Ilyen a boksz. És a színház milyen?
Péntek este kiszállt a rendőrség a Kolozsvári Állami Magyar Színházba, mert egy hozzájuk érkezett feljelentés szerint az előadás szünetében Andriy Zholdak rendező bántalmazta az előadásban szereplő egyik színésznőt. Erről szól röviden a Krónika vasárnap esti cikke.
Bővebben arról is, hogy a színház igazgató Tompa Gábor szerint, bár kemény helyzet volt, nem történt igazi bántalmazás, lehet csak megrángatta vagy ilyesmi. Kivizsgálni az ügyet csak akkor fogja a színház, ha a színésznő állítja, hogy bántalmazás történt, illetve „bizonyítható nyomai” is lennének az incidensnek. Olvashatunk még a továbbiakban arról, hogy Tompa szerint a színházi munka idegfeszültséggel jár, és vannak ugyan konfliktusok, de a péntekihez is hasonló „pletykaszinten történő, folyosórádión alapuló híreket nem jegyzi a történelem”.
Azt mondják, ami nem öl meg, az megerősít, és én most arra gondolok, hogy az a színésznő, akinek most nem írom le a nevét, mert maga sem vállalta (egyelőre legalábbis), vajon mennyire érzi erősnek magát. És hogyan érzik magukat a kollegái, akikkel együtt olyan próbafolyamaton vannak túl, amelyről már a bemutató előtti sajtótájékoztatón is „megrendülten” nyilatkoztak. Zholdakot, amerre jár, rosszhíre kíséri: agresszív, diktatórikus módszerei vannak, kiszámíthatatlan, és büszke arra, hogy nem tekinti partnernek a színészt, csupán eszköznek, amellyel saját elképzeléseit megvalósíthatja. Nos, lehetne vitát nyitni arról, hogy miért jó egy ilyen rendező, vagy arról, hogy amit létrehoz ezekkel a módszerekkel, az miért és mennyire értékes. De nem itt és nem most! A színházigazgató állítja, a kolozsvári színészek „hálásan gondolnak a folyamatra, mint olyanra, amelyben nagyon rég nem volt részük. Olyan igényességről, olyan kompromisszummentességről van szó, ami a színészeket mindenképpen előrelendítette és megváltoztatta. Ezt kell nézni, és senki nem bánja – egytől egyig mindenkit meg lehet kérdezni”.
Mindenkit meg lehet kérdezeni... hmmm... hát nem furcsa, hogy mindenkit meg lehet kérdezni, és mégis a cikkben egyetlen színész, egyetlen stábtag sem vállalta, hogy nyilvánosan elmondja tulajdonképpen mi történt? Megkérdezném, hogyan érzik magukat egy olyan helyzetben, ahol a belső munkafolyamat része, hogy a rendező megrángathat egy színésznőt az előadás szünetében. Megkérdezném, hogyan lendíti előre a jellemfejlődésben az embert az, ha megalázzák? Megkérdezném: munka után, ha a színész hazamegy s belenéz fürdőszobája tükrébe, mekkora büszkeség önti el, hogy aznap is túlélte, a rendezője unortodox bánásmódját? Megkérdezném: tényleg hálás a színész, ha bábunak nézik? Tényleg szakmai teljesítmény a kiszolgáltatottság eltűrése?
Mindenkit meglehet kérdezni... ahogyan a NEEEM kampány is teszi egy ideje, és látványosan nem jut előre. Ha a bántalmazásról kell beszélni (és nemcsak a nők bántalmazásáról) meg sem tudunk szólalni. Mert ez olyan megfoghatatlan. Mert akkora szégyen, hogy leginkább az áldozat szégyell róla beszélni ... és mi mindannyian, akik vasárnap este óta elolvastuk ezt a riportot és azóta nem tudjuk, hová tegyük ezt az egészet. Hogyan írjunk kritikát, hogyan szólaltassuk meg a rendezőt, főszereplőt, hogyan beszéljünk az előadásról, ha közben most már tudjuk, hogy a próbafolyamat, a belső kommunikáció már nem csak művészi megközelítésről, rendezői utasításról, alkotómunkáról, hanem egymás fejének leordításáról, nők rángatásáról szól? Emelje fel a kezét, aki nem gondolja kicsit is úgy, hogy jobb lett volna erről az egészről nem tudni! És aztán emelje fel a kezét az is, aki szégyelli magát, mert ezt gondolja ...
Nos, azok számára, akik most cefetül érzik magukat, legyen nagyon világos: nem az a baj, hogy kiderült! Az a baj, hogy megtörtént! És az a baj, hogy akit – a legenyhébb forgatókönyv szerint is – elsodort az indulat, nem kért azonnal bocsánatot. És az a baj, hogy akinek meg kellett volna védenie a színészeit, az megvonta a vállát: számára, amire nincs látható bizonyíték, az meg sem történt.
Tartok tőle, sokan fognak haragudni ezért az írásért is, mert egy nappal tovább tartja szem előtt a botrányt, hogy ez is akadály abban, hogy magáról az előadásról, a produkcióról beszéljünk inkább, amiért Imre Éva, Bodolai Balázs, Kicsid Gizella, Bács Miklós és Sigmond Rita olyan keményen megküzdött, és akik előtt mélyen meghajlok és emelem kalapom. Hiszem, hogy véletlenek nincsenek, s az sem véletlen, hogy a színház honlapján az előadásról ezt olvashatjuk: „Saját bűnössége elől senki nem menekülhet. Tetteink az ajtó mögül leselkednek, a kandalló hamvában bújnak meg, az ablakban tükröződő arcképünkből néznek vissza ránk. Beszélhetünk, vagy hallgathatunk, bűnösségünk tudata úgy akaszkodik ránk, mint valami átázott kabát.”
Őértük remélem, hogy az, akinek kell, ázott kabátjában egyszercsak előáll, bocsánatot kér és leteszi láthatatlan bokszkesztyűit, szemellenzőjét. Őértük remélem, hogy Isabelle Huppert színház világnapi üzenete nem véletlenül ért el Kolozsvárra is: „A színház védelmez és menedéket nyújt. Hiszem, hogy szeret minket. Ahogy mi is szeretjük őt.”
Legyen így. Legyen színház. A többi maradjon a ringben.
Albert Antal Orsolya
Szabadság (Kolozsvár)

„A színház által létezünk”
Március 27-én, hétfőn este a színház világnapja alkalmából a nagyváradi Szigligeti Színház nagytermében Varga Gábor nagyváradi publicista, drámaíró Kályhabúcsúztató című darabjával ünnepelték az idén 55. éve világszerte megtartott színházi napot.
A nagyváradi Szigligeti Színház színpadán felállított kisszínpadon találkoztak a helyi társulat vezetői és művészei a felolvasószínházi darab Nagyváradról elszármazott írójával, Varga Gáborral és annak rendezőjével, Gáspárik Attilával, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház főigazgatójával, valamint a színházszerető érdeklődőkkel.
A színházi világnap üzenetét, amelyet 1962-ben Jean Cocteau fogalmazott meg először, évente rendszeresen öntik szavakba a felkért világhírű színművészek, idén Isabelle Huppert francia színésznő tolmácsolta, akinek gondolatait Novák Eszter, a Szigligeti Színház művészeti vezetője továbbította a váradi közönségnek. A nyolcadik színésznőként, akit felkértek az üzenetírásra Huppert a színházi világünnep időn és téren átívelő gazdagságáról beszélt, amikor mindannyian együtt örülünk a szépnek és jónak, kijelentve, hogy „nem mi, a színészek, akiket a szerepeink elkísérnek mindenhová, és nem is a közönség adunk életet a színháznak, hanem éppen fordítva: mi létezünk a színház által”. A Golden Globe-díjas színésznő továbbá úgy fogalmazott: „A színház számomra a másik embert jelenti, a dialógust, a gyűlölet hiányát” Szerinte a színház mindenkit összehoz, azt is, aki csinálja, és azt is, aki nézi. „A színház védelmez és menedéket nyújt.”
A nagyváradi Ady Társaság alapítójának, Varga Gábornak a darabját Fábián Enikő, Dobos Imre, Kardos M. Róbert, Fodor Réka, Kiss Csaba és Szabó Eduárd vitték színpadra, a bemutatót követően pedig az alkotók is szót kaptak, akikkel Szűcs László, a Várad folyóirat főszerkesztője beszélgetett. A nagyváradi születésű beszélgetőpartnerek, barátok, írótársak megismerkedésük egyes mozzanatait idézték fel, majd a darab kapcsán annak önéletrajzi ihletésű mozgatórugóiról, valamint a színház feladatáról cseréltek eszmét. Varga Gábor azt mondta, hogy „a Kályhabúcsúztatóban a mi életünk van benne, az anyagi megnyomorodásba került család, egy, már feldolgozottnak vélt kor”, a kommunizmus titkosszolgálata, a besúgók és besúgottak félelmei, valamint a jelen modernsége, digitalizáltsága, a régiség értékvesztése. Gáspárik a diktatúra idején élt énünk vállalható vagy nem vállalható tetteiről beszélt, hangsúlyozva azt, hogy Romániában elmaradt a szembenézés ezzel a múlttal, jóllehet igenis kellene beszélni róla, hiszen „bármikor visszaeshetünk egy diktatúrába, csak egy áramszünet kell hozzá, ahogy a darabban is történik”.
A beszélgetés és az este búcsúgondolatát az alkotók a következőképpen fogalmazták meg: „Mindig emberi kapcsolatokról és az erkölcs kérdéséről van szó, arról, hogy mások kárára ténykedünk-e vagy sem. A gyerekeinknek, az unokáinknak kell utat mutatnunk [Varga], különösen most, amikor saját magunkról jelentünk rendszeresen az egész világnak [Gáspárik]”.
Szamos Mariann
Reggeli Újság (Nagyvárad)