Idén kilencedik alkalommal hirdette meg a zilahi Szilágy Társaság az egyházzeneszerzői versenyt, öt versenykategóriában, magyar nyelven megírt művekre: orgona- vagy zongorakíséretes dallal, gitárkíséretes dallal, gyermekkarokkal, egynemű karokkal és vegyes karokkal lehetett részt venni a versenyen. Idén hét mű érkezett a versenyre Erdélyből és Magyarországról. Idén - ellentétben eddigi versenyekkel - minden kategóriában születtek első díjak. Zongora-, illetve orgonakíséretes dalok kategóriában Gáspár Attila: Három zsoltár c. műve kapta az első díjat. A gitárkíséretes dalok csoportjában a budapesti Markovich Judit Új magyar Mária siralom c. Magyari Lajos versére született versenyműve lett az első. Horváth Barnabás Szegedről küldte a gyermekkarok kategóriájában első díjas művét A kis Jézus aranyalma címmel. Az egynemű karok csoportjában egy első díjas női kart küldött Csobán Gyula Endre Gyermekkori karácsonyunk címmel. A vegyes karok kategóriájában három díj született: Csobán Gyula Endre-Szabó Lőrinc Nyár című műve első díjas lett. Második díjat kapott a Pécselyi Király Imre éneke címmel Zilahról beküldött versenymű, melynek szerzője Gáspár Attila, és harmadik díjas lett a Bonyháról érkezett Én vagyok az Úr c. mű, amelynek szerzője Dénes Előd. A verseny díjait a XI. Zilahi Nemzetiségi Fesztiválon osztják ki október 15-én, a római katolikus templomban. /Adorján Kálmán: Zeneszerzőverseny. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 30./

Egyetemtörténeti konferencia, de kinek és hogyan?
Véget ért a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) magyar nyelvű oktatásának 140. évfordulójáról megemlékező ünnepségsorozat. Holott a figyelem intézmény- és oktatástörténetre való ráirányítása példaértékű kezdeményezés volt, a konferencia-előadások megszervezése hagy még némi kívánnivalót maga után.
„A száznegyven éves évforduló a mi közös ünnepünk és egyetemtörténetünk” – húzta alá érvelését Ovidiu Ghitta, az egyetem Történelem és Filozófia Karának dékánja a humántudományok napjának csütörtöki megnyitóján, háláját fejezve ki az ünnepség nyitottá tételéért. Nemsokára sor került A Babeş–Bolyai Tudományegyetem története (Istoria Universităţii „Babeş–Bolyai”) című román–magyar társszerzők munkájaként született egyetemtörténeti kötet bemutatására is, ami a kar egyetemi kiadójának történetében előzmények nélküli. A gesztusok kétségtelenül derűre adnak okot, még ha a kötet megjelentetését eredetileg nem is 2012-re, az intézmény de facto megalapításának emlékére, hanem 2009-re, a román intézmény létrejöttének kilencven éves jubileumára tervezték.
De mit is jelentett az ünnepség nyitottá tétele? A nyitás kétségtelenül megrekedt valahol a formalitás vagy a megfeleléskényszer szintjén. Így történhetett, hogy míg a konferencia-előadások első napján (nem mellesleg a tévések jelenlétében) a fejhallgatókkal igénybe vehető szinkrontolmácsolás kifogástalanul zajlott, addig a rákövetkező napokon a helyi román és magyarországi kollégák már szomszédjaik „fülbe sutyorgó” és rögtönzött fordításaira voltak ráutalva – a szinkrontolmácsolást már nem biztosították.
Továbbá nem lehet elmenni azon tény mellett sem – kilépve az etnikai keretből, mintegy generációs problémát érintve –, hogy az előadók közül sokaknak (határozottan nem megérdemelten) az érdektelenséggel is szembesülniük kellett. Az talán könnyen belátható, hogy a román kollégák (értsd szakemberek és szakemberjelölt diákság) számára a magyar nyelvű egyetemi oktatás jubileuma nem is lehetett igazán hívó szó, de a magyar diákság involváltsága sem festett túl jó képet. Az időnként beözönlő fiatalság – mondjuk úgy – „nem-fakultatív jellege” elég könnyen szembe ötlött.
Tehát a „mi ünnepünk” jegyében elhangzó megnyitóbeszéd méltányolandó kísérlet, de inkább csak szóban maradt erős, a gyakorlatban nem nyert igazolást. A generációs kérdés pedig már egy komplex habituális és kulturális változás irányába vinne, ami nyilván a tömegoktatással is szoros összefüggésben van (hogy mégse rajzoljuk a „devalválódó ember” képét).
Ezzel szoros összefüggésben, Tóth Szilárd, a Történelem és Filozófia Kar oktatója előadásában (a programfüzetben hibásan közölt előadáscímtől eltekintve) a magyar nyelvű oktatás 1990 utáni helyzetét elemezte. A magyar felsőoktatási intézmények egyfajta túlpörgéséről is beszámolt, ami a példaként felhozott Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) és Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) színrelépésével – a demográfiai viszonyokat figyelembe véve – értelmetlen konkurenciahelyzetet teremtett. A nemzeti intézmények kiépülésének tehát kézzelfogható eredményei vannak, annak kultúrafenntartó szerepe is elvitathatatlan, mégis úgy tűnik: az intézményesülésnek is van egy optimális határa.
Az alábbiakban a Történelem és Filozófia Kar, majd a Magyar Filozófia Intézet csütörtöki konferencia-előadásait, továbbá a társadalomtudományok besorolás alá került, több kar részvételével zajló pénteki bemutatókat tekintem át. Az előadások számának sokasága miatt csupán a fontosabbnak ítélt bemutatókat érintem.
A fentebb is említett Babeş–Bolyai Tudományegyetem története című, újonnan megjelent kötetet Sipos Gábor, a Történelem és Filozófia Kar docense, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) elnöke méltatta. A tudományterjesztő és -népszerűsítő műfajú kötet inkább az általánosan elfogadott vélemények mentén íródott, nem részletezi az egyes kérdések körül kialakult tudományos vitákat. A román nyelvű munka egyik előnyeként nevezte meg, hogy a 18–19. századi Erdély történetét jobban ismerő magyar szakemberek tudása ezáltal a román olvasóközönség számára is elérhetővé válik. A kötet legfőbb érdemének az objektivitás igyekezetét tartotta. A „kis magyar világból” származó (1940–1944), kritikusnak vélt archív felvételek is szép számmal kerültek a kötetbe, melyeknek történeti értéke hallatlanul nagy, de kötetben való publikálásukra sem került eddig sor – tette hozzá Csucsuja István, a kar egyetemi oktatója. Rüsz-Fogarasi Enikő, a kar dékánhelyettese Ovidiu Ghitta szavait idézve a közös egyetemtörténetet a „multikulturalitástól az interkulturalitás felé történő lépésként” értékelte. Kiegészítette továbbá azzal, hogy míg most egy román nyelvű könyvet magyar nyelven mutattak be, reményei szerint 2019-ben (a román intézmény száz éves jubileumán) majd egy magyar nyelvűt mutathatnak be román nyelven.
Bárdi Nándor, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) kutató történésze, a két világháború közötti erdélyi történelem egyik legjobb szakértője a korszak kolozsvári felsőoktatásának alternatív megoldásait vizsgálta. Az egyetem történetében igazi cezúraként 1920. augusztus 20-át nevezte meg, miután a nem kolozsvári születésű vagy Kolozsvárra 1914 után érkező professzoroknak el kellett hagyniuk a várost. Az impériumváltást követően kétezer Erdélyből menekült budapesti hallgatóval lehetett számolni, azonban a megélhetési gondok és történelmi szituáció következtében 1-2 fő óralátogató akadt csak köztük. Az erdélyi magyar tudományos elit kitermelésében és helyzetük javításában az előadó kiemelte az 1918-ban létrehozott Felekezetközi Tanácsot, az 1929-től működő Külföldiek Kollégiumát, amely rövid időszakú magyarországi látogatásokat szervezett, valamint a diákok különböző egyházi szervezetekbe való tömörülését. Az előadás végén egy eddig feldolgozatlan téma új kutatási eredményeire, Horváth Barnának a szegedi és kolozsvári egyetem történeti összehasonlítását végző munkájára is felhívta a hallgatóság figyelmét.
Győrfi Dénes, a kar doktorandusz hallgatója a mai nevén Lucian Blaga Központi Egyetemi Könyvtár részletgazdag történetét tárta a hallgatóság elé. A működését 1874-ben megkezdett könyvtár életéből érdekes, a múlt századforduló korrajzának tekinthető fejezetet is megismerhettünk. Miután számos panasz érkezett arról, hogy az egyetem diákjai tudományos munkák helyett szerelmesregényeket olvasnak a könyvtárban, 1901-ben rendeletet hoztak arról, hogy a lektűrök olvasását csak komoly tudományos munkák felhasználása céljából engedélyezik. Továbbá a könyvtárba csak minden tizenhatodik életévét betöltött, „tisztességes öltözetű” személy léphetett be. Persze számos vita kiváltója volt, hogy mi is számít „tisztességes öltözetnek”.
Érdekes és egyben a jelen oktatási kérdéseit is érintő előadás hangzott el Tóth Szilárd, a kar egyetemi oktatójának prezentációjában. Az egyetem magyar nyelvű oktatásának utóbbi húsz évét górcső alá vevő kutató végigkísérte a rendszerváltást követő évek folyamatos intézményi újraépítkezését. Az 1989-es rendszerváltás erdélyi magyar oktatásban betöltött szerepéről megjegyezte, hogy a forradalom hiányában nem telt volna bele tíz év, és a romániai magyar oktatás teljesen felszámolódott volna. Az oktatástörténet egyik határkövének lehet tekinteni a 2011-es tanügyi törvényt, amely huszonegy karon tizenhét magyar intézetet állapított meg. Így olyan területeket kivéve, mint például a politológia, jog vagy torna, amelyeknek nincsen autonóm magyar intézményi keretük, a szakterületek jelentős része önállóságra tesz szert. Az önálló karok létrejöttében az előadó pozitívumként értékelte az „egymásra találást”, azonban negatívumként beszélt az egy intézményi keret alá tartozók heterogenitásáról, ami a közös kutatási projektek megvalósítását nehezíti. A magyar intézetek 2011-es helyzetét összegezve olyan hiányosságokra mutatott rá, mint a megfelelő számú oktatók hiánya, költségvetési bizonytalanság vagy az előbb említett heterogén összetétel.
A Magyar Filozófia Intézet három előadása közül Demeter Attiláét, a Történelem és Filozófia Kar docenséét emelném ki, amelyik elméletibb jellegénél fogva is kitűnt a másik két tudománytörténeti felolvasás közül. Az előadó azt a kérdést boncolgatta, hogy van-e a nemzeti kisebbségi kérdésnek jó liberális megoldása. Elméleti fejtegetéseihez Balogh Artúr jogászprofesszor és a kolozsvári egyetem korabeli rektorának munkásságát vette alapul, aki jelentős politikai gondolkodó, a kisebbségi jog nemzetközi szaktekintélye volt. Balogh Artúr, – párhuzamosan a mai angolszász szerzőkkel – azt mondta, hogy a kisebbségi kérdés elképzelhetetlen liberális szemlélet nélkül. A jogász vágya az volt, hogy megszűnjön a hatalom és a jog közötti ellentét. A kisebbségi jogokat az emberi jogokra, az emberi méltóságra vezette vissza. Az emberi szellem szabadságának kérdésére Immanuel Kant német filozófusnak volt a legnagyobb hatása, aki pusztán az emberi mivoltból indult ki – amely szellemiségnek Balogh Artúr is követője volt. Ezt az emberi mivoltig történő, folyamatos „elméleti lecsupaszítást” nevezik „az egyén szörnyű kanti elszemélytelenítésének”. Ez alapján az előadó azt a kérdést tette fel: vajon az emberi mivolt alapján vissza lehet-e adni a nemzeti kisebbségnek a jogát, amikor az éppen specifikus csoporttagságára hivatkozva próbálja kivívni érdekérvényesítéseit? A kérdésre adott válasz, hogy Balogh Artúr kisebbségi jogfilozófiája csak látszatra liberális, de valójában nem az. A professzor kisebbségi jogi kérdésre adott válasza jó, de nem liberális.
A pénteki napon Killyéni András sporttörténész, az egyetem Testnevelés és Sport Karának oktatója beszélt a testnevelésképzés kolozsvári múltjáról, kissé rendhagyó előadásában az intézmény jelentős személyiségeinek életébe is részletes betekintést nyújtott. A kötelező testnevelés oktatásról már a kiegyezés évében (1868) meghozott rendelet után nem sokkal, az 1870-es években létrehozták az egyetem első tornatermét, ami a Széchenyi téren (Piaţa Mihai Viteazul) kapott helyet. Az előadó kiemelte az 1884-ben alapított, később világhírnévre is szert tett Kolozsvári Egyetemi Atlétikai Clubot (KEAC), amely 1885–1894 között élte aranykorát. Az atlétika mellett a kolozsvári egyetemi sportágak között a vívóknak és korcsolyázóknak volt legkiemelkedőbb szerepük.
A jubileumi konferenciasorozat humántudományok területén elhangzott előadásairól összességében elmondható, hogy neves kutatók mutathatták be kutatási eredményeiket, mégis a személyes találkozások eredeti célját tekintve, hogy egy konferencia tényleges szakmai fórumot teremtsen, a fent leírt hiányosságok talán némileg megkoptatták az esemény ünnepélyességének fényét.
GYŐRI TAMÁS
Szabadság (Kolozsvár)

Sas Péter: Egy emberből az marad meg, ami az emberek emlékezetében róla megmarad” (2.) Interjú a 90 éves Kiss András nyugalmazott főlevéltárossal
– A Facsádról elindult életút végül megérkezett, azt is mondhatnám, révbe jutott Kolozsvárt, mely bizonyosan különbözött a korábban megélt városok szellemiségétől.
– Kolozsvár más volt, új, számomra a kitárult reménységek városa volt. Kolozsvárra bukott diákként érkeztem. 1940 a bécsi döntés és a szerelmek éve volt. És azé a felejthetetlen facsádi nyáré, amelyről mintha megéreztük volna, hogy az utolsó, tombolt bennünk az ifjúság, az együttlét öröme. A gimnáziumban hetediktől kettéágaztak az osztályok humán és reál tagozatra. Az előbbiben a latinon és a nyelveken volt a hangsúly, a reál osztályokban a nagyon komoly matematika- és fizikaoktatáson. Mindig ragaszkodtam a barátaimhoz. Ezek jó matematikusok voltak és a reál tagozatra iratkoztak be. Én követtem őket, de nem mértem fel, hogy azon a magas színvonalon tanított matematikához és fizikához nagyon rendszeres, napi felkészülésre volt szükség. Az én érdeklődésem azonban nagyon megoszlott. Változatlanul sokat olvastam, rádiót hallgattam, szórakoztam, így aztán 1940 nyarán pótvizsgára buktam. A nyár viszont nagyon mozgalmas volt. Akkor folytak a Turnu Severin-i tárgyalások, tombolt bennünk a fiatalság, a szerelem, nem tudtam tanulni, nem is ment a vizsga. Matematikatanárom megkérdezte, miért nem megyek Magyarországra.Azt feleltem, hogy készülök menni, mert édesapámat áthelyezték Csíkszenttamásra. A nagyon igényes számtantanár nagyvonalú ember volt, Temesvár polgármesteri tisztét is betöltötte a királyi diktatúra előtt, az ellenőrizhető írásbelimre négyest adott, viszont a szóbelimre hatost, így ötös osztályzattal átengedett. A Karánsebesről jött, provinciális szemléletű fizikatanár 4,50-nel megbuktatott. Édesapám felvette a kapcsolatot a sepsiszentgyörgyi Református Kollégiummal, ahol tájékoztatták, hogy mint elnyomott, újra vizsgázhatok. Neki viszont az volt a véleménye, hogy mivel látta, hogy nyáron nem tanultam a pótvizsgára, ne vegyem igénybe ezt a kedvezményt. Mivel a szintén áthelyezett sógoromék már berendezkedtek Kolozsváron, beiratkozásra jelentkeztem a Kántor Lajos igazgató vezette Farkas utcai Középiskolai Tanárképző Intézet Gyakorló Gimnáziumába, ahova Gyöngyössy Dániel, akkor ügyvédjelölt barátom és földim kísért el. Bukott diákot nem szívesen veszek fel, mondta az igazgató, miután átnézte az irataimat. Dani barátom sovinizmust emlegetett. A válasz tömören ez volt: sovinizmus ide, sovinizmus oda, bukott diák az bukott diák. Kántor Lajos igazgató úr mégis felvett. Mi, felsősök hamar rájöttünk, hogy igazgatónk fő törekvése az iskolaépítés. Igyekezett jó, minőségi iskolát létrehozni, ami nem volt könnyű az örökölt tanári karral és a különböző helyekről érkező, több iskolát megjárt diákokkal. Keményen, jól vezette a rábízott gimnáziumot, és már a második évben sikerült a tanárok egy részét kicserélnie. A román oktatási rendszer több szempontból modernebb volt. A Károly-diktatúra idején azonban nehezebb lett a helyzet. A diákok is szembesültek a vasgárda és a király között dúló ádáz harccal. A vasgárda tudatosan Lupescunét, a szeretőt tette minden rossz előidézőjévé. De a diákok tapasztalták azt is, hogy a terrort nem lehet terrorral megfékezni. Két iskolatársunkat is a csíkszeredai gyűjtőtáborban megtizedelés során lemészárolták, minden bírói ítélet nélkül. Különben osztálytársaik jó tanuló, eszes fiúknak ismerték. Szerintük nem az antiszemitizmus vitte őket a vasgárdába, hanem a király és környezete erkölcstelensége, pénzhajhászása. Károly király emberei ugyanolyan törvénytelenül jártak el, mint a gyilkoló vasgárdisták, mert cselekedeteiket nem független bírói határozat alapján hajtották végre. Az iskolában kialakult ugyan a diákok véleménye, de oda nem gyűrűzött be a gyűlölködés.
A magyar oktatási rendszerben tetszett, hogy a tanár szabadon dönthette el, milyen végső osztályzatot ad a diáknak. Különbség volt a nyelvoktatás tekintetében is. A magyar oktatási rendszerben első évtől tanították a latint, harmadiktól a németet, ötödiktől az olaszt vagy más világnyelvet. A román nyelvet elsőtől tanították és érettségizni is lehetett románból. A román iskolákban első osztálytól a francia, harmadiktól a latin, ötödiktől pedig választott idegen nyelv volt a kötelező. Amint erről már szó esett, hetediktől választani lehetett a humán és a reál tagozat között. A diákok körében nagyon rossz szemmel néztek két típust: a magolót és a strébert. Kolozsvárt én kitűntem a magammal hozott irodalmi ismereteimmel és olvasottságommal. Rendszeresen vásároltam a magyar sorskérdésekkel foglalkozó folyóiratokat, ezeket a Méhkas Diákszövetkezet könyvesboltjában szereztem be. Móricz Zsigmond folyóiratát, a Kelet Népét, a Zilahy Lajos szerkesztette Híd számait pedig az Ursus kapualjában árusító Béla újságárusnál vásároltam meg. Amikor megtudtam, hogy a harmadik utas Németh László, Kodolányi János, Juhász Géza, Gulyás Pál átvették a debreceni Tiszántúl irányítását, előfizettem erre a napilapra. Ma is emlékszem a postán kézbesített napilap címzésére: „Kiss András 7. osztályos főgimnáziumi tanulónak”. Sajnos, ami nagyon gyakran előfordul, a szellemi tőkével rendelkezők anyagiakban szűkölködnek, így a Tiszántúlt is átadták a szerkesztők egy tőkével rendelkező kiadónak. Később házkutatástól tartva Tóth Kálmán aligazgatón keresztül folyóirataim nagy részét átadtam az Egyetemi Könyvtárnak. Ma már csak a Kelet Népe példányait és azt a szellemi tőkét őrzöm, amit akkori olvasmányaimból szereztem, a magam képére kialakított harmadik utat és a Tanút. 
– A Gyakorló Gimnázium egykori tanári karából kikre emlékszik vissza?
– Balogh László magyartanárom a Pásztortűzben közölt írásokat, rendkívül jól, szuggesztíven, élményszerűen adott elő, mindig szabadon elmondhattuk véleményünket a felmerült kérdésekkel kapcsolatban. Az a tanártípus volt, aki nem a biflázásra, hanem az irodalom megkedvelésére igyekezett rávezetni diákjait. A fizikatanárom Balogh Antal volt, aki tudott a bukásomról, de akkorra már pótoltam lemaradásomat. (Ami nem is volt nagy teljesítmény a temesvári reálban így-úgy elsajátított ismereteimmel.) Egyszer egy stréber nem volt megelégedve az osztályzatával, neki azt mondta: „Én Kiss Andrást becsülöm, aki hosszútávfutóként halad előre”. Olasztanárom Ulrich Ferenc, aki francia szakos is volt, valóságos nyelvtehetségként tűnt ki. Skrabatovics Ede a fejébe vette, hogy majd ő megtanít latinra. Feltehetően tudta, hogy az előző évben kézről kézre járattam Móricz Zsigmondnak A latin nyelv törlendő című írását. Nyolcadikban majd minden órán feleltetett. Egyikünk sem tudta akkor, hogy mennyire szükségem lesz a latin nyelvre. Módszeresen, jól tanított. Később Sajkásra magyarosította a nevét. Az egyetemen is volt beosztása. 1944 őszén még aláírta a magyar oktatóknak az egyetem továbbműködése melletti állásfoglalását. Katonakabátban hazaindult Szatmár vármegyébe, útközben agyonütötték. Természetesen az említett fiatal tanárok közelebb álltak hozzánk, és bár nem tanított bennünket, nagyon tiszteltük a nálunk valamivel idősebb, halk szavú Mikecs Lászlót, akiről az olvasottabbak tudták, hogy publikációi is vannak. A „felszabadító” szovjet csapatok az ötezer kolozsvári magyar polgári személlyel együtt őt is Oroszországba deportálták, ahonnan nem tért vissza. A fiatalok mellett jó emlékeket hagytak bennem a román szakos Papp Imre, Szopos Sándor festőművész rajztanár és a két Török: Sándor, a matematika- és Zoltán, a természetrajztanár. Az osztályomban közismert volt olvasottságom és irodalmi tájékozottságom. Talán ennek köszönhető, hogy nyolcadikban, az önképző kör alakuló ülésén egyhangúlag engem javasoltak elnöknek. Az ülésen jelen volt Kántor Lajos igazgató is, és meglepett arccal hallgatta a bukott diák jelölését és megválasztását, de nem szólt közbe. Hagyta, hogy Balogh László, aki akkor már jól ismert, levezesse az ülést. Az érettségi vizsgámon Bartók György filozófiaprofesszor, a Középiskolai Tanárképző Intézet elnöke töltötte be az elnöki tisztet. Akkoriban az volt a szokás, hogy a nehezebb tantárgyak vizsganapja előtt a diákok a patikából Aktedront vásároltak, ami ébren tartotta őket egész éjszaka, és akkor vették át az egész nehéz anyagot. Az osztályzatok szerint 3. lettem az érettségin. Utána összetalálkoztam a folyosón Kántor Lajos igazgatóval, aki így szólt hozzám: „Jó volt fiam, megálltad a helyed”.
– András bácsi pályaválasztását nem lehetett könnyen összeegyeztetni a családi hagyományokkal és az irodalmi, valamint a politika iránti érdeklődésével.
– Érettségi után a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen tanultam tovább. A pályaválasztásnál az volt a gond, hogy – amint már említettem – mindig ragaszkodtam a barátaimhoz és igyekeztem együtt maradni velük. Jó barátom volt Maros Tibor, az osztályelső, ő hetedikben azt mondta nekem, hogy erdőmérnök akar lenni. Én is arról ábrándoztam, hogy követem őt Sopronba. Azután meggondolta magát, és elhatározta, hogy orvos lesz. (Az életpályája azt bizonyította, hogy döntése nagyon helyes volt.) Mivel jó barátaim zöme szintén az orvosira készült, én is az orvosi mellett döntöttem, gondoltam, hadd körözzem le a bátyámat, aki akkor már orvos volt. De előbb próbát akartam tenni, hogy le tudom-e küzdeni a vértől és sebektől való viszolygásaimat. Facsádi szomszédommal és barátommal, Orthmayr Alajossal, aki akkor a kórbonctanon volt tanársegéd, bevitettem magam a boncterembe, és rájöttem, hogy köszönöm szépen, de soha nem leszek képes orvos lenni. Irtózom a sebektől és a vértől, és ezt nem tudom leküzdeni Akkor mi legyek? Abban az időben létezett egy pályaválasztási tanácsadó, megírtam, hogy közíró akarok lenni. Példaképem Márai Sándor volt, akiről azt is tudtam, hogy egy-egy vasárnapi vezércikkéért ezer pengőt kap. Azt a választ kaptam a tanácsadótól, hogy nincs ilyen képzés, iratkozzam be a jogra vagy a bölcsészkarra, majd menjek el volontőrnek egy laphoz, és ott sajátíthatom el az újságírás gyakorlatát. 1942 nyarán elutaztam édesapámhoz, hogy vele is beszéljem meg pályaválasztásomat. Ő azt javasolta, hogy legyek „lódoktor”, mint Döme nagyapám, utána megkezdhetem közírói pályámat. Elmondtam neki, amit a boncteremben tapasztaltam, tehát nem lenne jobb az állatorvosi, mint a humán orvosi pálya. „Legyél hát közíró” – hagyta jóvá elképzelésemet édesapám. Részt vennék a politikai életben is – tettem hozzá. Ő arra kért, soha ne lépjek pártpolitikusi pályára, mert „az nem nekünk való”. Így hát beiratkoztam a jogra. Következett az egyetemi polgárrá avatás. 10 pengő befizetése után a dékán kezet fogott velem, egyetemi polgárrá fogadott, amit öntudatosan vállaltam. Erről a polgárrá fogadásról a diákság körében számos tréfás történet keringett. Például az, hogy a vidéki gólyát hogyan vették rá a Gábor Áron diákotthonban, vagy a Jóskában a felsőbb évfolyamosok, hogy készítsen elő a markában 10 pengőt, amit a dékán markába kell csúsztatnia a polgárság fejében. A jogi karon a hallgatók két csoportra tagolódtak: voltak a rendes hallgatók és a „mezei seregek”. Ezek főként tisztviselőkből és más, állásban levőkből tevődtek össze, és a fogalmazói státushoz megkívánt doktori címért iratkoztak be az egyetemre. A mezeizők nem hallgatták az előadásokat, ők csak a vizsgákon jelentek meg. Indexeiket az altisztek kezelték, ami nagyon jó jövedelmi forrást biztosított nekik. Egyenként 20–30 index volt a kezük alatt. A vizsgákra a jogi szemináriumon készítették elő őket. A legismertebb Bellér István szemináriuma volt, ahol jegyzeteket lehetett kapni, és felkészítést is vállalt a doktori tézisek megírására.
Az egyetemi hallgatók összetételét illetően Kolozsvárt sajátos helyzet alakult ki. Sok volt a dél-erdélyi menekült diák. Ezek tanulmányi eredményeiktől függően különböző kedvezményekben részesültek. De voltak, akik önmagukon azzal segítettek, hogy beálltak statisztálni a Nemzeti Színházhoz. Egy enyedi származású, Elekes nevű évfolyamtársam volt a statisztálás egyik fő szervezője. Én kötelességtudóan hallgattam az ajánlott előadásokat is: állami számviteltant, Felvinczi Takáts Zoltán előadásait a művészettörténetről és a Baráth Tiborét a francia forradalom idejebeli sajtóról. Rendkívül jól adott elő. El kell mondanom, hogy teltházasok voltak Buza László, Bónis György, Csekey István, Ottlik László órái. Nem találkoztam olyan egyetemi tanárral, aki nem szabadon adott volna elő. Mind beszélt idegen nyelveket. Mi is lekádereztük őket, tudtuk, hogy közülük ki a törvényelőkészítő bizottság vagy más szaktestület tagja. Szász István például egy nemzetközi bíróságnak volt a bírája. Buza Lászlót és Csekey Istvánt a legtekintélyesebb köz-, illetve nemzetközi jogászokként tartották számon.
– Milyen volt az akkori kolozsvári egyetemi élet?
– A dékán a kar igazgatásának teljes jogú ura volt, egy cédulát, egy moziplakátot nem lehetett kitenni, ha nem engedélyezte a dékán. Az egyetemi oktatókkal való viszonyában ő primus inter pares volt, de nem főnök. Minden tanár szabadon rendelkezett kollégiumával. A tanszékvezető fogalma ismeretlen volt. Mind a rektor, mind a dékán mandátuma egy évre szólt. Ezért tüntették fel kiadványaikon az e. i., azaz ez idei megjelölést. Kollokviumok, vizsgák nagy spekulációkkal történtek. Egyes hallgatóknak megvolt a kidolgozott szisztémájuk, hogy mikor jobb a vizsgáztató tanár elé állni: az elsők között, vagy később, ha a tanár már fáradt? Számon tartották, hogy az előttük vizsgázó jelölttől miket kérdezett a tanár. A szeminárium nem úgy zajlott le, mint 45 után. A hallgatónak önálló munkát kellett bemutatnia, azt vitatták meg a részvevők. Horváth Barna, a jogelmélet professzora, aki híres volt igényességéről és szigorúságáról, a mi évfolyamunk előtt a tanszék magántanárával vitatkozott, aki nem volt más, mint az 1956-os helytálló államférfi, Bibó István. A két különböző szemléletű tanár összecsapása élmény volt a kis létszámú hallgatónak. A tanár a vizsgákon a kérdésekre adott válaszok és a szemináriumi teljesítmény alapján osztályozott. A jogtudományi szigorlatok jóval nehezebbek voltak, mint az államtudományiak. Itt a szigorlók zöme mezeiző volt. Emlékszem egy beszélgetésre a nemzetközi jogról, amit dékáni jóváhagyással egy jogszigorló hívott össze. Szerinte a nemzetközi jog helytelen kifejezés, hiszen a jog ismérve: a kikényszeríthetőség, viszont a nemzetközi jogban nincs ilyen lehetőség. Végső fokon csak háborúval lehet elérni a megállapodások, szabályozások betartását, ami nem jogi kategória. A Bellér-féle szemináriumi jegyzetek jók voltak a vizsgákon. Buza és Csekey professzorok esetében, az Osztrák–Magyar Monarchia meghatározásánál figyelmeztették a hallgatót: Buzánál reálszövetségként, Csekeynél viszont egyszerű perszonálunióként kellett minősíteni a két állam közötti jogviszonyt.
– Az elkövetkező történelmi események hatással kellett hogy legyenek az ideálisnak tűnő egyetemi életre is.
– Az 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállás nagyon fejbevágott. Hiába titulálták jó moszkovita szóhasználattal fasiszta államnak Magyarországot, az egyetemen egyetlen nyilas diák csak a hülye Pufi volt. Viszont a közvéleményben tartotta magát az a hír, hogy március 15-én Magyarország kiugrik a német szövetségből. Mi lesz, hogy lesz? Elterjedt a hír, hogy Dálnoki Veress a Tiszánál ellenáll. A németek viszont már az országban voltak és fenyegetéseik döntöttek. A budapesti Műegyetemen a diákok elkezdtek mozgolódni. Erre elrendelték az egyetemisták munkatáborba vitelét. Az én csoportom Borszék alatt, Székpatakon építette az Árpád-vonalat. Akkor szembesültünk először a katonai fegyelemmel. Szerencsénkre a parancsnok, Darvas százados korekt ember volt, a tisztesek többnyire a hatalomhoz jutott primitív ember módján éreztették hatalmukat. Deszkából készült finn sátrakban laktunk. Közeledett a front, csendes éjszakákon hallani lehetett az ágyúzást. Éles töltényekkel teljesítettük az őrszolgálatot és Darvas százados utasított, hogy ha a közeledő nem áll meg felszólításunkra, ne habozzunk lőni, mert „a partizán nem katona, az orvlövész, és le kell lőni, mint a veszett kutyát”. Már a táborba jövet találkoztunk menekülő ukránokkal. A mellettünk álló szerelvényen egy „ukrán madonna” a gyermekét szoptatta. Vajon mi lett a sorsuk? Aztán megjött a parancs, hogy a katonaköteleseknek be kell vonulniuk, ezért hazaküldtek a táborból. Még a német megszállás előtt Kállay Miklós miniszterelnök meglátogatta az egyetemet, és ott földijétől, Csekey professzortól jövet vékonyka titkára kísérte. S szavaira ma is emlékszem: „Az urak tanuljanak, mert nagy feladat vár magukra. Amíg én leszek Magyarország miniszterelnöke, addig nem viszik önöket a frontra, mert szükség van Magyarországon önökre.” A román átállás után megérkezett az én behívóm is. A nővérem Szatmár vármegyébe továbbította a postással, bár nem szeretek kitérni a dolgok elől. Már középiskolás korunkban kialakítottunk egy szűk baráti kört, ami egyetemi éveinkben kiegészült néhány, velünk egy évben érettségizett hallgatónővel. Fórumnak neveztük el, mert minden nap estefelé a Főtéren találkoztunk, a Szent Mihály-templom keleti végében, ott ültünk a vaskerítésen. Tagjai a lányok közül Faluvégi Baba, a későbbi Kós Andrásné, Lebó Anikó orvostanhallgató, Tamás Magdi (Mészárosné) bölcsész, Lázár Ibolya orvostanhallgató, Mandula Ibolya, Rácz Lili és Buszlai Ibolya közgazdászok. A fiúk közül Maros Tibor, Grósz Frigyes, Égető Béla, Herman Nándor, Joanovics János, Gyöngyössy János orvostanhallgatók voltak. Fórumtag volt még Bacsó István, Kovács László és Szatala Ödön biológus, aki miután szüleivel visszaköltözött Budapestre, akkor is hűséges Fórumtag maradt. Szeptember végén hazafelé mentünk a Deák Ferenc utcán, és szembejött velünk egy rendőr – szerencsére nem csendőr – járőr, igazoltattak. Az orvostanhallgatók felmutatták kórházi beosztásukat igazoló irataikat, én a diákigazolványomat. A fehérbajuszú járőrparancsnok csak ennyit mondott: „A maga helyében nem nagyon sétálnék az utcákon”. A főtéri vendéglőben, a tulajdonos szerint a legjobb bort hozták fel, hogy a bejövő oroszoknak ne jusson belőle. Szorongó érzés tört rám, amikor a Főtéren keresztüldübörgött egy 15-17 éves fiúkból álló tankoszlop. Meggondolkoztatott, hogy miközben a magyar hadvezetőség a felkelőket visszavonta Tordáról, hogy megóvja Kolozsvárt az utcai harcoktól, ezek a gyerekek rezzenéstelen arccal tovább harcoltak, mert azt parancsolták nekik. A Kolozsvár elleni támadás során nem volt az oroszoknak légierejük. Egy berepülés alkalmával találat érte Csokoládé Károly cigányprímás házát, amiről a helyi sajtó is beszámolt. A Zápolya utcában laktunk és egy nap, október 11-én, szerdán látom, hogy a Kövespad utcán egy orosz hajt fel egy lovas szekeret. Egy szomszéd román tanár pincéjében bújtunk el első éjszaka. Másnap reggel kimentünk a ház elé, és a Kövespad felől egy egyszerű asszony jött felénk és figyelmeztetett: az oroszok szedik össze a magyarokat. Akkor legalább kapunk valami írást, mondtam én jóhiszeműen, mert azt gondoltam, munkára visznek a felrobbantott hidakhoz. Édesanyám és a sógorom nem bíztak az oroszokban és úgy döntöttek, hogy bújjunk el a szomszéd akkor már üresen álló házánál a Kövespad felé emelkedő kertje végében, a bodzabokrok mögé. Mire felértünk, már ott lapult a bodzabokorban Vermessy Rezső, a Szövetség Szövetkezeti Központ cégjegyzője, valamint Kolcsár Árpád és Páter kőművesmesterek. Kis idő elteltével a kert alján megjelent egy hosszú Moszingan puskával egy szovjet katona, hogy a kertet ellenőrizze. Láttuk, hogy felénk tart, aztán egyszerre megáll a karalábéágyásnál, leteszi a puskát, előveszi a bicskáját és elkezdi jóízűen falatozni a karalábét. Aztán, mint aki jól végezte a dolgát, visszament az utcára az őrjárathoz. Másoknak nem volt ilyen szerencséje, mint nekünk. A szemben lakó Miskolczi nevű hóstáti gazdát – a Hosszú élethez nevű kocsma tulajdonosát – a nálam fiatalabb gimnazista fiával együtt elhurcolták, soha nem tértek vissza. Ez volt a sorsa több Zápolya utcai lakosnak is, akik nem bújtak el, köztük apósomnak, Kalmár Eleknek és sógoromnak, Kalmár Andrásnak, akik hosszú esztendőkig sínylődtek a Szovjetunióban. Elhurcolták egykori iskolámból a már említett Mikecs László tanárt, valamint Szabó György klasszika-filológust, aki miután visszatért, megírta az elhurcoltak színvonalas és tárgyilagos krónikáját Kolozsvári deportáltak az Uralban címmel. Közvetlen a szovjet bevonulás napján, mielőtt elhurcolták az ötezer magyar polgári lakost, a szemben lakó Steierman család – a Linda nevű cukorkagyár tulajdonosai – áthívtak bennünket, hogy az ott levő munkaszolgálatossal ünnepeljük meg a „felszabadulásunkat”. Ők felismerték sógoromban, Ferencz Antalban azt a feleki határvadász zászlóst, aki odament alakulatukhoz és biztatta őket, hogy „ne csüggedjenek, már nem tart sokáig”. Ezt meleg szavakkal meg is köszönték: „Felszabadultunk!”. Náci cseberből a vörös cárizmus vedrébe.
(Folytatjuk)
Művelődés (Kolozsvár)

Hívő hazafiság
Amióta az erdélyi médiában a kelleténél is nagyobb hangsúlyt kapott a marosvásárhelyi Unirea líceum visszaszolgáltatásának ügye és ennek kapcsán a katolikus egyház iskolaalapító szándéka, az ezt követő polémiában rosszmájú és a valóságtól elrugaszkodott vélemények és vádak törtek felszínre újfent. A szokásos gumicsontok – ti. hogy a katolikus egyház nem magyar, világpolgárokat nevel, a Vatikánból irányítják, elárulta a csángókat, nem tesz semmit nemzeti összetartozásunkért és megmaradásunkért, feladva a küzdelmet mintegy elárulja nemzeti közösségünket… stb. – mellett újabbakkal is előálltak a szolgálatos fröcskölődők. Azt állítják, hogy az egész Szent István-i mű magyarellenes volt, István királyunk kiirtotta az ősmagyar kultúrát, és ezzel nemzetünk vesztét okozta. Vajk kultuszát pedig – mondják – a Habsburgok kezdték „terjeszteni”, hogy hatalmukat megalapozzák… Ezek már annyira igazságtalan és minden realitást nélkülöző vádak, hogy azóta is azon töprengek: hogy lehet valakiknek kétezer év egyetemes, ezer év magyar kereszténység után ilyen sötétség a lelkükben. Próbálom a fájdalom és az elkeseredettség, a butaság és a rosszindulatú csőlátás miatt elvakult „érvek” okait keresni, vizsgálni, elemezgetni, de tulajdonképpen belőlem is kérdések törnek fel. Nem történelmietlen kérdések ezek, hanem önazonosságunkat firtató, mindannyiunktól becsületes, őszinte választ váró kérdések. Ilyenek pl., hogy: mi köze a nemzetnek az egyházhoz? Mi a fontosabb, a hazaszeretet vagy a hit? Melyik melyikre épül? Hogyan élhető meg a hívő hazafiság? Hogyan lehet összeegyeztetni saját nemzetem és más nemzetek szeretetét? Ebben a széthulló, minden szellemi alapot megkérdőjelező szabadelvű világban a globális agymosásra vagy a kisebbségi sorsra csak szélsőségekkel lehet reagálni? Itt Erdélyben mindig gond, hogy melyik egyházak „magyarabbak”: a protestánsok vagy a katolikus, ill., hogy a katolicitás s az ortodoxia teológiai közelsége nincs-e hátrányára a nemzeti identitás megőrzésének… Egyáltalán jogos, szabad ezt a kérdést így feltenni? Hogyan lehet szórványban, elnyomásban úgy megélni a hitet, hogy nemzeti identitásunk ne sérüljön? Biztos, hogy sok sebből vérzünk. Látjuk, tapasztaljuk, hogy Európa elöregszik, kereszténysége is kifáradt, a gyorsuló világ húz el mellettünk, miközben hagyományaink, templomaink, életterünk kiürülőben. Eközben az anyaország kereszténysége, de a többi európai keresztény ország hívő népe is identitásválságban szenved, felhígult, átalakult. Erdélyi viszonylatban meg keresztre szegez minket a beolvadás veszélye, a kivándorlás, a munkahelyek hiánya, a fiatalok jövőkép nélkül elbátortalanodnak; s mintha a keresztény egyházaknak sem lenne mondanivalójuk, vagy inkább a jelenlétük, a kovász szerepük erőtlen. A politikai vonatkozásokról most nem is ejtek szót. Azzal már tele van a hócipőnk. Sajnos.
Mi sem kézenfekvőbb, mint hogy egymás ellen acsarkodjunk, s amit az elmúlt évtizedek csendes megújulása, ökumenikus próbálkozásai is elindítottak, lélektől lélekig, abba most ilyen durva hitetlenséggel beletaposunk.
Eltűnődöm, mi lenne nemzetünkből nyelvemlékeink, költészetünk, irodalmunk, a gregorián zenekultúra, a csodálatos építészeti és kulturális remekművek nélkül?
XVI. Benedek pápa nem hiába kérdezte: „Mi maradna Európából, ha elvennék belőle azt, amit a kereszténység hozott létre…” Menjünk tovább: mi maradna a Kárpát-medencéből, Erdélyből, városainkból és falvainkból, templomaink, egyházi, kulturális értékeink nélkül? Ha az egyház nem lett volna a nemzet mentsvára háborúk, elnyomások idején, ha nem lett volna kovásza a társadalmi fejlődésnek, túléltük volna-e eddig is? Mi tartotta a lelket Hunyadi Jánosban, Kaszap Istvánban vagy épp Márton Áronban, hogy nem adta be a derekát az erősebb nyomása ellenére? Ha Márton Áron a kompromisszum jegyében beköltözött volna Bukarestbe, akkor most nem magyarul írogatnánk s beszélnénk. Nem nemzetmegőrzés, amikor írni-olvasni, értelmiséget kiképezni csak a szerzetesek voltak képesek, akiknél királyok és hadvezérek nevelkedtek? És sorolhatnánk hosszasan a nemzetmegőrzés gesztusait a jelenkorban is: Böjte Csaba egész mozgalma nemzetmegőrzés. Mert nem a saját hobbija a gyermeknevelés és mentés, hanem egyszerre evangéliumhirdetés és nemzetépítés. Egyház szavunk azt súgja, hogy éljünk benne: egy házban valamennyien, egy szívvel, egy lélekkel, egy kenyéren. Mint egy család. Az őskeresztények módján. Módján, mert ugyanúgy már nem tehetjük. Különböző képességeink vannak: Pál Feri előadásaira ezren járnak, Bíró Lászlóéra csak több százan, mert neki nincs akkora terme, mindegyiknél tömegek gyónnak, kérnek lelki vezetési tanácsot. Bírónak ’Szerelmes Hittanja’ is van olyanoknak, akik még nem jegyezték el egymást, még csak „gondolkodnak”. Barsi Balázs húsvét előtti konferenciabeszédeit zsúfolt templomokban tartja, ált. Bp.-en, sümegi lelkigyakorlataira csak hosszú előjegyzés után lehet eljutni. Hofher József SJ gyalogos-kirándulós lelkigyakorlatai is roppant népszerűek. Ha már lelkigyakorlat: a Manréza egész évben telt házas. A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége az egész országot behálózza, és igényes rendezvényeket szervez. A helyi csoportok persze megülik tagjaik névnapjait. A cserkészek is ugyanezt teszik, és őket kizárólag világiak vezetik. Sokfelé van újra búcsú: lelki épüléssel, gulyással és kirakodóvásárral. Számos egyházközségben van kórus, táncház, újság, családcsoport, babatorna, általában valamelyik pedagógus kismama csinálja.
Ádventi koszorú: karácsonyi vásár, csak saját készítményeket lehet kitenni. Pásztorjáték: ovisok, fölnőttek. Sok helyen van egyházközségi csapatok kispályás focibajnoksága. Hosszasan lehetne idézni – akkor is, ha ennek egyesek számára nincs „hírértéke” –, a sokféle faluünnepet, kopjafa- meg keresztállítást, tárgyi örökségeink megérzéséért vívott küzdelmüket, sokszor egészségük árán is (emléktáblák, templomépítések, családok megsegélyezése, szegény diákok taníttatása, alapítványok működtetése stb.). Említhetnénk a sokféle tábort (tánc-, önismeret, bibliás, családos, lelkigyakorlatos), lelkiségi mozgalmakat, ahol nemzeti és emberi öntudatra, érettségre nevelik egyházaink az ifjúságot és a felnőtteket egyaránt. És a szüleink idejében alakult legény- és leányegyletekről, a Kalot- és Kalász-mozgalmakról még nem is beszéltünk… Ez a fölsorolás talán kimerítő volt, de mégsem az: még rengeteg lelemény színesíti egyházaink életét. Akár lebontva felekezetekre, gyülekezetekre is. Egy részük a paptól függ, más részük a hívektől. Hasonlít Isten országa a kereskedőhöz, aki igazgyöngyöt keres – mondja Jézus. Tehát a kereskedő hasonlít Isten országához, a gyöngyök pedig mi vagyunk! Azok vagyunk, tényleg? Egyszerre fontos a test és a lélek: magyarságunk és hívőségünk. A keresztény hit nemesíti meg a vért, és nem fordítva. A nyers erőt, büszkeséget helyes irányba, a jó felé kell terelni. Már édes anyanyelvünk is jelzi, hogy identitásunk szellemi alapokkal bír. Ha nem hatja át nemzeti létünket a keresztény szeretet, most is csak vadak, pogányok vagyunk, akik a másikban ellenséget, veszélyforrást látnak. Urunk Jézus nem ezt akarja. Meg kell nézni, ő hogy élte meg zsidóságát, népéhez tartozását. Mikor vált eggyé vele, mikor tudott felülemelkedni belőle anélkül, hogy megtagadta volna. Szánalmas, amikor magyarságunkat és egyházunkat, hívő magyar voltunkat kijátsszuk egymás ellen. Ebből mindkettő vesztesen kerül ki. Az alapkérdés tehát az, hogy milyen szellemi kisugárzásra vagyunk képesek.
A haza adottság, a hit kegyelem. Hitemmel ismerem fel adottságaimat, s felelős vagyok, hogyan, mire használom azokat. Őrizni és művelni a földet, ez egyszerre lelki, szellemi feladat. Számba venni a kincseket, fényesíteni, gyarapítani és továbbadni az értékeket, tenni a jót, szeretni a másik embert. Ezt csak hittel lehetséges. Az egyház sem a „levegőben lóg”, mint ahogyan a haza sem csak a „magasban van”, hanem a konkrét nemzet lelkébe ágyazódik bele. Azt termékenyíti meg. Ezt ismerte fel Szent István, ezért látta meg fennmaradásunk garanciáját a nyugati rítusú kereszténységben, habár a másikat is ismerte. Bölcs döntése az évszázadok folyamán nem csak politikailag igazolódott be.
Nemzet ott van, ahol (lelki) közösség van. Közösség ott, ahol azt valami anyagin, földin túli idea, eszmény, tapasztalat összetartja, egybefogja. Ezt teszi a kereszténység. Megnemesíti és célt ad a természetes adottságnak, hogy magyarnak, székelynek születtünk. Beoltja szeretettel, hittel, bizalommal, szárnyakat ad neki. Mint minden nemzetnek. Isten virágoskertjében egy gyönyörű, illatos virág vagyunk, páratlan tulajdonsággal, egyedi feladattal, akárcsak a többi nemzetek virágai. Ezt a célt kell észrevennünk, felismernünk, megélnünk még ellenszélben, kisebbségben, nem mindig kedvező politikai széljárásban is. Egyéni és döntési szabadságunk sose kerülhet szembe közös felelősségünkkel, amelyet hazánk, nemzeti hovatartozásunk iránt viselünk. Kincseinket közösbe téve mutathatjuk meg az egység, az összetartozás erejét. Nem valakik ellen, hanem valamilyen cél, az üdvösség érdekében.
Az első keresztények sem tagadták meg soha nemzeti hovatartozásukat, sőt erősítették a nemzet egységét, sajátosságát. Később, a missziók idején, a „pogány” európaiak a legerősebb földrész nemzetállamai lettek, ugyancsak a keresztény lelkiségnek köszönhetően. Tehát a kérdés inkább az, ki, mi akarja az elkereszténytelenedést bennünk? Hisz az akarja lerombolni nemzeti hovatartozásunkat is. Nos, ez ellen kell közös erővel küzdenünk. A bennünk vagy másokban lévő gonoszság képes szabadsággal, lazasággal, kötelék és kötöttség nélküliséggel álcázni ártó szándékát, miközben azt harsogja: nem kell Isten, nem kell egyház, nem kell törvény, nem kell lelkiismeret. Hisz életünk egy nagy buli, élvezzük hát!… A pénz, a politika vagy a hatalom minden problémát megold. Szent István idejében is ez a közbeszéd járta, ezt a társadalmi vákuumot kellett kitölteni. Az Unirea líceumban létesülő katolikus gimnázium névadója, II. Rákóczi Ferenc zászlóbontása idején még egységben volt a HIT és a HAZA, a NEMZET és az EGYHÁZ. A zászlóra is felíratott latinul: „PRO PATRIA ET LIBERTATE CUM DEO”. Ezt a CUM DEO-t igyekszenek ma letörölni és elfeledtetni azok, akik úgy tartják, hogy a vallás magánügy, és hit nélkül is elboldogul, aki hazát keres. Holott a haza fogalmában benne van a ragaszkodás kollektív élménye. „Sokan vallják, hogy egy közösség szinte vallásos megnyilvánulása a hazaszeretet és a testvériség. A himnikus felszólítás: »Hazádnak rendületlenül légy híve, óh magyar« azt a szent követelményt állítja elénk, amit a keresztyén hit így fogalmaz:
»Közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal önmagának. Mert ha élünk, az Úrnak élünk, s ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Az Úréi vagyunk.« Ez a hit már gyermekkorban kezd kibontakozni, megfelelő nevelés által életértelmezéssé, később világnézetté bővülni. Az egyház az a hely, ahol istenismeretünk és emberszeretetünk úgy összekapcsolódik, hogy fel sem merül az elválaszthatóság. A nemzet pedig „nyelvében él”. Az édes anyanyelv közössége alkalmat kínál arra, hogy a kollektív nemzettudatot kortársainkkal együtt éljük meg úgy is, mint hazaszerető polgárok és egyháztagok. Akinek nincs ilyen részesedése, az idegen marad, sajnálatra méltó, és csak krisztusi szeretettel hozható közelebb. Ezért hirdetjük az Úr Jézus hívogató szeretetét, hogy legyen része az elidegenülteknek is az Ő váltsághalálának áldásaiban” – mondja dr. Horváth Barna nyugalmazott miskolci teológiai tanár.
Mintegy summázva a hívő hazafiság lényegét. Mert jó hazafi csak jó keresztény lehet. Sebestyén Péter szentszéki tanácsos, plébános
Népújság (Marosvásárhely)