Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Horony-Pálffy László
2 tétel
2013. február 20.
Egy majdnem elfelejtett erdélyi: Pásint Ödön
1994 tavasza óta Magyarország Miniszterelnökségének földszinti nagy tanácsterme előtt emléktábla őrzi Pásint Ödön, Farkas Béla és Horony-Pálffy László „mártírok” – a bolsevik típusú önkény áldozatává vált tisztségviselők – emlékét. Közülük az első, Pásint Ödön épp a 20. század első felét végigélve lett több politikai rendszernek hol ártatlan kiszolgáltatottjává, hol alkotó munkásává, hol meg – végül, valóban – vértanújává.
Pásint 1900-ban Torockószentgyörgyön született, apja akkor épp ott szolgáló unitárius lelkész volt. Tordán, majd Nagyenyeden tanult, 1920-ban Magyarországra repatriált. Középiskolai tanári oklevelet szerzett, két éven át Strasbourgban és Párizsban képezte tovább magát. Hírlapíróként kezdte kenyérkereső életét, de már igen korán, 1926-ban a magyar Miniszterelnökség sajtóosztályához hívták belső szolgálatra. 1934-től Bethlen István és további három miniszterelnök személyi titkára volt, egészen 1939-ig, amikor a miniszterelnökség kebelébe tartozó kisebbségi ügyosztályhoz helyezték át. Észak-Erdély 1940-es visszacsatolásakor a Fővezérségi Magyar Királyi Kormány tanácsadói-szakértői megbízással rendelte az Erdélybe bevonuló hadsereg mellé.
Életútjának különleges „fejezete” az erdélyi ügyekkel kapcsolatos politikai-adminisztratív munka. A Székelyföldi Villamossági Rt. igazgatótanácsába 1942 végén hívták meg a miniszterelnökség képviselőjeként. Nem csoda azonban, hogy érdemi munkája e testületben viszonylag csenevész volt, hiszen a miniszterelnökség Nemzetiségi és Kisebbségi Osztályának napi ügyein kívül megbízásai közé tartozott az Erdélyi Külön Szolgálat vezetése, a Külföldieket Ellenőrző Országos Központ felügyelete, az EMGE és az Erdélyrészi Hangya Szövetkezetek kormányzati istápolása (majd 1945 tavaszától a Nemzetiségi és Kisebbségi Osztály teljes irányítása, a béke-előkészítő munkák jelentős részének szervezése, valamint a CASBI-rendelet által zárolt romániai magyar javak ügyeit intéző budapesti iroda vezetése).
Pásint, egyre inkább szembefordulva a Nemzeti Munkaterv révén „oroszlánkarmait” kimutató Gömbös jobboldali ideológiájával, később mindinkább Bajcsy-Zsilinszky Endre körének politikai tevékenységét segítette. Fokról fokra felismerte a nemzetiszocializmus terméketlenségét, illetve a hozzá kapcsolódó nagyhatalmi törekvések borzalmait. Az 1940-es évekre – amint özvegye, Bartha Mária megjegyzi – „a miniszterelnökség exponált német-ellenesei között tartották számon.”
1944-ben, a Szálasi-kormány megalakításakor Pásintot azonnal nyugdíjazták. 1945 elején a debreceni ideiglenes magyar nemzeti kormány megalakulásával viszont már ő kapta a feladatot, hogy Budapesten a városi közélet normalizálásának és az újjáépítésnek a szervezeti alapjait megerősítse. Baross u. 28. szám alatti lakásán Pásint összegyűjtötte azokat a miniszterelnökségi és miniszteriális tisztviselőket, akik ellenálltak a nyugatra való távozást elrendelő parancsnak, a szovjet hatóságokkal együttműködve pedig megindította a szervezett élelmiszer-ellátást.
A „debreceni kormány” Budapestre való visszaköltözésétől már miniszteri osztályfőnökként és a Fővárosi Közmunkák Tanácsának tagjaként folytatta a Budapest újjáépítését célzó munkát.
1948-ban egészségi állapotára való hivatkozással nyugdíjazását kérte. 1950-ben alaptalan vádak miatt, illetve folyamatos zaklatások hatása alatt ötvenévesen önkezével vetett véget életének.
Nóvé Béla frissen megjelent Pásint-monográfiája – amint címe is jelzi – a nemzetiségi és kisebbségi pozíció elszenvedőinek szervezett támogatását emeli a Pásint-életmű előterébe. A kötet voltaképp az öngyilkosságba hajszolt (?) Pásint amolyan pályakép-rekonstruciója, minthogy a miniszterelnöki/miniszteri tanácsos munkásságát – legalábbis Nóvé szerint – nem dokumentálja kellő bőségű okirat ahhoz, hogy minden felmerülő kérdés megnyugtató válaszra találjon. „E mostani pályakép-rekonstrukciót kettős szándék vezérli” – írja a szerző új könyvéről. Egyrészt, hogy forrásközelből vizsgálja, valóban messze túlterjedt-e Pásint informális hatóköre hivatali beosztásán egy sor kényes, különös diszkréciót igénylő ügyben, másrészt „hogy Pásint kiterjedt kapcsolatai révén egyúttal felidézze a trianoni »elsodort nemzedék« megannyi érdemes alakját – főként a »hivatalos kisebbségmentők« egyéni tragédiákban bővelkedő sorsrepertoárját.” Nóvé Béla Hivatása: kisebbségmentő – Pásint Ödön pályaképe című, a Kriterion Kiadó gondozásában megjelent kötetét február 21-én, csütörtökön délután 6 órakor mutatják be. Köszöntőt mond Magdó János főkonzul, az est házigazdája. A könyvet bemutatja Hunyadi Attila történész. Az eseményen jelen lesz a szerző, Nóvé Béla is. Helyszín: a kolozsvári főkonzulátus rendezvényterme, Főtér 23. szám, a belső udvarban.
Jakabffy Tamás
Szabadság (Kolozsvár),
1994 tavasza óta Magyarország Miniszterelnökségének földszinti nagy tanácsterme előtt emléktábla őrzi Pásint Ödön, Farkas Béla és Horony-Pálffy László „mártírok” – a bolsevik típusú önkény áldozatává vált tisztségviselők – emlékét. Közülük az első, Pásint Ödön épp a 20. század első felét végigélve lett több politikai rendszernek hol ártatlan kiszolgáltatottjává, hol alkotó munkásává, hol meg – végül, valóban – vértanújává.
Pásint 1900-ban Torockószentgyörgyön született, apja akkor épp ott szolgáló unitárius lelkész volt. Tordán, majd Nagyenyeden tanult, 1920-ban Magyarországra repatriált. Középiskolai tanári oklevelet szerzett, két éven át Strasbourgban és Párizsban képezte tovább magát. Hírlapíróként kezdte kenyérkereső életét, de már igen korán, 1926-ban a magyar Miniszterelnökség sajtóosztályához hívták belső szolgálatra. 1934-től Bethlen István és további három miniszterelnök személyi titkára volt, egészen 1939-ig, amikor a miniszterelnökség kebelébe tartozó kisebbségi ügyosztályhoz helyezték át. Észak-Erdély 1940-es visszacsatolásakor a Fővezérségi Magyar Királyi Kormány tanácsadói-szakértői megbízással rendelte az Erdélybe bevonuló hadsereg mellé.
Életútjának különleges „fejezete” az erdélyi ügyekkel kapcsolatos politikai-adminisztratív munka. A Székelyföldi Villamossági Rt. igazgatótanácsába 1942 végén hívták meg a miniszterelnökség képviselőjeként. Nem csoda azonban, hogy érdemi munkája e testületben viszonylag csenevész volt, hiszen a miniszterelnökség Nemzetiségi és Kisebbségi Osztályának napi ügyein kívül megbízásai közé tartozott az Erdélyi Külön Szolgálat vezetése, a Külföldieket Ellenőrző Országos Központ felügyelete, az EMGE és az Erdélyrészi Hangya Szövetkezetek kormányzati istápolása (majd 1945 tavaszától a Nemzetiségi és Kisebbségi Osztály teljes irányítása, a béke-előkészítő munkák jelentős részének szervezése, valamint a CASBI-rendelet által zárolt romániai magyar javak ügyeit intéző budapesti iroda vezetése).
Pásint, egyre inkább szembefordulva a Nemzeti Munkaterv révén „oroszlánkarmait” kimutató Gömbös jobboldali ideológiájával, később mindinkább Bajcsy-Zsilinszky Endre körének politikai tevékenységét segítette. Fokról fokra felismerte a nemzetiszocializmus terméketlenségét, illetve a hozzá kapcsolódó nagyhatalmi törekvések borzalmait. Az 1940-es évekre – amint özvegye, Bartha Mária megjegyzi – „a miniszterelnökség exponált német-ellenesei között tartották számon.”
1944-ben, a Szálasi-kormány megalakításakor Pásintot azonnal nyugdíjazták. 1945 elején a debreceni ideiglenes magyar nemzeti kormány megalakulásával viszont már ő kapta a feladatot, hogy Budapesten a városi közélet normalizálásának és az újjáépítésnek a szervezeti alapjait megerősítse. Baross u. 28. szám alatti lakásán Pásint összegyűjtötte azokat a miniszterelnökségi és miniszteriális tisztviselőket, akik ellenálltak a nyugatra való távozást elrendelő parancsnak, a szovjet hatóságokkal együttműködve pedig megindította a szervezett élelmiszer-ellátást.
A „debreceni kormány” Budapestre való visszaköltözésétől már miniszteri osztályfőnökként és a Fővárosi Közmunkák Tanácsának tagjaként folytatta a Budapest újjáépítését célzó munkát.
1948-ban egészségi állapotára való hivatkozással nyugdíjazását kérte. 1950-ben alaptalan vádak miatt, illetve folyamatos zaklatások hatása alatt ötvenévesen önkezével vetett véget életének.
Nóvé Béla frissen megjelent Pásint-monográfiája – amint címe is jelzi – a nemzetiségi és kisebbségi pozíció elszenvedőinek szervezett támogatását emeli a Pásint-életmű előterébe. A kötet voltaképp az öngyilkosságba hajszolt (?) Pásint amolyan pályakép-rekonstruciója, minthogy a miniszterelnöki/miniszteri tanácsos munkásságát – legalábbis Nóvé szerint – nem dokumentálja kellő bőségű okirat ahhoz, hogy minden felmerülő kérdés megnyugtató válaszra találjon. „E mostani pályakép-rekonstrukciót kettős szándék vezérli” – írja a szerző új könyvéről. Egyrészt, hogy forrásközelből vizsgálja, valóban messze túlterjedt-e Pásint informális hatóköre hivatali beosztásán egy sor kényes, különös diszkréciót igénylő ügyben, másrészt „hogy Pásint kiterjedt kapcsolatai révén egyúttal felidézze a trianoni »elsodort nemzedék« megannyi érdemes alakját – főként a »hivatalos kisebbségmentők« egyéni tragédiákban bővelkedő sorsrepertoárját.” Nóvé Béla Hivatása: kisebbségmentő – Pásint Ödön pályaképe című, a Kriterion Kiadó gondozásában megjelent kötetét február 21-én, csütörtökön délután 6 órakor mutatják be. Köszöntőt mond Magdó János főkonzul, az est házigazdája. A könyvet bemutatja Hunyadi Attila történész. Az eseményen jelen lesz a szerző, Nóvé Béla is. Helyszín: a kolozsvári főkonzulátus rendezvényterme, Főtér 23. szám, a belső udvarban.
Jakabffy Tamás
Szabadság (Kolozsvár),
2013. február 25.
A végsőkig ható tartás gesztusa
Kötet a kisebbségmentőről
"1994 tavasza óta Magyarország Miniszterelnökségének földszinti nagy tanácsterme előtt emléktábla őrzi Pásint Ödön, Farkas Béla és Horony-Pálffy László »mártírok« – a bolsevik típusú önkény áldozatává vált tisztségviselők – emlékét. Közülük az első, Pásint Ödön épp a 20. század első felét végigélve lett több politikai rendszernek hol ártatlan kiszolgáltatottjává, hol alkotó munkásává, hol meg – végül, valóban – vértanújává" – írja Jakabffy Tamás Pásint Ödönről, az 1900-ban Torockószentgyörgyön született "majdnem elfelejtett erdélyiről", aki magas kormányhivatalnoki pozíciókban végzett munkája során mindvégig szívügyének tekintette a Trianon utáni határokon kívül rekedt magyarság sorsát. Életéről, kevéssé dokumentált munkájáról, kisebbségmentő szerepéről Nóvé Béla írt monográfiát, a kötetet péntek délután mutatták be Marosvásárhelyen, a Bolyai utcai unitárius egyházközség Dersi János- termében.
A könyvet gondozó Kriterion könyvkiadó igazgatójának, H. Szabó Gyulának és a szerzőnek a jelenlétében Sebestyén Mihály üdvözölte a közönséget és méltatta a hosszú évek kutatómunkájának gyümölcseként megszülető alkotást. Mint mondta, nagy szeretettel olvasta végig a szép, nagy betűkkel grafizált, könnyen olvasható kötetet. – Már korábban hallottam Pásint Ödönről, történelmi kutatások során találkoztam a nevével, többek között Bárdi Nándor írásából. Nóvé Béla a nemes publicisztika eszközével olyan témához nyúl, amit általában komoran szoktunk elmondani. De ő, jó értelemben vett publicisztikai stílusban, könnyen emészthető szöveget oszt meg olvasóival, olykor az oknyomozó újságírás eszközeit is használja. Kisebbségmentés – mi lehet ez, miből állhat? Elsősorban sok-sok gyűlésből, egyeztetésből, a hatalmasságok meggyőzéséből, hogy Magyarország felelőssége a trianoni határokon kívül rekedt kisebbségek megóvása. Pásint Ödön rámutat a fájó pontokra, a kulturális intézmények elveszítésére is. A nagyon jól dokumentált kötetből kiderül, hogy ő szürke eminenciás, akinek korát a szerző igen jól ismeri, belopja annak közéle-tét, irodalmát. Mégis, nagyon kevés anyagot lehetett összeszedni – Pásint Ödön 1950-ben, az öngyilkossága előtti napokban igen sok dokumentumot semmisített meg. Ezek valószínűleg életveszélyt jelentettek számára, illetve munkatársai számára. A kötet egészében is izgalmas, a lehetőségekhez képest igen sok dokumentumot sorakoztat föl Pásint Ödöntől, Pásint Ödönről – ily módon a történeti munkák sorába (is) tartozik, ráadásul itt egy könyv, amely végre a túlsó oldalról ábrázolja a kisebbséget: hogyan nézünk mi ki onnan, hogyan néztek ki az elődeink? Újszerűsége ebben is rejlik, hiszen mi eddig mindig az árok innenső oldaláról szemléltük ezt a kérdést – mondta Sebestyén Mihály a Pásint Ödön életútjának állomásaival, a korabeli történelmi változások részletezésével gazdagított méltatása során, majd Nóvé Béla szólt a közönséghez.
– Hősöm pályája Marosvásárhelyhez is sok szállal kötődik. Ő és társai menteni próbálták azt, amit még menteni lehetett. Bethlen István menekülő kormányfő bizalmasa volt. Jellemző rá, hogy katonai futárgéppel berepült a már körülzárt Kolozsvárra, hogy utolsó kormánysegélyként kétmillió forintot juttasson el az ottani kulturális intézményekhez, a színházakhoz, az operához. Lakása hosszú ideig az új magyar nemzeti-konzervatív kormány székhelye volt. Az újjászerveződő miniszterelnökség kabinetfőnökeként ő készítette elő a párizsi békeszerződés magyar képviseletét. A kiugrásban jelentős szerepet vállalt, egy leendő békeszerződés dokumentációját állította össze, ez mindmáig megvan. Felhívta a figyelmet a szórványgondozás fontosságára, ami az akkori körülmények között akár groteszknek is tűnhetett. Menti az erdélyi magyarságot, a svábokat, a zsidókat. Tragédiája nem meghasonlás, hanem egy önemésztő ember végső gesztusa – egy, a végsőkig ható erkölcsi tartás gesztusa. Azért lett öngyilkos, mert nem akarta elárulni a társait, és tudta, hogy itt a vég. És kitért az elől, hogy másoknak ártson.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely),
Kötet a kisebbségmentőről
"1994 tavasza óta Magyarország Miniszterelnökségének földszinti nagy tanácsterme előtt emléktábla őrzi Pásint Ödön, Farkas Béla és Horony-Pálffy László »mártírok« – a bolsevik típusú önkény áldozatává vált tisztségviselők – emlékét. Közülük az első, Pásint Ödön épp a 20. század első felét végigélve lett több politikai rendszernek hol ártatlan kiszolgáltatottjává, hol alkotó munkásává, hol meg – végül, valóban – vértanújává" – írja Jakabffy Tamás Pásint Ödönről, az 1900-ban Torockószentgyörgyön született "majdnem elfelejtett erdélyiről", aki magas kormányhivatalnoki pozíciókban végzett munkája során mindvégig szívügyének tekintette a Trianon utáni határokon kívül rekedt magyarság sorsát. Életéről, kevéssé dokumentált munkájáról, kisebbségmentő szerepéről Nóvé Béla írt monográfiát, a kötetet péntek délután mutatták be Marosvásárhelyen, a Bolyai utcai unitárius egyházközség Dersi János- termében.
A könyvet gondozó Kriterion könyvkiadó igazgatójának, H. Szabó Gyulának és a szerzőnek a jelenlétében Sebestyén Mihály üdvözölte a közönséget és méltatta a hosszú évek kutatómunkájának gyümölcseként megszülető alkotást. Mint mondta, nagy szeretettel olvasta végig a szép, nagy betűkkel grafizált, könnyen olvasható kötetet. – Már korábban hallottam Pásint Ödönről, történelmi kutatások során találkoztam a nevével, többek között Bárdi Nándor írásából. Nóvé Béla a nemes publicisztika eszközével olyan témához nyúl, amit általában komoran szoktunk elmondani. De ő, jó értelemben vett publicisztikai stílusban, könnyen emészthető szöveget oszt meg olvasóival, olykor az oknyomozó újságírás eszközeit is használja. Kisebbségmentés – mi lehet ez, miből állhat? Elsősorban sok-sok gyűlésből, egyeztetésből, a hatalmasságok meggyőzéséből, hogy Magyarország felelőssége a trianoni határokon kívül rekedt kisebbségek megóvása. Pásint Ödön rámutat a fájó pontokra, a kulturális intézmények elveszítésére is. A nagyon jól dokumentált kötetből kiderül, hogy ő szürke eminenciás, akinek korát a szerző igen jól ismeri, belopja annak közéle-tét, irodalmát. Mégis, nagyon kevés anyagot lehetett összeszedni – Pásint Ödön 1950-ben, az öngyilkossága előtti napokban igen sok dokumentumot semmisített meg. Ezek valószínűleg életveszélyt jelentettek számára, illetve munkatársai számára. A kötet egészében is izgalmas, a lehetőségekhez képest igen sok dokumentumot sorakoztat föl Pásint Ödöntől, Pásint Ödönről – ily módon a történeti munkák sorába (is) tartozik, ráadásul itt egy könyv, amely végre a túlsó oldalról ábrázolja a kisebbséget: hogyan nézünk mi ki onnan, hogyan néztek ki az elődeink? Újszerűsége ebben is rejlik, hiszen mi eddig mindig az árok innenső oldaláról szemléltük ezt a kérdést – mondta Sebestyén Mihály a Pásint Ödön életútjának állomásaival, a korabeli történelmi változások részletezésével gazdagított méltatása során, majd Nóvé Béla szólt a közönséghez.
– Hősöm pályája Marosvásárhelyhez is sok szállal kötődik. Ő és társai menteni próbálták azt, amit még menteni lehetett. Bethlen István menekülő kormányfő bizalmasa volt. Jellemző rá, hogy katonai futárgéppel berepült a már körülzárt Kolozsvárra, hogy utolsó kormánysegélyként kétmillió forintot juttasson el az ottani kulturális intézményekhez, a színházakhoz, az operához. Lakása hosszú ideig az új magyar nemzeti-konzervatív kormány székhelye volt. Az újjászerveződő miniszterelnökség kabinetfőnökeként ő készítette elő a párizsi békeszerződés magyar képviseletét. A kiugrásban jelentős szerepet vállalt, egy leendő békeszerződés dokumentációját állította össze, ez mindmáig megvan. Felhívta a figyelmet a szórványgondozás fontosságára, ami az akkori körülmények között akár groteszknek is tűnhetett. Menti az erdélyi magyarságot, a svábokat, a zsidókat. Tragédiája nem meghasonlás, hanem egy önemésztő ember végső gesztusa – egy, a végsőkig ható erkölcsi tartás gesztusa. Azért lett öngyilkos, mert nem akarta elárulni a társait, és tudta, hogy itt a vég. És kitért az elől, hogy másoknak ártson.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely),