Államálmok Erdélyben (I.)
Erdély és az erdélyi magyarság történelmi sorsát az Osztrák–Magyar Monarchia világháborús veresége döntötte el. A történelmi Magyarország délkeleti területeit hamarosan a nagy-román állam kebelezte be, a Bánságon a szerb állammal osztozva. 1918. október 12-én, a Román Nemzeti Párt Nagyváradon bejelentette, hogy nem ismeri el a magyar törvényhozást. A magyar politika már elkésett az államnak a nemzeti autonómia elve alapján való újjászervezéséről, megőrizendő annak történelmi kereteit. Kudarcba fulladtak Jászi Oszkár november 13-i aradi tárgyalásai is a román nemzetiségi vezetőkkel.
Wilson amerikai elnök, még a háború lezárulása előtt, egy 150 fős munkacsoport elemzésén alapuló, 14 pontba tömörített békejavaslatot tett. A tanácsadója, Edward M. House ezredes által véglegesített elvek előírták, hogy az elkövetkezendő béketárgyalások nyíltak és átláthatóak legyenek, a háborús okok megszüntetésével igazságos és stabil béke jöjjön létre, mely biztosítja a békeszerető országok biztonságát, az erőszak és az önző agresszió megszűnését. Alapelvként fogalmazódott meg a minden néppel szembeni méltányosság, s annak jogossága, hogy egyenlő szabadságban éljenek. A javaslat 10. pontja előírja: „Ausztria–Magyarország népeinek, amelyeknek helyét a népek között megoltalmazni és biztosítani kívánjuk, legelső alkalommal lehetővé kell tenni önálló fejlődésüket”. Wilson februári újabb négy pontja szerint a népek akaratuk ellenére nem tolhatók egyik államból a másikba.
A hadviselő felek a wilsoni javaslatot elfogadták ugyan, de a győztesek a békeszerződésekben ezektől eltekintettek. Voltak azonban, akik a wilsoni elveket komolyan vették, és azok alapján próbálták menteni régiójukat a területéhes kisebb, valamiképp a győztesek oldalára került államoktól.
„Ezekben az időkben a wilsoni eszmék hatása alatt, az önrendelkezés mániájába esett az emberiség. Erdélyben is három köztársaság alakult meg, így Székelyföldön, Kalotaszegen és végül a Bánságban” – írja Ligeti Ernő.
A budapesti Székely Nemzeti Tanács 1918. november 17-én tartott nagygyűlésén javasolták, hogy amennyiben a békekonferencia nem biztosítja a magyar állam területi integritását, akkor a magyar–román együttélést a wilsoni elvek alapján kantonális rendszerben biztosítsák. Ahol a székelység összefüggő többséget alkot, ott „független, szabad és szuverén köztársaságot alkothasson”, és kérték, hogy a békekonferencián számára is biztosítsanak képviseletet. Az SZNT vezetői, Jancsó Benedek és Ugron Gábor, Jászi Oszkárt is felkeresték javaslataikkal, aki támogatásáról biztosította törekvéseiket.
Paál Árpád helyettes alispán a Székely Közélet december 8-i számában úgy vélte, hogy a magyarországi románság nem fogja megtalálni gazdasági kapcsolatait Nagy-Romániában, mert „az erdélyi román vidékek rászorulnak a magyar Alföld gabonájára és a gépipari termelésre, viszont a magyar Alföld is rászorul az erdélyi fára, sóra és egyéb ásványra. Ez a kölcsönösség olyan együttélést teremt, mely a politika mesterkéltségét túl fogja nőni”. Ezért a következőt javasolja: „Legyen külön Erdélyi Köztársaság a maga román, székely, szász és magyar nemzeteivel. Ezzel az alakulattal az előbbi magyar állam egységét sem zavarhatjuk, s politikai és nemzetközi tűzfészekké a magunk szülőföldjét nem tesszük, mert minden nemzet egyensúlyozottan megkapja a maga új államhatalmát is, meg a régi összefüggéseit is. Ez a külön államalakulat barátságos szomszédként fog állni Magyarország és Románia között, s a két régi állam testvéri szövetségének a létrehozása fog lenni”. Helyi szinten lemondana a történelmi Magyarország integritásáról, ha a wilsoni elveket, illetve az etnikai önrendelkezés elvét következetesen egész Erdélyben érvényesítenék.
Gyárfás Elemér 1919 márciusában a Iuliu Maniunak készített tervezetben az önálló erdélyi államiságot, mint az erdélyi kérdés rendezése kulcsát, részletesen kidolgozta. Az önálló Erdélyi Köztársaság eszméjét Paál a román Kormányzótanács miniszterével, Romul Boilával folytatott tárgyalásokon is felvetette. Boila ezt ideális megoldásnak nevezte, de sajnálattal közölte, hogy a gyulafehérvári nemzetgyűlés határozata már ezen az eszmén túlmenő megoldást talált, és ehhez az antant is hozzájárult.
Miután bebizonyosodott az önálló Erdélyi Köztársaság létrehozásának lehetetlensége, a Székely Köztársaság eszméje került előtérbe. Mezey Ödön és Paál Árpád köre egy emlékiratban rögzítette a köztársaság tervét. Az új állam Anglia és az Egyesült Államok protektorátusát kérné, és gazdasági szövetségre lépett volna a román és a szász nemzettel, Romániával és Magyarországgal.
A köztársaság békés kikiáltására 1919. január 10-én került volna sor, azonban 9-én a román hatalom Paál Árpádot 36 társával együtt letartóztatta.
Január 13-án Valer Neamţiu, a nagyszebeni Kormányzótanács által Udvarhely megyébe kinevezett prefektus, felkereste a házi őrizetben lévő Paál Árpádot és a szászok medgyesi hűségnyilatkozatához hasonló székely határozat kinyilvánítására akarta rávenni a helyettes alispánt. Paál a tárgyalásokat két feltétellel: a székelyföldi megyék vezetőinek szabad tanácskozásának, illetve a budapesti kormányzattal való kapcsolattartás biztosításával, valamint a Székely Köztársaság elve alapján vélte folytathatónak. Ezt azonban a román fél elutasította.
Murvai Miklós
Nyugati Jelen (Arad), 2014. május31.
Államálmok Erdélyben (II.)
Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása Kós Károly számára nem jelentett tragédiát. Ellentétben a hivatalnokértelmiséggel, mely az államhoz ragaszkodott, Kóst népéhez, szülőföldjéhez kötötte a hűség, s mikor amazok az állam után vándoroltak, Kós hazajött népének szolgálni.
Kós Károly és társai szervezkedni kezdtek, és Bánffyhunyadon bejelentették a Kalotaszegi Köztársaság megalakítását.Az elvi megalapozásához a kolozsvári Keleti Újság –amelynek szerkesztőségében ott találjuk Szentimrei Jenőt, Paál Árpádot, Zágoni Istvánt, Ligeti Ernőt és Kós Károlyt is – által terjesztett eszmék is hozzájárultak. Szerintük a köztársaság létesítésének gondolatát az teszi indokolttá, hogy a kalotaszegi magyarságot nagy román tenger veszi körül, és e nyelvsziget önálló állami berendezésének létjogosultságánál így mi sem természetesebb. A Köztársaság lakossága kb. 40 ezer lélekre tehető, pontos határvonalát nem ismerjük. ElnöknekAlbrechtLajost választották meg.
Grandpierre Emil főispán egy küldöttség élén fölkereste a szebeni román Kormányzótanácsot, és javasolták, hogy Erdély magyarlakta területén magyar, a románon román, a vegyes lakosságú területeken vegyes legyen a közigazgatás, azonban a Kormányzótanács hallani sem akart javaslatukról. A Kolozsvárra visszatért küldöttség Apáthy Istvánt, Kelet-Magyarország főkormánybiztosát, akinek a békeszerződés aláírásáig a magyar államot kellett volna képviselnie börtönben találta. Ezzel megszűnt a mini állam léte is.
Murvai Miklós
Nyugati Jelen (Arad), 2014. június2.
Államálmok Erdélyben (III.)
„Duna-Tisza-Maros, erős karjai ölelték őt
Az Erdélyi hegyek óvták a földjét, s a legelőt”
– nosztalgiázik a költő a 24 napig élő Bánáti Köztársaságról.
A történelmi körülmények folytán, az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlásának időszakára a Bánság a Kárpát-medence egyik legkevertebb etnikumú területévé vált, ahol a megfogyatkozott magyarság jelentős szerb és román népességgel, valamint – kisebb számban – bolgárokkal, görögökkel és bunyevácokkal élt együtt. Ilyen zűrzavaros etnikai viszonyok mellett várta a wilsoni elvek nevében osztozkodó antant-szövetségeseket, akik a Monarchia összeomlásakor, 1918 októberében minden oldalról betörtek Magyarországra.
A Bánságra a szerb és román népesség nagy aránya nyomán hamarosan két „anyaállam” is igényt formált, a magyarokon kívül elsősorban a németek próbálták megmenteni a tájegységet a széthullani látszó állam számára.
A kezdeményezés a polgári radikális Róth Ottó nevéhez fűződött, aki a Bánáti Néptanács október 31-i megalakítása után Temesváron magát elnöknek nyilvánítva, kikiáltotta a terület függetlenségét, egyúttal pedig a hadügyek irányítására Bartha Albertet nevezte ki miniszternek. Az új állam vezetői a függetlenség 24 napja alatt gyakorlatilag azzal kísérleteztek, hogy egy széleskörű autonómiát biztosító rendszerrel győzzék meg a domináns nemzetiségeket, hogy maradjanak – egy majdan föderálisan átszerveződő – Magyarország alattvalói.
Ez a taktika nem feltétlenül volt kudarcra ítélve, azonban 1918 őszén, amikor az egykori nemzetiségek az államalapításra és az anyaállamokhoz való csatlakozásra is lehetőséget nyertek, az autonómia már egyáltalán nem volt vonzó ajánlat.
A kudarc aztán néhány nap után teljesen nyilvánvalóvá vált, ugyanis az államocska „hadserege” képtelen volt szembeszállni a Bánság területére benyomuló antant-csapatokkal. A franciák november 19-ig a Bánáti Köztársaság egészét ellenőrzésük alá vonták, a köztársaság pedig november 25-én hivatalosan is megszűnt, miután a Szerb Nemzeti Tanács kimondta a Bánság délszláv állammal való egyesülését.
A sokáig háborúval fenyegető román–szerb konfliktust a trianoni békeszerződés végül a történelmi tájegység kettéosztásával oldotta meg, miközben Magyarország csupán a Tisza és Maros szögének egy kicsiny szegletét tarthatta meg.
Erdélyben ezzel lezárult a wilsoni elvek gyakorlatba ültetésének reménye. A béketárgyalások folyamán teljesen más modellek szerint döntöttek, mint a közigazgatási és hatalmi vákuumhelyzetben pozícióőrzésre törekvő közösségek lokális autonómia-tervei.
1918. december 1-jében sem az jelenti az igazi tragédiát, hogy a románság kinyilvánította elszakadási szándékát, hiszen ez az igény hosszú ideje a magyar kormányzat számára is ismert volt. A valódi tragédiát az jelentette, hogy a nemzetállami ambícióit valóra váltó Nagy-Románia később egy pillanat alatt elfelejtette a Gyulafehérváron tett nemes ígéreteket, és sokkal inkább arra törekedett, hogy a magyarság rovására élhesse ki vélt vagy valós nemzeti nagyságát, illetve törlessze korábbi sérelmeit.
Murvai Miklós. Nyugati Jelen (Arad)

A Trianon-pszichózis ellen
Hetvenötödik születésnapja alkalmából köszöntjük KOCSIS ISTVÁN dráma- és történetírót.
Erdélyi magyar sérelmeink, életünk drámai helyzetei mind Trianon következményei! Nem beszélnék róla, ha a történelemkönyvek hitelesen megírnák, mi történt! Csak néhány a legkönnyebben felfogható rejtélyek közül: a békekonferencia döntéseit nem azok hozták meg, akik a nyilvánosság előtt szerepeltek, tehát nem a legaktívabbnak látszók, nem Thomas Woodrow Wilson, az Amerikai Egyesült Államok elnöke, nem Georges Benjamin Clemenceau francia miniszterelnök (és nem az őt felváltó kormányfő, Millerand), nem David Lloyd George angol miniszterelnök, nem Orlando olasz miniszterelnök (és nem az őt felváltó kormányfő, Nitti).
Voltak ott hatalmasabb személyiségek, de azok a kulisszák mögül diktálták a béke feltételeit. Folytathatnánk a többi könnyen felfogható rejtély felsorolásával, de előbb fel kellene oldanunk egy ellentmondást: a világháború úgy ért véget, hogy az Amerikai Egyesült Államok belépett a háborúba. De az amerikai hadseregnek nem kellett hatalmas csatákban győzedelmeskednie, hogy ellenfeleit, a központi hatalmakat térdre kényszerítse. Azzal győzött, hogy az Amerikai Egyesült Államok elnöke, Wilson meghirdette azt az örök békét, miszerint nem diktátumok, hanem népszavazás fogja eldönteni a határvitákat. Nem győztesek és legyőzöttek tárgyalnak majd egymással a béketeremtés asztalainál, hanem egyenrangú nemzetek, amelyeket egyképpen megillet a legszentebb jog: a népek önrendelkezési joga
Tulajdonképpen mindegy tehát, hogy kiket neveznek meg győzteseknek és kiket legyőzötteknek. Bizony, akkor még mindenki tudta, hogy Wilson elnök gyönyörű eszméinek, megnyugtató nyilatkozatainak és tervezeteinek volt köszönhető, hogy elmaradtak a mindent eldöntő, legelkeseredettebb, legnagyobb emberáldozatokat követelő végső ütközetek. De ha az első világháború valóban úgy ér véget, hogy az Amerikai Egyesült Államok belép a háborúba, akkor kik lehettek erősebbek a háború befejezésekor, illetve a békekötés előkészítésekor az amerikai elnöknél? Mert hogy valakik erősebbek voltak Wilson elnöknél, az bizonyos. De kik? A békekonferencia határozatait már a békekonferencia megnyitása előtt eldöntő hatalmasságok – a kulisszák mögött rejtőzködők? Ha igen, akkor minek köszönhetően? És mekkora volt az ő hatalmuk? Hiszen a legdöbbenetesebb tények egyike, hogy Wilsont még arra is rá tudták venni, álljon be azok közé, akik a békekonferencián az ő béketeremtő eszményeit megcsúfolják… Mielőtt e hatalmasságok közül az egyiknek felfedném kilétét, vegyük tekintetbe azt is, hogy a legfelfoghatatlanabb – természetesen – azoknak a hatalma, akiknek hivatalosan semmiféle hatalmuk nincs. Tomaš Garrigue Masaryknak hívták az egyiket; korabeli minősítése: egyetemi tanár. Hivatalosan valóban nem volt hatalma, de a bizonyítékok arra hívják fel a figyelmet, hogy az előretolt bábuk (Wilson, Clemenceau és a többiek) mégis az ő akaratát teljesítették. A kulisszák előtt szereplő „nagy államférfiak” urai közül Masarykon kívül csak néhányat ismerünk név szerint. Az amerikai Edward Mandell House-ra hívjuk még fel a figyelmet, minden korabeli politikus „House ezredesére”, aki hivatalt sem viselt, de még ezredes sem volt, mindazonáltal sokan a korszak leghatalmasabb férfiújának tekintik! A korabeli tanulmányozható források alapján sem nehéz megállapítanunk, hogy Wilson, az Amerikai Egyesült Államok elnöke igen gyakran rendelte alá saját akaratát az övének. Az ő hatására fordul szembe saját eszméivel, tagadja meg nyilatkozatait, tervezeteit, a híres 14 pontját is, az ő hatására mond le az önrendelkezési jog érvényesítéséről, a népszavazás intézménye támogatásáról. De a következő kérdésekre is meggyőzően kellene válaszolnunk: House kinek az akaratából döntött Wilson helyett? Mi késztette Wilsont arra, hogy elviselje House felügyeletét? Kinek, kiknek az állásfoglalását képviselte House? A fináncoligarchiáét? A szabadkőművességét? Másokét? Kik voltak tehát hatalmasabbak, mint a győztes Amerikai Egyesült Államok kongresszusa és kormánya? Ha méltóképpen válaszolunk e kérdésekre, igen félelmetes következtetéseket vonhatunk le. Többek között azt is, hogy a háború tulajdonképpeni felelősei diktálták a béke feltételeit. (Minthogy e feltételek érvényesülése miatt robbant ki végül a második világháború.) Tulajdonképpen arra a félelmetes ellentmondásra kell itt még felhívnunk a figyelmet, hogy az önrendelkezési jog megcsúfolása mindennapos gyakorlattá vált a békekonferencián, de úgy vált legjobban megcsúfolttá, hogy közben megmaradt a békekonferencia legfőbb és fennen hirdetett alapelvének… Felfogható ez?
Nyilvánvaló, hogy a népek népszavazáson élhetnek az önrendelkezés jogával, de a Párizsban ülésező „hatalmasok” – miközben nyilatkozataikban továbbra is hívei mind a népek önrendelkezési jogának, mind a népszavazás intézményének – már a konferencia kezdetén (sőt, előkészítésekor) úgy viselkednek, mintha sosem hallottak volna a népszavazás intézményéről… És mi határozza meg magatartásukat? Annak a feltétel nélküli tudomásulvétele, hogy a békekonferencia leendő kárvallottjai a konferencia érdemi vitáin nem vehetnek részt, nem is kapnak ezekre meghívást addig, amíg értelme lenne a jelenlétüknek. Miért is hívnák meg őket, ha rájuk nem vonatkozik a legszentebbnek kikiáltott jog: a népek önrendelkezési joga, s így népszavazáson sem nyilváníthatják ki akaratukat… És a forrásokból bizony még az is kitűnik, hogy a békekonferencia előkészítői elmulasztják ezt méltóképpen megindokolni, mert ha nem mulasztanák el, akkor nyíltan vállalniuk kellene a legcinikusabb magyarázatot: minek hallgassák meg a békekonferencia „döntést előkészítő” vitáin azokat, akik érveikkel „a már meglevő döntést” esetleg megcáfolhatnák… És amikor elhatározzák, hogy milyen bizottságok fogják a döntéseket előkészíteni, akkor csak azokat veszik be e döntéseket előkészítő bizottságokba, akik a már meglevő döntés kedvezményezettjeinek a képviselői. Amikor a magyar küldöttséget a békekonferencia megkezdése után egy évvel végül fogadják, sőt, meg is hallgatják, cinizmusban és hamisításban felülmúlhatatlan válaszban fejtik ki, hogy érvelésükből, szempontjaikból, bizonyítékaikból stb. semmit sem vesznek figyelembe…
A trianoni pszichózis a legeslegfelfoghatatlanabb rejtély. A lényege pedig a következő: az igazságtalan békediktátum következményeképpen nem a békekonferencia kárvallottjainak, hanem a kedvezményezettjeinek a gyűlölete bizonyul engesztelhetetlenebbnek… Kialakulnak a trianoni pszichózis legfelfoghatatlanabb formái, melyek tulajdonképpen nem is közelíthetőek meg, ha csupán a racionális összefüggéseket vesszük tekintetbe. Legnehezebb éppen annak az oknak a megvilágosítása, amely a mai nem magyar trianoni pszichózisokat meghatározza. Induljunk ki abból, ami köztudomású: a román, a szerb és a szlovák (akkor még csak csehszlovák) politika az utóbbi években is számtalan bizonyságát adta annak, hogy ellenségkép-szükségletét a magyar nemzet és a magyar állam rágalmazásával próbálja kielégíteni. De az újabb és újabb magyarellenes propaganda-hadjáratot, gyűlöletszítást stb. nem lehet pusztán olyan ésszerű okkal megmagyarázni, mint az ellenségkép-keresés. Ha úgy egyszerűsítjük le a kérdést, hogy országuk belső gondjairól akarják elterelni a figyelmet „a bűnbak keresésével”, azaz az ellenségkép-kereséssel, akkor csak a kérdés elhomályosításához járulunk hozzá. Igen, nagy tévedés azt feltételezni, hogy a szlovák, román vagy szerb agresszív nacionalista minden cselekedete mögött ésszerű politikai meggondolás áll. Aki a nem magyar trianoni pszichózisokat nem tanulmányozza elmélyülten, az sose fogja megérteni, hogyan alakulhatott ki a legésszerűtlenebb és legindokolatlanabb gyűlölet: a szomszédos országok nemzeteinek magyargyűlölete. A nemzeti identitás zavarainak – mint amilyen a trianoni pszichózis – tanulmányozása közben felfoghatatlannak tűnő dolgokra is rájöhetünk, például arra, hogy a nemzetek viszonyában az agresszió nem feltétlenül agresszióra válasz, s hogy engesztelhetetlen gyűlölet lelkiismeret-furdalásból is nőhet ki.
A román, szlovák, szerb trianoni pszichózisok kialakulása azzal kezdődik, hogy a politika egyszeriben megtagadja azt az elvet, amelyre legalább annyit hivatkozik a háború előtt, alatt és a béketárgyalások idején, mint a történeti elvre: az etnikai elvet.
Nézzük román vonatkozásban. Eddig a román nemzeti mozgalmak célja a román nemzeti egység megteremtése. E cél 1920-ban megvalósult. Ám nem csak e cél valósult meg. Románia több mint kétszer akkora területet kap 1920-ban, mint amekkorára a román irredenták számítottak a világháború előtt. (Ők nagyjából az 1940. évi határrevízió, az ún. második bécsi döntés alkalmával meghúzott, etnikainak tekinthető magyar–román határt tartották elfogadhatónak és kiharcolhatónak.) A 137 000 km2-es Románia váratlanul és mindenki, a román politikusok számára is érthetetlenül 295 000 km2-es országgá válik. És az új ország nem nemzeti állam, hanem soknemzetiségű. A románság az összlakosságnak kb. 65 százalékát teszi ki. Igen, Romániának 2,9 millió román nemzetiségű magyar állampolgárra hivatkozva így juttatnak nagyobb területet Magyarországból, mint amekkorát a 11 milliós magyarságnak meghagynak. Megismétlem: kétszer akkora területet kap Románia 1920-ban, mint amekkorára a román irredenták számítottak a világháború előtt. Hát ez az oka a trianoni pszichózisuknak! A szlovákokénak is ez az oka: ők is kétszer akkora területet kaptak, mint amekkorára a pánszláv irredenta számított... A világháború előtti titkos terveiket kell ehhez tanulmányozni, és nem a hordószónoklatokat! Ha figyelembe vesszük azt is, hogy a Trianonban aláírt békediktátumot mindenki – a diktátum kedvezményezettjei is – igazságtalannak tekinti, akkor megvilágosodik előttünk a trianoni pszichózis kialakulásának a legfélelmetesebb magyarázata, melynek lényege:
Az igazságtalanság kedvezményezettjei szükségképpen gyűlölik az igazságtalanság kárvallottjait! Szükségképpen, mert az igazságtalanság kedvezményezettjei lelkiismeret-furdalásából nő ki a gyűlölet kivághatatlan erdeje! És elkezdődik mindaz, amire a trianoni pszichózis ösztönzi Trianon kedvezményezettjeinek a politikáját! Gyűlöletükben és félelmükben az igazságos rendezéstől meg is akarják semmisíteni az igazságtalanság kárvallottjait. Népirtás végrehajtását tervezik be! Mert mikor válik a trianoni igazságtalanság igazsággá? Ha eltűnt a föld színéről az igazságtalanság utolsó kárvallottja is. És elkezdődik mindaz, amire a trianoni pszichózis ösztönzi Trianon kedvezményezettjeinek a politikáját…
Az első világháború és a párizsi békekonferencia legfélelmetesebb rejtélye, hogy a kulisszák mögül éppen azok diktálták a béke feltételeit, akik előkészítették a háborút. A békekonferencia megnyitásakor mintha már el is döntetett volna, hogy legfőbb cél a Hagyományos Európa felszámolása. De e félelmetes következtetéseket csak azért mertük levonni, mert megvilágosítják a megoldás útját… Hiszen a Hazugság és Cinizmus kultuszát csak akkor válthatja fel az Igazság kultusza, ha megszületik Európában a hiteles történelemtudomány… És még valaminek meg kell történnie: érvényesülnie kell az egyenlő esélyek elvének…
A keresztény Európa akkor megmarad, ismét jelentőssé válik. A Kárpát-medencében pedig megszületik a megbékélés… Hiszen mindössze két feltétel teljesítése szükséges ahhoz, hogy az európai nemzetek méltó választ tudjanak adni a nagy kihívásra (azaz méltóképpen szembe tudjanak nézni a nemzethalál rémével):
a) Tiszteletben kell tartani az egyenlő esélyek elvét. Miért oly fontos ez? Az egyenlő esélyek elve, ha hagyják érvényesülni, csodákra is képes: a gyűlöletet szeretetté tudja változtatni, miképpen az egyenlőtlen esélyek elve, ha érvényesül, gyűlöletté változtatja a szeretetet. b) Vállalni kell minden igazság, a teljes igazság kimondását. Azaz meg kell teremteni a hiteles történelemtudományt. (A Kárpát-medencében gondolkodva: Az egyenlő esélyek elve – melyből kinőhet a szeretet virága – miképpen érvényesülhetne az igazmondás vállalása nélkül? A gyűlölködés szelleme a Kárpát-medencében, illetve az egész Trianon meghatározta közép-európai térségben is csak addig uralkodhat, amíg az itt élő nemzetek – magyarok, románok, szerbek, szlovákok és a többiek – nem ismerik meg, illetve nem fogadják el múltjuk és jelenük minden igazságát.
De ha elfogadják, legyőzhetővé válik a legyőzhetetlennek tűnő trianoni pszichózis is.)
Kocsis István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)