Gyergyótekerőpatakon a nagymise után a templomban ismertette augusztus 5-én Horváth Sándor iskolaigazgató az Ez történt, így történt című könyvet, amely az 1959-ben, 22 évesen letartóztatott, bebörtönzött, megalázott és kettétört életű Horváth Matilda (nevét így használja Matild néni) szenvedéseit tárja elénk. Matild néni beszélt a könyv születéséről, jelezve, most dolgozik élete regényén, mert a fiataloknak tudniuk kell a történelmet, amelynek része volt a kommunizmus ellen harcolók küzdelme is. A templomból az 1890-ben épült iskolához vonultak a résztvevők, melynek falán Csedő István plébános a kommunizmus hét gyergyótekerőpataki meghurcoltja – Bencze Ágoston, Bíró Vencel, Fórika István, Horváth Julianna, Horváth Matilda, Murcsek András és Tatár Anna – tiszteletére készült emléktáblát áldotta meg. /Bajna György: Emléktábla az áldozatoknak. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 6./; Horváth Matilda: Ez történt, így történt… /Marosvásárhely, Lyra Kiadó, 2007/

1956 – Te csillag!
A forradalomra emlékezett a városi RMDSZ
Az 1956-os forradalomra emlékezett az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete csütörtök este a Kultúrpalota kistermében, amelyre meghívták az 1956-os politikai elítélteket Marosvásárhelyről és a megyéből.
A megjelenteket Benedek István, a városi szervezet elnöke köszöntötte. Novák Zoltán történész a forradalom erdélyi vonatkozásairól tartott előadást, Kelemen Kálmán volt politikai elítélt letartóztatása körülményeiről és börtönéveiről beszélt. Előadása végén arra kérte a megjelent fiatalokat, őrizzék meg tiszta lelküket, ne sajnáljanak az igazságért áldozatot hozni.
Az ünnepi megemlékezésen Ciuchina Barbara és Horváth Hajnal Jókai Anna Ima Magyarországért című versét adta elő. Buta Árpád zenetanár és énekes magyar népdalt, illetve Erkel Ferenc Bánk Bán című operájának nagyáriáját énekelte, zongorán kísért Móriczy Margit. A rendezvény befejezéseképp a Református Kollégium kórusa a székely és a magyar himnuszt adta elő. Vezényelt Enyedi Csaba lelkész-tanár.
Ha újra olyan helyzet alakulna ki, újra vállalnám
Lapunk kérdésére Kelemen Kálmán elmondta: – Visszagondolok azokra az évtizedekre, amikor munkahelyet sem kaptam a letöltött hét esztendő – három év börtön, kétszer két év kényszerlakhely – után, mert még a napszámosok között is megbízhatatlannak minősültem. Miután nagy nehezen gyári munkássá verekedtem fel magam, tanfolyamokat végeztem, fémforgácsoló lettem. Az évek teltek, és a volt letartóztatóm, Morariu Ioan Vásárhelyre került szekus aligazgatónak. Behívatott és bocsánatot kért, hogy, úgymond, eltúlozták a büntetéseket és segítséget ígért. Aztán úgy "kisegített", hogy két év múlva próbáltam az orvosira felvételizni, de még a jelentkezők közül is kidobtak. Végül elvégeztem a műegyetemet, így lettem gépészmérnök. A szomorú az volt, hogy bárhová kerültem, "kiderült", hogy politikai elítélt voltam, és hiába bizonyítottam szakmai vonalon, mindig visszanyomtak. A Metalotehnicában akartam kopástanból ledoktorálni, hogy ne legyen benne ideológia, de akkor a káderes szerint nem is lett volna jogom a vállalatnál dolgozni, mert ott tervezési államtitkok vannak, amit nem bízhatnak rám.
Hogyan éltem meg? Gyakorlatilag nem haladhattam, hiába bizonyítottam, gyanús elemnek számítottam. Viszont ezeknek az éveknek a pozitívuma, hogy a börtönben visszanyertem azt a hitemet, amit annak idején a darwinizmus meg a molekuláris elmélet megingatott, és egy olyan keresztény hittel rendelkezem, ami abban gyökerezik, amit a legnehezebb időszakban írtam gondolatban a börtönben, egy 100-110 szakaszos verset, mert ha egy ceruzavéget találtak nálad, véresre vertek a porkolábok. A vers lényege: Emlékem otthon már nem fájó,/ belenyugodtak, hogy már nem vagyok,/ mert temetőre omló alkonyatok méla bújával/ lelkem hazajár láthatatlanul....
Nem folytatom, csak azt teszem hozzá, hogy az a hit, amely bennem megerősödött, hogy a jó Isten elszámol majd a kínzóimmal, egyszer felelősségre vonja a néphitegetőket.
– Ha még egyszer hasonló helyzetbe kerülne, újra azt tenné, amit 1956-ban tett?
– Ha, isten őrizz, újra olyan helyzet alakulna ki, újra vállalnám.
Az '56-os elítéltek a megyéből és Marosvásárhelyről: Kelemen Kálmán, Horváth Matild, Tatár Péterfi Irén, Rendes Lajos, Szilágyi Domokos, Schuller Jenő, Varga László, Veres Zoltán (Segesvár), Szántó János, Molnár Mihály (Szováta), Gráma János, Veres Sándor, Nagy Géza.
Mózes Edith, Népújság (Marosvásárhely)

Érdemes vállalni a felelősséget!
1956-ra emlékeztek a Kultúrpalotában
Október 22.én, pénteken délután a Kultúrpalota Kistermében 1956 áldozataira emlékeztek. Az RMDSZ rendezvényén jelen volt Kelemen Atilla megyei elnök, Frunda György szenátor, Kerekes Károly képviselő és Lokodi Edit Emőke, a megyei tanács alelnöke, városi és megyei tanácsosok.
Az akkori politikai elítéltek közül Horváth Matild, Szilágyi Domokos és Kelemen Kálmán volt jelen. Felléptek a Bolyai Farkas líceum diákjai, valamint Buta Árpád előadóművész. A volt politikai elítélteket emléklappal és virággal köszöntötték.
Elvek nélkül maradék értékeinket is elveszítjük!
Az ’56-osok nevében felszólaló Kelemen Kálmán, a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom elnöke arról beszélt, hogy eljött az idő, hogy ne csak bánkódjunk ’56 felett, hanem ünnepeljünk, hiszen mára világszerte elismerték, hogy a magyar forradalom volt az a nagy népi megmozdulás, amely, annak ellenére, hogy egy aránylag kis népről van szó, és bár nagy véráldozat árán, de Góliát, azaz a kommunizmus bukásához és a Szovjetunió széthullásához vezetett.
A véráldozatnál nagyobb áldozatnak azt a lelki traumát nevezte, amellyel Magyarországon az ÁVH-sok – nálunk a szekuritáté – megnyomorította nemcsak a bebörtönzötteket, de a szabadon élőket is. A kínzásokról szólva mondta el, hogy nagy megdöbbenést keltett, hogy nemcsak fizikailag, de lelkileg is tönkre akarták tenni az embereket. Példának saját esetét hozta fel:
– Valamilyen módon szintetizálták anyámnak, apámnak a hangját, mintha a szomszéd szobában verték volna, mialatt engem vallattak. Ez a fizikai kínzásnál is nagyobb traumát okozott. A későbbiekben pedig az, hogy teljesen elszakadva a világtól, az emberektől, a társadalomtól, nagy lelki megpróbáltatáson mentem át. Egy időre eltávolodtam a hitemtől, a vallásomtól, amit később szerencsére visszanyertem annyira, hogy a későbbi megpróbáltatásokat aránylag bátran és nem lelkileg megnyomorodva vészeltem át.
Arról is beszélt, hogy nem volt hiábavaló az áldozat, utólag kárpótolta az élet, államfők, kormányfők ismerik és tisztelik, legutóbb is a bukaresti EPP-kongresszus alkalmával többen személyesen üdvözölték.
Ugyanakkor arra figyelmeztette a fiatalokat, hogy a változó világban érdemes vállalni a felelősséget, az eszmék melletti kitartást, mert utólag az ember megbékél, és a Teremtő meghálálja.
– Nem hiábavaló a szenvedés a szabadságért és az elvek megtartásáért. Ez az az út, amelyen az erdélyi magyarság is haladhat, mert elvtelenül semmilyen célt nem tudunk elérni, hanem még a maradék értékeinket is elveszítjük, mondta egyebek között Kelemen Kálmán.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Könyvbemutató a Bernády Házban
Horváth Matild volt politikai fogoly Földem, népem, életem című könyvét mutatják be május 17-én, ma 17 órától a marosvásárhelyi Bernády Házban. A könyvet Bajna György gyergyószentmiklósi újságíró méltatja.
Népújság (Marosvásárhely)

Horváth Matild vetőmagjai
Mindig megrázó torz világok túlélőit, igazságtalanul elítélt, meghurcolt embereket hallgatni, olvasni, és a befogadói élmény még erőteljesebb – vagy inkább felszabadítóbb –, ha a múltidéző egy fiatalos tekintetű, ápolt, jókedvet sugárzó hölgy, aki egyetlen rezzenésével sem utal arra, hogy nyomot hagytak volna benne léte felfoghatatlan történései. Horváth Matild, gyergyótekerőpataki származású volt politikai fogoly második önéletrajzi könyvét, a Földem, népem, életem című alkotást múlt pénteken mutatták be a marosvásárhelyi Bernády Házat zsúfolásig megtöltő publikumnak. A Mentor Kiadó gondozásában megjelent művet és szerzőjét Bajna György gyergyószentmiklósi újságíró méltatta.
– Horváth Matild nem vágyik sem irodalmi, sem más babérokra, ennek ellenére izgatja mások véleménye munkáiról, amivel jelzi: nem magának szánta könyveit. Üzenni óhajt velük arról a helyről, ahol született, s ahova állandóan visszatér erőt gyűjteni, feltöltődni, ami szívében ma is főhelyen van. (…) E könyvben a szerző alaposabban próbálja körüljárni mindazt, ami Tekerőpatakra jellemző, kezdve egy rövid egyháztörténeti kalandozással, amiben óhatatlanul helyet kap egy kurta iskolatörténet is, majd a Domus Historiát híva segítségül az első világháború néhány mozzanatát is bemutatja, sőt, az általa is nagyrabecsült Erzsébet királynéra, Sziszire is szán kétoldalnyit. A könyv második része kimondottan személyes. A család, sőt a leszármazottak bemutatása után az ő háromnegyed századának rövid leírása következik, börtönévek, korrajz 89 előttről, aztán a 89 utáni események bemutatása, kiemelten Marosvásárhely véres fekete márciusa – mondta a méltató, majd arra is felhívta a figyelmet, hogy a könyv szerzője még az öndicséret látszatától is óvakodik, így miközben bátran kimond olyan dolgokat, amelyekről a legtöbb ember nem beszél, saját erényeit nem részletezi.
– Egykori gyergyószárhegyi rabtársai érdeklődésemre úgy meséltek a lányról, aki kenyeréről is le tudott mondani, ha nálánál jobban szenvedőt látott az éhség miatt, mint egy földre szállt angyalról. Horváth Matild erről is hallgat – tette hozzá Bajna György, aztán a prózaszöveg és a gazdag képanyag között a kötet végén rejtőző 17 versről szólt, melyeknek keltezése elárulja, hogy Horváth Matild legtermékenyebb időszakát éppen a börtönévek jelentették.
– Versei alapján arra is gondolunk, hogy talán nem ártott volna gyakrabban a verseléshez menekülnie, mert kétségtelen rátermettség, költői véna sejlik sorai mögött – jegyezte meg az újságíró, aki méltatása végén a szerző 23-24 évesen édesapjához írt Ó, ha rágondolok… című versét olvasta fel az egybegyűlteknek.
– Elsősorban drága szüleim emlékére, szülőfalum utáni szüntelen vágyakozásban, népem iránti szeretetemben írtam ezt a könyvet. Arra gondoltam, hogy hagyni kellene valami vetőmagot magam után. A könyv a vetőmag, az olvasó a talaj, az el nem olvasott sorok pedig sárban maradt magok. Azt szeretném, hogy az olvasóim tanuljanak a múltból, éljenek a jelenben, és gondoljanak az itthon maradásra – mondta az alkotó, aki 1962 óta él Marosvásárhelyen, de lélekben soha nem szakadt el Tekerőpataktól. Horváth Matild azt is elárulta, hogy még csokornyi kiadatlan verse van, de nem tartja magát sem költőnek, sem irodalmárnak, egyszerűen kikívánkoztak belőle a leírt szavak, mondatok. Telt házas közönségétől így búcsúzott a dedikálások előtt:
– Örvendek, hogy szabad vagyok.
N. Sz. I.
Népújság(Marosvásárhely)

Emlékezés és hálaadás
A kommunizmusnak világszerte mintegy harmincmillióval több áldozata volt, mint az első és második világháborúnak együttvéve.
Az emberiesség elleni tettek, rendszerek eleve bukásra vannak ítélve, sosem nyerhetnek végső diadalt. A gonosz, az aljas, a kegyetlen szenvedést, fájdalmat okoz az áldozatainak, akiket elpusztíthat ugyan, de meg nem tud törni, magához hasonlatossá soha nem teheti, mert a jóság hittel párosul, a hit pedig ébren tartja a reményt, módot a túlélésre. Amikor a kommunista rendszer mindent elvett az osztályellenségeitől, és bezárta őket az enyedi, a máramaros-szigeti, a szamosújvári, a zsilavai stb. börtönökbe, kínozta és éheztette őket, megmaradt számukra az imádság. A börtönök, a munkatáborok mindenik barakkja templommá szentelődött. A még életben lévő egykori politikai foglyok s a már elhunytak hozzátartozói hálaadással gondolnak az egykori fájdalmakra, szenvedésekre, mert, akár Krisztust a kereszten elszenvedett kín, őket is magasztosabbá, nemesebbé tették.
Emlékeznünk kell hát mindazokra, akik nem tértek vissza, s azokra is, akik végül megszabadultak az embertelenség poklából. Azt sem szabad elfelejteni, hogy bár a rendszer összeomlott, kiszolgálói és haszonélvezői tobábbra is itt vannak közöttünk – hangzott el szombat délelőtt Marosvásárhelyen, a kommunizmus áldozatainak emlékművénél, a Volt Politikai Foglyok Maros Megyei Szövetsége által szervezett megemlékezésen, amelyen egy-egy rövid prédikációt tartott Flavius Mihet ortodox pap, Lobontiu Alexandru radnóti görög katolikus esperes, dr. Bustya Dezső ny. református lelkész és Kecskés Lajos ny. unitárius lelkész.
A szervezők részéről Man Nistor elnök szólt az egybegyűltekhez, majd Gráma János titkár és Horváth Matild egykori elítélt koszorút helyezett el az emlékmű talapzatánál.
(ferenczi) Népújság (Marosvásárhely)

Szinte nem kaptak szót a megemlékezésen az ötvenhatos elítéltek
Megemlékezést tartott az 1956-os magyar forradalom hőseinek tiszteletére a Marosvásárhelyi RMDSZ és az Erdélyi Magyar Baloldal Platform a Kultúrpalota kistermében szombaton. A műsort fáklyás felvonulás követte a Vártemplom felé, majd az eseményt koszorúzás zárta a 2006-ban felállított kopjafánál.
Nagy Imre mártír-miniszterelnök 61 évvel ezelőtt megszólalt a Parlament erkélyéről, és elvtársak megszólítással kezdte beszédét. Erre zúdult fel a mintegy kétszázezres tömeg a Kossuth téren – Nem vagyunk mi elvtársak! – emlékeztette a Kultúrpalota kistermét sem megtöltő egybegyűlteket Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának vezető konzulja. Csige Sándor Zoltán azzal folytatta, hogy e felkiáltás egyértelművé tette mindenki számára, a magyar nép nem a szocializmus megreformálásáért ment az utcára tüntetni. Amikor Magyarok, barátaim! megszólítással kezdte újra a beszédét, egyértelművé vált, hogy a sok hazugság után azonosulni tudott a háborgó tömegekkel.
Nem a vezetők voltak nagyok, hanem az egyszerű emberek – mondta Jókai 1848-ról, és ugyanez igaz 1956-ra is, hangsúlyozta a vezető konzul.
Tamási Zsolt történész felszólalásában kiemelte, minden népnek igénye van a szabadságra, s ha ezt a szabadságot megpróbálják elvenni tőle, az történik, ami 1956-ban Magyarországon. Ott az elemi erővel feltörő szabadságkiáltás jellemezte a forradalmat. Erdélyben másként történtek a megmozdulások. Itt a Szoboszlai-, Sass-, Faliboga- és más csoportok, az egyetemisták ugyanolyan célokért, de másként nyilvánultak meg, nem nagy vehemenciával, hanem hosszan készülődve érlelték sorsuk megváltoztatásának lehetőségét.
A magyarországi októberi események lendületet adtak az itteni szervezkedéseknek is, ám a kommunista hatalom azonnal reagált ezekre a próbálkozásokra.
Temesváron bebörtönzések történtek, előhúzták a „magyar kártyát”, elkezdődött a kisebbségek – nem csak, de jellemzően a magyarok – üldözése: a cél a közösség megtörése volt. Huszonnégy és harmincezer közé tehető az erdélyi meghurcolt emberek száma, és ahhoz, hogy tudjuk, ez mennyire érintette a társadalmat, számolnunk kell azzal is, hogy ez ugyanennyi családot jelentett, az érintett emberek száma tehát elérhette a százezres nagyságrendet – világított rá a történész.
Az est folyamán Buta Árpád énekelt, Bedő Hunor és társulata néptáncokat adott elő, bolyais diákok mondtak verset. Az utolsó vers előtt a műsorvezető bejelentette, hogy ezzel vége a megemlékezés kistermi részének. Vass Levente, az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetének elnöke viszont ezt kiegészítette egy javaslattal, hogy kapjanak szót a teremben lévő egykori elítéltek is, hiszen ők azok, akik hitelesen tudják idézni a forradalom utáni megtorlások történetét.
Így kapott szót Horváth Matild, akit 1958-ban tartóztattak le Tekerőpatakon röpcédulázás miatt. Hét évet ült. Szilágyi Domokos elmondta, azt a szenvedést vagy nem lehet leírni, vagy nem lehet elhinni, amiben nekik részük volt. Szeretné eloszlatni azt a tévhitet, miszerint a Szekuritáté teljesen ártatlanul nem vett őrizetbe senkit. De igenis, vett. Őt például azért, mert amikor kilenc embert ártatlanul letartóztattak, egy provokátor besúgó azt kérdezte tőle, mit tettek ezek az emberek. Ő pedig azt válaszolta: „Ezek biza az égvilágon semmit.”
Ezért az egyetlen mondatért ült három évet, és ítélték teljes vagyonelkobzásra.
Kelemen Kálmán az idén elhunyt egykori bebörtönzött Varga Laci bácsira, a börtönviselt református lelkészre emlékezett. Beszélt az 1958-as júniusi börtönlázadásról is, amikor a fegyőrök az ő cellájukba is begépfegyvereztek. Ő hét év börtön után került haza. Gráma János nyolc évet töltött börtönben egy általa írt versért. Bakó Zoltán / Székelyhon.ro