Se hamu. De gyémánt
Irodalombarát családból származom, megvolt otthon az Uz Bence, miként az Erdélyi Szépmíves Céh több más kiadványa is, például a Magyar irodalomtörténet (apám önképzőköri tanárától). Nyirő József könyve kamaszfejjel nagyon tetszett, éppenséggel jobban az Ábelnél, pedig (vagy mert) az utóbbi ajánlott olvasmány volt. Mondogatták, hogy a szerzőnek van valami flekkje, de hát Márainak is volt, ebből gondoltam, hogy nem lehet valamilyen (irodalomtörténészi eufemizmussal) szélsőjobboldali vagy (apám precízebb szavával) nyilas kapcsolat. Azt ugyanis rendszerint megbocsátották. (Ellenben Márainak a hazai állapotokra mondott NEMjét soha.) Erdélyi Józsefet például még csak nem is a nagy kiegyensúlyozó, Aczél, hanem két kemény moszkovita, Révai József és az Irodalmi Újság főszerkesztője, Illés Béla emelte vissza a magyar szellemi élet kebelére 1954-ben, a leült három év után, nagyjából egyetlen bűnbánó rigmus árán.
A továbbiakban nem túlzottan izgatott, mi lehetett a baj a székely íróval, egészen addig, amíg Szász Jenő székelyudvarhelyi (pereskedés után tisztségét visszaszerző) alpolgármesternek eszébe nem jutott, hogy az idén június 12-én esedékes polgármester-választáson úgy tehet szert több szavazatra, ha éppen a választás előtti pünkösdkor újra eltemeti Nyirő József hamvait. Az egzotikus politikus ötletéből azáltal lett diplomáciai és kultúrbotrány, hogy Kövér László, aki jelenleg a magyar Országgyűlés elnöke, mindenkori tisztségétől függetlenül mindig és mindenben támogatja Szász Jenőt, úgy is, mint az erdélyi Magyar Polgári Párt elnökét. Így hát most kötelességének érezte, hogy Nyirő hamvainak újratemetését, halaszthatatlan és mellőzhetetlen teendőként, teljes mellszélességgel támogassa.
A hazai demokrata ellenzéki közvélemény ebből – többnyire – azt szűrte le, hogy itt már megint egy sötét, kompromittált történelmi figurát akarnak kimosdatni és felmagasztosítani. Holott az, hogy egy magát jobboldalinak kinevező párt újra megemelte – puszta erőből – a magyarországi közvélemény zsarnokság- és emberijogtiprás-észlelési küszöbét – ha még van hová –, szóval az csak tünet, melléktermék. Annak a tünete, hogy a magyar politikai kultúra idáig jutott. Hogy a lehető legtermészetesebb dolognak hatnak a következők:
– A magyar Országgyűlés elnöke részt vesz egy másik állam helyhatósági választásának kampányában.
– A Fidesz következetesen a határon túli vesztesek mellett kampányol, s nem veszi észre, hogy maga is hozzájárul vereségükhöz. Egyáltalán, nem vesz észre semmit a saját húsz éve megrögzült mániáin kívül, és ezt nevezi nemzetpolitikának.
– A magyar Országgyűlés elnöke szentül hiszi, hogy joga van irodalmi, sőt irodalomoktatási ügyekben ítélkezni. Rendben, szét kell választani Nyirő irodalmi és politikai tevékenységét. De a politikusok politikusok újratemetésével szoktak foglalkozni. Országgyűlési elnök a nemzetgyűlési képviselőével. Ha pedig Nyirőnek mint írónak kell igazságot szolgáltatni, miért nem, mondjuk, az Írószövetség szolgáltat?
– Az a magyar politikus, aki lebandázza a Nemzetközi Valutaalap nevű ENSZ-szervet, és leidiótázza az Emberi Jogok Európai Bíróságát, barbárnak nevezi a román kormányt, és diplomáciai illemtanra tanítja.
– Magas rangú állami tisztségviselők hamucsempészéssel foglalkoznak, csak hogy a civilizálatlan románoknak megmutassák, mi a kultúra meg az emberi jóérzés.
– Arra pedig, aki az egész kampányötletet politikailag ízléstelennek és elemi kulturális értékek megalázásának tartja, a legenyhébb szavuk a kollaboráns.
Az az ország, amelyiknek ilyen politikusai vannak, nemcsak őket érdemli meg, hanem a vereséget is. Mindezzel együtt az eset a hazai demokrata közvéleménynek is alkalom lehetne a saját dolgai tisztázására. Ha Nyirő ellen csak az a kifogás, hogy nem elég mély, hogy rasszista volt, és hogy szimpatizált egy totalitárius rendszerrel. Tudnék mondani élőben is, holtban is olyan írót, aki nem elég mély, viszont rasszista, és egy másik totalitárius rendszerrel – annak is a gyilkosabb fajta változatával vagy képviselőivel – szimpatizált. Aki halott, arról út, gimnázium, művház van elnevezve. Soha a magyar demokrata közvéleménynek ez ellen kifogása nem volt. Aki pedig él, arról még a művelt ellenségei sem mernék kimondani azt az igazságot, amit Nyirő Józsefről oly bátran. Merthogy olyan sokat tettek a magyarságért.
Mennyit is?
Széky János. Élet és Irodalom

Bunkók árnyékában
Nem sejthettük volna, hogy annyi életbe vágó, mitikusan szép halál-novella után Nyirő Józseffel is továbbíratja sorsát az utolsó kopjafa árnyékában hőn szeretett Székelyföldjének mindenkori román kormánya, hazai magyar pártosai és pártütői s az anyaországi balliberális sajtó-siserahad.
Mert ami véle történik, az valóságos Nyirő-novella.
Magyar állami közbenjárás szükségeltetett a végakarat szerinti újratemetéshez, s mire Spanyolhonból errébb hozván elhamvasztották, már fenték vasaikat a választási gyászhuszárok, s egy sajtóbéli gyászbagoly huhintására végveszélybe került a román államiság is. Tettek róla. Kopók hada vadászott a Hargitán urnák, út menti porok után májusi harmatot. Az ellenség azonosítása lassan ment, nem csoda, hisz oly mély feledésre ítélték több mint fél századon át, s most a románellenesség bélyegének rásütésére hiába dúlták fel a levéltárakat (akárcsak Ceauşescu-időket átélt mai magyar írók életében sem tudtak följegyezni többet – 12 dossziém tanú rá – magyar nacionalista, államellenes tendenciáknál) – minden konkrét bizonyíték nélkül. Hát inkább szélnek eresztették az országos főlevéltárost, ráparancsoltak az új prefektusra: nézze semmibe, hogy ötvenkilenc éve alaposan elhunyt, frissen hamvasztott halottról van szó, mert ha hazai földbe dugják, veszélyezteti Románia integritását.
Most ott tartunk, hogy Nyirő nevétől zeng a fél világ (ezért honi magyar pártvezér költőink arccal mindig a hatalomnak némán rosszallólagosak, míg a Nagy Prókátor fasisztázik), s mint a rossz anyósviccben, homokórába szórnák hamvait, hadd dolgozzék, beste székelye! S akik biggyeszgetik rá a pöcsétet: „románellenes, fasiszta, antiszemita” – azt is tagadják, hogy olvasták valaha, vagy mindmáig találkoztak volna nevével. Védelmezhetnénk e vádak ellen, de a nem-olvasók hisztériája miatt fölöslegesen.
Boldogult úrfikoromban nem hittem volna, hogy a szemita-antiszemita métely még gyökeret ereszthet Erdélyben, a kisebbségben élő népek egymásrautaltságában. S ma is remélem, erősebbek ennél könyvei, melyek máris újra ellepik a polcokat; Illés Bélákon, Gergely Sándorokon, Gábor Andorokon iskolázott kétségbeesett magyartanárok unokái, fölnézve a számítógépből, böngészik a székely havasok könyveit, Uz Bence csalafintaságait, miközben Hitler, Horthy, Szálasi kísértetének visszajárásáról hiába csaholnak hazug és rettegő politikagyárosok.
Ocsú belőle is kihull, tiszta szem megmarad, míg a homokóra méri e nyavalyás időt. Tény, hogy a székely néplélek egyik legjelentősebb ismerőjének és továbbsugárzójának végakarata mindenképp teljesül: „Ha testemet nem is, de legalább lelkemet vidd haza a házsongárdi vagy udvarhelyi temetőbe, vagy terítsd le az áldott földön, hogy attól is nőjön a fű, szebbüljön a világ...” Farkas Árpád
3szek.ro. Erdély.ma