Okt. 27-én Aradon az RMDSZ helyi vezetősége - Hosszu Zoltán szenátorjelölt, Bognár Levente alpolgármester és Búza Gábor, mindketten képviselőjelöltek - a fiatalokkal találkozott. Az AMISZ /Arad Megyei Ifjúsági Szövetség/ által szervezett találkozón egyes fiatalok kijelentették: az embereket nem a kettős állampolgárság érdekli, sokkal inkább az, hogy mi kerül az asztalra. Elhangzott: az aradi diákok elvárják az RMDSZ-től a Csiky Líceum épületének visszaszerzését. /Németh Beatrix: Az aradi ifjúság és a politika. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 2./

Arad RMDSZ-es szenátorjelöltje, Hosszu Zoltán ügyvéd a megye magyarságának összefogására és helyes döntésére számítva indul a nov. 26-i választáson. Az aradi magyarok jogos követeléseinek megvalósításáért is harcolna - a Csiky Gergely Iskolacsoport épületéért, a Szabadság-szobor méltó helyen való felállításáért, a román-magyar határ légiesítéséért. /Németh Beatrix: "Jó törvények kerüljenek ki a parlamentből" Hosszu Zoltán szenátorjelölt konkrét tervei. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 8./

Arad megyei tanácsában a magyar emlékek hiánya miatt januárban visszavont mini monográfia most javult. Cziszter Kálmán, Csepella János és Hosszu Zoltán tanácsosok elmondták, a februári, második variánshoz képest is több magyar hivatkozást sikerült ,,becsempészni” az okmányba. Ezek megfogalmazását Király András megyei elnök, történelemtanár készítette el. A végső változatban az 1848–49-es szabadságharcról szóló részben már megtalálható az 1849. október 6-án kivégzett 13 aradi vértanú, ugyanakkor az is helyesen szerepel, hogy a városháza, a banképület, a Kultúrpalota stb. az osztrák–magyar dualizmus idején épültek. A tanácsosok jól tudják, hogy az aradi magyarság ennél sokkal komolyabb szerepet érdemelt volna a megye történelmi, gazdasági, kulturális, politikai, földrajzi stb. jellegzetességeit leíró dokumentumban, de szerintük, az első változathoz képest, ez mindenképpen sikernek nevezhető. /(Irházi): ,,Magyarabb” lett Arad leírása. = Nyugati Jelen (Arad), márc. 11./

Február 1-jén a kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeumban a Kézdivásárhelyen született és jelenleg Kolozsváron élő Muszka Sándor ezúttal íróként mutatkozott be. A Székely kabaré című könyvét mutatta be, majd humoros történeteket adott elő Szini Lajos (Laji bá) Küsdeg nyüszkölések és Hosszú Zoltán Dani bá című köteteiből. Az írót és a könyveket Sántha Attila költő, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának volt elnöke mutatta be. /(Iochom): Székely kabaré a céhtörténeti múzeumban. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 2./

December 28-án megalakulásának huszadik évfordulóját ülte Aradon az RMDSZ, amely 1989 decemberében más néven jött létre. Az ünnepségen Bognár Levente aradi alpolgármester mondott beszédet. Az elmúlt húsz esztendő történéseit az aradi magyarság érdekképviseleti szervezetének három eddigi vezetője elevenítette fel. Hosszú Zoltán ügyvéd, a román parlament későbbi szenátora elmesélte: 1989. december 23-án néhány aradi – köztük a már elhunyt Kovách Géza történész – Ujj János lakásán találkoztak, és beszélgettek arról, mit kellene tenni az aradi magyarságért. A programot 12 pontban fogalmazták meg, ami a megújult aradi napilap, a Jelen december 26-i lapszámában látott napvilágot. (Időközben az újság néhány számát a lövöldözések miatt csak plakátszerű kiadásban lehetett megjelentetni.) Az utókor számára dokumentumként is érdekes lehet, hogy a 12 pont többek között az anyanyelv szabad használatát, nemzetiségi minisztérium felállítását, szabad magyar nyelvű sajtót és oktatást, a kulturális és történelmi örökség ápolását, az asszimilációs politika leállítását, a magyar feliratok és nevek szabad használatát, a tényleges és teljes vallásszabadságot irányozta elő. Az 1989. december 26-i ülésen megalakult az aradi Román Demokrata Front magyar nemzetiségű lakosságának ideiglenes intézőbizottsága, amelynek elnöke Hosszú Zoltán, alelnöke Cziszter Kálmán mérnök és Tokay György ügyvéd, titkára Ujj János tanár lett. 1991 tavaszától az elnöki stafétát Cziszter Kálmán vette át. „Kemény iskola volt azoknak, akik a parlamentben – Hosszú Zoltán, Tokay György – képviselték a magyarságot, és a többieknek, akiknek meg kellett tanulniuk a politizálást”, mondta el azt utód, Király András tanár, az RMDSZ Arad megyei elnöke. Kifejtette: „Bár számunk csökkent, ahhoz elegen vagyunk, hogy megvalósítsunk olyan dolgokat, amelyeket az elején célul tűztünk ki”. Szórvány vagyunk, de vannak polgármestereink, alpolgármestereink, volt magyar alprefektusunk, megyei tanácsi alelnökünk, kezdettől fogva sikerült megőriznünk parlamenti képviseletünket, képviselőink vannak hivatalokban, ahol a magyar érdekekért kell kiállni” – tette hozzá. /Jámbor Gyula: Húszéves az aradi RMDSZ. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 30./

„A harmadik út: az erkölcsös politizálás”
Beszélgetőkönyv Tokay Györggyel
Nagyon jó ügyvéd volt, igazán ismert politikai pályafutása nyomán lett. Gondolom, azt sajnálja, hogy 1989 nem húsz évvel korábban következett be” – indította a csütörtök délutáni, a Csiky főgimnázium dísztermében tartott könyvbemutatót Király András volt parlamenti képviselő, volt megyei RMDSZ-elnök, jelenlegi oktatásügyi államtitkár.
A termet megtöltő hallgatóság akkor még nem tudhatta, hogy a terem első soraiban milyen előkelőségek társaságában vehet részt Irházi János Jó bolondok ügyvédje c. beszélgetőkönyvének bemutatásán. Aztán maga Tokay György mondta el: örül annak, hogy a bemutatón jelen vannak barátai – köztük románok, akik nem is értenek magyarul, s akikhez románul is szólt –, de mindenekelőtt volt harcostársai, Borbély László, Márton Árpád, Székely Ervin, Derzsi Ákos, Erdélyi István, Faragó Péter, Hosszú Zoltán mai vagy egykori RMDSZ-es parlamenti képviselők, szenátorok. Hogy messziről is eljöttek a bemutatóra, önmagában sokat mond arról a tiszteletről és megbecsülésről, amelyet az immár nyugdíjas, sajnos megrokkant egészségű „Apu bácsi” (a parlamentben így becézték, bölcsessége miatt, a nála idősebb képviselők is), Tokay György az 1989-es fordulat utáni politikai pályafutása során kivívott magának.
Székely Ervin, akit az idősebbek kiváló publicistaként ismerhetnek, felszólalásában elmesélte: valamikor, a ’89 előtti időkben az a mondás járta, hogy a romániai magyar értelmiség előtt két lehetséges út áll: az alkoholizmus vagy a halál. „Tokay megmutatta, hogy van harmadik út: az erkölcsös politizálás”, és az erkölccsel, a becsülettel szembesítette az embereket. Szeretet és tisztelet áradt más képviselőtársai felszólalásaiból is: Márton Árpád, például, a felesége részéről jövő üzenetet és ölelést adott át „az utolsó mohikánnak, az utolsó úriembernek a román politikában”. Borbély László volt miniszter azt mondta róla: „szuverén államalkotó volt az RMDSZ-en belül”, akit Katona Ádám, akit nemigen lehet az RMDSZ iránti barátsággal vádolni, „tiszteletbeli székelynek” nevezett a Har-Kov néven elhíresült ügyben való felszólalása miatt. „Tokay Gyurira mi felnéztünk – mondta –, s amikor (a parlamentben) senki nem mert kimenni a mikrofon elé, ő kiállt, megszólalt ékes román nyelven, ránézett a teremre és… mindenki elhallgatott. Olyasmit képviselt, ami a román politikai életben vele, sajnos, elment. Szeretném, ha visszajönne és elmondaná: vigyázzunk egymásra. És azt, hogy csak a románokkal együtt lehet megvalósítani azt, amit akarunk.”
Bevallom, elfogult vagyok Tokay Györggyel szemben. Jó negyven éve ismerem, az egykori magyar újságnál kollégák, reményeim szerint barátok is voltunk, Kolozsvárott, a Jókai 15-ben, szülőházában együtt szilvesztereztünk anno, aradi tömbházlakásának szobáit együtt tapétáztuk, több barátjával közösen, nem felejtem el, amikor – már ügyvéd korában – hozzá rohantam egy visszautasított szekusbeszervezési-kísérlet kapcsán, s egy pohár vodka mellett nemes egyszerűséggel azt mondta: „megcsókolhatják a s…t”; láttam megromlott egészséggel éhségsztrájkolni az aradi Városháza előtt az aradi magyar líceumért. Számtalanszor megcsodáltam borotvaéles eszét, ragyogó humorát (ami a könyvben is lépten-nyomon kiütközik), nem felejtem el, hogy valamikor 2004 előtt, amikor végleg megfeneklettnek látszott az ügy, határozottan kijelentette – az újságban is megjelent –: a Szabadság-szobor állni fog. És lám, mint annyi másban, igaza lett.
A mintegy 160 oldalas, a nagyváradi Riport Kiadónál megjelent interjúkötet hű (bár nem teljes) képet nyújt egy kivételes, 1989 utáni romániai magyar politikus életútjáról. De valójában sokkal többről, az 1989 utáni hazai politikai életről, szereplőiről, súlyos problémáiról és kulisszatikairól a volt parlamenti képviselő, RMDSZ-frakcióvezető, kisebbségügyi miniszter, balti-országokbeli nagykövet visszaemlékezéseiből. Olyan olvasmány ez, amelyet minden, a közélet iránt érdeklődő számára a legmelegebben ajánlhatunk.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Új gyülekezeti újság az Alvégen
A lassan elfogyó esztendő elején Háromszög néven kezdett lapjának szerkesztésébe az aldobolyi református egyházközség. Négy A4-es oldalnyi téren egyházi, közéleti és – dicséretére váljék – hely- és családtörténeti írásokat is közöl.
Hogy miért Háromszög a neve, arra szerkesztője, Benke János helybeli lelkipásztor adott feleletet még induláskor. „Mint ismeretes, az egyenlő oldalú háromszög – írja – a szentháromság Isten jelképe: három szöge jelenti az Atyát–Fiút–Szentlelket, az egymásnak alá nem rendelhető, munkájukban megkülönböztethető, de egymástól el nem választható három személyt, aki az egy örök Istent alkotja. Háromszög formában ábrázolták elődeink például a templomok kőből rakott kapuzatában a három-egy Istent, akinek a léte, jelenléte életünk sorsdöntő valósága.” Az csak természetes, hogy vezércikknek a lelkész vasárnapi szószéki beszédeit hozza, mert akadnak olyan hívei, akik a valamilyen okból nem hallott prédikációt utólag szívesen elolvassák. Egyfajta helybeli missziói lapnak is indítottuk – tájékoztatott a lelkész. A vezércikket egyházi és közösségi gondok részletezése követi: iskolai névadás, templomápolás szárítórendszerrel, nyári tábor a gyerekeknek, a volt felekezeti iskola gyülekezeti házzá, orvosi rendelővé való átalakítása stb. Állandó rovattal jelentkezik a presbiter Csergő Mária hely- és igen értékes családtörténeti mazsoláival, a szintén presbiter Muscalu Anna Ágota gyógynövényajánlataival (apróbojtorján, kék iringó, apró szulák, ánizs, articsóka, cickafarok stb.). A háziasszonyok különleges ínyenc falatairól mindig más és más szerző ír: Lepedus Hajnal, Zsigmond Tünde, Daniela Ardelan, Csere Erzsébet. Közlik a soros gyülekezeti és ünnepi alkalmak (vallásórák, bibliaórák) időpontjait, ritkábban jeles költők alkalomra illő verseit, helyi alkotott örökségeket, érdekes tárgyakat (varrottas a prázsmári református imaházból), helyi gyerekek rajzait, fényképeket, olvasnivalóként meséket, mondákat, legendákat. E sorok írója különösképpen értékesnek tartja Csergő Mária helytörténeti adatait, annál is inkább, mert erről az alvégi, igen érdekes és változatos történelemmel rendelkező, vegyes lakosságú faluról tudtunkkal nem jelent meg falufüzet, kismonográfia, amelyben rögzíteni lehetett volna a hely- és családtörténet adatait. Az Emlékképek című rovat például arról szól, hogy miért nevezik Lázárfalvának Aldoboly egy falurészét: nevét a dálnoki származású 1848-as szabadságharcostól, majd főispántól, Lázár Mihálytól örökölte, akinek sírkövét megmenti a magyar egyház. Érdekes családtörténeti adatokat közöl a rokon Reznek családról, Reznek-Kósa Károly székely huszárkapitányról, akinek síremléke a helybeli temetőben van, kertjét ma is Reznek-kertként emlegetik. Külön cikket szánt a rovatszerkesztő erdőfülei Boda Dénes (1844–1936) naplóíró néptanítónak, közéleti tevékenységének (iskolát és óvodát épített Farkasvágón, Aldobolyban Ifjúsági Egyletet, dalárdát, könyvtárat, olvasóegyletet, gazdakört és községi állatbiztosító szövetkezetet hozott létre), mellyel kiérdemelte, hogy a rendszerváltás után róla nevezzék el az aldobolyi elemi iskolát. A rovat révén megismerhettük Magyari Ferenc aldobolyi és prázsmári körjegyző tevékenységét. Ő irányította 1902-ben a telekkönyvezést és a tagosítást, 1895-ben pedig Rákossy Ferenccel együtt megalakították a ma is sok fejtörést okozó Kétág Katonaság erdő-közbirtokosságot. A helybeli Rákossy család bemutatása révén Csergő Mária kiderítette, hogy ebből a családból származott az ünnepelt sepsiszentgyörgyi Gödri Ferenc polgármester nagyanyja, Rákossy Anna. Azt is elmondta: családja rokoni szálakkal kapcsolódott a lapunkban is bemutatott, tragikus véget ért kálnoki Hosszu Zoltán színművészhez.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Földi István Sepsiszentgyörgyön
Az emlékidézések, sajtóban fel-fel bukkanó mementók, helytörténeti séták, síremlékek egyre szaporodó mentőmunkálatai már csak azért is hasznosak, mert lehetőséget teremtenek, hogy szembe tudjunk szegülni a mindent elpusztító feledéssel – ugyanis ez a legnagyobb ellensége szellemi múltunk építőire való emlékezésnek, azok felidézésének, kik tégláról téglára magasították az építményt, amely oly sokszor életerőt és kitartást kölcsönöz mindennapi életükben.
Igaz ez Földi István (1903–1967) író esetében is, akinek személyét sikerült annyira elfelejtenie a sepsiszentgyörgyi közönségnek, hogy posztumusz kötetének (Székelynek születtem, Kézdivásárhely, 2014) bemutatóján csupán családjának itteni ismerősei tették tiszteletüket. Pedig Földi István a kicsi magyar világ idején városunk lakója volt, az akkori Háromszék vármegye művelődési mindenese.
„A magyar állam megyei szintű munkakörrel bízott meg – írta sepsiszentgyörgyi éveiről. – Új beosztásom megyeközponti tartózkodást igényelt. Időközben sikerült megoldani a lakásproblémát is, családom leköltözött Sepsiszentgyörgyre, és így kiegyensúlyozottan, nyugodt megfontoltsággal láthattam hozzá Háromszék vármegye iskolán kívüli népművelésének megszervezéséhez.” A Székely Nép munkatársaként beszámolt mindarról, ami a szűk négyéves itteni életét kitöltötte. Falujáró riporterként dolgozott, mint magam is. Nem akadt olyan települése Háromszéknek, ahová ne jutott volna el. Mennyire más volt akkor a falujáró újságíró élete és lehetőségei! Szekéren, sártengerben látogatott el például Sepsimagyarósra, hogy részt vehessen egy népművelő esti előadáson! A kötetet bemutató dr. Szőcs Géza társaságában örömmel üdvözölhettük a városunkban gyerekeskedő dr. Földi Imre nyugalmazott sebészfőorvost, Földi István fiát és unokaöccsét, dr. Sánta Péter közgazdászt. Ennek ellenére sem mondtam le régi tervemről, hogy eljuthassak Tevelre, ahol a bukovinai székely gyermekeknek iskolát teremtett Földi István és árkosi tanítómestereim barátja, a falu szülötte, Dancs Pál tanító. Túl messze van-e ahhoz Dombóvár – kérdezgetem magamban –, hogy alkalomadtán fejet hajthatnék Földi István ottani síremlékénél? A Fennvaló úgy rendelte, hogy fiával itthon átölelhessük egymást!
A késő esti olvasmányaim közé tartozó kötet böngészése közben minduntalan visszatért egy gondolat: Földi visszaemlékezéseit kellene elolvasnia annak a mai fiatalnak, aki számára kevésbé ismert, de akit érdekel Háromszék 1940 és 1944 közötti élete. A kötet izgalmasabb, mint egy film: benne lakozik egy tehetséges tollforgató, egy magyar katonatiszt lelke. A háború végén latolgatták (soha jobbkor!), hogy filmet készítsenek Gábor Áronról, ugyanis az önvédelmi harc hőséről szóló Földi-színművet nemcsak Sepsiszentgyörgyön, hanem Székelyföld-szerte is nagy sikerrel mutatták be akkor. Számunkra ma már csak kultúrtörténeti emlék az is, hogy ezt a háború miatt dugába dőlt tervet Budapesten latolgatta Földi, s nem mással, mint földijével, az akkor ott élő kálnoki Hosszú Zoltán színművésszel.
Kisgyörgy Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Dózsa nem Gheorghe Doja! – „Magyarítanák” a csendőrséget
Dózsa György neve helyes, vagyis magyar változatának használatát kéri a belügyminisztériumtól Tamás Sándor. A Kovászna Megyei Tanács elnöke a parasztvezér kivégzésének ötszázadik évfordulója alkalmából tartott dálnoki megemlékezésen bejelentette, az emlékévben levélben fordul a belügyminisztériumhoz, kérve, hogy a Kovászna megyei csendőrség nevét Gheorghe Dojáról változtassák Dózsa Györgyre.
„Az elmúlt ötszáz évben sokat vitatták Dózsa György eredetét, nevét, társadalmi szerepét. Egy viszont biztos: Dózsa György a miénk! Székely magyar ember volt, nemesi család sarja. Ragaszkodunk az egykori dálnoki szülött magyar nevéhez” – szögezte le a megyei közgyűlés elnöke.
A Kovászna megyei önkormányzat, az Erdélyi Múzeum- Egyesület csíkszeredai fiókja, a Kovászna Megyei Művelődési Központ és Dálnok község polgármesteri hivatala közös szervezésében megtartott eseményen leleplezték és megkoszorúzták a Hosszú Zoltán képzőművész által készített, Dózsa Györgyöt ábrázoló bronz emléktáblát.
„Dózsa György történelmi szerepe is vitatott volt, sőt a szocializmusban osztályharcosként emlegették, amelynek egyik alaptézise volt a munkásosztály harca a nemességgel szemben. Úgy gondolom, hogy 500 év után a ma élő történészgenerációknak jutott az a feladat, hogy Dózsa helyes megítélését dokumentálják és tanítsák. A dálnokiak szerepe pedig, hogy vigyék tovább Dózsa György hitét, és ápolják emlékét szülőfalujában” – fogalmazott felszólalásában Tamás Sándor.
Az emléknapon rendhagyó, interaktív történelemóra keretén belül tartottak előadást Dózsa György életéről, fennmaradt emlékéről dr. Balázs Lajos néprajzkutató, dr. Tóth István történész-muzeológus és dr. Oláh-Gál Róbert matematikatörténész. Bartók Ede Ottó, Dálnok polgármestere Dózsa György szellemi hagyatékáról beszélt. „Remélem, hogy lesznek olyan vezetőink, akikre majd 500 év múlva is olyan büszkék lesznek leszármazottaink, mint amilyenek mi vagyunk Dózsa Györgyre” – hangsúlyozta az elöljáró.
Mint ismeretes, Romániában nemcsak a Kovászna megyei csendőrség, hanem több intézmény és utca viseli Dózsa György nevét, és ezt sok esetben románosan Gheorghe Dojának írják. Markó Attila RMDSZ-es parlamenti képviselő, a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat kezdeményezője a Krónika kérdésére kifejtette, a névhasználat kérdését nem lehet központi szinten rendezni, tehát minden esetben külön döntésre van szükség.
„A Kovászna megyei csendőrség nevét a belügyminisztériumnak kell megváltoztatnia, de például egy utca, egy iskola nevéről helyi szinten kell dönteni. Azt viszont egyértelművé kell tenni, hogy a helyes írásmód a Dózsa György, a Gheorghe Doja pedig a fordítás” – szögezte le Markó Attila.
A Kovászna megyei csendőralakulat egyébként 2005-ben kapta meg a belügyminisztériumi engedélyt arra, hogy a Gheorghe Doja nevet viselhesse. Egy évvel később szerették volna elkérni a textilgyár egykori klubja előtt 1957-ben felállított Dózsa-mellszobrot, hogy költöztethessék a kaszárnya elé, végül a szoborköltöztetésből nem lett semmi.
Bíró Blanka. Krónika (Kolozsvár)

25 magyar év értékelése Pécskán
Klebelsberg-nap, az emlékezés jegyében
Szombaton a pécskai 2-es Számú Általános Iskola dísztermében került sor a Klebelsberg-nap idei rendezvényére. A szervező, a Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület nevében az elnök, Nagy István köszöntötte a mintegy 40 résztvevőt, majd ismertette a 25 magyar év 1989 decembere után Pécskán, Arad megyében és Romániában című visszatekintő programját, amely értékeli az elmúlt 25 év történéseit az RMDSZ pécskai és Arad megyei elnökei, illetve az Arad és Temes megyei parlamenti képviselői, szenátora bukaresti törvényhozásban végzett munkáját.
A kezdetektől napjainkig
Tekintve, hogy Nagy István részt vett a pécskai szervezetnek 1989. december 28-i megalapításában, amikor is a 160 személy részvételével a szervezet elnöki tisztségébe választották, a kezdetről beszélt: újra beindították a 2 éve megszűnt Búzavirág néptánccsoportot, az 1990-ben megszervezett parlamenti választásokon az RMDSZ listája 2500 szavazatot kapott. Az 1992-es helyhatósági választásokon a 19 tagú tanácsban az RMDSZ 7 mandátumot szerzett. Beindították a Pécskai Újságot, ami 10 év alatt 74 számban jelent meg. 1997-ben a községben még több magyar élt, mint román. A közművelődési munkát nagyban segítette az 1991-ben a településre került ft. Heinrich József katolikus plébános, aki a községi tanács és a hívek segítségével körbekerítette a templomot. Mivel az elkerített rész magánterületnek számított, 2000-ben leleplezhették gr. Klebelsberg Kunó mellszobrát, a templom falán több, kiemelkedő pécskai személyiség emléktábláját, és az I. világháborús emlékművet is leleplezhették.
Tőle az RMDSZ elnöki tisztséget Csepella János vette át, mivel azonban ő nem volt jelen, az utána következett Kocsik Imre számolt be a pécskai közművelődési élet támogatásáról, az utóbbi években alaposan megcsappant RMDSZ-es városi tanácsosok – jelenleg maga és ifj. Zágoni Szabó András – által kifejtett munkáról, közösségépítésről.
Bölöni György jelenlegi péskai RMDSZ-elnök, megyei tanácsos a fordulat utáni lelkesedésről beszélt, amikor a pécskai szervezetben ő gazdasági alelnök lett, noha nem voltak gazdasági tapasztalatai. Nem csak neki, de az akkori községi tanácsosoknak is újszerű dolgokkal kellett foglalkozniuk. Arra jól emlékszik, hogy az 1990-es márciusi, marosvásárhelyi események után nemcsak a magyarságnak a szabadsághoz való hozzáállásában, hanem a többségi nemzetnek a magyarsághoz való viszonyában is gyökeres változás történt. 1994-től Tokay György képviselői irodájában dolgozott, ahol betekinthetett a politikába, de a pécskai közéletben is megpróbált állandóan jelen lenni, ahol ft. Heinrich József plébános és dr. Pálfi Sándor körzeti orvos sokat tettek ez ügyben. A pécskai magyarságnak a rendszerváltás óta van megyei tanácsosa, előbb ft. Heinrich József, utána Csepella János, manapság maga tölti be a tisztséget. Pécskán mindig az RMDSZ, az egyház és a civilszervezetek mozgatták a közművelődési életet. Idén 41 magyar rendezvény szerepel a város programjában, amelyeket a helyi tanács és a polgármesteri hivatal rendszeresen támogat.
Megyei elnökök visszaemlékezései
A programvezető Nagy István a pécskai tisztségviselők után felkérte a megyei rangú RMDSZ-elnököket a visszaemlékezésre.
Hosszú Zoltán ügyvéd jól emlékszik az 1989-es aradi eseményekre, amikor is tudtak a temesvári megmozdulásokról, vérontásról. Ennek hatására december 21-én nagy tömeg gyűlt össze az aradi városháza előtt, ahol beszédeket mondtak, de éjszakára az emberek hazamentek, csak mintegy 100-an maradtak a helyszínen – félő volt, hogy letartóztatják őket. Nem történt meg. Másnap még nagyobb tömeg gyűlt össze tiltakozni, ugyanakkor elterjedt a hír, hogy az Óraműszer-gyárból tiltakozó menet indult el, amihez a Szerszámgépgyár és a Vagongyár munkásai is csatlakoztak. A városháza elé érve terjedt el a hír, hogy a Ceauşescu-házaspár elmenekült, megalakult a Nemzeti Megmentési Front. Hosszú Zoltán felkereste Matekovits Mihályt, majd a volt kultúrafelelős Kocsik Józsefet, akivel Kovách Géza társaságában elmentek Ujj Jánoshoz, szervezkedni. Másnap, temesvári mintára, megalakították az Aradi Román Demokrata Front Magyar Nemzetiségű Lakosságának a Bizottságát, aminek 10 pontba foglalták a követeléseit. A már Jelen nevű napilapban lehozták a felhívást, miszerint a szerkesztőség 8. szobájában várják a magyarok csatlakozási szándékát. Amikor megtudták, hogy Bukarestben alakul a Rámánia Magyar Demokrata Szövetség, annak december 26-án megalakították az Aradi Szervezetét. Az alakuló ülésen megválasztották az ideiglenes intéző bizottságot: Hosszu Zoltán elnök, Cziszter Kálmán és Tokay György alelnökök, Ujj János titkár, míg tagként Balta János, Bütte Mária, Kocsik József, Matekovits Mihály, Mester József, Nagy Sándor, Oroszhegyi Károly és Pávai Gyula képezték a vezetőséget. Az eredeti 10 pontot 12-re bővítették, amelyekből néhány még manapság sem teljesült. Később, szenátorként nem igazán tudta ellátni a megyei elnöki teendőket, ezért 1991-től Cziszter Kálmánnal társelnökként, utána Cziszter egyedül vezette a szervezetet.
Cziszter Kálmán szerint, még nem volt alkalom a megyei szervezet 25 éves munkáját kiértékelni, de reméli, hogy az évfordulóra össze fog állni. Sajnálatos, amiért a Temesvári Kiáltvány szelleme nem érvényesült, vagyis az egykori pártaktivistáktól, besúgóktól nem vonták meg a közszereplés jogát. Cziszter Kálmán nagy szeretettel gondol vissza Pápai Sándor jogászra, aki alapos tapasztalatával nagyon sokat segített a demokratikus berendezkedés első éveiben. Komoly sikernek tartja a 12 pontban is szerepelt, Szabadság-szobornak az elnöksége idején történt várfogságból való kiszabadítását, illetve, hogy 1996 óta Aradnak, Bognár Levente személyében folyamatosan van magyar alpolgármestere.
Király András ott volt az 1989-es eseményeken, de valahogy nem került előtérbe, a szervezet választási kampányait vezette. 2001-ben felkérték a megyei szervezet vezetésére, amiben kiemelkedő időszak volt a 2001–2004. között az SZDP-vel kötött egyezségnek a hozadéka: 2004 áprilisában a Szabadság-szobornak az újraállítása; sikerült aszfaltburkolatot húzni a Pécska–Kispereg közötti útra, de a Státus Iroda beindítása is nagy lendületet adott a magyarsággal való kapcsolattartásnak. Bognár Levente alprefektussága idején beindult a vidékjárás. 2004. csúcsév, hiszen a megyei szervezetnek alprfektusa, megyei tanácsi alelnöke, illetve aradi alpolgármestere is volt. Markó Béla és Takács Csaba kidolgozták a szervezeti működés kereteit, a HEKT (Helyi Elnönök Konzultatív Tanácsa) mellett létrehozták a Kulturális Autonómia Tanácsot is, amivel a civilszervezeteket próbálták megcélozni. Ami a szervezeten belüli platformokat illeti, az egy tábor, több zászló elvet vallja.
Király Andrástól Bognár levente vette át a megyei elnöki tisztséget. Elöljáróban köszönetet mondott Nagy Istvánnak a fórum megszervezéséért. A szervezetben 1992-től vállalt feladatot, előbb alprefektus, 2000-től Arad alpolgármestereként szolgálja az itt élő közel 16 ezer fős, míg RMDSZ megyei elnökként a megye, mintegy 37 ezer fős magyarságát. Nem csak a városi, de a megyei tanácsban a koalíciós partnerek támogatásával rendszeresen megpróbálják előteremteni a magyarlakta települések fejlődése, az anyanyelvű oktatási intézmények korszerűsítése céljaira, illetve a közművelődési rendezvényekhez szükséges támogatásokat.
Hogyan látszott a törvényhozásból?
A Megyei elnökök visszaemlékezései után Nagy István köszönetet mondott a hozzászólásokért, sajnálattal jegyezte meg, hogy a beszámolók alatt egy ideig a nézők között látta Antal Péter polgármestert is, akinek személyesen akarta megköszönni Pécska Város Tanácsának és Polgármesteri Hivatalának a rendezvény anyagi támogatását, de a 2-es Számú Általános Iskola vezetőségének is megköszönte a vendéglátást, illetve az étterem használatát. A kávészünetet követően a parlamenti képviselők visszaemlékezéseit hallhattuk, amelyeket Nagy István a betegsége miatt távol maradó Tokay Györggyel készült beszélgetés filmjével óhajtott kezdeni, ami azonban technikai okok miatt nem sikerült. Ezért Hosszu Zoltán emlékezett vissza hatéves szenátori mandátumának az eseményeire. Első alkalommal 36 ezer szavazatot kapott, ami azonban az 1992-es választásokra alaposan csökkent, de a visszaosztásból újra bejutott. Barabás Béla után Arad megye első magyar szenátora volt. Kiemelte az új Alkotmány elkészítésének a munkálatait, amikor több társával sérelmezte az egységes nemzetállam megnevezést előíró I. cikkelyt. Munkája során számos kivizsgáló bizottságnak volt a tagja, így az 1989-es vérontásokat, de a kétszeri bányászjárást kivizsgáló bizottságoknak is. Ami az elsőt illeti, kiderült, hogy a rendszerváltás tulajdonképpen államcsíny volt, amit a II. garnitúrás kommunista vezetők hajtottak végre a hatalom ellen, míg a bányászjárásokat Iliescu és csapata szervezték.
Ezt követően, Nagy István felolvasta a dr. Bárányi Ferenc Temes megyei parlamenti képviselő által írt, az 1990–2000. közötti időszakot felölelő, alapos beszámolót. Ebben kiemelkedő szerep volt, amikor 1995-ben frakcióvezetőként, 7 törvénytervezet nyújtott be, amelyekből 3-at elfogadtak, 1998-ban pedig egészségügyi miniszterként próbálta megreformálni az ország egészségügyét. 1992-től a Máltai Segélyszolgálat országos elnökségi tagja, író, fontos közéleti személyiség, a Magyar és a Román Tudományos Akadémia tagja.
Király András nehéz feladat előtt állt, amikor a tízéves mandátuma idején komoly elismerést kivívott Tokay Györgynek a nyomdokaiba kívánt lépni. 2004-től az oktatási, sport és tudományos bizottságban dolgozott, majd koalícióra léptek a Tăriceanu-kormánnyal. Ennek a jóvoltából aszfaltos út kerülhetett a nagyvarjai, a szentpáli és a bélzerindi bekötő utakra, de beindult a sportcsarnok-építő program is, ezért Kisiratoson, Nagyiratoson, Majláthfalván, de Pécskán is kis méretű, míg Simonyifalván olimpiai mérető sportcsarnok épülhetett, de az aradi képviselői iroda is jól működött. 2006-tól kormányválság volt, de az SZDP külső támogatásával, 21%-os parlamenti háttérrel is kormányozni tudtak. Parlamenti munkája alatt 26 plénumbeli felszólalást tett, de elérte az anyanyelvű iskolákba ingázó diákoknak a költségtérítését, illetve az ott oktató tanítóknak plusz 4 órás többletfizetést.
Faragó Péter bevallotta: a 2008-ban bevezetett új választási törvény kiszámíthatatlanságának a következtében jutott a képviselőházba. A gazdasági világválságról tudomást venni nem akaró kormány 2009-ben szembesült a szomorú valósággal, ezért a 2010-ben meghozott megszigorítások nem csak a kormány, de az RMDSZ nimbuszának is ártottak. A 2011-ben elfogadott oktatási törvény megfelelő keretet biztosít az anyanyelvű oktatásnak is. Ugyanakkor Cseke Attila egészségügyi miniszterként lerakta az egészségügy reformjának az alapjait. A 2011-ben leköszönt Markó Béla szövetségi elnök helyét Kelemen Hunor vette át. A 2012. parlamenti választások alkalmával az Arad megyében begyűlt jóval több szavazat dacára, a szerencse a temesvári jelöltnek kedvezett, Arad megye parlamenti képviselet nélkül maradt.
Interetnikus pártban a perspektíva? 
Bakk Miklós politológus, a BBTE előadótanára igen érdekes megközelítésben elemezte ki az RMDSZ 25 éves politizálását. A különböző lehetőségek latba vetésével eljutott az erdélyi interetnikus párt létrehozásában rejlő lehetőségekig, amihez több, jelen lévő politikus is hozzászólt, kételyeinek adott hangot. Moldován János nyugalmazott biológiatanár kétszer is kifejtette bölcsességen alapuló, talpraesett véleményét, külső szemlélőként véleményt mondott Toldi János, az ülésen részt vevő makói küldöttség vezetője is.
Miután Nagy István minden résztvevőnek átadta az V. Klebelsberg-füzetet, ami a tavalyi eseményt tartalmazza, kivonultak a templomkertbe, ahol az RMDSZ helybeli és megyei szervezetei, a Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület, valamint Makó Város Önkormányzata részéről koszorúkat helyeztek el gr. Klebelsberg Kunó mellszobránál.
A rendezvény a szervezők által adott közös ebéddel, kellemes együttléttel zárult. Nagy kár, hogy a tartalmas rendezvény nem csábított sokkal nagyobb számú érdeklődőt.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Hiányoznak a fiatalok és a lelkesedés
25 éve együtt
Megalakulásának 25 éves évfordulóját ünnepelte vasárnap este a Jelen Ház dísztermében az RMDSZ Arad megyei szervezete. Az ünnepélyes hangulatban zajló eseményen a szervezet egykori és jelenlegi vezetői mondtak beszédet, felelevenítve fontosabb történeteket, eseményeket, visszaemlékezve a kezdeti évekre, megvalósításokra, sikerekre és nehézségekre.
A prezídiumban helyet foglalt Bognár Levente jelenlegi elnök (aradi alpolgármester), Hosszu Zoltán ügyvéd, volt szenátor, Cziszter Kálmán Arad városi tanácsos és Király András oktatási államtitkár.
Az egybegyűlteket Bognár Levente köszöntötte mondván: „A 89-es decemberi fordulat lehetővé tette, hogy magyarságunk kiálljon jogaiért”, majd köszönetet mondott mindenkinek a magyarság érdekében kifejtett munkáért, megemlékezve azokról is, akik már nincsenek az élők sorában. Felidézte az RMDSZ aradi szervezete – akkor még ebben a formában jegyezték be – december 26-i alakuló ülését, melyen a magyarság elvárásait egy 12 pontos kiáltványba foglalták bele. (Ez a dokumentum egyébként akkor a Jelen napilapban meg is jelent.) „A kisebbségi sors sziszifuszi feladatokat szánt nekünk, de a következetes és hosszantartó kiállással sikerült az elvárásaink közül többet teljesítenünk itt és szűkebb hazánkban” – mondta az elnök, majd egy fényképes összeállítást vetítettek le a szervezet életének emlékezetesebb mozzanatairól.
Hosszu Zoltán, akinek a kezdeményezésére – az aradi magyar elit néhány emblematikus személyiségének mozgósításával – ’89-ben megalakult az aradi szervezet, szigorú időrendi sorrendben, részletes adatokkal, 1991-ig „pergette le” az eseményeket, bevezetőként érintve a forradalom fontosabb mozzanatait is. Az akkori ideiglenes intéző bizottság elnökének tisztségét tehát jómaga foglalta el, alelnök Cziszter Kálmán és Tokay György lett, a titkári feladattal Ujj Jánost bízták meg. A szervezet akkor olyan tagokkal indult, mint Balta János, Bütte Mária, Horvát János, Kocsik József, Matekovits Mihály, Mester József, Nagy Sándor, Oroszhegyi Károly és Pávai Gyula. December végére Aradon 700-an iratkoztak fel az új alakulatba. A teremben ülők megtudhatták azt is, hogy 1990-ben a román nacionalista erők megerősödésének folyamata alatt az RMDSZ megyei szervezete már 13 500 tagot számlált.
Hosszu utódja, Cziszter Kálmán nem ragaszkodott a száraz évszámokhoz, inkább azt emelte ki, hogyan talált egymásra az évek során az aradi, Arad megyei magyarság, hogyan ismerte meg a város a vidéket, és fordítva. Mint elmondta, akkoriban a szervezet úgy működött, mint egy nagy család, melyben mindenki kivette a részét az elvégzendő feladatokban. Felidézte, milyen harc folyt egykori székházukért, de visszaemlékezett arra is, hogyan tanultak meg igazán politizálni és kiállni a kisebbségi érdekekért a parlamentben, illetve a helyi, községi tanácsokban. Számos célkitűzést sikerült megvalósítani, de kettőt, a magyar középiskola (Csiky) önálló státuszának kivívását, illetve a Szabadság-szobor visszaállítását a legnagyobb eredménynek tekintik.
Király András oktatási államtitkár elmondta, nagy kérdés számára, hogy a megvalósítások ellenére miért nem „csapódnak” új tagtársak az RMDSZ mellé. Hangsúlyozta, a magyar közösség támogatása nélkül a szervezet ma nem létezne, de jövője is a magyarok hozzáállásától függ. Tetszik vagy sem, az RMDSZ-es tisztségekre szükség van ahhoz, hogy a magyarlakta települések tovább fejlődhessenek. A politikai képviselet mellett pedig elengedhetetlen a civilszervezetek támogatása.
Bognár Levente elnök zárásként a folytatásra, a közösség megtartására és további építésére, az RMDSZ döntéshozatalban való jelenlétének szükségességére helyezte a hangsúlyt. Ehhez kérte az aradi, Arad megyei magyarok támogatását.
Hosszu Zoltán a Nyugati Jelennek még az ünnepi koccintás előtt, a szövetség jelenlegi politikájával kapcsolatban a következőket nyilatkozta:
„Mégis bennünk van a hiba. Az új idők új megszólítási feltételeket követelnek. A mostani fiatalokhoz másképp kell viszonyulni, mint annak idején. Az a baj, hogy az RMDSZ az utóbbi években kicsit úgy viselkedett, mintha párt lenne, pedig nem annak alakult meg. Ezért van az, hogy az elmúlt években sokan eltávolodtak a szövetségtől.”  S, hogy mit tenne ma másként, ha elnök lenne? „Mindig is a fiatalításnak voltam a híve, ezért sem vállaltam már több szerepet, hogy jöjjenek a fiatalok új ideákkal, új metódusokkal. De úgy látszik, hogy elmaradtak. Már ez a politizálás is a fiatalok nagy részének idegen. Nem szeretik. Valahogy másképp kéne őket megfogni. Az övék a jövő, hisz mi kiöregszünk, és akkor kivel marad az RMDSZ?”
A beszédek után a teremben ülők közül néhányan egy-egy történetet elevenítettek fel az RMDSZ megyei szervezetének életéből, többen megjegyezték: hiányzik az egykori lelkesedés, odaadás.
Az est állófogadással zárult, a szervezők emléklapokat osztottak ki a résztvevők között.
Sólya R. Emília
Nyugati Jelen (Arad)

Kovásznán a Lakóca Alkotócsoport
A kovásznai Kádár László Képtárban tegnap megnyílt a Lakóca Alkotócsoport kiállítása. A megnyitón a megszokott módon telt ház volt, a tárlatot Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész méltatta. A hat kiállító több műfajban mutatta be alkotásait: Éltes Barna, Hosszú Zoltán, Madaras Péter szobrászként mutatkozott be a kovásznaiak előtt, Nicu Barb festményeit hozta el, Sipos Gaudi Tünde és Dobolyi Tamás grafikákat állított ki.
A Lakóca tarkaságában nagyszerű csoport, közösen állítanak ki, elvi elhatározás is összeköti őket, befogadnak új tagokat, együttműködnek művészettörténészekkel, néprajzosokkal is – mondta Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, aki „jó kis társaság jó kis kiállításaként” határozta meg az eseményt. Heterogén gyűjtemény, absztrakt festmények, akcionista grafikák, egy hasábból faragott, a pop-hippi kultúra jelképeit hordozó vagy éppen puritán szobrok – méltatta az alkotásokat. Külön kiemelte, a művészek – egy kivétellel – mind a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum végzősei, mi több, egy osztályban tanultak. A kiállítás anyaga mutatja, a szellemi befektetésnek beérett a gyümölcse, most a nagyérdemű kóstolgathatja a zamatos termést – mondta Vécsi Nagy Zoltán. A megnyitón zongorán közreműködött Bagoly Norbert és Bejan Norbert, a kézdivásárhelyi Molnár Józsiás-iskola diákjai, felkészítő tanáruk Diaconu Mónika.
A Lakóca Alkotócsoport tárlata március 15-ig látogatható.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A nagy leszámolási kísérlet
Maros megye legmagasabb beosztású, Marosvásárhelyen tartózkodó magyar vezetőjeként harcolt a rendszerváltás után a magyar jogkövetelésekért. Marosvásárhely fekete márciusának napjaiban egy elképzelhetetlen méretű román–magyar leszámolást akadályozott meg, mégis menekülnie kellett az országból. Kincses Előddel a 25 évvel ezelőtti eseményekről beszélgettünk.
– Lehetett sejteni 1990 elején, hogy bekövetkezik Marosvásárhely fekete márciusa?
– A Vatra Românească 1989. december 27-i megalakulásával felerősödött a magyarellenesség, de ilyen végkifejletre magyar ember nem számított. Bennem az a kép él, amikor Ceauşescu elmenekülésének napján, 1989. december 22-én, Marosvásárhely főterén a tömeg románul skandálta, hogy Király e cu noi! (Király Károly velünk van!). Niciodată şovinism! (Soha többé sovinizmust!). A románok szemében Király Károly volt a Ceauşescu-rendszer legismertebb ellenállója – ő áldozta fel Kovászna megye első titkári állását és államtanácsi tagságát –, ezért Maros megyében nagy elismertségnek örvendett. Eufória és egymásra találás érződött az utca emberében. Az Avram Iancu szobor előtt Király jelentette be magyarul és románul, hogy megalakult a Frăţia-Testvériség nevű szervezet, amit a tömeg éljenezve fogadott. A politizálni akaró románok azonban korántsem voltak ilyen békések.
– Az éppen „szabadságoló” Szekuritáté szervezte a Vatra Româneascát?
– A Vatra megalakítóiról akkor csak sejtéseink voltak. A Szekuritáté emberei nyíltan nem jelentek meg a Vatra színeiben, az első hetekben annyira rettegtek, hogy a patkánylyukba is bebújtak volna. Ion Iliescu jött a segítségükre: egyik első rendeletében háromhavi fizetett szabadságot hirdetett a teljes állománynak és a hadsereg oltalma alá helyezte őket. Szinte napra pontosan a három hónap lejártakor történt a marosvásárhelyi pogromkísérlet. A magyar veszélyre való tekintettel, a román közvélemény elfogadta, hogy a gyűlölt arcok visszatérjenek az újonnan megalakuló titkosszolgálathoz. A Vatra Românească szervezetről annyit lehetett tudni, hogy törzsgárdája ügyészekből, bírákból, rendőrökből, katonatisztekből és a MOGYE román kádereiből áll. A román politika kétarcúságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 1989. december 26-án a Vatra Românescával nem azonos Vatra szerkesztőségében román és magyar értelmiségiek létrehoztuk a Barátság-platformot, a román aláírók egy része pedig másnap az Alexandru Papiu Ilarian Líceumban megalakította a Vatra Românescát.
– Nem tartotta furcsának, hogy miközben Erdély-szerte önállósodtak a magyar középiskolák, Marosvásárhelyen a románság ellenállásába ütközött a kísérlet?
– A frissen megalakult Nemzeti Megmentési Frontban vetettük fel az ötszáz éves magyar nyelvű Bolyai Farkas Elméleti Líceum helyreállítását. A fele román, fele magyar összetételű testület egyhangúan megszavazta, hogy ősztől újraindulhat a magyar tannyelvű Bolyai Farkas és a román tannyelvű Alexandru Papiu Ilarian középiskola. Mivel a Nemzeti Megmentési Front alelnökévé választottak, a funkcióhalmozást elkerülendő, lemondtam az RMDSZ Maros megyei alelnöki tisztségéről. Király Károllyal főleg azzal voltunk elfoglalva, hogy a Megmentési Frontba megfelelő emberek kerüljenek, mások meg nem foglalkoztak a Bolyai ügyével. Ha azokban a napokban újraindítjuk – mint Erdély-szerte mindenhol a magyar iskolákat –, valószínűleg nem ütköztünk volna ellenállásba. De nem ez történt, és amikor az RMDSZ 2. országos találkozóján ’90 januárjának derekán, Pálfalvi Attila tanügyminiszter-helyettes felvetette a Bolyai ügyét, már megváltozott a román közhangulat. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy 1990 szeptemberében a marosvásárhelyi RMDSZ már lapított, nem állt ki erélyesen a Bolyai ügye mellett.
– Februárban mégis hatalmas tömegben vonult fel a marosvásárhelyi magyarság gyertyás-könyves megmozduláson a Bolyai Farkas Líceum és a magyar orvosi és gyógyszerészeti oktatás önállósítása érdekében...
– A néma, békés tüntetés a magyarság erejét bizonyította, de érdemben már nem tudtunk előre lépni. A bolyais és az orvosi egyetem diákjainak ülősztrájkja sem volt képes jobb belátásra bírni a román tanügyi döntéshozókat.
– A románok szerint a magyar megmozdulások vezettek a fekete márciushoz...
– Ez teljesen téves felfogás! Március 19-én a Görgény völgyéből Marosvásárhelyre szállított és leitatott román parasztok semmit sem tudtak a marosvásárhelyi magyarok oktatási helyzetéről: Bolyai nekik egy meglincselendő személyt jelentett Sütő, Király és Kincses mellett. Ők magyart verni jöttek, erre szervezték be őket!
– A megmentési front alelnökeként mikor érzékelte az első intő jelt, hogy itt készül valami?
– Amikor 1990 februárjában megtámadták az RMDSZ szászrégeni székházát. Akkor azt kértem Gheorghe Gamba ezredestől, a Maros megyei rendőrség parancsnokától, lépjen fel az ügyben, büntessék meg a tetteseket. Feltűnő volt, ahogyan elhárította, bagatellizálta az esetet, miszerint igazából nem történt semmi, nem kell pánikot kelteni az emberekben. Március 16-án a többségében újonnan betelepített románok által lakott Tudor negyedben egy gyógyszertár magyar felirata miatti botrány hullámveréseit még le tudta csillapítani a Bukarestből hazaérkező Király Károly. Akkor este a Magyar Televíziónak úgy nyilatkoztam, hogy nehéz lesz visszazárni a szellemet a palackba, de arra gondolni sem mertem, hogy valakik már mozgósítják a Görgény-völgyi parasztokat.
– Király Károly sem tudott erről?
– Neki valamivel több információja lehetett, mert már februárban figyelmeztetett engem és Sütő Andrást, hogy kíséret nélkül ne járjunk Marosvásárhely utcáin...
– Március 19-én délután, amikor a Görgény-völgyi románok letépték a belváros valamennyi magyar feliratát, és katonai-rendőri passzivitás mellett szétverték a marosvásárhelyi RMDSZ székházát – súlyosan megsebesítve az oda menekült magyar vezetőket –, ön már útban volt Székelyudvarhely fele...
– Az utca nyomására engem aznap délelőtt lemondattak megyei alelnöki tisztségemről. Hogy közben mi történik a városban, arról szórványos információk érkeztek. Másnap bírósági perem volt Székelyudvarhelyen, ezért délután elutaztam. Egy pincér felismert a szállóban, és másnap reggel a város magyar vezetői megkerestek, hogy tenni kéne valamit, mert több gyárból indulni készül a tömeg Marosvásárhelyre. Két gyárba is eljutottam, utána pedig a főtéren több mint tízezer embert sikerült lebeszélnem, hogy ne szálljanak teherautókra, buszokra. Nyilvánvaló volt, hogy Székelyföldön provokátorok, beépített emberek tüzelik a magyarságot: sokkal nagyobb tömegverekedésre, lincselésre készítették elő a terepet. Kihasználták, hogy a magyarokat nagyon felháborította, hogy Sütő Andrást félig agyonverték.
– Másnap pedig a marosvásárhelyi magyarság visszaütött.
– Ezért szereti a román média meg a politikum a március 20-át kiemelni, mintha 19-én semmi sem történt volna. Tulajdonképpen azért maradt a fekete március csak pogromkísérlet, mert 20-án a magyarság visszaszorította az agresszorokat. Március 19-én szinte kizárólag magyar sebesültek voltak, 20-án pedig az első félórát kivéve többségükben románok. A marosvásárhelyi cigányság állt ki a magyarok mellett, tőlük származik a legendás csatakiáltás: ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok!
– És jött az egyoldalú megtorlás, amikor kizárólag magyarok és cigányok kerültek a bíróság elé, majd a börtönbe. Önnek hogyan sikerült elmenekülnie?
– Március 23-án hívtak Bukarestből, a Román Televízió magyar adásának szerkesztőségéből, hogy a kisfilm, amelyben román nyelven elmondtam az igazat Marosvásárhelyről, adásba kerül: a biztonság kedvéért elmenekültem a városból. Ma sem tudom biztosan, ki akadályozta meg az interjú bemutatását. Tisztában voltam azzal, hogy ha esélyt sem adnak a közszolgálati médiában az igazság kiderítésére, akkor a magyarság további leszámolásokra számíthat. Kalandos úton jutottam el Magyarországra, mert megszagoltam, hogy büntető eljárást indítanak ellenem. Aradi ügyvéd ismerősömmel, a Megmentési Front megyei titkárával agyaltuk ki, hogy a megyei vezetőtestület másik magyar tagja, Csiszter Kálmán kitelefonál a határra, hogy hivatalos küldöttség érkezik. A kocsiban „domnu secretar Hosu” (Hosszú Zoltán ügyvéd, később RMDSZ-szenátor) ült elől, a lábainál a marosvásárhelyi videofelvételek, hátul én. Tisztelegtek nekünk, úgy hagytuk el Romániát. Kemény Árpádtól hallottam, hogy két nappal később, amikor ő lépett át Ártándnál, a határőr körözötteket figyelő naplójában, a K betűnél ott szerepelt a nevem...
– Magyar közéleti személyt nem ítéltek el Erdélyben a fekete március miatt. Ön mitől tartott?
– Akkoriban Marosvásárhelyen én voltam a legnagyobb szálka a hatalom szemében. A rendszerváltás óta követeltem, hogy a decemberi gyilkos marosvásárhelyi sortűz bűnöseit, személyesen a parancsot kiadó Constantin Cojocaru tábornokot vonják felelősségre – a mai napig nem történt meg –, következetesen kiálltam a kisebbségi jogköveteléseink mellett, emiatt a megye magyarsága közt nagy volt a népszerűségem. Másrészt megakadályoztam azt a forgatókönyvet, hogy több tízezer magyar embert csaljanak Marosvásárhelyre, ahol egy pogrom keretében leszámoltak volna velük. A megyei főügyész, Gheorghe Andrecuţ – aki jól ismerte édesapámat és a felesége a nejemmel együtt dolgozott a MOGYE-n – megüzente: maradjak Magyarországon, mert ha hazajövök, le kell tartóztatnia.
– Öt évig tartó száműzetés után térhetett haza, könyvet írt az akkori eseményekről. Az önt itthon fogadó román médiahisztéria mára elült, de a többségi román társadalom ma sem tud többet a fekete márciusról. Miért nem akarják kideríteni az igazságot?
– Jellemző, hogy az elmúlt 20 évben egyetlen bukaresti román tévéadásba sem hívtak meg, amikor a fekete márciusról esett szó. Nyilván továbbra sincs akarat arra, hogy a többségi társadalom tisztán lássa, mi is történt valójában Marosvásárhelyen 1990 márciusában. A tájékoztatás terén, amit tehettem, megtettem. Román és magyar nyelven könyvet írtam az 1990. márciusi, és az azt megelőző eseményekről – most jelenik meg a második, bővített kiadása. A Marosvásárhely fekete márciusa angol és francia fordításban is megjelent. Idén, a Smaranda Enache vezette Pro Európa Liga égisze alatt szerettünk volna egy nagyobb méretű román–magyar megemlékezést. Ezt azonban az RMDSZ nem vállalta – ők külön emlékeznek –, de visszalépett Smaranda Enache is, mert nem akart részese lenne a magyar belviszálynak. Az EMNT és az én szervezésemben kerül sor a rendezvényünkre: a fekete március magyar és román résztvevőivel közösen próbálunk Marosvásárhely újabb kori történelmének a legsötétebb időszakára emlékezni.
Makkay József
Első kiadás: Kincses Előd: Marosvásárhely fekete márciusa /Püski, Budapest, 1990
Erdélyi Napló (Kolozsvár)/

Faluünnep emlékállítással
Az emlékállítás került a szombati falunap középpontjába: Sepsikőröspatakon emléktáblát avattak a település jeles szülöttének, dr. Bedő Albertnek, a magyar erdőtörvények megalkotójának, Kálnokon emlékművet állítottak az 1848–49-es magyar szabadságharc hőseinek és a két világháború áldozatainak. A harmadik rendezvény az első világégés emlékkiállítása volt Mezőtúr magyarországi ikertelepülés ünnepi ajándékaként.
A kőröspataki unitárius parókia homlokfalára elhelyezett emléktáblát a magyar erdészutókor készíttette, avatóünnepségén képviseltette magát az erdélyi magyar erdészdinasztia, valamint Sepsikőröspatak és Kálnok testvértelepülései is. A nagyszámú résztvevőt Kisgyörgy Sándor, a község polgármestere üdvözölte, az ünnep jelentőségéről Andrásiné Ambrus Ildikó, az Országos Erdészeti Egyesület alelnöke és az Ásotthalmi Erdészeti Szakközépiskola igazgató-mérnöke beszélt. Az unitárius dalkör megszólaltatta az erdészhimnuszt, áldást mondott Tordai Ernő unitárius lelkész, majd elhelyezték az emlékezés koszorúit.
Az ünneplők innen Sepsikálnokra mentek, ahol részt vettek a Hosszú Zoltán Kultúrotthon előtt újonnan állított hősi emlékmű avatóünnepségén. A sepsibükszádi terméskőből épített emlékművön az alig 400 lakosú Kálnok több mint negyven hősének nevét márványtábla őrzi. Imát mondott Tóth Anna helybeli református lelkipásztor, áldást Szabó Adél Júlia unitárius lelkész, elhelyezték a késői emlékezés virágait. Az ünnepség hangulatát emelte a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület huszárfelvonulása és a kálnok–kőröspataki fúvószenekar.
Az emlékezést követő ünnepi műsor a máról szólt. A megnyitón felszólaltak a testvértelepülések – Mezőtúr, Gárdony, Somogygeszti – önkormányzatának képviselői, köszöntötték a 18. életévüket betöltő fiatalokat, a község díszpolgárává avatták a 102. életévét töltő nt. Nemes Dénes egykori kálnoki unitárius lelkészt. Bemutatkozott a helybeli Morzsák és Kőrös gyerekegyüttes, a kőröspataki ifjak Zumba modern táncosai, a gárdonyi Aranypáva-díjas előadók, a helyi nőszövetségek. A gazdag műsort lovastorna és lovas-íjas bemutató zárta.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Lakóca alkotócsoport hitvallása (Erdélyi Művészeti Központ)
A természet- és természetesközeli lét, a teremtett és nem a mesterséges világ szerinti életberendezkedés, az organikus művészetszemlélet köti össze a Lakóca alkotócsoport tagjait, akiknek közös tárlata nyílt meg szombaton a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központban.
Háromszék legmagasabb csúcsa a Lakóca – szimbolikusan ennek magasából kívánnak a fiatal alkotók rálátni és ráláttatni a körülöttünk lévő életre. Nem hivalkodóan, nem erőltetett kortársiassággal, hanem egyszerűen, úgy, ahogy megszületik bennük a kép. Születünk, szaporodunk, tömörülünk, tömeggé, közösséggé válunk – fogalmazza fehér alapon tömör fekete körökben Sipos-Gaudi Tünde. Miként a csillagok és a bolygók az égen, egy település lakói a teljes nemzedéki skálával, kicsi és nagy, világos és sötét fagolyóbisok állnak csatarendben, amelyek évgyűrűiben rejlik a titok, hogy melyikük milyen élettapasztalatot hordoz – formált kis univerzumot installációjában Madaras Péter. Fában láttatja gondolatait, érzéseit Hosszú Zoltán is – a kontyos női fejen a szél akár meg is lebbentheti az odaképzelt hajat, összeölelkező, korcsos alakjai sokértelműek. Éltes Barna faszobrai az életből táplálkoznak: a születéstől az egyenes gerincen át a templomharangig minden benne van alkotásaiban, de nem erőltetetten, inkább nyersen, máshol utalásszerűen, de hitelesen. Fából és fésült kenderkócból építkezik, e két anyagból rakja össze a kint és a bent világát. Nicu Barb szabadra engedi a színeket, formákat, olajfestékfoltjai mélységeket és magasságokat láttatnak, míg a szintén olajban alkotó Horváth Levente lecsendesíti az indulatokat, letisztítja a színeket, és hazavezet falura, ahol a kerítéslécen átsüt a nap.
A szombati megnyitón Vécsi Nagy Zoltán házigazda, az EMÜK igazgatója köszöntötte a népes közönséget, Lovas Fekete Zsolt és Molnár Hunor perkúciós kísérettel társult a képzőművészet mellé zenével. Dimény András képzőművész megnyitóbeszédében kiemelte: az alkotóknak közös az organikus művészetlátásuk, nem a sokkolás lehetőségeit keresik, természetes anyagokhoz nyúlnak, nincs digitális vagy egyéb komplex technológia munkáik hátterében, érdeklődési körük közel áll a természethez és az emberi természethez.
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Beszélgetés Bognár Leventével – nyakkendő nélkül
Bírni kell cérnával
– Tősgyökeres aradi vagy.
– Igen. Aradon születtem, itt jártam iskolába, itt dolgozom, itt élek. Óvodától érettségiig aradi oktatási intézmények padjait koptattam. Az elemit az 1-es számú általános iskolában, az V–VIII. osztályt a 2-esben, a középiskolát pedig a 3-as Líceumban. Azután Temesváron a Műszaki Egyetem vegyészmérnöki karát végeztem el.
– Iskolai éveid során voltak-e kedvenc tanáraid?
– Meghatározó tanáraim voltak, akik a hozzánk való viszonyukkal nyomatékosan befolyásolták, mennyire tudtunk közösségben gondolkozni. Egyikük Erdélyi Károly, aki osztályfőnökünk volt. Nagyon jó közösségi osztályszellem alakult ki nálunk. Szintén meghatározó volt Kovách Géza szerepe, akivel osztálykirándulásokon vettünk részt, együtt nótáztunk, meglátogattunk jelentősebb, erdélyi történelmi emlékeket...
– Ki tanította a kémiát?
– Az iskolában Urbán József volt a kémiatanárom, de vakációkban foglalkozott velem Réhon József is: laboratóriumi gyakorlatokat végeztünk együtt, országos olimpiára készültem vele. Tehát nekem a kémia jutott, pedig rajzolgattam is, és kacsingattam a műépítészet felé. Végül is engem érdekelt mind a makro-, mind pedig a mikrokozmosz. És a kémia arról szól, hogy miből áll az anyag, hogyan épült fel a természet...
– Manapság jut még időd nyomon követni a kémia legújabb eredményeit?
– Elfoglaltságom miatt, sajnos, nincs túl sok időm erre, de szívesen nézek a tévében ismeretterjesztő műsorokat. Mindig felkapom a fejem, amikor valami új, korszakalkotó felfedezésről ad hírt a média. Az ember kultúrájához tartozik, hogy ismerje környzetét, azt a világot, amelyben él.
– Hogy érezted magad a Temesvári Műszaki Egyetemen?
– Számomra egyfajta csalódás volt az egyetem. Az anyagszerkezet érdekelt molekuláris szinten, viszont a műszaki egyetem inkább technikai információkat közölt. Hamar rájöttem, hogy az akkori tanítás nem eléggé ösztönözte a kreativitást. A kommunizmusban eléggé beszűkült típusú intézmény volt az egyetem. Ez a felfedezés először megdöbbentett.
– Nem okozott nehézséget a román nyelvű egyetemen az, hogy iskoláidat magyarul végezted?
– Nem volt borzasztó nehéz az átmenet. Igaz, hogy felkészülésem során kénytelen voltam sok román nyelvű szakkönyvet, szaklapot, példatárat lapozgatni. Mondhatnám, hogy az iskolában kétnyelvű volt a felkészülésem. És ez mindenképpen előnyömre szolgált.
– Nehéz volt az egyetem?
– Előtte a kilenc hónap katonaság volt számomra rendkívül nehéz. Az értelmetlen idővesztés teljesen lehangolt. Pozitívumként mondhatom, hogy ott sok mindent sikerült megszoknom, nőtt a tűrőképességem...
– Hova helyeztek az egyetem elvégzése után?
– A temesvári egyetem szigorúbb osztályozása miatt Aradra, a Vegyipari Kombinátba a Kolozsváron végzettek kerültek, akik általában nagyobb jegyeket kaptak, és így magasabb átlagokat értek el. Aradiaknak nem járt elsőbbség. Így nekem Craiova jutott. Egyébként, az Aradra helyezettek sem akartak itt maradni... Rövid idő után megkaptam az áthelyezésemet, hazajöttem a Vegyipari Kombinátba. Hamar szembe találtam magam a rideg valósággal. Mivel megszakítás nélküli termelés folyt, olykor reggeltől-reggelig kellett dolgozni. Nagy felelősséggel járó munka volt. Marosvásárhelyen láttam egyszer egy ittenihez hasonló berendezés robbanását; akkor megértettem, mire képes a 160 atmoszféra. A fizetés is gyenge volt, mindent a párt felügyelt, sokszor nem volt gáz, nem lehetett termelni, messze is volt otthonomtól a kombinát. Négy év után, az első adódó alkalommal eljöttem onnan. Annak ellenére, hogy Romániában a legjobban felszerelt ammóniagyár volt. Egyes berendezések magasabb technikai színvonalúak voltak, mint azok, amelyekről az egyetemen tanultunk.
– Az egészségre nem volt ártalmas ott dolgozni?
– Erős volt az ammóniaszag, nagy volt a zajszint. Végül átlyukadt orrsövénnyel jöttem el. Az óragyárban folytattam, a galvanizálásnál. Érdekes munka várt ott is. Tetszett, csak az volt a gond, hogy a kommunizmus vége felé export minőséget kellett létrehozni teljesen minősíthetetlen anyagokból.
„Mindig tisztelettel néztünk fel az iskolára”
– Azt tapasztaltam, hogy szívügyednek tekinted a Csiky Gergely Főgimnázium támogatását, rendkívüli módon kötődsz az iskolához. Mi késztetett erre?
– Elsősorban egykori alma materem emléke. Mi mindig tisztelettel néztünk fel az iskolára. Aradon a magyar iskola jelkép is. Fontosnak tartottuk, hogy arra a szintre hozzuk fel, amilyennek lennie kell Aradon egy középiskolának… Ezt az iskolát meg akarták szüntetni, lépésről-lépésre leépítették, elvették a státuszát… Arra gondoltunk, hogy annak idején, Trianon után, miután elvették a magyar oktatási hálózatot, elődeink a semmiből teremtettek egy iskolát. A forradalom után, bízva a szabadságban és a lehetőségekben, mint tisztségviselő, feladatomnak tekintettem, hogy ezen a területen a lehető legtöbbet tegyük meg. Kezdve az iskola státuszának a kérdésétől az épület belső és külső modernizálásáig, hogy azt mondhassuk, ez az oktatási intézmény, amelyhez kötődünk, minden szempontból vonzó és megfelel a modern kor követelményeinek. Azért harcoltunk, hogy az egyedüli aradi magyar iskola egy bizonyos szintet képviseljen. Elsődleges feladat volt: az oktatás, a kultúra és az egyházak támogatása. Hisz ezek a közösség tartópillérei, amelyek meghatározzák identitásunk megmaradását.
„Nagyon bíztunk a változásokban”
– Hogy kerültél kapcsolatba a politikával?
– Először is az a kérdés, hogy mit nevezünk politikának. Azt mondom, hogy az is politika, ha az ember megvallja a magyarságát. A ’89 előtti nacionalista–kommunista helyzetben népszámláláskor vagy a magyar rendezvényeken kisebbségi politikai hozzáállásunkat fejeztük ki. Avval is, hogy magyar iskolába adtuk gyerekeinket.
– ’89 előtt párttag voltál?
– Nem voltam párttag, de voltak élményeim. És nem pozitívak. Volt alkalmam megutálni a diktatúrát, az elnyomó rendszert, amely nem a szabadságról szólt.
– Értek kellemetlenségek?
– ’74-ben, amikor a 125 éves megemlékezés volt a Vesztőhelyen, amikor először hallottam köztéren a magyar himnuszt, amikor elhelyezték a vértanúk földi maradványait a Vesztőhelyen, végzős diákként, mi is kimentünk oda, majd este be akartunk jutni a Kultúrpalotában tartott ünnepi rendezvényre, amelyre a színészóriás, Bessenyei Ferenc is eljött Budapestről. Nem engedtek be. Egy ismerősünk azt mondta, be tudunk menni hátulról is. Megpróbáltuk. Megjelent a rendőrség. Leigazoltattak, és azzal fenyegettek meg, hogy ha nem húzzuk el azonnal a csíkot, a rendőrségen fogunk aludni... Akkor jöttem rá, hogy – bár betöltöttük a 18. évet – nem hagyják, hogy szabadon mozogjunk. Később, a katonaság idején, majd az egyetemen rájöttünk, milyen módon kell bizonyos dolgokat elfogadnunk. A párttag kollégáknak, például, előnyeik voltak; még a kihelyezésnél is plusz pontokat kaptak a párttagok.
– Politizáltál az egyetemen?
– Volt egy mai napig tartó baráti kapcsolatom egy görög fiatalemberrel, csoporttársammal, aki úgy jött ide Görögországból, hogy ott harcoltak a katonai diktatúra ellen, és megbuktatták azt. Elindult náluk a demokratizálódás. Legalább ezer görög egyetemista tanult akkoriban Temesváron. El is mentem egy ülésükre; elnököt kellett választaniuk. Alkalmam volt látni, hogyan működik egy valódi demokrácia. Kiabáltak is, ütköztették a véleményeket, és mindenki érvelt... Éjszakába nyúló beszélgetéseink voltak, amelyeken kifejtettük, mit kellene tenni, hogy egy diktatúrát meg lehessen buktatni, hogyan kéne működnie egy demokratikus társadalomnak, milyen elvek alapján, hogyan kéne lebonyolítani a választásokat? Tehát már egyetemista koromban kialakult egy elképzelésem a demokráciáról... Görög barátom meggyőződéses kommunistaként jött Romániába. Amikor hazament, megmondta, hogy látta, mit jelent a kommunizmus, és visszaadta a pártkönyvét; nem akart részt venni abban, ahogy tönkreteszik az országát. Tisztán látta nálunk, hogy hova vezetett a kommunizmus.
– Ezenkívül milyen események alakították politikai fejlődésedet?
– Sokat hallgattuk a Szabad Európa Rádiót. A csehszlovák események idején, ’68-ban még kicsi voltam, a lengyelországi megmozdulásokat már egyetemistaként éltem meg, azután volt nálunk, Brassóban a munkásfelkelés… Nagyon bíztunk a változásokban. Egy demokráciát szerető embernek két alternatívája volt: vagy elmegy az országból, vagy várja a pillanatot, amikor ő is beleszólhat…
– Hogy élted meg ’89 decemberét?
– Az óragyárban ért a változás kezdete. December 21-én reggel, amikor lőni kezdtek, bezárták a gyár kapuját, senkit sem engedtek ki. Bentről úgy hallatszott, hogy több ezren haltak meg az utcán. Kitódultunk az ablakokon keresztül, vagy átugorva a kerítést, óriási eltökéltséggel. Rendkívül optimisták voltunk. Az óragyárban a város első vállalati szakszervezetét én jegyeztettem be. Már akkor láttuk, hogy Iliescuék elkezdik maguk alá gyűrni az országot. A gyáron belül is megjelentek az Iliescu-féle párt emberei. Ők akkor azt ígérték, hogy nem vesznek részt a választásokon. Amikor láttuk, mennyire nő a befolyásuk, ellenszervezkedésbe kezdtünk. Jóba lettem az akkori mérőműszergyár képviselőjével és más román meghatározó személyekkel, akikkel eldöntöttük, hogy a Temesvári Kiáltvány szellemében harcolni fogunk a valódi változás eléréséért. Azután a tragikus marosvásárhelyi pogromot látva, megállapítottam: ahhoz, hogy változás legyen országos szinten, mindenkinek saját helyén kell dolgoznia a változásért.
– Megalakult az RMDSZ...
– Az első napokban beiratkoztam az RMDSZ-be, úgy mint több ezer ember Aradon. Arra gondoltam, hogy együtt kell működni a románokkal, nem tekinthetjük kizárólag sajátunknak a forradalmat, ha egyáltalán az volt. Fontosnak tartottam, hogy ne szigetelődjünk el.
– ’92-ben részt vettél az első szabad helyhatósági választásokon.
– Akkor kezdtem komolyabban odafigyelni a feladatokra, és tanácsosjelöltként indultam, Moisescu volt a polgármesterjelölt. Közös listát indítottunk a román pártokkal, én is rajta voltam a sor vége felé óragyári mérnök minőségben. Sokat dolgoztam együtt kollégáimmal azért, hogy ne az Iliescu-párt jelöltje, hanem Moisescu nyerjen. És ő nyert. Annak ellenére, hogy a második fordulóban megjelentek a városban olyan szórólapok, amelyek szerint: „aki Moisescut támogatja, az a magyar tankok bejövetelére szavaz”. Kiéleződött a harc, mert mi is ott álltunk Moisescu mellett, aki igazi demokrata volt; számomra ő volt a helyi demokrácia szimbóluma.
– Akkor tanácsos lettél?
– Nem lettem tanácsos. Év vége felé Cziszter Kálmán, az RMDSZ Arad megyei elnöke felkért, hogy jelentkezzem a megyei ügyvezető elnöki választásra. Én is jelentkeztem a megmérettetésre, és odakerültem. Ki szeretném hangsúlyozni, hogy ez nem annyira politikai, mint inkább kisebbségpolitikai feladat, érdekvédelmi munka volt. Lévén hogy akkor 15% (ma már csak 10%) a magyarság aradi jelenléte, a harcunk nem szólhatott a hatalom megszerzéséről. Mindig el szoktam mondani, hogy a tisztség nem hatalom, hanem közösségi szolgálat, egy felvállalt felelősség.
– Milyen feladatokat kaptál?
– Mint ügyvezető, a szervezési feladatokat vettem át, ami az egész megyét átfogta, ezen kívül Hosszú Zoltán szenátori irodáját vezettem ’96-ig. Később az Arad megyei RMDSZ elnöki tisztét is elfoglaltam 2011–2015 között.
– Ott kellett hagynod az óragyárat.
– Nem volt könnyű döntés. Két hét gondolkodási idő után történt meg. Nem volt akkor már felhőtlen a feladat. De arra gondoltam, hogy elődeink nehezebb körülmények között is vállalták a magyarságért való kiállást. Akkor, ha most ezt elvárják tőlem, ne zárkózzam el. Nekünk, értelmiségieknek, akik változást akarunk, felelősséget kell vállalnunk a közösségért.
– Hogyan folytatódott pályád?
– Amikor eljött a Constantinescu-éra, azt gondoltam, most már biztosan elért Romániába is a változás szele.
– Többször éreztük így az utolsó évtizedek során...
– Országos szinten is kormányzati felelősséget vállalt az RMDSZ. Akkor lettem alprefektus. ’96-tól 2000-ig foglaltam el ezt a tisztséget. 2000-től városi tanácsos vagyok és alpolgármester.
– Nem lehet könnyű feladatod.
– Nem egyszerű. A tanácsban két szavazattal a 23-ból nem mi vezetjük ezt a várost. De mindig próbálunk olyan megoldásokat találni, hogy lépésről-lépésre el tudjuk érni kisebbségi céljainkat.
– Úgy tudom, hogy mint alpolgármester, elsősorban a város kulturális életével foglalkozol.
– Is, mert nincsenek annyira leosztva a feladatok. Hozzám tartozik a költségvetés végrehajtása, a vagyonkezelés is bizonyos szempontból és egyéb társadalmi szektorok felügyelete.
– Milyen politikai sikereket értél el eddig?
– Úgy érzem, az a siker, ha a közösség asztalára le tudunk tenni valamit. Az a siker, ha a munkának eredménye van.
– Felsorolnál néhány konkrétumot?
– Megemlítem elsősorban, hogy hosszú küzdelem után sikerült önállóvá tenni, és fejleszteni a magyar iskolát, de megjegyezném, hogy a kerületi tanintézményeket is korszerűsítettük. Kulturális örökségünk szempontjából pár dolgot megmentettünk, illetve helyre tettünk. Sikerült jobban kihangsúlyoznunk azt, hogy még mindig itt vagyunk, és ez a város azon értékek összessége, amelyeket különböző etnikai és vallási közösségek hoztak létre, és ebben az aradi magyarság fontos szeletet mondhat magáénak. De több olyan kezdeményezésem volt, amit már az önkormányzatban megvalósítottunk, ami a városfejlesztésére vonatkozik és uniós pályázati finanszírozást nyert, vagy már hagyománnyá vált sport- és kulturális rendezvények.
– Nevezz meg, kérlek, néhány konkrétumot!
– ’99-ben, több éves előkészületek után, kihoztuk a várból a Szabadság-szobrot, a Szabadság-szobor felállításának folyamatában is megtettem a kötelességemet. Ne felejtsük el a Szentháromság-szobor visszaállítását, a Nepomuki Szent János-szobor megmentését. Megemlíteném, hogy harcoltam azért, hogy magyar utcaneveket fogadjanak el, emléktáblákat helyeztünk ki, szobrot állítottunk Fábián Gábornak, Salacz Gyulának, felújítottuk az újaradi Szentháromság-szobrot, kialakítottuk a gáji Gizella teret és el is fogadtattuk ezeket. Mindig fontosnak tartottam meggyőzni polgártársaimat, és bebizonyítani, mennyire fontos személyiségei voltak a városnak ezek az emberek. Ezért is hangoztatom gyakran, hogy értékeinket kétnyelvű kiadványokban kell megismertetnünk a többséggel. Annak is nagyon örülök, hogy október elsejétől sikerült viszontlátni a múzeumban a ’48–‘49-es ereklyéket. Huszonöt éves munka van e siker mögött. Ez csapatmunkát igényelt.
– Szerintem említést érdemel az Aradi Kamaraszínház is.
– Mindenképpen. Az Aradi Kamaraszínház egyik aradi sikertörténetünk, amely a lelkes aradi fiatal színházi szakemberek hozzáértését dicséri. Biztosítani kellett a magyar színjátszás támogatási kereteit. Itt mondanám el, mennyire fontosnak tartom, hogy a magyar adófizető polgárok pénzéből jusson a mi kultúránkra is. Ehhez politikai lobbi kell. Szerintem addig, amíg a mi identitásunkat a kultúra határozza meg, ezt a feladatot a továbbiakban is nagyon fontos felvállalni.
– Hogy érzed, mennyire becsülik meg a munkádat?
– Nekem az az igazi elismerés, ha egy-egy rendezvényre sokan eljönnek. Ez lehet a jól végzett feladat nyugtázása. És mindenképpen közösségi élmény, ha tudunk együtt örülni.
– Milyen rendezvényekre gondolsz?
– Majális a gokartpályán, magyar bál az Expóban, iskolai ünnepélyek, egy-egy színházi előadás, könyvbemutató vagy képzőművészeti kiállításmegnyitók, templombúcsúk, szoboravatás, és még sorolhatnám civilszervezeteink rendezvényeit.
– Vannak díjaid is. Nemrég kaptad meg, elsőként, az EMKE Kötő József-díját.
– A sor elején áll a Fényes Elek-díj, amelyet a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság ítél oda. A Pécsi Pro civitate, a Gyula Város díszpolgára cím vagy a tavaly átvett magyar állam által adományozott Magyar Érdemrend tisztikeresztje is igen megtisztelő. A legfontosabb azonban az, hogy a közösség legyen megelégedve. A közösséget szolgálni csak a közösséggel együtt lehet.
„Ebben a városban minden kő és tégla jelent nekem valamit”
– Mi az, ami legjobban köt ehhez a városhoz? Miért szereted Aradot?
– Először is szülővárosom. Nagyon sok emlék köt hozzá, az értékek, amelyek a városképhez tartoznak, egyedi, gyönyörű homlokzatú épületei. Ebben a városban minden kő és tégla jelent nekem valamit. A hangulatos Maros-part, ami immár aradikum. Ezek tettek engem aradivá. Ezáltal azonosulok a városommal. Ez talán több mint szeretet.
– Milyen utakon jutnak el hozzád az állampolgárok visszajelzései?
– Ma is volt fogadóórám, voltam kint egy kerületben is. Részt szoktam venni kerületi találkozókon, ha szünet van a színházban vagy bálban vagyunk, az emberek kérdezgetnek, beszélgetünk...
– Jellemzi-e az aradiakat a lokálpatriotizmus?
– A lokálpatrióta magáénak érzi a várost. Az a jó, ha az emberek nem a városból, hanem a városért élnek. Ahhoz, hogy jól működjön a város, szükség van az elhivatott lokálpatriótákra, s úgy látom, még szép számban vagyunk.
– Milyen a viszonyod általában az emberekkel? Tisztelnek?
– A kölcsönös tiszteletnek vagyok híve. Tiszteletet csak akkor várhatsz el, ha te is tiszteled a másikat. Fontos, hogy az ember állandó jó viszonyt tudjon ápolni a közösség tagjaival.
– Vannak példaképeid?
– Mindig az elhivatott és az elvhű embereket tiszteltem.
– Vannak-e igazi barátaid?
– Az az igazi barát, aki önzetlen. Az egyik például Görögországban él, kollégám volt az egyetemen. Néhány volt osztálytársammal nagyon közeli kapcsolatban vagyok; rendszeresen találkozunk. És több igazi bajtársam van, akikkel együtt dolgoztunk, dolgozunk a közösség érdekében. Mások, sajnos, már nincsenek az élők sorában.
– Vannak irigyeid?
– Nem tudom, de lehet, akadnak olyanok, akik nem tudják elképzelni sem, milyen sokrétű munkát kell végeznem. Benne van a pakliban, hogy egyesek egyenlőségjelet tesznek a felelőtlen és az elhivatott politikus között. Sajnos sok a rossz példa napjainkban. Az alázattal végzett feladat megóv az irigyektől.
– Érzel tiszteletet az aradiak részéről?
– Különböző alkalmakkor, amikor találkozom az emberekkel, azt látom, hogy nem fordulnak el tőlem, el tudunk beszélgetni, tisztelettel tudunk szót váltani egymással, megkérdezik, hogy vagyok...
– Románok részéről érzel rokonszenvet?
– Egyesek részéről igen. Van olyan eset, amikor kimondják, jó hogy itt a Bognár, mert vele meg fogjuk oldani a problémánkat. Hallottam már olyan véleményt, hogy „habár magyar, de rendes ember!” Ebben a tisztségben, amit az ember elvállalt román közegben, feltételezhető, hogy rajta keresztül a magyarságról is képet alkotnak, beazonosítják. Kisebbségi sorban az embernek tudnia kell, hogy mikor mit engedhet meg magának.
„Nem kötöm magam egyfajta ideológiához”
– Politikai beállítottságod?
– RMDSZ-es politikusként élek a köztudatban, de számomra a szövetség egy érdekvédelmi szervezet. Nem kötöm magam egyfajta ideológiához. A magyarság érdekei melletti kiállás eleve nemzeti vonal. Egyébként demokratikus beállítottságú ember vagyok. Úgy érzem számunkra fontos a nemzeti középvonal.
– Mi a véleményed a jelenlegi politikai helyzetről?
– Más a hétköznapi politika nálunk, és más például Svájcban, pedig ugyanazon a kontinensen élünk. Nálunk a kommunizmus után bekövetkezett szabadságot sokan szabadosságnak élik meg. Az átmeneti időszak nem fejeződött be, folytatódik. Nem kristályosodott ki az az értékrend, amit vártunk. Ebben az országban nem mondható el, hogy a politika megóv minket. Adott pillanatban mindegyik párt kijátssza a magyar kártyát, eleresztik a bennünket támadó nyilakat. Mi, aradiak, ebben a városban kell hogy megkeressük azokat a partnereket, akik megértik, hogy mit akarunk. Nemzetközi szinten jelenleg az a legfontosabb kérdés, hogy Európa hogyan tudja megőrizni identitását és ebben az Európában mi is. Ehhez előbb el kell érni azt, hogy földrészünk mindegyik szegletében ugyanazt a civilizációs szintet hozzák létre. Az integrált Európa-kép szerint, mindegy, hol vagy, mindenütt jól kéne érezned magad. Amíg ilyen nagy különbségek vannak életszínvonalban, életminőségben és mentalitásban, addig ez elég nehezen kivitelezhető.
„A korzózás is nagy élményt jelentett”
– Következik a család. Elárulnál-e valamit róla?
– Szüleim pedagógusok voltak, engemet is tanítottak. Nem volt ez egyszerű helyzet számukra. A szülő–gyerek viszony más az iskolában és más otthon. Éreztem, hogy az iskolában nagyobb az elvárás irányomban. Nagyon tiszteltem őket, mert amit felvállaltak a közösség érdekében – édesanyám tanítóként, édesapám iskola-aligazgatóként, tanfelügyelőként is – kötelességtudattal végezték. Munkám során azt próbáltam én is átadni, amit otthonról kaptam, az erkölcsi hozzáállást, a tisztességet. Nem volt könnyű dolog a jelenlegi társadalmi közegben, mert igencsak felhígultak ezek az értékek.
– Munkád során megkapod családodtól a megfelelő megértést, segítséget?
– Egyértelműen. El kellett fogadni, hogy keveset vagyok otthon. Sokszor reggeltől estig lefoglal a közigazgatási, a közösségi munka. A családnak, feleségemnek is áldozatot kellett hoznia.
– Gyerekeidről?
– Két fiam van: Zoltán és Endre. Zoltán Kolozsváron dolgozik, társadalmi feladatokat is vállal, Endre még tanul.
– Vannak-e olyan gyerekkori emlékeid, élményeid, amelyek nyomot hagytak szívedben?
– Különleges hangulata volt annak, amikor lementünk fürödni a Marosra. A cukorgyártól átmentünk a komppal a Port Arthurhoz, a szabad strandra. Szintén kellemes emlékeim közé tartoznak a kirándulások a Csálai erdőbe. A korzózás is nagy élményt jelentett. Közösségi élet volt a városban. Az emberek köszöntek egymásnak, ha bementem nagyapámmal egy üzletbe, kalapot emeltek, úgy köszöntöttek.
– Hiányzik ez a hangulat?
– Ez a város már nem az a város. Pedig akkor kommunizmus volt.
– Vajon nem a lakosság felhígulásának tudható be ez?
– Dehogynem! Viszont a város hangulatát mi a fiatalabb generációkkal együtt alakíthatjuk úgy, hogy mindannyian itthon érezzük magunkat benne...
„Vannak még terveink”
– Hogy állsz egészségileg? Úgy látom, jó bőrben vagy.
– Rendben vagyok. Üzemképes állapotban.
– Mintha lefogytál volna egy kicsit az utóbbi években.
– Őrzöm az ideális testsúlyomat... A napokban itt járt Oxfordból Gróf László térképtörténész, aki elmesélte, hogy Angliában van egy olyan város, ahol a polgármestert mérlegre állítják tisztség előtt és tisztség után. Ha meghízott, azt mondják, hogy nem dolgozott eleget a közösség érdekében. Ez nálam nem merül fel. Bírni kell cérnával, van gyűrődés. Bízom benne, hogy folytatni tudom; vannak még terveink...
– Milyen a viszonyod a polgármesterrel?
– Kölcsönös tiszteleten alapszik. A többségi politikusokkal igyekszem korrekt kapcsolatot tartani. Ez néha kompromisszumokkal is jár. Számomra a cél mindig a város és közösségünk érdeke.
– Ha megvan az egészség, biztosan vannak terveid.
– Bízom benne, hogy folytatni tudom, és még egy mandátumot végigviszek. Van néhány olyan terv, amelyet beindítottunk, de még nem sikerült megvalósítani. Meg kell várni a megfelelő konjunktúrát. Nekünk nagyon fontos lenne, hogy sikerüljön létrehoznunk Aradon egy magyar kulturális intézményt, multifunkcionális céllal, mert a magyarságnak – fiatalnak, idősnek – találkozási hely kell, például táncház, de kellene egy állandó színjátszó terem... Ideális lenne a Studió mozi termét erre a célra átalakítani. Ehhez önkormányzati jóváhagyás szükséges, dolgozni, egyeztetni kell... Beindítottuk az „egészséges város” programot. Azt szeretnénk, hogy mindenki egészségesen éljen ebben a városban. Kevesebb legyen a stressz, megoldódjék a közlekedés, létesítsünk újabb zöldövezeteket. Régi terv a történelmi belváros felújítása. Folytatni kell az iskola régi épületének a felújítását. Jól szeretnénk együttműködni az egyházakkal; arányos támogatástkieszközölni. Fontosnak tartom, hogy a támogatásokat mindig százalékarányunknak megfelelően osszák le.
– Melyek azok az álmaid, amelyek még nem valósultak meg?
– Mindig álmodtam egy olyan társadalomról, amely az értékekre épül, és a kölcsönös tiszteletre... Olykor mérleget készítek, és azt látom, hogy többet akartunk, de lassabban mennek a dolgok. De hát, amíg élünk, remélünk! És álmodozunk. Mert álmok nélkül nem lehet jövőképünk.
– Egy politikusnak, közéleti személyiségnek szüksége van-e Istenre, általában a hitre?
– Hit nélkül nem lehet élni. Ez egyértelmű. Olyan családból származom, amelyben ez értékrend volt. Én is kötődöm ezekhez az értékekhez.
– Mit csinálsz legszívesebben szabadidődben?
– Kikapcsolódásként, ha összejön, kimegyek a kutyámmal sétálni a Maros-partra. Friss levegőt szívok, lazítok. Szívesen megiszom társaságban egy jó pohár bort, és próbáljuk megoldani a világ dolgait...
– Pihenőszabadságra szoktál menni?
– Igen, de rövidre. Huszonvalahány napom van még, amelyeket nem tudtam kivenni. Mindig egyeztetnem kell a polgármesterrel meg a másik alpolgármesterrel. A hivatalban mindig kell lennie valakinek.
– Hogyan telnek szabad szombatjaid?
– Ha kerül szabad szombatom, akkor arra használom, hogy bepótoljak valamit abból, amit a hét folyamán nem tudtam otthon elvégezni. Vannak olyan feladatok a családi ház körül, amelyeket más nem csinál meg. Szeretek kiülni a kertbe a fenyőfák alá, és hallgatni a madarakat, olvasgatni. Van ott egy zöld szigetünk, ami betonmentes övezet.
– A majálisról jut eszembe: szeretsz rövidnadrágban, nyakkendő nélkül járni?
– Igen, jólesik néha levenni a „munkaruhát”.
– Szereted a zenét?
– Amikor van egy kis időm, bekapcsolom a CD-lejátszót és hallgatom a zenét. Fiatal koromban is gyűjtöttem a klasszikus zenét, még megvannak a bakelitlemezeim is. Szívesen járok koncertekre. Sokat jelent számomra a klasszikus zene.
– Ismersz Beatles-számokat?
– A klasszikus zene mellett vannak még nagy élményeim, mint az LGT, az Omega. És a Pink Floyd, amely szerintem a csúcs a hozzám eljutott könnyűzene területén. A Beatlesről annyit, hogy azért szeretem őket, mert számaik nem csak ritmust, hanem érzelmeket is közvetítenek.
– Láttalak már sirtakit táncolni, cigánytáncot ropni bálokon, hallottalak nótázni. Szeretsz mulatni?
– Ha elmegyek feleségemmel egy közösségbe, ahol szórakoznak, rá kell hangolódnom az ottani hangulatra. Ez fontos. Meg kell élni az élményt! Egy görög bölcs szerint, az élet szórakozás nélkül olyan, mint egy hosszú út pihenők nélkül.
– Jut-e időd tévénézésre? Milyen műsorokat kedvelsz?
– Kötelezően megnézem-hallgatom naponta a híreket mind a román, mind pedig a magyar tévében. Mi, aradiak a Kossuth Rádión nőttünk fel: „Moha bácsi, a törpe”, „Nyitnikék”, „Miska bácsi levelesládája” – ezek olyan műsorok voltak, amelyekre most is szívesen emlékezem vissza. A tévében jól emlékszem a „ Tenkes kapitányára”, a „Híradót” mindig megnéztem, nem felejtettem el a „Panorámát”, hiányolom a „Deltát”... A mai műsordömpingben nehéz választani, de egy jó Oscar-díjas filmet szívesen megnézek. A humoros filmeket is kedvelem, ha jut rá idő.
– Sportközvetítéseket szoktál nézni?
– Inkább csak az európai és világbajnoki küzdelmekre szoktam időt szakítani.
– Szoktál kijárni focimeccsekre?
– Odafigyelek. Egy meccs végignézéséhez idő kell, és ez ritkán jön össze.
Kötéltánc az ellenszélben
– Standard kérdés: Milyen a hangulatod mostanában?
– Vegyes. Úgy tűnik olykor, hogy amit csinálok, kötéltánc az ellenszélben. De igyekszem pozitívan hozzáállni a dolgokhoz.
– Optimista vagy?
– Úgy mondanám, hogy probléma-, feladatmegoldó vonalon gondolkozom. Ha van egy feladat, meg kell rá találni a megoldást, ha van egy kérdés, azt meg kell válaszolni. Ehhez, persze fel kell mérni a valóságot, tudnunk kell, hol állunk. Különben az elindított folyamat kudarcba fullad. ’89 óta egyfolytában optimista vagyok...
– Mennyire vonz a képzőművészet?
– Szeretem, mert magam is rajzoltam gyerekkoromban. Nyolc évig tanultam a Művészeti Népiskolában. Rajzolni Lia Cott, agyagozni pedig Ioan Tolan tanított. Európaiságunkhoz hozzátartozik a képzőművészet, az alkotás. Ezt szem előtt tartom a testvérvárosi kapcsolatok terén is.
– Mostanában már nem rajzolgatsz?
– Nem jut rá időm. Meg a megfelelő hangulatom is hiányzik. De szívesen elmegyek kiállításokra.
– Jut időd olvasásra?
– Régebben sokat olvastam. Ma kevés időm jut irodalomra.
– Napilapokat és folyóiratokat lapozgatsz?
– Rendszeresen.
– Papíron vagy online formában, interneten?
– Is, is. Nosztalgiával forgatom a nyomtatott sajtótermékeket, szeretem az illatukat. De a lexikonokat csak olykor veszem le a polcról, a Google átvette szerepüket... Rohanó világunkban ritkán akad alkalom a könyvolvasás intim pillanataira.
– Amikor hazaérsz, kikapcsolod a telefonodat?
– Soha. A hivatali telefonom állandó készenlétben áll. Bármi történik bárhol, hívhatnak, tudnom kell róla.
– Van-e hiányérzeted általában tevékenységeddel, környezeteddel, munkatársaiddal kapcsolatban?
– Miután húsz évet eltöltöttem a közigazgatásban, látom, hogy sok olyan terület van, ahol javítani kéne. Túlságosan bürokratikus az adminisztrációnk, rengeteg időt vesz igénybe. Sokszor órák hosszat kell ülnöm az irodámban, hogy aláírjak különféle iratokat. És nem jut elég időm kimenni az emberek közé. Egyébként nagyon kevés a motivált ember bent a hivatalban, mert kicsik a fizetések. Nehéz ott tartani a megfelelő munkatársakat. Megtörténik, hogy kiadok egy utasítást, és nem történik semmi. Megesik az is, hogy kiírnak valamit közbeszerzésre, jelentkezik több cég, az egyik megnyeri, a többi meg óvást nyújt be. Emiatt áll az egész. Odajutunk, hogy nincs, aki levágja a füvet, nem tudjuk befejezni időben a különféle köztéri munkálatokat, és így tovább. Ezek a kellemetlenségek őrlik az embert. El szoktam mondani, hogy én senkinek sem vagyok az alkalmazottja a hivatalban; az én főnökeim az aradi választó polgárok. Nagyon lassan haladnak a munkálatok a Megbékélési parkban is; hasonló, égbekiáltó, bürokratikus okok állnak a háttérben. Ilyen és hasonló problémák miatt van hiányérzetem.
– Jogállamban léteznek törvények, szabályok, amelyeket be kell tartani. Nemde?
– Nálunk a törvényeket és a jogszabályokat lépten-nyomon módosítják, nem világosak és ellentmondóak. Felteszem a kérdést, hogy nálunk, Aradon 16 000 magyar miért nem használhatja anyanyelvét a közigazgatásban akkor, amikor egy 2000 lélekszámú község 500 magyar anyanyelvű lakosának joga van hozzá? Mert ott, a községben a magyarok a lakosságnak több mint 20%-át teszik ki, és ennek alapján kijár. Ilyen anomáliák vannak az alkotmányban az említett jogok és a gyakorlat között.
– Van-e még valami, amit ennek a beszélgetésnek a végén hozzátennél az elmondottakhoz?
– Azt kell tevékenységem során elfogadtatni a környezetemben, hogy én a magyar közösséget képviselem és természetesen a várost mi is fontosnak tartjuk. Például azokat a fejlesztéseket, amelyek a mi jólétünket is elősegítik messzemenően támogatom. Mi, városalapítók is és városalakítók is vagyunk. Politikai hitvallásom mindenképpen az: Ne tegyek olyasmit, amiért azelőtt másokat bíráltam, s ha már nem leszek tisztségben, bárkivel bátran szembe tudjak nézni, tetteim bármikor felvállalhatók legyenek, maradjon meg emberi méltóságom!
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)

Laza, nyári társalgás Cziszter Kálmánnal
„A pozitív gondolkozás és cselekvés híve vagyok” (I.)
– A „laza, könnyed csevegés, társalgás”, amit előrevetítettél mára, minden szempontból jó, főleg egy 75-höz közelítő alaknak, mint én.
– Azt hittem, még nem érted el a 70-et.
– 1943 januárjában születtem.
– Mérföldkő az életedben, hogy 24 év után abbahagytad tanácsosi tevékenységedet.
– Pontosabban, mint tanácsos elfogadtattam a kollégáimmal, hogy minden tisztségben van bizonyos tisztes határ, amit átlépve már kötelező az utánunk jövő nemzedéket elindítani.
– Aradiak vagyunk jó pár éve, mégis, sajnos, elég kevés közelebbit tudok rólad… Arra jól emlékszem, hogy közvetlenül az úgynevezett forradalom után engem is lehívtatok az alagsorba, a sajtóklubba egy találkozóra, ahol azt javasoltad, hogy válasszanak be engem is az RMDSZ Aradi vezetőségébe. Nem tudtam elvállalni, mert akkoriban rendkívüli módon lekötött a tanítás.
– Az első hetekben Bognár Leventét is invitáltam, ő ezt eleinte azzal hárította el, hogy inkább szakszervezeti úton szeretne aktiválni.
– Hol születtél?
– Aradon.
– Óvoda?
– Az óvodát a Zárdában jártam, Bosnyák Erzsi, később Steinhübelné, azaz Böbe óvó néni felügyelete mellett. A nővérem a Zárdába járt, negyedikes volt akkor. Amikor véget ért az óvodai program, átvittek a nővérem osztályába, s beültettek az utolsó padba. Sokat szipákoltam emiatt, de végül a nővérem mindig hazavitt Mosóczra. Guttmann Pirike, Bognár Levente akkor még hajadon édesanyja volt a tanító nénije.
– Következett az elemi, illetve az általános iskola.
– Öt percre laktam a Gizella utcai iskolától. Ha otthon felejtettem az uzsonnámat, szünetben hazaszaladhattam érte… Akkoriban kétpárhuzamos magyar osztály működött ott. Kitűnőtanítóim voltak: Győri Irénke, Kovács Mihályné, későbbi matematikatanárom, Kovács Miska felesége, Gémes Géza két éven keresztül.
– Kedvenc tanáraid az általános iskolában?
– Osztályfőnököm Csóthy János volt, majd Farkas Ágoston („Guszti”). Kovách Géza („Gazsi”) is tanított, mint újdonsült mosóczi-lakos.
– Következett a középiskola.
– ’56 nyarán komoly felkészítőn vettünk részt Ficzay Dénes vezetésével. Sok mindent tanultunk tőle. Sikerült közel kerülnöm mindahhoz, amit Ficzay képviselt… A felvételi vizsga sikerült, bár Schön igazgató megrovásban részesített, mert valamit elhibáztam a matekdolgozatomban. A Gimnáziumban kitűnő kezekbe kerültem: Miska bácsi négy éven át volt az osztályfőnököm. Tanított még a „nagyok” közül Fábián, Kovách Géza… Merem állítani, hogy remek iskolám volt.
– Melyik egyetemre felvételiztél?
– Temesvárra, az építőmérnöki karra iratkoztam. És kérvényeztem, hogy magyarul vizsgázhassak. Fizikából Peter Lamoth feleltetett. Megkérdezte, ki tanította a fizikára líceumban? Megmondtam, hogy Fábián György. Erre azt válaszolta a professzor: felelhet bármilyen nyelven, maga biztosan tudja a fizikát…
– Hogyan teltek egyetemi éveid?
– A Temesvári építőmérnöki karnak az volt az aranykora.
– Milyen szakra jártál?
– Civil, azaz polgári, ipari, mezőgazdasági építőmérnökire.
– Mi késztetett arra, hogy építőmérnöki egyetemet végezz el?
– Ezt tulajdonképpen annak köszönhetem, hogy itt, Aradon nem vettek be a KISZ-be. Egy jóakaróm kijelentette, hogy én, mint osztályellenség, egykori „kizsákmányoló” család leszármazottja, be akarok furakodni soraikba. Emiatt leszavaztak. Atomfizikus vagy történész szerettem volna lenni, de ahhoz, hogy jelentkezhessek ezekre a szakokra, szükséges volt a KISZ-szervezet ajánlása. Így aztán mAradt az építőmérnöki.
– Hova helyeztek az államvizsga után?
– Az évek során elért eredményeim alapján az ötös élmezőnyben („Top 5”) végeztem. Ennek köszönhetően a Bánság Megyei Tervezőintézethez kaptam kinevezést.
– Nagy dolog volt ez akkoriban.
– Ennek az intézetnek volt egy Aradi fiókja, sikerült átjönnöm ide. Sok kiváló építész dolgozott itt: Ujj Jenő, Kígyósi Pál, Angel István, Neulender József stb. Magyar, német, zsidó, román vegyes társaság – remek hangulatban dolgoztunk itt együtt.
„Elszomorít, hogy egyre kevesebben vagyunk”
– Hogyan kerültél kapcsolatba a politikával?
– Anélkül, hogy tagja lettem volna a KISZ-nek, 42 éves koromban arra kényszerültem, hogy felvételemet kérjem a Román Kommunista Pártba. Ugyanis akkor, ’85-ben már négy éve vezettem az Aradi Szabadegyetemen egy magyar nyelvű tanfolyamot. A téma: kulturális, műszaki, tudományos előadások. Ezen a Korunk szerkesztőitől, a Kolozsvári történészektől és filozófusoktól kezdverészt vett az erdélyi magyar tudományos élet sok jeles képviselője. Előadást tartott Imreh István, Gaál Ernő. Toró Tibor atomfizikus professzor minden évben eljött az évadnyitóra, és bemutatta a legújabb Nobel-díjasokat. A meghívásokat magam intéztem. Segítségemre volt a Kolozsvári szerkesztők közül a megboldogult Csép Sándor, Veres Zoltán, mindaddig, míg nem települt Svédországba s nem utolsósorban Aradi (Schreiner) Jóska… 150 előadást ért meg ez a tanfolyam – ’81-től ’89-ig. Egy adott pillanatban a hivatalunk pártszervezetének a titkára a megyei titkárral egyetértésben megkérdezte: hogyan vezethetek én egy magyar tanfolyamot tudományos témákról, a tudományos szocializmus eszközeit felhasználva, ha nem vagyok tagja a pártnak? Akkor kénytelen voltam elfogadni a párttagságot. S volt egy második érvem is: be akartam iratkozni a doktorátusra, és kihoztak egy rendeletet Bukarestben, miszerint a jelentkezéshez kérték a pártszervezet ajánlását… Egyébként „csendes tag” voltam.
– Sikerült a vizsgád?
– Az 1985-ös Bukaresti felvételim nem sikerült, de 1990 őszén Temesváron bejutottam a doktorátusra. (Ekkor a felvételinek már nem voltak politikai feltételei.) A Temesvári Építéstudományi Kutatóintézet doktori iskolájában húszan voltunk öt helyre. És sikerült.
– Végül megszerezted a doktori címet?
– Mivel beléptem a politikába, elkapott a gépszíj, s nem jutott időm tanulmányokat, dolgozatokat, szakcikkeket írni. Le is szidott jól a tudományos vezetőm, amikor kiderült, hogy lemondok erről a lehetőségről… Azt mondhatnám, hogy kisebbségi közösségszervezéssel foglalkoztam ’81-től ’89-ig, s aztán jött az úgynevezett forradalom.
– Első perctől benne voltál az Arad Megyei RMDSZ vezetőségében?
– Gazdasági alelnök voltam, társa a néhai Tokay Györgynek, aki politikai alelnök lett, Hosszú Zoltánt választottuk elnöknek. Rövid időn belül, májusban parlamenti választások következtek, és Hosszú Zoltánt rekord-, 30 000-nél több szavazattal szenátorrá választották. Miután ő a fővárosba költözött, én ügyvezető elnök lettem, és rá egy évre megválasztottak a megyei szervezet elnökének. Tíz évig töltöttem be ezt a funkciót. De hangsúlyozni szeretném, hogy én ezt sosem tekintettem politizálásnak, hanem közösségi szolgálatnak. A közösségszervezésről elmondhatjuk, hogy a manapság számtalan faluünnepség, egyéb kulturális események, rendezvények sorozata, amely zajlik a megyében, tulajdonképpen akkor, a kezdetekkor indult el, és nőtte ki magát. Ma vannak intézmény szerepet betöltő folyóirataink, napilapunk, kulturális és szakmai egyesületeink. Érdekvédelmi szervezetünk, az RMDSZ szorosan együttműködik az egyházzal, különböző civilszervezetekkel. Ez nagyon nagy dolog! Ami elszomorít, az, hogy egyre kevesebben vagyunk, az iskola padjait egyre nehezebben tudjuk feltölteni…
– Hány évig voltál tanácsos?
– Tizenkét évig megyei és szintén tizenkét évig városi tanácsos voltam. Mindig fontosnak tartottam, hogy ott legyünk a tanácsban, hogy ne dönthessenek távollétünkben.
– Rengeteget tettél az Aradi és az Arad megyei magyarságért, kultúránkért. Hogy érzed, megbecsülik munkádat az emberek?
– Legnagyobb gondunk a kommunikáció. Kezdetben ennek a szintje sokkal kezdetlegesebb volt, mint manapság, amikor az internet, a Facebook behálózza életünket. Hiába volt akkoriban több mint 30 000 szavazónk és közel 70 000 magyar a megyében, a kezdeti időszakban, amikor gyerekcipőben jártunk, nem sikerült elég közel hozni a közösségi ügyekhez a magyar lakosság jelentős részét. A későbbiekben is csak alkalmilag tudtuk megszólítani az embereket, például egy-egy választást megelőzően.
– Mi a véleményed arról, hogy az egyre kisebb számú Aradi magyarokat, enyhén szólva, nem túlságosan érdeklik a magyar kulturális események?
– A lemorzsolódásnak nem csak migrációs és biológiai okai vannak. Az Aradi magyarság nem úgy él, mint egy 1000-1500 lélekszámú falu lakosai, hanem elszórva a tömbházakban. Jól tudjuk a rendezvényeinkről, hogy Aradon a kulturálisan aktív közösség pár százra tehető.
– És nagy részük az idősebb nemzedéket képviseli.
– Nem tudjuk a fiatalokat megfelelően motiválni, hogy nagyobb számban vegyenek részt a magyar kulturális életben.
– Azért vannak pozitív előjelű kivételek.
– A pozitív gondolkozás és cselekvés híve vagyok.
„Ideköt a szülői ház, az alma materek sora”
– Milyen fontosabb elismerésekben részesültél?
– 1994-ben Pro Urbe Díjat kaptam Budapesten a két ország közötti közeledés érdekében tett lépéseim elismeréseként. Akkoriban, mint megyei tanácsos, szoros kapcsolatokat építettünk ki Békés és Csongrád megyékkel. Utána alakult meg a Duna–Körös–Maros–Tisza eurorégió. A két magyarországi megye önkormányzatának javaslatára adta át a díjat Boross Péter, Göncz Árpád jelenlétében, a Belügyminisztérium dísztermében.
– Erre büszke lehetsz. Meg mi is…
– Talán ennél is fontosabbnak tartom azt, hogy 2002-ben az elsők között megkaptam az RMDSZ Ezüstfenyő-díját. Ez egy szép térbeli bronzplakett a következő szöveggel: „A szülőföld visszaszerzéséért”. Elérzékenyülök, ha visszaemlékezem, hogy Tempfli József püspökkel együtt részesültem ebben az elismerésben.
– Mi az, ami legjobban köt szülővárosodhoz, Aradhoz?
– Ideköt a szülői ház, az alma materek sora, tulajdonképpen minden emlékem ehhez a városhoz köt, hisz időm 95%-át itt töltöttem. Szinte mindegyik utcában van egy olyan épület, amelyhez kapcsolódom egy-egy tervvel, legyen az átalakítás vagy hozzáépítés. Tehát a munkám eredménye is itt van. No meg a barátaim! Ha valaki felajánlaná, hogy átköltözzek, például, Gyulára, egy gyönyörű házba, egy hét után biztosan visszajönnék. Annak ellenére, hogy alelnöke vagyok az Arad–Gyula Baráti Társaság nevű civilszervezetnek, és az egyik nagyapám gyulai születésű volt.
– Mondanál pár szót a Cziszter családról?
– A Cziszter ritka név. Tudomásom szerint az enyém az egyetlen Cziszter család a környéken. Lényegében kisjenői gyökerű. Ott volt nagyapám asztalosmester. Kilenc gyermeke volt. Felesége Aulich Berta, akinek az apja unokatestvére volt Aulich Lajos Aradi vértanúnak. A sok gyerekből négy fiú tanulta ki az asztalos mesterséget. Egyikük kereskedő lett, de időskorára ő is beállt asztalosnak. Dédapám is asztalos volt. Szóval asztalos dinasztiából származom. Az Aradiak apámat, Cziszter Kálmánt és nagybátyámat, Cziszter Józsefet ismerhették. Sok helyen még megtalálhatók a hársfából készült redőnyök, amelyeken fémlemez s rajta a felirat: „Cziszter Coloman” vagy „Cziszter Iosif”.
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad), 2016. júl. 19.
Laza, nyári társalgás Cziszter Kálmánnal
„A pozitív gondolkozás és cselekvés híve vagyok” (II.)
– Meghatározó volt életedre a családi környezet?
– Egy életre kiható tényező volt az, hogy otthon a szüleim érdeklődésének köszönhetően a könyvszekrényben ott volt egy Jókai-sorozat, egy Mikszáth-sorozat, egy Victor Hugo-sorozat, id. Dumas, a Tolnai világlexikon… Ez lehetővé tette, hogy megismerjem a magyarság történelmét. Sokat köszönhetek az otthoni kispolgári környezetnek. Anyámat érdekelték jobban a művészetek, ő ugyanis divattervezőként kezdte egy nagy Aradi divatcégnél, amelyik a királyi udvarnak is dolgozott. Később ő is nyitott egy varrodát. Apám, a legnagyobb fiú a családból, hat osztályt végzett. ’18-ban, tizenkét éves korában oda kellett állnia apjához a gyalupad mellé. Hamarosan elküldték Marosvásárhelyre egy kiváló műbútorasztaloshoz, ahol közel egy évet dolgozott, és tanulta a mesterséget. Ott szabadult fel. Huszonnyolc évesen, apja támogatásával, a Mosóczy-telepen felépítette azt az asztalosműhelyt, amely azután még közel nyolc évtizedig működött. Mára, sajnos, megszűnt létezni. Visszatérve kérdésedre, családi környezetem a kezdeti eszméléstől a mai napig meghatározó számomra. Családom – feleségem, gyermekeim – támogatásának köszönhetem mindazt, amit sikerült elérnem.
– Emlékszem, egyszer egy magyar bálban nyertem tombolán egy fenyőfa kisasztalt két hokedlivel, amelyek a mosóczi műhelyben készültek.
– Ide tartozik egy keserű emlékem: ’52-ben egy este megüzenték apámnak, hogy ha másnap nem lép be a kisipari szövetkezetbe, akkor egy napra rá elviszik a Duna-csatorna építőtelepére. Ezt a megyei pártfőnök, Balogh Lajos üzente, aki egykor asztalossegédje volt. „Kálmán bácsi, be kell iratkozni!” Úgyhogy elkerülte a Duna-csatornát, de a műhelye a kisipari szövetkezet használatába került… Nagy nehezen, perek sorozata útján, a ’90-es évek végén tudtuk visszaszerezni a műhelyt. Akkor a feleségem irányításával beindult ott az asztalosipari tevékenység. Tíz-tizenkét évig működött.
– Gyerekek?
– Három gyerek. Sorrendben: Kálmán fiam matematikusként dolgozik Budapesten az Akadémia Matematikai Kutatóintézetében, de egyetemi oktató is. Ő az, aki megszerezte a családban a doktorátust. Van egy kis, Kálmán nevű unokám. Lányom bölcsészetet végzett, jelenleg francia és angol nyelvet oktat különböző helyeken, még a külügyminisztériumban is. Szintén Magyarországon él, és készül a családalapításra. Kisebbik fiam 36 éves, ő itt él velünk. Jogot végzett, meg informatikát, meg épületrestaurálást. Több mint 20 éve ő a munkatársam a magáncégemnél. Nagy örömömre hamarosan leteszi az államvizsgáját mérnöki szakon is. Ő lesz az utódom a szakmában.
– Mivel foglalkozik a céged?
– Mérnöki konzultanciával. Idetartoznak elsősorban a mérnöki, statikai szakvélemények, statikai tervellenőrzés, épületek energetikai vizsgálata, egyszóval mérnöki szolgáltatások.
– Vannak-e olyan gyerekkori emlékeid, amelyek nyomot hagytak szívedben? Szép gyermekkorod volt?
– Nagyon szép. Szüleimnek, nővéremnek köszönhetően… MAradandó emlékem 1954-ből, amikor a svájci foci-vb-n döntőt játszottak a magyarok a németekkel. A Kultúrpalotában az Aradi magyar iskolák év végi ünnepélyét tartották. Tizenegy éves gyerekként többnyire nem a teremben, hanem a Maros-parton tartózkodtam, ahol harsogott a „difuzor”: magyarul közvetítették a magyar–német meccset. Amelynek, tudjuk, számunkra szomorú eredménye lett.
„Ambícióm, hogy megtanuljak angolul”
– Lokálpatriótának tartod magad?
– A gyökereim itt vannak. Azt hiszem, ezzel mindent elmondtam. Akinek szülei, nagyszülei itt éltek, aki itt dolgozott le egy életet, annak természetszerűen adatik meg, hogy közösségének, településének sorsa foglalkoztassa. Azt hiszem, ezt hívják lokálpatriotizmusnak.
– Vannak-e példaképeid?
– Igen, vannak. A politikában Domokos Géza. Ha visszamennénk a történelemben, akkor Deák Ferenc.
– Igazi barátaid vannak-e?
– Ez fájó kérdés, mert a mai elidegenedett világban az, aki kellő társadalmi érzékenységgel éli az életét, rendkívül fontosnak tartja a barátokat és újabb barátok szerzését. Én beértem a hagyományos környezetemmel: az egykori iskolatársakkal, akikkel évente összejövünk. A legszorosabb a kapcsolatom Molnár Csabával, akivel az egyetemen is megosztottam egy évig az albérleti szobámat.
– Mi a véleményed a jelenlegi politikai helyzetről? Például, a migránsáradatról? Hogyan kellene megoldani?
– Szerintem a migránsválságot ott, a helyszínen, azaz a kiinduló országokban kellene kezelni: Szíriában, Irakban, Afganisztánban, sőt Líbiában, vagy a környező, befogadó országokban, Törökországban, Jordániában. Hiszem, hogy a világ közvéleménye ki fogja kényszeríteni a helyes megoldást.
– Megvalósulatlan álmaid?
– Vannak. Iskolában sosem tanultam angol nyelvet. Ambícióm, hogy megtanuljak angolul. Már el is végeztem egy tanfolyamot itt, Aradon. Most bekapcsolódtam egy digitális, online kurzusba.
– Terveid?
– Miután betöltöm a 80. évemet, leülök és megírom az emlékirataimat. Addig dolgozni akarok.
– Értek-e kudarcok életed során?
– Természetesen, voltak. De minden kudarc alkalmával elmondtam magamnak, hogy ez csak egy elvesztett csata. Az egyetemen az első évben kaptam helyet a kollégiumban, de hamar „kiderítették”, hogy osztályidegen vagyok. Két kollégámmal együtt albérletbe kényszerültünk. A kis szoba falára papírlapot ragasztottam egy Hemingway-idézettel: „Az embert el lehet pusztítani, de legyőzni soha”. Más: annak idején rendkívül nehezen haladtunk a Szabadság-szobor felállításának ügyében, de a végén mindig beértek azok a feltételek, amelyek a sikerhez vezettek.
– Mondanál erről valami konkrétumot?
– A szobor visszaállítását engedélyező kormányrendelet előírta, hogy a már megépített szobortalapzatot el kell forgatni 45 fokkal. Szerencsénkre ismertem azt a Iordăchescu nevű mérnökembert, aki templomokat meg lakóházakat is költöztetett az évtizedek során. Vállalta a feladatot. Kidolgozott egy módszert, amellyel sikerült elfordítani a kb. 350 tonna tömegű posztamentumot. Három hét alatt kellett megoldanunk ezt a kemény mérnöki feladatot. Mindenképpen megemlítem itt a néhai Sándor István műépítész és Bálint György mérnök érdemeit is.
– Templomjáró vagy?
– Bevallom, gyakran a West TV közvetítésében követem a misét, amelyet Király Árpád főesperes úr celebrál a ségai római katolikus templomban. Különben az összes fontos ünnepen ott vagyok személyesen is. A hitre szüksége van mind a politikusnak, mind a magánembernek. Hinnünk kell abban, hogy Isten segítségével előbb-utóbb elérhetjük céljainkat. Egyetemista koromban minden vasárnap elmentem a templomba. Templom után séta a haverokkal, egy kávé, egy kiskonyak és megvettük az Utunkat…
– Mit csinálsz legszívesebben szabadidődben?
– Leginkább internetezem: követem a híreket, levelezem, főleg olvasom a beérkező leveleimet. Nagyon aktív levelező partnereim vannak. De szívesen olvasok jó könyveket is.
– A zenét szereted?
– Gyerekkoromban zongoráztam, hegedültem, benne voltam az iskola zenekarában. A Temesvári Opera színpadára is eljutottunk.
– Szoktál-e tévét nézni?
– Kedvelem a hírműsorokat és a jó akciófilmeket.
– Hogyan élsz mostanában?
– Néhány hete, mint tanácsos, nem veszek részt a bizottsági üléseken, ez igencsak új helyzet. Úgy érzem, hogy megfelelő alkalmakkor tanácsokat kell adnom az újraválasztott alpolgármesternek és tanácsos utódomnak. Remélem, ezentúl több alkalmam lesz beleszólni a városi épített örökség sorsába. Amíg városi tanácsos voltam, nem vállalhattam el megbízatásokat a városi tanács részéről. Már vannak különféle szakmai felkéréseim tervellenőrzésekre. El kell mondanom itt, hogy talán egyik legszebb munkám, amely rendkívül sokrétű koncepciós és dokumentációs tapasztalatszerzést is hozott, az a radnai kolostornak és templomnak a restaurálási és megerősítési, konszolidációs tervének ellenőrzése, szakvéleményezése, a kivitelezés műszaki asszisztenciája volt.
– Mi az, amit másképpen tennél, ha most kezdenéd pályádat?
– Gondolkodtam már azon, mi lett volna, ha atomfizikus leszek. Most már nem bánom, hogy nem jött össze. Olyan keveset tudtunk az ötvenes-hatvanas években az atomfizikáról… A jelenlegi munkám sokkal több lehetőséget biztosít a kreativitásra.
– Van még valamilyen funkciód az RMDSZ-ben?
– Keresni fogom a lehetőséget arra, hogy – ha szükség van rá – jelenléttel, tanáccsal, munkával segítsem a kollégákat. Folytatódik viszont, megszakítás nélkül tevékenységem a Szabadság-szobor Egyesület vezetőségében. Nagyon komoly terveink vannak.
– Elárulnál erről valamit?
– Már a tavasz folyamán Király András megszervezte egy kötet megjelenését az Aradi Magyar Napok alkalmával, amely a XIX. század második felének Aradi magyar történelmét mutatja be.
– Van-e valami más közéleti tevékenységed az „étlapon”?
– Az Arad–Gyula Baráti Társaság szervezésében indítani szeretnénk egy nyelvtanfolyamot magyarul tanulni kívánó Aradiak részére… Örülök, hogy sikerült összehoznunk a Gyulai Bălcescu Líceum, illetve a Csiky Gergely Főgimnázium diákjait és tanárait.
– Milyen a viszonyod szakmailag, politikailag a román kollégákkal?
– Nagyon jó. Ez is empátia kérdése.
– Elégedettnek érzed magad közéleti pályafutásoddal?
– Úgy érzem, hogy az elmúlt 35 évben minden tőlem telhetőt megtettem a magyar közösség érdekében. És úgy érzem, hogy van még bennem elég energia, hogy a következő években is, erőmhöz mérten, besegítsek a fiatalabbaknak… Hiszek abban, hogy a világon minden tökéletesíthető, a hibák korrigálhatóak, és ha a jó szándékoknak van bizonyos konvergenciája, akkor meglesznek a várt eredmények is.
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)

Decemberi beszélgetés Hosszú Zoltán, egykori RMDSZ-szenátorral
„Mindenki remélte, hogy minden jobb lesz. De valahogy elcsúszott…” (I.)
– Tudom, hogy nem Aradon születtél.
– Désen jöttem a világra. Akkor, 1944-ben Magyarországhoz tartozott. Születésem előtt apám elment a frontra, úgyhogy engem csak akkor látott, amikor visszatért. Bejöttek az oroszok. Nagymamám és anyám két évvel idősebb bátyámmal együtt elvittek Budapestre. Menekültünk. Következett Budapest ostroma. A bombázás idején lent a pincében kereszteltek meg.
– Hogyhogy nem mentetek onnan tovább?
– Ajánlották a németek, hogy menjünk. De nagyanyám, aki szász származású volt, kijelentette, hogy ő erdélyi, szereti Erdélyt, lesz, ami lesz, ő visszamegy oda. Úgy is történt.
– Megvárt a családi ház?
– Teljesen kirabolták. Átvonultak az oroszok, bejöttek a románok Észak-Erdélybe. El kellett mennünk a Szilágy megyei Hídalmásra. Ott befogadott minket édesanyámnak egy földbirtokos unokatestvére. Aztán jött az államosítás. Összeszedték, deportálták őket. Minket kirúgtak a kúriából.
– Ott kezdted tanulmányaidat?
– Hídalmáson kezdtem óvodába járni, és ott végeztem el az elemi iskolát is. Inkább román falu volt, kevés magyar és zsidó. De az értelmiségi réteg magyar volt meg zsidó. Az óvodát és az első négy osztályt magyarul végeztem. Ötödiktől átírattak a román tagozatra, mert magyar szekció nem volt.
– Édesapád mivel foglalkozott?
– Miután visszajött a frontról, jogászként kérte felvételét az ügyvédek közé – elutasították. Viszont felvették ügyésznek, és kihelyezték a Beszterce-Naszód megyei Bethlenbe. Oda jártam líceumba román tagozaton. A megyésítés során megszüntették a bethleni ügyészséget, és apámat elhelyezték Nagyenyedre.
–  Voltak az iskolában kedvenc tantárgyaid?
– Minden tantárgyat szerettem. Fiatalkoromban sok könyvet olvastam, és megszerettem a történelmet meg a földrajzot.
– Szeretted az iskolát? Szoros volt a kapcsolatotok?
– Nem túl szoros. Sokat sportoltam. Az iskola kézilabdacsapatával megnyertük a tartományi bajnokságot.
– Érettségi után mi lett veled?
– Gépészmérnökire akartam felvételizni. Abban az időben a vizsgán nagyon hátrányos helyzetben voltak azok, akik nem jogosultak ösztöndíjra; minden szakon kevés hely maradt részükre. Nem vettek fel. De szerencsére nem vittek el katonának, mert még nem töltöttem be a 18-at. Dolgoztam egy évet Nagyenyeden. Utána elmentem Kolozsvárra a testnevelési tanárképző főiskolára. És sikerült elvégeznem.
– Milyen sportban jeleskedtél?
– Minden sportot szerettem, de fő szakom a kézilabda volt. Játszottam is a főiskola csapatában.
– Hogyan kerültél Aradra?
– Kolozsváron megismerkedtem egy lánnyal, a mostani feleségemmel, aki Aradra csábított. A kihelyezés előtt összeházasodtunk, hátha előnyünk származik belőle. Tévedtünk. De végül mindketten a Világostól nem messze fekvő Szőllősre kerültünk.
– Feleséged is pedagógus volt?
– Igen, matematika szakos.
– Sokáig maradtatok ott?
– Lehúztunk jó pár évet. Ott születtek meg a gyerekeink is. Közben beiratkoztam a jogra, és elvégeztem a Kolozsvári Babeș–Bolyai Egyetemen, levelezési szakon. Utána kértem felvételemet az ügyvédi kamarába. Vizsgázni küldtek Bukarestbe, és elnyertem az egyetlen meghirdetett helyet Aradon. Erre feleségem is kérte áthelyezését Aradra, és megkapta a gáji általános iskolában a számtantanári állást. Akkor beköltöztünk feleségem családjához, Pernyávába.
***
– Hogy éreztétek magatokat Szőllősön?
– Amíg végeztem a jogot, tanároskodtam Szőllősön. Kultúrigazgató is voltam. Versenyekre készültünk. Néptáncra tanítottam a fiatalokat. Futballcsapatot szerveztem, rendbe hoztam a futballpályát. Egyszer összeszámoltam: Szőllősön 17 tisztségem volt. A falusi párttitkár helyettese is lettem, meg tanácsi alelnök.
– Szóval zajlott az élet Szőllősön…  És Aradon?
– A diplomám megszerzése után elkezdtem ügyvédeskedni. Kevesen voltunk. Most dolgozik Aradon kb. 450 ügyvéd, akkor az egész megyében 65-en voltunk.
– Nem volt szükség több ügyvédre? Jobbak voltak az emberek? Vagy enyhébbek a törvények?
– Nem léteztek kereskedelmi társaságok. Voltak örökösödési, polgári perek – veszekedések, vagyonelosztás, válások – és büntetőperek. Egy ideig alelnöke is voltam a megyei ügyvédi kamarának. Aztán kitettek. Az elnök elárulta, elővették, hogy lehet a kamarának magyar alelnöke? Különben nem volt rossz a hangulat a kamarában. Megvoltak még a régi ügyvédek. Nagyon sokat meséltek. Elmondták, milyen volt Aradon a társasági élet a háború előtt. Szép emlékeket őriztek ezek az emberek.
– Hogy kerültél kapcsolatba a politikával?
– Avval kezdődött, hogy Szöllősön muszáj volt beiratkoznom a pártba. Emlékszem, hogy a falusi párttitkár, egy traktorista, nem szeretett sem fogalmazni, sem írni. Minden jegyzőkönyvet én írtam meg. Nyolcvan százalékukat hasból. Mert nem jöttek el az emberek a gyűlésekre. Kiáltottunk a kocsma felé siető férfiak után. Hiába… Ilyen volt Szőllősön a pártélet.
***
– Hogy élted meg az „úgynevezett” forradalmat?
– Hallottunk a temesvári eseményekről. December 20-án már megjelentek Aradon a diktatúraellenes falfirkák. Mentek az aktivisták, és törölték le a falakat. 21-én jött a hír, hogy elindultak a gyárakból a munkások. Tokay Györggyel beültünk Titu Gheorghiof kollégánk kocsijába, és kimentünk a térre. Már előtte láttuk a törvényszék balkonjáról, ahogy hozták a katonákat. Osztogattak nekik töltényeket és a főnökeik pálinkával itatták szegény fiúkat. Reszkettek a félelemtől azok a gyerekek. Biztosan újoncok voltak.
– Sokáig maradtál kint a téren?
– Hazamentem aludni egy kicsit. Másnap visszamentem, és tovább tüntettünk. Elterjedt a hír, hogy Ceaușescu megbukott, elszállt egy helikopterrel – bömbölte a rádió a híreket. A városházáról eltűntek az aktivisták, és bementek a forradalmárok. Én akkor telefonáltam Matekovits Mihálynak. Mondtam neki, össze kéne ülnünk, meg kéne alakítanunk az aradi magyarok szervezetét. Ő sok embert ismert, én kevesebbet. Összehívott párat. Másnap, 23-án elmentünk Ujj János lakására. Kovách Géza jött még el, Nagy Sándor ügyvéd kollégám és a kultúrfelelős, Kocsik József. Megfogalmaztunk egy 12 pontos kiáltványt. Elküldtük a sajtónak a hírt arról, hogy megalakítottuk az Aradi Román Demokrata Front Magyar Nemzetiségű Lakosságának Bizottságát. Útközben a nyomda felé megállított egy magyarországi forgatócsoport. Elmondtam, hogy létrehoztuk szervezetünket, és felolvastam a 12 pontot. A riportot még aznap este leadták a magyar tévében. Hívtak telefonon ismerőseim Szatmárról meg Nagykárolyból, ahol látni lehetett a magyar tévé műsorait… Akkor még senki sem tudta, hogy szervezetünket RMDSZ-nek fogják nevezni.
– Szóval ti szórtátok el a magot, amiből kinőtt az RMDSZ.
– Felhívásunk megjelent a már Jelennek nevezett napilapunkban. És onnan tudtuk meg, hogy Bukarestben Domokos Géza vezetésével megalakult az Romániai Magyar Demokrata Szövetség. Erre átneveztük szervezetünket az RMDSZ Arad Megyei Bizottságának. Közben elmentünk Cziszter Kálmánnal Valentin Voicilához, a Nemzeti Megmentési Front vezetőjéhez, hogy beszámoljunk új szerveződésünkről. Rögtön összehívtak egy gyűlést, és megválasztották Cziszter Kálmánt alelnöknek, engem pedig titkárnak. Ott töltöttem a karácsonyt és az új év első napjait is. Feleltem a jegyzőkönyvekért, az új pártok beiktatásáért. Nem kevesebb, mint 30 pártot jegyeztünk be néhány hét alatt. Közben jelentkeztek az aradi magyarok is. Nyolcezren lettünk. A segélyekkel is sokat foglalkoztunk. Hódmezővásárhelyen részt vettünk Voicilával Tóth Sándor temetésén.
– Jó véleményed volt Voiciláról?
– Járt Bukarestben, Iliescut is megismerte. Mesélte, mennyire jó ember… Aztán nagyon hamar kiábrándult belőle. Akkor, amikor bejelentette, hogy a Nemzeti Megmentési Front is részt vesz a választásokon.  Rájöttünk akkor, hogy vége a kezdetleges demokráciánknak. Azt ígérte, hogy a választások előtt feloszlik a Front. Iliescu azonban párttá változtatta – teljhatalmat szerzett, és meg akarta őrizni a hatalmát.
– Úgy tudom, te voltál az RMDSZ első Arad megyei elnöke.
– Igen, megválasztottak januárban. Voltunk vagy nyolcan a vezetőségben. Cziszter Kálmán lett az alelnök.
– Mit szólsz a márciusi marosvásárhelyi eseményekhez?
– Akkor épp Bukarestben tartózkodtam. Domokos Géza összehívta a megyei vezetőket… Egyfolytában szóltak a telefonok, jelentették percről percre, hogy mi történik. Király Károly beszélt Iliescuval. Mondta, ki kell küldeni valakit, hogy ne legyen vérengzés. Végül mégiscsak lett…
– Áprilisban jöttek az első parlamenti választások.
– Készültünk. Engem szenátorjelöltnek választottak, Tokay György képviselőjelölt lett. Kampányoltunk, jártuk a falvakat, mindenhol megalakítottuk az RMDSZ helyi szervezeteit. Közben a Nemzeti Egység Tanácsának (CPUN) megyei titkára is voltam. Rengeteget dolgoztunk. Nagy fejetlenség volt. Ki kellett nevezni az új igazgatókat, mert a régieket elűzték. Sokat veszekedtek a segélyek elosztásán is… Áprilisban azután megválasztottak szenátornak, Tokay Györgyöt pedig parlamenti képviselőnek. Arad megyének nem volt magyar szenátora 1927 óta. Előttem Barabás Béla volt az utolsó.
– Mi volt sikered titka?
– Akkor sokan szavaztak az RMDSZ-re, és több magyar ment el szavazni, mint román. Így kerültem be az első fordulóban. Csak kétéves parlamenti ciklus volt, míg megalkottuk az új alkotmányt. A ’92-es újabb választáson megint sikerült szenátori tisztséget nyernem az RMDSZ részéről. Ez annak is köszönhető volt, hogy Voicilă függetlenként indult, nem kapta meg a szükséges 80 ezer szavazatot (csak 70 ezret), de elvitte a többi párttól a román szavazatokat.
– Most már négy évre választottak meg.
– 1996-ig voltam Bukarestben.
– Mi volt akkoriban egy szenátor dolga?
– Az első két évben meg kellett szerkesztenünk Románia új alkotmányát. Én nem voltam benne az alkotmánybizottságban, annak ellenére, hogy jogász voltam. A szenátus mandátumvalidáló és petíciós bizottságának elnöke lettem. A magyar szenátorok közül Hajdú Gábort delegáltuk. Jómagam a forradalmi eseményeket kivizsgáló bizottságba is bekerültem. Ennek először egy parasztpárti elnöke volt, majd két év után Sergiu Nicolaescu, színész-rendező került az élére.
– Mi volt a dolga ennek a bizottságnak?
– Kihallgattuk a forradalomban részt vevőket, illetve a politikusokat, a volt kommunista párt vezetőségét, egykori tábornokokat, központi bizottsági tagokat.
– Mi célból?
– Hogy megtudjuk, mi történt a forradalomban… Én különvéleményt írtam, mert nem voltam meggyőződve, hogy az az igazság, amit Sergiu Nicolaescu és tábornok társai be akartak sulykolni az emberekbe. Terroristák, külföldi beavatkozás…, ez mind hülyeség! Nem voltak terroristák! Volt egy rettenetes nagy diverzió, amelyet a szekuritáté rendezett. Fenntartottak egy olyan látszatot, mintha az ország bajban lenne. Az első fázisban a nép nyomására Iliescu megszüntette a szekuritátét. Erre a sok szekus elkezdett mozgolódni. Ők rendezték meg a márciusi marosvásárhelyi eseményeket. Hogy bizonyítsák a szekuritáté létének szükségességét. El akarták tussolni szerepüket a forradalomban, a katonákra akarták hárítani a felelősséget, a katonák pedig a volt szekusokra.
– A Ceaușescu házaspár kivégzésének körülményeit nem vizsgáltátok?
– Próbáltuk tisztázni, hogyan haltak meg, miért haltak meg, ki a felelős halálukért. Senki sem vállalta... Végeredményben Iliescu volt a felelős, mert ő utasította Gelu Voican Voiculescut, hogy nyírják ki őket.
– Érdekes információk ezek.
– A kihallgatások összes dokumentumát 50 évre titkosították. Mostanában tervezik a titkosítás feloldását, hogy újra vizsgálhassák a forradalmat. Nekem megvan a kivonatuk... Én írtam meg az aradi forradalmi eseményeket, jórészt a temesváriakat is. A konklúziókkal nem értettem egyet. Készítettem egy különvéleményt.
– Mesélnél valami konkrétumot evvel kapcsolatban?
– Például Tőkés László szerepét minimalizálni akarták, külföldi hatást, beavatkozást próbáltak bemagyarázni az embereknek.
– Próbáljuk összefoglalni, mit jelent szenátornak lenni? Tulajdonképpen, mi a dolga egy szenátornak?
– A szenátorok végeredményben törvényeket alkotnak. Ez a fő foglalkozásuk. Alkottunk is sokat. Részt kell venniük az üléseken, ahol megvitatják ezeket a törvényeket, utána megszavazzák őket. Ez előtt a törvényeknek át kell menniük a bizottságokon. Egy-egy szenátor több bizottságban is részt vehet. Aztán voltak a vizsgáló bizottságok. Mint például a bányászlátogatást vizsgálóbizottság. Abba is beválasztottak. Elvittek a Zsil völgyébe. Ott a bányászok levittek minket egy 700 méter mélyen levő aknába, hogy lássuk, milyen nehéz munkát végeznek ők.
– Kiderült, hogyan kerültek Bukarestbe? Ki irányította őket?
– Miron Cozma vezette őket, egy volt szekus, aki tulajdonképpen fedett ügynök volt.
– Maradt időd, hogy tarthasd a kapcsolatot a választóiddal?
– Péntek–szombat–vasárnap jártuk a megye falvait, részt vettünk gyűléseken.
– Volt lakásod Bukarestben?
– Szállodában laktunk. Bukarest legelegánsabb negyedében, egy egykori pártszállóban helyeztek el minket.
– Vendéglőben ettetek?
– Az ebédet a szenátus alagsorában levő vendéglőben kaptuk. Vacsorára összeültünk a szállodában, akik ott laktunk. Mindenki hozott hazulról. Például Kozsokár Gábor mindig hozott egy láda sört, én vittem egy-egy liter pálinkát. Verestóy nem lakott velünk, neki volt saját lakása. De ott volt még Szőcs Géza, Tóth tiszteletes úr Szilágy megyéből, Szabó Károly, a szatmári szenátor, Magyari Lajos, a költő... Vacsora közben megbeszéltük a napi eseményeket.
– Itthon kaptál irodát?
– Volt szenátori irodám, kaptam gépkocsit Bukarestből. Volt sofőröm, titkárnőm és egy irodavezetőm: Bognár Levente.
Juhász Béla Nyugati Jelen (Arad)

Decemberi beszélgetés Hosszú Zoltán, egykori RMDSZ-szenátorral
„Mindenki remélte, hogy minden jobb lesz. De valahogy elcsúszott…” (II.)
 1996 után mi történt veled?
– Jelentkeztem újból, de már nem volt elég szavazóm. Akkor visszamentem ügyvédnek. Magánirodát nyitottam, odavettem a fiamat is. Most nyugdíjas vagyok, de még bejárok az irodámba. Rengeteg külföldi ügyfelem van ingatlan visszaszolgáltatási ügyekben Németországból, Izraelből... Sok dosszié ott porosodik nálam. Bukarestben a bizottság nem nagyon aktivál, nincs pénz a kártérítésre.
– Nem akarnak dolgozni?
– Akik ott voltak, mindet letartóztatták, mert saját zsebükre dolgoztak. Szerencsére, én nem keveredtem bele ilyesmibe. Jöttek Bukarestből, ajánlottak 10-20%-ot a sikeres dossziéért...
– Tudják az aradiak, mi mindent tettél a városért, a megyéért, mint politikus?
– A fiatalok nem ismernek, de úgy érzem, hogy azok, akik annak idején éltek, megbecsülik, elismerik a munkámat.
– Nem itt születtél. Mi az, ami mégis Aradhoz köt?
– 1965-ben kerültem ide, több mint 50 éve. Aradinak tartom magam. Ide köt a család, az ismerősök, barátaim, a munkám, az események, emlékeim.
– Szereted Aradot?
– Jobban szerettem volna azt az Aradot, amiről meséltek az öregek... Tulajdonképpen azért jöttem Aradra, mert lehetett fogni a magyar tévét. Amikor idekerültünk a feleségemmel, első fizetésünkből vettünk egy televíziót, felszereltettünk egy hatalmas antennát, és Szentes felé fordítottuk.
– Az aradiakat jellemzi a lokálpatriotizmus?
– A magyarokat inkább. A románok között nagyon sok a betelepített.
– Milyen volt a viszonyod az emberekkel? Tiszteltek?
– Tiszteltek, mert én is tiszteltem őket. Mindig kerültem a konfliktusokat, és meg tudtam ütni egy barátságos hangot. Akár román, akár magyar, akár értelmiségi, akár nem.
– Vannak politikus példaképeid?
– Domokos Géza elég megfontolt volt, jó politikus. Összeveszett Tőkéssel és Szőcs Gézával is, akik radikálisabb politizálást akartak.
– Nem lett volna jobb azon az úton menni?
– Konfliktusosabb lett volna, de lehet, hogy eredményesebb. Nem tudom megítélni. Én nem ítéltem el Tőkést, de a „neptunosokat” sem. Mindegyik a magyarság érdekeit akarta szolgálni, különböző módszerekkel.
***
– Politikai beállítottságod ma?
– Inkább konzervatív vagyok, mint szocialista.
– Van erre magyarázat?
– Azt hiszem, hogy ez a korral jár. Van egy mondás: „Aki nem forradalmár, nem szocialista fiatal korában, annak nincs szíve. Aki nem válik konzervatívvá öregkorában, annak nincs esze.” Azt gondolom, hogy a multikulturalizmus, a globalizáció, a nyílt társadalom nem vezet sehova. Zárjuk be egy kicsit a társadalmat, ha meg akarjuk őrizni értékeinket!
– Váltsunk témát!... Elárulnál-e valamit családodról?
– Szüleim erdélyi értelmiségiek voltak, mind anyai, mind apai részről. Nagymamám szász származású volt, apja Szászrégen polgármestere. Barátja volt Brukenthalnak, adományozott egy csomó pénzt, hogy megnyissák a szász múzeumot, etnológus volt, bogarakat fedezett fel. Nagymamám egyik nagybátyja, Meltzl Húgó, a kolozsvári egyetem német professzora volt. Ő fordította le Petőfit németre. Egy fényképemen együtt pipázik Brassai Sámuellel. Apai részről Hosszúné Szentkirályi Erzsébet nagymamám egyik rokona Szentkirályi Móric, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispánja és országgyűlési képviselője volt. Buda és Pest egyesítése előtt az utolsó pesti főpolgármester, majd az egyesített Budapest első polgármestere volt.  Apám, nagyapám és dédapám mind jogászok voltak. Így aztán én is jogász lettem.
– Egyik fiad is jogász, ugye?
– Igen. A másik közgazdász.
– Emlékszem egy magyar bálra, amelyen 8-10 év körüli fiú unokád társasági táncbemutatót tartott.
– A kisfiú ma 190 cm magas. Angliában él. Öccse jövőre érettségizik. Kisebbik fiam fiúgyereke most ötödikes.
– Hogy áll egészséged?
– A bajokat leszámítva megvagyok. Kicsit magas a vérnyomásom, kis szívritmus-zavart fedeztek fel mostanában. De nincs komolyabb gondom.
– Vannak terveid?
– Össze szeretném szedni a jegyzeteimet, írni egy tanulmányt. Összefoglalni valamilyen formában, hogyan látom én ezt a forradalmat, amely immár 27 éve rázta meg az országot. Bele foglalnám a bányászjárást is.
– Ennyi idővel a forradalom kirobbanása után, elégedett vagy mindavval, amit sikerült elérnünk?
– Akkor óriási volt a lelkesedés. Mindenki remélte, hogy minden jobb lesz. De valahogy elcsúszott. Rájöttünk, hogy ez nem éppen államcsíny volt, egy profitáló réteg, a volt kommunista párt második, harmadik garnitúrája, akik valamiért félre voltak állítva, Iliescu és társai, kerültek előtérbe. Átvették a hatalmat. A mostani PSD az ő utódpártjuk. Igazi rendszerváltás nem jött létre. Történtek pozitív változások, beléptünk az Európai Unióba, mi is haladunk a korral.
***
– Vannak megvalósulatlan álmaid?
– Régi álmom, hogy egyszer én is eljussak egy olimpiára. Hátha elnyeri Budapest a pályázatot... És akkor 2024-ben átugrunk.
– Mivel töltöd legszívesebben szabadidődet?
– Sakkozom a számítógéppel, sudokukat fejtek, olvasok, tévét nézek.
– Szereted a sportot?
– Hogyne! Évekig rendszeresen teniszeztem. Aztán abbamaradt... Van a pincében egy pingpongasztalunk. Szoktam játszani az unokáimmal.
– Mit szeretsz olvasni?
– Bármit, ami a kezembe kerül. Minden korban az akkor divatos könyveket olvastam. Gyerekkoromban Verne Gyula, May Károly könyveit, később a detektívregényeket, szerettem az útleírásokat is.
– Utaztál sokat?
– Szenátorként egyszer kiküldtek egy hónapra Amerikába, hogy tanuljuk a demokráciát. Nagyon szép volt az az egy hónap. Amikor a SIF-nél, a regionális Pénzügyi Befektetési Társaságnál voltam igazgatótanácsi tag, elmentünk Cuzmannal, az elnökkel Japánba. Egy hét alatt megnéztük Japánt, Hong Kongot és Tajvant. Európában pedig sokat jártunk feleségemmel társasutazásokon.
– A tévét szereted nézni?
– Háttérzajnak használom, olvasás közben. Ha van valami érdekes, felnézek.
– Melyik adókat szereted?
– A pestieket.
– Melyik híradót követed?
– Délben megnézem a román köztévé híradóját, hogy tudjam meg, mi történt az országban, este meg az M1 Híradót követem. Néha odafigyelek az RTL KLUB híreire, hogy megtudjam a másik fél véleményét is, olykor az ATV-re is átkapcsolok. Utána kihámozom magamnak, hol van az igazság. Biztosan valahol a középúton.
– Milyen a hangulatod mostanában?
– Mindig optimista voltam. Lehet, hogy túlságosan is. Mondja a feleségem, hogy túl jóhiszemű vagyok, túlságosan megbízom az emberekben. Nem hiszem, hogy ebből valaha hátrányom lett volna. Mindenesetre elővigyázatos is vagyok.
– Azt hallottam, hogy érdekel a kozmosz meg a fekete lyukak. Hiszel a földönkívüliek létezésében?
– Olvastam Daniken könyveit... Biztosan nem vagyunk egyedül a világűrben. Csak nem tudjuk felvenni a kapcsolatot az idegenekkel. Nem hiszem, hogy egyedüli értelmes lények lennénk a világűrben. Kellene, hogy jöjjenek a földönkívüliek, hogy megmentsék a Földet... az emberektől.
– Van hiányérzeted?
– Egy optimistának nem lehet hiányérzete.
***
– A forradalom után ennyi évvel, hogy gondolod, mit kellett volna másként tenni?
– Azt gondolom, nem lehetett másképpen csinálni. Valahogy össze kellett szedni a magyarságot. Akkor, ’89-ben úgy találtuk, hogy erre a legjobb módszer, ha beíratjuk őket egy szervezetbe. Sajnos sokan lemorzsolódtak. Akkoriban hatalmas optimizmus uralkodott a magyarság köreiben. Ugyanis kétszeres elnyomástól szenvedett.  Először is a kommunista diktatúra sújtotta, de Romániában kialakult a nacionál-kommunizmus is. A Ceaușescu-éra utolsó éveiben minket másodrendű állampolgároknak tekintettek.
– Most már nem vagyunk másodrendű állampolgárok?
– Amikor az RMDSZ-nek erős parlamenti képviselete van, akkor jobban érezzük magunkat. Most, hogy nem vagyunk kormányon, piszkálgatnak. Szerintem, jobb, ha elvállalunk kormányfeladatokat.
– Mi a véleményed arról, hogy mi, magyarok egyre kevesebben vagyunk?
– Fő ok a kivándorlás… Ha összegyűlünk egy osztálytalálkozóra a régi diákok, azt látjuk, hogy az egykori kollégáknak legalább a fele külföldön él. Rengetegen kimentek.
– Mit tehetnénk, hogy megállítsuk a romániai magyarság létszámának csökkenését, hogy megmaradjunk?
– Ne keveredjünk! Az asszimiláció azt jelenti, hogy a magyar fiúk megszeretik a román vagy a cigány lányokat, összeházasodnak. Abban a családban biztosan a többség nyelve fog győzni. Az a család biztosan nem marad meg a magyar kultúra hordozójának. Gyerekeiket román iskolába adják… Ezt a folyamatot nem lehet megállítani. A kivándorlás mértéke csökkenthető az életszínvonal növelésével. Én bíztam az Európai Únióban, hogy megszűnnek a határok, és részben megoldódnak problémáink. Viszont, ha nincsenek is határok, akkor is az a nép fog győzni, amelyik tud szaporodni. A magyar átok az, hogy az anyák nem szülnek elég gyereket. 
Juhász Béla Nyugati Jelen (Arad)

25 éve történt – platformosodás és „egységnyilatkozat”
Az RMDSZ, bár eredeti célja az volt, hogy integráljon lehetőleg minden erdélyi magyar szervezetet, alapszabályzatát tekintve pártként kezdte működését az első kongresszus után, piramis-elv mentén építkezve.
A kongresszus választotta a nagyválasztmányt, majd az választotta meg az elnökséget. E szigorú építkezési elv oldódott valamelyest a második kongresszuson, de a strukturális és eszmei sokszínűség valamiféle demokratikusnak mondható reprezentálására a két kongresszus közötti kulcsszervben (amit neveztek Választmánynak, Küldöttek Országos Tanácsának, majd Szövetségi Képviselők Tanácsának) várni kellett még a brassói kongresszusig. 
Brassóban 1993 januárjának közepén nyert megfogalmazást az a program és az az önszerveződési elv, melyhez, ha hűek maradnak a választott vezetők, akkor ma, bizton mondhatom, másként állnánk. 
A brassói határozatok egyik előkészítő mozzanata volt az 1992 elején, negyed évszázada beindult platformosodás. Két platform alakult meg ebben az időszakban. A nemzeti konzervatív Erdélyi Magyar Kezdeményezés (mely az agyagfalvi autonómia-kezdeményezésről elhíresült Székelyföldi Politikai Csoportnak volt az utódszervezete), valamint a liberális ideológiára alapozó Szabadelvű Kör. A harmadik meghatározó, autonomista platform közel két esztendővel később, 1993 decemberében bontott zászlót, a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetségének politikai képviseleteként, Reform Tömörülés néven.
A Domokos Géza vezette fősodor gyanakvással és ellenségességgel fogadta a belső eszmei erjedést. Hogy pontosan mitől féltek és miért, azt elég nehéz követni, felfogni, átérezni. Annak ugyanis nem volt realitása, hogy ezek az értelmiségi klubként, ideológiai értékek mentén megalakult eszmei csoportosulások szétfeszítsék az RMDSZ kereteit. 
Tény, hogy Domokosék megelőző csapást kívántak mérni a meg sem alakult platformokra az „egységnyilatkozatukkal”, melynek tetszetős csomagolása, hangzatos jelszavai alkalmas voltak arra, hogy a jóhiszemű képviselőket megtévesszék, így aztán igen sokan írták alá a fantomellenséggel küzdő dokumentumot. Semmi túlzás nincs ebben: az 1992. március 10.-én megfogalmazott egységnyilatkozat egy nappal később jelent meg a Romániai Magyar Szóban, míg az Erdélyi Magyar Kezdeményezés négy nappal később lépett a nyilvánosság elé, a Szabadelvű Kör pedig 1992. március 20.-án alakult meg.
Érdemes idézni a dokumentumból, hogy ízelítőt kapjunk abból, miképpen próbálta a magyar célokat a vélt román tűrőképességhez igazító, magát előszeretettel mérsékeltnek nevező kollaboráns vezetés preventív hitelteleníteni a platformokat: „Aki egy jogegyenlőséget, még el nem nyert közösséget az egységes fellépés lehetőségétől meg akar fosztani, éppen akkora bűnt követ el, mint az, aki az egység jelszavával a romániai magyarságtól meg akarná vonni az ideológiai véleményszabadságot, akár liberális, akár kereszténydemokrata, akár szociáldemokrata meggyőződésről van szó.
A nemzeti eszmét és a demokrácia eszméjét egymással szemben kijátszani nem szabad, hiszen a nemzeti hovatartozás végső soron olyan nyelvi, kulturális, történelmi és vallási meghatározottságot jelent, melyek nélkül nemcsak a közösség, hanem az egyén is elveszítené önazonosságát.” 
„Egy tömegszervezetben felülről elindított platformosodási folyamatot – amit ebben a pillanatban semmilyen külső körülmény nem indokol – kockázatosnak, vagy legalábbis kétséges kimenetelűnek ítélünk. Ez az elképzelés végső soron éppen olyan mesterkélt, mint amennyire erőltetett lenne egy vele szembehelyezett monolit egység. Szabad utat kívánunk adni a különböző ideológiáknak, de nem tartjuk megengedhetőnek a szövetség eddigi egységéből erőt merítő tagság megosztását.”
Mondanom sem kell, senki nem akarta megfosztani az RMDSZ-t az egységes fellépés lehetőségétől, a meg sem alakult platformok főként nem. Senki nem akarta kijátszani a nemzeti eszmét és a demokrácia eszméjét egymás ellen (ha valakire, akkor épp az „egységfelhívás” aláíróira illik ez inkább, akik a nemzeti eszme jegyében léptek fel a Szövetség sokszínűsödése, demokratizálódása ellen.). A „felülről indított platformosodás” is alaptalan vád, hiszen nem az elnökség indította útjára a folyamatot pár nap elteltével, hanem zömmel a csúcsvezetésen kívüli RMDSZ tagok és a középgárda egyes képviselői.
És hadd álljon itt az „egységnyilatkozatot” aláírók névsora (a sorrend az eredeti dokumentum szerinti): Tokay György képviselő,  Markó Béla szenátor, Madaras Lázár képviselő, Borbély László képviselő, Zonda Attila képviselő, Nagy Béla képviselő, Csiha Tamás szenátor, Verestóy Attila szenátor, Frunda György képviselő, Vida Gyula képviselő, Kerekes Károly képviselő, Kozsokár Gábor szenátor, Pécsi Ferenc képviselő, Hajdú Gábor szenátor,  Fazakas Miklós szenátor, Demény Lajos szenátor, Tóth József szenátor, Szilágyi Zoltán képviselő,  Bárányi Ferenc képviselő, Nagy Benedek képviselő, Podhrádszky László képviselő, Bajcsi Ákos képviselő, Szabó Károly szenátor, Hosszú Zoltán szenátor, Brendus Gyula képviselő.
A platformok egységtisztelő szerveződései voltak a továbbiakban az RMDSZ-nek. A Szociáldemokrata Tömörülésről nem szóltam, mert az nem sok vizet zavart, a Markó-Neptun egységfronthoz mindig is hű csoportosulás maradt. A Szabadelvű Körben autonomista nemzeti liberális valamint a bukaresti paktumpolitizálást támogató tagok egyaránt voltak, ellentétben a teljes mértékben nemzeti-autonomista platformokkal, a Reform Tömörüléssel és az Erdélyi Magyar Kezdeményezéssel, melyek fő célja az volt, hogy rászorítsák az RMDSZ vezetését saját programjának betartására, az autonómia-elvű belső építkezésre, az autonómia stratégiai céljának képviseletére.
A Reform Tömörülés 2003 márciusában oszlatta fel magát, miután a 2003 elején Szatmárnémetiben megtartott RMDSZ kongresszus pártelvűsítette az alapszabályzatot, az általános belső választásokat részleges tisztújítással váltotta ki, a platformoknak pedig semmi érdemi funkciót nem biztosított a választási folyamatban. Az EMK története 2013-ban ért véget. A Szabadelvű Kör formálisan ma is szerepel az RMDSZ honlapján, mint a szövetség keretén belül működő platform. 
Borbély Zsolt Attila
http://itthon.ma//szerintunk

Űzött vad a béke apostolából
Beszélgetés Kincses Előddel, Marosvásárhely „fekete márciusának” koronatanújával A Marosvásárhelyre készülő székelyudvarhelyiek lebeszélését tartja élete legnagyobb fegyvertényének. A „fekete március” után az országból elmenekülni kényszerülő Kincses Előd ügyvéddel a 27 évvel ezelőtti, polgárháborúval fenyegető események előéletéről is beszélgettünk.
Egy 1990. január 12-én mondott beszédében így fogalmazott: „Ebben az országban, azt hiszem, a történelemben először megtörtént az a csoda, hogy a sofőr már rég meghalt, de a gépezet tovább gyilkol!” Honnan ez a jövőbe látás a nagy egymásra találás heteiben? – Az 1989. december végi események után néhány napig valóban azt hittük, végre bekövetkezik az a román–magyar történelmi megbékélés, amelyre immár közel száz éve hiába vártunk. De hamar érzékelni lehetett, hogy a véleményformálók és politikusok korántsem annyira magyarbarátok, mint az utca embere. Feltűnő volt például, hogy noha a legtöbb segély Magyarországról érkezett, azokról egyáltalán nem számoltak be a román nyelvű híradások. Aztán fokozatosan elkezdődött a kampány, amelynek célja az volt, hogy a forradalom utáni magyarbarát hangulatot magyargyűlölővé változtassa. A vásárhelyi Bolyai Farkas Líceum magyar jellegének, az orvosi és gyógyszerészeti egyetem önálló magyar tagozatának visszaállítására irányuló törekvéseinkkel való szembenállás mind-mind ezt jelezte. A magyarok destabilizálni akarják az országot, hangzott mindenhonnan, az állandó román félelem – Erdély elvesztése – meglovaglása zajlott.
– Mit gondol, az éledező hatalom miért épp Marosvásárhelyt jelölte ki a Securitate aktiválásának legitimálását célzó események helyszínéül?
– Marosvásárhely csak a második opció volt, eredetileg Szatmárnémetiben terveztek etnikai összetűzéseket kirobbantani a március 15-i megemlékezések alkalmával. A Vatra Românească nevű szervezet által felheccelt tömeg körbevette a szatmári Bălcescu-szobrot, a koszorúzások egyik tervezett helyszínét, így a koszorúkat végül a katolikus székesegyház melletti Krisztus-szobornál helyezték el. Román–magyar összetűzésre ugyan nem került sor, de a román tömeg a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsának megyei alelnöke, Formanek Ferenc és Pécsi Ferenc lemondását követelte, akik ellen etnikai uszítás és pénzügyi visszaélések ügyében névtelen feljelentés is érkezett. Mivel azokban a napokban az RMDSZ alelnökeként Formanek volt a legmagasabb rangú itthon tartózkodó magyar vezető – Domokos Géza és a többiek épp egy román–magyar megbékélés témájában rendezett budapesti értelmiségi találkozón vettek részt –, Király Károly kíséretében március 19-én Bukarestbe utazott, hogy tájékoztassa Ion Iliescut a történtekről. Másnap reggel Iliescu előszobájában találkozott Gelu Voican Voiculescuval, aki már tudott arról, hogy bányászokkal teli vonatok várakoznak Székelykocsárdon, míg Zalatnán a mócokat tartják készenlétben. Vásárhelyen akkor már dúlt a csata.
– Ön pedig lemondott a Nemzeti Megmentési Front (NMF) alelnöki tisztségéről. Mit remélt ettől a döntéstől: hogy ily módon sikerül elejét venni a további atrocitásoknak?
– Miután március 19-én Király Károly hiányában a legmagasabb rangú helyi vezető voltam, román tömegek követelték a lemondásomat. Azt sem tudták, ki vagyok, de ezt kellett kiáltaniuk, amint a tömegben elvegyült egyik családi barátunk kiderítette. A székház erkélyéről azt mondtam nekik, hogy nem akarok a megbékélés útjába állni, és ha a választó testület levált, alávetem magam a döntésnek, de semmiképp sem az utca nyomásának. Úgy gondolkodtam, ne félemlíthessék, ne alázhassák meg általam a magyarságot. Az NMF ideiglenes tanácsának román tagjai – a vatrás Dumitru Poppal az élen – arra kértek, ne hozzam őket abba a helyzetbe, hogy ellenem kelljen szavazniuk, hiszen jól ismerik a munkásságomat. Inkább mondjak le. Belenyugodtam, lemondtam, és aznap este már el is utaztam Székelyudvarhelyre, ahol másnap tárgyalásom volt, az ügyvédi praxisomat ugyanis csak Maros megye területére függesztettem fel. – Sokak szerint sorsdöntő pillanatban a legjobb helyen volt, hiszen az események hírére fél Székelyföld készült indulni a vásárhelyi magyarok védelmére, ami polgárháborús következményekbe is torkollhatott volna. Ön is annyira súlyosnak érzékelte a helyzetet?
– Még annál is riasztóbbnak. Székelyudvarhely főterén és két gyárban tízezer embert igyekeztem meggyőzni, hogy maradjanak otthon, miközben már rengeteg busz, több ezer ember állt indulásra készen. Hasonló módon sikerült helyben tartani a csíkszeredaiakat és székelykeresztúriakat is, a szentgyörgyieket pedig Király Károly nyugtatgatta. Meggyőződésem, hogy hatalmas vérontást sikerült megelőznünk, tudván a Székelykocsárdon már várakozó bányászokról s a Zalatna főterén összegyűjtött mócokról. Ezt tartom életem legnagyobb fegyvertényének. Amúgy meg téveszme, hogy a Securitatét – utódnevén SRI-t – akkor hozták volna újra létre, a decemberi események után a szekusokat maga Iliescu helyezte a hadsereg védelme alá, küldte őket háromhavi fizetett szabadságra, míg el nem érkezik a megfelelő pillanat az újraaktiválásukra. A fekete március kirobbantását inkább az indokolta, hogy a magyar veszéllyel riogatott román közvélemény fogadja el a gyűlölt Szeku visszaállítását. – A „béke apostolából” hogyan lett mégis űzött vad? Miért kellett Magyarországra menekülnie?
– Az egyre erősödő fenyegetettségérzés miatt. A hatalom számára ugyanis mindezt követően is veszélyes ember maradtam, aki bármikor képes maga mögé állítani az embereket. Plusz, hogy nem voltam hajlandó besorolni a magyar díszpintyek közé. Miután az utolsó pillanatban nem került adásba egy interjú a televízió magyar műsorában, amelyben román nyelven részletesen elmeséltem a történéseket – s amelytől azt reméltem, hogy a román nyilvánosság előtt is egyértelművé teszi a dolgokat –, úgy éreztem, nem vagyok biztonságban. Autóval menekítettek előbb Nyárádszeredába, onnan Gyergyóditróba, majd az aradi NMF-vezető, Hosszú Zoltán segítségével Nagylaknál Magyarországra. Közben körözést adtak ki ellenem, de mielőtt az értesítés a határőrző szervekhez ért volna, én már a túloldalon voltam. A körözés tényét amúgy báró Kemény János éppen akkor kitelepedő fia, Kemény Árpád erősítette meg, aki a borsi átkelőnél látta a nevemet a körözöttek listáján. Egy ideig bizony Budapesten sem éreztem magam túl jól, ha valaki hosszasan jött mögöttem.
– Miközben a „fekete márciust” követően sokan végleg elhagyták az országot, ön 1995-ben mégis a hazatérés mellett döntött. Miben bízott? Hiszen még mindig Iliescu és csapata volt hatalmon… – Elsősorban abban, hogy 1994-ben Románia csatlakozott a mifelénk CEDO-ként ismert Emberi Jogok Európai Egyezményéhez. Ezt követően kérést nyújtottam be tisztázandó, hogy zajlik-e ellenem bármilyen vizsgálat Romániában, amire azt a választ kaptam, hogy lezártnak nyilvánították azt a vizsgálatot, amelyet a közlemény szerint el sem kezdtek, noha marosvásárhelyi lakcímemre időközben több idézést is kikézbesítettek. Ezt követően úgy terveztem, hogy három hónapi kivárás után hazamegyek, végül azonban édesanyám műtétje miatt korábban indultam. Az édesapám temetésén ugyanis az ellenem folytatott eljárás miatt nem tudtam jelen lenni, azt a pillanatot örök fájdalomként hordozom magamban.
– Itthon szembesült bármilyen retorzióval?
– Nem, bár a hazatérésem hírére a Maros megyei főügyész újságírói kérdésre még úgy válaszolt, hogy ha rajta múlna, letartóztatna. Volt évfolyamtársam, a Văcăroiu-kormány külügyminisztere, Teodor Meleșcanu révén diplomata-útlevéllel jöhettem haza. Az iratot egy Ioan Oancea nevű konzultól vettem át, aki még tíz dollárral is megkölcsönzött, ennyibe került ugyanis az útlevél kibocsátása. Megkérdezte, mivel utazom, mire én azt válaszoltam neki, hogy vonattal. A nyomon követésemet jelzi, hogy amikor később találkoztunk, pontosan tudta, hogy a határt ugyan vonattal léptem át, utána azonban autóval utaztam tovább. Részben biztonsági okokból ugyanis a Magyar Televízió egy forgatócsoportjának kíséretében mentem haza.
– Ma Tőkés László jogi képviselete mellett a hazai magyarság egy sor fontos ügyének képviseletét is ellátja a MOGYE-ügytől a marosvásárhelyi Római katolikus Gimnázium és a Székely Nemzeti Tanács peres dolgaiig. Mennyiben segíti munkájában, hogy annak idején a bukaresti egyetemen végezte a jogi tanulmányait?
– Azontúl, hogy néha belebotlom egyik-másik évfolyamtársamba, nem nagyon. Annak idején két okból mentem egyetemre Bukarestbe, és nem Kolozsvárra, ahogy az erdélyi fiatalok többsége tette. Az egyik a román nyelv megtanulásának célkitűzése – az évfolyam egyetlen magyar diákja voltam –, másrészt válogatott atlétaként is szerettem volna kihasználni a fővárosi egyetemistalét előnyeit. Ami meg a magyarság ügyeinek jogi képviseletét illeti, annak sikere hullámzó, elsősorban azért, mert kiszámíthatatlan a román igazságszolgáltatás ezekhez a kérdésekhez való viszonyulása. Egyetlen példa: a székely zászló a Maros Megyei Törvényszék ítélete szerint nem reklámzászló, Nagyváradon viszont reklámzászlóként kategorizálták. Ettől függetlenül nem adjuk fel, minden jogi lehetőséget igyekszünk kipróbálni, ismerjük és igyekszünk használni a nyilvánosság erejét is. És bízom benne, hogy minden ellenérdekeltség ellenére előbb-utóbb a „fekete március” ügye is – amelyben Menyhárt Gabiella nagyváradi ügyvédnő idén februárban az 1990-ben halálra gázolt magyar áldozatok özvegyei és Sütő András gyermekei képviseletében a Legfelső Ítélőtábla Melletti Ügyészséghez fordult – az illetékes bíróság elé kerül, ahogy a forradalom és a bányászjárás ügyével már megtörtént. Én tanúként tenném a dolgomat.
KINCSES ELŐD
Marosvásárhelyen született 1941. október 2-án. Testvérei: Emese és Elemér. Középiskoláit szülővárosában a Bolyai Farkas Líceumban végezte (1959), a bukaresti egyetemen szerzett jogi diplomát (1964). Szülővárosában jogtanácsos, majd ügyvéd lett. Ő volt 1989-ben Tőkés László védője abban a kilakoltatási perben, amely a romániai forradalomhoz vezetett. 1990. január 2-ától Király Károly helyetteseként a Nemzeti Megmentési Front és a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa Maros megyei alelnöke. Kulcsszerepet játszott az 1990. március 19–20-i marosvásárhelyi pogromkísérlet, a „fekete március” eseményeinek alakításában. Az etnikai összecsapások után Magyarországon keresett menedéket, ő lett az Iliescu-rezsim első politikai menekültje. 1991 decemberétől 1992 augusztusáig a Magyarok Világszövetségének főtitkára volt. A marosvásárhelyi eseményeket, azok közvetlen előzményeivel együtt, Marosvásárhely fekete márciusa címmel írta meg, a könyv románul, angolul és franciául is megjelent. Ma ügyvédként dolgozik Marosvásárhelyen. Díjak, kitüntetések: Berzsenyi-díj, Báthori István-díj, a Magyar Tisztikereszt lovagi fokozata. Jogász, jogi szakíró, közíró, többszörös román és Balkán-bajnok vágtázó.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csutak Vilmos-díj
Két háromszéki kiválóság kapta meg idén a Székelyföldi Tehetségsegítő Tanács (SZTT) által 2014-ben alapított Csutak Vilmos-díjat, amelyet nemrég adtak át Székelyudvarhelyen.
A tehetséggondozás elismeréseként a díjban Szilágyi Zsolt, a sepsiszentgyörgyi Vox Humana kamarakórus alapító karnagya és négy évtizeden át vezetője, valamint Ivácson László, a szintén sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes művészeti vezetője részesült, és idén először tüntetett ki az SzTT támogatót komoly társadalmi szerepvállalásáért, ezt az elismerést Paul Baan hollandiai üzletembernek ítélték oda, akinek segítségével a 2000-es évek elején elkezdődött a tehetséggondozás a Global Teenager Projekt beindításával Romániában. A Csutak Vilmos-díj odaítélése jelölés alapján történik, és olyan személyiségeket tüntetnek ki, akik önzetlen odaadással foglalkoznak nap mint nap gyermekekkel és fiatalokkal, személyes példájukon keresztül tanítják őket emberségre és a szakma iránti alázatra és szeretetre. Az SzTT évente két díjat oszt ki, a díj 2000 lejes pénzjutalomból, oklevélből és emlékplakettből áll, amely Hosszú Zoltán sepsiszentgyörgyi képzőművész alkotása. (fekete) / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Községi napok
Idén a sepsikőröspataki községi nap különlegesebb volt, mint a többi. Pénteken Gárdonyi Géza szobrát leplezték le, a szombati program Kálnokon kezdődött. Itt és a községközpontban is annak a díszes kerámia emléktáblának az avatójával folytatták, amelyet Gonda István jeles mezőtúri keramikusmester alkotásaként Krizsán Józsefné Józsa Piroska, az ikertelepülés mezőtúri barátja ajándékozott. Szövege: Mezőtúr–Sepsikőröspatak testvértelepülési kapcsolatunk 25. évfordulója alkalmából, 2017.
Az emléktáblát az ajándékozó jelenlétében helyezték el a kálnoki kultúrotthon és a községi tanács épületének homlokfalán. Beszédet mondott Kisgyörgy Sándor polgármester, az ajándékozó és a kálnoki Váncsa Béla községi tanácstag, a negyedszázaddal ezelőtti kapcsolatteremtés egyik résztvevője. Ezt emlékülés követte a tanács nagytermében, ahol emlékeit idézte fel Répási János, Mezőtúr korabeli polgármestere. Déli harangszókor folytatódott a községi napok műsora a sportterem melletti szabadtéri színpadon. Nem volt könnyű a munkája Veress László nyugalmazott sepsiszentgyörgyi színművésznek, a tizenkét órán át tartó műsor bemondójának. Az elsőbbség a kicsinyeket, a jövő nemzedék képviselőit, a sepsikőröspataki óvodásokat illette, akik tehetségükről tettek tanúbizonyságot Nagy Erika óvónőjük vezetésével. Bemutatkozott a helyi dalkör, a helyi aerobikosok, a kőröspatak–kálnoki fúvószenekar és Recsenyédi Hunor lovas íjász. Az ünneplő helyieket a testvértelepülések küldöttségei köszöntötték: a mezőtúri Patkós Éva, valamint Gárdony és Somogygeszti polgármesterei, Tóth István és Csór Zoltán. A műsor második részének két kiemelkedő száma volt, amelyek messze felülmúlták az egyre egyhangúbbá váló falunapok műsorszámait: a Melodika operettegyüttes, Sebestyén-Lázár Enikő szoprán és Oláh-Badi Alpár tenor fellépése (zongorakíséret: Lőfi Gellért), valamint a bemondó színművész műsora, aki két eredeti jelenettel ébresztette a jellegzetesen sepsiszéki humor nagymestere, néhai kálnoki Hosszú Zoltán (1897–1944) emlékét születésének 120. évfordulója alkalmából. A Summer Projects-koncertet tűzijáték és utcabál követte.
Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Emlékezzünk Hosszu Zoltánra
Ebben az évben több személyiség születésének 120. évfordulójára tartottak kisebb-nagyobb megemlékezési ünnepséget: Székelyudvarhelyen augusztusban Tomcsa Sándorra emlékeztek, szeptember Tamási Ároné volt.
Velük egy esztendőben, a mi megyénkben született dr. Hosszu Zoltán, akiről még egy utcát sem neveztek el, pedig megérdemelné.
A mi százhúszasunk Kálnokon látta meg a napvilágot 1897. október 14-én. Iskoláit is itt kezdte, majd Sepsiszentgyörgy, Székelykeresztúr, Kolozsvár érintésével eljutott Szegedre, ahol jogi diplomát szerzett és doktorált is, de ez őt nem elégítette ki: színi tanulmányokat folytatott, és hamarosan a budapesti Belvárosi, majd a Nemzeti Színház színésze lett, utóbbinak örökös tagja. A közönség és a szakma egyaránt értékelte, és elsősorban a falusi emberek hiteles ábrázolására törekedett, hiszen szülőfalujából igen sok élményanyagot hozott. Legtöbbet emlegetett színpadi alakítása Katona József Bánk bánjának Tiborca. De másként is jelentkezett karrierjében a szülőföld: emlékeiből felidézte két falubelijét, Dani bát és komáját, Bedábel Kárujt, s tíz humoros monológot írt kettejük furfangjairól. A közönség hamar megkedvelte Dani bá góbéságait – valószínű, ez volt a korabeli stand up – , de a rádió is gyakran közvetítette, így az erdélyi hallgatók is megismerhették. Jómagam annak idején hangkazettát készítettem a Dancs Market jóvoltából, a néhai sepsiszentgyörgyi tévében pedig születésének 100. évfordulóján Hosszu Zoltán életét és karrierjét ismertető műsort sugároztunk, melyben időnként élőben is felelevenítettem a monológok némelyikét. A kézdivásárhelyi Zelegor Könyvkiadó kötet formában adta ki a Dani bá-monológokat, értékes ismertető anyagok kíséretében, a szerkesztő Sántha Attila úgy vélekedett: „ha azt nézzük, hol és mikor kezdődik a székely ember autentikus megjelenítése a magyar színpadokon, akkor Hosszu Zoltán Dani bájánál kell keresgélnünk”. A színház mellett a filmet érezte közel állónak egyéniségéhez: számtalan filmben jelenített meg kiváló karaktereket. 1943-ban úgy dönt, hogy saját filmgyártó vállalatot alapít Hosszu film néven, de sajnos csak egyetlen mű került innen a mozikba: És a vakok látnak. Ezt az alakítását a szakma is igen nagyra értékelte, később Nemeskürthy István külön kiemelte azt a bizonyos favágási jelenetét. Sajnos a filmnek csak egy igen rossz másolata maradt meg. Nem véletlen, hogy a végére hagytam a szakmai és közönségsikert aratott Negyediziglen című filmet, amelynek társszerzője és főszereplője volt. A bibliai idézetből vett cím mögött a szovjet hatalom mesterkedéseinek egy nagyon kemény kritikája, mondhatni ostorozása rejlik, így nem csoda, hogy Magyarország „dicsőséges felszabadításakor” Hosszu Zoltánnak menekülnie kell. Családjáról pontosan tudjuk, hogy előbb Nyugat-Európába, majd Dél-Amerikába emigráltak. Felesége, a brassói születésű Eszenyi Olga, aki a filmekben is partnere volt, külföldre kerülve mindenhol felkereste a magyarul játszó színtársulatokat, ápolva ott is a magyar nyelvet. A brazíliai Sao Paulóban halt meg 1992-ben. Egyetlen törvényes fia is ott él – a Kálnokon frissen letelepedett, az utóbbi időben Magyarországon játszó egykori kollégám, Simon András szerint a 41-es születésű ifj. Hosszu Zoltán jól beszéli a magyar nyelvet, de felesége és két fia sajnos nem. Törvénytelen fia, Gera Zoltán élete végéig tisztelte és imádta a magyar filmet és színpadot, ő is nemrég távozott az élők sorából. Hosszu Zoltán haláláról különböző mendemondák keringenek, még várni kell az igazság kiderítésére Október 14-én tisztelegjünk a 120 esztendővel ezelőtt született dr. Hosszu Zoltán emléke előtt. Veress László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)