Nagymedvésen május 18-án megrendezték a falu szülöttjeinek találkozóját. A falucska, jelenlegi 214 lelket számláló — még mindig teljes egészében magyar — lakosságával (színromán környezetben), eleven példája a fennmaradásért folyó küzdelemnek, bár az utánpótlást csupán 13 óvodás és 9 kisiskolás jelenti. A találkozón a Rapó hagyományőrző tánccsoport mutatta be műsorát. Fellépett Kilyén Ilka színésznő is. A rendezvény nagymértékben a falu szülöttjének, a Marosvásárhelyen élő sikeres vállalkozónak, Illés Kálmánénak is köszönhető. Jövőre talán elkészül a falu kismonográfiája is, melynek gondozását szintén ő vállalta fel. /Bulyovszky Loránd, Marosvásárhely: Falutalálkozó Nagymedvésen. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 13./

"Ápr. 26-án Marosvásárhelyen az RMDSZ Maros megyei szervezetének küldöttgyűlésén választották meg a Szövetségi Képviselők Tanácsa Maros megyei képviselőit. A küldöttek meghallgatták és elfogadták a megyei elnök beszámolóját, a Területi Képviselők Tanácsa, az etikai, ellenőrző és szabályzat-felügyelő bizottságok jelentéseit, megválasztották a TKT-tagokat és elfogadták a megyei alapszabályzatot és programot. Kelemen Atilla megyei elnök beszámolójában az önkormányzatiságról beszélt, kijelentve, hogy a megyei szervezet kritikusan foglalkozott ezzel a kérdéssel, és megállapította, hogy "a Maros megyei önkormányzatok az átlagon felül működtek". Eredményeket értek el a kormánypárttal kötött megyei protokollummal, a Bolyai Líceum magyar tannyelvű oktatási intézménnyé való visszaállítását említette. Virág György, a megyei önkormányzati tanács elnöke kijelentette: a 215-ös törvény "hangsúlyosan megerősítette a helyi önkormányzatok hatáskörét, de egy költségvetési buktatóval járt együtt. " A hatáskörökhöz a kormány nem adta a szükséges pénzalapokat. Markó Béla szerint az RMDSZ által választott útnak nincs alternatívája. Az erdélyi magyarság számára az egyetlen út: megkeresni az együttműködés lehetőségeit a belpolitikában, valamint a mindenkori magyar kormánnyal és Európával. Azonban Szász Jenő "felvilágosította", hogy van alternatíva. Szász szerint "lehet, hogy fontosabb a több évtizedes magyar jövő Erdélyben, mint az idei krumplitermés". Markó kijelentette: ezek szerint a fórumozók tulajdonképpen a magyar jövő érdekében tesznek, míg a többiek krumplit termesztenek. "Mi a közbirtokossági erdőkért harcolunk, mások a magyar jövőért, mi erdélyi autópályáért, a Sapientia Egyetem bővítéséért, kétnyelvű feliratokért harcolunk, mások magyar jövőt építenek". Végkövetkeztetésként fogalmazta meg, hogy mégsincs alternatíva. Az egyetlen lehetséges út: együtt harcolni a magyar jövőért. Egységre van szükség, hangsúlyozta Markó. A következő négy évben, az úgynevezett alanyi jogon tagságot szerzők mellett Csegzi Sándor, Dáné Károly, Dávid Csaba, Illés Kálmán, Kelemen Kálmán, Péter Ferenc, Benedek Imre, Iszlay Árpád, Gáll Ernő, Náznán Jenő, Balogh József, Kakassy Sándor és Brassai Zsombor képviseli a megyét a Szövetségi Képviselők Tanácsában. /Mózes Edith: Küldöttgyűlést tartott az RMDSZ megyei szervezete. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 29./ Nem került fel az RMDSZ területi képviselőinek listájára Fodor Imre, Marosvásárhely egykori polgármestere, jelenlegi alpolgármestere. Fodor - akit egy hónappal korábban kizártak a Területi Képviselők Tanácsából is - úgy vélekedett, hogy áldozatul esett az RMDSZ jelenlegi vezetősége által folytatott politikának, amely a kényelmetlen személyek kizárásán alapul. Elmondta: azt követően érzi magát holtvágányon, hogy az RMDSZ szatmárnémeti kongresszusán szót emelt Tőkés László tiszteletbeli elnöki tisztségének megvonása ellen. ,,Noha Tőkés Lászlónak sokszor igaza van, én nem vagyok az általa folytatott politika híve, de nem érthetek egyet az RMDSZ éléről történő eltávolításával sem. Ez a lépés megosztotta a romániai magyarságot" - szögezte le Fodor Imre. /Fodort is ejtették. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 29./"

Marosvásárhelyen ülésezett február 28-án a RMDSZ-platformok kerekasztala (Platformok Konzultatív Tanácsa). A tanácskozáson részt vett a Határok Nélküli Esélyegyenlőség Platform (elnök Dudás Anna-Mária), a Kereszténydemokrata Platform (elnök Kelemen Kálmán), a Nemzeti Szabadelvű Kör (elnök Dénes István), a Nők a Nőkért Platform (elnök Szabó Annamária), a Szabadelvű Kör (elnök Eckstein Kovács Péter), a Szociáldemokrata Platform (elnök Kerekes Károly) és a Vállalkozók Platformja (elnök Illés Kálmán). A platformok szeretnének láthatóbbá válni az RMDSZ-ben, ugyanakkor nyitni a hasonló világnézeteket valló román pártok, illetve a hasonló politikai családba tartozó európai politikai szervezetek felé. A Platformok Konzultatív Tanácsa (PKT) a Szövetségi Képviselők Tanácsa által elismert platformok vezetőiből, illetve az általuk delegált képviselőkből áll. Politikai tanácsadói testület, amely az RMDSZ politikai döntéseinek előkészítését hivatott segíteni. /Mózes Edith: Nagyobb teret követelnek az RMDSZ- platformok. = Népújság (Marosvásárhely), márc. 2./

Hiányzik a magyar erő
Bár színmagyar településnek számít a dél-erdélyi szórványban, a Fehér megyei Nagymedvésen alig van magyar közösségi élet. Miközben a 187 lelket számláló településen is pénz kérdése a néhány gyereknek anyanyelven való oktatása, a közösség összefogással oldja meg ezeknek a nagyenyedi kollégiumba való ingáztatását. A magyar politikai alakulatok hiánya azonban a választási eredményeken is meglátszik: a román pártok igencsak szép arányban kanyarítanak le a leadott voksokból.
Marosújvártól délkelet irányba térve, egy 35 kilométeres, nem is olyan régen még tengelytörő, mára szépen újraaszfaltozott úton haladunk arra, amerre az aránylag lanyha téli napon sem madár, sem autó nem jár, és a maroktelefon is használhatatlanná válik. Huszonöt kilométer kanyargás után érünk a környék egyetlen színmagyar falujába, Nagymedvésre.
Érdekes módon a száz évvel ezelőtt még Alsó-Fehér vármegye marosújvári járásához tartozó falut ma nagyobb arányban lakják a magyarok, mint a 19. század derekán vagy a Trianon előtti, 1910-es népszámláláskor. A település eredetéről és lakóinak etnikai hovatartozásáról árulkodik annak román neve is, a fantáziátlan Medveș. Németeket ugyan soha nem lakták, mégis vették maguknak a fáradtságot és a dualizmus korában Bärenlochra fordították.
Nagymedvés azon kevés erdélyi falu közé tartozik, ahol egyetlen cigány sem él. Az idősebbek még emlékeznek arra a roma családra, amely a kollektivizálást követően nyomban elhagyta a falut. „Ez egy színtiszta település, ahol mindössze két román menyecske van, aki férjhez jött, de ők is elmagyarosodtak” – büszkélkednek a helybéliek.
A medvésiek a középkorban még katolikusok voltak, de a reformáció idején tömegesen tértek át a protestáns vallásra. Ma már mindannyian az 1880-ban épült, de csak 30 évvel később felszentelt református templomba járnak. Azaz kellene, hogy járjanak, jegyzi meg Pál Attila lelkipásztor, aki felvidéki szülőfaluját hagyta ott, hogy a Szárazvám völgyében szolgálhasson.
„Előbb az egyetem Kolozsvárra, majd a szerelem a közeli Marosújvárra hozott. Tizenöt éve szolgálok a faluban, de mivel a helybéliek tudják, hogy távoli gyökerekkel rendelkezem, most is attól tartanak, hogy egyszer fogom magam, és visszamegyek Felvidékre vagy legalább is egy máshol megüresedő parókiára” – mondja a nagyölvedi származású, 43 éves lelkipásztor.
Pál Attila nem tagadja, időnként maga is elgondolkodik: miért kellene neki élete végéig egy poros városka és három eldugott település között hóban, sárban, latyakban ingáznia? A kérdésre szintén a belső hangja adja meg a választ: egyebet nem tehetne, ezt szereti. Egyébként a medvésiek aggálya nem teljesen alaptalan.
A gyülekezetnek utoljára a múlt évszázad elején volt kántora, és miután nyugdíjba ment, senki nem jelentkezett a helyébe. A több mint 130 éves templom orgonája ma is működőképes, csak nincs, aki megszólaltassa. Az épületre viszont ráférne a tatarozás. Utoljára nyolc éve újították fel, de a megyei önkormányzat, a hívek és a falu szülötte, Illés Kálmán Marosvásárhelyen élő vállalkozó támogatásából mindössze egy kisebb javításra futotta.
Anyukából óvó néni
Míg Isten házában csend honol, a helyi óvoda egyetlen termében megérkezésünkkor négy csöppség dalol. A csoportban heten vannak, de hárman éppen hiányoznak. Jövőre sem lesznek többen, bár az előző években tízen-tizenegyen is nyüzsögtek a szépen rendbetett teremben. A helybéli Kőmíves Rozália idestova tíz esztendeje oktat a nagymedvési óvodában, ahova első nap reggel még szülőként érkezett, délben viszont már helyettes pedagógusként távozott.
„Tíz évvel ezelőtt, 2004 őszén az akkor kétéves kisfiamat hoztam oviba és a többi anyukával egyetemben kíváncsian vártuk az új óvó nénit. Teltek a percek, órák, szinte dél lett, de nem érkezett senki. Akkor az egyik anyuka hozzám fordult és azt mondta: Rózsika, te biztos jó óvónő lennél, maradj itt, próbáld meg! Azóta itt ragadtam” – kezd a nem szokványos történet felidézésébe az immár évtizedes tapasztalattal rendelkező óvónő.
Kőmíves Rozália, aki 2004-ben a település két érettségizett asszonya közül az egyik volt, már másnap megkapta Gyulafehérvárról a kinevezését, a következő évben pedig beiratkozott a Babeș–Bolyai Tudományegyetem kihelyezett nagyenyedi tanítóképző tagozatára. Mint mondja, élete egyik legnehezebb időszaka következett, amikor egyszerre volt háromgyerekes anyuka, óvónő és diák, de úgy érzi, mindenképpen megérte.
Ma már okleveles és végleges állással rendelkező pedagógus, aki holland kapcsolatainak köszönhetően szépen rendbe tetette az óvodát, az iskolát és a közös udvart. A két tanintézetet egy fal választja el, utóbbiban kilenc elemista tanul összevont osztályban. A szülési szabadságon lévő tanító néni hiányában most éppen a „dombon túli” Bethlenszentmiklósról medvési kvártélyba költözött Molnár Júlia oktatja a gyerekeket.
„Az I–IV. osztály egy nagy család, az egyik kislány kivételével mindannyian testvérek. Ügyesek, amikor akarnak, olyannyira, hogy engem is meglepnek” – jellemzi tanítványait a fiatal, szintén Nagyenyeden és Kolozsváron diplomázott pedagógus. Mint mondja, a nyáron három negyedikestől készül megválni, ketten közülük Enyeden, a kollégiumban folytatják, a harmadik a községközpontba, a szomszédos magyarforrói román iskolába készül. „Az anyagiak döntenek abban, hogy ki hol kezdi az ötödik osztályt” – magyarázza Molnár Júlia.
Elemi után irány a kollégium
Kőmíves Rozália fia egyike a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban tanuló nagymedvési gyermekeknek. „A múltkor könnyes szemekkel fordult hozzám, azt kérdezte: te tudod milyen egy 11 éves gyereknek egy hétig anyuka nélkül lenni?” – idézi fel fiacskája keserűségét a hétvégi búcsúzásokkor mindig elérzékenyülő szülő.
A medvési szülőkön kívül a tiszteletes az, aki átérzi a kollégista diákok szomorúságát, hisz ő az, aki minden egyes vasárnap szemtanúja lehet a könnyes elválásoknak. Pál Attila hétről hétre összegyűjti a környék magyar gyerekeit, és kocsijával kiviszi a veresmarti vasúti megállóhoz, ahol felteszi az enyedi vonatra. Itt a kicsiket a nagyobbakra bízza, és azzal indítja útnak, hogy öt nap múlva ismét péntek lesz, akkor újra láthatják családjaikat.
A kollégiumi „száműzetés” nem csak a mostani nemzedék keresztje. Évtizedekkel ezelőtt a mecénásként emlegetett Illés Kálmán is azok közé tartozott, akik vállalták az enyedi kollégista életet, csakhogy anyanyelven tanulhassanak. „Két fiútestvére Magyarszentbenedekre ment román osztályba, de Kálmán már tízéves korában kikötötte, hogy ő inkább Nagyenyedre költözik a bentlakásba, vállalja a távollétet, de magyarul akar továbbtanulni” – meséli a vállalkozó édesanyja, Illés Kató néni.
Divatjamúlt templom, táncház és fonó
A papon és óvónőn kívül, a 76 éves asszony is a település meghatározó személyiségei közé tartozik. Amint a tiszteletes fogalmaz, a központi útelágazásban lakó Kató néni Nagymedvés minden egyes rezzenésével napirenden van. Szinte nem lehet úgy elhaladni a portája előtt, hogy ne vegyen észre, ne szóljon hozzád. A múltkor például ő volt az, aki észrevette, amint valaki belekaszál az egyház lucernásába, és nyomban értesítette a tiszteletest. Kora és özvegysége ellenére mindmáig jól tartja magát, csak azt bánja, hogy „oly nagyot fordult a világ”.
„A mi időnkben a templomban három-négy padsort csak mi, fiatal leánykák töltöttünk meg. Ma az egész istentiszteleten, ha vagyunk ennyien. Sajnos, amikor harangoznak, a fiatalok nem a templomba, hanem a kocsmába veszik az irányt. Bezzeg mi nem az ívóba jártunk, hanem a fonóba” – állítja, és szomszédasszonyára néz, aki helyeslően bólogat. Hajdanán a medvési fiatalok a vasárnapi táncházi mulatságot is képesek voltak megszakítani és betérni a vecsernyére, hogy az ámen kimondása után ismét ott folytassák a csűrdöngölést, ahol abbahagyták.
„A kultúrotthonban ősztől tavaszig Cseh András húzta a talpalávalót. Egy gond volt mindössze: éjfélig ott lógtak rajtunk és figyeltek a csendőrök – mondja, majd értetlenségemet látva hozzáteszi. – Hát a szüleink, kik mások!” Az öregasszony ma is elérzékenyül, és sírásba fakad, ha a rádióban csárdást hall. Mint mondja, az urára, a négy évvel ezelőtt, éppen az ő névnapján távozott Kálmán bácsira és a fiatalkori táncos estékre emlékezteti.
Már a kocsma sem a régi
Bár nem harangoznak, a hétköznapi déli órában mi is benézünk a kocsmába. Mindössze ketten osztják a világ dolgait egy kávé mellett füstölögve. „Már ide se jönnek a fiatalok, de a törzsvendégek is lekoptak lassacskán. Inkább megveszik a kétliteres bort vagy sört az üzletben, és hazaviszik, otthon isszák meg” – panaszkodik a fiatal kocsmárosné.
Székely Júlia szerint most éppen annak a három hétnek a kellős közepén tartunk, amikor az embereknek nincs pénze. Ugyanis a nyugdíjkézbesítést követő héten még van élet a kocsmában, utána viszont mindenki meghúzódik otthon. „Nem szegény ez a falu, csak a patkoló kovácson kívül nincsenek vállalkozók” – világosít fel férje, Székely Ferenc.
Mivel a Szárazvám völgyét hátrányos helyzetű vidéknek minősítették, itt az állattenyésztőknek járó, úgynevezett APIA-segély is nagyobb, mint másutt. Egyébként Székelyék sem az ívó működtetéséből élnek. Közel harminc tehenet gondoznak, így naponta 150–200 liter tejet szolgáltatnak be egy magyarlapádi feldolgozónak.
A családfő, aki szabadidejében a csombordi állategészségügyi technikumot végzi, hallani sem akar az esetleges városi életről. Ugyanezen az állásponton van a szászmedgyesi származású hitvese is. „Mihez kezdenénk mi a három gyerekkel egy-egy ezer lejes fizetésből?” – kérdez vissza, amikor a fiatalok migrációja és a falu elöregedése kerül szóba.
Lenullázott művelődési élet
Míg a templomlátogatás lanyhult, az amúgy sem túl pezsgő művelődési élet teljesen megszűnik. Még az öregek sem emlékeznek, mikor járt utoljára színtársulat a Marosvásárhelytől kevesebb, mint száz kilométerre fekvő faluban. Pál Attila lelkipásztor is szomorúnak tartja, hogy március 15. kivételével a helyiek egyetlen nemzeti ünnepet sem ülnek meg. Az 1848-as forradalomról való megemlékezés Bartha Miklós nyugalmazott tanárnak köszönhetően került be piros betűkkel a naptárba.
„Lehet, hogy az én hibám is, de a karácsonyi templomi szereplésen kívül egyébre nem tudom rászoktatni a helyieket. Próbálkoztam a bibliaórákkal, eleinte még látogatták, de aztán az is bedöglött. Sajnos a falu közösségét az érdektelenség jellemzi” – állapítja meg keserű szájízzel a pap.
A ’89-es fordulat óta például csak egyszer találkoztak a Medvésről elszármazottak, mert a 187 fős közösségben nincs senki, aki legalább két-háromévente falunapokat szervezzen. Közösségi eseménynek kizárólag a halotti torok és a keresztelők számítanak. Mint minden fogyatkozó gyülekezetben, sajnos az előbbiből van több. Utoljára az RMDSZ kampánykaravánjának a bömbölő hangfalai rázták fel valamelyest Nagymedvést.
„Az a baj, hogy ők is csak négyévente jönnek el, gyorsan elmondják a magukét, ígérnek ezt-azt, majd arra bíztatnak, hogy szavazzunk a tulipánra és továbbállnak!” – mondja Székely Júlia. A szövetség hiánya a falu életében immár a választási eredményeken is meglátszik. Bár Medvés színtiszta magyar településnek számít, a román pártok igencsak szép arányban kanyarítanak le a leadott voksokból. Valamikor négy RMDSZ-es is képviselte a magyarságot a forrói önkormányzatban, tavalyelőtt már csak Székely István jutott be a testületbe.
Jellemző, állítja a pap, hogy a faluból eddig senki nem igényelte a magyar igazolványt, sem az egyszerűsített honosítást. Talán jogosan merül fel a kérdés, hogy a magyar–román sportmérkőzéseken a kocsmában tévézők kinek is szurkolnak? „Olyankor csakis a magyaroknak” – válaszolja mintegy magától értetődően Székely Júlia.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár),