Harmadik éve rendezik meg nyaranta Szokond faluban, a római katolikus plébánián a Caritas anyagi támogatásával a lelkigyakorlatos tábort általános iskolásoknak. A szatmári egyházmegyéből érkeznek a fiatalok. Szokond svábok lakta falu volt, a svábok nagyobb része kivándorolt. Hívek hiányában megüresedett a plébánia épülete is, Hársfalvi Ottó szakaszi plébános látja el a szokondi hívek gondozását. A plébánia épületét felújították, hatvan gyermeket tudnak fogadni. Hetente jön egy-egy újabb csoport. A plébánia mellett most épül egy negyvenágyas lelkigyakorlatos ház, szeptemberre készül el, a Szent Ignác nevet kapja. Az itt tevékenykedő Jézus Szíve Népleányai nővérek családi hétvégéket fognak szervezni papok, orvosok, hitoktatók közreműködésével. /Budaházi Emese: Lelkigyakorlatos ház Szokondon. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), aug. 16./

Szokondon, a megüresedett plébánián 1996 óta rendszeresen szerveznek nyári táborokat a fiataloknak. Igény mutatkozott arra, hogy a plébánia befogadóképességét növeljék, emiatt megvásárolták a szomszédos házat. Németországi segítséggel történt a bővítés, így hozták létre az új katolikus központot, a Szent Ignác Lelkiségi Központot, ahol a csoportok egymást válthatják. A központ megszentelése jún. 26-án történt. /Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), jún. 27./

Idén nyáron is több száz gyermek nyaralását biztosítja a Szokondon levő Szent Ignác Lelkigyakorlatos Központ. /Gyermekprogramok a szatmári egyházmegyében. = Vasárnap (Kolozsvár), aug. 20./

Jan. 31-én Szatmárnémetiben sajtótájékoztatón ismertették a szatmári Caritas vezetői a szervezet 2001–es évi tevékenységének eredményeit. Legrégibb tevékenységük a gyermekvédelem. Összesen 1870 gyermeknek és fiatalnak nyújtottak folyamatos segítséget. Utcagyerekközpontjaikban összesen 130 gyermekkel foglalkoztak, az erdődi, túrterebesi, sárközújlaki, szakaszi, mikolai, petei, apai, szinfalui, felsőboldádi és krasznasándorfalvi szociális óvodákban összesen 315 hátrányos helyzetű családokból érkező gyermek kapott naponta az oktatáson kívül uzsonnát, ruhát és tanszereket. A szatmárnémeti szociális óvodában 32 gyermek egész napos ellátásáról gondoskodtak. A fogyatékos gyermekek speciális óvodáit 54–en látogatták, a szokondi Szent Ignác központban összesen 1050 gyermek táborozott vagy vett részt különböző képzéseken az elmúlt év folyamán. Az alsóhomoródi Perla Integrációs Központ összesen 132 fogyatékos fiatalt fogadott. A szervezet gyógyszertáraiban összesen 97503 doboz gyógyszert osztottak ki kedvezményesen vagy ingyen. Az idősek számára Szatmárnémetiben, Erdődön, Mezőpetriben, Alsóhomoródon és Nagykárolyban működtek házi betegápoló központok. Szociális konyháikon összesen 130 idős embernek biztosítottak meleg ebédet. A szatmárnémeti Idősklubot 400, a nagykárolyit 80, a túrterebesit 59 személy látogatta rendszeresen. A szociális irodákon keresztül összesen 48295 személynek nyújtottak segítséget. Ezek közül a legtöbben (a hozzájuk fordulók 46 százaléka) a görögkeleti (ortodox) felekezethez tartoztak, 34 százalékuk római katolikus, 12 százalékuk református, 7 százalék pedig görög katolikus volt. A legfiatalabb tevékenységi ágazatként számon tartott családvédelem keretein belül működő Refúgiumban 21 bántalmazott asszony és 24 gyermek talált menedékre. Jelenleg a Caritas az ország legtekintélyesebb, legnagyobb nemkormányzati szervezete. /Báthory Éva: Eredményekben gazdag évet zárt a Caritas Szervezet. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), febr. 1./

Rangos szimpóziummal nyitotta meg a Jézus Társaság (Jezsuiták) Romániai Rendtartománya a napokban Kolozsváron a rend jubileumi évét. Erre a szent rendalapító, Loyolai Ignác halálának 450., valamint első két követője és társa születésének 500. évfordulója – Xavéri Szent Ferenc Boldog Favre Péter– adott alkalmat. Dr. Marton József, a Babes–Bolyai Tudományegyetem keretében működő Római Katolikus Teológiai Fakultás dékánja előadásában ismertette a jezsuiták XVI. századi erdélyi letelepedését, munkásságát, majd kiűzetésük körülményeit. Dr. Ovidiu Ghitta egyetemi tanár ismertette a jezsuiták hozzájárulását a román görög katolikus egyház születéséhez. A Vasárnap katolikus hetilap felelős szerkesztője, Bodó Márta doktorandusz előadásának tárgya: az iskolai színjátszás szerepe a jezsuita pedagógiában. Olivo Bosa rendtartományfőnök román nyelven, Dr. Jakubinyi György magyarul celebrált ünnepi, jubileumi évnyitó szentmisét a kolozsvári piarista templomban. /Fodor György: Jezsuita jubileumi esztendőnyitó rendezvények. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 10./

A gyimesközéploki Bükkhavason zajlik a Csík, Gyergyó és Udvarhely környéki fiatalok számára szervezett, a lelki elmélyült egymás megismerését szolgáló III. KALOT-tábor. A Romániai KALOT-mozgalom vezetői, Bányász László és Fejes Ildikó tudatosan választják a táborok irányadó mottóit, tavaly az egyéni és közösségi értékekre vezették rá a fiatalok figyelmét, most a Szent Ignác-i jelszóval, a Láss, ítélj, cselekedj! elvvel ismerkedhettek a táborlakók. /Antal Ildikó: Láss, ítélj, cselekedj! = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 18./

Neves szülötteire emlékezett Pécska
A város neves szülöttei közül gróf Klebelsberg Kunó (1875–1932) magyar vallásügyi és közoktatási miniszterre és Mester János (1879–1954) jezsuita szerzetesre, tanítóképzői főiskolai tanárra emlékeztek szombaton Pécskán a Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület szervezésében.
A hagyományos Klebelsberg-napnak nemcsak az adott külön jelentőséget idén, hogy november 13-án lesz az államférfi születésének 135. évfordulója, hanem az is, hogy tíz éve állították fel a pécskai római katolikus templomkertben Jecza Péter néhai temesvári szobrászművész alkotását, a bronzból öntött Klebelsberg-szobrot. A jubileumi évfordulóra nem jöttek el olyan sokan, mint a szoborállítási ünnepségre – jegyezték meg az emlékrendezvények rendszeres résztvevői –, de azért voltak szép számban érdeklődő értelmiségiek a 2-es számú általános iskola dísztermében.
Klebelsberg Kunó ugyan Pécskán született, de utána nem sok köze volt a Maros menti nagyközséghez (ma már városhoz). „Két hónaposan vitték el innen, amikor huszárszázados édesapját lovasbaleset érte, amitől egy év és hat hónap múlva meghalt. Valószínű, hogy sosem tért vissza, de 12 éves korában valaki a családból járhatott erre, mert az anyakönyvi bizonyítványában, amit a román állami levéltár aradi fiókjában őriznek, van egy bejegyzés 1877-ből vagy 1878-ból. Bizonyára akkor kértek egy másolatot róla” – mesélte Nagy István főszervező, a közművelődési egyesület elnöke. Az elszegényedett grófi családból származó, részben tiroli gyökerű kultúrdiplomata emlékét őrzi Pécskán az 1996-ban a katolikus templom falán az Erdélyi Magyar Közművelődési Egylet által elhelyezett emléktábla.
Ujváry Gábor, a Kodolányi János Főiskola tudományos rektor-helyettese előadásában kiemelte, hogy Klebelsberg fokozatosan emelkedett a ranglétrán, ezért ismerte a közigazgatás csínját-bínját, és hogy ő volt a Bethlen István-kormány egyetlen, mindvégig hivatalban lévő minisztere (1922 és 1931 között, de előtte bő fél évig belügyminiszterként is dolgozott). Az iskolahálózat kiépítése, az analfabetizmus visszaszorítása, a népművelés, az alacsonyabb rétegek szellemi felemelkedése köszönhető neki. Hangoztatta, hogy „a kulturális diplomáciának meg kell előznie a politikai diplomáciát”, és elérte, hogy a kultúra és a közoktatásügy az egyik legjobban finanszírozott ágazat legyen. „Mindezt nagyon nehéz időszakban, Trianon után, amikor a nemzetközi közvélemény is Magyarországot életképtelen államnak tartotta elveszített területei miatt. De ekkor több mint ötezer iskolát hozott létre, megalapította a külföldi magyar kulturális intézeteket, amelyekbe fiatal magyar művészeket küldött állami ösztöndíjjal” – világított ár Ujváry Gábor, majd az egykori minisztert idézte, aki szerint „a politikai Trianonba bele kellett mennünk, de a kultúrpolitikai fegyverletétel önkéntes lenne”. Aktív korában sok bírálat érte Klebelsberget a közművelődésre fordított vélt túlköltekezések miatt, de ő tartotta magát ahhoz, hogy inkább a kultúrára áldozzon az állam, semmint a fegyverkezésre, mert „a kulturális diplomáciával több mindent el lehet érni, mint a hagyományos diplomáciával”. Emellett kitartott, mert nem akart „kultúrpolitikai Nagymajtény, vagy Világos” részese lenni. „Lassan megtérülő befektetés az oktatás, de busásan megtérül” – mondta Ujváry Gábor. Klebelsberg államférfiúi nagyságát az jellemzi a legjobban – tette hozzá –, hogy tisztában volt a korlátaival, nem akart mindenben ő maga dönteni, hanem szakemberekkel vétette körül magát, és azokra hagyatkozott.
Szűcs Zoltán kolozsvári magyar konzul köszöntő szavai után Horváth László, a budapesti Puskás Tivadar Távközlési Technikum igazgatója emlékezett a szoborállítás történetére. 1999-ben több mint egy tucat diákkal és Katona Kálmán akkori környezetvédelmi, közlekedési és hírközlési miniszterrel kerékpártúrát szervezett Aradra, a 13 vértanú kivégzésének 150. évfordulójára, és az emlékünnepség előestéjén Pécskán Heinrich József akkori plébános látta vendégül a csapatot. Továbbindulás előtt látta a templom falán a Klebelsberg-emléktáblát, és akkor megszületett az elhatározás a szoborállításra. A technikum akkori és volt diákjai adták össze a pénzt a szoborra, amit Pokorni Zoltán akkori magyar tanügyminiszter avatott fel. „A szobornak ma is olyan a kisugárzása, mint tíz évvel ezelőtt, és hű mása Kunónak, aki valóban egy ilyen morcos, kubista tekintetű kemény ember volt, aki ötezer iskolát kitalált, pénzt szerzett hozzá, és utána ellenőrizte. Azt szoktam mondani a diákjaimnak, hogy köszönjétek meg Klebelsbergnek, hogy ennyi tantermet épített, különben a nagyszüleitek analfabéták lettek volna, a szüleitek talán jártak volna iskolába, de belőletek biztos nem lett volna középiskolás vagy főiskolás hallgató” – mondta az igazgató.
A rendezvény második felében Mester Jánosra emlékeztek a jelenlévők, a pécskai és szegedi leszármazottak, hozzátartozók. Bella Ibolya, a 2-es iskola vallástanára és Pakott Géza farkaslaki származású szegedi jezsuita atya a rend történetéről és tevékenységéről értekezett, és előadást tartott a makói Bogoly József Ágoston irodalomtörténész. „1994-ben a Temesvári Ormós Zsigmond Társaság avatott emléktáblát a Pécskán született Ormósnak, 1999-ben a Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület a névadójának, és ott éreztük a helyét Mester János emléktáblájának is, aki tavaly kapott egy emléktáblát, de az a családi háza helyén álló ház falára került – mondta Nagy István. – A sort folytatni fogjuk, hiszen a nagybányai festőiskola egyik jeles tagja, Nagy Oszkár is itt született. Ápolnunk kell a múltunkat, mert aki a múltját elfelejti, az elvész, és látjuk, hogy a múltunk elfeledtetéséért egyesek ádáz küzdelmet folytatnak.”
Mester János Pécskán született, de hatodik osztálytól Zádorlakra íratták iskolába, hogy németül tanuljon; Rómában végezte az egyetemet, Belgiumban volt szerzetes, de 1921-től 1950-ig Magyarországon oktatott pedagógiát, pszichológiát és filozófiát. Nagy István szerint a jezsuita szerzetes kedvenc mondása – amely az emléktáblára is felkerült – mindenkinek irányadó lehetne: „Úgy kell élnünk, ahogy hiszünk, mert különben úgy kezdünk hinni, amint élünk”.
Mester János életútját Oláh János szegedi nyugalmazott főiskolai tanár –, Mester János kutató – dolgozatának felolvasásával mutatták be. De minden jelenlévő megkapta azt az alkalomra készült füzetet, amely Mester Jánosnak a rendjéről 1941-ben írott tanulmányát tartalmazta, de Loyolai Szent Ignác életét és művét is bemutatta.
Az emléktáblát Dr. Horváth László budapesti és Bacsilla Sándor pécskai iskolaigazgatók leplezték le, és Király Árpád marosi főesperes és Czeglédi Ferenc helyi plébános áldotta meg.
A Pécskai Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület köszöni a Nyugati Jelen médiatámogatását, valamint a Városháza és tizenhat pécskai család támogatását, amelynek köszönhetően megtarthattuk a rendezvényt, és emléktáblát helyezhettünk el Mester János emlékére, amelyet Tóth János kőfaragó készített. Pataky Lehel Zsolt
www.nyugatijelen.com
Mester János /Magyarpécska, 1879- Budapest, 1954/ Erdély.ma

Határon túli magyarok kétnapos szimpóziumát tartják Budapesten
Határon túli magyar politikai vezetőket is várnak a budapesti Szent Ignác Jezsuita Szakkollégiumban október 14-én és 15-én, pénteken és szombaton sorra kerülő, Határtalanul című szimpóziumra, amelyen kiállítások, kerekasztal-beszélgetések és előadások szólnak a határon túli magyarokat érintő témákról.
A félévente, immár 11 éve megrendezett szimpózium mindig aktuális közéleti témákkal foglalkozik. A mostani, 22. rendezvényre az egyszerűsített honosítási eljárás, vagyis a kettős állampolgárság kérdésköre és az új alkotmány adja az apropót - mondta el Bárdos Dávid, a szimpózium szervezője az MTI-nek.
A pénteki megnyitón határon túli magyar művészek előadása köszönti a résztvevőket. Emellett a szimpózium végéig megtekinthető kiállítás nyílik Petrás Mária keramikusművész alkotásaiból, Prófusz Mariann kárpátaljai népművész beregi szőtteseiből, valamint Kovács Attila fotóművész képeiből, Felvidék – Fejezetek Közép-Európából címmel.
Az első napon bemutatkozik a Gyökerek mozgalom. A Szent Ignác Jezsuita Szakkollégium szakkollégistái beszélnek majd határokon átívelő, Junior Prima-díjas kezdeményezésükről.
Kerekasztal beszélgetésen lesz szó a Kárpát-medencei jezsuita missziókról. A határon túl szolgált és szolgáló magyar jezsuiták, Puss Sándor, Sóti János és Pakot Géza osztják meg a kisebbségi magyar közösségekben szerzett tapasztalataikat a részvevőkkel.
Október 15-én, szombaton Kukorelli István alkotmányjogász az új magyar alkotmányról, Kántor Zoltán szociológus pedig a határon túli magyar közösségek kihívásairól és lehetőségeiről tart előadást.
A szombati első kerekasztal-beszélgetésen a környező országok magyar közösségeit és Magyarországot egy-egy politikai vezető képviseli, akik megvitatják a kárpát-medencei magyarság lehetőségeit és jövőképét. A beszélgetésen részt vesz Korhecz Tamás, a délvidéki magyarság részleges kulturális autonómiáját képviselő Magyar Nemzeti Tanács (MNT) elnöke, Kovács Péter, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) főtitkára, Kovács Miklós, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) elnöke, Berényi József, a szlovákiai Magyar Koalíció Pártja (MKP) elnöke, Göncz László, a szlovéniai magyar közösség parlamenti képviselője és Wetzel Tamás, egyszerűsített honosítási eljárásért felelős miniszteri biztos.
A nap másik kerekasztal-beszélgetésének témája a határon túli magyar újságírók felelőssége. Külhoni újságszerkesztők beszélnek majd a kisebbségi magyar újságírói létről.
MTI

Határtalanul szimpózium
Az asszimiláció veszélye és a magyarság megélése szerepelt a Határtalanul című, külhoni magyar szervezetek képviselőinek részvételével rendezett szimpózium szombati záró napjának témái között.
Kovács Péter, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség főtitkára az MTI-nek elmondta: a romániai magyar közösség megerősödése érdekében két téren kell kiemelt erőfeszítéseket tenni. Gazdasági területen, és annak érdekében, hogy az ott élők megéljék magyarságukat. Ehhez négy helyen kell képviselettel rendelkezniük: a bukaresti parlamentben, az erdélyi önkormányzatokban, ahol az ottani magyarságot közvetlenül érintő döntések születnek, valamint a budapesti országgyűlésben és az Európai Parlamentben.
Az autonómiáról szólva kiemelte: ezt a többséggel való párbeszéd útján lehet elérni, úgy, ha a többségében románok által lakott régiókban is rájönnek, hogy ez jó, és ezzel nem elvesznek tőlük valamit. A magyar kormány sokat segíthet, ha regionális szinten megerősödik, és például meg tud akadályozni olyan jelenségeket, mint a szlovákiai nyelvtörvény vagy a kollektív bűnösség elvének érvényesítése Szerbiában.
Berényi József, a felvidéki Magyar Koalíció Pártja elnöke az MTI-nek arról beszélt, hogy mára a magyarság fogyása, "elfogyása" kézzel fogható. Megállapította, hogy egyrészt a kisebbségek számára többletjogokra van szükség, ugyanakkor nemcsak jogok kellenek, hanem a kisebbségi léthez való viszonyulást illetően is változásnak kell bekövetkeznie.
Míg azelőtt jó volt magyarnak lenni Szlovákiában, mostanra, különösen néhány dél-szlovákiai régióban, "asszimilálódni jó". Azt kell megvizsgálni, milyen eszközökkel lehet ezt megállítani.
Kitért a márciusi előrehozott választásokra is, és mint kiemelte: a helyhatósági választásokon megerősödtek, és az MKP ennek megfelelően vág bele a kampányba, illetve a voksolásba.
Kántor Zoltán, a közigazgatási tárca nemzetpolitikai tanácsadója az MTI-nek nyilatkozva kiemelte: a határon túli magyar területeken - ahogy Magyarországon is - csökken a népesség. Ennek okát a migráció és a negatív népszaporulat mellett az asszimilációban jelölte meg. Utóbbi kapcsán a fő problémát a vegyes házasságok jelentik, amelyek aránya Erdélyben 17-18 százalék, a Felvidéken és a Vajdaságban 20 százalék feletti.
Mint kifejtette: az ilyen házasságban születendő gyermekek 70-80 százalékát a szülők többségi iskolákba küldik, és itt szakad meg a "reprodukciós lánc". Ugyanakkor megjegyezte: a homogén magyar családban születendő gyermekek között sem ritka, hogy többségi iskolába kerülnek, többek között azért, mert a szülők azt gondolják, így majd jobban tudnak érvényesülni.
A tanácsadó szerint annak érdekében, hogy magyar iskolába írassák a gyermekeket, fontos ezeknek az intézményeknek a minőségét javítani, és minden lehetséges eszközzel ösztönözni a családokat, hogy ide járassák a gyermekeket. Fontosnak nevezte még minél több civil szerveződés támogatását is, hogy "a kis magyar világukat" megélhessék a külhoni magyarok.
A budapesti Szent Ignác Jezsuita Szakkollégiumban pénteken és szombaton rendezték meg a Határtalanul című szimpóziumot, amelyen kiállítások, kerekasztal-beszélgetések és előadások szóltak a határon túli magyarokat érintő témákról. A félévente, immár 11 éve megrendezett szimpózium mindig aktuális közéleti témákkal foglalkozik.
A pénteki megnyitón határon túli magyar művészek előadása köszöntötte a résztvevőket. Emellett a szimpózium végéig megtekinthető kiállítás nyílt Petrás Mária keramikusművész alkotásaiból, Prófusz Mariann kárpátaljai népművész beregi szőtteseiből, valamint Kovács Attila fotóművész képeiből, Felvidék - Fejezetek Közép-Európából címmel.
Az első napon bemutatkozott a Gyökerek mozgalom is. A Szent Ignác Jezsuita Szakkollégium szakkollégistái beszéltek határokon átívelő, Junior Prima-díjas kezdeményezésükről.
Kerekasztal-beszélgetésen volt szó még a Kárpát-medencei jezsuita missziókról. A program fővédnöke Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes volt.
MTI

Aggódnak a külhoni magyarság sorsáért
Határtalanul címmel a Szent Ignác Jezsuita Szakkollégium kétnapos szimpóziumot szervezett a hétvégén Budapesten egyebek mellett a nemzet iránti alkotmányos felelősségről, a határon túli magyar közösségeket érő kihívásokról.
Üdvözlő levelében a szimpózium fővédnöke, Semjén Zsolt magyar nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes arra emlékeztetett, hogy a Magyar Országgyűlés alaptörvényben rögzítette: a magyar állam felelősséget visel a határon túli magyarság sorsáért.
Az asszimiláció „szolgálatában”
Kántor Zoltán, a budapesti közigazgatási tárca nemzetpolitikai tanácsadója az MTI-nek nyilatkozva kiemelte: a határon túli magyar területeken – miként Magyarországon is – csökken a népesség. Ennek okát egyebek között az asszimilációban jelölte meg. Az utóbbi esetben a fő problémát a vegyes házasságok jelentik, amelyek aránya Erdélyben 17-18 százalék, a Felvidéken és a Vajdaságban 20 százalék feletti.
Az ilyen házasságban születendő gyermekek 70-80 százalékát a szülők többségi iskolákba küldik. Ám a homogén magyar családban született gyermekek között sem ritka, hogy többségi iskolába kerülnek, mert a szülők azt gondolják, így majd jobban tudnak érvényesülni. A tanácsadó szerint annak érdekében, hogy magyar iskolába írassák a gyermekeket, fontos ezeknek az intézményeknek a minőségét javítani, és minden lehetséges eszközzel ösztönözni a családokat, hogy ide járassák gyermekeiket.
Trianon utáni teljesítmény
A felvidéki magyarság gondjairól Berényi József, a Magyar Koalíció Pártja (MKP) elnöke azt a kérdést feszegette, hogy jó-e magyarnak lenni Szlovákiában. A húsz évvel ezelőtti állapotokhoz képest változtak a megmaradás feltételei, változott a településstruktúra, változott Magyarország megítélése, a többségi nemzethez való tartozás feltételrendszere, s mindez lazította a magyar nemzethez való tartozás kötelékeit. Hangsúlyozta: a szlovák demokratákkal való együttműködés nem oldja meg a gondokat.
A délvidéki közösség nevében Korhecz Tamás, a Magyar Nemzeti Tanács elnöke pozitívabb hangnemet ütött meg: „A délvidéki magyarság szempontjából nem bukástörténet az elmúlt időszak” – kezdte felszólalását. Indoklásában kifejtette: 91 év elszakítottság, számos nyíltan diszkriminációs időszak után, a népirtás elemeit is magában foglaló üldöztetés időszakait követően mintegy 270 ezer magyar él ezen a területen, míg az elszakítás pillanatában 420 ezres volt ez a közösség.
„Óriási nemzeti teljesítmény, hogy ennyien maradtunk azokon a területeken, ahol a magyarság Trianon előtt többségben élt. Kiemelte: a Vajdaságban ma többen járnak négyéves középiskolába, mint 10-15 éve.
„A délvidéki magyar közösség kiharcolta, hogy Szerbia elismerje kollektív alkotmányos jogait” – emelte ki. Emlékeztetett, hogy a kedvezményes honosítás eredményeket hozott a délvidéki magyarság önazonosság-tudatának erősítése szempontjából, s nehezményezte, hogy nincs összmagyar vonatkozású, a megmaradást célzó stratégiai tervezés és gondolkodás.
Magyarként élni Romániában
Hasonló hangnemben beszélt az erdélyi magyarság képviseletében Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára. „Szeretném eloszlatni azokat a tévhiteket, miszerint Korondon a bácsik felveszik a székely viseletet, kimennek, kaszálnak egész nap, és este megbeszélik, hogy a székelység porlik, mint a szikla. S Érmelléken a menyecskék a szőlőben nem énekelgetnek népdalokat és nem beszélik meg, hogy a trianoni sebeket hogyan is lehetne begyógyítani...
Az erdélyi magyarságlét nem arról szól, hogy szomorkodunk, milyen nehéz a sorsunk. Nem ez a jellemző a romániai magyar közösségre. Viszont mindannyian szeretnénk gazdaságilag jobban élni, és magyarként szeretnénk élni Romániában” – hangsúlyozta.
A szavazati jog megadásával kapcsolatosan elmondta, ez természetes következménye az állampolgárság megadásának. Hangsúlyozta: az RMDSZ jogosnak tartja, hogy ne legyen kétféle állampolgárság, ugyanakkor figyelembe kell venni a magyar társadalom toleranciaszintjét is. „Az RMDSZ 4-5 évvel ezelőtt felhívta Budapest figyelmét, hogy a Magyar Polgári Párt nevű politikai befektetés hibás, mostanra ezt ennek kezdeményezői is belátják. Most egy hasonló befektetésnek vagyunk tanúi, amely hasonlóképpen nem szolgálja a romániai magyar közösség érdekeit” – figyelmeztetett a főtitkár. Véleménye szerint egy sikeres EMNP azt tudja elérni, hogy a magyar emberek bukaresti képviselet nélkül maradnak.
A kárpátaljaiak nevében Kovács Miklós, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke úgy látja: tarthatatlan az az álláspont, hogy a helyzet nem teljesen kilátástalan. „Hogyan lehet nem teljesen kilátástalannak nevezni a helyzetet, amikor a magyar etnikumú biomassza nagy része szerb pártra szavaz?” – tette fel a kérdést Korhecz Tamásnak, aki a legutóbbi választások adatait ismertetve bizonyította ennek ellenkezőjét.
„A nemzet túlélése mindenütt azon múlik, hogy milyen erőt tud felvonultatni. Az oligarchikus tömegdemokráciák korszakát éljük. A katonai erő a legfontosabb, utána jön a pénz, amelyen meg lehet vásárolni a szavazatokat. Ahol nincs szavazat, nincs erő sem. Aki a saját szavazatát nem a nemzet túlélésére használja fel, az nemzeti szempontból nem létezik” – hangsúlyozta Kovács Miklós, aki szerint a még megszervezhető magyarokat egységbe kell szervezni a túlélés érdekében.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Helytörténet – Ma Loyolai Szent Ignác jezsuita rendalapító emléknapja
390 éve avatták szentté – 10 éves a kolozsvári Manréza Lelkiségi Központ
Több mint fél évezrede, loyolai baszk nemes családban született Inigo Lopez de Loyola, aki háborúban szerzett súlyos sebesüléséből való hosszadalmas felépülése során, harminc esztendősen tért meg. Új szerzetesközösséget alapított, azt Jézus Társasága néven 1540-ben ismerte el hivatalosan a pápa. A jezsuita rendalapító és egyetemszervező 1556. július 31-én halt meg. Halála után néhány évtizeddel boldoggá, majd szentté avatták. A jezsuiták rendje még alapítója életében jelentősen elterjedt. Kolozsváron ma jezsuita lelkiségi központ is működik. A tíz éve alapított Manréza központ annak a városkának a nevét viseli, ahova Loyolai Szent Ignác egykori gyógyulása után visszavonult, kemény vezeklő életet élt, és lelkileg megtisztult.
Ma van Loyolai Szent Ignác, a Jézus Társaság (jezsuiták) megalapítójának ünnepe. Szívéből fakadó, mély életszentségre vallanak a Lelkigyakorlatokban olvasható szavai: „Vedd, Uram és fogadd... mindenemet, Te adtad nekem mindezt; neked, Uram, visszaadom... rendelkezzél mindezzel akaratod szerint! Add nekem szeretetedet és kegyelmedet, mert ez nekem elég.”
Ignác 1491-ben, valószínűleg az esztendő második felében született egy loyolai baszk nemes családban. Érdekes, hogy csak 30 éves korában tért meg, addig, ahogyan önmaga írja: „A világ hiúságainak szolgált.”
1521-ben, Pamplona várának védelmében – amelyet I. Ferenc francia király ostromolt – súlyosan megsebesült, egy ágyúgolyó szétroncsolta a jobb lábát. Gyógyulása kilenc hónapig tartott, megtérése a betegágyán következett be. Nyilvános működése előtt a Monseratthoz közeli Manréza kisvárosba vonult vissza, ahol kemény vezeklő életet élt, és lelkileg megtisztult. Ott kezdte el megírni Lelkigyakorlatos könyvét, amely mindmáig egyik legbensőségesebb ihletője a lelkiségi világirodalomnak.
Inigo Lopez de Loyola előbb Alcalában, majd Salamancában végzett egyetemi tanulmányokat. Társakat gyűjtött maga köré, akikkel lelkigyakorlatot tartott. Az inkvizíció előtt is gyanúba keveredett, börtönbe vetették, tanításának igazolása után azonban szabadlábra helyezték. Bölcseletet tanul Párizsban, folytatja teológiai tanulmányait, s ezzel párhuzamosan betegeket ápol a kórházakban. Pappá szentelése után első szentmiséjét 1538 karácsonyán mutatta be a római Santa Maria Maggiore bazilikában.
A következő esztendőben nagy éhínség ütötte fel a fejét az Örök Városban, és Ignác újra bizonyított: társaival megszervezte a közellátást. III. Pál pápa 1540. szeptember 27-én, Regimini militantis Ecclesiae című okiratával Societas Jezu – Jézus Társasága – néven ismerte el az új szerzetesközösséget. A rend már alapítója életében nagyon gyorsan terjedt, a XVII. században már harminckét tartományban 13 ezer taggal működött. A fáradhatatlan rendalapító és egyetemszervező 1556. július 31-én halt meg. 1609-ben boldoggá, 1622-ben szentté avatták. Loyalai Szent Ignác szerepét joggal tartjuk alapvető fontosságúnak a katolikus megújulás folyamatában.
Célok, eszközök, intrikák
A különféle nagyhatalmi érdekek és politikai intrikák kereszttüzében XIV. Kelemen pápa 1773-ban, úgymond a „béke kedvéért” feloszlatta a jezsuita rendet, amelyet VII. Pius állított vissza 1814-ben. A társaság rosszakarói többek között azt az esetlen vádat eszelték ki, hogy a jezsuiták szerint „a cél szentesíti az eszközöket.” Ez nagyon naiv és hamis fogalmazás. Valójában Loyolai Ignác stílusában mindig a cél volt a fontos, s nem az eszközök. Ezalatt viszont azt értjük, hogy nem a hajlam, a szokás, az emberi szempontok, a kényelem s a világi felfogások számítanak. Még csak az önszeretetnek és nagyravágyásnak azok a magukban jogos szempontjai sem, amelyeket bizonyos fokig az egyházi élet is elismer. A rendnek a lelkek üdvéért és Isten nagyobb dicsőségéért mindent félretenni tudó életvitele tette a Jézus Társaságot naggyá és elismertté.
A társaság napjainkban a legnagyobb létszámú férfi szerzetesrend. 2010 januárjában az összesen 18 266 jezsuita közül 12 887 pap, 2818 a papságra készülő tanuló rendtag, 1589 szerzetes testvér és 972 szerzetes újonc – akik kétéves felkészülésüket töltik a noviciátusban. A jezsuiták közé lépők hosszú (általában 10–12 év) képzési folyamatban vesznek részt, ez magába foglalja a papságra készülők esetében a filozófiai és teológiai tanulmányokat is. Sokan a teológiai licenciátus megszerzése mellett tovább képzik magukat más tudományágakban. Romániában jelenleg huszonegyen – hat nemzet fiai – szolgálják Istent, az Anyaszentegyházat és embertársaikat.
Napjainkban a rend tagjai az öt kontinens 127 országában vannak jelen. Kevesen tudják, hogy a megalapítástól napjainkig több mint ezer jezsuita halt vértanúhalált Japántól Kanadáig, Portugáliától Mexikóig és Ázsiától Afrikáig.
Jezsuiták magyar földön
Magyar földre 1561-ben érkeztek az első jezsuiták. Oláh Miklós esztergomi érsek kérte segítségüket a tridenti zsinat szellemében elindított reformtervének megvalósításához. Szántó István páter kezdeményezésére XIII. Gergely pápa megalapította Rómában a Collegium Hungaricumot.
Az első tizenegy jezsuita 1579. október 20-án érkezett Erdélybe Báthory István fejedelem meghívására, s Kolozsváron telepedtek le, ahol rövidesen megnyitották az első jezsuita iskolát. Ez hamarosan felsőfokú képzéssé alakult át, ami a kolozsvári egyetem kezdetét jelentette. Napjainkban a másként gondolkodók is elismerik a magyar jezsuitáknak a nemzeti nyelv és irodalom, a magyar iskola és tudomány, a művelődés és művészetek terén végzett munkásságának értékét.
Ki merné tagadni Pázmány Péter bíboros zamatos magyar szófűzésének, erőteljes nyelvezetének és eredeti gondolatközlési formáinak az irodalmi magyar nyelv kialakulására gyakorolt döntő hatását? Ki ne ismerné el Szántó István és Vásárhelyi Gergely vitairatainak, Káldi György bibliafordításának, Faludi Ferenc és Baróti Szabó Dávid költészetének irodalomtörténeti jelentőségét? Ki vonhatná kétségbe Berzeviczy Henrik és Szentmártoni Ignác matematikai, Lippai János botanikai, Szegedi János jogtudományi munkásságát, a világhírű Hell Miksa csillagászati eredményeinek és Sajnovics János nyelvtudományi kutatásainak úttörő jelentőségét a magyar és a világtudomány történetében?
A Jézus Társaság alapítója azt akarta, hogy a rendtagok mindig készen legyenek a küldetésre, ahol az Anyaszentegyháznak és a pápának szüksége van rájuk. Ezért a szokásos három szerzetesi fogadalom (szegénység, tisztaság és engedelmesség) mellé egy negyediket is tesznek: a pápának való engedelmességet, hogy rendelkezzen velük, ha valamilyen sajátos szolgálatra választaná ki őket.
Lelki vezetés bárkinek a Manrézában
Kolozsváron tíz éve nyitotta meg kapuit a Manréza Jezsuita Lelkiségi Központ, a Hajnal negyedi Tudor Arghezi utca 2. szám alatt. A lelkigyakorlatok folyamatában tapasztalható meg Isten, akinek akaratát keresve, megtalálva és követve lehet csupán igazi életünk. Ahhoz, hogy ezt elérjük, fontos elsajátítanunk annak a folyamatnak a lépéseit, amelyen keresztül személyesebben megismerhetjük az evangéliumot és Jézus személyét, amelyben felfedezhetjük, hogyan irányítsuk életünket a mai körülmények között, és amely segít gyakorolni magunkat az imában és az önismeretben való életben. Lelkigyakorlatot végezni annyit jelent, mint elkezdeni felfedezni Istent minden emberben és minden dologban, hiszen ez az, ami segít Isten terve szerint használni minden teremtett dolgot.
A megszentelő találkozások helyéről így vall Dr. Ozsváth Judit egyetemi oktató, a Keresztény Szó rovatvezetője: „A Csendet szeretettel örző helyek erőtere megérinti a lelket. Emberi okoskodásainkhoz kijózanító ellentpontként szolgált a Manréza (és a benne élők) áhítatos csendje. A jezsuiták mindent egyben látó, kontemplatív szemléletéért, és az abból forrásozó nyitottságért is hálás lehet minden oda betérő. Szentelő tevékenységük és a másokat is ilyen irányba segítő csendes jelenlétük fel nem becsülhető ajándék a Valóságot darabokra szabdaló, tájékozódásvesztett emberi tudat által kreált illuzió-világban.” Ugyancsak a 10 éves Manréza Lelkiségi Központ által Jezsuiták és az ignáci lelkiség című jubileumi kiadványban olvashatjuk: Amikor elhagyjuk ezt a szent teret egy lelkigyakorlat után, általában azt éljük meg, hogy a jó Isten is ott ballag velünk. Vezet vissza a külső tevékenységek közé, aztán egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy Ő az, aki tevékenykedik bennünk és általunk – írja Takó István egyetemi lelkész. A központ előzetes egyeztetéssel magyarul is szervez lelkigyakorlatokat, lelkinapokat és konferenciákat, hétvégét különböző csoportoknak, valamint sokrétű tevékenységet fiatalok részére.
Közreműködőikkel együtt a kolozsvári jezsuiták július 21. és 25. között megszervezték a Fiatalok Szentignáci Találkozóját melynek keretében megbeszélték a művészetek, a média szerepét életünkben, de sor került közös főzésre és sportolásra is. Július 24-én, délután a Deák Ferenc/Eroilor utcában, este pedig a Cipariu téri görög katolikus templom alagsorában szerveztek lelkesítő táncösszejövetelt.
A jezsuiták helyi közösségének szolgálatán keresztül a kolozsvári Manréza Lelkiségi Központ a szeretet, a párbeszéd, a hit védelme és az igazságosság előmozdításának otthona.
FODOR GYÖRGY
Szabadság (Kolozsvár)

Bemutatták Bodó Márta egyházi kötetét
A Fehér Holló sorozat legújabb kötetét, Bodó Márta Hit, kultúra, kommunikáció című könyvét mutatta be a hétvégén a Világhírnév Kiadó Marosvásárhelyen. Az interjúkat és riportokat tartalmazó kötet egyházi személyiségeket, vagy ahogy Szabó Csaba, a sorozat ötletgazdája és a kiadó vezetője fogalmazott: egyházi VIP-ket sorakoztat fel.
A Keresztény Szó és a Vasárnap című katolikus lapok főszerkesztője olyan egyházi méltóságokkal beszélget el, mint Paul Poupard bíboros, a Vatikán Kultúráért felelős Pápai Tanácsának elnöke, Armand Puig i Tarrech, barcelonai biblikumtanár, John-Michael Botean, az amerikai román görög katolikusok püspöke, Nelson Viola, a nemzetközi Caritas lelkivezetője vagy Christoph Schönborn bécsi bíboros-érsek.
A kötetből nem hiányoznak a kimondottan magyar témák sem: Darvas Piroska segítő nővér Szent Ignác lelkiségéről mesél, Bereczki Szilvia az erdélyi egyetemi és ifjúsági pasztorációról beszél, a riport készítése óta elhunyt Erőss Rozália azt a második világháborús eseményt eleveníti fel, amikor férje a halálmenetből mentett ki egy zsidó nőt.
A marosvásárhelyi könyvbemutatón a szerző hangsúlyozta: az embernek nem csak a rózsafűzért kell imádkoznia reggeltől estig, ennél sokkal többet kell tennie, amihez jelentős nyitásra van szüksége. A címmel kapcsolatosan a könyvet bemutató Simon Ilona újságíró kifejtette: az utolsó szót, a kommunikációt akár a szeretet szóval is be lehetne helyettesíteni.
„A hitről aligha lehet más fogalomra asszociálni, de a kötetbe beválogatott interjúk olvastán az emberben csendes meggyőződéssé érlelődik a gondolat, hogy a kultúra nem más, mint a remény, hogy érdemes írni, zenét szerezni, míg a kommunikáció mindenkoron valamiféle szeretet jele, a másik felé kinyújtott kéz” – fejtette ki a pályatárs. Könyvében Bodó Márta olyan emberekkel beszélgetett el, akik azt sugallják: ez a mai kor világába átemelt, átfogalmazott néhány szó meghatározhat egy egész emberi életet. Ahol az emberi kifejezés Simon Ilona szerint csupa nagybetűvel értendő.
Szucher Ervin

Húsz éve segít Erdélyben a Segítő Nővérek Kongregációja
Húsz éves erdélyi jelenlétüket ünnepelték a segítő nővérek az elmúlt szombaton Marosvásárhelyen. A római katolikus egyházhoz tartozó Segítő Nővérek Kongregációja – amelynek tagjai a jezsuitákhoz hasonlóan Loyolai Szent Ignác lelkisége szerint élnek – a világ 24 országában van jelen, többek között négy erdélyi településen.
Elsőként Csíkszentdomokoson telepedtek le, majd Gyergyószentmiklóson és Marosvásárhelyen is házat vásároltak, legfiatalabb állomásuk Brassó. „Bármilyen emberi biztonságot kereshetünk, végső soron, ami igazán biztonságot ad, az az Isten nagylelkűsége. Ezt tapasztaltuk a húsz év alatt és az előkészületek idején is” – jellemezte az erdélyi jelenlétet Bereczki Silvia nővér, aki szerint a rend a tisztulás útját járó élőket és holtakat hivatott segíteni. Az ünnepségen Margarete Pieber közép-európai tartományfőnöknő németül emlékezett a kezdetekre, noha a marosvásárhelyi rádió reggeli adásában magyarul szólalt meg. Ezt követően az erdélyi segítő nővérek felváltva, képes bemutató segítségével elevenítették fel az elmúlt húsz évet. Benedek Ramóna, a nagyváradi Szent László Gimnázium hittantanára beszámolt arról, hogy az elmúlt két évtizedben mindössze egyszer nem vett részt a segítő nővérek által szervezett lelkigyakorlaton, amikor gyermekének adott életet. Élete annyira összefonódott a szent ignáci lelkiséggel, hogy nászútjának is része volt egy háromnapos lelkigyakorlat.
A segítő nővérekre jellemző, hogy ott segítenek, ahol kell, jelen vannak a plébániákon, a szociális szférában, egészségügyben, iskolákban. Együtt élnek a közösséggel, ezt példázza az is, hogy Darvas Piroska nővér együtt néptáncolt a csíkszentdomokosi fiatalokkal, a meglepetésnek szánt előadáson. A nap második felében alternatív tevékenységek keretében ismerkedhettek meg jobban a segítő nővérek mindennapjaival, a követett szent ignáci lelkiséggel. Alkalom nyílt spontán beszélgetésre, a döntést segítő imára, másik két csoportban a szentek közösségével, valamint a tisztulás útjával foglalkoztak, az indiai misszióban megélt tapasztalatairól mesélt Both Vanda, és a vásárhelyi rendházba is ellátogathattak az érdeklődök.
Az ünnepséget hálaadó szentmise zárta, amelyet Jakubinyi György érsek celebrált, de jelen volt Tamás József püspök is az egyházmegye több papjával együtt. Ünnepi beszédében Bara László plébános a boldogságkeresést az ember teremtettségének céljával hozta összefüggésbe. A jubileumon nemcsak Erdélyből, hanem Magyarországról, Ausztriából és Németországból is érkeztek nővértársak.
Mihály Noémi
Krónika (Kolozsvár),

Jezsuita ifjúsági fesztivál: hogy a másnap gazdagabb legyen
Tánc, színielőadás, gondolkodni- és látnivalók vasárnap a Sétatéren
Fürge, trükkös mozdulatok jellemzik a capoeirát, elmaradhatatlan kelléke a zene, de a cigánykerekek, az ugrások és a különböző cselek sem állnak távol tőle.
Ezt a brazil harcművészeti játékot is kipróbálhatják azok, akik vasárnap 15–18 óra között a Sétatéren járnak-kelnek, továbbá énekelhetnek, táncolhatnak, színházi előadást nézhetnek, fafaragásokat és papírcsíktechnikákat vehetnek közelebbről szemügyre. A kínálatról, valamint a hangulatról a héten Kolozsváron tartott Magis-tábor résztvevői gondoskodnak, akik a különböző tevékenységek közepette – amelyeket most a nagyközönség előtt mutatnak be – megosztották egymással örömüket és hitüket, együtt ünnepeltek, megvalósítva együttlétükben a jezsuita rendalapító, Loyolai Szent Ignác lelkiségének eszményét: „Mindent Isten legnagyobb dicsőségére”. A nemzetközi kezdeményezéshez ezúttal 120 fiatal csatlakozott városunkban, a Jézus Társasága visszaállításának 200. évfordulóján.
FERENCZ ZSOLT, Szabadság (Kolozsvár)

„Az emberi kapcsolatokat javítsuk, ez az igazi böjt”
Kiss Ulrich marosvásárhelyi jezsuita szerzetes a rend feladatairól, terveiről és a nagyböjti időszakról beszél interjúnkban.
– Pár évvel ezelőtt telepedtek vissza a jezsuiták Marosvásárhelyre. Melyek a legfontosabb feladataik, terveik?
– Marosvásárhelyen a jezsuita jelenlét a 16. századig nyúlik vissza, utána egy nagy szünet következett. A rendszerváltás után a magyarországi jezsuita provinciába egyre több erdélyi kérte felvételét, székely és magyar fiatal. Így egyrészt hálából jöttünk vissza Marosvásárhelyre, másrészt voltak feladatok. Jó viszonyt ápoltunk az érsekkel, végül két missziót nyitottunk, Szatmárnémetiben és Marosvásárhelyen.
Szatmárnémetiben az az érdekesség, hogy közös a vállalkozás a román jezsuitákkal. Ők nincsenek sokan, nem alkotnak provinciát, hanem régiót. Így a szatmárnémeti feladatokat román és magyar jezsuiták közösen látják el. Román, magyar és német nyelven miséznek. Marosvásárhelyen a minoriták már nem tudták fenntartani a rendházat és templomot, mivel nagyot csökkent a számuk, és kerestek egy partnert, aki átveszi tőlük a feladatot. Az érsek nem szerette volna, ha a város szívében űr keletkezik a lelkek szolgálatában. Itt volt az ingatlan, így támogatta, hogy a jezsuiták visszajöjjenek Marosvásárhelyre.
Kettős missziót adott nekünk: egyrészt az egyetemi lelkészség és a kollégium megszervezését, működtetését. Ez szorosan összefonódik, de mégsem azonos. Másik feladatunk: a minorita templomi szolgálat. Az én feladatom az, hogy ezeket összehangoljam. Átvállaltuk a minorita templomot, és azt szeretnénk, hogy az egyházi szolgálaton túl kicsit kulturális központtá is váljon. Most keressük a lehetőségeket, hogy az egyházi szolgálatot és a művészeteket, kultúrát össze tudjuk kapcsolni. Beszélgetünk erről, körvonalazódik az Engesztelés és a párbeszéd háza elnevezésű terv.
Ennek keretében kezdtük el az együttműködést a szomszédos Művészeti Egyetemmel, karácsonykor a betlehemest az intézmény díszlettervezői készítették, ami nagyon modern és szép volt. Idén adventkor egy bábjátékot is szeretnénk bemutatni színészekkel. Ha már a gyerekeknél tartunk, volt már egy nagyon sikeres gyerekmisénk, ezt szeretnénk újraindítani. Igény van erre.
Fontos elmondanom, hogy nem vagyunk plébánia, nincs egyháztanács, de önként létrehoztunk egy baráti kört, és kikérjük a hívek véleményét arról, milyen szolgálatokra van szükség. Innen jött a gyermekmise-impulzus is. Híveink három rétegből jönnek: egyrészt a minoriták rendíthetetlen hívei. Másodszor olyanok, akik egy-egy lelkigyakorlat vagy személyes kapcsolat után vonzódnak a jezsuitákhoz, és harmadszor a fiatalok, hiszen az egyetemi lelkészség vasárnap esti miséjét is a minorita templomban tartják.
Nem akarunk versenyezni a városi egyházközségekkel, hanem ki szeretnénk egészíteni az ő szolgálataikat. Olyanokat is megszólítani, akiket ők nem tudnak olyan jól. A népegyház mindenkit meg kell szólítson, de a mindenki bizony néha senki, mert fizikailag lehetetlen mindenkit megszólítani.
Most keressük azokat a rétegeket, amelyeknek erre igénye, szüksége van, és puhatolózunk, kísérletezünk, elindítunk valamit, és ha igény van rá, megtartjuk. Kísérletező fázisban vagyunk. Természetesen a jezsuitáknál hagyomány a lelki gyakorlatok megszervezése, a gyóntatás, valamint a fiatalokkal, a társadalom peremén lévőkkel való foglalkozás, ezt folytatjuk. Nem mi négyen, hanem a hívekkel együtt. Összességében azt szeretnénk, hogy a hagyományos szolgálatokat megújítsuk: nem újat kitalálni, hanem kicsit másképp csinálni.
– Beléptünk a nagyböjti időszakba. Ön előadás-sorozatot is tart a hét főbűnről.
– Hét részből áll az előadás-sorozat, hamvazószerdán volt az első, aztán egymást követő szombatokon lesznek a Keresztelő Szent János-plébániatemplomban. Én celebrálom a misét, és ennek keretében impulzusokat adok, hogy aki a mise után hazamegy, az is kapjon valamit a soron lévő főbűnről. Utána negyvenperces előadást tartok, erre az is eljöhet, aki nem jár templomba, hiszen a témát nemcsak a hit oldaláról, hanem a filozófia, a pszichológia, szociológia szemszögéből is érintem. Egy Olaszországban megjelent, magyarra is lefordított könyvet használom referenciaként, saját példákkal kiegészítve.
Az előadás-sorozat gondolatát az adta, hogy észrevettem a gyóntatásoknál: sok ember megmarad kisiskolás szinten, ugyanúgy gyón, mint elsőáldozóként. Holott az ember fejlődik, egy javakorabeli férfi vagy családanya gyónjon másképp, mint egy fiatal kamasz. Azért választottam a főbűnöket, mert azok a társadalomban nagyon jelen vannak, s fontos ezt tudatosítani. A Madison Avenue, a reklámszakma hagyományos törzshelyének egyik főguruja azt mondta: „mi mindennap vétkezünk a tízparancsolat ellen".
Ezt a hét főbűnre is mondhatta volna. Például az irigység, amiről az első előadást tartottam, tipikusan a 21. század bűne. Ma már nem azt mondjuk, hogy miért nem megy nekem olyan jól, mint neki – valamikor ez a felfogás nagy lendületet adott az iparnak, mert mindenki fejlődni akart –, hanem azt: miért megy neki jobban, mint nekem; de ez nem vezet sehova.
– Mit tanácsol, mire figyeljünk oda a nagyböjti időszakban?
– Azoknak, akik hagyományosan követik ezt az egyházi gyakorlatot, azt tanácsolom, hogy lépjenek túl a formális böjtön. Az, hogy nem eszem húst, szép és jó, de egészségügyi meggondolásból is meg lehet tenni: nem igazán vallási gyakorlat. Inkább arra figyeljenek, hogyan harcolhatnak a hét főbűn ellen. Különösen az ellen, ami bennük erős.
Szent Ignác is beszél a részleges lelkiismeret-vizsgálatról, így vizsgáljuk meg, melyik főbűn erős bennünk. Például ott a torkosság. Jellemző erre a társadalomra, hogy hamvazószerda másnapján, a böjt kezdete után kitalálták a torkos csütörtököt. És úgy csinálnak, mintha ez hagyomány volna. Közben nem más, mint marketingfogás. Nonszensz.
Egész évben torkos csütörtök van. A húshagyókedd volt a hagyományos torkos nap, hiszen már a középkorban is akkor dőzsöltek, a negyvennapos, tényleges böjt előtt. Ehelyett a torkos csütörtök megszakítja az épp megkezdett böjtöt: ez már majdnem ördögi. Visszatérve a kért tanácsra, azt keressük, hogy közel kerüljünk az emberekhez, hogy megbocsássunk, letegyük a haragot, így böjtöljünk. Jézus is azt mondta, nem az számít, mit esztek, hanem hogy mi jön ki a szátokból: gondolatok, szavak. Az emberi kapcsolatokat javítsuk, ez lenne az igazi böjt, ami nem mond ellent az egyházi előírásoknak.
Simon Virág
Krónika (Kolozsvár)

KOCSIS TÜNDE: SZERZETESRENDEK ÉS SZÍNJÁTSZÁS
A Játéktér 2014. őszi számából
Bodó Márta Iskola és színház című könyvéről[1]
Amikor a szerzetesrendekre gondolunk, a színjátszás talán az utolsó dolog, ami eszünkbe jut róluk. Közvetlenül valóban nem jellemző a szerzetesekre, de egyféleképpen mégis életük része lehet(ett) a színjátszás. Felfedezték ugyanis, hogy milyen hálás eszköze a nevelésnek, így szerzetes tanárokként darabszerzők és rendezők kerültek ki soraikból.
Bodó Márta Iskola és színház című kötete a 2007-ben megvédett doktori dolgozata egyik részének szerkesztett változata.[2] A cím és az alcím ‒ Iskola és színház. Az iskoladráma neveléstörténeti és pedagógiai szerepe ‒ talán a könyv legeredetibb tartalmi részét nem említi, mégpedig azt, hogy milyen mértékű és minőségű volt Erdélyben a katolikus férfi szerzetesrendek által vezetett oktatási intézményekben az iskolai színjátszás, és milyen szerepet töltött be a nevelés területén. E konkrét, kissé szerteágazó, ám mégis egységes kutatást alaposan vezeti fel a kötet első része, amely a nevelés elméletének és gyakorlatának alakulását követi nyomon az ókortól napjainkig, illetve rámutat arra, hogy a keresztény neveléselméletben milyen helyet foglal el a dramatikus gyakorlat.
A kötet erénye, hogy a szerző a (köz)ismert történelmi, neveléstudományi, helytörténeti, irodalomtörténeti, filozófiai stb. adatok és elméletek között olyan ismereteket „csepegtet” el, amelyek érdekesek és újszerűek lehetnek. Ezt közvetlen, a tudományos értekezés normáit tiszteletben tartó, mégis gördülékeny nyelvezeten teszi.
Kíséreljük meg hát, hogy Angi Istvánnak a kötet előszavaként szolgáló összefoglalója után ‒ a kötetből szemelgetve ‒ egy másik összefoglalót is az olvasók elé tárjunk.
Bizonyára újdonságként hat sokunk számára, hogy kik voltak az első pedagógusok. Amikor a rómaiak meghódították Görögországot, sok ezer művelt görög polgárt hurcoltak Rómába rabszolgának. A gazdag római családok drága pénzért megvásárolták és gyermekeik tanáraiként „hasznosították” őket. Ezeket a rabszolgákat nevezték pedagógusoknak ‒ görögül: ’gyermekvezető’. A szegényebb rómaiak csemetéit az iskolákban ugyancsak (felszabadított) görög rabszolgák tanították, s amíg a gyermekek naponta hat órát zsámolyukon ültek kezükben viasztáblácskával, előttük ült a tanító a támlás karosszékben, amit katedrának neveztek. (26.)
A szerző részletesen leírja a történelmi, művelődési korok világképét, s hogy ezekhez hogyan hasonul, ezeket miként „táplálja” a nevelés és a színház.
Már ebben a neveléstörténeti részben találkozunk a három, Erdélyben is jelentős szerzetesrend „nevelésfilozófiájával”.
Loyolai Szent Ignác Jézus Társaságát, az ún. jezsuita rendet missziós céllal hozta létre, de hamar rájött, hogy a messzire küldendő térítő papnövendékeket hatékony eszközökkel nevelni kell, emiatt hangsúlyt fektetett az oktatás kidolgozására. (48.) Szent Ignác szerint a diákoknak tanulmányaik során kell a keresztény értékeket magukba szívniuk. A Ratio Studiorumot, ezt az első, világszerte alkalmazott, alaposan kidolgozott tanítási rendszert első ízben 1586-ban a rend tanügyi szakértői dolgozták ki. Kezdetben a tanítási program az átlag reneszánsz iskolákéhoz hasonlított: a latin ékesszólás fejlesztését hangsúlyozta. „Modern” oktatási programja volt: a diákok aktivizálására törekedett, a kíváncsiság felkeltésére a tananyag tanításának változatos módszertanával. (55.) A hangsúly a humán tárgyakra, a szabad művészetekre és a tudományokra került, a klasszikusok tanulmányozására. Továbbá a kritikus és önálló gondolkodás, a hatásos beszéd, a meggyőző és szép írás is fontos helyet kapott benne, miként a testmozgás, a játék és a szórakoztató feladatok is. (59.) „A Ratio Studiorum előírta a növendékpapok és tanárok dramaturgiai képzését, a színielőadások rendszerességét a rend iskoláiban, megszabta az előadások számát, tisztázta azok körülményeit.” (107.) 1773-ban, a jezsuita rend feloszlatásának évében a magyar korona fennhatóságához tartozó területen 42 jezsuita intézmény létezett. (61.) Ezekben több mint 8000 diák tanult. A reáltantárgyakat és az idegen nyelveket az iskolai órákon kívül tanították.
A Ferenc-rend a 13. században telepedett le magyar földön, de nem volt tanításra szakosodott rend, csupán a rendtagok képzésére, a hagyományos klerikus műveltség elemeinek elsajátít(tat)ására fektette a hangsúlyt. Latintudás, imák, zsoltárok, liturgikus ismeretek, hitszónoki feladatok – s noha kevesebb hangsúlyt kapott a (zsoltár)éneklés, éppen az erdélyi, csíksomlyói kolostor mégis élen járt Kájoni Jánosnak az éneklés egységesítésére tett törekvései által. Ennek foglalatja a Cantionáléja. (50.) Erdélyben a ferenceseket a történelmi események (mégis) iskolaalapításra késztették. Így a reformáció után alapították csíksomlyói iskolájukat, amely kiemelkedő szerepet töltött be a vidéken. Saját ferences iskolatípusuk, tanrendjük viszont nem volt, az éppen uralkodó iskolatípus mellett kínálták a hitbeli alapismereteket. Az erdélyi ferencesek tanítási módszere is a Ratio Studiorum volt 1751-ig, amikor lett saját tanítási rendjük is, de 1773-ban Mária Terézia tanügyi rendelete, a Ratio Educationis ‒ amely, kötelező lévén, egységesítette az iskolatípusokat – a saját jelleget háttérbe szorította. „A 17. században indult szervezettebb, tudatos formában a ferences oktatás.” Ez a hittudomány és a bölcselet mellett kézimunkát, rendtörténet-ismeretet, orgonálást, gregorián éneklést tanított, és persze a szertartásokra vonatkozó ismereteket. Továbbá német nyelvet. (53.)
A piaristák még az alapító életében, 1642-ben megtelepedtek magyar földön, a felvidéki Podolinban. Az önálló magyar rendtartomány pedig 1717-ben alakult meg. Ebben az évben telepedtek le Erdélyben, Besztercén; 1725-ben Nagykárolyban, 1730-ban Máramarosszigeten, 1741-ben Medgyesen, 1751-ben Szentannán. 1776-ban Mária Terézia megbízásából ők vették át a jezsuiták intézetét. (67.) „José de Calasanz, az előkelő, de elszegényedett aragóniai család sarja hivatását Róma szegénynegyedeit látva ismerte fel.” Ingyen kezdte tanítani a szegényebb családok gyermekeit, sőt, utcán kallódó gyermekeket, kezdetben elsősorban hitbéli ismeretekre – később kegyes iskolának nevezték el az iskoláit, melyek az ingyenes népoktatás elindítói lettek. (63.) Az iskolát adományokból tartották fenn, és az alapismeretek átadása volt a cél: írni, olvasni, számolni tanítottak, és a leglényegesebbre, a hitigazságok átadására törekedtek. A piarista iskolában „minden pedagógiai tevékenység formai elve, alapvető jellege a vallásos, hívő lelkület, a pietas”. (64.) A szegényebbek keveredtek jobb módúakkal, sőt, nemesi származásúakkal is – ez észrevétlenül is szociális gondolkodásra, érzékenységre nevelte az utóbbiakat. Saját használatra kapott tankönyvük volt, ami újdonság volt abban a korban. (66.) A piarista iskolák számára fontos volt, hogy a diákok a matematika és a természettudományok terén is képzettek legyenek.
A szerző egy piarista szerzetes tanár kapcsán kitér egy érdekes jelenségre: a 18. században megfigyelhető „házi színház” gyakorlatára. A piarista történész, irodalmár, drámai párbeszédszerző Bolla Márton házi tanítója volt gróf Bánffy György erdélyi főkormányzó két fiának. A gróf és felesége a Kinderfreund című gyermekfolyóirat magyarra fordításának megrendelői és támogatói. Ebben egy házi használatra szánt színdarab is található. Bár e darabokat inkább olvasásra szánták, de olykor a családnak, ismerősöknek elő is adták őket a gyerekek. Témájukat a mindennapi életből merítették, céljuk az etikai-erkölcsi hatáskeltés volt, a megkívánt viselkedésminták játékos begyakorlását tették lehetővé. Fiú- és lánygyermek egyaránt játszhatott bennük.[3] (76.)
A gazdag forrásanyag, a számos idézet és példa a kutatás szakszerűségét igazolja, amelyek mellett – nem tolakodó módon, de – érezhető a szerző kiállása a keresztény hit és a katolikus iskolák mellett. Továbbá a kötetnek nyilvánvaló szándéka az is, hogy promoválja az iskolai színjátszást számos haszna és szépsége miatt, ily módon nemcsak a múltat sorjáztatja (példaként), hanem a jövőre is hatással kíván lenni.
A kötet második tartalmi egysége a kolozsvári jezsuita (később piarista), a csíksomlyói obszerváns ferences, a kantai minorita gimnáziumok és a gyulafehérvári Majláth-gimnázium vonatkozásában tekinti át az iskolai színjátszásnak az oktatás és nevelés folyamatában betöltött szerepét. (89.) Ezt a képet egészíti ki az iskolai színjátszás vonatkozásában megvizsgált két jelentős, a két világháború között megjelent folyóirat: az Erdélyi Iskola és a Jóbarát.
A protestáns kollégiumok korábban elkezdték a drámajátszást, mint a jezsuiták, ám a jezsuiták által előadott darabok rövid időn belül a legdíszesebb körülmények közt bemutatott játékok lettek. (106.) A témákat a történelemből, a latin és görög klasszikusokból, külföldi missziókból, a szentek életéből és a helyi hagyományokból vették. Többségüket a jezsuita tanárok írták. (107.) Indián tematika is került a hazai fiúk elé, a Dél-Amerikát megjárt jezsuita tanárok jóvoltából. De Afrikából, Indiából, Kínából is sok színpadi történet származott. (108.) A színielőadásokat a retorikai képzés kiegészítéseként fogták fel. Retorikai tankönyvként Cypriano Soarez (1524‒1593) jezsuita retorikáját használták a kolozsvári iskolában is, mely érthető formában dolgozta fel az antik retorika nagyjait. (110.) A jezsuita iskolai színjátszás mennyiségében is jelentős: a magyarországi jezsuitáknál (még mindig csak töredékesen feltárt, de így is) több ezer a színielőadások száma. (115.) S emellett a legjobb európai színdarabtermést is közvetítették az antik szerzőktől a modernekig. (116.) „Illei János jezsuita Tornyos Péter című farsangi témájú komédiája volt az egyike az elsőknek, amelyeket az iskolai előadás keretein kívül, immár hivatásos társulat is előadott.” Érdeme a darabnak ízes, népi fordulatokban bővelkedő magyar nyelve. (156‒157.)
A piarista iskolák előbb és nagyobb mértékben használták az anyanyelvet, mint a jezsuiták, ez pedig a szélesebb körű sikert, befogadást tette lehetővé. (122.) Náluk jellemző volt a hazafias érzület, továbbá szép hagyománya volt a zenei oktatásnak és a kórusvezetésnek. (121.)
Kolozsváron Pállya István volt az első iskolaigazgató 1776-tól 1782-ig, maga is iskoladráma-szerző, és neki is szerepelt darabja az első hivatásos színtársulat(ok) műsorán. Kolozsváron Janovits Jenő 1900-ban ismeretterjesztési és közönségnevelési céllal diákelőadásokat kezdeményezett, és partnerekre akadt a kolozsvári piarista iskola szerzetes tanáraiban. Magyar drámatörténeti előadások című sorozatában 1911‒12-ben 26 magyar színművet nézhettek meg az érdeklődők. A diákoknak a színházi matinékat előadások vezették fel, amelyeket a város neves személyiségei és saját tanáraik tartották. (175.)
Érdekességszámba mehet, hogy a piarista önképzőkör 1901‒02-ben Pázmány Péter nevét vette fel; ekkor volt Kuncz Aladár VII. osztályos diákja a kolozsvári gimnáziumnak, az önképzőkör keretében ő is tevékenykedett. (140.)[4]
A csíksomlyói ferenceseknél is maguk a tanárok írták a misztériumos színdarabokat. Olykor sokan, némely darabban 120−130-an is szerepeltek, és nagy hallgatóság előtt adták elő őket az iskola színháztermében vagy a Kis-Somlyó-hegy oldalán. A Mária-társulat gondoskodott a „Csíksomlyón előadott darabok lejegyzéséről, díszletekről-jelmezekről, tagjai a darabokban szereplő diákok s az ezeket rendező tanárok”. (91.) A vallásos műfajok voltak túlsúlyban: így a (nagypénteki, nagyszombati) passiók, misztériumok és moralitások. A csíksomlyói passiók jellegzetessége: a Máriával kapcsolatos jelenetek nagy száma mellett az apokrif jelenetek sokasága. Szívesen szerepeltettek a darabokban ördögöket és egyéb allegorikus alakokat is, valószínűleg a szórakoztatás céljával, valamint ez a barokk világkép beszüremkedése a passiók szövetébe. Továbbá – nem is annyira meglepő módon – sok bűnös ifjút megjelenítő kép is bekerült az „itteni” passiókba. A versben íródott passiók nem jelenetekre, hanem stációkra tagolódnak, a keresztútjárás tizennégy stációjához hasonlóan, s „minden állomásnál a drámaszöveg előadását megakasztja egy bűnbánati ének közös előadása”. (95.) A passiók hatásosságát mutatja egy szóhagyományban fennmaradt eset, amikor az ifjak annyira megjelenítették a szereplő személyeket, hogy egy nagypénteki előadás alkalmával a felindult nép Pilátust és a keresztre feszítő zsidókat meglincselte. (102.) Pünkösdkor inkább világi témájú vagy hősies történelmi darabokat mutattak be. Összesen 98 dráma maradt meg, ezekből 67 magyar nyelvű.
A kantalai minorita drámák összegyűjtése, kiadása és vizsgálata Kilián István érdeme. (103.) 18. századi magyar szövegekről van szó: 11 vallásos (moralitás, misztériumjáték, passió, dramatizált bibliai história, dialogizált újszövetségi példabeszéd és szentek életéről szóló darab) és 9 profán témájú (világtörténeti dráma, szerelmi, féltékenységi dráma, istenparódia, társadalmi bohózat, szatíra). A minorita iskolák a jellemfejlesztés mellett a közönség nevelését és szórakoztatását is célul tűzték ki. A társadalmi szatírák ugyanis a környék közéletét, közösségi visszásságait figurázzák ki. Ez azért is volt fontos, mert a nem katolikus többségű város más valláson levőket is igyekezett megszólítani. (104‒105.) A minoriták diákjai és iskolai előadásainak nézői is a szegényebb, falusi, kisvárosi rétegből kerültek ki.
A gyulafehérvári Majláth-gimnázium[5] Vörösmarty önképzőkörében is zajlott színjátszás; itt mindvégig elsöprő többségben voltak a vidám, tréfás darabok, jelenetek, monológok, és elenyésző volt köztük a vallásos, erkölcsnemesítő előadások száma. (154.)
Az Erdélyi Iskola című lapot oktatási-népnevelési szándékkal a keresztény pedagógusok iskolai munkájának segítésére és a népművelés támogatására létesítette 1933-ban Márton Áron akkori kolozsvári katolikus pap, egyetemi lelkész és György Lajos egyetemi tanár. Az 1944-ig működő lap évi négy füzetben jelent meg. (160.) Fontosnak tartotta a népi színjáték hagyományának gyűjtését és közlését. De az iskolai színielőadások mikéntjére vonatkozó elméleti cikket is közölt, előadásra ajánlott szövegek, összeállítások, népi darabok mellett. (163.) A szavalókórus divatja már az első szám hasábjain kirajzolódott. Gyakorlati útmutatást kapott a műkedvelőcsoport-vezető, hogy mikor hasznos megoldás a szavalókórus, és szavalókórusra dramatizált, alkalmazott verseket is ajánlottak a lap szerzői. (170.) A II. világháborúig nagyobb divat volt a színdarabok előadása, a 40-es években a versmondás lett hangsúlyosabb és a karének, a zenei számok.
A Jóbarát című, katolikus szellemiségű ifjúsági lap hasábjain az erdélyi (katolikus) iskolák életéről, a cserkészmozgalomról, az Erdély-szerte működő Mária-társulatok[6]tevékenységéről és a diákok szépirodalmi szárnypróbálgatásairól értesülünk. Köztük nem ritka a színielőadás híre, de a színikritika és a színdarabközlés sem. A lap szerkesztősége és kiadóhivatala a kolozsvári Római Katolikus Főgimnáziumban volt, amelyet a piarista rend vezetett.
Hálásak lehetünk a szerzőnek az összegyűjtött anyagok gazdagsága és színessége miatt. Elkelne egy vagy több hasonló kutatás a protestáns iskoladrámák és iskolai színjátszás témájában is, hogy a leírtakat kiegészítve teljesebb képet lássunk az erdélyi iskolai színjátszás múltjáról.
A szerzővel egy helyen nem értünk egyet. Állítása szerint a „bukaresti, zsidó gyökerű Moreno kifejlesztett egy mára elterjedt módszert, amelynek »felfedezése« keresztény keretek közt sokkal korábban megtörtént, csupán a megfelelő népszerűsítést szolgáló eszközei hiányoztak (vagy nem is alkalmazott ilyeneket) ahhoz, hogy a pszicho- és bibliodráma, a drámapedagógia és más »újító« módszerek egy-egy keresztény szerzetes- vagy iskolahálózat nevét viseljék”. (193.) Amit Jakob Levy Moreno megalapozott, ti. a pszichodrámát, az mára egy módszertanilag alaposan kidolgozott terápiás önismereti módszer. A bibliodráma ugyancsak szigorú keretekkel és sajátos módszertannal bíró önismereti csoportfoglalkozás. Hogy mindkettő dramatikus eszközökkel dolgozik, és hogy a bibliodráma bibliai történetek és személyek megjelenítése által „tart tükröt”, az még kevés ahhoz, hogy egymás mellé tegyük e célirányos módszereket a szerzetesek által vezetett iskolai színjátszással. A népszerűsítés tehát nem mérvadó ez ügyben. Ezek a 20. század második felében elterjedt „újító” önismereti módszerek a hatékonyságuk miatt terjedtek el és vívták, illetve vívják ki maguknak a népszerűséget. Ez természetesen semmit sem vesz el a szerzetes iskolákban zajlott színjátszó tevékenységek érdemeiből, a vitathatatlan önismereti és személyiségfejlesztő jellegükből.
Egy – a könyvben talált – idézet parafrazálásával zárjuk a kötet, a szerző, a recenzáló és az olvasó „együttműködését”, maradva azzal a tudattal, hogy a színház a társasjáték egyik legszebb (és tegyük hozzá: legfejlesztőbb) formája…[7] (167.)
[1] Bodó Márta: Iskola és színház. Az iskoladráma neveléstörténeti és pedagógiai szerepe. Verbum Kiadó, Kolozsvár, 2009.
[2] A doktori dolgozat másik részét az Egyház és színház c. kötet tartalmazza (Verbum, Kolozsvár, 2012).
[3] Abban a korban csak a fiúk fellépése dívott. A Ratio Studiorum egyenesen előírta, hogy csak fiúk léphetnek fel, és még a női arcfestés és a női kosztümök is tiltottak voltak. (76.)
[4] Egy másik, talán ma már meglepő adat: Kolozsvár lakossága 1890-ben 81,2%-ban magyar, 1900-ban 85,4, 10,8%-ban román, 3,2%-ban német. „Viszont a nem magyar nyelvűek 95,4%-a beszélt magyarul! A színház nem valami ellenében volt nemzeti, hanem a magyar kultúra ápolása és terjesztése érdekében.” (144.)
[5] Ez maradt a kommunista uralom idején az egyetlen katolikus iskola Erdélyben.
[6] „A Mária-kongregáció a katolikus ifjakat tömörítő ifjúsági szervezet volt, hitbuzgalmi és kulturális-önképzési jelleggel. Minden csoportja foglalkozott alkalmi színielőadással.” (176.)
[7] A pontos idézetből részlet: „A színház mint a társasjáték egyik legszebb formája…” Forrás: R. Hajek Sárának az Erdélyi Iskola 1936. novemberi számában megjelent írása.
Transindex.ro

Isten dicsőségét szolgálni mindenkor
A váradi Római Katolikus Püspökség a múlt szombaton egyházmegyei találkozót szervezett a plébániai alkalmazottak és a munkatársak számára a Püspöki Palota dísztermében és a Bazilikában.
A II. Vatikáni Zsinat buzdítását követve a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség múlt szombaton egyházmegyei találkozót szervezett a plébániai alkalmazottak és munkatársak – kántorok, sekrestyések, harangozók, egyháztanács tagok – számára. Körülbelül 140 személyt hívtak meg. Az összejövetelnek a Püspöki Palota dísztermében zajlott első felében Exc. Böcskei László megyés püspök hangsúlyozta: a feloldódás és semmiképp nem valamilyen tudományos képzés a rendezvény célja, s külön öröm számára, hogy erre a húsvét utáni időszakban kerítenek sort, hiszen a jelenlevők nem csupán elvégeznek valamit saját magukért vagy másokért, hanem az Úristen nevében, az ő küldetésében cselekszenek, szolgálnak.
Az egybegyűltek amúgy a regisztrációnál egy-egy papír falevelet kaptak, melyre a rendezvénnyel kapcsolatos gondolataikat írták fel, s amik aztán fel lettek ragasztva egy élet-/családfára. Ennek jelképes voltáról Braun Enikő és Lakatos Attila beszéltek a Püspöki Hivatal képviseletében, magyarul és románul. Mint elhangzott: az örök fejlődésre, megújulásra és egyúttal az összetartozásra szerették volna felhívni a figyelmet, hiszen ahogy az életfa ágain található leveleknek, úgy minden családtagnak, illetve plébániai közösségnek is megvannak a maga személyes történetei, történelmi eseményei, ezek mégis egymásba fonódva egységet alkotnak, és ezek összetartó erejéből bontakozik ki az az egész, mely minden alkotóelemének van hivatása és küldetése.
Péter útját járva
Ezután Pék Sándor Várad-kerületi esperes a Szentírást segítségül hívva elmélkedett az egyházi dolgozók identitásáról úgy, hogy arra kérte a jelenlevőket: lélekben járják végig Szent Péter nagyheti útját. Gondolatmenetében kiemelte: mennyire fontos, hogy az érdeklődésük középpontjába Istent helyezzék, milyen nagy szükség van az Úr kegyelmére, arra, hogy kitartsanak Krisztus mellett, és úgymond a szemébe nézve engedelmeskedjenek neki, hiszen kész volt értünk meghalni, a mi bűneinkért feláldozni önmagát.
Útravaló
A szünet után a szolgálattétel alapelveiről, és gyakorlati vetületeiről esett szó, vonatkozó beszámolók hangzottak el. A találkozó lezárásaként a résztvevők a Székesegyházban imádkoznak, hogy felvállalt szolgálatukkal a föld sója és a világ világossága legyenek, útravalóul pedig a már említett fát ábrázoló lapot kaptak, alatta egy Loyolai Szent Ignác-idézettel: „Taníts engem igazi nagylelkűségre. Taníts engem úgy szolgálni Téged, ahogy Te megérdemled. Adni, számolgatás nélkül. Harcolni, de nem figyelni a sebekre. Dolgozni, de nem a pihenést keresve, és semmi mást nem várni, mint a boldog tudatot, hogy teljesedett szent akaratod”.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Csíki jezsuita tartományfőnök
A csíki származású P. Vízi Elemér a következő magyar provinciális – hirdette ki az újonnan választott jezsuita általános rendfőnök, P. Arturo Sosa a 36. általános Rendgyűlésen hétfőn.
A tartományfőnök beiktatása várhatóan 2017 elején lesz – számolnak be a magyar jezsuita rendtartomány honlapján, ahol a tisztséggel kapcsolatban arról is írnak, hogy „a jezsuita rend rendtartományokra, provinciákra tagolt, amely általában egy-egy országot fed le. A magyar provincia sajátossága, hogy határon túli szolgálatokban is jelen van. A provinciát a hat évre kinevezett provinciális vezeti, kinevezése nem meghosszabbítható. A provinciális a rendi közösség és szolgálata egyszemélyi vezetője, akinek munkáját a konzultus segíti”.
A jezsuiták a Jézus Társasága katolikus szerzetesrend tagjai, a rendet 1540-ben alapította Loyolai Szent Ignác. Jézus Társasága jelenleg a katolikus egyház egyik legnagyobb férfi szerzetesrendje. Világszerte mintegy 16 ezer jezsuita él több mint 120 országban. Elsősorban lelkigyakorlatokkal, neveléssel, oktatással, a médiával, valamint szociális és lelkipásztori munkákkal foglalkoznak.
Vízi Elemér 1974. február 24-én született Csíkszeredában. 1980–1992 között Csíkdánfalván végezte el az általános iskolát, illetve Gyulafehérváron a középiskolát. 1992–1994 között a gyulafehérvári Hittudományi Főiskolán tanult filozófiát, majd 1994–1998 között a németországi Freiburgban teológiát. Kétéves felkészülés után Csíkdánfalván szentelték pappá 2000-ben. Ezt követően 2000–2003 között Gyulafehérváron érseki titkárként szolgált. 2003. szeptember 15-én lépett be a szegedi jezsuita noviciátusba, ahol fogadalmait 2005. szeptember 6-án tette le.
Kömény Kamilla
Székelyhon.ro

Szolgáló vezető a tanuló vállalkozásban
Ezt a címet viseli az a könyv, amit hétfő késő délután mutattak be a Partiumi Keresztény Egyetemen. Kiss Ulrich szerzővel dr. Szabó Árpád, az egyetem oktatója beszélgetett.
Kiss Ulrich bemutatása több szempontból sem egyszerű vállalkozás – és akkor már itt is a könyv egyik kulcsszava: a jelenleg Marosvásárhelyen élő, de budapesti lakcímmel is rendelkező jezsuita szerzetes és közgazdász 1945-ben Berlinben született, édesanyja német, édesapja magyar volt, önmagát a beszélgetésen ugyanakkor európaiként határozta meg, ugyanis belgiumi tanulmányai mellett élt Svájcban és Franciaországban, Párizsban is. Anyanyelvi szinten beszéli a német és magyar nyelvet, Leuven-ben végezte közgazdasági tanulmányait, többek között dolgozott a L’Oréal-nál, a luxusórákkal foglalkozó Cartiernél, a 80-as években piacra dobta saját parfümjét Opus anni néven, 1988-ban pedig belépett a jezsuita szerzetes rendbe. Jelenleg vezetőképző szemináriumokat tart.
Az evangélium tükrében
A Szolgáló vezető a tanuló vállalkozásban három részből épül fel, mindegyik rész végén elmélkedések találhatóak, amelyek a Szent Ignác-i lelkigyakorlatokat követik. A könyv felépítésében hasonló Szent Márk evangéliumához, ami szűkszavúságában rendkívül szerkesztett, csak a legfontosabb információkat mondja el. A közgazdaság felől megközelítve Jézus mint startup vállalkozó jelenik meg, aki meghirdeti küldetését, illetve összeállítja csapatát – vallja a szerző. Épp ezért az evangélium tekinthető a vállalkozások egyfajta kézikönyvének is.
Milyen a jó vezető?
A beszélgetés során felmerült a többek között az a kérdés is, hogy milyen egy jó vezető? A profitorientált vállalkozások világában ritkán helyezik az embert a középpontba, pedig a szolgáló vezető egyik ismérve az emberközpontúság. Olyan vezető ő, akinek tekintélye van, ugyanakkor mernek hozzáfordulni a problémákkal. A vállalkozásokban, de a mindennapi életben is fontos a reflexió – ebben is megjelenik a jezsuita szemlélet, akik napi két alkalommal visszapillantanak az elmúlt eseményekre. A vállalkozások vezetésében a szerző továbbá egy rombusz segítségével ábrázolta a szükséges lelki tulajdonságokat: hiteles önismeret, leleményesség, hősiesség, ugyanakkor alázat, lojalitás, kitartás és nem utolsósorban szeretet. Olyan ismérvek ezek, amelyek a keresztény értékrendben is megtalálhatóak, de Kiss Ulrich elmondása szerint szemináriumai olyanokat is megszólítanak és meggyőznek, akik önmagukat nem tartják hívőknek. Fontos emellett a „radar” szem előtt tartása is, azaz a célkitűzés elsőbbsége, ugyanis a szerző hitvallása szerint „nem a siker elérése a cél, hanem a cél elérése a siker.”
János Piroska / erdon.ro

„Por és Istenpor vagyunk…”
Milyen lesz az a visszaröpülés, /amiről csak hasonlatok beszélnek, olyanfélék, hogy oltár, szentély, / kézfogás, visszatérés, ölelés, fűben, fák alatt megterített asztal, / hol nincs első és nincs utolsó vendég, végül is milyen lesz, milyen lesz / e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás, visszahullás a fókusz lángoló / közös fészkébe? – nem tudom, és mégis, hogyha valamit tudok, / hát ezt tudom, e forró folyosót, e nyílegyenes labirintust, melyben / mind tömöttebb és mind tömöttebb és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk. (Pilinszky János)
Karácsony második ünnepén, Szent István első vértanú napján különösen nehéz szavakat találni a búcsúzáshoz, a búcsúztatáshoz. Az isteni ige megtestesülését ünnepeljük, azt, hogy az örökkévaló Isten szent fiában a történelemben tapasztalható, mondhatni fogható módon kimondta, kinyilatkoztatta magát és kétezer évvel ezelőtt konkrét választ adott két nagyon fontos kérdésre. A megtestesülés óta már nem mondhatjuk, hogy nem tudjuk, milyen az Isten. Isten olyan, mint a megtestesült ige, Jézus Krisztus. És ha azt kérdezik tőlünk, hogy milyen emberré kell lennünk, akkor a választ szintén Jézus Krisztusban maga a Teremtő adja meg nekünk. Olyanokká, mint Jézus Krisztus. S amikor most a főesperes úr koporsója mellett hitvallást teszünk az ige megtestesüléséről, akkor azt is hozzá kell tennünk a hitvallásunkhoz, hogy minden emberi életben, minden hittel megélt, reménységben megharcolt és szeretetben odaadott életben a sokszor oly távolinak tűnő, „rejtőzködő” Isten mutat meg magából egy darabot. József Attilával vallom én is most e koporsó mellett: „Bölcs, vén könyvekben áll, hogy por vagyunk. / De én, aki a füvek beszédjét / S a kométák dübörgését delelőtökre terelem, / Tudom, hogy nemcsak por vagyunk: / Por és Istenpor vagyunk. / Visszahullván / A por a porral elkeveredik, / Visszahullván / így keveredik el Istennel a lélek.”
Egy történet szerint két szerzetes azt olvasta valahol, hogy messze tőlük létezik egy hely, ahol az ég és a föld összeér, egybeáll. Éppen ezért elindultak, hogy megkeressék ezt a helyet. Hosszú, fáradságos út után, sok-sok viszontagság közepette, de nagyon sok szép tapasztalatot szerezve fáradtan érkeztek meg a helyhez, ahol egy ajtóba botlottak. Miután bátorságukat összeszedve, de mégis félve-remegve beléptek az ajtón, rá kellett döbbenniük, hogy az ajtón keresztül abba a cellába léptek be, ahonnan nagy reményekkel egykor elindultak.
A hely, ahol a föld és az ég összeér, nem más, mint az a tér, ahol éppen most vagyunk, nem más, mint a testünk, amely lélegzik még, nem más, mint a lelkünk, mert test, szellem és lélek hármasságában és mégis egységében élünk mindaddig, amíg nem marad más belőlünk, mint a lelkünk, az „Istenpor”, csak néhány porszem és a szeretni tudásunk.
Ezekben az órákban nem az a dolgunk, hogy elhunyt testvérünk életét méltassuk, hanem hogy Isten igéjének vigasztalását befogadjuk abban az eucharisztikus közösségben, amellyel maga a testté lett ige, az Úr Jézus Krisztus jön közénk a maga valóságos jelenlétével és vigasztalásával. Mindezek mellett persze engednünk kell, hogy e vigasztalás elhunyt testvérünk életéből áradjon ránk.
Főesperes urat jó negyedévszázaddal ezelőtt ismertem meg, amikor még olyan serdülő fiatal voltam, aki egyszerre küszködött a lázadó korszakával és a biztonság, a biztos pontok keresésével. „Mindentől messze, de a szívhez közel, csinálj csodát és én elhiszem, hogy kell egy rendszer, ami nem mozog…”, valahol ezzel az életérzéssel, ettől a vágytól hajtva kerestem valami biztosat. Nagy kegyelemként éltem meg, hogy pont akkor, 14 évesen, Székelyudvarhelyen, az általa szervezett és vezetett egyházközségben egy olyan egyházképem alakulhatott ki, ami a biztonságról beszélt, ahol biztonságban tudhattam magam, ahol jó volt részt venni a szentmiséken, zarándoklatokon, ifjúsági órákon, hittanórákon, mondjam ki: ahol jó volt katolikusnak lenni. A pezsgő vallási élet, amelyet ott szervezett, sokunknak volt mentsvára és melegágya, sok nem csak papi, de tanítói, orvosi, színészi, és ki tudja még hányfajta hivatásnak. Élmény volt a Szent Miklós hegyére járni, oda tartozni és megtapasztalni, hogy a sokszor merevnek tűnő struktúrák mögött hiteles élet alakulhat, amely az egyházhoz való hűségből és szeretetből fakad.
Azt tapasztaljuk, hogy minden ember élete valamilyen projekt mentén alakul. Mintha csak akkor lenne jogunk az élethez, ha valami nagy projekt részesei vagy éppen levezénylői lehetünk, mintha csak akkor lenne az élet vállalható, ha egy személyes nagy projekt igazolná azt. Főesperes úr életéből számtalan nagy projektet említhetnénk, amiket ő tényleg úgy harcolt meg és vitt teljesedésbe, mintha a saját élete függött volna tőle, mintha a saját értékessége, az életének értelme lenne az. Mindig azon volt, hogy valami újat, szebbet, jobbat hozzon létre és másokat is motivált, hogy kezdeményezzenek, lépjenek, tervezzenek. Amikor kicsinyhitűen én magam kerültem olyan helyzetbe, hogy a szükség egy ilyen projekt kivitelezésére indított, ő maga volt, aki bátorított: „hozzá kell fogni, István, minden esélytelenség ellenére, még a félelmeid ellenére is – mondta nekem, mert ha nem fogunk hozzá, nem lesz soha semmi”. S valahogy így lett az ő tervei mentén gabonásból hittan és ifjúsági terem Csíkszentgyörgyön, ferences zárda, óvoda a Mallersdorfi nővéreknek, szép modern temploma a Bethlen-negyedieknek, papi öregotthona az egyházmegye kiérdemesült papságának, Márton Áron ifjúsági háza, és még ki tudja mi mindene a Székelyudvarhelyieknek, így lett önálló plébániája a szombatfalviaknak, temploma a boldogfalviaknak, Szent István temploma a Donát negyedieknek, bölcsődéje és óvodája sok magyar katolikus és nem katolikus gyermeknek, szállása sok Kolozsváron tanuló székelyföldi egyetemistának, hogy csak a fontosabb projekteket említsem. Sokszor kérdeztem, hogy mi szükség az ezekért vállalt sok vitára, küzdelemre, konfrontálódásra, álmatlan éjszakára, konfliktusra emberekkel, tervezőkkel, kivitelezőkkel, paptestvérrel, elöljárókkal. Nem találtam más választ, mert nem is kaphattam, mint azt, hogy Isten és az egyház iránti szeretet miatt és csakis ebből kifolyólag, mert csak emiatt érdemes. Az egyházáért mindent képes lett volna odaadni és feláldozni: pénzt, energiát, időt, kapcsolatait, sokszor családtagjait, álmait.
Mindezek mellett és mögött nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a főesperes úrnak nem csupán kövekhez köthető tervei voltak. A közösségépítés és -formálás olyan formáját művelte mindenekelőtt Csíkszentgyörgyön és Székelyudvarhelyen, amelyben a személyességnek hihetetlen szerepe volt. Nem legenda, hogy név szerint ismerte a csíkszentgyörgyieket, és ha egy nevet említettünk neki akár Udvarhelyről, akár kolozsvári hívei közül, rögtön tudta kötni azt, nem csupán egy lakcímhez, de egy fontos eseményhez, élethelyzethez, sokszor gondhoz, problémához.
És nem csak ezek a kedves ismerősök, egykori hívek és éppen aktuális rábízottak, de bárki, aki szükséget szenvedett valamiben, aki kért tőle valamit, az nem távozhatott üres tarisznyával, mert figyelmességben és nagyvonalúságban nem lehetett versenyezni vele. Egyszerűen képtelen volt elviselni, hogy ő ne tudjon segíteni, hogy ne találjon valami megoldást, hogy ne olyan megoldást találjon, ami valóban segítségére van a szükséget szenvedőnek. Főesperesként mindig igyekezett bizalmasan kezelni papjai gondját, kiállni mellettük, ha bármivel kikezdték őket.
Nagy álma volt, hogy a „kőszentmihály” terv, a templom restaurálását megvalósíthassa, levezethesse. És ez most nem adatott meg neki. Kicsit olyan ez most, mint Dávid király templomépítési projektje, amit az Úr nem írt alá Dávidnak. Nátán próféta tolmácsolta neki a drámai üzenetet.
A halálos ágyon kiesik a kezünkből minden projekt. Az életünk projektek mentén teljesedik ki, de soha nem projektjeink által teljesedik be! A halálos ágyon elveszítjük az általunk kontrollált biztonságunkat, elveszti számunkra az értékét mások elismerése és elporlad korábbi hatalmunk és sok önző akaratunk. Választás elé kerülünk, a sok kicsi választás után végre az igazi döntés elé: én akarom adni magamnak az életet vagy a Jóistentől fogadom el azt. Amikor már tudtuk, hogy baj van, írtam neki egy smst, amelyben ez állt: „Imádkozom érted! Bízom benne, hogy ebben a helyzetben is tapasztalod a Jóisten jelenlétét, és most csak az Ő jelenlétére összpontosítasz.”
A legutolsó találkozásunkkor tudta, hogy az egyetemisták esti miséjére siettem. Búcsúzáskor csak ennyit mondott: Üdvözlöm a fiatalokat, a rád bízottakat! Amikor már tényleg csak a betegségére kellett volna összpontosítania, akkor is megmaradt ilyen figyelmesnek, érdeklődőnek.
Én ezt a lelkigyakorlatozást láttam ebben a kegyetlen folyamatban, amit végig kellett élnie az elmúlt két hónapban. Szépen, lassan engedte el a projektjei által megteremtett biztonságát, elengedett mindenféle elismerést és hatalmat, és az akaratából és akaratosságából is csak arra őrzött meg egy parányit, hogy kapcsolatban maradhasson a látogatóival, mellette virrasztó rokonaival, lelki gyermekével, a szentségeket kiszolgáltató „papfiaival” és paptestvéreivel. Gyakran imádkozták Szent Ignác suscipe-imáját: Vedd Uram, és fogadd el teljes szabadságomat, emlékezetemet, értelmemet és egészen akaratomat. Mindenem, amim van, és amivel rendelkezem. Te adtad nekem mindezt, neked Uram visszaadom. Mindenem a Tiéd, rendelkezzél vele akaratod szerint. Add nekem a szeretetet és kegyelmet, mert ez elég nekem. Szépen ment el! Mintegy belelehelve lelkét Teremtője biztos karjaiba, egyesülve azokkal, akik megelőzték őt ebben a nagy elengedésben és átmenetben. Az „Istenpor”, amit magában hordott immáron, örökre egyesült azzal az Istennel, akitől származott, és akit magában hordozva tanúskodott földi életében. Amikor most utolsó útjára indítjuk, hogy ott nyugodjon, ahol végakarata szerint nyugodni kívánt, adjunk hálát érte, köszönjük meg mindazt, amivel általa a Teremtő megajándékozott minket, és valljuk meg mi is a költővel, hogy nemcsak por, de Istenpor vagyunk. S visszahullván / A por a porral elkeveredik, / Visszahullván / így keveredik el Istennel a lélek. Ámen.
Takó István plébánosnak, egyetemi lelkésznek a Szent Mihály-templomban Kovács Sándor lelki üdvösségéért bemutatott szentmiséjén elhangzott prédikációja Szabadság (Kolozsvár)