellenforradalommal”, ahogyan a vádiratban fogalmaztak. Azt is felrótták neki, hogy azt mondta, persze kacagva, menjünk utcaseprőnek, ott legalább diplomás emberek lesznek. Hát ilyen bűnei voltak, és ezeket komolyan gondolták!
Míg a vizsgálati fogságban volt, az ismerősök azt tanácsolták, hogy mondjon le a kisebbik húgomról, mert sem engem, sem a nagyobbik húgomat, Borcsit nem vették fel sehová, és legalább Editke tudjon továbbtanulni. Nem tudtunk beszélni édesapámmal, hogy ezt miért kell megtennie, de ő tudta, miről van szó, és akkor a börtönben megírta a lemondást, románul, mert perfekt beszélt románul. Nagymama akarta, hogy két évet román gimnáziumba járjon, egyébként Zilahon a Wesselényi Kollégiumban érettségizett. Editkét édesapámnak a nővére adoptálta, Sári néném is el volt zárva azelőtt, de nekik nem volt annyi földjük, hogy kiemeljék őket. Nevet adtak neki, de soha, egy percet sem lakott náluk, viszont így tudott érettségizni a Mikóban, majd sikerült elvégeznie Brassóban a hároméves építészeti technikumot. Mind a hárman arra törekedtünk, minél hamarabb legyen valami végzettségünk, hogy dolgozhassunk, mert nagy szegénységben éltünk. Édesanyám az akkor még pirosban álló központi ortodox templom pincéjébe járt almát válogatni, akkor ott volt az aprozár raktárja. Édesapám is csak napszámban dolgozhatott, ő és más kiemeltek, Kaisler Anti bácsi – akivel úgy szólították egymást, hogy kiskomám, jó barátok voltak, eltemetve is egymás mellett vannak a szemerjai temetőben – gazdákhoz járt el kaszálni, de kellett fogadniuk egy embert, mert a kaszát egyikük sem tudta megverni. Olyankor adtak kosztot is nekik, de gyengét, édesapám azt mondta, ha én a napszámosaimnak ilyen kosztot adtam volna, otthagytak volna. Akkor nagyon nehéz idők voltak. A marosvásárhelyi tárgyalásról tömegesen jöttünk ki a törvényszékről, s az egyik egyenruhás tiszt diszkréten mellém jött, és mondta: hölgyem, fellebbezzék meg, hát ez milyen vád? Meg is fellebbeztük, de annyit értünk vele.
(A kolozsvári katonai törvényszék Marosvásárhelyre kihelyezett ülésén 1959. június 24-én hozott 261-es számú ítélet tipikus példája a koncepciós perekben született döntéseknek. Balázsy Károlynak valójában semmi bűne nem volt, ha beszélt is arról munkatársainak – időközben ugyanis tisztviselő lehetett az Autoexpediția állami vállalatnál –, hogyan intézte birtokát, míg el nem kobozták tőle, nem a „szocialista rend felforgatása” érdekében tette: a kommunista hatalom a magyarországi forradalom romániai utórezgéseinek felszámolását követő megtorláskor kihasználta az alkalmat, hogy végleg leszámoljon a kulákoknak nyilvánított, földönfutóvá tett, de még élő egykori nagygazdákkal is. Hogy Balázsy Károly esetét milyen gondosan „előkészítették”, az is bizonyítja, hogy 1958 szeptemberében elbocsátották munkahelyéről, és felvetették az egyházhoz titkárnak – így nem egy munkás, hanem egy „reakciós elem” került a törvényszék elé. Az ítélet egyébként teljes vagyonelkobzásról, valamint ötszáz lejes perköltség megtérítéséről is határoz. Amikor letartóztatták, Balázsy Károly összes vagyona húsz lej volt…)
Borítékban küldünk haza
Peripraván töltötte börtönéveit, olyan rabtársakkal, mint Csiha Kálmán, a későbbi püspök, meg még sokan. Felette az emeletes ágyban egy bukaresti román orvos volt, az mondta: Károly bácsi, ha kiengednek, nehogy zabáljál, mert nagyon sokan meghalnak, amikor hazamennek és jól étkeznek. Hát édesapám nyolcvanöt kilós volt, amikor elvitték, és pár év múlva, amikor Bukarestből kiszállt egy bizottság, negyvennyolc kiló volt. Nagyon sokan meghaltak ott, Peripraván, a Duna-deltánál, mindig azt mondták nekik, „cu plic [te] trimitem acasă” (borítékban küldünk haza, vagyis csak a halálhíre jut haza a rabnak). Egy bizonyos idő után megengedték, hogy csomagot küldjünk, aztán mikor ez a bukaresti bizottság kiszállt, kicsit jobb kosztot kezdtek adni a börtönben nekik.
(Közel három éve raboskodott már Peripraván Balázsy Károly, amikor felesége kegyelmet vagy amnesztiát kérő levelet írt személyesen Gheorghe Gheorghiu-Dej elvtársnak, a Román Népköztársaság államtanácsa elnökének, melyben felvázolja nehéz családi helyzetüket – az akkor 52 éves Balázsy Károlynénak beteg édesanyjáról és három lányáról kellett gondoskodnia, dolgozni nem engedték, csupán a jóindulatú emberek adományából tengődtek –, „ünnepélyes” ígéretet téve, hogy férje többé nem követ el „hasonló megbocsáthatatlan tévedést”, sőt, „tisztességes, hűséges állampolgár lesz”, aki „drága hazánk, Románia Népköztársaság felvirágoztatásáért fog dolgozni”. Az aláírás fölött a kötelező üzenetek: „Éljen a Román Munkáspárt!”, „Éljen a békeharc!” A levelet az akkor kötelező formában írta meg a kétségbeesett asszony – de hiába reménykedett, beadványa hatás nélkül maradt.)
1964. június 22-én engedték ki a börtönből édesapámat, még annyi útiköltséget sem adtak neki, hogy hazáig utazhasson. Brassóban nem volt, amivel jegyet váltania, odament az állomáson a taxisofőrökhöz, s az édesanyám által küldött csomagból próbálta eladni nekik a cukrot, s ami még volt megmaradva. Kérdezték, honnan jön maga, mondja, hogy Peripraváról, hát azok nemhogy elvették volna a cukrot, hanem még több pénzt is adtak, úgyhogy még a többi társának is adott édesapám pénzt, hogy tudjanak továbbutazni.
Amikor a börtönből kikerült, ment a munkaelosztóhoz, ott egy elvtársnő azt mondta neki, magát sehova nem fogják felvenni, esetleg kocsimosónak. Egy darabig ott dolgozott, abban a hidegben, akkor még a kocsimosás nem ilyen elegáns volt, mint most, és édesapám nagyon legyengült a börtönben. Azután nem tudom, melyik elvtárs jóvoltából meg kedvességéből, mert köztük is voltak rendes emberek, sikerült elhelyezkednie a szállítási vállalatnál, papírmunkát végzett és ellenőrizte, hogy felrakták-e vagy lepakolták-e az árut.
Epilógus Érszentkirályon a szülői ház? A kommunizmus idején óvoda, tejcsarnok működött ott, egy időben kollektívszékház volt, és raktár. A csűrben tárolták a dohányt, azt aztán teljesen lebontották. Négy hektár volt a kert, gyümölcsfákkal, dísznövényekkel, azt is tönkretették, mind kivágták és eltüzelték, talán csak pár szilvafa maradt meg. Ahhoz a néhány évhez, amire visszaemlékszem gyermekkoromból, nagyon kedves emlékek fűznek, az szép volt, de aztán a leánykorunk, az szomorú és borzasztó, nem kívánom senkinek.
A házat aztán visszaadták, és valamennyit a földből is. Van egy olyan földrész a határban, amelyet a régebbi románok Tagu lui domnu Palco, a magyarok Palkó úr tagjának neveztek, édesapámat szólították így a faluban. Persze, a visszaszolgáltatáskor ezt a jó földet nem nekünk adták vissza, kiosztották idegeneknek.
A házat egy német bárónő vette meg. Azt mondta, amikor felújítják, meghívnak majd. De nem tudták felújítani, a kollektív idejében olyan vegyszereket tettek be, hogy nem tudták semmivel sem semlegesíteni, a macska megdöglött odabenn. Úgyhogy le kellett bontaniuk. Az Úristen megáldott bennünket, a húgomékat is, és édesapámékat is, még a börtönről is olyan jól mesélt, amikor megrúgták, hogy menjen gyorsabban a talicskával, édesapám azt is úgy adta elő, hogy a húgom azt mondta, édesapám, aki téged meghallgat, azt mondja, neked jó dolgod volt a börtönben. Dacára annak a sok hercehurcának, megaláztatásnak, érdekes módon mégsem voltunk elkeseredve. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy belül nem fájt, de azért… Az Úristen megsegített, én mindig csak ezt mondom. Mert én nagyon jól tudom, mit jelent az, hogy nincs és nem lehet.
Most, életem alkonyán gyakran eszembe jut a Bibliából József története: „Ti gonoszt gondoltatok én ellenem, de Isten azt jóra gondolta fordítani…” (I. Móz. 50:20) Így gondolok a múltra és a jövendőre egyaránt.
Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)