Rontások és ráolvasások könyve
Veszélyben a csángók!
Szombaton a kovásznai művelődési ház Ignácz Rózsa-termében, a Fábián Ernő Népfőiskola szervezésében Csoma Gergely fotó- és szobrászművész, a moldvai csángómagyarság kutatója mutatta be A megkötött idő – Varázslások, ráolvasások, rontások, archaikus imák és népmesék Moldvából című könyvét.
Csoma Gergely, aki unokatestvéri ágon bizonyítottan Kőrösi Csoma Sándor leszármazottja, már 41. éve kutatja, illetve ad ki könyveket a moldvai csángómagyarokról. Kovásznára a kilencedik kötetét hozta el, mely a csángók varázslásairól, rontásairól, ráolvasásairól, archaikus imáiról és népmeséiről szól.
A szerző először a hetvenes években, Gyimesben hallott a csángókról, több könyvet is elolvasott, majd 1976-ban ment ki először Moldvába. Kezdetben a Bákó körüli falvakat látogatta meg, majd a Románvásár környéki, legrégebbi „sziszegő nyelvjárású” falvakat kereste fel, ahol egy közel 700 évvel ezelőtti, archaikus magyar nyelvet beszélnek. Ezután Aknavásár környékét kereste fel, és az ott látottak és tapasztaltak olyan hatással voltak rá, hogy ezt követően évente 5–6 alkalommal is visszatért a csángó vidékekre.
A most bemutatott könyve egy néprajzi gyűjtésen alapul, mintegy 30 falu anyaga található meg benne, magnókazettákra rögzített hanganyagokból, fotókból, jegyzetekből állt össze. Számos csángó családot keresett fel, bábaasszonyokkal, gyógyítókkal, jósnőkkel találkozott, akik nemcsak történeteket meséltek, de beavatták őt a szokásaikba, „mágikus” tevékenységeikbe is.
Elmondta, könyve megírásakor az a cél vezérelte, hogy az utókor is elolvashassa és megérthesse, hogy milyen óriási tudással rendelkeztek a csángók a népi gyógyászatban, a csillagismeretben, a hitvilág területén.
– A csángóknak mindenfajta betegségre vannak ráolvasó verseik, ugyanakkor a gyakorlati, népi gyógyászati megoldások is jellemzőek körükben – részletezte. –Szerelmi varázslások, rontások, igézések, megkötések területén is eredményesen működnek ezek a mágikus tevékenységek. Az archaikus ima a nép által alkotott különleges imádságfajta, ami a liturgikus imáktól elkülönült, ugyanakkor bizonyos pogány kori elemeket is őriz. Ezeket a tevékenységeket régen titkon, rejtve művelték, a tudást ma is őrzik.
A csángók identitását 1880 óta folyamatosan és tudatosan roncsolják, pusztítják a román katolikus egyház és a román állami intézmények, hatóságok emberei. Úgyhogy egyre kevesebb esély van arra, hogy a moldvai csángómagyarság megmaradjon – tette hozzá figyelmeztetve.
Csoma Gergely: A megkötött idő – Varázslások, ráolvasások, rontások, archaikus imák és népmesék Moldvából /Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2016/ Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kiállítás a protestáns lelkészcsalád két erdélyi nagyasszonyáról
Isteni kegyelem ajándéka: Berde Mária és Berde Amál
Berde Mária és Berde Amál – két lány, két nő, két asszony. Az egyik könyvekkel, a másik festménnyekkel gazdagította az erdélyi, illetve az egyetemes magyar kultúrát. Két testvér, református teológus, lelkész lányai, akiknek tehetségét sokan „isteni ingyen kegyelem” ajándékának tartanak. Mindketten a kolozsvári Házsongárdi temetőben, egymás mellett nyugszanak. A már-már méltatlanul feledésbe merült írónak-költőnek és festőművésznek állít emléket az életpályájukat bemutató tárlat. Mindemellett figyelmet szentelnek annak a Bethlen-féle nemeslevélnek is, amely nemesi rangra emelte az erdélyi protestáns lelkipásztorok fiú- és lányutódait. Mindez meghatározta Mária és Amál életútját, munkásságát is.
Érdemes betérni s kicsit elidőzni a szombaton, Kolozsváron a reformáció 500 éves évfordulója alkalmából megnyílt Erdélyi Református Múzeum időszakos kiállítótermébe (Bocskai/Avram Iancu tér 13.). Ugyanis az itt látható gazdag anyag (festmények, képek, okmányok, újságcikkek) az erdélyi női irodalom és festészet két úttörőjőnek, R. Berde Máriának és Dóczyné Berde Amálnak az életművébe és munkásságába nyújt nagyon alapos betekintést. Ugyan az idei Kolozsvári Magyar Napok keretében már látható volt egy Berde-kiállítás a Szépművészeti Múzeumban, ezúttal azonban teljesen új szempontból megszervezett, egy-két kivételt leszámítva, teljesen új „felhozatallal” rukkoltak elő a szervezők.
„A reformáció egyik legszebb gyümölcse a protestáns lelkészcsalád , s így kapcsolódik a testvérpárnak, Berde Amália és Berde Mária református papleányoknak, laborfalvi Berde Sándor kackói, majd nagyenyedi lelkész és ónódi Weress Mária gyermekeinek életműve az ünnepléshez” – vélekedett a kiállítás kapcsán Gergely Erzsébet, a Házsongárd Alapítvány igazgatója, aki nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a Berde-lányok munkássága hosszú évtizedek után ismét reflektorfénybe kerüljön.
A kiváló író-festőművész testvérpár életúja ugyanis a Dés városához közeli Kackóról indult egy református lelkészcsaládból: sajnos, a Kolozs megyei településen jelenleg már csak szórványosan élnek magyarok, alig akad egy-két református hívő, akiket időnként a legközelebbi lelkész felkeres és mond értük egy imát. S bár a templom szépen felújítva, de zárva, míg a parókia romos állapotban, lakatlanul áll, a hozzá tartozó szép kertet és udvart felnőtte a gyom, amit valakik időnként lekaszálnak. Az egykori Berde-parókián a vasárnapi harang már nem kondul, helyette a közvetlen átellenben felépített ortodox temlomban celebrált, kihangosított mise hallatszik át.
Két olyan igazgyöngyöt, két olyan életművet próbáltak meg ismét a a felszínre, a köztudatba hozni, szóban és képekben megcsillantani, akiknek az élete példa, mi több ajándék volt szűkebb s tágabb környezetüknek egyaránt – mondta Gergely Erzsébet. „Isten különös kegyelmének érzem, hogy 32 évig Dóczyné Berde Amáliával, talán az utolsó erdélyi nagyasszonnyal, mély emberi kapcsolatot ápolhattam. Őszinte törekvésem az, hogy őrizzem és felmutassam azt a szellemi hagyatékot, amelyből három évtízeden át meríthettem és református papleányként beálhassak azok sorába, akik ragaszkodnak a megtartó örökséghez, a folyamatossághoz és hálaadással fordulnak kegyelmes Istenük felé” – hangsúlyozta a Házsongárdi Alapítvány igazgatója.
A kiállítás kurátora, Szebeni Zsuzsa színház- és irodalomtörténész szerint a Berde család egy olyan dinasztia, amely az évszázadok során a haza, az egyház, a tudomány és a művészetek terén alkotott maradandót. „Nem véletlen, a kálvini tanok közül a legfontosabb a Berde Mária és Amál gondolatvilágában az, hogy a hit- és elvhű élet a kiválasztottság jele. Tehetségük az „isteni ingyen kegyelem” ajándéka, amelynek gyümölcsöztetése kötelesség, nem egyéni érdem, ugyanakkor a kijelölt úton való megtorpanás istenkísértés” – szögezte le.
Szebeni Zsuzsa emlékeztett arra, hogy a kiállítás szerves folytatása annak az immár húsz éves munkának, amelynek során Bánffy Miklós, Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola, Makkai Sándor, Ignácz Rózsa és báró Kemény János pályaképét mutatták be. Mindegyikük esetében megtapasztalhatók az erős református gyökerek, legyenek püspökök, lelkészek, főgondnokok vagy lelkészgyermekek. Ugyanakkor hangsúlyozta, Berde Mária hagyatékát teljes mértékben sértetlenül őrzi a református egyház levéltára, következésképpen ez az egyetlen a helikoni életművek közül, amely hiánytalanul kutatható.
A kiállítás kurrátorától megtudtuk, a Berde-család debreceni leszármazottai átadták a szervezőknek minden tulajdonukban lévő levelet. Ugyanakkor a Székely Nemzeti Múzeumnál található öt festményből hármat (Berde Amál önarcképe, Berde Mária portréja, valamint egy Kalotaszeg-vázlat, amelyen egy idős parasztbácsi a kalapját a templompadra helyezi) sikerült kiállítaniuk.
De ugyanilyen jelentősnek tartja a szakember Berde László nyugalmazott székelyudvarhelyi református lelkésznek, Berde Amál unokaöccsének a felajánlásait is, aki első szóra a rendelkezésükre bocsátotta mind a Dózsa népe című festményt, mind pedig egy egészalakos írógépen dolgozó férfit ábrázoló munkát. A test valójában Berde Amál fia, ifj Dóczy Ferenc világutazó és az ausztráliai Pen Club titkára, aki azonban a kép felvázolása után tragikus körülmények között elhunyt, így az arc már Berde Lászlót formázza.
Továbbá Szőcs Ildikót, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium igazgatónőjét is köszönet illeti, hiszen irodájából első alkalommal nélkülözi Dóczy Ferencnek, Amália férjének a portréját. Értékes és fontos adalékokat rögzítenek az Ambrus Emese operatőr által készített mozgóképek is, amelynek megvalósulásában a Dóczy család, a Tőkés-lányok, valamint a nagyenyedi kollégium nyújtott segítséget. A kiállítás grafikai szerkesztője, Szebeni-Szabó Róbert fotográfus is nagymértékben hozzájárult a tárlat létrejöttéhez.
Mindemellett figyelmet érdemel Bethlen Gábor fejedelem 1629-ben kiadott nemeslevele is, amely nemesi rangra emelte az erdélyi protestáns (lutheránus, református és unitárius) lelkipásztorok fiú- és lányutódait. A lelkész az ordináció révén korábban is a nemesség közé tartozott, ám a Bethlen-féle intézkedésnek köszönhetően ez a privilégium mostantól kiterjedt a családjára is. Ősz Előd református lelkész, levéltáros tájékoztatása szerint az okmány példátlan volt a korabeli Európában, hiszen egy latens értelmiségi réteget tett a rendi jogosultságok birtokosává, közülük kerülve ki a kollégiumok diákságának közel harmada, nagyban emelve ezzel az oktatás színvonalát. „A nagy fejedelem nemeslevele az erdélyi művelődéstörténet egyik meghatározó elemévé tette a református értelmiségi dinasztiát. Ezek a dinasztiák túlnőtték az egyház határait, a lelkipásztor édesapa fia gyakran orvos, történész vagy matematikus lett” – hívja fel a figyelmet a levéltáros.
A tárlat az Erdélyi Református Egyházkerület, az Erdélyi Református Gyűjtőlevéltár, a Sapientia EMT Filmművészeti Szak, a Székely Nemzeti Múzeum, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium és a Berde család leszármazottainak köszönhetően jöhetett létre.
A kiállítás szombaton, október 7-én de. 10-13 , illetve du. 16-18 óra között látható Szebeni Zsuzsa vezetésével, október 8-án, vasárnap pedig Gergely Erzsébet fogadja az érdeklődöket 11.30 -14 óra között. Hétköznapokon hétfőtől-péntekig, azaz október 9-13. között tekinthető meg a tárlat, hétfőn, szerdán és pénteken de. 10-13, valamint kedden és csütörtökön du. 16-18 óra között. Kérésre a következő héten is lehetőség nyílik megnézni a kiállítást, érdeklődni lehet Gergely Erzsébetnél a 0741-217210-es telefonszámon. Papp Annamária / Szabadság (Kolozsvár)

A politikában hazudni nem lehet... (Kovászna)
Kovásznán a megszokott helyen, a központi parkban lévő ’56-os emlékműnél, a Lyukaskőnél emlékeztek a forradalom kitörésére. Közel százan gyűltek össze a helyszínen, civilek, egyházi és közméltóságok vettek részt az eseményen. Az idei összejövetel szónoka a budapesti Bibó István művészettörténész volt. Az emlékezést a Magyar Polgári Párt kovásznai szervezete, az Ignácz Rózsa Irodalmi Klub és a Lyukaskő Egyesület szervezte.
Elsőként Fülöp Csaba MPP-s önkormányzati képviselő szólt az egybegyűltekhez. Az 1956-os forradalom szereplőinek álma megvalósult, véget ért a kommunista korszak, de szabadságunkra azóta is számos veszély leselkedik. Nekünk is vannak feladataink, meg kell vívnunk a magunk kis forradalmait, ehhez meríthetünk bátorságot az ’56-os hősöktől – hangoztatta. Orbán Judit vajnafalvi református lelkész az ’56-os események kapcsán az erdélyi történéseket elevenítette fel, kiemelve a szabadságot követő lelkészek kálváriáját. Sokan estek áldozatul a hatalom megtorlásának, de Istenben vetett hitük nem veszett el. Arra is kell figyelnünk, amit lelkiekben köszönhetünk ’56-nak, Istent fedezhetjük fel a lelkek megtisztulásában – mondta beszédében a lelkész.
Bibó István saját ’56-os emlékeit elevenítette fel. 15 éves volt akkor, az eseményeken nem vett részt, de budai srácként figyelte a történéseket. Két vonala volt a követeléseknek: a valódi demokrácia, a többpártrendszer megalapozása és a külpolitikai szabadság, függetlenedés a szovjet fennhatóságtól. Mi következett? – tette fel a szónoki kérdést. Erőszak, katonai jelenlét, bábkormány, és hazugság az ellenforradalomról. A kommunizmus haladt dicstelen útján, és végül megbukott, és ennek van tanulsága. Egyrészt, hogy a politikában és közéletben az erőszak visszaszorítása a demokrácia útján történhet meg. A további tanulságot apja, Bibó István szavaival vázolta: „a politikában hazudni nem lehet”. Ezt szokták idézni apjától, pedig a gondolatnak folytatása is van: „hazugságra nem lehet politikai konstrukciókat ráépíteni” – idézte. Az igazmondás, erkölcs nélküli politika hosszú távon kárt tesz, dicstelen vég vár rá – összegezte. Péter Arthúr plébános zárógondolataiban megfogalmazta: azért is nehéz az ’56-os emlékezés, mert napjainkban egyre csak fogyunk, tízévente 200 ezer fővel – épp annyival, ahányan kivándoroltak az ’56-os forradalom után.
A megemlékezésen fellépett a Pastorala kamarakórus Szántó Kinga vezényletével, a Kőrösi-líceum diákcsoportja zenés-verses műsorral, a kovásznai ifjúsági fúvószenekar Kertész Barna vezényletével. Díszőrséget álltak a Havadtőy Sándor Cserkészcsapat tagjai. A megemlékezést megelőzően az Ignácz Rózsa Irodalmi Klub meghívására Bibó István művészettörténész, tanár A politikában hazudni nem lehet... címmel idézte meg édesapja, Bibó István, a XX. századi magyar szellemi élet és történelem egyik legmeghatározóbb egyéniségének szellemiségét és szerepét a forradalomban. Közreműködött a Kőrösi Csoma Sándor Líceum Diákszínpada. Bokor Gábor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kilenc év Dózsa trónján (Könyvbemutató Kovásznán)
A Fábián Ernő Népfőiskola meghívására Kovásznán bemutatta legújabb, Egy alkotmánybíró hétköznapjai című kötetét Puskás Bálint nyugalmazott alkotmánybíró. A találkozóra szerda délután a városi művelődési ház Ignácz Rózsa Termében került sor, mely megtelt az érdeklődőkkel.
Balogh Zoltán lelkész, a népiskola vezetője köszöntőjében hangsúlyozta: a találkozó rendhagyó, van néhány olyan eleme, mely nem megszokott a népfőiskola előadásain. Többek között arra utalt, hogy a szerző az Egy alkotmánybíró hétköznapjai című kötetének dedikált példányai utáni bevétel teljes összegét a Boldog Apor Vilmos Gyermekvédelmi Központ számára ajánlotta fel. Az sem volt mindennapi, hogy az otthon zenekara, a SICTon Kolozsi István vezetésével rövid koncerttel kedveskedett a vendégnek, a résztvevőknek.
Puskás Bálint életútjáról, munkásságáról, az általa írt könyvekről Bedő Ferenc beszélt, majd Gyerő József polgármester jogászként, a szakmai oldalt is figyelembe véve ismertette a szerző harmadik kötetét. Sok értékes, közlendő tényt, megvitatandó témát tartalmaz, mindez úgy megfogalmazva, összeállítva, hogy semmiképp ne sértse a bírói titoktartás szabályait. Jogászoknak, szakembereknek is szól, de közben közéleti kérdésekről rántja le a leplet – fogalmazott a polgármester.
Puskás Bálint kijelentette: számára nem újabb bársonyszéket jelentett az alkotmánybíróság (mint ahogy tisztségbe iktatásakor sokan emlegették), Dózsa György trónja volt az ott eltöltött kilenc év. Feszült helyzetekben „székely észjárással” gondolkodott, érvelt, miközben sok volt a nyomás, a vád, kihallgatásokon kellett megjelennie. A feszült helyzetekre hivatkozva Gyerő feltette a kérdést: voltak-e félelmei alkotmánybíróként? Kezdetben nem, egészen addig, míg rá nem jött, hogy létezik egy „háttérintézmény”, amely azt csinál, amit akar – válaszolta Puskás. A fenyegetettséget konkrétumokkal is példázta: a Román Hírszerző Szolgálat hatáskörének csonkítása utáni napon „elvitték” Toni Grebla bírótársát; megnyirbálták a korrupcióellenes ügyészség hatáskörét, másnap az intézmény vezetője nyilvánosan bejelentette, az alkotmánybíróknak is tudnak dossziét készíteni. Gyerő kíváncsi volt Puskásnak a kisebbségek alkotmányos jogai biztosítását illető véleményére is. Románia alkotmánya lehetővé teszi bármilyen kisebbségi jog biztosítását. A román alkotmány nem tiltja az autonómiát sem, az bármilyen formában működhet – mondta el véleményét Puskás Bálint. Hozzátette: a rosszindulat és a félelem az, ami meggátolja a román politikusokat abban, hogy az autonómiáról beszéljenek.
A bemutatót követően Puskás Bálint a könyvét dedikálta, tetszőleges összegű adomány ellenében bárki megkaphatta a kötetet. Az adományok teljes összegét a Boldog Apor Vilmos Gyermekvédelmi Központ számára ajánlotta fel. Bokor Gábor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Jó lenne odafigyelni a fogarasi szórványmagyarságra is
Beszélgetés Szász Tibor református lelkésszel a közösség gondjairól
A Brassótól 67 kilométerre, Nagyszebentől 76 kilométerre, az Olt bal partján fekvő Fogarason napjainkban meglehetősen megfogyatkozott számú magyar közösség él. Számukra gyakorlatilag csak az egyház jelenti a megmaradás szigetét az őt körülvevő „nagy román tengerben”. Nemrég ott jártunk és betekintést nyerhettünk a fogarasi magyarság életébe, a helyi református lelkésszel, Szász Tiborral folytatott beszélgetésünk pedig megerősítette számunkra mindazt, amit már korábban sejtettünk arról, hogy milyen gondokkal és nehézségekkel is küszködik megmaradásáért ez a közösség. A legnagyobb veszélyt a vegyes házasságok gyakorisága jelenti, amely a magyar önazonosságtudat teljes elvesztéséhez vezet, és ugyanilyen elszomorító, hogy az anyanyelv használata sok család esetében immár másodlagossá vált. A helyzetet tovább súlyosbítja a fogarasi magyar tannyelvű oktatás megszűnése, amelyet azóta is az egyház próbál valamelyest pótolni fakultatív magyarórák megszervezésével. Ebben a küzdelemben az elmúlt időszakban nagy segítséget nyújtottak az egyháznak a magyar kormány által meghirdetett, a szórványvidékek megsegítésére irányuló Petőfi Sándor Program ösztöndíjasai, Bokor Csongor és Hollanda Tímea. (Velük készült interjúnkat lapunk november 18-i számában olvashatták, Szolgálat a végeken, ahol egyre ritkább a magyar szó, 3. old.) A szépen rendbe tett református templom és parókia, a korszerű gyülekezeti terem, a felújított egykori iskola, az ebben kialakított vendégszobák az ide látogatóknak azonban mind azt sugallják, hogy az egykori Fogaras vármegye székhelyén ma is erős, nagyszámú magyar közösséget találunk. Jóllehet a valóság ennél sokkal elkeserítőbb, a település magyar történelmi múltjától nem lehet eltekinteni, hiszen a „nyomok” – a vár, a templom, az iskola – ott állnak, láthatók. Olyan személyiségek kapcsolódnak Fogarashoz, mint Bethlen Gábor és I. Apaffy Mihály erdélyi fejedelmek, illetve utóbbi felesége, Bornemissza Anna, továbbá Teleki József, Fehér vármegye főispánja és felesége, Árva Bethlen Kata, akinek sírja a református templom mellett található, sírkövét pedig udvari papja, Bod Péter készíttette. De folytathatnánk a sort Mikszáth Kálmánnal (1892 és 1910 között a város képviselője volt), és az 1908 és 1911 között itt tanító Babits Mihállyal, vagy az 1918-ban, mindössze kilenc esztendős korában Fogarasra került Ignácz Rózsa íróval, akinek a város az eszmélés időszakát jelentette. Az inkább borúlátó jövőkép ellenére az egyház és segítői megpróbálnak lehetőségeik szerint mindent megtenni annak érdekében, hogy ez az örökség ne semmisüljön meg, és ha szórványsorsban is, de megmaradjon a kisváros magyarsága.
– Mennyire tehető jelenleg a város magyarságának aránya? Mindez hogyan tükröződik a felekezeti hovatartozás szempontjából? – kérdeztük Szász Tibor református lelkészt.
– Fogaras jelenlegi magyar lakossága körülbelül ezer fő. Felekezeti megoszlás: református 650, római katolikus 200, magyar evangélikus 50, unitárius 100. Nyilván a pontos lélekszámról az adatokat a testvéregyházak esetében nem tudom, de nagyvonalakban ez az általam ismert statisztika. Ezenkívül körülfog bennünket „a nagy román tenger”, hiszen a város lélekszáma papíron 30 ezerre tehető, de ebből körülbelül 10 ezren külföldön dolgoznak, különösen az ifjú és a középnemzedék. Megjegyzem, hogy Fogarason a kilencvenes évek után tíz ortodox templom épült, és csupán hab a tortán a központban levő úgynevezett katedrális, ami természetesen nem az, mert akkor püspöki székhelynek kellene lennie, de így jobban hangzik, mint az egyszerű „biserica”.
Néhány évvel ezelőtt próbáltam elindítani egy ökumenikus mozgalmat városi szinten, ami meg is valósult, és kezdetben szépen működött. Imahéten minden templomban összegyűltünk istentiszteletre, s a szász evangélikus, valamint római katolikus lelkésszel magyarul, németül és románul szóltunk a gyülekezethez. Ez az embereknek tetszett, a pópáknak azonban nem, így öt év után jegeltük az ügyet. Közben megjelent az ortodox egyháznak egy rendelete, miszerint vegyes házasság esetén a másik egyházhoz tartozó félnek, pl. reformátusnak el kell hagynia vallását, és át kell keresztelkednie az ortodoxra. Addig nem volt probléma, ha mindkét egyháznál kívántak esküdni a fiatalok. Ez a törvényük megjelent a helyi román lap, Buna ziua Făgăraş 2015. július 24-i számában is. Attól kezdve nesze neked ökumenizmus, közeledés stb...
– Mit jelent tömb-, illetve szórványvidéken lelkészként dolgozni, hiszen mindkét helyzetet alkalma volt megtapasztalni? Utóbbi többet jelent, mint egyszerű szolgálatot, inkább missziónak tekinthető?
– A tömbmagyarság viszonylag biztonságban érzi magát, hiszen azt tapasztalja, hogy mindenfelől egyfajta védőbástya veszi körül őket. Itt adott az anyanyelv szabad használata, még akkor is, ha ezt próbálják fentről korlátozni, hasonlóképpen az óvodák, iskolák stb. A szórványban viszont egészen más a helyzet. A legnagyobb veszélyt a vegyes házasságok jelentik, hiszen a beolvadás hosszabb távon az identitástudat elvesztéséhez vezet. Következésképpen a magyar nyelv – az anyanyelv – másodlagossá válik, olyannyira, hogy végül az anyanyelv gyengül és sorvad el. Elég egy nemzedék is ahhoz, hogy ez bekövetkezzen. Ha a szülők nem fordítanak kellő figyelmet gyermekük nevelésére, vagy nem érdekli őket, hogy ez milyen közegben történik, már megvan „az eredmény”. Ez különösen ott veszélyes, ahol a szülők még otthon is románul beszélnek a gyermekeikkel. És itt próbál segíteni, ha még tud, az egyház.
Szász Tibor: szolgálatunk elsősorban misszió
Vallásórákon szembesültem azzal, hogy a gyermekek nem tudnak magyarul olvasni. Körülbelül öt éve megszűnt a magyar oktatás Fogarason, és a mostani gyermekek már nagy bajban vannak. Ezért hoztam létre a Magyar Közösségi Házat, ahol fakultatív magyarórákat tartunk, de ugyanakkor ide csalogatjuk a város magyarságát is felekezetre való tekintet nélkül különféle rendezvényekre. Szolgálatunk, tehát mindenképpen misszió, és nemcsak a templomi istentiszteletekre korlátozódik, hanem sokirányú és sokoldalú.
– Hogyan próbálják meg összetartani ezt a maroknyi, és egyre jobban fogyatkozó magyar közösséget?
– Heti rendszerességgel tartunk biblia- és vallásórákat két csoportban, de minden egyéb rendezvénynek is helyet adunk. Kéthetente megtartjuk a Babits Önképzőkört meghívott vendégelőadókkal, amelyben segítenek a Petőfi-ösztöndíjasok, ifjúsági táborokat, gyülekezeti kirándulásokat szervezünk, lehetőleg a többségben magyarok lakta vidékekre. Továbbá megtartjuk nemzeti ünnepeinket közösen a magyar történelmi egyházakkal, évente felváltva más templomokban. Külön ki szeretném emelni az idén immár másodszorra, gazdag programmal megszervezett Fogarasi Magyar Napokat, amely kiváló, áldott lehetőségnek bizonyult a közösség számára a találkozásra és kikapcsolódásra rohanó világunkban.
– Sikerül-e együttműködni a helyi önkormányzattal, illetve egyéb intézményekkel, politikai és civil szervezetekkel? Kapnak-e valakitől segítséget?
– Ez csak részben/néha valósul meg, főleg, ha választások vannak. A Communitas Alapítvány, az RMDSZ megyei szervezete szokott segíteni, de ezek csekély összegek. Más támogatást nem igazán kapunk. A templomunkat megjavítottuk, gyülekezeti termet készítettünk, a régi iskola épületét felújítottuk, amely jelenleg Magyar Közösségi Házként működik, vendégházat létesítettünk stb., mindezt saját erőnkből, Isten segítségével.
– Vajon hova vezethet a jövőben ez az út? Van-e remény arra, hogy Fogaras magyarsága megmaradjon?
– Mindez nagy titok. Csak reménykedni merünk… De jó lenne az odafigyelés a fogarasi szórványra is, hiszen nincs a világ végén, főútvonalon fekszik, és a tömbmagyarságtól alig 100 kilométerre található. Ahogyan a távolabbi, Hunyad megyei szórványközösségre odafigyelnek egyesek, és segítik az ottani magyar közösséget – nem kimondottan egyházi támogatásra gondolok itt –, miért nem történhetne ez meg a mi esetünkben is? Ha ez működne, talán több erőt, reményt nyújtana. Papp Annamária / Szabadság (Kolozsvár)