Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Hoványi Géza
2 tétel
2010. október 17.
A nagyváradi kőszínház felépítésének története
Nagyvárad – A váradi kőszínház felépítésének száztíz éves évfordulója alkalmából pénteken délután mutatták be Nagy Béla Évszázadokra szóló nagy alkotás – A nagyváradi Szigligeti Színház levéltári dokumentumokban (1897-1902) című könyvét.
A mai nap különösen fontos a számunkra: száztíz éves lett a színházunk – e szavakkal köszöntötte a megjelenteket Dimény Levente, a Szigligeti Társulat művészeti vezetője. Megfogalmazása szerint az évforduló köré szervezett egész napos rendezvények fénypontja a könyvbemutató, hiszen egy olyan alkotást ismertetnek, amely arról szól, hogy mennyire akarta a város ezt a színházat, és mennyi mindent volt hajlandó tenni azért, hogy felépülhessen.
Tisztelgés az építők előtt
Péter I. Zoltán helytörténész, az esemény moderátora arra emlékeztetett: 110 évvel ezelőtt ebben az órában már gyülekezett a közönség az első színházi bemutatóra. Az érdeklődés olyan nagy volt, hogy már hetekkel a premier előtt lefoglalták a helyeket, és státuszkérdésnek számított a nagyszabású eseményen való részvétel. – Tíz évvel ezelőtt is egy jubileumi könyvet adott ki Nagy Béla – ő az, aki a nagyváradi Szigligeti Színháznak történelmet írt, fogalmazott Péter I. Zoltán, arra kérve a szerzőt, hogy a legújabb kiadvány megszületésének „miértjét” válaszolja meg. – Az itteni polgárság három generációja rugaszkodott neki annak, hogy színházat építsen. A siker a harmadiknak jutott – ez a könyv tisztelgés akar lenni a nagyváradi polgárság ama generációja előtt, amely ezt a gyönyörű palotát felépítette – válaszolta Nagy Béla. Közülük kettőről részletesebben is szó esett a könyvbemutatón: dr. Hoványi Géza és Bús Dávid munkásságának bemutatásával tisztelegtek az előtt a nemzedék előtt, akiket 110 évvel ezelőtt méltán ünnepelhettek.
Dr. Hoványi Géza elkötelezett volt az ügy iránt, a városi tanács színügyi bizottságának elnökeként egyike volt azoknak, aki „kitaposta” a városnak a színházat. Nagy Béla a nézők soriban leszármazottait is köszönthette, a nagyváradi Kristófi család tagjait. Németországból került Nagyváradra, a saját képességei, tehetsége révén vált a város főmérnökévé Bús Dávid, akinek leszármazottait szintén a közönség körében köszönthette a szerző. „Kőkemény szakember” volt, aki hatalmas munkát végzett az építkezést megelőzően és közben is.
Rajongó szeretet
Ismert, hogy mit építettek – de hogyan? Ez utóbbi kérdésre ad választ a könyv, amely két részre oszlik. Az első felében a szakértői véleményezések, hivatalos levelezések találhatóak, míg a másodikban a színház építését felügyelő bizottság jegyzőkönyvi anyaga. „Negyven napszámos vadonatúj csákányokkal a bontáshoz kezd” – áll az egyik korabeli dokumentumban, hiszen miután az önkormányzat elrendelte a kisajátítást, először bontottak, és csak utána építettek eleink.
Sok érdekességet megtudtunk az építkezés körülményeiről. Mint elhangzott, valóságos harc folyt a két városrész, Olaszi és Újváros között a színház helyszínéről. Végül is az az érv győzött, hogy a színházat a hosszú távú városrendezés keretében építsék meg, és ugyancsak ennek keretében szüntessék meg az Olasziban lévő bazárszorost. Szó esett többek között arról is, hogy kőkemény anyagi büntetéseket helyeztek kilátásba, ha a vállalkozók nem tartották be a szabott határidőket, és hogy a váradiak milyen rajongó szeretettel viszonyultak a még csak épülőben lévő színházhoz: tanácsi határozattal kellett végül megtiltani a látogatást és az ezzel járó akaratlan rongálást (voltak azért kivételek is, mert a „kiváltságosaknak” és kíséretüknek továbbra is joguk volt az épület bejárására…)
A nagyon jó hangulatú, tartalmas és érdekes könyvbemutató végén Dimény Levente ez utóbbi gondolatra visszautalva fogalmazta meg: kívánja, hogy a váradi közönség ismét azzal a rajongó szeretettel viszonyuljon a színházhoz, ahogy eleink tették azt 110 évvel ezelőtt. A rendezvény – amelyen Hajdu Géza, Kovács Levente és Meleg Vilmos színművészek működtek közre – dedikálással zárult. erdon.ro
Nagyvárad – A váradi kőszínház felépítésének száztíz éves évfordulója alkalmából pénteken délután mutatták be Nagy Béla Évszázadokra szóló nagy alkotás – A nagyváradi Szigligeti Színház levéltári dokumentumokban (1897-1902) című könyvét.
A mai nap különösen fontos a számunkra: száztíz éves lett a színházunk – e szavakkal köszöntötte a megjelenteket Dimény Levente, a Szigligeti Társulat művészeti vezetője. Megfogalmazása szerint az évforduló köré szervezett egész napos rendezvények fénypontja a könyvbemutató, hiszen egy olyan alkotást ismertetnek, amely arról szól, hogy mennyire akarta a város ezt a színházat, és mennyi mindent volt hajlandó tenni azért, hogy felépülhessen.
Tisztelgés az építők előtt
Péter I. Zoltán helytörténész, az esemény moderátora arra emlékeztetett: 110 évvel ezelőtt ebben az órában már gyülekezett a közönség az első színházi bemutatóra. Az érdeklődés olyan nagy volt, hogy már hetekkel a premier előtt lefoglalták a helyeket, és státuszkérdésnek számított a nagyszabású eseményen való részvétel. – Tíz évvel ezelőtt is egy jubileumi könyvet adott ki Nagy Béla – ő az, aki a nagyváradi Szigligeti Színháznak történelmet írt, fogalmazott Péter I. Zoltán, arra kérve a szerzőt, hogy a legújabb kiadvány megszületésének „miértjét” válaszolja meg. – Az itteni polgárság három generációja rugaszkodott neki annak, hogy színházat építsen. A siker a harmadiknak jutott – ez a könyv tisztelgés akar lenni a nagyváradi polgárság ama generációja előtt, amely ezt a gyönyörű palotát felépítette – válaszolta Nagy Béla. Közülük kettőről részletesebben is szó esett a könyvbemutatón: dr. Hoványi Géza és Bús Dávid munkásságának bemutatásával tisztelegtek az előtt a nemzedék előtt, akiket 110 évvel ezelőtt méltán ünnepelhettek.
Dr. Hoványi Géza elkötelezett volt az ügy iránt, a városi tanács színügyi bizottságának elnökeként egyike volt azoknak, aki „kitaposta” a városnak a színházat. Nagy Béla a nézők soriban leszármazottait is köszönthette, a nagyváradi Kristófi család tagjait. Németországból került Nagyváradra, a saját képességei, tehetsége révén vált a város főmérnökévé Bús Dávid, akinek leszármazottait szintén a közönség körében köszönthette a szerző. „Kőkemény szakember” volt, aki hatalmas munkát végzett az építkezést megelőzően és közben is.
Rajongó szeretet
Ismert, hogy mit építettek – de hogyan? Ez utóbbi kérdésre ad választ a könyv, amely két részre oszlik. Az első felében a szakértői véleményezések, hivatalos levelezések találhatóak, míg a másodikban a színház építését felügyelő bizottság jegyzőkönyvi anyaga. „Negyven napszámos vadonatúj csákányokkal a bontáshoz kezd” – áll az egyik korabeli dokumentumban, hiszen miután az önkormányzat elrendelte a kisajátítást, először bontottak, és csak utána építettek eleink.
Sok érdekességet megtudtunk az építkezés körülményeiről. Mint elhangzott, valóságos harc folyt a két városrész, Olaszi és Újváros között a színház helyszínéről. Végül is az az érv győzött, hogy a színházat a hosszú távú városrendezés keretében építsék meg, és ugyancsak ennek keretében szüntessék meg az Olasziban lévő bazárszorost. Szó esett többek között arról is, hogy kőkemény anyagi büntetéseket helyeztek kilátásba, ha a vállalkozók nem tartották be a szabott határidőket, és hogy a váradiak milyen rajongó szeretettel viszonyultak a még csak épülőben lévő színházhoz: tanácsi határozattal kellett végül megtiltani a látogatást és az ezzel járó akaratlan rongálást (voltak azért kivételek is, mert a „kiváltságosaknak” és kíséretüknek továbbra is joguk volt az épület bejárására…)
A nagyon jó hangulatú, tartalmas és érdekes könyvbemutató végén Dimény Levente ez utóbbi gondolatra visszautalva fogalmazta meg: kívánja, hogy a váradi közönség ismét azzal a rajongó szeretettel viszonyuljon a színházhoz, ahogy eleink tették azt 110 évvel ezelőtt. A rendezvény – amelyen Hajdu Géza, Kovács Levente és Meleg Vilmos színművészek működtek közre – dedikálással zárult. erdon.ro
2010. október 18.
Tisztelgés a színházépítők nemzedéke előtt
Október 15-én volt száztíz esztendeje annak, hogy megnyílt Váradon a kőszínház. A jubileum egyik fontos rendezvénye volt az a kötetbemutató, melyen NAGY BÉLA Évszázadokra szóló nagy alkotás – A nagyváradi Szigligeti Színház levéltári dokumentumokban (1897 – 1902) című könyvét ismerhették meg az érdeklődők. Az eseményen a közönség sok érdekességet tudhatott meg a teátrum megépítésének mikéntjéről.
A váradi színház színpadán megtartott találkozón először Dimény Levente, a Szigligeti Társulat vezetője köszöntötte a résztvevőket. Szólt annak fontosságáról, mennyire akarta a város a színházat, s mennyi mindent tettek elődeink ezért a gyönyörű épületért.
Az Évszázadokra szóló nagy alkotás – A nagyváradi Szigligeti Színház levéltári dokumentumokban (1897 – 1902) című kiadványról a szerzővel, Nagy Bélával Péter I. Zoltán helytörténész beszélgetett. A könyv szerkesztője tíz esztendeje is írt egy jubileumi könyvet, Nagy Béla avatott ismerője és kutatója a váradi Szigligeti Színház történelmének. A helytörténész azt is megjegyezte: 1900. október 15-én már javában gyülekeztek az emberek a színházban. Státusszimbólum volt részt venni az első bemutatón, hetekkel előtte helyet kellett foglaltatni a premierre.
Nagy Béla elmondta: a váradi polgárság három generációja rugaszkodott neki annak, hogy teátrumot építsen. A siker a harmadik generációnak jutott. A kötet tisztelgés a színházépítő nemzedék előtt. Beszélt e nemzedék két jeles képviselőjéről, akik sokat tettek azért, hogy Váradon kőszínház lehessen. Hoványi Géza, a Takarékpénztár vezérigazgatója volt a színügyi bizottság elnöke volt. Az ízig-vérig közéleti személyiségnek számító Hoványi egyike volt azoknak, akik „kitaposták” a városból ezt a színházat. Nagy Béla köszöntötte a közönség soraiban ülő, Hoványi-gyökerekkel is rendelkező Kristófi János festőművészt és családját.
Az álom mit sem ér, ha nincsenek szakemberek. Busch Dávid főmérnök irgalmatlanul nagy és precíz munkát végzett az építkezést megelőzően és a színházépítés tizenöt hónapja alatt is. Hoványi törzsökös bihari származású ember volt, Busch viszont Németországból került Váradra, még magyarul sem tudott. Tehetsége révén vált főmérnökké, vitte végig az építkezést. A színháztörténész Busch Dávid leszármazottait is üdvözölte az eseményen.
„Az, hogy mit építettek eleink 110 éve, jól látható. A könyv megírásakor az érdekelt, hogyan”- fogalmazott Nagy Béla. A város önerőből teremtette elő a pénzt. A kötet első részében szerződések, levelezések, szakértői véleményezések találhatók, a második felében pedig a színház építését felügyelő bizottság üléseinek teljes jegyzőkönyvi anyaga olvasható. A dokumentumokból kiderül például, hogy: „Negyven napszámos vadonatúj csákányokkal bontáshoz kezd.” Vagyis nem pusztaság volt a színház helyén, hanem sűrűn beépített városrész volt. (A tizenöt hónapba még a bontás is beletartozott, nemcsak az építés!) Arról is tudomást lehetett szerezni, hogy vita tárgya volt Újváros és Olaszi között, hogy hová építsenek. Végül is az átfogó városrendezési koncepció lett a döntő érv az ügyben.
Az összejövetelen a Szigligeti Társulat művészei – Hajdu Géza, ifj. Kovács Levente, Meleg Vilmos – olvastak föl részleteket korabeli dokumentumokból.
Több ízben is elhangzott az: milyen lelkesen rajongással szerette a színházat az akkori polgárság. A társulatvezető azzal búcsúzott: azt óhajtja, hogy a mostani közönség is ezzel a lelkesedéssel szeresse a színházat.
Tóth Hajnal, Reggeli Újság (Nagyvárad)
Október 15-én volt száztíz esztendeje annak, hogy megnyílt Váradon a kőszínház. A jubileum egyik fontos rendezvénye volt az a kötetbemutató, melyen NAGY BÉLA Évszázadokra szóló nagy alkotás – A nagyváradi Szigligeti Színház levéltári dokumentumokban (1897 – 1902) című könyvét ismerhették meg az érdeklődők. Az eseményen a közönség sok érdekességet tudhatott meg a teátrum megépítésének mikéntjéről.
A váradi színház színpadán megtartott találkozón először Dimény Levente, a Szigligeti Társulat vezetője köszöntötte a résztvevőket. Szólt annak fontosságáról, mennyire akarta a város a színházat, s mennyi mindent tettek elődeink ezért a gyönyörű épületért.
Az Évszázadokra szóló nagy alkotás – A nagyváradi Szigligeti Színház levéltári dokumentumokban (1897 – 1902) című kiadványról a szerzővel, Nagy Bélával Péter I. Zoltán helytörténész beszélgetett. A könyv szerkesztője tíz esztendeje is írt egy jubileumi könyvet, Nagy Béla avatott ismerője és kutatója a váradi Szigligeti Színház történelmének. A helytörténész azt is megjegyezte: 1900. október 15-én már javában gyülekeztek az emberek a színházban. Státusszimbólum volt részt venni az első bemutatón, hetekkel előtte helyet kellett foglaltatni a premierre.
Nagy Béla elmondta: a váradi polgárság három generációja rugaszkodott neki annak, hogy teátrumot építsen. A siker a harmadik generációnak jutott. A kötet tisztelgés a színházépítő nemzedék előtt. Beszélt e nemzedék két jeles képviselőjéről, akik sokat tettek azért, hogy Váradon kőszínház lehessen. Hoványi Géza, a Takarékpénztár vezérigazgatója volt a színügyi bizottság elnöke volt. Az ízig-vérig közéleti személyiségnek számító Hoványi egyike volt azoknak, akik „kitaposták” a városból ezt a színházat. Nagy Béla köszöntötte a közönség soraiban ülő, Hoványi-gyökerekkel is rendelkező Kristófi János festőművészt és családját.
Az álom mit sem ér, ha nincsenek szakemberek. Busch Dávid főmérnök irgalmatlanul nagy és precíz munkát végzett az építkezést megelőzően és a színházépítés tizenöt hónapja alatt is. Hoványi törzsökös bihari származású ember volt, Busch viszont Németországból került Váradra, még magyarul sem tudott. Tehetsége révén vált főmérnökké, vitte végig az építkezést. A színháztörténész Busch Dávid leszármazottait is üdvözölte az eseményen.
„Az, hogy mit építettek eleink 110 éve, jól látható. A könyv megírásakor az érdekelt, hogyan”- fogalmazott Nagy Béla. A város önerőből teremtette elő a pénzt. A kötet első részében szerződések, levelezések, szakértői véleményezések találhatók, a második felében pedig a színház építését felügyelő bizottság üléseinek teljes jegyzőkönyvi anyaga olvasható. A dokumentumokból kiderül például, hogy: „Negyven napszámos vadonatúj csákányokkal bontáshoz kezd.” Vagyis nem pusztaság volt a színház helyén, hanem sűrűn beépített városrész volt. (A tizenöt hónapba még a bontás is beletartozott, nemcsak az építés!) Arról is tudomást lehetett szerezni, hogy vita tárgya volt Újváros és Olaszi között, hogy hová építsenek. Végül is az átfogó városrendezési koncepció lett a döntő érv az ügyben.
Az összejövetelen a Szigligeti Társulat művészei – Hajdu Géza, ifj. Kovács Levente, Meleg Vilmos – olvastak föl részleteket korabeli dokumentumokból.
Több ízben is elhangzott az: milyen lelkesen rajongással szerette a színházat az akkori polgárság. A társulatvezető azzal búcsúzott: azt óhajtja, hogy a mostani közönség is ezzel a lelkesedéssel szeresse a színházat.
Tóth Hajnal, Reggeli Újság (Nagyvárad)