Száz éve hunyt el Szentkatolnai Bálint Gábor
Harmincöt éves a fővárosban élő Bálint Gábor, amikor számot vet emberi és tudósi helyzetével. Amikor alábbi nyílt levelét 1879-ben közreadja, túl van már egy „tanulmányutazáson”, amelyre az akadémia támogatásával és a nagy tekintélyű Fogarasi János mecénás megbízásából került sor, hogy a magyar nyelv ázsiai (mongol, tatár, kínai) rokonságának kiderítésére végezzen helyszíni tanulmányokat,
és egy másikon, gr. Széchenyi Béla kelet-ázsiai expedícióján (1877–78), amelynek köszönhetően Dél-Indiába jutott el, de rövid időre még Sanghajban és Japánban is megfordult, igaz, egészségi állapota miatt még az expedíció befejezése előtt vissza kellett térnie. 1875-ben adta ki a Török nyelvtant, 1877-ben az első ázsiai tanulmányútján gyűjtött tatár népköltészeti anyagot, hiedelemgyűjteményt, szótárat és nyelvtant Kazáni tatár nyelvtanulmányok címmel. Ezek Péntek János kolozsvári nyelvészprofesszor véleménye szerint is Bálint munkásságának legértékesebb és legmaradandóbb értékei közé tartoznak, de ide sorolandó még a későbbiek közül a Tamul (dravida) tanulmányok (1897), a Kabard nyelvtan (1900) és egy kabard szótár (Lexicon cabardico-hungarico-latinum, 1904). A magyar nyelv és nép eredetéről folyó korabeli szakmai viták (ugor–török háború) kereszttüzébe került Bálint, aki ekkor már mind a finnugor, mind a török rokonítást megkérdőjelezte, s tette ezt a helyszínen szerzett hatalmas élő nyelvi ismeret birtokában, ami eleve fölényt jelentett számára a hivatalos nyelvészeti tanok képviselőivel szemben (Budenz József, Hunfalvy Pál), akiknek – amint ironikusan megjegyzi – nem volt hajlandó „tekintélyöket elismerni még abban is, amihez édeskeveset értenek”. Ezek viszont, „az uralomra jutott fanatikus pajtások” hatalmuk birtokában mindent elkövettek, hogy tudósként és emberként lehetetlen helyzetbe hozzák – Aranyt idézve, aki mint az Akadémia főtitkára rokonszenvezett a megalkuvást nem ismerő fiatal tudóssal – a „vasfejű székelyt”. Kiderül Bálint leveléből, hogy amikor fordítói állásért a külügyminisztériumhoz folyamodott, azzal utasították el: annak az állásnak a betöltéséhez annyi idegen nyelv ismerete nem szükséges (!?), a nyilvános rendkívüli tanári kinevezését a budapesti egyetemre pedig ellenezte Budenz, s a kultuszminisztériumban Hunfalvy gáncsolta el. Látván az „ápril-járatást”, hazája elhagyása mellett döntött Bálint. Erre írta Arany sokat idézett négysorosát: „Szegény Bálint Gábor, / Boldogtalan góbé; / Amennyit te szenvedsz, / Mi ahhoz a Jóbé!”
„A szenvedés azonban csak ezután következett – írja György Lajos. – Bálint Gábor csakugyan elhagyta Magyarországot, s közel másfél évtizedig Európa és Ázsia különböző helyein hányódott, mint egy földönfutó és üldözött vad, önmagával, hazájával és a tudománnyal meghasonulva. Életének ezt az időszakát sűrű homály fedi. (...) Csak elejtett nyilatkozataiból tudjuk, hogy Spanyolországban hivatalnokoskodott, a Libanon cédrusai alatti gyökerekkel élt és lepkéket gyűjtött, hogy abból tengesse életét, Damaszkuszban török pénzügyi ellenőr volt, Bagdadban pénzügyigazgató, s végül az athéni egyetemen mint meghívott előadó újgörög nyelven tartott előadásokat, s arab nyelvet is tanított. Csak egy-két erdélyi jó barátja tudta, hol és merre jár; talán majd a levéltárak fognak hányódásairól felvilágosítást adni.” Mintegy ezt igazolta évtizedekkel később Árvay József, aki Bálintnak egy 1891-ből származó feljegyzésére hivatkozik, miszerint az újesztendő napja 1880-ban Bagdadban, 1881-ben Brusszában, 1882-ben Bécsben, 1883-ban Boszniában, 1884-ben Konstantinápolyban, 1885-ben Bejrútban, 1886-ban Jaffában, 1887-ben és 1888-ban Bejrútban, 1889-ben és 1890-ben Athénban virradt reá.
Minthogy az akadémia tíz évvel Bálint távozása után sem mozdította elő az ő hazatérését, csak 1892-ben tért haza, hallgatva barátai s a székely vármegyék hívására, amikor is Szentkatolnán telepedett le, majd hívei támogatásával nevezte ki a minisztérium 1893 decemberében kolozsvári nyilvános rendkívüli, 1897-ben pedig nyilvános rendes egyetemi tanárnak, ahol rendszeresen előadta a török nyelvet, de tanított tatár, japán nyelvet, kabardot, sőt, egy félévet a finn tanszéken is helyettesített. A nagy magyar orientalista kolozsvári egyetemi tanárságára volt büszke, illetve hogy tiszteletbeli bölcsészdoktorrá avatták 1896-ban. 1913. május 27-e óta a kézdivásárhelyi temetőben nyugszik.
Borcsa János

Népújság
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bálint Gábor újraértékelése
Száz éve halt meg Székelyföld egyik kiváló keletkutatója, nyelvésze, Szentkatolnai Bálint Gábor (1844–1913), munkásságának teljes feldolgozásával még adós a magyar tudomány, sajnos, eddig főleg külföldi egyetemek és kutatóintézetek figyeltek fel a magyar szakember páratlan munkájára.
A kolozsvári egyetem egykori professzora munkásságának feltárását máig hátráltatja az a sok rosszindulatú pletyka, melyet irigyei ragasztottak rá, máig úgy él a magyar szakirodalomban, mint tévelygő, dilettáns és délibábokat kergető ember, talán ezért is félnek sokan a beidegződéseket cáfolni. Megpróbáljuk bemutatni, hogy milyen úttörő kutatást végzett a székely tudós és hazafi, ki közel harminc nyelven beszélt.
Tatárok és mongolok
A Magyar Akadémia az 1860-as évek végén a tatárok és a mongolok nyelvének tanulmányozására egy fiatal nyelvészt akart kiküldeni. A mongol nyelvet tanulmányozó, akadémikus és szótárszerkesztő Fogarasi János meg akarta tudni, vajon a mongol nyelv tényleg nagyon hasonlít-e a magyarra. A választás Bálint Gáborra esett, aki sok nyelvet bírt, és vállalta a hosszú utat, hogy kutatásokat végezzen a cári birodalomban. Bálint Gábor eljutott a kazani tatárokhoz, ahol a Kazani Egyetemen is végzett kutatást, konzultált a legkiválóbb tudósokkal, néprajzi gyűjtést is végzett, majd a Volga folyó mentén élő mongolokhoz, a kalmükökhöz ment, akik nagyon archaikus nyelvet beszélnek. Mindkét helyen páratlan nyelvészeti és néprajzi gyűjtést végzett, Bálint nem az irodalmi, hanem az élő, beszélt nyelvet tanulmányozta. Rövid tartózkodása ellenére alaposan feltárta a két nyelv szerkezetét, és hasonlóságot keresett a magyar nyelvvel. Ezt követően Urgába, a mai Mongólia fővárosába, Ulánbátorba utazott, hogy az ottani mongol nyelvjárást tanulmányozza, illetve hogy megtanuljon mandzsu nyelven. Akkoriban a mongolok a mandzsu birodalomhoz tartoztak. Erről az útjáról nagyon sok feljegyzést készített, melynek nagy része máig kiadatlan, jelenleg az MTA kézirattárában hever, csupán néhány tanulmánya jelent meg a mandzsu táltoshitről, valamint a burját-mongol nyelvről. Bálint hazatérve tartott néhány előadást az akadémián, sőt, úgy tűnt, hogy karrierje szépen ível felfelé, hiszen három akadémikus, köztük Hunfalvy Pál is levelezőtagnak ajánlotta. Sajnos, Bálintnak akadt egy komoly ellenfele Budenz József személyében, akivel a magyar nyelv kérdésében heves összetűzésbe keveredett. Budenz szakmai féltékenységből mindenképpen el akarta távolítani ellenlábasát, a tehetséges és sok nyelven beszélő székely fiatalt. Először is megakadályozta, hogy Bálint önálló mongolisztikai tanszéket hozzon létre Budapesten, megszüntették magántanári állását, aztán akadémiai segélyét is megvonták. Mivel a keleti nyelveket nem beszélő kollégái nem értették meg újszerű meglátását, elterjesztették róla, hogy dilettáns, és a magyart minden nyelvvel rokonítani akarja. Bálint munkáiból világosan kiderül, miként gondolkozott ő az eurázsiai nyelvek kapcsolatrendszeréről, mely felfogás egyezett néhány kortársának nézetével. Ő az akkori nemzetközi elnevezésekben szereplő „turáni”, vagy „szkíta” népek nyelvét akarta tanulmányozni, és azok hasonlóságait kimutatni és elemezni. Miután ellenfelei miatt nem kapott állást otthon, Bálint közel húsz évre külföldre távozott, változatos, de bizalmi állásokban helyezkedett el. Az 1880-as évek végén már az Athéni Egyetemen tanított. A székelyek nem tűrték el, hogy kiváló tudósuk idegen földön kamatoztatja tudását, ezért mozgalmat indítottak hazahozatalára. Ennek élére Jakab Elek kiváló akadémikus-történész állt. 1891-ben sikerült hazahozni Bálintot, és Kolozsváron tanszékvezetői állást szereztek neki. Tizenkét évig irányította az ottani Urál-altaji Tanszéket. Kevesen tudják, hogy vezetése alatt ez a tanszék Európa legszínvonalasabb intézményévé vált, csak ott lehetett például japán nyelvet vagy éppen kabardot tanulni, de a mongol nyelv is ritkaságszámba ment az öreg kontinensen. Bálint Gábor tudományos igényű írásait az Erdélyi Múzeumban tette közzé, de fontos kultúrtörténeti cikkeket közölt a Székely Nemzetben, mint amilyen Dzsingisz kán végrendelete vagy a buddhizmusról szóló elmélkedése. Egyik könyve, A honfoglalás revíziója szintén a kincses városban jelent meg, értékelése még várat magára. Bálint Gábor nagysága abban is megmutatkozott, amikor megírta: a nyelvészek nem tudják eldöntetni egy-egy nép származását, ők csak adatokat gyűjtenek, amelyeket a történészeknek kell elemezniük. Bálint ismerte korlátait, és a nyelvészet eredményeit nem tartotta egyedüli helyes megoldásnak. Ő abban segített, hogy mind az ókori, mind a keleti nyelvekből nagyon sok, a magyarok elődeire vonatkozó forrásanyagot fordított le, a görögtől az arabig. Publikációiból, valamint a megmaradt könyveiből kiderül, hogy Bálint nemcsak jól ismerte a külföldi és hazai szakirodalmat, de helyszíni tapasztalatai alapján rengeteg fontos adattal gazdagította magyar tudományt.
Hun kutatás
Bálint Gábort a Magyar Akadémia azért küldte ki a kalmükök, majd a mongolok közé, hogy tanulmányozza a magyar és a mongol nyelv közti hasonlóságot. Fő pártfogója, az akadémikus Fogarasi János ugyanis nagyon közelinek tartotta a két nyelvet. Bálint négyéves kutatóútja után hazatért, és az Akadémián be is számolt gyűjtéséről. Ő azonban nem magyar–mongol rokonságról beszélt, hanem rájött arra, hogy a sok egyezés alapja a hun lehetett, ezért a hunokról is gyűjtött néhány forrásadatot. Deguignes védelmében állást foglal az ázsiai hun és az európai hunok azonosságáról, és már akkor megállapította, hogy a kínai krónikákban szereplő xiong-nu kifejezés a kínai fogalomírás szerint egy hun vagy hunnu alakot ad vissza. Ezt ma már a kínai nyelvészek is megerősítették. Sőt, kimutatta, hogy a tamul és a szanszkrit nyelvben a hun szó „huna” alakban van jelen, ami azt igazolja, hogy hunok Észak-Indiában is éltek. A szakirodalomban talált egy huni népet is, mely a dél-kínai Jünnan tartományban élt, Bálint őket is a hunok utódainak tartotta. Ezt legutóbb a koreai régész, Kang In Uk igazolta. Korábban már orosz régészek is rájöttek arra, hogy abban a térségben sztyeppei lovasok éltek. Bálint nyelvészeti munkái után 1901-ben megírta A honfoglalás revíziója című kötetét, melyben visszatért a hun kérdésre. Megállapította, hogy a mongol nyelvben található sok magyar szó hasonlóságának csak egyetlenegy magyarázata lehet: az igaz nemzeti hagyomány Hunorról és Magorról. Bálint a mongol történelem kapcsán is megemlíti a hunokkal való szoros kapcsolatot. Azt állította, hogy számos mongol törzsnév megtalálható a székely magyar nemzetnél, sőt, az életmódra és az anyagi kultúra tárgyaira utaló szavak is a hun rokonság bizonyítékai. Ugyancsak Bálint Gábor világított rá arra, hogy a hunok története nem a Volgánál vagy a Donnál kezdődik, hanem Kína szomszédságában, sőt, már akkor rájött arra, hogy a hun műveltség szempontjából a kínai és nem a perzsa hatásokat kell figyelembe venni. Ezt a 20. században a sinológusok szintúgy megerősítették.
Dravida- vagy tamil-kérdés
Bálint Gábor 1891-es hazatérése után szülőfalujában összeállította hatalmas gyűjtésén alapuló tamil–német szótárát, melynek cédulaanyaga talán még ma is megtalálható a Székely Nemzeti Múzeumban. Szótárával szintén az európai kutatók élére emelkedhetett volna, ha külföldön széles körben megismerik munkásságát, hiszen elsők között fedezte fel a dél-indiai nyelv fontosságát a közép-ázsiai népek és a magyarok nyelvének tanulmányozásában. Mindenesetre ő volt az első olyan európai tudós, aki német–dravida szótárt írt, hiszen előtte csak az angol Caldwell jelentetett meg nyelvtani összefoglalót angol nyelven. Sajnos, még az angol tudós műve sem váltott ki hatást a magyar nyelvészekből, sőt, jóformán senki sem hivatkozott rá. A tamil és a magyar nyelv közötti kapcsolat kutatását tehát brit tudósok kezdték meg, akik a 19. század folyamán többször megfordultak az indiai gyarmatokon, és megismerhették az ottani népek nyelvét és műveltségét. Rájöttek arra, hogy a tamil/dravida nyelv nem tartozhat az „indoeurópai” nyelvcsaládba. Elsőként Rasmus Rask híres dán nyelvész mondta ki, hogy a dravida szkíta nyelv lehet, és ezt a többiek széles körben elfogadták. Maga Caldwell, a tamil nyelv kutatója is hasonlóan vélekedett, sőt, angol és francia nyelvészek az ékiratok nyelvét is akkoriban szkítának/magyarnak gondolták. A 19. században Max Müller hatására a szkíta elnevezést felváltotta ugyan a turáni elnevezés, de mondhatjuk, hogy végeredményben a két kifejezés ugyanazt jelenti. Míg nálunk az ugor–török háború után tilalmas témává vált minden új nyelvészeti elmélet, amely nem a finn (ma: uráli) elméletet támasztja alá, addig Nyugat-Európában folytatódott a többféle kutatási irány. A tamil nyelv magyarhoz fűződő kapcsolatát tekintélyes nyugati nyelvtudósok is helyesnek tartották, és ma is végeznek ilyen irányú kutatásokat. Az 1960-as években készült el az első angol–tamil etimológiai szótár, és akkoriban több nyelvész is kimutatta a tamil–uráli nyelvek kapcsolatát. Ma már többen úgy vélik, hogy a tamilok elődei Közép-Ázsiából, majd Pakisztánból vándoroltak délre, és nyelvük szkíta-fajta lehetett. Így utólag angolszász kutatók igazolják az elfeledett és sokat rágalmazott székely tudósunk igazát.
Kabardok, avagy kaukázusi magyarok
Bálint Gábor 1895-ben részt vett a Zichy-expedícióban, és eljutott a Kaukázusba. Ott megtanulta a kabard nyelvet, melyet a magyarhoz nagyon közelinek talált. Hazatérve kiadott egy kabard–magyar–latin szótárat, amelyet az idő óta is a világ legjobbjának tartanak, sőt, ma már fontos nyelvemlék is. A kabardok kapcsán Bálint csak futólag szólt a kaukázusi magyarok utódairól, valamint Madzsar város romjairól. Ezt a témát később Bendefy László alaposan kutatta, aki a pápai bullákkal igazolta, hogy még 1329-ben is volt az ottani magyaroknak királya, Gyerentyán. Veres Péter etnográfus szerint a kaukázusi térség kutatásában a legjelentősebb eredményt kétségkívül Bálint Gábor orientalista nyelvész érte el, aki hosszú tanulmányútja során a Zichy-expedícióval 1885-ben az adige nyelvet, pontosabban annak keleti, kabard dialektuscsoportját behatóan tanulmányozta. Veres szerint ezzel a Kaukázus hegyei között végzett, voltaképpen mostanáig felülmúlhatatlan nyelvészeti teljesítményével a nemzetközi tudományosságban elévülhetetlen érdemeket szerzett, nevét örökre beírta a kaukazológia aranykönyvébe. Bálint Gábor munkásságát jól ismerik a kabardok és a kalmükök, ott szinte nemzeti hősként tisztelik. Az ottani szakemberek szerint még senki sem írta le olyan pontosan nyelvüket, mint a magyar nyelvész. Kína, a Belső-mongol Autonóm Tartomány Egyetemén hamarosan feldolgozzák a nagy székely tudós munkáit. Ők már 2005-ben egyik kiadványukban leírták, hogy Bálint volt a magyar mongolisztika megalapítója!
Az Oroszországhoz tartozó Tatárföldön, Kazanyban szintén érdeklődnek Bálint munkássága iránt, szeretnék megtudni, mit gyűjtött a kiváló tudós.
(Elhangzott 2013. augusztus 16-án a Székely Nemzeti Múzeumban a II. Rika eredetkutató tábor záróeseményeként.)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Többnyelvű magyar őstörténet és származás (3.)
A székelyek
Egy-egy népcsoport a letelepedéssel, származással kapcsolatos hagyományait komolyan lehet venni, nem kell azokat a mesék világába küldeni. Ilyen a székelyek hagyománya, amely szerint ők a hunok leszármazottjai, és a magyaroknál korábban élnek a Kárpát-medencében.
László Gyula szemléletes példával mutat rá a nyelv és a származás különbözőségére. Felhívja a figyelmet arra, hogy a legöntudatosabb magyar népcsoportok, a kunok, a jászok, a palócok annak ellenére, hogy szép magyar nyelvet beszélnek, ez nem „jelenti azt, hogy egy tőről sarjadtak a magyarsággal”. A szakirodalomban a székelyek külön származását, őstörténetét érdekes módon épp erre hivatkozva szokták tagadni. Ugyanilyen alapon le kellene tagadni a kunok külön őstörténetét, mert ők is szépen beszélik a magyar nyelvet, bár bő négyszáz évvel később csatlakoznak a magyarokhoz. Hiába él a székelyek hagyományában az a tudat, hogy ők hunok, azaz a magyarokkal rokon származásúak, mert tőlük megtagadják a különálló őstörténethez való jogot. Azt, hogy a székelyek hun (bolgár–török) származásúak, illetve csatlakozott nép – a magyar nyelvűkre hivatkozva – elsőként Hunfalvy Pál tagadja meg. „Ezt a mesét – úgymond – maguk a székelyek megcáfolják nyelvükkel, amely azonos a magyarokéval s ugyanazon fejlődési fokokon (török és szláv hatások) ment keresztül”.
A székelység legkésőbb a 830 táján csatlakozik a magyarokhoz, de többen feltételezik a Kárpát-medencében való korábbi ittlétüket is. Egy biztos: a székelyek külön nép (hun) tudata nem a középkori magyar krónikások írásainak böngészése révén alakult ki. Gombocz Zoltán már 1921-ben megállapítja, hogy a bolgár–török és a magyar nyelvi kapcsolatok nemcsak vitathatatlanok, de a bolgárok a hunok egyik ágát képezik. A székely hunszármazás tudata valóban a külön őstörténetben gyökerezik. A kutatások jelenlegi szintjén talán a legelfogadhatóbb, bizonyíthatóbb felfogás az, amely szerint a székelyek az eszkel bolgár(hun) nyugati török népcsoportból szakadnak ki. Ők a Volga vidékén szomszédai a magyar törzsszövetségnek, amelyhez egy részük csatlakozott. Hóman Bálint elismeri azt, hogy a „székely nép a magyartól különböző, de a magyarral rokonnak, avval együtt hun származásúnak tartott nép, vagy törzs volt”. Úgy gondolja, hogy e török fajú nép a 9. században, még a honfoglalás előtt Erdélyben élt. László Gyula a 670 táján érkező griffes indások népében magyarokat lát. 1890-ben Nagy Géza feltételezi, hogy a Kárpát-medencébe „bolgárokkal együtt volgai törzsek költöztek”, köztük magyarok. Nagy Géza a magyarok Kárpát-medencei első betelepedését a Kaukázus fölötti bolgár birodalom felbomlásával hozza kapcsolatba. Szerinte a székelyek nem Attila „hunjainak itt maradt ivadékai, hanem azon szabir–hun törzs egyik ága (eszegel), mely Attila birodalma felbomlása után a Fekete-tenger északkeleti partjára vonult vissza, s ott az előrenyomuló magyarokkal összeolvadt”. Nagy Géza úgy gondolja, hogy a 670-es években, amikor a bolgárok letelepednek a mai Bulgáriában, akkor a későbbi történelmi Magyarország, a Kárpát-medence területére is nagyszámban költöznek és „bizonyára nem tűntek el a föld színéről (…). E bolgárok között pedig lehetetlen, hogy magyarok is ne lettek volna. Hiszen Kuvrat egyik népét unugurnak nevezik a byzánci írók, s azt az azovi hun királyt, kinek székhelyén tűnik fel Kuvrát, Muagernek hívták, a Kuvrat által alapított Duló dynasztiát pedig a magyar mondák is ismerik. Árpád nemcsak idegeneket, hanem magyarokat is talált e hazában. A magyar faj régebbi itt, mint a honfoglalás. Lehetséges, hogy már az avarokkal is jöttek, de ha előbb nem is, a 7. század utolsó negyedében a magyar bevándorlás is megkezdődött. Mondáink a székelyekben keresik ennek az első rajnak az ivadékait, s az ilyen dolgokban csodálatosan szívós szokott lenni a népek emlékezete”. Pauler Gyula is hun–bolgár–eszegel származást emleget úgy, hogy kiegészíti a kavarokkal is. Sebestyén Gyula kavaroknak gondolja, feltételezi, hogy a nyugati határőr székelyek a hunokkal keveredett avarok leszármazottjai, míg a keleti székelyek a kavarok utódai, lényegében Csaba királyfi keleten csatlakozó népe. Thury József a székelyeket az avaroktól származtatja, de úgy véli, hogy azok a hunoktól származnak.
1996-ban Fodor István a magyar honfoglalásra emlékezve írja, hogy a magyarokhoz: „egy másik népcsoport is társul”, ezek voltak „a mai székelyek elődei, akik a Volga melletti eszkil bolgárok közül szakadtak ki (…) az eszkilek olvadtak be korábban a magyarságba s hagyták el az eredeti bolgár-török nyelvüket”. Ugyancsak Fodor István írja 1990-ben, hogy „a székelyek eredetileg csatlakozott nép voltak, de nem magyar, hanem török nyelvűek. Feltehető, hogy igen korán, még 700 előtt szakadtak ki a volgai bolgár-törökök egyik törzséből, s így a honfoglalás idején már bizonyára jórészt vagy teljesen elmagyarosodtak”.
A székelyek eszkil gyökerei Nyugat-Belső-Ázsiába vezetnek. Az egyik bizánci szerző, Theophanész 563-ban említést tesz Aszkélturról (Aszkél, kiejtve Eszkil), az egyik türk törzs fejedelméről. Tény: 635-ben a nyugati türköknek öt keleti és öt nyugati törzsük volt. Ezeket egy 651-ben készült kínai mű név szerint felsorolja a törzsfőkkel együtt. A két nyugati törzset Äskäl-nak, vagyis eszkelnek nevezik. Az egyik törzs fejedelmének neve Äskäl kül irkin volt. A kínai forrás őt nevezi a leghatalmasabb törzsfőnek, olyan fejedelemnek, aki több százezer katonával rendelkezik. Harmatta János szerint 660 körül az Eskil névnek már volt egy Sikil változata is, később e névalakot ismerték meg a magyarok. A nyugati türk birodalom 657 táján bekövetkezett felbomlása után, az Eskil (Esikil) törzsek egyikéből szakadnak ki az eszkelek, a székelyek. A eszkelek egyik csoportja a 7. század második felében nyugati irányba indul. Elhagyják Nyugat-Belső-Ázsiát, majd a Kazah sztyeppét és átvonulnak Észak-Kaukázuson, ahol egy Eszkel városnév őrzi emléküket. Innen északra, a Volga-vidéken telepednek le a volgai bolgárok (hunok) és a magyarok szomszédságába. Ezek a bolgárok őrzik meg annak tudatát, hogy ők Attila király leszármazottjai. Gardézi és Ibn Ruszta egyértelműen írja, hogy az eszkelek a volgai bolgárok egy különálló törzsét alkotják. Azt is tudják, hogy különböznek a tulajdonképpeni bolgároktól. Ibn Ruszta szavaival: „A besenyők és eszegel bolgárok földje közt fekszik a magyarok első határa”. Ugyanezeket mondta Gardézi is, de megjegyzi, hogy ez „a nép [a bolgár] háromféle törzsre oszlik, ú. m. 1. barszűlâ, 2. eszeghel s 3. a [tulajdonképpeni] bolgár törzsre”.
A. H. Halikov kazáni tatár ősrégész és egyetemi tanár J. A. Halikova kutatásait is figyelembe véve állítja, hogy a bolgár–magyar együttélés 750 táján kezdődik. Megállapítja, hogy az eszegel törzs a lomovatovói kultúra népe, kulturális tekintetben az ősmagyarokhoz áll közel. Jórészük a bolgár–törökökkel való együttélés során részese a szaltovo–lomovatovói kultúrának, amelynek népe lehet a Bíborban született Konstantin császár által emlegetett szavartoi aszfaloiai (szuvar) törzs. Németh Gyula e nevet „rendíthetetlen szavárdok” formában fejti meg. Emléküket őrzi a Bolsije-Tygani 9–10. századi temetője, amelynek lakói még a 10. század elején sem veszik fel az iszlámot. Fodor István régész – az 1980-as években – megállapítja, hogy a székelység török eredetű nép. Úgy véli, hogy az eszkil bolgároktól való származást „a volgai bolgár és a magyar régészeti emlékanyag nagyfokú hasonlósága valószínűsíti”. Fodor később is kitart a szikil-eszkil-székely származás mellett. A magyarok szomszédságában élő eszkelek egy részének a magyarokhoz való csatlakozásával befejeződik az eszkel, azaz a székely nép külön őstörténete. A székelység bár külön népként csatlakozik a magyarokhoz, mégis az egyik legmagyarabb népcsoport. (folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Múltunk jobb megismeréséért
Több figyelmet érdemel a magyar őstörténet-kutatás – állítja a Baróton második alkalommal megrendezett honismereti szabadegyetem és tábor egyik főszervezője, Obrusánszky Borbála.
Úgy véli, hibát követnek el azok a kutatók, akik nem vizsgálják meg alaposan a régi magyar krónikákban szereplő adatokat: ha teljes képet szeretnénk kapni őstörténetünkről, a Magyar Tudományos Akadémia őstörténet-kutató csoportjának nemcsak a finn-magyar elmélet mentén kellene vizsgálódnia, hanem a magyar krónikákban jelen levő területekre is – elsősorban a meotiszi ingovány, azaz az Azovi-tenger keleti partvidékére – ki kellene terjeszteniük figyelmüket. „A magyar történelmet szegényítjük, amikor a Hunfalvy Pál-féle vonal mellett kötelezzük el magunkat, és nem vagyunk hajlandóak tudomást venni semmi olyanról, ami ezen kívül esik. Csak több tudományágra támaszkodva – a történetírás és a régészet mellett a néprajzot, a zenét és akár a genetikát is figyelembe véve – lenne szabad következtetéseket levonni és közzétenni azokat” – mondotta Obrusánszky Borbála. Az anyaországi történész, néprajzkutató és orientalista a baróti tábor jelentőségét abban látja, hogy itt a téma iránt érdeklődő kutatók találkozhatnak, eredményeiket nemcsak hazai, de külföldi tudósokkal is megoszthatják, és egyeztethetik álláspontjaikat. Baróton többek között Darkó Jenő, Benkő Mihály, Alexandar Uzelac történészek, Pap Endre kutató, Obrusánszky Borbála tartott előadást, Thiele Ádám egyetemi adjunktus és kovács egy honfoglalás kori kohó másolatát építette meg, a Szabadtűzi Lovagrend Erdélyi Rend főkancellárja, Bágyok Károly savanyú vetrecét készített.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Színe és visszája
Hála a vakmerő tudósoknak, Szentkatolnai Bálint Gábortól (1844–1913) Obrusánszky Borbáláig, ma már lehet szólni tájékozottként és tájékoztatóként a hunok és magyarság valós történelméről anélkül, hogy azt jóváhagyná kegyesen egy-egy Hunfalvi Pál (Paul Hunsdorfer, 1810–1691) vagy Glatz Ferenc, az életmű nélküli akadémikus. Igaz, nagy volt a jövés-menés Erdélyben is, másutt is a középkorban s még korábban. Amire föl szeretném hívni a figyelmet most is: az idegen népek, törzsek megszusszanása és otthonra találása Erdélyországban.
Elgondolom, és mások is, tudósok is teszik ezt, hányfajta nép élt és él ma is (már akiket az elmúlt hetven évben ki nem űztek a román hatalmak, mint pl. a német ajkúakat) ezen a földön. Lugostól Sepsibükszádig csak egy jó futamodás jó kocsival, és máris szembeötlő a népség vegyülése. Amire fölhívom most is a figyelmet, az az otthonteremtés, anélkül, hogy kénytelen lett volna Magyarországban vagy az Erdélyi Fejedelemségben anyanyelvét, kultúráját elhagyni annak a néprésznek. Bizonyság a ma már román többségű sok erdélyi város.
Ami a székelyföldi lakosságot illeti, itt vannak és remek székelyekké lettek önszántukból az üveghuták, kőbányák német, cseh, olasz szakemberei és azok leszármazottai az elmúlt százötven évben. Pirampel, Stekbauer, Obermájer, Herbszt, Gyakomelló és a többi családnevek és viselőik sosem jegyezték föl az üldöztetést, a fajgyűlöletet emitt, Székelyföldön, Magyarországban. 
Azt írja Glatz Ferenc mai akadémikus Budapesten, hogy a bevándorolt, honfoglaló magyarság kulturálatlan, nomád nép volt, nem ismerte a letelepedést, a magántulajdont, görbe lábú volt és rablásból élt... Érdekes lehet kávé mellett derülni ezen a vadságon, de hát megszokhattuk a hazai, megélhetési gáncsokat. Amire szeretettel figyelhetünk a mai áldott szent nap is, az a csupán jelzésként fölsorolt családnevek hosszú sora. Bücher Helmut sógorom hangoztatta előszeretettel, hogy ő bánsági, temesvári meg lugosi székely...
Illő módon gondolkodhatunk azon, miféle uralmi konkolyvetésből csapódott ránk, magyarokra az utóbbi száz évben a fajgyűlölet, mint minősítés, mint képtelen jelző. És kinek volt és van haszna ebből a minősítésből? Tudhatjuk, ha átgondoljuk. Nosza!
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A nagyok és követőik
Sokszor jártam és sokan jártak Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeum könyvtárába régebben is, míg Zágoni Jenő volt ott a főnök. Elment aztán Budapestre, vitte szelídíthető, de gyógyíthatatlan betegségét. Az az alkat volt, amely élni se, gyógyulni se képes munka nélkül.
Magam is dolgozni mentem Budapestre (1988), örömmel fedeztem fel Zágoni Jenő barátomat, jártam hozzá gyakran a Magyar Baptista Levéltárba, annak volt vezetője. Tőle kaptam tájékoztatást nem egyszer „keleti kérdésekben”. Zágoni Jenő 78 éves korában, két évvel ezelőtt elvitte betegségeit. Most azon is gondolkodom, milyen szépen világít is a tudomány egén a folytatás, az egymást követő szakemberek csillagképe!
Zágoni Jenő itthon is búvára volt Kőrösi Csoma Sándor életútjának, hallatlanul fontos munkásságának. Ő állította össze a Kőrösi Csoma Sándor-bibliográfia című könyvet. Őt magát is mint keletkutatót tartották számon kezdettől, itthon, s majd Pesten is. Semmi meglepőt nem találunk abban, hogy Budapesten az Országos Idegennyelvű Könyvtárban egy időben a nemzetiségi ügyek tanácsosa. Hiszen erdélyi, belülről ismeri a kérdést…
Emlékét, munkásságát idézem, és az ő kapcsolata elevenedik meg bennem Szentkatolnai Bálint Gábor (1844–1913), illetve Kőrösi Csoma Sándor drámai utazásaival, hihetetlen szenvedéseikkel az őshaza, a nyelveredet, a rokonságkutatás folyamán. Tehát van tudományos utódlás, követői vannak azoknak is – itt említettem –, akiket őszinte támogatóik mellett üldöztek is a Tudományos Akadémia, a kormányok szintjén el mindmáig azok, akik sutba, frászba vágták azok munkáit, felfedezéseit, akik igenis a magyar őshazát, a rokon népeket és rokon nyelveket keresték, találták meg. Miközben elsajátítottak húsz, harminc idegen és igen-igen illetékes ázsiai nyelvet.
Amiről szólni akarok nemzeti élet és személyi halál között, az a követők következetessége Dardzsilingtől Sepsiszentgyörgyig, Budapesttől Csíkszeredáig, ahol ma is dolgozik Beder Tibor tanár, keletkutató, aki gyalog ment le Törökország déli tájaira, Dél-Anatóliába, megkeresni és megtalálni az ötszáz évvel ezelőtt elhurcolt magyar rabszolgák utódait, azok falvait. Hangsúllyal jegyzem ide, hogy Törökországban ezek a madzsarok amott törvényesen íratják igazolványukba a magyart, a madzsart. Nem tilos ott magyarnak lenni s maradni fél évezreden át…
Kőrösi Csoma Sándor (1784–1842) Háromszéken, Kőrösön született, Nagyenyeden tanult szolgadiákként, Göttingenben tanult felső fokon nyugati és keleti nyelveket. Készült az őshazából hozni hírt haza, a székely-magyar (az ő megnevezése) Erdélybe. Nemcsak hite, de világos meglátása volt a hunok, magyarok ma is élő vér- és nyelvrokonsága Ázsia több országában, vidékein. És nemcsak vágya, hanem célja is volt a Nyugat-Kínában élő, magukat ujgur-magyaroknak tartó nép megkeresése. Oda nem jutott el, de el Tibetbe, Indiába, maradt ideje megírni az első tibeti–angol szótárt és nyelvtant.
Követője akadt, a háromszéki Szentkatolna szülte és indította keletkutatásra Bálint Gábort. Hallatlan nyelvtehetség és céltudatosság határozta meg egész életét. A magyar nyelv és nemzet eredetét és rokonságát kutatta, akár Kőrösi Csoma Sándor, de Bálint Gábornak több idő jutott. Csomát úgy ahogy támogatták az angolok, Bálint Gábor ellensége lett viszont idehaza az egész finn-ugor, belterjes kollektíva. A finn-ugrálók vezére a Magyar (!) Akadémián és oktatásban mindenütt a bécsi Paul Hunsdorfer, ki fölvette a Hunfalvi Pál nevet, ám hallani sem akart magyar őstörténetről, ősnyelvről. Legfőképpen Szentkatolnai Bálint Gáborról. Máig sem egyedi eset, hogy a Magyar Akadémia kényszerítette a tudóst kétszer is száműzetésbe, egyszer Törökországba is… És mindez a hírhedt 20. század elején.
Nem szakmám, célom se lehet óriásokat „mérlegelni”. A követőket keresem s találom, esetleg hiányolom, serkentem emlékeztetőmmel. Ám azt is óvatosan, hiszen Zágoni Jenő és Beder Tibor említésével lehet ugyan cseppnyi bizodalmam is. Mindketten kerülték a hajlongást, keresték a tisztább képeket és azok fölmutatását.
Czegő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Czakó Gábor: Rovás, avagy róvás (Nemzeti értékvédelem)
Mit is jelentett a Bach-korszak? Önkényt 1850–59 között, de még utána is, lényegében a kiegyezésig. A hatalmon lévők jogát a törvények megszegésére, áthágására, saját véleményük törvényerőre emelésére. S mindezt a magyarok elnyomása végett, hogy ne legyen többé erejük és merszük a lázongásra.
Mi történik, ha a korszak véget ér? Ha a névadó zsarnok nyugdíjba megy, lemond, meghal? Ekkor vagy kitör a szabadság, vagy marad minden a régiben. Különösen akkor, ha a legfölső hatalom belátja ugyan, hogy a régi nóta nem húzható tovább, ámde beleszokott előjogaiba, az önkény kényelmébe? Nos, ilyenkor ravaszul enged, ahol muszáj, majd visszalopózik oda, ahová teheti. Képes megbújni akármilyen kis repedésben, ahová némi kosz is befér, mert az a fő tápláléka. Ilyesmi történt hazánkban a szabadságharc leverése meg az 56-os forradalom bukása után… Az önkény ereje részint a fegyverekben lakik, részint a hatalom alattomosságában, részint a nép lelki megnyomorítottságában, azaz félelmében, továbbá tudatlanságában. A Bach-program a magyarság végleges és folyamatos leverését jelentette: azonnal ütni a szabványnál magasabbra emelt fejekre. Általában ellenségesnek számított például a hun-magyar rokonság emlegetése, mert az képes volt büszkeséget ültetni a magyar szívekbe. Éppen ezért a tudományos kérdések közül rögtön áthelyeződött a politikai szín- vagy inkább harctérre. A folyton lázadó magyaroknak nem hun eredet, hanem finnugor rokonság való, amiből egy harmadfokú sógorság emléke sincs a magyar köztudatban.
Ezért Hunfalvy Pál, a Bach-korszak legfőbb szellemi irányítója, Generalfeldmarschallja, aki haláláig helyén maradt, a hun eredetmondát remek kultúrpolitikai érzékkel idegennek nyilvánította. Nesztek, magyarok, ha utáljátok az idegeneket, akkor utáljátok a hunjaitokat és saját magatokat is! Fajtátokat! Természetesen a székelyek hun eredethitét minden alapot nélkülöző mesének minősítette. Véleménye miatt sokan támadták, de senki nem tehetett ellene semmit, mert az első évtizedben ő maga volt a hatalom, később pedig az ő neveltjei ültek minden fontos magyarságtudományi hivatalban. Okos ember lévén tudta, hogy hol a határ, ezért nem feszítette a húrt a kelleténél jobban. Ám ha különösen piszkálta a csőrét valami, amit alapvetően fontosnak tartott, például a régi magyar műveltség és a hozzá kapcsolódó rovásírás, akkor kifakadt: egy ilyen alsóbbrendű népségnek egyszerűen nem lehetett saját írása! Ilyenkor biz’ elvetette a sulykot. Die Ungern oder Magyaren című német nyelvű munkájában (1881) a székely írás hitelességével kapcsolatban a teljes tagadás álláspontjára helyezkedvén, az írás megszerkesztését „néhány ismeretlen XVII. századi tudósnak” tulajdonította: „Als die Hunnenschaft der Székler zum Dogma geworden war, componirten einige Gelehrte des XVII. Jahrhunderts ein Alphabet, das das Hunnisch-Székelyi’sche sein wollte.” Magyarul: „Amikor a székelyek hun eredete dogmává vált, néhány ismeretelen XVII. századi tudós megalkotta a hun-székely ábécét.” Tehát néhány ismertlen tudós az 1600-as években! Azaz még a török időkben? E vélemény meggyökeresedett az akadémiai gyomkertben, s azóta is mérgezi kultúránk, anyanyelvünk ismeretét, a közgondolkodást.
Érdemes emlékezetünkbe idézni, hogy Hunfalvy eredetileg jogász volt, sőt, jogakadémiai tanár! Tehát tudta, amit tudott, ezért is írta könyvét németül, s adta ki Németországban. Az ottani jogászok ugyanis nem ismerték a magyar Corpus Iurist. Az itteniek igen. Magam is jogot végeztem, s tanúsíthatom a magolás hagyományát. Még nekünk is szóról szóra be kellett vágnunk a büntető törvényt 1963-ban! A polgárit elég volt oly alaposan ismernünk, hogy percek alatt megtaláljuk bármelyik törvényhelyet. A módszert lehet bírálni, fricskázni, de létezett és a maga módján működött.
No, lássuk azt, amit Hunfalvy álmából fölriasztva is fölmondott, majd letagadott! Nyissuk ki a Corpus Iurist, a Magyar Törvénytárat, s legalább az igazságos Mátyás király születéséről elnevezett esztendő küszőbén olvassuk el MÁYÁS 1478. évi V. törvénycikke cím alatti szöveget, ami az adózás írásbeliségét foglalta össze: a kirovó mellé minden vármegyében egy alkalmas nemest kell állítani, aki eskü alatt legyen köteles a jelen decretum tartalmához képest mindazt szemmel tartani és megtenni, ami a felséges király úrra és magára a vármegyére nézve igazságos. 1. § „És ezen felül a falusbírák minden megyében kötelesek a rovásnyeleket három egész évről egy e czélra elrendelendő törvényszékre elhozni és eskü alatt s lajstromban is a megye elé terjeszteni, a megye pedig tartozik azokat a király úr számára híven összeírni.” Mit jelent mindez?
Először is azt, hogy minden megyében volt egy adókirovó közember, aki egy nemesember fölügyelete alatt végezte munkáját. Nem írta, hanem rótta, vagyis rovásírással jegyezte föl, hogy ki-ki mennyi adóval tartozik. A nemes – nyilván nem főúr, hanem köznemes, tehát maga is gazdálkodó – értette, mi történik: hogy mit kíván a király meg a vármegye, mai szóval az állam, ugyanakkor a jobbágy és telke mennyi adóterhet bír el. A paraszt megyei, királyi kizsigerelése nem állt érdekében.
Másodszor azt, hogy a rovásnyeleket a községi bíróknak három évig gyűjteniük kellett, majd bevinni a törvényszékre, a törvényszék pedig a király számára elkészítette összesítésüket. Mit is jelent mindez?
Azt, hogy a középkorban nálunk:
1. az adókat rovással kellett kiróni és összesíteni, tehát 2. a falusi emberek, kisebb részt némi földdel bíró iparosok, zömmel parasztok, ismerték a rovást, olvasták, írták! Európában valószínűleg egyetlen népként a magyar írástudó volt! 3. a rovásírás-olvasás által megismerték kötelességüket, és számon tudták tartani a teljesítést; 4. a bámulatosan szellemes rendszert bárki át tudta tekinteni, mivel a „nyeleket” – vagy pálcákat hosszában kettévágták: egyik fele maradt a bírónál, a másik az adózónál. A két darab összeilleszthetősége kizárta a csalás lehetőségét; 5. három évre visszamenőleg lehetett vizsgálódni, de azon túl nem – tehát a lényeges kérdések három év alatt vagy fölszínre kerültek, vagy elévültek; 6. a rendszer védte az adózó kisembereket is.
*
Elcsemegézhetnénk a rövid s mégis roppant gazdag szöveg finomságain, de ne tévesszük szem elől Hunfalvy Pál akadémikus úr hazudozását.
1. Mátyás király idézett törvénye két évszázaddal korábbi az általa kitalált kornál!
2. Szó sincs benne „néhány ismeretlen tudós” rováskitalációjáról, hanem sokkal inkább országosan elterjedt népi rovástudásról
3. ami nemzedékről nemzedékre öröklődött – közoktatás nélkül is, és
4. oly valóságos, mi több, oly széles körű volt, hogy adótörvényt lehetett építeni rá!!! Sebestyén Gyula MTA l. tag írja a Magyar rovásírás hiteles emlékei (Bp., 1915) című könyvében, hogy „Mátyás király udvari történetírója, Bonfini Antal, a ki helyes megfigyelés alapján azzal toldja meg Thuróczi állítását, hogy kevés fára rovott jegygyel sok tartalmat lehet kifejezni.”
*
Gondolom, mindenki előtt világos, hogy Hunfalvy nemcsak följelentette hazáját a művelt német közönség előtt, hanem meg is rágalmazta. A hamis vád idehaza is fogott: akadtak ún. magyar ún. tudósok, akik bedőltek atyamesterük csalárdságának, s idehaza is buzgón idézgették. Sőt, megteszik még ma is. Holott – ellentétben a becsapott német olvasókkal – nekik rendelkezésükre álltak hiteles középkori rovásemlékek. Nemcsak Székelyföldön és Erdélyben, hanem a történelmi Magyarország más tartományaiban is.
Minekután a székely rovásírásról Hunfalvy hamisítási szándákai ellenére is meglehetősen pontos nyelvrégészetismeretekkel rendelkezünk, nézzünk körül a történelmi Magyarország más népeinél is.
Az Újvidéki Egyetem ny. oktatója, Csorba Béla költő és nyelvész írja, hogy „rovás szavunk a délszláv etimológia szerint átkerült a szerbbe és a horvátba is, immár »raboš« és »rovaš« alakban, enyhe jelentésmódosulással, mint »rovásjegy, rovóbot«. Különben a himlőhelyes arcú embert rovónak hívják a szerbek!” Hát nem logikus?
Ez azért történhetett, mert a középkorban a mai Szerbia, Horvátország, Bosznia, Hercegovina, Koszovó, röviden a későbbi Jugoszlávia ún. köztársaságai és népei szoros magyar kapcsolatban éltek, noha történelmi országhatárunk Délen Nándorfehérvárig és a Szerémség déli határáig ért. A határkérdést csak a török és Velence feszegette akkoriban.
De folytassuk Csorba Béla adataival.
„A raboš, rvaš szavakat Zadar, azaz Zára környékén jegyezték föl. A második szóból az o hiányzik, a délszlávok szeretik a mássalhangzó-torlódást. Jelentésük: »napi bevételt és kiadást rögzítő üzleti könyv«. Az idők során korszerűsödtek az egykori rovásdeszkák, rovásbotok… Rabuš, rovaš – mindkettő előfordul Dalmáciában és Boszniában is »bevágás«, »rovás«, »rovátka« jelentéssel. Továbbá »bemetszés« állatok (birkák, sertések, szarvasmarhák) fülén, 3. számadás, 4. eszesség (!). Bácskában és Bánságban a szerbek és horvátok körében általánosan ismert a rovaš a már felsorolt jelentések mindegyikében (kivéve a 4.-et), emellett »billog«-ként »állatokra sütött bélyeg« is. A bácskai bunyevácok körében rovaš a kútrovás is.” A raboš a szerbeknél „elítéltekre a börtönbeli rossz magaviseletükért kirótt büntetés”. A magyar rovás-ra vezetik vissza. Van adatom egy kicsinyítő képzős változatról: rovašica, „jelszó” a régi szerb katonai nyelvben.”
*
Sok tarisznya köszönet Csorba Bélának. De egyelőre talán ennyi elég is a közép- és reneszánszkori rovásismeret terjedésének nyelvrégészeti nyomairól. Két dolgot megjegyezhetünk. Az egyik az, hogy Mátyás király 1478. évi V. törvénycikke kibocsátásakor köztudottan, mondhatni természetesen meglévő ismereteket – írás-, olvasás-, számolástudást – vett figyelembe az egyszerű falusi emberek körében is. Nem holmi magyar „rovásírás-dogmát”, miként Hunfalvy akadémikus hazudta. A másik: a rovás szó- és fogalomkincsének délszláv vidékeken való terjedésébe erősen közrejátszott Mátyás királynak az említett törvénycikke, hisz az ott is végrehajtandó vala.
*
Lám, a XV. századra visszatekintve is találunk nemzeti kultúránkban olyan kincset, amivel joggal büszkélkedhetünk. Ilyenkor azonban sose az orrunkat emeljük föl, hanem a szívünket. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)