Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2017. szeptember 29.
Mese és költészet
Szép Palkó világa
Telt házas közönség – megannyi gyermek, szülő és számos pedagógus – szegődött Szép Palkó útitársául szerda délután a Maros Művészegyüttes kövesdombi termében.
Az ismert székely népmeséből született táncszínházi előadás a legkisebbek mellett a felnőtt közönségnek is igazi élményt nyújtott. Az óvodásokat, kisiskolásokat az izgalmasan pergő cselekménysor mellett a produkció különleges látványvilága ejthette rabul, együtt örülhettek a jóságos – arcvonásaiban szándékosan székelyes – óriás szabadulásának, a libák és lovak táncának, és végül – a királyné átkának megtörése után – a szegény legény és a királylány pompás menyegzőjének. A gyermeki lelket simogatta a halott királyné ismételt színre lépése és „megjavulása” is, így az előadás végére valóban teljes lett a jóság győzelme. A felnőtt nézőket a minden mozzanatában remek koreográfia – Varga János munkája –, illetve az a művészi érzékenység érinthette meg leginkább, amellyel a társulat a mesevilágot a színpadra táncolta. Egyetlen fölösleges vagy céltalan pillanata sem volt a produkciónak, mi több, olyan lírai finomsággal születtek a mozdulatok, gesztusok, mint egy kristálytiszta, csodaszép költemény metaforái. Számomra az ördögök favágása, a magukat megadó fák jelenete volt a legmaradandóbb, de ha sorra kérdeznénk a jelenlevőket, bizonyára még számtalan különleges mozzanat kerülne előtérbe. Mindezeken túl a produkció nagy erénye volt a belülről fakadó, természetes humor, a játékos kedv, illetve a könnyed tréfa és „sasszárnyú” drámaiság váltakozásából eredő lüktetés. Remek táncaik mellett kiváló színészi alakítást is nyújtottak a társulat tagjai, a jeleneteket átható népzenei világ varázsa mellett ez tette teljessé az élményt.
Az előadást október 5-én, csütörtökön délelőtt 10, majd a nagy érdeklődésre való tekintettel déli 12 órakor játsszák újra, a 10 órai előadásra minden jegy elkelt. Ezt követően 6-án, pénteken 19 órakor látható a Szép Palkó a Maros Művészegyüttes kövesdombi székhelyén.
Szép Palkó: székely népmese zenével, tánccal, a Maros Művészegyüttes előadása. Rendező koreográfus: Varga János, zene: Kelemen László, díszlet és jelmez: Szélyes Andrea Natália, Bíró Vilhelm, Bandi Kati, zenekarvezető: Moldován-Horváth István, tánckarvezetők: Nagy Levente Lehel és Törzsök Zsuzsánna. Művészeti igazgató: Barabási Attila Csaba
Jegyek elővételben kaphatók a Maros Művészegyüttes jegyirodájában hétköznaponként 13-14 és 17-18 óra között, jegyfoglalás a 0746-540-292 telefonszámon. A helyek száma korlátozott
NAGY SZÉKELY ILDIKÓ / Népújság (Marosvásárhely)
Szép Palkó világa
Telt házas közönség – megannyi gyermek, szülő és számos pedagógus – szegődött Szép Palkó útitársául szerda délután a Maros Művészegyüttes kövesdombi termében.
Az ismert székely népmeséből született táncszínházi előadás a legkisebbek mellett a felnőtt közönségnek is igazi élményt nyújtott. Az óvodásokat, kisiskolásokat az izgalmasan pergő cselekménysor mellett a produkció különleges látványvilága ejthette rabul, együtt örülhettek a jóságos – arcvonásaiban szándékosan székelyes – óriás szabadulásának, a libák és lovak táncának, és végül – a királyné átkának megtörése után – a szegény legény és a királylány pompás menyegzőjének. A gyermeki lelket simogatta a halott királyné ismételt színre lépése és „megjavulása” is, így az előadás végére valóban teljes lett a jóság győzelme. A felnőtt nézőket a minden mozzanatában remek koreográfia – Varga János munkája –, illetve az a művészi érzékenység érinthette meg leginkább, amellyel a társulat a mesevilágot a színpadra táncolta. Egyetlen fölösleges vagy céltalan pillanata sem volt a produkciónak, mi több, olyan lírai finomsággal születtek a mozdulatok, gesztusok, mint egy kristálytiszta, csodaszép költemény metaforái. Számomra az ördögök favágása, a magukat megadó fák jelenete volt a legmaradandóbb, de ha sorra kérdeznénk a jelenlevőket, bizonyára még számtalan különleges mozzanat kerülne előtérbe. Mindezeken túl a produkció nagy erénye volt a belülről fakadó, természetes humor, a játékos kedv, illetve a könnyed tréfa és „sasszárnyú” drámaiság váltakozásából eredő lüktetés. Remek táncaik mellett kiváló színészi alakítást is nyújtottak a társulat tagjai, a jeleneteket átható népzenei világ varázsa mellett ez tette teljessé az élményt.
Az előadást október 5-én, csütörtökön délelőtt 10, majd a nagy érdeklődésre való tekintettel déli 12 órakor játsszák újra, a 10 órai előadásra minden jegy elkelt. Ezt követően 6-án, pénteken 19 órakor látható a Szép Palkó a Maros Művészegyüttes kövesdombi székhelyén.
Szép Palkó: székely népmese zenével, tánccal, a Maros Művészegyüttes előadása. Rendező koreográfus: Varga János, zene: Kelemen László, díszlet és jelmez: Szélyes Andrea Natália, Bíró Vilhelm, Bandi Kati, zenekarvezető: Moldován-Horváth István, tánckarvezetők: Nagy Levente Lehel és Törzsök Zsuzsánna. Művészeti igazgató: Barabási Attila Csaba
Jegyek elővételben kaphatók a Maros Művészegyüttes jegyirodájában hétköznaponként 13-14 és 17-18 óra között, jegyfoglalás a 0746-540-292 telefonszámon. A helyek száma korlátozott
NAGY SZÉKELY ILDIKÓ / Népújság (Marosvásárhely)
2017. október 24.
Megújulunk, de a bensőnkben hordozzuk a múltunkat
A közelmúltban az „Ötágú síp” Kulturális Egyesület, a szegedi alsóvárosi ferences templom melletti kolostorban tartotta meg a VII. Szögedi Nemzet rendezvényt, a Szegedről kirajzott települések találkozóját, amelyen a környékünkről 5 falu képviselői vettek részt. Azért tartják ott az ódon, boltíves falak között ezt az összejövetelt, mert amikor elindult egy-egy csoport a leendő településük felé, e kolostor előtti téren gyűltek össze szekereikkel, és ott áldotta őket meg a pap.
Az esemény a templomban, Gyulai Endre ny. püspök által celebrált misével kezdődött, majd a házigazda ferencesek nevében, László testvér köszöntötte a találkozó résztvevőit.
Utána dr. Horváth István Károlyné, az „Ötágú Síp” Kulturális Egyesület elnöke köszöntőjében beszámolt az elmúlt év rendezvényeiről, és bemutatta a találkozó programját, résztvevőit.
Előbb Fehér Viktor egyetemi hallgató: Szögediek az Aranka közben című dolgozatát mutatta be a dél-bánsági magyar keresztelési, lakodalmi és temetkezési szokásokról.
A szintén délvidéki Virág Laura egyetemi hallgató A Magyarság megmaradása a déli végeken c. dolgozatában sok statisztikai adattal, elszomorító helyzetet ecsetelt. A tartomány 36 magyar településéből 17-ben ma 10-en aluli a magyar lakosok száma, de a többiben sem sokkal jobb a helyzet. Öt nagyobb településen 50% feletti a magyar lakosok száma, másik 5-ben 20%-on felüli és 9-ben 10%-on felüli.
Hogy javuljon a hangulat, a kisiratosi Almási Vince kapott szót, aki bemutatta faluját, annak gazdasági és kulturális helyzetét, a sok igen szép eredményt, amelyekből még az anyaországiak is tanulhatnak.
Szót kapott még Gesztes Olympia tanár, a Három királyfi, három királylány nevű mozgalom képviselője, aki az egyesület azon céljáról beszélt, hogy megszülessenek a kívánt, a tervezett gyermekek, mivel kutatásaik során megbizonyosodtak arról, hogy a fiatal házasok több gyermeket terveznek, mint amennyi később megszületik.
Az előadások utáni megbeszélésen sokan szóltak a vázolt témákról, mint pl. Harangozó Imre újkígyósi néprajzos (az ő beszédéből vettem az írás címét), ft. Heinrich József óteleki plébános, a kisvarjasi Szabó István, valamint jómagam is.
Én azt is felvetettem, hogy mivel nemsokára ünnepeljük falvaink megalapításának 200-ik évfordulóját, ideje tervezni az ünnepségeket. Azt javasoltam többek között, hogy kisebb szobrot, emlékművet is állíthatnánk, az évforduló alkalmából.
A találkozó végén minden résztvevő egy szép, Szent Lászlót ábrázoló érmét kapott, amit Vitéz Mihály Árpád szobrász készített. A barátok meg is vendégeltek a maguk mordján, az aznapra kitervezett ételükből főztek többet: marhahús pörköltet tarhonyával és túrós lepényt kaptunk. Jankó András / Nyugati Jelen (Arad)
A közelmúltban az „Ötágú síp” Kulturális Egyesület, a szegedi alsóvárosi ferences templom melletti kolostorban tartotta meg a VII. Szögedi Nemzet rendezvényt, a Szegedről kirajzott települések találkozóját, amelyen a környékünkről 5 falu képviselői vettek részt. Azért tartják ott az ódon, boltíves falak között ezt az összejövetelt, mert amikor elindult egy-egy csoport a leendő településük felé, e kolostor előtti téren gyűltek össze szekereikkel, és ott áldotta őket meg a pap.
Az esemény a templomban, Gyulai Endre ny. püspök által celebrált misével kezdődött, majd a házigazda ferencesek nevében, László testvér köszöntötte a találkozó résztvevőit.
Utána dr. Horváth István Károlyné, az „Ötágú Síp” Kulturális Egyesület elnöke köszöntőjében beszámolt az elmúlt év rendezvényeiről, és bemutatta a találkozó programját, résztvevőit.
Előbb Fehér Viktor egyetemi hallgató: Szögediek az Aranka közben című dolgozatát mutatta be a dél-bánsági magyar keresztelési, lakodalmi és temetkezési szokásokról.
A szintén délvidéki Virág Laura egyetemi hallgató A Magyarság megmaradása a déli végeken c. dolgozatában sok statisztikai adattal, elszomorító helyzetet ecsetelt. A tartomány 36 magyar településéből 17-ben ma 10-en aluli a magyar lakosok száma, de a többiben sem sokkal jobb a helyzet. Öt nagyobb településen 50% feletti a magyar lakosok száma, másik 5-ben 20%-on felüli és 9-ben 10%-on felüli.
Hogy javuljon a hangulat, a kisiratosi Almási Vince kapott szót, aki bemutatta faluját, annak gazdasági és kulturális helyzetét, a sok igen szép eredményt, amelyekből még az anyaországiak is tanulhatnak.
Szót kapott még Gesztes Olympia tanár, a Három királyfi, három királylány nevű mozgalom képviselője, aki az egyesület azon céljáról beszélt, hogy megszülessenek a kívánt, a tervezett gyermekek, mivel kutatásaik során megbizonyosodtak arról, hogy a fiatal házasok több gyermeket terveznek, mint amennyi később megszületik.
Az előadások utáni megbeszélésen sokan szóltak a vázolt témákról, mint pl. Harangozó Imre újkígyósi néprajzos (az ő beszédéből vettem az írás címét), ft. Heinrich József óteleki plébános, a kisvarjasi Szabó István, valamint jómagam is.
Én azt is felvetettem, hogy mivel nemsokára ünnepeljük falvaink megalapításának 200-ik évfordulóját, ideje tervezni az ünnepségeket. Azt javasoltam többek között, hogy kisebb szobrot, emlékművet is állíthatnánk, az évforduló alkalmából.
A találkozó végén minden résztvevő egy szép, Szent Lászlót ábrázoló érmét kapott, amit Vitéz Mihály Árpád szobrász készített. A barátok meg is vendégeltek a maguk mordján, az aznapra kitervezett ételükből főztek többet: marhahús pörköltet tarhonyával és túrós lepényt kaptunk. Jankó András / Nyugati Jelen (Arad)
2017. október 26.
Horváth István szociológus: szalonképessé vált a magyarellenesség
A magyarellenesség és általában a kisebbségellenesség szalonképessé vált a romániai közbeszédben. Azzal, hogy nem köthető egyetlen párthoz, és nem föltétlenül extrém formáiban nyilvánul meg, általános politikai jelenséggé vált, és nagyobb hatással van a közéletre, mint korábban – véli Horváth István szociológus, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet igazgatója, akivel a kisebbségek megítélését számszerűsítő felmérés kapcsán beszélgettünk.
– Egy korábbi beszélgetésünk alkalmával azt mondta, hogy Romániában létezik egy körülbelül 20 százalékos réteg, amely fogékony a radikális diskurzusra. Ez ugyanaz a kategória, amelyik csak turistaként látná szívesen a magyarok az országban?
– Ha különböző mutatókat összekombinálunk, általában 20-25 százalékra tehető azoknak az aránya, akiknek az esetében nem egyszerűen kulturálisan kódolt távolságtartó magatartásról beszélhetünk, hanem a gyűlöletnek egy bizonyos formájáról. Itt valószínűsíthetően ugyanarról a kategóriáról van szó, vagyis egy olyan intoleráns rétegről, amelynél a távolságtartás teljes kitaszítás formájában nyilvánul meg.
– Ezeknek az aránya nőtt tehát 29 százalékra?
– Igen. Van ugyan egy hibaszázaléka is a felmérésnek, és ha több mutatót össze tudnánk hasonlítani, akkor tisztább képet kapnánk, de valószínűsíthető, hogy valamelyes növekedés tapasztalható, igen.
– Milyen okai lehetnek a mutató romlásának?
– Elsősorban az, hogy megváltozott a politikai kontextusa a magyar- és általában az idegenellenes diskurzusnak. A kilencvenes években és a kétezres évek elején a magyarellenesség radikális formái jól meghatározott politikai pozícióval társultak. A magyarellenesség a nyilvánosságban mindenekelőtt olyan szélsőséges pártokkal vagy politikusokkal volt asszociálható, amelyektől/akiktől a többiek elhatárolódtak a radikalizmusuk és populizmusuk miatt, vagy mert a különböző „ellenességeikben” túlságosan vehemensek voltak. És mivel általában véve nem lehetett velük azonosulni, a magyarellenes diskurzusuknak sem volt akkora hatása. Évek óta már a magyarellenesség nem lokalizálható, politikai értelemben nem kötődik egyetlen csoportosuláshoz sem. Ráadásul ez a magyarellenesség a politikában nem föltétlenül extrém formáiban nyilvánul meg, mint annak idején a kilencvenes évekbeli Nagy-Románia Párt esetében, hanem olyanfajta retorikai köntösben, amelyben a magyarok „zsarolásairól”, „túlzásairól”, mindenfajta elítélendő politikai viselkedéséről van szó. Ezek a negatív diskurzív formák immár nem fenyegetőek, „csupán” rossz fényben tüntetik fel a romániai magyarság politikai törekvéseit, és általában véve a romániai magyarság viszonyulását Romániához. Ez a hangnem minden politikai alakulat esetében megvan, általános politikai jelenséggé vált a magyarok valamiféle fenyegetésként való beállítása. Ez a vélemény – a pártok fölötti konszenzus miatt – nagyobb hatással van a közéletre, jobban befolyásolja azt.
– Szalonképessé vált tehát a magyarellenesség?
– Igen. Erre még rátevődik az, hogy a magyarellenesség nemcsak a politikai diskurzus része, hanem más jellegű szereplők, állami hatóságok is ráerősítenek. Mert egy dolog az, hogy a pártok a parlamentben akár a „magyar kártyát” is kijátszva folytatnak egymással politikai küzdelmet – lásd például a MOGYE ügyét vagy a nyelvhasználati küszöb újratárgyalását –, de amikor különböző hivatalok nyilatkoznak erről – a Külügyminisztérium vagy a fogyasztóvédelem –, annak nagyobb súlya van. Ezeknek az intézményeknek ugyanis elvileg semmiféle hasznuk nem származik abból, hogy előveszik a „magyar kártyát”. És természetesen van egy harmadik szint is: a különböző ritualizált helyzetek és helyszínek – például futballmérkőzések –, ahol most már teljesen elfogadottá vált a magyarellenesség. A román közvélemény valósággal vadássza azokat a híreket, amelyeken keresztül meg lehet erősíteni a magyarok „illojális magatartását”. Lefilmezték például a sepsiszentgyörgyi focicsapat játékosait, hogy éneklik vagy nem éneklik a himnuszt, és óriási vita kerekedett abból, hogy a játékosok közül ki román, ki magyar. Ez egy eléggé mondvacsinált hírhelyzet, mert biztos vagyok benne, hogy más sportrendezvényeken is számtalan vitatható megnyilvánulást lehetne hasonló módon kipécézni, csak annak kevésbé volna hírértéke. Korábban is voltak olyan esetek, amikor a közbeszédben nem föltétlenül pozitívan jelentek meg a magyarok, de nem volt jellemző, hogy ezt folyamatosan napirenden tartsa a média. Az a benyomásom, hogy már nem esetlegesen megjelenő hírek özönéről van szó, hanem a szerkesztőségek – vagy a szerkesztők önszorgalomból – ráálltak az ilyen hírek gyártására. Mintha kötelező rovattá vált volna, hogy „mit követtek el újabban a magyarok”.
– Mindezek csak úgy történnek, vagy van ennek a jelenségnek egy „ősoka”?
– Nem tudom. Azt látom – a magyarellenesség „lokalizáltságának” megszűnése mellett –, hogy a posztszovjet térség államai általában jobban bántak a kisebbségeikkel az európai uniós integráció előtt, a politikai osztály általában egy befogadóbb diskurzust támogatott. A csatlakozás után átalakult a politikai retorika – sok esetben a közpolitikai intézkedések is, ami Romániában még nem történt meg, tegyük hozzá –, már nem kell annyira jófiúnak lenni a kisebbségekkel, főleg a magyarokkal szemben, tehát kevesebb az önfegyelem ezen a téren is. Ez az egyik meghatározó eleme a változásnak, amiről beszélünk, bár kétségkívül lehet több is.
– 2018 kapcsán szintén felcsaptak az indulatok.
– 2018 felveti a kérdést, hogy Romániában megoldott-e a kisebbségi kérdés olyan értelemben, hogy a magyar kapcsán tudtak-e egy érzelmi azonosulási felületet nyújtani, vagy éppenséggel a magyarok nem akarnak elfogadni semmilyen lehetőséget, hogy valamifajta identitásként is megéljék, hogy ennek az országnak az állampolgárai.
– Az a diskurzus, ami a téma kapcsán a médiában megnyilvánul, mire enged következtetni? Amúgy külön lehet választani Ön szerint a politikai és a médiadiskurzust?
– A politikai diskurzus visszafogottabb. Ennek oka az lehet, hogy még nem dőlt el, milyen konszenzus épül a centenárium köré, sőt hogy egyáltalán épül-e konszenzus, vagy kisajátítja valamelyik párt vagy politikai központ. Az én értelmezésem szerint a történetnek van két-három vonatkozása. Az egyik az, amire már céloztam, hogy a magyaroktól elvárható-e valamifajta lojalitás, és ha igen, a lojalitásnak milyen formái várhatók el. Ez olyan típusú kérdés, ami újra és újra felvetődik különböző helyzetek kapcsán. Magyar részről megfogalmazódott az elvárás ennek átbeszélésére, viszont a román közvélemény, miközben teljes hangulati azonosulást kevésbé vár el, illojális magatartásként értékeli már a felvetést is, hogy az ünneplés kapcsán nincs valami rendjén. Ez a román közvéleménynek az alapvető meggyőződése, hiszen amint ez a felmérés is mutatja, a legtöbbje úgy gondolja, hogy a magyaroknak – és általában a kisebbségeknek – akár több joguk is van, mint amennyi kellene. Ennélfogva bármiféle problematizálás csakis szimbolikus ellenállás vagy puszta dac lehet.
– Lát esélyt arra, hogy 2018 ne fulladjon fesztivizmusba, hanem helyette elinduljon a kollektív gondolkodás arról, hogy milyen országot szeretnénk?
– Ilyen típusú törekvések léteznek, de nem föltétlenül egy átfogó értelmiségi, hanem inkább szakértelmiségi és politikusi projektként. Azért itt van egy lényeges dolog. Ha 2018. a jövőbetekintés éve lesz is, elkerülhetetlenül beszélni kell a politikai közösség alakjairól. Csak egyéneket integrál Románia, és az egyéneknek biztosít különböző jogokat attól függően, hogy milyen az anyanyelvük, vagy éppenséggel Románia egy történelmileg kialakult nemzetnek az állama, és akkor ezen belül úgymond más csoportok mibenlétét is definiálni kell? Az individualista államfelfogást kérik számon a magyarokon, úgymond az állampatriotizmust, de ugyanakkor a közbeszédben az van benne, hogy Románia nemzetállam. E kettősség kapcsán mégiscsak kell adni egy artikulált választ. Mert ha Románia egy történelmileg kialakult nemzetnek az állama, akkor felvetődik a kérdés, hogy miként kell értelmezni a más csoportokat, amelyek ugyancsak történelmileg kialakult nemzetként vagy nemzetrészként definiálják magukat. Akik megpróbálták újragondolni a nemzetüket, például a németek a második világháború után, azok az alkotmányos patriotizmust helyezték a központba. Eszerint van a nemzetnek történelmi folytonossága, de az állam „birtokosa” nem a történelmi német nemzet, hanem az állampolgárok mindenkori közössége.
– Lehetséges-e egyáltalán ilyenfajta „újratervervezés”, miután az alkotmánybíróság 2014-ben az alaptörvénnyel ellentétesnek nyilvánította annak statuálását, hogy az kisebbségek államalkotó tényezők?
– Másodlagos kérdés, hogy milyen formában lehetne kodifikálni az alkotmányos patriotizmust, az elsődleges az, hogy a jövőprojektről kapcsán arról beszéljünk, mi a tökéletesíthető törvényes rendszernek az alapja. Az összes állampolgár teljes egyenlősége? Ezt tisztázni kell.
– Tisztázható ez a kérdés a centenárium kapcsán?
– Nem. A kilencvenes években, az 1991-es alkotmányozás és az azt követő időszakban volt valamelyes átfogó vita, amikor – még ha vehemensen is, de alkotó módon – értelmiségi csoportok és politikusok eléggé tartalmas vitát folytattak. Hogy mennyire volt ezeknek kifutása, más tál tészta, de úgy érzem, hogy az a momentum nem létezik. Úgy tűnik, hogy a vita nem-lezártsága valamiképpen a vita lezárását jelenti. Nincs meg az a kontextus, amelyben a nemzet kapcsán felmerülő elvi problémákat tágabban és filozofikusabban akár – nem kötelezően alkotmányos kodifikációban – újraértelmeznénk. Ez egyszerűen nem probléma. Pontosabban nekünk az, a kisebbségek számára az, bizonyos szakértők is be tudják azonosítani ezt a problémát, de a legtöbb közéleti és politikai szereplő számára egyértelmű a helyzet. Minek akkor problematizálni? (Az interjú a Bukaresti Rádió 2017. október 23-i adásában elhangzott beszélgetés rövidített és szerkesztett változata.) Szőcs Levente / maszol.ro
A magyarellenesség és általában a kisebbségellenesség szalonképessé vált a romániai közbeszédben. Azzal, hogy nem köthető egyetlen párthoz, és nem föltétlenül extrém formáiban nyilvánul meg, általános politikai jelenséggé vált, és nagyobb hatással van a közéletre, mint korábban – véli Horváth István szociológus, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet igazgatója, akivel a kisebbségek megítélését számszerűsítő felmérés kapcsán beszélgettünk.
– Egy korábbi beszélgetésünk alkalmával azt mondta, hogy Romániában létezik egy körülbelül 20 százalékos réteg, amely fogékony a radikális diskurzusra. Ez ugyanaz a kategória, amelyik csak turistaként látná szívesen a magyarok az országban?
– Ha különböző mutatókat összekombinálunk, általában 20-25 százalékra tehető azoknak az aránya, akiknek az esetében nem egyszerűen kulturálisan kódolt távolságtartó magatartásról beszélhetünk, hanem a gyűlöletnek egy bizonyos formájáról. Itt valószínűsíthetően ugyanarról a kategóriáról van szó, vagyis egy olyan intoleráns rétegről, amelynél a távolságtartás teljes kitaszítás formájában nyilvánul meg.
– Ezeknek az aránya nőtt tehát 29 százalékra?
– Igen. Van ugyan egy hibaszázaléka is a felmérésnek, és ha több mutatót össze tudnánk hasonlítani, akkor tisztább képet kapnánk, de valószínűsíthető, hogy valamelyes növekedés tapasztalható, igen.
– Milyen okai lehetnek a mutató romlásának?
– Elsősorban az, hogy megváltozott a politikai kontextusa a magyar- és általában az idegenellenes diskurzusnak. A kilencvenes években és a kétezres évek elején a magyarellenesség radikális formái jól meghatározott politikai pozícióval társultak. A magyarellenesség a nyilvánosságban mindenekelőtt olyan szélsőséges pártokkal vagy politikusokkal volt asszociálható, amelyektől/akiktől a többiek elhatárolódtak a radikalizmusuk és populizmusuk miatt, vagy mert a különböző „ellenességeikben” túlságosan vehemensek voltak. És mivel általában véve nem lehetett velük azonosulni, a magyarellenes diskurzusuknak sem volt akkora hatása. Évek óta már a magyarellenesség nem lokalizálható, politikai értelemben nem kötődik egyetlen csoportosuláshoz sem. Ráadásul ez a magyarellenesség a politikában nem föltétlenül extrém formáiban nyilvánul meg, mint annak idején a kilencvenes évekbeli Nagy-Románia Párt esetében, hanem olyanfajta retorikai köntösben, amelyben a magyarok „zsarolásairól”, „túlzásairól”, mindenfajta elítélendő politikai viselkedéséről van szó. Ezek a negatív diskurzív formák immár nem fenyegetőek, „csupán” rossz fényben tüntetik fel a romániai magyarság politikai törekvéseit, és általában véve a romániai magyarság viszonyulását Romániához. Ez a hangnem minden politikai alakulat esetében megvan, általános politikai jelenséggé vált a magyarok valamiféle fenyegetésként való beállítása. Ez a vélemény – a pártok fölötti konszenzus miatt – nagyobb hatással van a közéletre, jobban befolyásolja azt.
– Szalonképessé vált tehát a magyarellenesség?
– Igen. Erre még rátevődik az, hogy a magyarellenesség nemcsak a politikai diskurzus része, hanem más jellegű szereplők, állami hatóságok is ráerősítenek. Mert egy dolog az, hogy a pártok a parlamentben akár a „magyar kártyát” is kijátszva folytatnak egymással politikai küzdelmet – lásd például a MOGYE ügyét vagy a nyelvhasználati küszöb újratárgyalását –, de amikor különböző hivatalok nyilatkoznak erről – a Külügyminisztérium vagy a fogyasztóvédelem –, annak nagyobb súlya van. Ezeknek az intézményeknek ugyanis elvileg semmiféle hasznuk nem származik abból, hogy előveszik a „magyar kártyát”. És természetesen van egy harmadik szint is: a különböző ritualizált helyzetek és helyszínek – például futballmérkőzések –, ahol most már teljesen elfogadottá vált a magyarellenesség. A román közvélemény valósággal vadássza azokat a híreket, amelyeken keresztül meg lehet erősíteni a magyarok „illojális magatartását”. Lefilmezték például a sepsiszentgyörgyi focicsapat játékosait, hogy éneklik vagy nem éneklik a himnuszt, és óriási vita kerekedett abból, hogy a játékosok közül ki román, ki magyar. Ez egy eléggé mondvacsinált hírhelyzet, mert biztos vagyok benne, hogy más sportrendezvényeken is számtalan vitatható megnyilvánulást lehetne hasonló módon kipécézni, csak annak kevésbé volna hírértéke. Korábban is voltak olyan esetek, amikor a közbeszédben nem föltétlenül pozitívan jelentek meg a magyarok, de nem volt jellemző, hogy ezt folyamatosan napirenden tartsa a média. Az a benyomásom, hogy már nem esetlegesen megjelenő hírek özönéről van szó, hanem a szerkesztőségek – vagy a szerkesztők önszorgalomból – ráálltak az ilyen hírek gyártására. Mintha kötelező rovattá vált volna, hogy „mit követtek el újabban a magyarok”.
– Mindezek csak úgy történnek, vagy van ennek a jelenségnek egy „ősoka”?
– Nem tudom. Azt látom – a magyarellenesség „lokalizáltságának” megszűnése mellett –, hogy a posztszovjet térség államai általában jobban bántak a kisebbségeikkel az európai uniós integráció előtt, a politikai osztály általában egy befogadóbb diskurzust támogatott. A csatlakozás után átalakult a politikai retorika – sok esetben a közpolitikai intézkedések is, ami Romániában még nem történt meg, tegyük hozzá –, már nem kell annyira jófiúnak lenni a kisebbségekkel, főleg a magyarokkal szemben, tehát kevesebb az önfegyelem ezen a téren is. Ez az egyik meghatározó eleme a változásnak, amiről beszélünk, bár kétségkívül lehet több is.
– 2018 kapcsán szintén felcsaptak az indulatok.
– 2018 felveti a kérdést, hogy Romániában megoldott-e a kisebbségi kérdés olyan értelemben, hogy a magyar kapcsán tudtak-e egy érzelmi azonosulási felületet nyújtani, vagy éppenséggel a magyarok nem akarnak elfogadni semmilyen lehetőséget, hogy valamifajta identitásként is megéljék, hogy ennek az országnak az állampolgárai.
– Az a diskurzus, ami a téma kapcsán a médiában megnyilvánul, mire enged következtetni? Amúgy külön lehet választani Ön szerint a politikai és a médiadiskurzust?
– A politikai diskurzus visszafogottabb. Ennek oka az lehet, hogy még nem dőlt el, milyen konszenzus épül a centenárium köré, sőt hogy egyáltalán épül-e konszenzus, vagy kisajátítja valamelyik párt vagy politikai központ. Az én értelmezésem szerint a történetnek van két-három vonatkozása. Az egyik az, amire már céloztam, hogy a magyaroktól elvárható-e valamifajta lojalitás, és ha igen, a lojalitásnak milyen formái várhatók el. Ez olyan típusú kérdés, ami újra és újra felvetődik különböző helyzetek kapcsán. Magyar részről megfogalmazódott az elvárás ennek átbeszélésére, viszont a román közvélemény, miközben teljes hangulati azonosulást kevésbé vár el, illojális magatartásként értékeli már a felvetést is, hogy az ünneplés kapcsán nincs valami rendjén. Ez a román közvéleménynek az alapvető meggyőződése, hiszen amint ez a felmérés is mutatja, a legtöbbje úgy gondolja, hogy a magyaroknak – és általában a kisebbségeknek – akár több joguk is van, mint amennyi kellene. Ennélfogva bármiféle problematizálás csakis szimbolikus ellenállás vagy puszta dac lehet.
– Lát esélyt arra, hogy 2018 ne fulladjon fesztivizmusba, hanem helyette elinduljon a kollektív gondolkodás arról, hogy milyen országot szeretnénk?
– Ilyen típusú törekvések léteznek, de nem föltétlenül egy átfogó értelmiségi, hanem inkább szakértelmiségi és politikusi projektként. Azért itt van egy lényeges dolog. Ha 2018. a jövőbetekintés éve lesz is, elkerülhetetlenül beszélni kell a politikai közösség alakjairól. Csak egyéneket integrál Románia, és az egyéneknek biztosít különböző jogokat attól függően, hogy milyen az anyanyelvük, vagy éppenséggel Románia egy történelmileg kialakult nemzetnek az állama, és akkor ezen belül úgymond más csoportok mibenlétét is definiálni kell? Az individualista államfelfogást kérik számon a magyarokon, úgymond az állampatriotizmust, de ugyanakkor a közbeszédben az van benne, hogy Románia nemzetállam. E kettősség kapcsán mégiscsak kell adni egy artikulált választ. Mert ha Románia egy történelmileg kialakult nemzetnek az állama, akkor felvetődik a kérdés, hogy miként kell értelmezni a más csoportokat, amelyek ugyancsak történelmileg kialakult nemzetként vagy nemzetrészként definiálják magukat. Akik megpróbálták újragondolni a nemzetüket, például a németek a második világháború után, azok az alkotmányos patriotizmust helyezték a központba. Eszerint van a nemzetnek történelmi folytonossága, de az állam „birtokosa” nem a történelmi német nemzet, hanem az állampolgárok mindenkori közössége.
– Lehetséges-e egyáltalán ilyenfajta „újratervervezés”, miután az alkotmánybíróság 2014-ben az alaptörvénnyel ellentétesnek nyilvánította annak statuálását, hogy az kisebbségek államalkotó tényezők?
– Másodlagos kérdés, hogy milyen formában lehetne kodifikálni az alkotmányos patriotizmust, az elsődleges az, hogy a jövőprojektről kapcsán arról beszéljünk, mi a tökéletesíthető törvényes rendszernek az alapja. Az összes állampolgár teljes egyenlősége? Ezt tisztázni kell.
– Tisztázható ez a kérdés a centenárium kapcsán?
– Nem. A kilencvenes években, az 1991-es alkotmányozás és az azt követő időszakban volt valamelyes átfogó vita, amikor – még ha vehemensen is, de alkotó módon – értelmiségi csoportok és politikusok eléggé tartalmas vitát folytattak. Hogy mennyire volt ezeknek kifutása, más tál tészta, de úgy érzem, hogy az a momentum nem létezik. Úgy tűnik, hogy a vita nem-lezártsága valamiképpen a vita lezárását jelenti. Nincs meg az a kontextus, amelyben a nemzet kapcsán felmerülő elvi problémákat tágabban és filozofikusabban akár – nem kötelezően alkotmányos kodifikációban – újraértelmeznénk. Ez egyszerűen nem probléma. Pontosabban nekünk az, a kisebbségek számára az, bizonyos szakértők is be tudják azonosítani ezt a problémát, de a legtöbb közéleti és politikai szereplő számára egyértelmű a helyzet. Minek akkor problematizálni? (Az interjú a Bukaresti Rádió 2017. október 23-i adásában elhangzott beszélgetés rövidített és szerkesztett változata.) Szőcs Levente / maszol.ro
2017. november 21.
Nemzeti kisebbségek jogai az Európai Unióban
Az 1989-es politikai rendszerváltás óta eltelt 28 év alatt a román társadalom jelentős lépéseket tett a demokrácia, a jogállam megvalósításának irányába, azonban számos probléma még mindig megoldásra vár. Ezek között kiemelt helyen áll a nemzeti kisebbségek együttélése a többségi társadalommal.
A marosvásárhelyi Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány több mint másfél évtizede évente megszervezi kisebbségi szemináriumát.
Az előző évi szemináriumsorozat fő célja konstruktív kommunikációs felület biztosítása volt a többségi és a kisebbségi társadalom képviselői számára a múlt eseményeinek kiértékelésére és egy közös jövőkép megalkotására. Ennek folytatásaként az idei szeminárium fő témája A NEMZETI KISEBBSÉGEK JOGAI AZ EURÓPAI UNIÓBAN.
A beszélgetések során az Európai Unió kisebbségpolitikáját kívánjuk elemezni, különös tekintettel az európai nemzeti kisebbségekre, nemzeti, kulturális, nyelvi és vallási identitásuk kifejezési lehetőségeire, az ezek fennmaradását biztosító keretek megteremtésére. A rendezvényen részt vesznek a romániai nemzeti kisebbségek képviselői, valamint a politikai, civil és akadémiai szféra olyan képviselői, mint Johan Häggman, a Finnországban élő svéd anyanyelvű közösség MAGMA központjának képviselője, Gabriel Andreescu egyetemi tanár, Amet Aledin államtitkár-helyettes – Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala, Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, Smaranda Enache, a Pro Európa Liga társelnöke, Vasile Dâncu, az IRES elnöke, Frunda György, az RMDSZ volt szenátora, Horváth István, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet elnöke, Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke, Borbély László, az alapítvány elnöke.
A Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány által november 23-24-re szervezett, a marosvásárhelyi Bernády Házban sorra kerülő esemény 23-án, csütörtökön 10 órakor kezdődik. A rendezvény teljes időtartamára szeretettel várjuk a sajtó képviselőit is. További információk: Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány, Horea utca 6. szám (Marosvásárhely), telefonszám: 0758-339-220 (Bálint Hajnal).
Borbély László
kuratóriumi elnök Népújság (Marosvásárhely)
Az 1989-es politikai rendszerváltás óta eltelt 28 év alatt a román társadalom jelentős lépéseket tett a demokrácia, a jogállam megvalósításának irányába, azonban számos probléma még mindig megoldásra vár. Ezek között kiemelt helyen áll a nemzeti kisebbségek együttélése a többségi társadalommal.
A marosvásárhelyi Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány több mint másfél évtizede évente megszervezi kisebbségi szemináriumát.
Az előző évi szemináriumsorozat fő célja konstruktív kommunikációs felület biztosítása volt a többségi és a kisebbségi társadalom képviselői számára a múlt eseményeinek kiértékelésére és egy közös jövőkép megalkotására. Ennek folytatásaként az idei szeminárium fő témája A NEMZETI KISEBBSÉGEK JOGAI AZ EURÓPAI UNIÓBAN.
A beszélgetések során az Európai Unió kisebbségpolitikáját kívánjuk elemezni, különös tekintettel az európai nemzeti kisebbségekre, nemzeti, kulturális, nyelvi és vallási identitásuk kifejezési lehetőségeire, az ezek fennmaradását biztosító keretek megteremtésére. A rendezvényen részt vesznek a romániai nemzeti kisebbségek képviselői, valamint a politikai, civil és akadémiai szféra olyan képviselői, mint Johan Häggman, a Finnországban élő svéd anyanyelvű közösség MAGMA központjának képviselője, Gabriel Andreescu egyetemi tanár, Amet Aledin államtitkár-helyettes – Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala, Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, Smaranda Enache, a Pro Európa Liga társelnöke, Vasile Dâncu, az IRES elnöke, Frunda György, az RMDSZ volt szenátora, Horváth István, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet elnöke, Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke, Borbély László, az alapítvány elnöke.
A Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány által november 23-24-re szervezett, a marosvásárhelyi Bernády Házban sorra kerülő esemény 23-án, csütörtökön 10 órakor kezdődik. A rendezvény teljes időtartamára szeretettel várjuk a sajtó képviselőit is. További információk: Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány, Horea utca 6. szám (Marosvásárhely), telefonszám: 0758-339-220 (Bálint Hajnal).
Borbély László
kuratóriumi elnök Népújság (Marosvásárhely)
2017. december 19.
Mezőség (1.)
Barangoló – Maros megyei turisztikai ajánló
Érdekes tájegységre vezetjük el az elkövetkezendőkben olvasóinkat. A Mezőség Maros megyei falvait járjuk be, talán egy kis kötelező kitérővel a megyehatáron túl. Az erdélyi Mezőségnek sajátos tájjellege, hangulata, különleges paraszti kultúrája van. A régió megnevezése a 19. században ismeretlen volt. Térképen először 1863-ban tűnt fel. Földrajzilag keleten Nisztrája községtől kezdve, délen az Aranyos Marosba torkollásáig, Tordáig, az Aranyos vonaláig lehetne behatárolni. Nyugaton Tordától a Kis-Szamos bal oldalán Désig, az Almás-hegysor keleti ágai mentén követhetjük a határt. Északon Dés, Gáncs, Borgóprund közt tört vonalban az Ilosvai-hegység déli lejtőjéig húzódik. Keleten Borgóprundtól Nisztrájáig, majd a Kelemen-havasok lábáig érnek határai. Területe 5247 km2. Kistérségi betagolását néprajzi szempontok szerint Kós Károly végezte el 1957-ben, és a következő tájegységeket határozta meg: a Lápos mente, a Nagy-Szamos mente, a Borsa völgye, Szék, a Sajó mente, a Felső-Maros mente, a (Székely) Mezőség. A tájra jellemzők az erdőktől megfosztott dombok, az omlásos, csuszamlásos, vízmosásos oldalak. A folyóvizek hiányát némiképpen pótolják a 15–16. században már létező halastavak, amelyek közül a földművelésre használatos területek növekedése miatt a 19. és a 20. század során többet felszámoltak. Az erdőirtás a 16–18. században kezdődött, hogy a területeket legeltetésre és a földművelésre használják. A kopáran maradt dombok talaját az esőzések lemosták, s a völgyekbe sodródott föld feltöltötte a tavak medrét, ezért helyenként találkozunk mocsaras területekkel is. A Mezőség másik természeti kincse a só volt, sajnos bányái a 19. század elején kimerültek. Talán ezt a hiányt pótolja a gazdag földgáztartalék, először 1909-ben bukkantak gázra Kissármáson. Annak ellenére, hogy itt találhatók Románia leggazdagabb földgáztartalékai, a vidék infrastruktúrája elmaradott, számos elszigetelt faluja van. A történelem is mostohán bánt az itt lakókkal. A Nagy-Szamostól délre eső területet a 12. századtól dokumentáltan magyar lakosság vette birtokba. Keleten, Beszterce irányából a szászok szivárogtak be, majd a 14. században néhány településen román lakosság telepedett le. A régió magyar lakosságát több történelmi esemény hátrányosan érintette, ilyen volt a tatárjárás, az 1437-es bábolnai felkelés, Mihály vitéz, majd Basta generális pusztítása, a török, tatár seregek 1657–1661 közötti büntetőhadjárata, a kuruc harcok. A 17. század első felében éhínség, járványok is végigsöpörtek a vidéken. Mindez az etnikai arányok megváltoztatásához vezetett, csökkent a magyar ajkú lakosság, kitelepednek a szászok, megnövekedik a románok és a cigányság létszáma. Az együttélés eredményeként sajátos nyelvjárás alakul ki, ugyanakkor igen jól konzerválódik a folklór is. A népszokásokat, hagyományokat olyan neves néprajzkutatók tanulmányozták és rögzítették, mint Szabó Sámuel, Faragó József, Jagamas János, Horváth István, Kallós Zoltán, Demény Piroska stb. Népzenéjét, táncait Kodály Zoltán és Bartók, Járdányi Pál, Jagamas János, Faragó József jegyezte le, a kortárs gyűjtők közül megemlíthetjük Kallós Zoltánt, Pávai Istvánt, Könczei Csillát, Halmos Bélát és Sebő Ferencet. Faragó József monografikus leírásban örökítette meg Pusztakamarás táncszokásait. Kallós Zoltán a magyar táncot, a négyest, a széki lassút, a szászkát emelte ki a vidék jellegzetes táncai közül, Könczei Ádám és Könczei Csongor pedig a Mezőségről kiinduló táncházmozgalom jellemzésére, értelmezésére tett kísérletet.
Kezdjük hát mezőségi barangolásunkat a vidék híres szülöttének írásával: „Dombok hajlott gerincein, ha állunk reggelenként, s figyeljük zsibbadt lélekkel a csendet, mely, mint egy anyagtalan, langyos, meghitt palást terül fölénk és dombjaink vállára, úgy érezzük, hogy az élet szép és egyszerű…” (Wass Albert: Udvarház a dombon)
Ajánló: Először a Marosvásárhely szomszédságában levő Székely Mezőség falvait járjuk be, némelyikbe a peremtelepüléseket is érintő helyi autóbuszjáratokkal is eljuthatunk, de közelségük miatt ajánlott akár egy-egy hétvégi kerékpáros körtúrát is betervezni, vagy a Maros völgyét és a Mezőséget elválasztó dombokon át akár gyalog is felkereshetők e közeli falvak.
Mezőpanit – Csittszentiván, Harcó, Mezőbergenye, Székelykövesd
Mezőpanit
Ősidők óta lakott település, ugyanis szántáskor vagy épületi alapozáskor pattintott kőszerszámok, kőbalták, bronzvésők, lándzsahegyek, nyílhegyek és égetett fekete kerámiaedények kerültek elő a földből. 1976-ban, Panitban, az új iskola alapásásakor késő vaskorszaki sír került elő csont- és edénymaradványokkal, amelyek szakemberek megállapítása szerint a hallstatti kultúrához tartoznak. 1980-ban Csittszentivánon hasonló leletekre bukkantak. A népvándorlás korában is lakott település volt. 1954-ben kútásás közben 1163-beli, IV. István korabeli rézpénz került elő.
A falunak már 1332-ben volt temploma, ekkor Pambus néven említik. 1431-ben Panijth néven szerepel. Kizárólag székely lakosságú falu volt, lakói Háromszékről telepedtek ide.
A községhez tartozó falvak nevét az 1332–1333-as tizedjegyzékben Keowesdh (Székelykövesd), Hudzow (Harcó), Siván Sanctus Johannes (Csittszentiván) néven, 1442-ben Boergenye (Bergenye) néven említették. Mezőpanit a középkorban katolikus falu volt, de a reformáció után a 16. században református faluvá alakult át.
A falutól keletre emelkedő Lyuktető Kápolnának nevezett pontján egykor kápolna állott, 1750-ben még megvolt. Református temploma a 15. században épült gótikus stílusban, később többször bővítették, de szentélye és kapubejárata eredeti. 1792-ben a nyugati részét meghosszabbítják és kőtornyot építenek hozzá. Addig 1633-ban már dokumentumokban említett fatorony állt mellette. Ortodox templomát az 1800-as években emelték, a harangláb festményei 1883–84-ből valók, egyéb kegytárgyakkal együtt.
A hagyomány szerint II. Rákóczi Ferenc 1707-ben, útban Marosvásárhely felé – ahol a fejedelmi székbe iktatták – a Radnót, Mezőbánd, Mezőpanit, Marosszentkirály útvonalat járta be, és kíséretével Mezőpanit határában pihent meg. Ennek a látogatásnak a tiszteletére 2017. október 14-én a község szobrot emelt a fejedelemnek. Alkotója a szolnoki Pogány Gábor Benő szobrászművész. A szobor a községközpontban található.
Ajánló: Nemcsak a települést érdemes felkeresni, hanem kirándulást is tehetünk a falut övezi dombokon levő erdőben. Itt hantoltak el a második világháború frontvonalát védő két német katonát. (A faluban elesett egyik magyar honvédet a református temető sarkába temették el és állítottak síremléket.) A mintegy 200 hektárnyi erdő érdekessége, hogy az államosítás után telepítették be a ’60-as, ’70-es években csertölggyel (Quercus cerris), nyárfával (Populus alba) és bükkfával (Fagus silvatica). Kb. 50–60 ha fenyőerdőt is telepítettek 1964–1973 között, azonban a fenyves elpusztult, ami megmaradt, az ma nagyon érdekes képet mutat. Ebben az időben telepítettek a homoktövist is (Hippophae rhadmnoides) kb. 20 ha területen azért, hogy megakadályozzák az eróziót. A domboldalt Borsfűnek nevezik. A hagyomány azt tartja, hogy a borsfát egy „paniti harczos” Törökországból hozta, ültette oda. Ha a gyümölcsét nem is, de „fáját pipaszárnak felhasználják Panitnak híres dohányt füstölő lakói” (Orbán Balázs: Székelyföld leírása). A borsfa bokrok ma már nem léteznek, de a homoktövis szépen fejlődik és szaporodik. Mezőpanitról Konrád Béla írt átfogó monográfiát, a kötet 1996-ban jelent meg.
Mezőbergenye
A Marosvásárhelytől mindössze 12 kilométerre levő Mezőbergenye először az 1334–1335-ös évek pápai tizedjegyzékében Borgene, ill. Bergune alakban jelenik meg mint önálló egyházközség saját templommal és lelkésszel. 1567-ban reformátusok lakják, 1559-ben már református zsinatot tartottak a székelyek fővárosában, Székelyvásárhelyen. A falu jelenlegi temploma 1783–1788 között a régi helyére épül az előző köveinek felhasználásával. A toronyajtó 1792-ben, a szószékkorona 1822-ben, az újabb szószék 1827-ben készült el. A templom kisharangját az első világháború idején rekvirálták, de gondviselésszerűen visszakerült az egyházközség tulajdonába. Felirata: „Cristus Rex venit in pace Deus homo factus est 1530”. 1833-ban Segesváron újraöntötték az akkori nagyobbik harangot. A toronyórát 1835-ben készítették. Az orgonát 1847-ben Szabó János marosvásárhelyi orgonaépítő mester készítette.
Mezőcsávás – Bazéd, Galambod, Mezőfele, Mezőkölpény, Mezőménes, Mezőszabad, Szabéd
Mezőcsávás
Az egykori Tormás nevű középkori falu helyén keletkezett, amelyet 1661-ben Ali basa serege elpusztított. A lakossága helyére románokat telepítettek be. Református temploma az Ali pasa által lerombolt régi erődített templom felhasználásával épült 1792 és 1798 között. Haranglába a templom előtti dombon 1570-ben készült fából, középkori alapokra, a székely fafaragás remeke. A haranglábat legutóbb 1992-ben fedték be új zsindellyel. A templomdomb nyugati oldalán salétromos gyógyforrás fakad.
Galambod
A település neve írásban az 1332. és az 1334. évi pápai dézsmák regestrumában Galamb, illetve Galambud alakban fordult elő. Már akkor önálló egyházközségként jegyezték, Benedek nevű papjával. A Szurdok-dombon állott hajdani templomát, amely 1612-ben már a reformátusok tulajdonában volt, a faluval együtt a tatárok elpusztították. A mai templom a 13. században épült, a 14. században átalakították, majd 1822-1830 között átépítették. Felújítást 1888-ban, 1974-ben, 1994-ben és 2002-ben végeztek. A harangláb építéséről nem őriz adatot az egyházmegyei vagy az egyházközségi levéltár. A benne lévő két harang közül a kicsi fatengelyén az 1690-es évszám áll. A kisharang – a hagyomány szerint – a tatárok által elpusztított Szurdok-tetőn lévő faluból került ide. Rajta az 1481-es évszám olvasható. A nagyharangot 1870-ben Bécsújhelyen öntötték. (Folytatjuk) Vajda György / Népújság (Marosvásárhely)
Barangoló – Maros megyei turisztikai ajánló
Érdekes tájegységre vezetjük el az elkövetkezendőkben olvasóinkat. A Mezőség Maros megyei falvait járjuk be, talán egy kis kötelező kitérővel a megyehatáron túl. Az erdélyi Mezőségnek sajátos tájjellege, hangulata, különleges paraszti kultúrája van. A régió megnevezése a 19. században ismeretlen volt. Térképen először 1863-ban tűnt fel. Földrajzilag keleten Nisztrája községtől kezdve, délen az Aranyos Marosba torkollásáig, Tordáig, az Aranyos vonaláig lehetne behatárolni. Nyugaton Tordától a Kis-Szamos bal oldalán Désig, az Almás-hegysor keleti ágai mentén követhetjük a határt. Északon Dés, Gáncs, Borgóprund közt tört vonalban az Ilosvai-hegység déli lejtőjéig húzódik. Keleten Borgóprundtól Nisztrájáig, majd a Kelemen-havasok lábáig érnek határai. Területe 5247 km2. Kistérségi betagolását néprajzi szempontok szerint Kós Károly végezte el 1957-ben, és a következő tájegységeket határozta meg: a Lápos mente, a Nagy-Szamos mente, a Borsa völgye, Szék, a Sajó mente, a Felső-Maros mente, a (Székely) Mezőség. A tájra jellemzők az erdőktől megfosztott dombok, az omlásos, csuszamlásos, vízmosásos oldalak. A folyóvizek hiányát némiképpen pótolják a 15–16. században már létező halastavak, amelyek közül a földművelésre használatos területek növekedése miatt a 19. és a 20. század során többet felszámoltak. Az erdőirtás a 16–18. században kezdődött, hogy a területeket legeltetésre és a földművelésre használják. A kopáran maradt dombok talaját az esőzések lemosták, s a völgyekbe sodródott föld feltöltötte a tavak medrét, ezért helyenként találkozunk mocsaras területekkel is. A Mezőség másik természeti kincse a só volt, sajnos bányái a 19. század elején kimerültek. Talán ezt a hiányt pótolja a gazdag földgáztartalék, először 1909-ben bukkantak gázra Kissármáson. Annak ellenére, hogy itt találhatók Románia leggazdagabb földgáztartalékai, a vidék infrastruktúrája elmaradott, számos elszigetelt faluja van. A történelem is mostohán bánt az itt lakókkal. A Nagy-Szamostól délre eső területet a 12. századtól dokumentáltan magyar lakosság vette birtokba. Keleten, Beszterce irányából a szászok szivárogtak be, majd a 14. században néhány településen román lakosság telepedett le. A régió magyar lakosságát több történelmi esemény hátrányosan érintette, ilyen volt a tatárjárás, az 1437-es bábolnai felkelés, Mihály vitéz, majd Basta generális pusztítása, a török, tatár seregek 1657–1661 közötti büntetőhadjárata, a kuruc harcok. A 17. század első felében éhínség, járványok is végigsöpörtek a vidéken. Mindez az etnikai arányok megváltoztatásához vezetett, csökkent a magyar ajkú lakosság, kitelepednek a szászok, megnövekedik a románok és a cigányság létszáma. Az együttélés eredményeként sajátos nyelvjárás alakul ki, ugyanakkor igen jól konzerválódik a folklór is. A népszokásokat, hagyományokat olyan neves néprajzkutatók tanulmányozták és rögzítették, mint Szabó Sámuel, Faragó József, Jagamas János, Horváth István, Kallós Zoltán, Demény Piroska stb. Népzenéjét, táncait Kodály Zoltán és Bartók, Járdányi Pál, Jagamas János, Faragó József jegyezte le, a kortárs gyűjtők közül megemlíthetjük Kallós Zoltánt, Pávai Istvánt, Könczei Csillát, Halmos Bélát és Sebő Ferencet. Faragó József monografikus leírásban örökítette meg Pusztakamarás táncszokásait. Kallós Zoltán a magyar táncot, a négyest, a széki lassút, a szászkát emelte ki a vidék jellegzetes táncai közül, Könczei Ádám és Könczei Csongor pedig a Mezőségről kiinduló táncházmozgalom jellemzésére, értelmezésére tett kísérletet.
Kezdjük hát mezőségi barangolásunkat a vidék híres szülöttének írásával: „Dombok hajlott gerincein, ha állunk reggelenként, s figyeljük zsibbadt lélekkel a csendet, mely, mint egy anyagtalan, langyos, meghitt palást terül fölénk és dombjaink vállára, úgy érezzük, hogy az élet szép és egyszerű…” (Wass Albert: Udvarház a dombon)
Ajánló: Először a Marosvásárhely szomszédságában levő Székely Mezőség falvait járjuk be, némelyikbe a peremtelepüléseket is érintő helyi autóbuszjáratokkal is eljuthatunk, de közelségük miatt ajánlott akár egy-egy hétvégi kerékpáros körtúrát is betervezni, vagy a Maros völgyét és a Mezőséget elválasztó dombokon át akár gyalog is felkereshetők e közeli falvak.
Mezőpanit – Csittszentiván, Harcó, Mezőbergenye, Székelykövesd
Mezőpanit
Ősidők óta lakott település, ugyanis szántáskor vagy épületi alapozáskor pattintott kőszerszámok, kőbalták, bronzvésők, lándzsahegyek, nyílhegyek és égetett fekete kerámiaedények kerültek elő a földből. 1976-ban, Panitban, az új iskola alapásásakor késő vaskorszaki sír került elő csont- és edénymaradványokkal, amelyek szakemberek megállapítása szerint a hallstatti kultúrához tartoznak. 1980-ban Csittszentivánon hasonló leletekre bukkantak. A népvándorlás korában is lakott település volt. 1954-ben kútásás közben 1163-beli, IV. István korabeli rézpénz került elő.
A falunak már 1332-ben volt temploma, ekkor Pambus néven említik. 1431-ben Panijth néven szerepel. Kizárólag székely lakosságú falu volt, lakói Háromszékről telepedtek ide.
A községhez tartozó falvak nevét az 1332–1333-as tizedjegyzékben Keowesdh (Székelykövesd), Hudzow (Harcó), Siván Sanctus Johannes (Csittszentiván) néven, 1442-ben Boergenye (Bergenye) néven említették. Mezőpanit a középkorban katolikus falu volt, de a reformáció után a 16. században református faluvá alakult át.
A falutól keletre emelkedő Lyuktető Kápolnának nevezett pontján egykor kápolna állott, 1750-ben még megvolt. Református temploma a 15. században épült gótikus stílusban, később többször bővítették, de szentélye és kapubejárata eredeti. 1792-ben a nyugati részét meghosszabbítják és kőtornyot építenek hozzá. Addig 1633-ban már dokumentumokban említett fatorony állt mellette. Ortodox templomát az 1800-as években emelték, a harangláb festményei 1883–84-ből valók, egyéb kegytárgyakkal együtt.
A hagyomány szerint II. Rákóczi Ferenc 1707-ben, útban Marosvásárhely felé – ahol a fejedelmi székbe iktatták – a Radnót, Mezőbánd, Mezőpanit, Marosszentkirály útvonalat járta be, és kíséretével Mezőpanit határában pihent meg. Ennek a látogatásnak a tiszteletére 2017. október 14-én a község szobrot emelt a fejedelemnek. Alkotója a szolnoki Pogány Gábor Benő szobrászművész. A szobor a községközpontban található.
Ajánló: Nemcsak a települést érdemes felkeresni, hanem kirándulást is tehetünk a falut övezi dombokon levő erdőben. Itt hantoltak el a második világháború frontvonalát védő két német katonát. (A faluban elesett egyik magyar honvédet a református temető sarkába temették el és állítottak síremléket.) A mintegy 200 hektárnyi erdő érdekessége, hogy az államosítás után telepítették be a ’60-as, ’70-es években csertölggyel (Quercus cerris), nyárfával (Populus alba) és bükkfával (Fagus silvatica). Kb. 50–60 ha fenyőerdőt is telepítettek 1964–1973 között, azonban a fenyves elpusztult, ami megmaradt, az ma nagyon érdekes képet mutat. Ebben az időben telepítettek a homoktövist is (Hippophae rhadmnoides) kb. 20 ha területen azért, hogy megakadályozzák az eróziót. A domboldalt Borsfűnek nevezik. A hagyomány azt tartja, hogy a borsfát egy „paniti harczos” Törökországból hozta, ültette oda. Ha a gyümölcsét nem is, de „fáját pipaszárnak felhasználják Panitnak híres dohányt füstölő lakói” (Orbán Balázs: Székelyföld leírása). A borsfa bokrok ma már nem léteznek, de a homoktövis szépen fejlődik és szaporodik. Mezőpanitról Konrád Béla írt átfogó monográfiát, a kötet 1996-ban jelent meg.
Mezőbergenye
A Marosvásárhelytől mindössze 12 kilométerre levő Mezőbergenye először az 1334–1335-ös évek pápai tizedjegyzékében Borgene, ill. Bergune alakban jelenik meg mint önálló egyházközség saját templommal és lelkésszel. 1567-ban reformátusok lakják, 1559-ben már református zsinatot tartottak a székelyek fővárosában, Székelyvásárhelyen. A falu jelenlegi temploma 1783–1788 között a régi helyére épül az előző köveinek felhasználásával. A toronyajtó 1792-ben, a szószékkorona 1822-ben, az újabb szószék 1827-ben készült el. A templom kisharangját az első világháború idején rekvirálták, de gondviselésszerűen visszakerült az egyházközség tulajdonába. Felirata: „Cristus Rex venit in pace Deus homo factus est 1530”. 1833-ban Segesváron újraöntötték az akkori nagyobbik harangot. A toronyórát 1835-ben készítették. Az orgonát 1847-ben Szabó János marosvásárhelyi orgonaépítő mester készítette.
Mezőcsávás – Bazéd, Galambod, Mezőfele, Mezőkölpény, Mezőménes, Mezőszabad, Szabéd
Mezőcsávás
Az egykori Tormás nevű középkori falu helyén keletkezett, amelyet 1661-ben Ali basa serege elpusztított. A lakossága helyére románokat telepítettek be. Református temploma az Ali pasa által lerombolt régi erődített templom felhasználásával épült 1792 és 1798 között. Haranglába a templom előtti dombon 1570-ben készült fából, középkori alapokra, a székely fafaragás remeke. A haranglábat legutóbb 1992-ben fedték be új zsindellyel. A templomdomb nyugati oldalán salétromos gyógyforrás fakad.
Galambod
A település neve írásban az 1332. és az 1334. évi pápai dézsmák regestrumában Galamb, illetve Galambud alakban fordult elő. Már akkor önálló egyházközségként jegyezték, Benedek nevű papjával. A Szurdok-dombon állott hajdani templomát, amely 1612-ben már a reformátusok tulajdonában volt, a faluval együtt a tatárok elpusztították. A mai templom a 13. században épült, a 14. században átalakították, majd 1822-1830 között átépítették. Felújítást 1888-ban, 1974-ben, 1994-ben és 2002-ben végeztek. A harangláb építéséről nem őriz adatot az egyházmegyei vagy az egyházközségi levéltár. A benne lévő két harang közül a kicsi fatengelyén az 1690-es évszám áll. A kisharang – a hagyomány szerint – a tatárok által elpusztított Szurdok-tetőn lévő faluból került ide. Rajta az 1481-es évszám olvasható. A nagyharangot 1870-ben Bécsújhelyen öntötték. (Folytatjuk) Vajda György / Népújság (Marosvásárhely)