In memoriam Pozsgay Imre – Naplemente előtt, utolsó séta Kolozsváron
A Szent Mihály-templom tornyán még felszikrázik a lenyugvó júliusi nap fénye, de a magyar Gorbacsovként is emlegetett vendégemmel már bizony alkonyati árnyékban vagyunk. Most, utólag, amikor a március 25-én elhunyt Pozsgay Imrétől végső búcsút veszünk, a naplemente szimbolikus értelemmel telítődik...
Alkonyati sétánk előtt éppen a Krónika számára készült mélyinterjún végeztük el az utolsó simításokat. Hosszúra nyúlt beszélgetésünk három folytatásban jelent meg. A mellékelt felvételeket a Professzor úr barátja és kísérője, dr. Horváth-Lugossy Gábor készítette, hosszabb képsorozatának néhány darabját azon frissében így ajánlottam Facebook-ismerőseim figyelmébe: „Akik között ma esti sétánkon járunk: Mátyás király, Bocskai fejedelem, Vörösmarty Mihály, a Szózat szerzője meg Deák Ferenc, a haza bölcse. Akinek róluk mesélek, maga is élő történelem: rendszerváltó Pozsgay Imre. És azt a történelmet, amiről Pozsgay Imre nekem mesél, azt majd olvassátok el a Krónikában.”
A Krónika-interjút pedig életpályájának pár soros összefoglalásával kezdtem: „Pozsgay Imre. Rendszerváltó magyar politikus, egyetemi tanár, a filozófiai tudományok doktora, a Debreceni Egyetem és a Károli Gáspár Református Egyetem emeritus professzora. 1933. november 26-án született Kónyon. A Kádár-korszak egyik jelentős politikusa volt. 1976 és 1982 között művelődési miniszter, 1982 és 1988 között a Hazafias Népfront Országos Tanácsának a főtitkára, 1988 és 1990 között, a Grósz Károly, majd a Németh Miklós vezette kormányban államminiszter.
Népi, nemzeti és demokratikus baloldali elkötelezettségének, kiváló helyzetfelismerésének és fejlett politikusi-taktikai érzékének köszönhetően döntő szerepe volt abban, hogy az állampártban a reformkommunisták fokozatosan átvehették a kezdeményezést, majd az irányítást, ezáltal a magyar rendszerváltás békés körülmények között, megegyezéses alapon, közjogilag rendezetten zajlott le.”
Amit viszont még az interjúban sem mondhattam el, mert puszta tapintatból sem kérdezhettem rá, az a ’89 őszi négyigenes népszavazás volt. Amely őt, az azidőtájt a messze legnépszerűbb magyar politikust gyakorlatilag kiütötte az államfői szék esélyesei közül. Pár héttel előtte a fővárosi lakásán folytatott beszélgetésünk végén egy kis dedikált kötetet adott át, amelynek már a címe is sokat sejtetett: A tiszteletbeli köztársasági elnök. Azóta gondolatban többször is számba vettem a rendszerváltás utáni öt magyar államfő teljesítményét, hogy ki mit is tett le a történelem asztalára. És hát mit is mondjak, a tiszteletbeli jelző nemcsak hogy jogosnak, de talán még szerénynek is tűnik. Ami pedig az utolsó negyedszázadban vele történt, arról shakespeare-i szállóige jut most az eszembe: „A mór megtette a kötelességét, a mór mehet”.
Utolsónak bizonyult kolozsvári sétánk végén a Bocskai-ház, a Sapientia rektorátusa előtt azzal váltunk el, hogy legközelebb ismét nála, a Csillaghegyen találkozunk újra. De most már csak a csillagok között...
Krajnik-Nagy Károly
Krónika (Kolozsvár)