Ilia Mihály és barátai
Meglepő hír, amelyet egy frissen megjelent kolozsvári könyv hátsó borítójáról másolok le: „A metróalagút Szeged s Kolozsvár között régen megépült. Azon közlekednek újra s újra levelek és tanítványok, rajtuk mind az Ilia-pecsét.”
Hányan tudják ezt, kolozsváriak? Ha már rég megépült ez az alagút… Hiszen ilyet még a hálaistennek lassan feledésbe merülő polgármester, Gheorghe Funar sem talált ki – ő csak (állítólag) a Feleki tetőt akarta átfúr(at)ni, megalomániájában. Szeged pedig igencsak messze van tőlünk kilométerekben, nem beszélve a köztes országhatárról…
KÁNTOS LAJOS
Szabadság (Kolozsvár)

Ellenszélben: szembemenni a rendszerrel
Ünnepek közeledtével a könyvkiadók is gyakrabban örvendeztetik meg olvasóikat újdonságokkal. A román forradalom óta eltelt negyed évszázad ismét aktuálissá teszi az emlékezést a letűnt rendszerre, annak minden fonákságára, tragédiájára.
Az utóbbi időben Kolozsváron és Erdély más városaiban bemutatott irodalmi újdonságok közül több is foglakozik a letűntnek és eltűntnek hitt rendszer történéseivel, furcsaságaival. Egyetlen közösség sem léphet előre, míg nem tárja fel múltját – hangzott el minap egy könyvbemutató kapcsán a kincses városban. Ezt a társadalmi igényt próbálja kielégíteni két minap megjelent és bemutatott kötet is: Kántor Lajos szerkesztésben a Titkosan – nyíltan című könyv a szekuritáté működéséről közöl emlékezéseket, tanulmányokat, dokumentumokat, míg Sebők Klára önéletírása, a Komiszkenyér, a művészek sorstragédiájáról számol be a szemtanú hitelességével.
Besúgók, besúgottak
Kántor Lajos Erdély magyar csúcsértelmiségének emlékeit gyűjtötte egy kötetbe. Megkerülhetetlen lett immár ez a kiadvány – vélekedett a szerkesztő – annál is inkább, mert Milan Kunderát idézve „egyetlen hallhatalanságunk a titkosszolgálat irattárában van”. A Titkosan-nyíltan című kötet három nagyobb fejezetre osztható: emlékezések, melyek a Korunk lapjain már megjelentek, megfigyelésekkel és üldözésekkel kapcsolatos dokumentumok, valamint az iratok tudományos feldolgozása. Dávid Gyula irodalomtörténész szerint – akit közel fél évszázadon át megfigyelt a román titkosszolgálat – úgy gondolja, a megfigyelési dokumentunok fele sincs még feldolgozva. Cseke Péter egyetemi tanár is rámutatott, sokan vannak olyanok, akik a megfigyelési aktáikban található lapok alig tíz százalákát vehették kézhez ezidáig.
A kötetben visszaemlékezéseket olvashatunk Szilágyi Domokosról, Páskándi Gézáról, tájékozódhatunk a Ioan Petru Culianu-ügyről, és információkat kapunk Marosi Péter író és Bustya Endre Ady-kutató ügynökmúltjáról.
Mindazonáltal, hogy sok egykori ügynök, besúgó lelepleződött, Tibori Szabó Zoltán publicista úgy véli, „a Szekuritáté győzött”. Hiszen ők azok, akik békés öregkort élveznek, több ezer lejes nyugdíjból „tengődnek”, miközben nem egy generáció életét megkeserítették, emberek tízezreinek karrierjét derékba törték, másokat börtönbe vetettek. A kötetben szereplő szerzők: Kántor Lajos, Markó Béla, Cseke Péter, Gálfalvi György, Visky András, Ilia Mihály, Csapody Miklós, Zelei Miklós, Váradi Nagy Pál, Kovács András Ferenc, Lőrincz György, Buchwald Péter, Gagyi József, Tibori Szabó Zoltán, Győrffy Gábor, Könczey Csongor, Gyarmati György, Cseke Péter Tamás, Kőrössi P. József, László Ferenc, Tófalvi Zoltán, Páskándi Géza, Király István, Király Ibolya, Ambrus Attila, Dávid Gyula és Balon Ruff Zsolt. A Korunk Komp-Press kiadónál megjelent, közel négyszáz oldalas kötet újabb – de még nem elégséges – tégla múltunk feltárásának falában.
Menekülők
Sebők Klára önéletírása sokmindenben összefügg az előbbi kiadvánnyal. Aművésznő, a kolozsvári magyar színház örökös tagja, egy szakácskönyv apropóján emlékezik férjére, Héjja Sándorra, a kolozsvári színház egykori vezető színészére, és a legendás rendezőre, Harag Györgyre. Héjját és családját gyakorlatilag elüldözte Erdélyből a kommunista rendszer, ellehetetlenítve művészi, emberi mivoltát. Harag György a maga lehetőségei szerint szembeszállt a rendszerrel, hiszen burkoltan ugyan, de a zsarnokság ellen emelte fel szavát Sütő korszakos műveinek megrendezésével és egyéb színrevitt darabokkal. Héjja belepusztult az emigrációba, Harag megviselt szervezete sem bírta sokáig a megpróbáltatásokat. Sebők Klára megdöbbentő őszinteséggel ír a szellemi és anyagi nyomorról, amiben egykor legjobb színészeink élték napjaikat úgy, hogy esténként fellépéseikkel a közönséget próbálták szórakoztatni.
Visszaemlékezéseiben Sebők Klára feleleveníti jelentős alakításait a kolozsvári színház színpadán, de a sorsdöntő momentumokat is, amikor férjével, Héjja Sándorral eldöntötték, kisfiúkkal együtt áttelepülnek Magyaraországra.
Sebők Klára Komiszkenyér című, önéletrajzi ihletésű kötete Köllő Katalin szerkesztésében a Korunk Komp-Press Prospero Könyvek sorozatában jelent meg.
Nánó Csaba |
Sebők Klára KomiszkenyérEgy színéstnő emlékszakácskönyve /Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2014/
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A kézfogások embere (Sylvester Lajos emlékére)
Sylvester Lajossal negyvenévnyi barátság kötött össze. Ha messzire is voltunk egymástól, határok, hegyek, rendszerek és politikusok választottak el bennünket, de úgy érzem, most, hogy ő már nincs, mégis mindig tudtunk a másikról, levél jött és ment (ha nem fogták el figyelő szemek és kezek), az írásait olvastam (a Megyei Tükörben, később a Háromszékben, A Hétben).
Megismerkedésünk véletlen volt, a hetvenes évek elején egy szentgyörgyi úton elkeveredtem a színházba, ahová Veress Dani vitt be, és valami belső lépcsőn a kardos igazgatónő éppen egy színészt egzecírozott, mondván, ha nem viszi vissza a kölcsönkapott aragázt, megnézheti magát. A hangos szócsata közben félrehúzódtam, és a mellettem álló bajszos, mosolygós embertől megkérdeztem: mi az az aragáz? Nem a kérdésemre válaszolt, hanem azt mondta: te honnét jöttél? Aki nem tudta, hogy mi az aragáz, az nem lehet romániai, erdélyi. Mondtam, Szegedről, mire Sylvester Lajos kezet nyújtott, és megjegyezte, hogy már vártunk, te a Tiszatájtól jöttél, és mondta a nevemet is. Pillanatok alatt otthonossá vált a sose látott világ: egy kézfogás tette azzá. Sylvester Lajos a kézfogások embere volt, a barátságé, a barátságszövésé.
Írásait nagyon megszerettem, mert egy tájat, szűkebb hazát olyan buzgalommal és szeretettel fedezett föl számomra és biztosan az olvasói számára is, hogy mindig vele tudtam barangolni hol egy elfeledett ’48-as emlék megújításában, hol meg egy szülőföldi történeti alak megidézésben. Nekem Gábor Áron élő alakká vált az ő írásaiban, éppúgy, mint a saját ősének tekintett Sylvester János bibliafordító, akit Lajos a családja rokonságába vont írói látomásában.
Újságíró volt, az újságírásnak a legnemesebb műfajait művelte, interjút, tárcát, helytörténeti, művelődéstörténeti publicisztikát művelt roppant termékenyen és finom nyelvi leleményekkel. De az a kurzívan szedett kicsi jegyzete is a Háromszék első oldalán mindig odavonzotta szemem, mert közéleti iróniáját megtapasztalhattam írásában, néha még tán a dühét is.
Azt hiszem, hogy a Duna-delta halászatáról, a lipován emberekről ő írt legszebben és legnagyobb szorgalommal, Lajos ugyanis nagy horgász volt, és hiába aggódott érte Dóra, Anikó, Zoltán, Lajos minden évben, ha tehette, ezt a deltai világot megélte és megírta. Tudtam, hogy jó barátok között élt, és azt is, hogy valamiképpen támasza volt azoknak a fiatal íróknak, akik a hetvenes évek elején odakerültek Sepsiszentgyörgyre újságírónak, tanárnak, színházi embernek. És azt is megtapasztaltam, hogy a távolság nem csökkentette barátságát, figyelméből és jó emberi gesztusaiból gazdagon jutott nekünk is, de a rokonszenvvel látott törököknek is, akiket Beder Tibor az utazásaival kapcsolt a háromszékiekhez.
Sylvester Lajos jó barát volt, a szó legnemesebb értelmében hasznos embere a nemzetének. Hiányzik mindazoknak, akik ismerték, akik pedig nem ismerték személyesen, a Váry O. Péter által gondozott és kiadott könyveiből egy korszakra és emberére lelhetnek.
Magam nagy életajándéknak tartom, hogy ismerhettem, barátságának ajándékaival adósa vagyok.
Ilia Mihály
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Többet vadásztam tollal, meg notesszal, mint fegyverrel a kezemben”
Gálfalvi Gábor közíróval beszélget Szente B. Levente
Ha a kezdetekről kellene emlékezni, az írásra mi késztette akkoriban?
Ha az írásra való késztetésről kell beszélnem, először is meg kell említenem, hogy értelmiségi családban születtem 1938. július 14-én Székelyudvarhelyen. De mivel apai nagyapám Nagykadácsban volt kántortanító, gyermekkorom nagyrészt abban a faluban töltöttem. Meg talán az írás-olvasás iránti vonzalmat a génjeimben hordozom. Elég csak ha az említem, hogy az egykori PEN-KLUB elnöke Gálfalvi Zsolt irodalomkritikus, meg az öccse Gálfalvi György aki a Látó folyóirat főszerkesztőjeként ment nyugdíjba, unokatestvéreim. Ma mindkettőjük Marosvásárhelyen élik nyugdíjas éveiket.
Már elemista koromban az akkor órarendbe iktatott fogalmazási órákon mindig a legszebb írás a megadott témával kapcsolatosan az enyém volt, amiért a nem rég – közel a 100. évéhez, elhunyt tanítóm, Lukácsi Domokos külön dicséretben részesített. Életének utolsó éveiben rendszeresen felkerestem székelyudvarhelyi lakásán, s egy alkalommal eszébe jutott, amikor a fogalmazás témája az volt, hogy mi szeretnék lenni, ha nagy leszek, én azt írtam, legalább olyan jó tanító, mint nagyapám volt! Hála Istennek, az akkor megfogalmazottak valóra váltak, így a székelykeresztúri Tanítóképzőben 1955-ben, 17 évesen már tanítói oklevelet szereztem. Példaképem Gárdonyi Géza volt, aki nem a ruha milyenségén osztogatta a jegyeket, és élete összeforrt a szegény falusi emberek életével. Az ehhez hasonló tanítókat néptanítóknak nevezik, és én bátran ki merem jelenteni: az 51 évi tanítóskodásom alatt néptanító voltam. Aki köztük éltem, velük örültem, ha volt rá okunk, és velük búsultam, ha a sors úgy hozta. Legnagyobb örömömre egyik unokám, a lányunk fia jelenleg a Babes-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán utolsó éves mesteris, de már a Helikon folyóiratnak bedolgozik szerződés alapján, az újonnan megjelenő könyvekhez fülszövegeket, kritikákat közöl. De egyben írókkal, költőkkel interjúkat is készít. Legutóbbi fülszövege a Helikon május 10-i számában jelent meg. Ez mint a nagyapának nagy elégtétel, mert mire lehetnék büszkébb, mint arra, hogy unokám Benke András ifj., továbbviszi az írói tevékenységet.
Néprajzi és szépirodalmi munkássága kiegészítő jelleggel bírt pedagógusi pályafutása során?
Mint már említettem, 51 évet töltöttem el a katedrán, és ez idő alatt az iskolai anyakönyvben nyilvántartottak szerint csak Alsóboldogfalván, ahol 47 évet tanítottam, 447 gyermeket vezettem be a betűk és számok világába. Bár ez idő alatt több jobban fizetett állást ajánlottak fel számomra, mert lehettem volna rajoni pionírosztály főnök, néptanácsi titkár, de néptanácsi alelnöki beosztást is felkínáltak nekem, a világon semmiért nem cseréltem volna fel az általam választott hivatásomat. Bár tisztában voltam azzal, hogy a tanítónak, ha jól dolgozik is, csak sok dicséretben lehet része, de anyagi juttatásban nem.
Írói tevékenységében, egy-egy könyvének témáit tervek alapján dolgozta ki, vagy spontán születtek munkái?
A faluban való letelepedésem után azonnal felismertem a néprajzi kutatás fontosságát, de nem csak felismertem, hanem alaposan neki is fogtam a kutatómunkának. Ennek során a Magyar Néprajzi Múzeum 9 néprajzi dolgozatomat, a Kriza János Néprajzi Társaság 7 néprajzi munkámat díjazta és tagjai közé fogadott. A falu 700 éves fennállása óta én írtam meg a falu monográfiáját alapos kutató munka után, melynek címe Mélyre nyúló gyökerek. Talán ez volt első nyomtatásban megjelent könyvem. Ezt követte a Székelykeresztúr környéki lakodalmas költészet c. kiadványom. Kérdésére válaszolva, az csak természetes, hogy ezen kiadványok kiegészítő jelleggel bírtak az oktatói-nevelői munkám során. Elcsodálkoztam azon, hogy én, idetelepedett tanító olyan, a falu történetével kapcsolatos információkkal láttam el nem csak a tanulóimat, de a szüleiket is, amikről addig nem tudtak, nem tudhattak, mert előttem ezzel nem foglalkozott sajnos, egyetlen itt élt értelmiségi sem. Ezért a fiatalabb nemzedékek közül egyesek még a dűlőneveket sem ismerték.
Több kötetes, egyben többszörösen is kitüntetett szerző, ezt az elismerést hogyan éli meg a mindennapokban?
A néprajzi írásaim mellett rendszeresen közöltem már fiatal tanítóként az akkori napilapokban, folyóiratokban, mint pl. az Előre, Vörös Zászló, Művelődés folyóirat, Falvak Dolgozó Népe, Tanügyi Újság, Hargita, majd a rendszerváltás után a Hargita Népe (itt a legtöbbet), Udvarhelyi Híradó, Örökségünk, Unitárius Közlöny, Harangszó, Hargita Kalendárium, Udvarhelyi Híradó Kalendárium, de rendszeresen jelentek meg írásaim a Magyarországon megjelenő Átalvető negyedévi folyóiratban is. Legutóbb ez évi júniusi számában is. A hosszú pályafutásom során közel ezer kulturális, pedagógiai, néprajzi, történelmi, szociográfiai írásom látott a fentiekben napvilágot. 2009-ben a Hargita Népe szerkesztősége által meghirdetett novella- és riportíró pályázaton a riportírás kategóriában Lujza című írásommal a legjobb helyezést értem el.
Novelláiban az ember és természet harmóniája van jelen. Ezek ösztön szülte kitalációk, vagy élethelyzetek, valós hús-vér emberek történeteinek szeleteit tárja az olvasó elé? Üzenethordozók írásai, vagy az olvasás vágyát, benne az ember és táj történetiségét meséli el?
Az írás iránti kényszer mindig bennem élt és mai napig sem hagy nyugton. Eddig megjelent köteteim: Arcán érezte a vérmedve leheletét, Gyermeknevelés a családban, Kegyelemkenyéren, Székelykeresztúr és környéke vadászatának múltja és jelene, Székelyföldi vadászkalandok, Ha kél az ég szép hajnala (néprajzi gyűjtések és helyismereti tanulmányok), társszerzőként pedig Csípős túrót vegyenek (hagyományos gyermekjátékok), Turulmadaras emlékművek a Partiumban és Erdélyben (Dukrét Gézával közösen), adatközlőként szolgáltam a Sánta Attila által szerkesztett Székely szótárhoz, de a Keszeg Vilmos által kiadott Egy hír’ adás a késő maradékhoz (toronygomb feliratok) című könyvének is társzerkesztője vagyok. Mindezek mellett 2004-ben írtam egy Magyar-Cigány szótárt is, mivel az évek folyamán sok cigány tanulóimtól megtanultam a nyelvüket, így közelebb kerültem úgy a tanulóimhoz, mint a cigány szülőkhöz, ezáltal elnyertem bizalmukat. Ki merem jelenteni, hogy a kezem alól a hosszú évek során egyetlen analfabéta cigány gyermek sem került ki, amiért mai napig köszönetet kapok tőlük. E szótárból az anyaországi író, Ilia Mihály is kért egy példányt, hogy megismerhesse a romungro nyelvet, Gálfalvi György öcsém által ezt el is juttattam neki. Amint a felsorolt műveimből kitűnik, három novellás kötetemben is, melyek a Pallas-Akadémia, meg az Erdélyi Gondolat kiadásában jelentek meg, az ember és természet harmóniája szellemisége munkálkodik bennük. Egyrészük valós történeteket tár az olvasó elé, mások ösztönszülte kitalációk. Több éven át jártam a Hargitát, meg a Hargita alji dombos területeket, de többet vadásztam tollal, meg notesszal, mint fegyverrel a kezemben. A vadászatban elsősorban a természet szépségét, az egészséges kikapcsolódást, a szórakozást kerestem. Mindig előttem állt a nagy magyar vadászíró gróf Szécsenyi Zsigmond megfogalmazása, miszerint „a vadászat vadűzés és erdőzúgás: de több erdőzúgás”! A vadászkönyveimen keresztül tudatosítani akarom az emberekben, hogy amikor a Természet Ura a Föld urává tette az embert, azért tette, hogy az ember igazságosan uralkodjék a rábízott állatvilág felett. Ne éljen vissza hatalmával, ésszerűen bánjék az életeket kioltó fegyverrel. Mindezekért 1999. decemberében a Magyar Vadászati Védegylet vadászírói oklevéllel jutalmazott. Bár nem azért dolgoztam egyszerre több síkon is, mint néptanító, mert közben nem csak tanító, de a falu kultúrigazgatója is voltam 37 éven át, hogy kitüntessenek, de azért tüntettek ki, mert dolgoztam a népemért, melyből vétettem, s a mai napig azt teszem 77 évesen is. Magyarországon A Magyar Kultúra Lovagja címet adományozták részemre, Hódmezővásárhely Mezei Jogú Város Önkormányzata tiszteletbeli polgárává fogadott, Csíkszeredában Németh Géza emlékdíjjal, Székelyudvarhelyen Hagyományteremtő, Székelykeresztúr Város Önkormányzata Pro-Cultura, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Ezüstgyopár Életmű, a helyi Székelyföld Kapuja Egyesület Pro-Alsóboldogfalva és Újszékely Község Tanácsa Díszpolgári díjjal ismerték el tevékenységemet. Ezen elismerések nem tántorítottak el sem a népnevelői, sem az irodalmi alkotási munkáktól. Mai napig részt vállalok előrehaladott korom ellenére is a falu – mely 47 éve befogadott – kulturális-nevelő tevékenységben. Főszerkesztője vagyok a helyi egyesületünk keretében létrehozott Székelykapu című folyóiratnak, de minden egyes kulturális rendezvény szervezésében részt veszek, legyen az gyermekszínjátszó fesztivál, akár falutalálkozó, vagy népművészeti kiállítás. Az ilyen irányú tevékenységet mindaddig folytatni akarom, ameddig a Mindenható erőt és egészséget ad ehhez.
Kétségtelen, hogy stílusa és mondanivalója, szépérzéke tetten érhető minden írásában. Hová sorolná be önmagát, ha ez lehetséges volna? Irodalmilag mely vonalat képvisel?
Ha meg kellene határoznom, az irodalomban mely vonalat képviselem, talán közírónak nevezhetném irodalmi tevékenységemet, hiszen novelláimban benne van az ember és a természet harmóniája, és amelyet úgy próbáltam leírni, hogy az olvasó is úgy érezhesse, mintha ő is jelen volna a felvázolt eseményeken.
Min dolgozik jelenleg?
Jelenleg nemrég fejeztem be Kadács mini-monográfiájának megírását, és nekifogtam a régi cigánymesék gyűjtésének. Ezek azért érdekesek, mert nagyon eltérőek a más nyelvű népköltészetek meséitől. Itt a mesekonklúziók „fejre vannak állítva”, mindig a rossz győzedelmeskedik a jó fölött. Ez amolyan rózsasándori cselekedetekhez hasonló fordulat, mivel a régi időkben nem csak lenézett embereknek számítottak, de sokat üldözték őket. Nehéz volt az életük, s a fennmaradásukért igen sokszor véteniük kellett az egészséges morál ellen. A balladáikban megjelennek az átkok és jóslások. Az eddig fellelhető legtipikusabb még ma is élő népballadájuk a „Sapeski gyili” (A kígyó balladája). Szóval ma is érdemes még kutatni.
Mit üzen az olvasóknak?
Mint idős néptanító, kultúresztéta, közíró, tiszta szívemből üzenem az olvasóknak, a számítógépek helyett látogassanak el többször könyvtárakba, mert a nyomtatott könyvek olvasása több örömmel töltheti el lényünket, mint az elektronikus képernyőkön való egészséget is igen sokszor, tartalmuknál fogva erkölcsöket is romboló ráhatások.
Székelykeresztúr
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Hetvenkedő és Hídverő irodalmárokat díjazott az EMIA
Huszonegyedik alkalommal tüntette ki hetvenéves íróit és adta át a Hídverő-díjat az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA). Szombaton Bölöni Domokos és Lőrincz György írót, Csapody Miklós irodalomtörténészt ünnepelték az egybegyűltek.
Alig maradt üres hely szombaton este a székelyudvarhelyi Városháza Szent István-termében, az EMIA 21. díjkiosztójának helyszínén. Az idei esemény rendhagyó volt, és nem csak azért, mert egészségügyi okok miatt hiányzott Gálfalvi Zsolt a kurátorok közül, Pomogáts Béla és a díjazott Bölöni Domokos, de azért is, mert ezúttal sem debüt-, sem pedig életműdíjat nem osztott ki az alapítvány kuratóriuma.
Szándék szerint jelen lenni az egyben
– A szándékunk az volt, hogy éreztessük jelenlétünket a régió, de a nagyobb térség életében is, és próbáljunk visszhangot adni az erdélyi magyar irodalomnak. Ezt az erdélyiséget mi soha nem leszűkítetten értelmeztük, felfogásunk az volt, amit Babitstól tanultunk: magyar irodalom csak egyetlenegy van, egyetlen föld, amelynek termőtalaja a magyar nyelv. És hogy közelebb jöjjünk, csekefalvi Szabó László meghatározását is idézzem: a magyar írók, bár más-más mezőn kaszálnak, a termést egyetlen helyre hordják be, a magyar irodalom szénásházába – összegezte az alapítvány kezdetben meghatározott és híven követett szándékát az est moderátora, Gálfalvi György kuratóriumi tag, a Látó folyóirat volt szerkesztője, Kölcsey-díjas író, szerkesztő.
Bölöni, a kánonon kívüli reményt adó
Az EMIA megalakulása óta díjazza a 70. életévüket betöltött íróit. Az alanyi jogon járó, az alkotói tevékenységet is elismerő kitüntetésben ebben az évben ketten, Bölöni Domokos író és az alapítvány elnöke, Lőrincz György író részesült.
– Vannak olyan írók, akik akkor is jelen vannak, ha a kánonokban nem idézik őket. Bölöni Domokos az olvasók tudatában él, mert olvasmányosan és elkötelezetten ír a hétköznapi emberekről, rólunk, mindannyiunkról, egészen sajátos, összetéveszthetetlen ízeket hozva a magyar irodalomba – jellemezte Gálfalvi György az EMIA-díjjal elismert írótársat, aki betegsége miatt nem tudott részt venni az eseményen.
Kedvére való íróemberként jellemezte Bölöni Domokost Zsidó Ferenc író. Laudációjában kifejtette, azért tartja őt kiválónak, mert tehetsége ellenére sem törekedett az élvonalba, inkább „kiválóan hűsölt a félárnyékban”, és közben „zsigerből, lazán, eredeti hangon mesélt történeteket”, néha azt a látszatot keltve, hogy „nem tud vagy nem akar komoly lenni, nála a magasztos egykettőre bagatellbe fordul, a szent pedig profánba.”
– Egy méltatója szerint, irodalmi pályája nem teljesedett ki annyira, mint azt tehetsége feltételezte. A pillanatnyi irodalmi kánon szempontjából talán igaz is ez az állítás, de mint tudjuk, a kánonok változók. Bölöni munkássága van annyira jelentős, hogy el tudok képzelni egy olyan kánonfordulatot, amely újra felfedezi magának a szerzőt. Azt kívánom, győzze kivárni ezt a fordulatot – zárta reményteljes jókívánsággal méltatását Zsidó Ferenc.
Lőrincz György, aki vállán viszi a terhet
Rendkívüli ember, akinek írásai mindig örömet szereznek, és aki a 21 év alatt mindig tisztességgel vitte vállán az EMIA terhét, és képviselte az alapítványt és annak tagjait – baráti szavakkal köszöntötte az idén 70 éves Lőrincz Györgyöt, az EMIA egyik alapítóját és elnökét Gálfalvi György. – Péter, vigyázz, mert a laudációmat te kell mondd rólam, amikor majd 70 éves leszek – elevenítette fel a régi baráti felkérést a Lőrincz György életművét méltató Egyed Péter író, filozófus, egyetemi tanár. – Írásai legtöbbjében az erkölcsi rend formáját és buktatóit keresik annak a mély belső meggyőződésnek az alapján, hogy valamilyen, legfőképpen morális értékrend nélkül végképp ki leszünk szolgáltatva a magunk és a mások farkastermészetének – fogalmazott dr. Egyed Péter professzor. Úgy vélekedett, hogy Lőrincz György fokozatosan vált érett, letisztult hangú, a közösségét szolgáló íróvá, olyanná, aki „elkötelezett szenvedéllyel kutatta az embert”, és nem utolsósorban, fel merte vállalni „ az egyre nehezebben kezelhető téma, az egzisztenciális unalom megfejtéséből származó kihívást”. – Itt van Székelyudvarhely immár emblematikussá érett írója a maga huszonvalahány kötetével. Kérem, vegyék elő, olvassák újra őket, mert magukat találják benne – zárta ünnepi gondolatait a professzor. – A túlzás az túlzás, még ha rólam is van szó, nem kell elhinni mindent, amit rólam mondanak – szabadkozott a rá jellemző szerénységgel Lőrincz György, aki köszönetként a még készülő regényéből, a Bécs fölött a Hargitát címűből olvasott fel egy részletet az őt ünneplőknek.
Csapody Miklós, a Hídverő
– Évtizedeken keresztül erősítették az együvé tartozás tudatát, képviselték a babitsi idézetet, miszerint magyar irodalom csak egy van, hírt vittek rólunk és hírt hoztak számunkra – összegezte a Hídverő-díj lényegét Gálfalvi György, aki az összetartozást szimbolizáló gyűrűt ezúttal a Magyarországon élő és alkotó dr. Csapody Miklós irodalomtörténésznek, újságírónak, politikusnak, volt országgyűlési képviselőnek adhatta át.
A jeles személyiséget barátja, a Pulitzer-emlékdíjjal és Széchenyi-díjjal is kitüntetett Kántor Lajos irodalomtörténész, esszéista méltatta az alkalomra írt A gyűrű és a lábjegyzetek című írásában.
– 2016 októberében Székelyudvarhelyen, az EMIA nevében meggyűrűzzük a 61 éves Csapody Miklóst. Az esemény, Csapody Miklós könyveit tekintve, jóval korábban is bekövetkezhetett volna, de végül is így van jól, amikor közel három évtizedes politikai, politikusi pályafutását lezárva, Ilia Mihály volt tanítványként visszatért az irodalomtörténet-íráshoz, mindenekelőtt az erdélyi magyar irodalomhoz – indította laudációját Kántor Lajos.
Felidézte az első és az azt követő személyes találkozások élményét, méltatta Csapody értékes „megszállott, nagy könyvekben gondolkodó” szerzői munkásságát, amelynek egyik jelentős műve a 2015-ben megjelent Bánffy Miklós kettős küldetése című kötet, vagy a Cseh Gusztávról készült monográfia. – Kívánom a szerzőnek és önmagunknak, hogy művelődési és irodalomtörténeti vállalkozásai hosszú távon folytatódjanak” – mondta Kántor, azzal zárva a gondolatsort, hogy Csapodynak köszönhetően „felköthetjük a gatyaszárat hosszú olvasásokhoz”.
– Immár meggyűrűzve az alapítvány nagy értékű emlékjelével elmondom, hogy egészen eddig, 61 éves koromig úgy tűnt, szerencsésen elkerülnek a különféle állami és alapítványi díjak, úgyhogy most kezdem szokni, hogy sajnos a sorsom utolért engem is. De ez a sajnos inkább hála Isten, és mindennél többet ér az, hogy ezt a díjat itt Erdélyben, Székelyudvarhelyen vehetem át – köszönte meg a kitüntetést Csapody Miklós.
Úgy vélekedett, a díj nemcsak azért értékes, mert első, hanem azért is jelentős számára, mert szorosabbra fűzi az Erdélyhez kötődő baráti, irodalmi kapcsolatait, hiszen, mondta, Erdély nélkül „nem lennék az, aki ma vagyok”.
Az EMIA díjátadóján Bálint Tamás olvasott fel részletet Pomogáts Béla irodalomtörténész 1956-os tanulmányából. A mikrofon néha recsegett, ropogott, ám ezen a szépséghibán jókat derült a közönség, akárcsak az est moderátora, Gálfalvi György és az elnök, Lőrincz György közötti finom élcelődéseken is. Mindezek a „családon belül marad”-típusú történések, és nem utolsósorban a személyes találkozások tették teljes értékűvé, emlékezetessé és bensőséges ünneppé az EMIA 21. gáláját.
Lázár Emese Hargita Népe (Csíkszereda)

Rangos irodalmi elismerést kapott Selyem Zsuzsa író
Selyem Zsuzsa, Zoltán Gábor és Takáts József kapta a 32 évvel ezelőtt alapított Déry-díjat, amellyel az irodalmi élet kimagasló alkotóit jutalmazzák. 
Az elismerés Déry Tibor özvegyének végakarata alapján jött létre, aki vagyonával az irodalmi élet kimagasló alkotóinak elismerését kívánta támogatni - idézi fel az Artisjus Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület pénteki közleménye. A díjátadót pénteken tartották Budapesten.
A Déry-díj pénzjutalommal jár, ennek forrása a Déry-hagyaték, beleértve a Déry-művek után keletkező jogdíjak összegét is. A díjat odaítélő kuratórium elnöke Závada Pál, titkára az Artisjus főigazgatója, Szinger András, tagjai pedig Ilia Mihály, Keresztesi József, valamint Lator László, aki a közelmúltban lemondott az alapítványnál betöltött tisztségéről. Az első Déry-díjat 1984-ben adták át, azóta több százan részesültek az elismerésben. A korábbi díjazottak között mások mellett Csoóri Sándor, Bán Zsófia, Csukás István, Esterházy Péter, Spiró György és Ottlik Géza, illetve Csűrös Miklós, Ferencz Győző, Kovács Sándor Iván, Lengyel András, Németh G. Béla és Radnóti Sándor is szerepelnek.    
Selyem Zsuzsa irodalomtörténész, író, esszéíró  Marosvásárhelyen született. Kolozsváron előbb matematikát tanult, majd ugyanitt angol-magyar szakos bölcsészdiplomát szerzett, később az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészkarán doktorált. Jelenleg a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán tanít kortárs irodalmat. Esszéi, tanulmányai, novellái és publicisztikái 1993 óta jelennek meg, első esszékötetét Valami helyet címen publikálta 2001-ben, ezt követően körülbelül két-három évente jelentkezett új kötettel. Több irodalmi díj és elismerés tulajdonosa.
Zoltán Gábor író Budapesten született. Színházi és rádiós rendezőként, valamint irodalmi szerkesztőként dolgozott. Első kötete, a Vásárlók könyve 1997-ben jelent meg, amiért megkapta a legjobb elsőkönyves szerzőnek évente odaítélt Bródy-díjat. Két novelláskötetét regények követték, legutóbbi, Orgia című művét fél évtizedes kutatás után írta meg. A könyv, amelyben a szerző a városmajori nyilas vérengzéseknek állít emléket, az idei Könyvhéten jelent meg. 
Takáts József irodalomtörténész, kritikus Gyuláról származik. Egyetemi évei alatt irodalmi folyóiratok szerkesztésével foglalkozott, később fontos irodalomszervező munkát végzett. Tagja volt a József Attila Kör (JAK) vezetőségének, részt vett irodalmi lapok alapításában. Az 1990-es évek elejétől kezdve egyetemen oktatott, előbb a szegedi bölcsészkaron, később a Pécsi Tudományegyetemen, majd a Szegedi Tudományegyetem Budapesti Média Intézetében. Tagja volt az NKA Folyóiratkiadási Kollégiumának és a Mészöly Miklós-díj kuratóriumának is. A Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztje kitüntetésben 2005-ben részesült, 2007-ben Palladium-díjat, 2009-ben Balassa Péter-díjat kapott. Modern magyar politikai eszmetörténet című munkáját 2002-ben készítette el, utolsó, A megfelelő ötvözet című politikai eszmetörténeti tanulmányai gyűjteménye 2014 végén jelent meg. maszol.ro

Ilia Mihály: Háromszéki orvosok
Dr. Nagy Lajos rétyi körorvos legújabb könyvének a tárgya ez, a címe más: Emlékezés orvosainkra (Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy, 2017). Dr. Nagy Lajos különleges orvos, aki megírta szülőfaluja, Nagyernye történetét, szerzője Réty község történetének, írt Réty jeles alakjairól, orvos kortársairól.
Állandó szerzője a Háromszék sepsiszentgyörgyi napilapnak és más periodikáknak; orvostörténet, művelődéstörténet és irodalom egyaránt tárgya írásainak. Majd félszázadnyi időt töltött Rétyen, Háromszék egyik kis falujában, és az orvoslás mellett az írást állandóan művelte. Ehhez számítsuk hozzá, hogy intenzív kapcsolatban van azzal az írógárdával, amelyik a hatvanas évek végén települt Sepsiszentgyörgyre, de irodalmi kapcsolatai Nagy László költőtől a Kilencek költői csoportjáig terjednek. Nagy Lajos doktor nem egészen a mostani világ jelensége, inkább a 19. századi mindentudók fajtájába tartozik, orvostörténeti és művelődéstörténeti írásai különlegesek. De hát Erdélyben ma is vannak különlegességek. Új könyvében, mely a Háromszék Kaláka Könyvek sorozatában jelent meg, azokra az orvosokra emlékezik, akik a sepsiszentgyörgyi kórház meghatározó alakjai voltak, bár pályafutásuk messziről kanyarodott oda; majdnem mind, az 54 magyar és két román orvos pályája hellyel-közzel kálvária volt. Az első ilyen érvényesülési akadály a háború, van közülük olyan is, aki mindkét világháborút megérte és megélte, pályájukat erősen befolyásolták ezek az események. A határváltozások, a hadifogság, az államhatalmi változások, az államnyelv gyenge tudása, a nemzetiségi megkülönböztetés majdnem mindegyik szereplő sorsát igazgatta – nem jó irányba. A könyvben szereplő orvosok nagyobbik hányada a Marosvásárhelyre telepített Kolozsvári Egyetem magyar orvosi karának tanítványa volt, az egyetem nagy tanáregyéniségeinek a neve fölbukkan több életrajzban (Dóczi Pál, Csőgör Lajos, Miskolczy Dezső). Szinte mindegyik fejezetben érezhető, hogy a mostoha körülmények között működő magyar orvosok erősen ragaszkodnak magyar kultúrájukhoz, nyelvükhöz, orvosi munkájukhoz, s közben ebben példaadók voltak. A nemzetiségi értelmiségi szerep, föladat nem szólam, nem formális – mindennapi, és egyéniségük része. Nagy Lajos figyelmét nem kerülte el, hogy ezek az orvosok milyen komolyan veszik a kultúra befogadását, művelését: van énekkar szervezője és szereplője, más táncos és táncegyüttes tanítója, remek versmondó, művészetpártoló, de van, aki régészetben vállal szerepet, más festményt, műalkotásokat gyűjt, sőt maga is művelője valamelyik művészeti ágnak, és művész körökben inspiráló egyéniség. Annak az irodalmi és orvosköri kapcsolatnak, ami Sepsiszentgyörgyön (általában Háromszéken) a hatvanas évek végétől kialakult, nem nagyon találni párját máshol. Nagy Lajos persze nem idealizálja ezt a helyzetet, a körülmények a háborúk után, a szegénység, a „kommunizmus” idején hatalmas erőfeszítések kellenek ahhoz, hogy ez az orvosi réteg ellássa a feladatát. A technikai szegénység, a gyógyszerhiány, a szegényes körülmények ellenére ez az orvosi gárda a hivatása magaslatán állt, önfeláldozó munkát végzett, némelyikük betegsége, halála ezeknek a körülményeknek a következménye. Nagy Lajos kitért arra is, hogy a mostoha viszonyok ellenére is az egykori sepsiszentgyörgyi orvosok leszármazottjai közül sokan folytatták szüleik szakmáját, munkáját. És azt sem hallgatja el, hogy a folytatók között már nagy a hiány, mert elhagyják Erdélyt. Megható, ahogyan egy-egy fejezet azzal fejeződik be, hogy az elhalt orvosok hol nyugszanak, kik ápolják az emléküket. Nagy Lajos megemlékezik dr. Oprea Petru rajoni főorvosról, akinek ellenőrzési területe volt Réty is. Az Aldobolyban született román orvos – írja Nagy Lajos – mindig magyarul beszélt magyar orvos kollégáival, még akkor is, ha azok románul szóltak hozzá. A nemzetiségi létben – annyi megalázó gesztus után és mellett – az ilyen emberi cselekedet, ha ritka is, de szép. Végül e sorsok írója hadd kérkedjen el azzal, hogy a könyv szerzője mellett a könyvben szereplők közül hármat személyesen ismert: dr. Dávid György gyermekorvost, aki a művelt orvosok között a legműveltebb volt, akit megismerhettem. Amikor meglátogattam, megkérdezte, honnan jöttem. Mondtam, Szegedről. Odavezetett a könyvespolcához és rámutatott több Dugonics András-kötetre, eredeti kiadásokra, és nekem ajándékozott egyet. Angyali jóságú ember volt. A másik, akit ismerhettem: dr. Darkó Zsigmond sebész főorvos, nagy színházrajongó (az egyik lánya, Éva, akit a színház világában Samuként ismertek, színésznő lett). Darkó Zsigmond nemcsak azért szerette a színházat, mert színésznők játszottak benne, hanem értette is, drámákból idézett hosszasan. Tagja volt annak az irodalmi asztaltársaságnak, amelyik Sepsiszentgyörgyön a Sugás nevű vendéglőben „ülésezett”, sőt, amikor ott jártam, úgy éreztem, hogy ő volt az asztalfő. A vendéglő szász pincérét Hanzlinak hívták, Darkó csak németül beszélt vele. Végül jól ismertem dr. Márkó Imre fogorvost, a remek színésznő, Krizsovánszky Szidónia férjét, aki novellákat írt, több kötete is jelent meg, ő már e második „foglakozása” kapcsán is a sepsiszentgyörgyi írók társaságába tartozott.
Ilia Mihály Széchenyi-díjas irodalomtörténész, a Tiszatáj folyóirat egykori legendás szerkesztője, aki a napokban töltötte 83. életévét, s kit korunk Kazinczyjának tartanak, több mint ötven esztendeje követi gondoskodó figyelemmel a magyar szellemi életet. Lapunk régi olvasójaként a Bárka folyóiratban reagált dr. Nagy Lajos legújabb könyvére. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)