Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Imecs Márton
4 tétel
2000. szeptember 4.
Homoródszentmártonon a több mint két évtizede folyamatosan működő nyári festőtábor mellett szept. 3-án megnyílt újabb tábor Homoródmente építészeti és tárgyi-szellemi életformája által kínált lehetőséggel kíván élni. A gyergyószárhegyi Alkotóközpont által finanszírozott, szeptember 17-ig tartó közös munka tájalakításként, tájberendezésként határozható meg. A táborvezető Bodó Judit ötletét Banner Zoltán művészettörténész elemezte: Valamennyi résztvevő - olvashattuk a közös alkotásra invitáló levélben - egy gyakorlatban kinyilvánított szellemiség képviselőjeként kapcsolódhat be a közös mű megteremtésébe, megfogalmazva egyéni élményanyagának mitológiáját. (A személyes lét, élettörténet, emlékek, kulturális történelmi- és művészettörténeti idézetek, felidézések stb. motívumaiból.) Nem illúziókat, hanem a valóság által megszentelt anyagokat, köveket, gerendát, boronát, deszkát, géproncsokat, habarcsot, rögzítő, szigetelő masszákat, festéket, vásznat stb. használnak az "építkezéshez". A homoródmenti tábor meghívottjai: Bencze László, Bíró Gábor, Bott Mária (Szlovákia), Siklódy Zsolt, Suhajda Zita (Kis-Jugoszlávia), Szemán Ferenc (Ungvár) és Török Ferenc. Az egészet filmen rögzítik Imets Márton és Nagy P. Zoltán segítségével. /Tájberendező alkotótábor. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 4./
2000. október 31.
A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete /MÚRE/ szept. 21-24. között a háromszéki Árkoson ünnepelte fennállásának 10. évfordulóját. Ebből az alkalomból a MÚRE 84 kollégát tüntetett ki, zömmel a romániai magyar írott és az elektronikus sajtóból, akik sikeresen hozzájárultak a romániai magyar újságírószervezet egy évtizedes tevékenységéhez. A Kolozsváron vagy környékén lakó kitüntetettek - akik Árkoson nem vehették át díjaikat - okt. 29-én a Heltai Alapítvány pinceklubjában kapták meg az elismerést. A kitüntetettek névsora: Csávossy György, Cseke Péter, Imecs Márton, Kántor Lajos, Magyari Tivadar, Makkay József, Mezei Sándor, Orbán Katalin, Péntek János, Rostás István, Tibori Szabó Zoltán és Vetési László. /Újságírói kitüntetések a pinceklubban. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 31./
2005. szeptember 6.
Csetri Elek történész, egyetemi tanár beszélt életútjáról. Tordán született, 1924. április 11-én. A háború után szovjet hadifogságba került. A legnagyobb nehézség mégis az volt, hogy a pártállam korában kellett történelmet tanítani. Erdély pedig nem volt könnyű kérdés. Mindig az volt a tendencia, hogy elvágják a magyar szálakat. Volt egy olyan időszak, amikor egyenesen kimondták, hogy pontosan a leírt szöveget adják elő. Ezt azonban sohasem hajtották végre. Csetri gyermekkorában még Torda város háromnegyede magyar volt. Kiváló tanári karuk volt. Hetven százaléka 45 után egyetemi tanár lett. Ott tanított Jancsó Elemér, Imecs Márton és Tulogdi János, a kiváló földrajztudós. Csetri 1947-ben végzett az egyetemen, majd meghívták tanársegédnek az egyetemre. A Bolyai Tudományegyetem a jobboldali magyar társaság szemében kommunista fészek volt. A román pártállami kommunista hatalom viszont magyar nacionalista központnak tekintette, azért számolták fel. Csetri szerint az egyetem a magyar művelődést szolgálta, művelődéstörténelmi, gazdasági, politikai témák művelését. Csetri számára a Wesselényi-téma egy időben központi kérdés volt, de félre kellett tenni tíz évre. „Wesselényi egy románellenes magyar nacionalista volt” – ezt Xenopol dobta be a román történetírásba.. Voltak területek viszont, ahol tudtak dolgozni. Ilyen volt a művelődéstörténet, ahol teljes sorozatot csináltak, minden jelentős magyar emlékírót, memoárírót, naplóírót vagy más személyiséget megjelentettek. A kimondott történelmet a hatalom nem támogatta, mert ott mindig gyanakodtak valamire. Csetrit a biográfiai műfaj mindig érdekelte, munkásságának jelentős része ilyen jellegű. Később Kőrösi Csoma Sándort kezdte el kutatni. Csetri Elek 1986-ban fejezte be az egyetemi oktatást. Nem bírta tovább lelkileg a kettősséget. A pártállam egyre szorosabban ellenőrizte a magyar értelmiséget. Semmilyen körülmények között nem voltak hajlandók a magyar oktatókat előléptetni. Csetri 22 évig volt előadótanár és úgy is ment nyugdíjba. 1989 után visszament óraadóként, de ez már nem jelentett közvetlen befolyást az egyetemi életre. Három éve tanítja a Partiumi Egyetemen a magyar civilizáció történetét. Csetri Eleknek öt könyve volt kéziratban 1990-ben. Az egyik a Bethlen Gábor, amit 1992-ben megjelentetett a Kriterion. Jenei Dezsővel elkészítettek egy technikatörténeti kronológiát. Ezt húsz mérnökkel csinálták meg. A diktatúra idején ezt sem adták ki. Volt egy másik kézirata amely most talán meg fog jelenni. Körmöczy János unitárius püspökről szól, aki kint tanult Göttingában, ahol Kőrösi Csoma Sándor is tanult. Az ötödik kézirat a Vass Pál-könyv. Az volt az első könyve, 1968-ban jelent meg. Vass Pál császári-királyi kapitány volt, akit kitettek a huszárhadseregből. Utána tisztviselő volt, majd 48-ban Bem kapitánya. Megjelent az első rész, a Kriterion kiadta, a második részt nem engedélyezték. Nem csüggedt el, hogy munkáit nem adják ki. A lényeg, hogy az ember ne adja fel, gondolta. A legújabb munkája Gyulay Lajos naplójának válogatása. Ez 140 kötetes kézirat, a magyar irodalom legterjedelmesebb naplója, páratlan kulturális kincs. Csetri Elek 81 éves, változatlanul sokat dolgozik. /Fábián Tibor: „Az volt a tendencia, hogy elvágják a magyar szálakat” Csetri Elek történész, egyetemi tanár a „tranzit városról”, a népi vonulatról és a 89-ig kiadatlan kéziratairól. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), szept. 6./
2011. február 17.
Emlékezet-frissítőt frissítő
Kántor Lajos Emlékezet-frissítőjét (Szabadság, 2011. február 5.) olvasva, magam is mondhatnám, hogy vártam, hátha valaki megszólal az általa mondottakkal kapcsolatban. De senki sem jelentkezett, mert az én írásom egyik bekezdése késztette írásra Kántor Lajost. Így magam látok hozzá.
Elöljáróban el kell mondanom, senki sem vitatja az 1990 februárjában megjelent Puntea elsőbbségét. Ez abból is kiderül, hogy az a bizonyos másik román nyelvű lap, az 1990-ben megjelent folytatásának tekintette magát. 1991 áprilisában napvilágot látott első száma jelzi, ez a második évfolyam, és zárójelben azt is, hogy a 11. szám. A Szabadságban megjelent írásom (Mit tudnak rólunk a románok?, 2011. január 31.) Kántor Lajos által kifogásolt bekezdése nem az 1990 februárjában megjelent Puntea létét tagadta, csupán azt említette, hogy az 1991 áprilisa és 1993 júliusa közötti lap ma is elkelne.
Hozzá kell tennünk, hogy azoknak, akik ezt kihozták, nem 1991 áprilisában jutott eszükbe, mint Kántor Lajos írja, hogy szükség van egy általunk írt román nyelvű lapra. Rajtuk kívül másokban is fölmerült ennek igénye, már 1990 elején. De nem volt lehetőség a megszervezésére, megjelentetésére. Jómagam 1990 legelején teljes gőzzel toboroztam az RMDSZ-tagságot. Eleinte a munkahelyemen, a nyomdában, barátok, szomszédok, ismerősök körében. Majd az RMDSZ februárban megalakult belvárosi szervezete keretében folytattam. És írtam a Szabadságba, majd az Erdélyi Híradóba. Ezek után nyilván hiába kereste Kántor Lajos a nevemet abban a Punteában, mert jól tudta, egyetlen írásom sem jelent meg benne.
Ez idő tájt egy tanácskozást hívtak össze a Kriterion szerkesztőségébe, amelyen a román nyelvű lapról volt szó. Elhangzott egy javaslat román–magyar–német nyelvű lap kiadására. Ezt persze nem lehetett komolyan gondolni, hiszen román nyelvűre volt égető szükség. Az 1990. évi májusi, első szabad parlamenti választások után a megyei választmányban kezdtem szorgalmazni a román lap kiadását. A szintén választmányi tag Bucur Ildikó is rendszeresen kiállt emellett. Akkoriban egy holland nyomdász, minden hozzávalóval, kis ofszet-nyomdagépet ajándékozott az RMDSZ-nek. Ez újabb ösztönzés volt a cél elérésére.
Ha már itt tartunk, mondjunk el egyet, s mást a második román nyelvű lapról.
Akik ezt terveztük, természetesen tudtunk az időközben kiadott Punteáról. De az említett nyomdagép birtokában, ezzel szerettük volna nyomtatni. 1990 őszén a hollandiai magyarok egy teherkocsi adományt küldtek Szőcs Gézának. Az RMDSZ Fürdő utcai székházában vettük át. Egy, az említettel azonos, majdnem új ofszet-nyomdagép, kis távbeszélőközpont, több mint harminc írógép, meg egyéb érkezett. Papírra volt szükségünk, amivel a választmány és a megyei elnök is egyetértett, a könyvelő azonban addig halogatta a papírvásárlást, mígnem a tervezett húsz tonna helyett csak ötre futotta.
Most már minden kéznél volt. Kiadó is került, a frissen alakult Tulipán kft. 1991 elején Buchwald Péter, a választmány elnöke, kinevezte a szerkesztőség tagjait. Rövid idő alatt összeállt az első szám anyaga.
Havi két, 12 oldalas számot terveztünk. Ebből csak áprilisban jelent meg kettő, utána havonta egy 16 oldalas. A kettős számok 20 oldalasak lettek. 1991 áprilisa és 1993 júniusa között 23 szám látott napvilágot, ebből 4 különkiadás, egyik 1992 decemberében jelent meg a Mátyás-szobor meggyalázásakor.
Ötezer példányt terveztünk. A lap terjesztése végett fölhívtuk az RMDSZ megyei szervezeteit, valamennyien benne voltak. Ebből aztán az lett, hogy jó néhány megyei szervezet fölbontatlanul visszaküldte a becsomagolt példányokat annak ellenére, hogy közöltük, ha nem tudják eladni, adják oda ingyen a románoknak. Ezt sem vállalták. Kétezerre csökkentettük a példányszámot és versenyvizsgával lapterjesztőt alkalmaztattunk a kiadóval. De a Tulipán csak két-három útra engedte, mert szerinte ezek az utak túl sokba kerültek. Lapterjesztőnket ezután amolyan mindenesnek fogták be.
Elhatároztuk, hogy akkor hirdessük a tévé 1-es műsorában. A kolozsvári tévés, Imecs Márton ingyen elkészítette az egyperces, jól szerkesztett, színes, remek hirdetést. A Tulipán ennek közlését is túl drágának találta, még úgy is, hogy egy perc helyett húsz másodpercet javasoltam. A példányszámot ezerre csökkentettük. Az RMDSZ megyei gazdasági alelnöke szerint a veszteség miatt nem lehetett a munkát tovább folytatni. Arra hivatkoztam, hogy a lapért akár áldozatot is kell vállalni, és nem gazdasági, hanem hosszú távú hatása szempontjából kell értékelni.
Újabb kellemetlenség érte a szerkesztőséget, amikor kiderült, a Tulipán részben másra használta, részben eladta papírunkat. Ezért lapszámonként Désről, a papírgyárból kellett beszerezni a szükséges mennyiséget. Szerencsére a dési RMDSZ közbenjárt az ügyben. 1992 decemberében, a Mátyás-szobor körüli hercehurca idején ötezer példányban, négyoldalas különszámot akartunk kiadni Mátyás királyról, származásáról, a szobor történetéről. A Tulipán rövidlátó vezetői ezret engedtek, azt is két részletben. A Főtéren összegyűlt román tömeg pillanatok alatt szétkapkodta.
1991 februárjában, márciusában, az első szám munkálatai közepette, arculütésként ért bennünket az, hogy az 1990-ben megjelent Puntea szerkesztői nem engedték meg, hogy a lap folytatásának is ez legyen a neve. Nem vették figyelembe a folytatást, annak ellenére, hogy tíz szám után többet nem adtak ki. Pedig a folytatást nem géppel írt, A3-as papírra ragasztott cikkekből állítottuk össze, majd sokszorosítottuk, hanem számítógéppel írtuk, tördeltük és nyomdagéppel nyomtattuk. Talán nem volt ínyükre, hogy a bukott rendszerben nem érdemesült szürke egerek merészeltek íráshoz, lapszerkesztéshez látni. Tény, hogy a lap csak Puntea U.D.M.R. néven láthatott napvilágot. A hatodik szám után azonban azt mondtam, lesz, ami lesz, nevének második részét töröljük. Ebbe Kántor Lajos is beleegyezett.
Támogatást igyekeztünk szerezni. Egyik szerkesztőnk, Bucur Ildikó sikerrel járt, több hozzávalót szerezhettünk be. Én a Határon Túli Magyarok Hivatalának vezetőjéhez, majd a magyar külügyi államtitkárhoz fordultam. Eredménytelenül. 1992 nyarán a magyar lapok támogatása érdekében megbeszélést hívtak össze. A Punteát képviseltem. A második megbeszélésről egyszerűen kihagytak. A magyarok által írt román nyelvű lapot szükségtelennek tartották. 1993 januárjában, az RMDSZ brassói kongresszusán felszólalásomban, a lap támogatása érdekében, az új vezetőséghez fordultam. Eredménytelenül.
A sok gáncsoskodás, a rövidlátás után 1993 júniusában már várható volt a vég. Pedig a vesszőfutás ellenére, tartalma alapján olvasóink, előfizetőink száma lassan gyarapodott, mind több román olvasó küldte el írását, hozzászólását, észrevételét. A parlamentben is nagy volt iránta az érdeklődés. RMDSZ-es képviselőink havonta 2–300 példányt vittek a honatyáknak. Az utolsó számból, útban a galíciai Santiago de Compostelába, magam vittem el a szokásos adagot. Mikor augusztus elején hazatértem, már mindennek vége volt.
1994-ben az RMDSZ politikai főosztályán dolgoztam, s ekkor megkíséreltük újraindítani a lapot. Már-már úgy nézett ki, sikerül, amikor a döntésthozók jól kigondolt buktatót, teljesíthetetlen feltételt szabtak: külön-külön minden számra, egy teljes évre szóló laptervre volt szükség. Kár a lapért, mert most is elkelne egy magunkról, irodalmunkról, történelmünkről, művelődési életünkről általunk írt román nyelvű lap.
ASZTALOS LAJOS , Szabadság (Kolozsvár)
Kántor Lajos Emlékezet-frissítőjét (Szabadság, 2011. február 5.) olvasva, magam is mondhatnám, hogy vártam, hátha valaki megszólal az általa mondottakkal kapcsolatban. De senki sem jelentkezett, mert az én írásom egyik bekezdése késztette írásra Kántor Lajost. Így magam látok hozzá.
Elöljáróban el kell mondanom, senki sem vitatja az 1990 februárjában megjelent Puntea elsőbbségét. Ez abból is kiderül, hogy az a bizonyos másik román nyelvű lap, az 1990-ben megjelent folytatásának tekintette magát. 1991 áprilisában napvilágot látott első száma jelzi, ez a második évfolyam, és zárójelben azt is, hogy a 11. szám. A Szabadságban megjelent írásom (Mit tudnak rólunk a románok?, 2011. január 31.) Kántor Lajos által kifogásolt bekezdése nem az 1990 februárjában megjelent Puntea létét tagadta, csupán azt említette, hogy az 1991 áprilisa és 1993 júliusa közötti lap ma is elkelne.
Hozzá kell tennünk, hogy azoknak, akik ezt kihozták, nem 1991 áprilisában jutott eszükbe, mint Kántor Lajos írja, hogy szükség van egy általunk írt román nyelvű lapra. Rajtuk kívül másokban is fölmerült ennek igénye, már 1990 elején. De nem volt lehetőség a megszervezésére, megjelentetésére. Jómagam 1990 legelején teljes gőzzel toboroztam az RMDSZ-tagságot. Eleinte a munkahelyemen, a nyomdában, barátok, szomszédok, ismerősök körében. Majd az RMDSZ februárban megalakult belvárosi szervezete keretében folytattam. És írtam a Szabadságba, majd az Erdélyi Híradóba. Ezek után nyilván hiába kereste Kántor Lajos a nevemet abban a Punteában, mert jól tudta, egyetlen írásom sem jelent meg benne.
Ez idő tájt egy tanácskozást hívtak össze a Kriterion szerkesztőségébe, amelyen a román nyelvű lapról volt szó. Elhangzott egy javaslat román–magyar–német nyelvű lap kiadására. Ezt persze nem lehetett komolyan gondolni, hiszen román nyelvűre volt égető szükség. Az 1990. évi májusi, első szabad parlamenti választások után a megyei választmányban kezdtem szorgalmazni a román lap kiadását. A szintén választmányi tag Bucur Ildikó is rendszeresen kiállt emellett. Akkoriban egy holland nyomdász, minden hozzávalóval, kis ofszet-nyomdagépet ajándékozott az RMDSZ-nek. Ez újabb ösztönzés volt a cél elérésére.
Ha már itt tartunk, mondjunk el egyet, s mást a második román nyelvű lapról.
Akik ezt terveztük, természetesen tudtunk az időközben kiadott Punteáról. De az említett nyomdagép birtokában, ezzel szerettük volna nyomtatni. 1990 őszén a hollandiai magyarok egy teherkocsi adományt küldtek Szőcs Gézának. Az RMDSZ Fürdő utcai székházában vettük át. Egy, az említettel azonos, majdnem új ofszet-nyomdagép, kis távbeszélőközpont, több mint harminc írógép, meg egyéb érkezett. Papírra volt szükségünk, amivel a választmány és a megyei elnök is egyetértett, a könyvelő azonban addig halogatta a papírvásárlást, mígnem a tervezett húsz tonna helyett csak ötre futotta.
Most már minden kéznél volt. Kiadó is került, a frissen alakult Tulipán kft. 1991 elején Buchwald Péter, a választmány elnöke, kinevezte a szerkesztőség tagjait. Rövid idő alatt összeállt az első szám anyaga.
Havi két, 12 oldalas számot terveztünk. Ebből csak áprilisban jelent meg kettő, utána havonta egy 16 oldalas. A kettős számok 20 oldalasak lettek. 1991 áprilisa és 1993 júniusa között 23 szám látott napvilágot, ebből 4 különkiadás, egyik 1992 decemberében jelent meg a Mátyás-szobor meggyalázásakor.
Ötezer példányt terveztünk. A lap terjesztése végett fölhívtuk az RMDSZ megyei szervezeteit, valamennyien benne voltak. Ebből aztán az lett, hogy jó néhány megyei szervezet fölbontatlanul visszaküldte a becsomagolt példányokat annak ellenére, hogy közöltük, ha nem tudják eladni, adják oda ingyen a románoknak. Ezt sem vállalták. Kétezerre csökkentettük a példányszámot és versenyvizsgával lapterjesztőt alkalmaztattunk a kiadóval. De a Tulipán csak két-három útra engedte, mert szerinte ezek az utak túl sokba kerültek. Lapterjesztőnket ezután amolyan mindenesnek fogták be.
Elhatároztuk, hogy akkor hirdessük a tévé 1-es műsorában. A kolozsvári tévés, Imecs Márton ingyen elkészítette az egyperces, jól szerkesztett, színes, remek hirdetést. A Tulipán ennek közlését is túl drágának találta, még úgy is, hogy egy perc helyett húsz másodpercet javasoltam. A példányszámot ezerre csökkentettük. Az RMDSZ megyei gazdasági alelnöke szerint a veszteség miatt nem lehetett a munkát tovább folytatni. Arra hivatkoztam, hogy a lapért akár áldozatot is kell vállalni, és nem gazdasági, hanem hosszú távú hatása szempontjából kell értékelni.
Újabb kellemetlenség érte a szerkesztőséget, amikor kiderült, a Tulipán részben másra használta, részben eladta papírunkat. Ezért lapszámonként Désről, a papírgyárból kellett beszerezni a szükséges mennyiséget. Szerencsére a dési RMDSZ közbenjárt az ügyben. 1992 decemberében, a Mátyás-szobor körüli hercehurca idején ötezer példányban, négyoldalas különszámot akartunk kiadni Mátyás királyról, származásáról, a szobor történetéről. A Tulipán rövidlátó vezetői ezret engedtek, azt is két részletben. A Főtéren összegyűlt román tömeg pillanatok alatt szétkapkodta.
1991 februárjában, márciusában, az első szám munkálatai közepette, arculütésként ért bennünket az, hogy az 1990-ben megjelent Puntea szerkesztői nem engedték meg, hogy a lap folytatásának is ez legyen a neve. Nem vették figyelembe a folytatást, annak ellenére, hogy tíz szám után többet nem adtak ki. Pedig a folytatást nem géppel írt, A3-as papírra ragasztott cikkekből állítottuk össze, majd sokszorosítottuk, hanem számítógéppel írtuk, tördeltük és nyomdagéppel nyomtattuk. Talán nem volt ínyükre, hogy a bukott rendszerben nem érdemesült szürke egerek merészeltek íráshoz, lapszerkesztéshez látni. Tény, hogy a lap csak Puntea U.D.M.R. néven láthatott napvilágot. A hatodik szám után azonban azt mondtam, lesz, ami lesz, nevének második részét töröljük. Ebbe Kántor Lajos is beleegyezett.
Támogatást igyekeztünk szerezni. Egyik szerkesztőnk, Bucur Ildikó sikerrel járt, több hozzávalót szerezhettünk be. Én a Határon Túli Magyarok Hivatalának vezetőjéhez, majd a magyar külügyi államtitkárhoz fordultam. Eredménytelenül. 1992 nyarán a magyar lapok támogatása érdekében megbeszélést hívtak össze. A Punteát képviseltem. A második megbeszélésről egyszerűen kihagytak. A magyarok által írt román nyelvű lapot szükségtelennek tartották. 1993 januárjában, az RMDSZ brassói kongresszusán felszólalásomban, a lap támogatása érdekében, az új vezetőséghez fordultam. Eredménytelenül.
A sok gáncsoskodás, a rövidlátás után 1993 júniusában már várható volt a vég. Pedig a vesszőfutás ellenére, tartalma alapján olvasóink, előfizetőink száma lassan gyarapodott, mind több román olvasó küldte el írását, hozzászólását, észrevételét. A parlamentben is nagy volt iránta az érdeklődés. RMDSZ-es képviselőink havonta 2–300 példányt vittek a honatyáknak. Az utolsó számból, útban a galíciai Santiago de Compostelába, magam vittem el a szokásos adagot. Mikor augusztus elején hazatértem, már mindennek vége volt.
1994-ben az RMDSZ politikai főosztályán dolgoztam, s ekkor megkíséreltük újraindítani a lapot. Már-már úgy nézett ki, sikerül, amikor a döntésthozók jól kigondolt buktatót, teljesíthetetlen feltételt szabtak: külön-külön minden számra, egy teljes évre szóló laptervre volt szükség. Kár a lapért, mert most is elkelne egy magunkról, irodalmunkról, történelmünkről, művelődési életünkről általunk írt román nyelvű lap.
ASZTALOS LAJOS , Szabadság (Kolozsvár)