Sólyom László köztársasági elnök nem volt hajlandó kitüntetni Horn Gyulát abból az alkalomból, hogy az elérte 75. születésnapját, mert Horn, aki pufajkás, karhatalmista volt ötvenhatban, köztörvényes bűnözőknek nevezte az 1956-os forradalomban részt vevőket. Horn születésnapi ünnepségére eljött Gorbacsov is, és kijelentette, hogy szovjet csapatok bejövetele szükségszerű volt. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök sietett a színpadra, elterelni onnan Hornt, amikor az Sólyom László nénikéjét kezdte emlegetni. Ugyanígy védik a szociáldemokraták /a PSD/ a másik politikai vén rókát, Ion Iliescut, akinek kétes a szerepe az 1989-es forradalommal kapcsolatban. Tehát ötvenhat, bányászjárások ide vagy oda, a politika kölykei megvédik az öreg ravaszt. Egyebet nemigen tehetnek, mert ez a két ember a saját országában rengeteget tud a háttérügyekről, a privatizáció szelében milliárdosokká vált személyekről. /Fodor István: Iliescu és Horn esete, avagy a vén róka védett állat. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), júl. 10./

A volt kommunista tábor sajátosságai, valamint a kormányváltások miatt lehetetlenné vált, hogy az átvilágítás az igazság feltárása és a nemzeti megbékélés jegyében történjék. A lezáratlan folyamatot valamennyi országban időről időre kisajátítja magának a napi politika – vélte július 10-i elemzésében a Le Monde francia napilap. A lap szerint az egyesülést követően Németországban 1990-ben elfogadták az átvilágítási törvényt, megalakult a ,,Gauck-hivatal”, amely évi százmillió eurós költségvetéssel működik. A dossziék 1992 óta hozzáférhetőek, a berlini fal leomlásakor a Stasi-ügynökök által fecnikre szabdalt dokumentumokat tizenöt kutató próbálja helyreállítani az állam által finanszírozott különleges logisztikai eszközökkel. Csehország eleinte a német példát kívánta követni az 1991-es átvilágítási törvénnyel, de a kommunista Állambiztonsági Hivatal (StB) anyagaihoz való szabad hozzáférés egészen 2007-ig nem volt lehetséges. A Le Monde szerint a megtisztulási folyamatban Bulgária és Románia maradt le a leginkább. Magyarországon ,,az exkommunisták visszatértével a hatalomba” az emlékezés munkája háttérbe szorult. Horn Gyula miniszterelnökként ellenezte, hogy Magyarország a német példát kövesse. Az archívumokat 1997-ig nem lehetett kutatni, és azóta is nagy részük államtitoknak minősül. Lengyelországban a kerekasztal-tárgyalásokon 1989 áprilisában a pártok a nemzeti megbékélés politikája mellett kötelezték el magukat. A balti államokban a folyamat azért sajátos, mert Litvánia, Észtország és Lettország a Szovjetunió részei voltak, így az ő titkosrendőrségük maga a KGB volt. A függetlenségük kikiáltása után a dokumentumok jelentős része Oroszországba került, miközben az országokban jelentős orosz kisebbségek maradtak. Ezért a balti államok esetében sem megbékélésről, sem szakításról nem lehet beszélni: a baltiak és az oroszok között mindennaposak a feszültségek. Az átvilágítási törvényeket ugyanakkor megszavazták, s az emigrációból hazatért államfőknek köszönhetően a folyamat ott békésebb módon zajlik, mint a többi kelet-európai országban. /A kommunista múlt a napi politika szolgálatában. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 11./

Sólyom László köztársasági elnök nem volt hajlandó kitüntetni Horn Gyulát annak 1956-os múltja miatt. Horn a 75. születésnapja alkalmából rendezett ünnepségen kiosztotta az elnököt, az ellenzéket s mindazokat, akik nem pufajkás-szemüvegen keresztül látják az elmúlt ötven esztendőt. A Die Weltben pedig kiosztotta az áldozatokat is, mondván, hogy a szovjet megszállókat támogató karhatalmisták „közönséges bűnözőkkel” szemben léptek fel s „nagyon fontos szerepük volt”. Az MSZP szempontjából a kitüntetési kezdeményezésnek az volt a célja, hogy az MSZP szavazóbázisában megerősítse: a párt vállalja a kádári hagyományokat most is, amikor éppen lebontja a társadalmi ellátórendszereket. /Borbély Zsolt Attila: Megátalkodottság. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), júl. 11./

Az MSZP budapesti Horn-ünnepségére meghívtak több ismert politikust. Horn Gyulát a „pufajkája” levethetetlenül elkíséri még egy darabig. Meghívták Gorbacsovot is. Korábban már Jelcin elnök, majd Putyin elnök bocsánatot kért a magyar néptől, most pedig Gorbacsov azt állította, indokolt volt az 56-os szovjet agresszió, „1956-ot nem lehetett megúszni szovjet bevonulás nélkül, amivel kihúzták a bajból az országot”. /Lokodi Imre: Pedig szaladva menekülnek. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 12./ Az Új Magyar Szó nem jelezte, hogy minderről nem számolt be az MTI és a baloldali sajtó, csak az után, hogy a Magyar Nemzet írt erről. Azt sem említette a bukaresti magyar napilap, hogy Horn Gyula kifakadt Sólyom László köztársasági elnök ellen: „a nénikéjét” emlegetve.

Jogos volt Sólyom László elutasítása Horn Gyula kitüntetésével kapcsolatban. 1956-ban a pufajkások, a munkásőrök nemcsak a kinn lévő fegyvereket gyűjtötték be, hanem leszámoltak a még ellenállni merészelő csoportokkal. Az orosz tankok árnyékába a vérszomjas gárdisták ártatlan diákokat kínoztak félholtra, ha úgy adódott. Közben teltek az évek, Magyarország a szocialista tábor legvidámabb barakkjává nőtte ki magát. Pozsgay Imre kimondta, hogy 1956-ban népfölkelés volt, Szűrös Mátyás pedig azt, hogy a határokon túl élő magyarokért is felelősséggel tartozik az anyaország. 1987-ben megalakult a Magyar Demokrata Fórum (Lakitelek). Az MDF 1988. június 27-én a Hősök terén százezer ember jelenlétében tüntetett a romániai faluromboló programterv ellen. A kommunista rendszer összeomlása gyors és látványos volt. Magyarországon a rendszer ,,önként” mondott le hatalmáról. A vezérkar tisztában volt azzal, hogy a világpolitika Közép- és Kelet-Európa sorsát alapvetően megváltoztatta. Magyarország 1989. szeptember 13-án megnyitotta a kelet-német menekültek előttük nyugati határait. A magyar gesztus nemzetközi elismerést hozott Horn Gyula külügyérnek. Megérett az idő a változásra, az éber kakas ezt tudta, várta a pillanatot, hogy kukorékolásba kezdjen. /Márkó Imre: Nem a kakas szavára kezd virradni... = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 12./

Kizárólag önmagát okolhatja a budapesti balliberális oldal amiatt, hogy nem örvend nagy népszerűségnek a határon túli magyarok körében. Utóbbiak a rendszerváltást követően azt tapasztalhatták, hogy még a Horn Gyula, majd a Medgyessy Péter vezette szocialista-liberális kormánykoalíció is rendelkezett az elcsatolt területeken, valamint Nyugaton élő honfitársaik iránti empátiával. A Gyurcsány-kormány, valamint a mögötte álló MSZP–SZDSZ-koalíció nemzetpolitikai viszonylatban olyan lépéseket tett, amely nemhogy a külhoni magyarokat, de a két pártban az előremutató határon túli magyar politikát képviselő személyiségeket is elborzasztotta. Szili Katalin, az Országgyűlés szocialista elnöke ama kevés anyaországi baloldali politikus egyike volt, aki határozottan rosszallotta, hogy pártja a 23 millió román vendégmunkás várható inváziójára hivatkozva buzdította a nemmel való szavazásra a polgárokat a kettős állampolgárságról szóló 2004. december 5-i népszavazáson. A második Gyurcsány-kabinet szétrombolta a határon túli magyarság támogatását ellátó intézményrendszert, reálértékben évről évre kevesebbet szán külhoni nemzettársaira, a határon túli magyar szervezetekkel történő kapcsolattartásra hivatott MÁÉRT-et pedig megszüntette. A jelenkori balliberális „nemzetpolitikába” az is belefér, hogy elutasítja a határon túli magyarok autonómiatörekvéseit. Ráadásul a gyurcsányi, kókai retorika – „az autonómiát össze kell egyeztetni a nemzeti szuverenitás szempontjával; Magyarország támogatása nem használ, hanem árt” – kísértetiesen hasonlít a magyarországi gulyáskommunizmus gyakorlatára, amely határon túli magyar ügyekben a bele nem szólás elvét alkalmazta. Ezt aztán Kádár elvtárs sem mondhatta volna találóbban. /Rostás Szabolcs: Kádári idők. = Krónika (Kolozsvár), aug. 27./

Magyarországon tüntetéssorozattal emlékeznek arra, hogy egy évvel ezelőtt került nyilvánosságra Gyurcsány Ferenc miniszterelnök elhíresült őszödi beszéde. Sólyom László köztársasági elnöknek az Országgyűlés őszi ülésszakának megnyitóján mondott beszéde ismét megosztotta a társadalmat, írta a Simon Judit, a lap munkatársa, magyarországi elemzőkre hivatkozva. Az ellenzék a demokráciát védelmező megszólalásnak minősítette a felszólalást, a kormányoldal viszont úgy vélte, a köztársasági elnök nem ítélte el kellő erélyességgel a szélsőjobboldali, neonáci megmozdulásokat. A balliberális elemzők szerint Sólyom László felszólalásában elsősorban a rendőrök felelősségre vonását kérte számon, és nem a tavaly októberben az utcákon randalírozók megbüntetését. Az elnök félelemkeltőknek minősítette azokat, akik a neonáci veszélyre hívják fel a figyelmet, és szinte egyenlőségjelet tett egyfelől a kormánypártokat elítélő, másfelől a szélsőségesek megnyilvánulásai között. „A frakciótársaknak szóló miniszterelnöki beszéd ismertté válása mélységesen megrázta Magyarországot. A felháborodás jogos volt. Az országszerte kialakuló békés tüntetések számomra az emberek egészséges erkölcsi érzékét bizonyították. A katarzis, a megtisztulás azonban elmaradt. (...) A miniszterelnök folyamatosan kitér az alapkérdés tisztázása elől. Nem ismeri el, hogy megengedhetetlen eszközöket használt annak érdekében, hogy a hatalmat megtartsa és azután fogjon hozzá az állami pénzügyek rendbetételéhez” – fogalmazott tavaly, az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után a köztársasági elnök. A szélsőjobboldal elégedetlen a köztársasági elnök beszédével. Simon Judit elítélte Sólyom Lászlót, mert előzőleg nem fogott kezet minden Kossuth-díjjal kitüntetettel és megakadályozta Horn Gyula volt kormányfő kitüntetését. Az újságíró szerint Sólyom Lászlót a határon túli magyarsággal kapcsolatosan is közel áll az ellenzék álláspontjához. /Simon Judit: Tűzoltó vagy gyújtogató a magyar elnök? = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 17./

Néhány hete nagy megbotránkozást váltott ki Magyarországon Havas Szófia MSZP-s képviselő kijelentése, miszerint ötvenhatot ő nem forradalomnak, hanem a nyilas csőcselék bosszújának tartja. Édesapját, Horn Gyula bátyját a felkelés napjaiban szélsőséges elemek ölték meg. Történészek szerint ez nem igaz, egy szovjet katonai teherautó gázolta halálra ― véletlenül. Az MSZP ötvenhatos csoportja elhatárolódott Havas Szófia véleményétől, s elhatárolódtak a pártok is. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök megértőbbnek mutatkozott. Szerinte mindenki másként éli meg az eseményeket, másként Havas Szófia, másként az egykori halálraítéltek. A kérdés nem is ez, hanem a forradalom ismétlődő erodálása. Abban, hogy l956-ban forradalom volt, a vértelen 1989-es átmenet után konszenzus alakult ki Magyarországon. Ennek megbontására azóta is számtalan kísérlet történt, egyes történészek álláspontja is eltér, a forradalom bizonyos kulcsszereplői, például a gyilkosságokkal vádolt Tóth Ilona orvosnő esetében. Ma is hat a forradalmat vérbetipró és megtorló kádári korszak hazugságsorozata. Ha valamire büszke lehet egy mai magyar, az pontosan az 1956-os forradalom. /Bogdán László: A forradalom ünnepén. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 23./

Tíz évvel ezelőtt történt a Horn Gyula vezette magyar kormányküldöttség bukaresti látogatása. Ennek egyik részéről beszámolt akkor a Népújság: „a kedd reggeli megbeszéléseken a két miniszterelnök egyetértett abban, hogy új, önálló magyar egyetemet kell létesíteni Romániában, tudomásul véve a Babes–Bolyai Egyetem multikulturális jellegét, ez az egyetem egy másik városban létesülne. (Népújság, 1997. október 22.) A közvéleményt meglepte a hír, ugyanis Victor Ciorbea akkori kormányfő Budapesten kijelentette, a tanügyi törvény módosításával lehetővé válik az önálló magyar felsőoktatási intézmények létrehozása. Ennek első lépéseként a Babes–Bolyai Egyetemen létrehozzák ősztől, az önálló magyar tagozatot. Ciorbea utólag meghátrált, mégis lehetett bízni abban, hogy Horn kormányfő márciusi ígéretére emlékezteti, támogatva az RMDSZ-nek azt a kormányzati prioritásként megfogalmazott szándékát, hogy a kolozsvári székhelyű, állami magyar egyetemet vissza kell állítani. Nem így történt. A két miniszterelnök megállapodásától az RMDSZ október 23-án kiadott közleményével – „félreértésre” és „értelmezési különbségre” hivatkozva – lényegében elhatárolódott. Szalagcím a Népszabadság 1997. október 30-i számában: Horn az RMDSZ-t képviselte Ciorbeánál: „a magyar miniszterelnök elmondta: az RMDSZ vezetői lehetetlennek tartják a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem szétválasztását, illetve az azon belüli magyar tagozat, vagy kar létrehozását az adott helyzetben. Ezért kellene egy új egyetemet létrehozni egy másik városban. Ez az RMDSZ-nek, az ügy illetékesének a konkrét igénye. ” Horn Gyula 1999-ben jelentette meg Azok a kilencvenes évek /Kossuth Könyvkiadó/ című könyvét. Ebben Horn a 464. oldalon így emlékezett: „A zárónapon kérésére együtt reggeliztem Markó Bélával. A legfontosabb, amit az RMDSZ elnöke közölt: már nem ragaszkodnak ahhoz, hogy önálló magyar fakultást hozzanak létre a kolozsvári Babes–Bolyai Egyetemen. Az egykori magyar egyetemet annak idején erőszakkal szüntették meg, s hosszú évek alatt sem sikerült visszaállítani. Ezért Markó szerint inkább egy magyar egyetemet kellene létrehozni valamelyik erdélyi városban. Ez jó elképzelésnek tűnt a Babes–Bolyai »visszamagyarítása« helyett, a meddő viták és ellenségeskedések után s az álláspontok megmerevedése miatt. Megígértem, hogy álláspontját ismertetem a záró tárgyaláson. Ciorbea örömmel fogadta a felvetést, amelyet a sajtótájékoztatón is ismertettünk. Legnagyobb megdöbbenésemre azonban az RMDSZ vezetése nyilvánosan tiltakozott az elgondolás ellen. Markó pedig hallgatott. Szentül megfogadtam, hogy az ügyből levonom a magam számára a tanulságot: Csak írásos, aláírt, lepecsételt, ellenjegyzett dokumentumban foglalt szöveget, tájékoztatást, javaslatot, igazolást tekintek hitelesnek, csak olyanra hivatkozom a jövőben. ” A kérdésben érintett Markó Béla, Horn Gyula könyvének megjelenése után továbbra is hallgat. Annak ellenére, hogy a visszaemlékezés felveti: 1. Személyes felelősség terheli, a „félreértések, értelmezési különbségek” komédiájáért, amelynek szerepe volt a kolozsvári állami magyar egyetem létrehozásának meghiúsulásában. 2. Az október 23-i közleménnyel megtévesztette a közvéleményt. 3. Az idézet utolsó mondata megkérdőjelezi politikusi szavahihetőségét. Azóta eltelt tíz év. Markó Béla továbbra is hallgat. /Izsák Balázs: Mentesít, mentesíthet-e a hallgatás a felelősség alól? = Erdélyi Napló (Kolozsvár), okt. 24./

Az elválasztottság és a megosztottság, a határokkal szétszabdaltság korszaka után megnyitjuk az összenövés korszakát ― jelentette ki Orbán Viktor december 20-án Esztergomban, a schengeni határnyitás alkalmából rendezett ünnepségen.,,Ma lezárunk egy korszakot, mely 87 éve kezdődött, amikor a magyar embert a magyar embertől fizikai határok választották el (…), holnap reggel Magyarországot erősebb országnak, a magyar nemzetet erősebb nemzetnek érezhetjük, mint ma este” ― tette hozzá a Fidesz elnöke. A politikus rámutatott, míg 1989-ben a nyugati határ fejezte ki a történelmi pillanat lényegét, ma nem Hegyeshalomban, hanem itt történik a lényeg, megszűnik mintegy 700 kilométer, magyart magyartól elválasztó határ. Orbán kiemelte, a politikai osztály évek óta tudja, hogy eljön az a pillanat, amikor Esztergomban örülni fogunk, azonban a Délvidéken és Kárpátalján holnaptól a magyar közösség tagjai között a tegnapinál magasabb határok emelkednek. Számukra a kettős állampolgárság lenne a megoldás, ehhez azonban hiányzott a vezető politikai elit elszántsága.,,A magyarság akkor lesz képes betölteni a küldetését és megteremteni az igazi magyar minőségű életet a Kárpát-medencében, ha visszaszerezzük az anyaországi és a határon túli magyarok önbecsülését. ” Csáky Pál, a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának elnöke családi példákon mutatta be a schengeni határnyitás történelmi jelentőségét. Ünnepi megemlékezést tartottak a magyarországi Fertőrákos és az ausztriai Szentmargitbánya közötti határszakaszon, felidézve azt a történelmi pillanatot, amikor Alois Mock volt osztrák és Horn Gyula egykori magyar külügyminiszter Kelénpataknál átvágta a vasfüggönyt jelképező szögesdrót akadályt. /Szekeres Attila: Az összenövés korszaka kezdődik. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 21./

„A vásári komédiázás” szintjére alacsonyítaná az önálló magyar egyetem ügyét a Magyar Polgári Párt (MPP) – ezzel vádolja az RMDSZ Szász Jenő MPP-elnököt. Ismeretes, a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) kérte az erdélyi magyar civil és politikai szervezetek támogatását egy olyan törvénytervezet kidolgozásához, amely az 1959-ben megszüntetett Bolyai Egyetem újraindításáról rendelkezik. Az ügyben június 7-én közvitát rendeznek, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT), az MPP és az RMDSZ is jelezte: támogatják a kezdeményezést. Az RMDSZ közleményében visszautasította Szász Jenő támadását. Szász ugyanis azt állította: az RMDSZ lemondott az egyetemről, bizonyítékul pedig Horn Gyula nyomtatásban megjelent visszaemlékezéseit hozta fel, amelyben a volt magyar miniszterelnök felidézte Markó Bélával folytatott beszélgetését. Horn szerint Markó bevallotta, hogy az RMDSZ a Bolyai Egyetem visszaállítása helyett új, önálló állami magyar egyetem létesítésében gondolkodik, lásd a Petőfi-Schiller egyetem tervét. „A Horn Gyula-könyvből vett, nem létező találkozóról szóló hamis beszámolót idézve – amelyet Markó Béla már a könyv megjelenésekor megcáfolt – próbálja az MPP a Bolyai Egyetem ügyét a vásári komédiázás szintjére alacsonyítani. Sem a párt, sem elődszervezete nem vállalt tevőleges szerepet az oktatás kérdéseiben. Tettek helyett csupán szavakkal vettek részt minden eddigi kezdeményezésben. Ha az RMDSZ is ezt tette volna az elmúlt 18 évben, nem volnának akkreditált szakok a Partiumi Keresztény Egyetemen, sem magyar szakok a Babes-Bolyai Tudományegyetemen. Nem jött volna létre – tömbben és szórványban – több tíz magyar érdekeltségű oktatási intézmény, szórvány-kollégium, nem módosították volna a magyarság számára kedvezően az oktatási törvényt, nem kaptak volna állami támogatást a magyarok lakta vidékek oktatási intézményei, nem készült volna tanterv a román nyelv idegen nyelvként való oktatásáról” – olvasható a közleményben, amelyben Kelemen Hunor ügyvezető elnök sajnálatának ad hangot amiatt, hogy az MPP egész kampányát az RMDSZ eredményeinek kétségbe vonására építi. A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) is csatlakozott a BKB kezdeményezését támogatókhoz, közleményükben leszögezték, hogy a székelységnek joga van Székelyföldön működő, önálló, államilag finanszírozott magyar egyetemhez, egyetemi hálózathoz. /RMDSZ-MPP csörte Bolyai-ügyben. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 16./

Makkai Ádám a kiválasztottak közül való. Édesanyja, a nagyszerű író, Ignácz Rózsa tudta ezt. Ezért mondta az 1956-os forradalom és szabadságharc szovjet mintájú letiprásakor, eredj, fiam, önmagad megvalósítása irányába, ki a hazátlan országból. Megjelent Makkai Ádám összegyűjtött verseinek könyve (Jézus és a démonok imája, Atlantis-Centaur, Pro Print, Csíkszereda, 2009), és jellemző, hogy nem Magyarországon, de Csíkszeredában látott napvilágot. Makkai több földrészen s több egyetemen tanított, tanít. Makkai verseiben megjelent Horn Gyula is, az 1956-os géppisztolyos nemzetáruló, majd 1994–98 között miniszterelnök. Egyes pesti szerkesztőcskék rámondják, hogy itt, ott pulbicisztika ízű, pl. amikor horngyulázik. Követni őt nem tudják, elásni igen, ma is. /Czegő Zoltán: Költő, az éggel is vitázó. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 12./

Húsz esztendővel ezelőtt a németek mindkét oldalon vésőkkel és csákányokkal tódultak az Európa megosztottságának gyalázatos szimbólumává lett berlini falhoz, hogy annak lerombolásával a hidegháborúnak is véget vessenek. A berliniek sírnak, tombolnak, sokan a puszta kezükkel döngölik a falat, igazi forradalmi hangulatban. Mennyivel igazabbak e képsorok, mint Alois Mock és Horn Gyula vasfüggöny-szabdalása, amelyhez a rossz nyelvek szerint az osztrák–magyar határon már hetekkel korábban elbontott műszaki határzár egy részét kellett újraépíteni, hogy a sajtó nyilvánossága előtt is megejthessék a szögesdrót szimbolikus átvágását, némi reformkommunista mosolydiplomáciával fűszerezve. A berlini fal történetéhez súlyos tragédiák sorozata tartozik. Családok szakadnak szét, a közeli viszontlátás reménye nélkül. Egy francia történész, Georges Desbons állapította meg az 1930-as évek elején, hogy az első világháborút követő trianoni „határrendezéssel” több, mint kétszáz magyar települést szakítottak ketté, másik százat pedig megfosztottak alapvető közlekedési és vízgazdálkodási lehetőségeitől. Desbons úgy fogalmazott, hogy a nagyhatalmak „esztelen önkénye szétnyirbált mezőket, elválasztott házakat, útvonalakat, városokat. ” A legszomorúbb példa Kárpátalján van. A történelmi Szelmencen a hajdani Szovjetuniót a hajdani Csehszlovákiától, napjainkban pedig Ukrajnát Szlovákiától elválasztó határ a falu közepén, két házhelyen húzódik. Nagyszelmenc és Kisszelmec lakóinak 61 évet kellett várniuk arra, hogy legalább egy átkelőhely nyíljon a ketté csonkolt község alvége és felvége között. A berlini falat igazából akkor kezdték el bontani, mikor az még föl sem épült. Az antikommunista, szovjetellenes megmozdulások tekintetében ugyanis a berlinieké az elsőség. 1953 júniusában százak tüntettek, százezrek sztrájkoltak a berendezkedő szovjet mintájú rendszer ellen. Akkor azonban a rendszer még elfojtott minden elégedetlen hangot, akárcsak 1956-ban Budapesten, 1968-ban Prágában és 1981-ben Lengyelországban. A berlini fal történetének egyik utolsó, groteszk mozzanata, hogy 1988-ban a nyugat-berlini rendőrség elől a nyugati törvényekkel szembekerülő szélsőbalos aktivisták elvtársaikhoz, az NDK-ba másztak át. Onnan azonban pár órán belül visszatoloncolták őket. Az elvtársi hű(tlen)ség jegyében... ! /Laczkó Vass Róbert: Történetük, történetünk. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 10./

Keserűen állapítja meg Ujj János tanár: a magyar nem tartozik a jó diplomáciai érzékkel megáldott nemzetek sorába. A magyar diplomaták nem tanulnak semmit szomszédjaiktól. S mindennek elsősorban a határon túlra szorult magyar nemzettestek isszák meg a levét. Csak az elmúlt húsz esztendő kirívóan rossz diplomáciai lépéseinek summás elemzése is hosszú lenne, elég gondolni a Romániával Temesváron aláírt, a román fél kérésére minden ellenállás nélkül kiherélt státusztörvényre. Sem a délvidéki magyarverésekkel, sem a szlovákiai törvénytelenségekkel (a dunaszerdahelyi rendőrségi atrocitás vagy Malina Hedvig ügye) kapcsolatban a magyar diplomácia semmilyen eredményt nem tud felmutatni. Az elmúlt héten viszont a cseh államfő kierőszakolta: csak akkor írja alá a lisszaboni szerződést, ha garanciát kap a Benes-dekrétumok érvényben maradására. A magyar diplomácia ezúttal sem állt a sarkára a diszkriminatív rendeletek semmisnek nyilvánításáért. Bajnai miniszterelnök sikernek minősítette a nyilvánvaló vereséget, állítva, hogy a magyarság „garanciákat” kapott, hiszen a szövegben nem említik a dekrétumot. (Ennyire naiv, vagy ilyen hülyének nézi a magyar polgárt?) Ugyanőt alig néhány héttel korábban a szlovák kormányfő úgy átverte a kétoldalú, a szlovákiai magyarokat hátrányosan érintő nyelvtörvénnyel kapcsolatos találkozón, mint egy kiscserkészt! A magyaroknál mintha a kommunista káderpolitika, az antiszelekció e téren hatványozottan érvényesülne. A cikkíró nem tudna az utóbbi ötven évben egyetlen valamire való külpolitikai vezetőt említeni. (Talán Jeszenszky Géza?) Az utolsó nemzetközileg elismert diplomatának tartott személy gróf Apponyi Albert volt. Utólag derült ki: az agyondicsért és kitüntetett Horn Gyulának tulajdonított két évtizeddel ezelőtti határnyitás sem a magyar kormány merész határozata volt. Arra néhány nappal korábban Moszkvában az orosz elnök, Gorbacsov bólintott rá. Egy ilyen gyenge diplomáciával rendelkező anyaország mellett az erdélyi magyaroknak egyetlen reményük az lehet, hogy nem áll össze a két világháború közötti kisantant, országainak magyarellenes szolidaritásával. Védelmet az anyaországtól nem remélhetünk! – fejezte be írását a szerző. /Ujj János: Védelem nélkül. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 11./

Nagyvárad vendége volt Duray Miklós
Egy kisebbség saját erejét gyöngíti akkor, ha több pártra szakad – jelentette ki Duray Miklós, a felvidéki Magyar Koalíció Pártjának (MKP) ügyvezető alelnöke szombaton Nagyváradon, a városháza dísztermében.
A politikussal Lakatos Péter parlamenti képviselő beszélgetett az Együtt Európában?! elnevezésű politikai fórumon. Duray Miklós felidézte a magyar–szlovák viszony elmúlt húsz évben történt változásait. Mint fogalmazott, jó kapcsolatot sosem ápolt egymással a két ország, de az, hogy az utóbbi évtizedben a helyzet még inkább megromlott, ez elsősorban a szlovák politikum számlájára írható.
Mint elmondta, a rendszerváltás óta 1998 és 2000 között volt jobb a helyzet, azelőtt ugyanis „a szlovák politikusokat nyomasztotta Antall József államférfiúi magatartása, Horn Gyulát pedig nem vették komolyan, és ezt gyakran értésére is adták, például amikor a két ország közötti alapszerződés aláírása előtt fél órán keresztül várakoztatták a folyosón”. Majd 2001-ben, amikor az Esztergom mellett a Dunán átívelő hidat felújították, az avatón történt egy mozzanat, amely Duray szerint mai napig rányomja bélyegét a két ország viszonyára: bár a két miniszterelnök közösen adta át a hidat a határ két oldalán, a híd szlovákiai végén, Párkánynál csak Orbán Viktort fogadta ovációval a tömeg, Mikuláš Dzurinda miniszterelnököt azonban meg sem tapsolták. Nagyjából egy éve riogatja a lakosságot a szlovák kormány azzal, hogy az eddigieknél is jobban megromlik majd a két ország viszonya, ha Magyarországon Orbán Viktor kerül hatalomra. Duray Miklós szerint azonban egy erős támogatottságú kormánnyal a másik fél is másként viselkedik.
A Felvidéken 1998-ban egyesültek a magyar pártok, és jött létre a mostani koalíció. Az idei parlamenti választásokon azonban egy hibrid, magyar–szlovák párt, a Most-Híd külön indul. Duray szerint újraegyesítésről csak akkor lehetne szó, ha kiderülne, valójában miért vált ki Bugár Béla alapító tagtársaival az MKP-ből. Duray leszögezte: egy kisebbség önmagát gyengíti, ha több pártra szakad, ezt ugyanis csak akkor teheti meg biztonságban, ha területi autonómiával rendelkezik. Ez a gondolat, mint elmondta, a legkevésbé sem antidemokratikus, sőt a demokrácia egyik alappillérét, a közösségi érdekérvényesítést szolgálja.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)

Trianoni krokodilkönnyek
Olvasom a Reggeli Újságban, hogy a trianoni diktátum 90. évfordulóján több megemlékezés is lesz Nagyváradon. Az EMI-sektől ez már megszokott, akkor haragudnánk meg rájuk, he nem tennének semmit. Az EMNT nemrégen szerveződött meg Bihar megyében, de azóta minden rendezvényével mutatja az utat, amelyen járni kíván, ennek szellemében szervezik meg a június 4-i megemlékezést is.
És akkor olvasom, hogy az RMDSZ is megemlékezik a diktátumról. Nézem, jól látok-e? És ki a beharangozója rendezvényeiknek? Többes számban. Mert ők már csak ilyenek, állandó rendezvényszervezők, példának okáért magyar kultúra napjait, sőt hetét (nem napját!) szervezik. Minden alkalommal megmutatják, hogy mindenhez értenek, sőt, mindenhez többször is értenek. Most például felkérik az egyházakat, hogy a trianoni évfordulón harangozzanak román idő szerint. Javaslom az egyházaknak, hogy az RMDSZ-nek vagy néhány képviselőjének ítéljék oda az ökumenikus egyházszervező nagydíjat, persze csakis román idő szerint...
Aztán rajzversenyt szerveznek a gyerekeknek. Pontosabban a gyerekeket meg tanítóikat is beszervezik politikai játszmáikba. A kettő között azért van különbség.
És felmérést is készíttetnek arról, hogy mit tudnak a nagyváradi magyarok Trianonról, milyen hatásait érzik ma. Meg kell a szívnek szakadni az őszinte érdeklődésüktől…
Felháborító és undorító, hogy azok kezdenek „sírni” Trianon miatt, akiknek soha nem jutott eddig eszébe Trianon, akik soha nem szólaltak meg e napon. Nem vitatjuk el, hogy Trianon minden magyarnak fájhat, hogy lehetnek megtérők, lehetnek magyarok, akik csak most ébrednek rá, hova is tartoznak. De amikor azt látjuk, hogy csakis az anyaországi politikai fordulat, a magyar nemzeti kormányhoz való dörgölőzés, a megfelelés kényszere késztet embereket arra, hogy most nemzeti ügyekkel foglalkozzanak, hogy trianonozni kezdjenek, azt a leghatározottabban el kell ítélnünk. Lehet-e őszinte az olyan kezdeményezés a Trianoni évfordulón, amely mögött olyan emberek állnak, akik eddig nem is tudtak erről a napról, vagy nem is akartak róla tudni? Lehet-e őszinte azok aggódása a nemzeti ügyekért, akik idehozták Nagyváradra Medgyessyt, Horn Gyulát, Gyurcsányt, Demszkyt, Kunczét, Újhelyit, Nyakót és még folytathatnám a sort sokáig. Ez a díszes társaság még ma is, az anyaországi jobboldali, pontosabban nemzeti győzelem után is úgy akadályozza a nemzeti gondolat, a nemzeti összetartozás kialakulását, ahogy tudja. Nem akarták és nem akarják a kettős állampolgárságot, nem szavazták meg a június 4-i Nemzeti Összetartozás napját sem. De legalább következetesek, ma is éppolyan nemzetrontók, mint amilyenek voltak éveken keresztül.
A mi nagyváradi, bihari Gyurcsányaink azonban hamar elkezdték a dörgölőzést, hamar felvették nemzetünkért aggódó álarcukat. Nyilván van még a tarsolyukban hamuba sült pogácsa, amit megosztanának az anyaországi nemzeti politikusokkal és akár velünk is, megmutatva, hogy ők aztán nagyobb magyarok, mint akárki ebben a városban.
És azt is el kell itt ítélnünk, hogy Nagyváradon azok kezdjenek krokodilkönnyeket hullatni Trianon miatt, azok tolakodjanak előtérbe, akik nem is oly régen átvették és a nagyváradi polgárok, tehát a nagyváradi magyarok nevében is megköszönték azt a szobrot, amelyik a tót, mai nevén szlovák nacionalizmus egyik alapítóját ábrázolja. Ez a nacionalizmus vezetett oda, hogy a felvidéki magyar területeken, a trianoni rablódiktátum nyomán országot alapító tótok, mai elnevezéssel szlovákok, fenyegessék, állampolgárságuk elvesztésével félemlítsék meg felvidéki magyar testvéreinket.
Köszönetet rebegni a szlovák nacionalizmus szobra előtt, részt venni a magyarok százezreit nyomorba döntő romániai kormányzásban, nagy üzleteket kötni köztisztviselőként, mindenféle zavaros telekügyletekben részt venni, ezeket már jól megtanulták. Jól tudják képviselni saját cégeiket, üzleteiket is, de vajon ennyi elfoglaltság mellett, mikor szánnak egy kis időt, a magyar érdekek őszinte képviseletére is?!
A Kozacek-szobrot megköszönő hölgy sajtótájékoztatója végén leütötte az aduászt: nem hívtak meg egyetlen magyarországi politikust sem ökumenikus imájukra. Hát mi történt, régi barátaik – Gyurcsány, Kuncze, Demszky, Újhelyi, Nyakó stb. – közül senki nem ér rá?
Az RMDSZ most kénytelen magyarországi politikusok nélkül emlékezni, de emlékezik, mert őszinték, mert gerincesek, mert fontos nekik a nemzeti gondolat. Ugye, hihető?
Nagy József Barna
Nagyvárad
Reggeli Újság (Nagyvárad)

„Egy nemzet, egy állampolgárság” – interjú Semjén Zsolt kormányfőhelyettessel
Személyes álláspontom szerint az állampolgárság és a szavazati jog elválaszthatatlan egymástól, és az Országgyűlés meg fogja találni azt a bölcs megoldást ebben a kérdésben, ami a leginkább kedvez az egyetemes magyarságnak – nyilatkozta a Krónikának adott interjúban Semjén Zsolt, aki a hét végén a legfőbb román közjogi méltóságokkal és erdélyi magyar politikai, egyházi vezetőkkel folytatott megbeszélést.
– Orbán Viktor Fidesz-elnök az országgyűlési választások után úgy értékelt: forradalom zajlott le a szavazófülkékben. Mivel magyarázza az áprilisi megmérettetésen szerzett kétharmados többséget a Fidesszel pártszövetséget alkotó Kereszténydemokrata Néppárt elnökeként?
– Ennek legalább három oka van. Az óriási támogatottságot alapvetően a Fidesz–KDNP-pártszövetség által képviselt keresztény-polgári-nemzeti értékrend tette lehetővé, amihez hozzájárul a két alakulat közötti szövetség politikai konstrukciója, az elmúlt időszakban folytatott politizálás. A másik oldalról nyilvánvalóan benne van, hogy a társadalom torkig volt a gyurcsányizmussal, a Magyar Szocialista Pártot jellemző korrupcióval, azzal, hogy Gyurcsány Ferenc porig rombolta az országot, és azt mondta: ebből elég volt. Politikai értelemben ez a három komponens hatott oda, hogy a magyar társadalom kétharmados, alkotmányozó többséggel ruházta fel a Fidesz–KDNP-t, ezért a mostani Országgyűlés joggal mondhatja, hogy alkotmányozó nemzetgyűlés.
Erre a szocialisták azt szokták válaszolni, hogy Horn Gyulának is volt kétharmada 1994-ben. Csakhogy a kettő között az a döntő különbség, hogy Horn Gyula kétharmadára senki nem szavazott, hanem az MSZP és a Szabad Demokraták Szövetsége kötött egy pártpaktumot, és ennek következtében jött létre egy technikai kétharmad, de e mögött nem állt a választópolgárok akarata. A mostani választásokon viszont éppen a szocialisták definiálták úgy a választások tétjét a második fordulóban, hogy lesz-e a Fidesz–KDNP-nek kétharmada, amire az emberek igennel szavaztak. Mi nem kértünk száz- vagy tíznapos türelmi időt, hanem még a kormány megalakulása előtt meghoztuk az állampolgársági és a nemzeti együvé tartozás törvényét, illetve felére csökkentettük a parlamenti képviselők létszámát, az októberi helyhatósági választások után pedig már feleannyi önkormányzati képviselő lesz, mint korábban.
– Az Orbán-kormány által meghirdetett nemzetpolitikai paradigmaváltás egyik első lépése volt a nemzeti együvé tartozásról szóló Trianon-törvény. Miként járulhat hozzá a jogszabály a békediktátum okozta sebek begyógyításához?
– Részint azért is kellett a törvény, hogy a nemzet egy jogszabály formájában is szembenézzen a trianoni katasztrófával, fejet hajtson azok előtt, akik életüket, szabadságukat áldozták azért, hogy a magyarságot megtartsák és a határon túli területeken is megőrizzék a magyar kultúrát, a történelmi sorsközösséget. A törvény lényege az, hogy a történelmi igazságot kimondva nyitott a jövő tekintetében, és a Magyarország körül létrejött országokkal való együttműködésre helyezi a hangsúlyt. Ehhez kapcsolódik értelemszerűen az állampolgársági törvény, amely lehetővé teszi, hogy a világon bárhol élő magyarok úgy lehessenek magyar állampolgárok, hogy ne kelljen elhagyni a szülőföldjüket. Az a magyar nemzet, amely nyelvében, kultúrájában, történelmében mindig is egy volt, most végre közjogi értelemben is egyesülhet az állampolgársági törvény vonatkozásában.
– A kettős állampolgárságról szóló jogszabály kapcsán éles vita folyt az országgyűlési pártok között a határon túli magyarok szavazati joga ügyében. A választójogi törvény várhatóan miként rendezi ezt a kérdést?
– Először is nagyon fontosnak tartom, hogy a magyar Országgyűlés 97,7 százaléka elfogadta az állampolgársági törvényt, ami azt jelenti, hogy a szocialisták egy része is igennel szavazott, kivéve Gyurcsány Ferencet és két tettestársát, akik nem átallottak nemmel voksolni. Mindez megmutatta, hogy a jogszabály mögött az egész Országgyűlés, az egész magyar nemzet akarata áll. Természetesen teljesen soha nem lehet jóvátenni azt a lelki Trianont, azt a sebet, amelyet kicsinyes pártpolitikai megfontolásból Gyurcsány Ferenc okozott, amikor 2004. december 5-én megint csak nem átallott a saját nemzete ellen kampányolni.
Azért fontosnak éreztük azonnal kiterjeszteni a kettős állampolgárságot, hogy amennyire lehet, jóvátegyük a népszavazás eredményét. Mármost ez a jogszabály nem a választójogi vagy a társadalombiztosítási törvény. A jelenlegi helyzet az, hogy ha egy kolozsvári magyar január után megkapja a magyar állampolgárságot, akkor pontosan ugyanaz lesz a jogi státusa, mint mondjuk egy Ausztriában élő magyarnak, vagyis akkor van teljes szavazati joga, ha van magyarországi lakcíme. A választójogi törvényhez mindenképpen hozzá kell nyúlni, hiszen az alkotmányban rögzítettük, hogy a felére csökkentjük az országgyűlési képviselők létszámát. A tekintetben, hogy az Országgyűlés pontosan milyen választójogi törvényt fog megalkotni, most nem tudok válaszolni, mivel nem vagyok próféta. Számos megoldás létezik a világban, és az Országgyűlés meg fogja találni azt a bölcs megoldást, ami a leginkább kedvez az egyetemes magyarságnak.
– Az Ön eddigi nyilatkozataiból egyértelműen úgy tűnik, hogy szavazati joggal ruházná fel a határon túl élő magyarokat. Tévedek?
– Személyes álláspontom szerint az állampolgárság és a szavazati jog elválaszthatatlan egymástól. Ennek a technikai módozata más kérdés. Mindezt nem lehet igen-nemmel megválaszolni. Ha például valakinek nincs magyarországi lakcíme, akkor nyilvánvaló, hogy nem tud szavazni valamelyik választókörzetben. Hiszen miként dönti el, hogy Siófokon vagy Esztergomban voksol? Ahhoz, hogy valakinek teljes szavazati joga legyen, nyilvánvalóan magyarországi lakcímmel kell rendelkeznie. Az egyéb módozatok tekintetében számos megoldás van, például a horvátoknál, ugyanakkor Romániában külön kontingenst tartanak fenn a határon túli románok részére. Ismert olyan rendszer is, miszerint ha egyetlen lista van, akkor arra a világon bárhol élő adott állampolgár szavazhat. Ismétlem: nincs felkentségem a tekintetben, hogy milyen lesz a választójogi törvény.
Fontos viszont kihangsúlyozni, hogy ez az állampolgársági jogszabály nem tartalmaz megszorításokat. Különben ezt a törvényt én még a választások előtt benyújtottam az Országgyűlésnek, ahol csak az időközben kiesett SZDSZ ellenezte, a szocialistákkal pedig komoly tárgyalásokat folytattunk, ők viszont olyan szabályokat akartak bevinni, amelyek korlátozták volna a határon túli magyarok teljes értelemben vett állampolgárságát. Lakcímkártya-szigorításokat és ellenőrzési módokat javasoltak, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy megakadályozzák a határon túli magyarok viszonylag könnyű magyarországi lakcímszerzését, és hogy szavazzanak. Én akkor inkább visszavontam a törvényjavaslatot, hogy ne legyen első- és másodosztályú állampolgárság. Az azóta elfogadott jogszabályban nincs magyarországi, illetve határon túli magyar állampolgárság: egy magyar nemzet van egy állampolgársággal.
– Miként kívánják fellendíteni a balliberális kormányzás idején elhanyagolt magyar–magyar intézményes kapcsolatokat?
– A magyar–magyar viszonyban még a nyáron összehívjuk a Magyar Állandó Értekezletet, és élettel töltjük meg a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumát is. A Máért tekintetében 2004 végén összecsapás alakult ki Gyurcsány Ferenc és a határon túli magyar vezetők között amiatt, hogy az akkori kormányfő megpróbálta lenyomni a torkukon azt, hogy ellenzi a kettős állampolgárságot, mire Gyurcsány sértődött gyerekként többé nem hívta össze a testületet. Szili Katalinnak egyébként nagy érdemei vannak abban, hogy a KMKF valahogy átvészelte a Gyurcsány-korszakot.
– Erdélyi látogatása során többször is összefogásra, egységre szólította a magyar szervezeteket, holott a romániai magyar politikai életben már jó ideje tetten érhető a pluralizmus.
– A magyar államnak nyilvánvalóan nem feladata, hogy beavatkozzon a határon túli magyarok politikai vagy kulturális szervezeteinek belső ügyeibe. Tudomásul vesszük, tiszteletben tartjuk az erdélyi magyarok politikai döntését, és az a tárgyalópartnerünk, akit a közösség politikai bizalma támogat – akár a kormányban, a parlamentben vagy az önkormányzatokban. De a józan nemzeti önérdek azt mondja, hogy akkor tudjuk a nemzeti érdekeinket érvényesíteni, ha minél inkább összefog a magyarság. Ami persze nem jelent egyszínűséget, az összefogás lehet nagyon sokszínű, de a lényeg az, hogy minél inkább az összefogás érvényesüljön. Ezért messzemenően üdvözlöm a Markó Béla vezette RMDSZ és a Tőkés László vezette EMNT együttműködését.
– Lát-e esélyt előrelépésre az erdélyi magyarság autonómiakövetelése kapcsán most, miután Budapesten és Bukarestben egyaránt jobboldali, az Európai Néppártot erősítő pártok vannak hatalmon?
– Mi a minél szélesebb autonómia mellett vagyunk, a szórvány esetében a kulturális, a tömbmagyarság esetében pedig a területi autonómiát támogatjuk. Mindezt természetesen alkotmányos körülmények között, az európai és a nemzetközi jognak és szokásoknak megfelelően. Ha ilyen autonómiák az Európai Unióban számos népcsoportot megilletnek, akkor a magyarság sem lehet másodrangú, vagyis ami az EU-ban általános és elfogadott, az megilleti a magyarságot is.
Román barátaink vonatkozásában az a helyzet, hogy nyilván nem lehet egyetlen tárgyaláson az élet minden területét rendezni. Vannak véleménykülönbségek, de a mostani tárgyalásokon számunkra az állampolgárság kérdése és a tanügyi törvény keresztülvitele, a román fél számára pedig a schengeni övezethez való csatlakozás ügye volt nagyon fontos – tekintve, hogy jövőre Magyarország tölti be az EU soros elnökségét. Nagyon sok témában léptünk előre, és sok kérdésben nyilvánvalóan továbbra is véleménykülönbség van. De azt gondolom, hogy a pozitív előrelépésre kell helyezni a hangsúlyt, éppen ezért nagyon fontosnak vélem, hogy a legmagasabb szintű bukaresti tárgyalásokon egyetlen negatív hangot nem tapasztaltam, ami egy új, a bizalmi együttműködés kezdetének a jele, ami később jótékonyan fog kihatni az élet minden más területére.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

MÁÉRT: Kik a meghívottak? – SEMJÉN: PÉNTEKEN ÖSSZEÜL A MAGYAR ÁLLANDÓ ÉRTEKEZLET
Összehívja a magyar kormány a Magyar Állandó Értekezletet (MÁÉRT); a hatéves szünet után pénteken a Parlamentben rendezendő tanácskozás témái között az oktatási-nevelési támogatás és a státusztörvény módosítása szerepel.
Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes keddi budapesti sajtótájékoztatón elmondta: a MÁÉRT programját a határon túli szervezetektől beérkezett vélemények alapján állították össze.
Kiemelte: alapvető követelése volt a határon túli magyar szervezeteknek, hogy miután a Gyurcsány-kormány évekig nem hívta össze a MÁÉRT-et, az új kormány ezt tegye meg, s a nemzetpolitikai kérdéseket vitassák meg. Nekünk is egy identitásbeli kérdés, hogy próbáljuk meg jóvá tenni, amit az előző kormány elrontott - mondta, hozzátéve: ez egy egységes nemzet, a magyar nemzetpolitikai koncepciót nem lehet kialakítani a külhoni magyarok nélkül.
Közölte: a Híd-Most nem kapott meghívást a MÁÉRT-ra, mert - a meghívott határon túli magyar szervezetek véleményével összhangban - a tanácskozást a nemzeti érdekek képviseletére alakult, legitim magyar szervezetek fórumának tekintik. Ez fundamentális kérdés a magyar megmaradás érdekében - emelte ki a miniszterelnök-helyettes.
Hozzáfűzte: a Híd-Mosttal - amely többször deklarálta, hogy nem magyar pártnak, hanem vegyes pártnak tekinti magát - ugyanakkor korrekt és partneri viszonyra törekednek.
„A korrekt partneri kapcsolat az egy dolog, és a MÁÉRT-ra való meghívás az egy másik dolog” - fogalmazott a kereszténydemokrata politikus.
Semjén Zsolt hozzátette: ha ezen túlléptek volna, és magyar pártok helyett vegyes pártok is meghívást kaptak volna, akkor „ennek nem lenne vége”. Példaként említette, hogy a szerbiai Demokrata Pártban három magyar is mandátumot szerzett. Minden olyan nem magyar identitású párt is joggal kérhetné ezentúl meghívását, ahol létrehoztak magyar tagozatot, vagy magyar emberek, vagy magyar nevű emberek szerepelnek a politikusaik között. Ez a magyar jelleg feladását jelentené, ami az asszimilációt segítené elő - fogalmazott.
Közölte azt is, hogy elkészült a kettős állampolgársággal kapcsolatos tudnivalókról szóló honlap, amely minden technikai és tartalmi információt tartalmaz. Kérdésre válaszolva ismét megerősítette: személyes és pártja véleménye, hogy a határon túli magyarok szavazati jogot kaphassanak, az az Országgyűlés bölcsessége, hogy milyen megoldást választ. Hozzá a horvát példa áll a legközelebb, ahol a külhoniak pártlistán adhatják le voksaikat. A konzultációk során egyértelművé vált, a határon túli magyarság ragaszkodik a szavazati jogához.
Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkár kiemelte: a MÁÉRT legfontosabb mondanivalója az újjáalakulás. Újrakezdjük a munkát, újra rendszeres fórumot szeretnénk biztosítani a magyar szervezetek számára - fogalmazott, hozzátéve: ez egy olyan fórumot jelent, ahol közösen megbeszélhetik a valamennyiüket érintő ügyeket.
Jelezte: újraindítják a MÁÉRT melletti bizottsági rendszert. Napirenden lesz a státusztörvény módosítása is, amit azért kell megtenni, mert mostani formájában azok, akik magyar állampolgárságot szereznek, nem tartozhatnának hatálya alá. Azt is szeretnék, ha az oktatási-nevelési támogatás újra vonatkozna az óvodásokra is.
Felidézte, hogy a MÁÉRT 1999 február 20-án alakult meg intézményes formában, előzménye az 1996-ban kétszer ülésező magyar-magyar csúcs, amit azonban az akkori Horn-kormány nem folytatott. Semjén Zsolt emlékeztetett arra, hogy a MÁÉRT-et utoljára 2004. novemberében Gyurcsány Ferenc hívta össze, amikor azonban a határon túli magyar szervezetek nem osztották álláspontját a kettős állampolgárság kérdésében, „dühében többet nem hívta össze”.
A magyar kormány, a parlamenti pártok, a határon túli magyar szervezetek, és európa parlamenti képviselettel rendelkező szervezetek részvételével tartandó értekezletre meghívást kapott Erdélyből a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Magyar Polgári Párt, Felvidékről a Magyar Koalíció Pártja, Vajdaságból a Vajdasági Magyar Szövetség és a Vajdasági Magyar Demokrata Párt, Kárpátaljáról a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség és az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség, Horvátországból a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége és Magyar Egyesületek Szövetsége, Muravidékről a Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség. Meghívást kapott a Nyugat-európai Országos Magyar Szervezetek Szövetsége, három képviselőt hívnak meg az USA-ból, a Kanadai Magyar Kultúrközpont, a Kanadai Magyar Kulturális Tanács, a Latin-Amerikai Magyar Országos Szervezetek Szövetsége és Ausztráliából az Új Dél-Walesi Magyar Szövetség.
Semjén Zsolt kérdésre válaszolva beszélt még arról, hogy szeretné, ha a MÁÉRT az uniós magyar elnökség alatt is tartana majd ülést. Kitért arra is, hogy reményei szerint a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumát még idén összehívja Kövér László házelnök. (MTI)
A magyar-magyar értekezletek krónikája
Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes keddi sajtótájékoztatóján bejelentette, hogy a magyar kormány - hatéves szünet után - november 5-re összehívja a Magyar Állandó Értekezletet (MÁÉRT). Az első találkozót 1996-ban tartották, majd az első MÁÉRT 1999-ben ült össze. Eddigi összesen 8 MÁÉRT tanácskozást, majd 2005-től a határon túli magyar szervezetek részvételével több „kis-MÁÉRT”-et tartottak. Az MTI-Sajtóadatbank összeállítása az eddigi magyar-magyar találkozókról:
1996. július 4-5., Budapest: „Magyarország és a határon túli magyarság” címmel rendeztek tanácskozást, amelyen a kormány, a parlamenti pártok, a szomszédos országok magyar pártjai, szervezetei, illetve a Határon Túli Magyarok Hivatalának képviselői vettek részt. Közös nyilatkozatban nyilvánították ki, hogy a határon túli magyarok identitása megőrzésének, közösségként való fennmaradásának és fejlődésének, valamint szülőföldjén való megmaradásának alapvető kérdése az önkormányzat, az autonómia létrehozása. A konferencia vendégeit fogadta Horn Gyula miniszterelnök.
1996. szeptember 4., Pápa: A tanácskozáson részt vettek a romániai, a vajdasági, a horvátországi, a szlovákiai és a kárpátaljai magyar szervezetek képviselői, valamint a Magyarok Világszövetsége és valamennyi parlamenti párt küldöttei, azonban a kormány nem képviseltette magát. A találkozó közös közlemény kiadásával zárult. Az ülést követően a találkozót kezdeményező határon túli magyar szervezetek vezetői bejelentették: bizottságot hoznak létre, amely elemzést készít az addig elkészített alapszerződések hatásáról.
1999. február 20., Budapest: A „Magyarország és a határon túli magyarság, 1999” címmel rendezett tanácskozáson - amely a záróokmány szerint az első Magyar Állandó Értekezlet volt - részt vett valamennyi parlamenti képviselettel rendelkező, határon túli romániai, vajdasági, horvátországi, szlovákiai és kárpátaljai magyar szervezet, a Magyarok Világszövetsége, mint a nyugati magyarság képviselője, illetve a magyar parlamenti pártok küldöttei. A konferencián beszédet mondott Orbán Viktor miniszterelnök és Martonyi János külügyminiszter. Az elfogadott záródokumentum Magyar Állandó Értekezlet néven politikai konzultatív testületet hozott létre, amelynek feladata Magyarország és a határon túli magyarok folyamatos kapcsolattartásának biztosítása. Az értekezlet - a magyar miniszterelnök meghívására - évente legalább egyszer ülésezik. A dokumentum kimondta, hogy a Magyar Köztársaság politikai eszközökkel járul hozzá a határon túli magyarok szülőföldjükön való megmaradásához és polgárosodásához, kezdeményező politikát folytatva a kisebbségben élő magyarok egyéni és közösségi jogainak biztosítása érdekében.
1999. november 11-12., Budapest: A második Magyar Állandó Értekezleten a hazai parlamenti pártok, valamint a szomszédos országok azon magyar szervezetei képviseltették magukat, amelyek parlamenti vagy tartományi mandátummal rendelkeztek. Tanácskozási joggal jelen volt a Magyarok Világszövetsége Nyugati régiójának elnöke is. A tanácskozás zárónyilatkozatban kérte fel a magyar kormányt arra, hogy a szomszédos országok közös integrációs törekvésével összhangban vizsgálja meg a határon túli magyarok magyarországi jogállását szabályozó törvény megalkotásának lehetőségét.
2000. december 13-14., Budapest: A harmadik MÁÉRT-ülésen a magyar Országgyűlés pártjainak, a határon túli magyar szervezeteknek, valamint a Magyarok Világszövetsége Nyugati régiójának képviselői voltak jelen. Felszólalt Orbán Viktor miniszterelnök és Martonyi János külügyminiszter. A fórum a Magyar Köztársasággal szomszédos államokban élő magyarokról szóló törvénytervezettel (kedvezménytörvény) összefüggésben megfogalmazta javaslatait a „magyarigazolvány” kiadásáról.
2001. október 25-26., Budapest: A negyedik MÁÉRT-ülésen részt vettek a magyar kormány, a magyarországi parlamenti pártok, a parlamenti, illetőleg tartományi képviselettel rendelkező határon túli magyar politikai szervezetek és a nyugati magyarság képviselői, s megvitatták a szomszédos államokban élő magyarokról szóló kedvezménytörvény végrehajtásának kérdéseit. Úgy határoztak, hogy magyarigazolványt az a magát magyarnak valló személy kaphat, aki tud magyarul, aki valamely bejegyzett magyar szervezet nyilvántartott tagja, akit valamely egyházi nyilvántartásban magyarként tartanak számon vagy az állampolgársága szerinti állam magyarként tart nyilván. Az értekezleten beszédet mondott Orbán Viktor miniszterelnök és Martonyi János külügyminiszter.
2002. július 17., Budapest: A Magyar Állandó Értekezlet ötödik ülésén kiemelt témaként szerepeltek az új kormánynak a határon túli magyarságot érintő elképzelései, a határon túli pártok, szervezetek álláspontjai, illetve a kedvezménytörvény végrehajtásának tapasztalatai. A zárónyilatkozatban a résztvevők megállapították, hogy tovább erősödött Magyarország és a határon túli magyar közösségek kapcsolatrendszere. Támogatták a kormányt a kedvezménytörvény céljainak megvalósításában, elfogadták a jogszabály módosításának szükségességét, s üdvözölték a kabinet azon szándékát, hogy a határon túli magyar szervezetek számára tényleges részvételt biztosít az őket közvetlenül érintő kérdések eldöntésében. Az értekezleten beszédet mondott Medgyessy Péter kormányfő és Kovács László külügyminiszter is.
2002. november 17., Budapest: A MÁÉRT hatodik ülésén létrejött megállapodás szerint az Országgyűlés módosítani fogja a határon túli magyarok kedvezményeiről szóló törvényt. Az ülés résztvevői elfogadták azt a kormány által előterjesztett változtatási javaslatot, amely lényegében kiemelné a státustörvényből a munkavállalásra vonatkozó szabályozást, ugyanakkor kiterjesztené az oktatás-nevelési támogatást. Az értekezleten felszólalt Medgyessy Péter miniszterelnök és Kovács László külügyminiszter is.
2003. május 24., Budapest: A hetedik ülés a kedvezménytörvény módosítását is tartalmazó zárónyilatkozat elfogadásával zárult. A dokumentumot három párt, illetve szervezet képviselője, Németh Zsolt (Fidesz), Kovács Miklós (Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség) és Ágoston András (Vajdasági Magyar Demokrata Párt) nem írta alá.
2004. november 12., Budapest: A MÁÉRT nyolcadik ülése a határon túli magyaroknak járó kettős állampolgárságról hivatalos zárónyilatkozat elfogadása nélkül zárult. A határon túli magyar szervezetek, valamint a Fidesz és az MDF a kettős állampolgárság támogatásáról fogadtak el nyilatkozatot, melyet az MSZP és az SZDSZ nem írt alá. Az MSZP azt javasolta, hogy az Országgyűlés még a kettős állampolgárságról szóló december 5-i népszavazás előtt fogadjon el törvényt a külhoni magyar útlevélről. Ez az okmány akadálytalan bejutást biztosítana a határon túli magyaroknak Magyarországra. A Fidesz azt indítványozta, hogy még a népszavazás előtt az „európai útlevélről” közösen megalkotandó törvénnyel határozzák meg, mit tartalmazzon a kettős állampolgárság. Az SZDSZ szorgalmazta, hogy alakuljon a MÁÉRT-en belül integrációs bizottság, az öt európai parlamenti párt egy-egy képviselőjének bevonásával, míg az MDF azt sürgette, hogy a magyar Országgyűlés keretén belül jöjjön létre a határon túli magyarokkal foglakozó bizottság, s javasolta a magyar állampolgárság kedvezményes honosítással való megszerzésének lehetővé tételét, illetve a külhoni állampolgárságról szóló törvény megalkotását. Vajdaságma.info

A szólás és a szabadság
Egyfajta válasz Kelemen Attila Árminnak
Az eddig formálisan és tessék-lássék szabályozott médiavilág (bizony-bizony: gumiszabályok!) azzal szembesült, hogy a hatalma nem korlátlan.
Sokáig méláztam Kelemen Attila Ármin szövege fölött, mert a belőle kiolvasható pozitív Tőkés-kép – bevallom – kissé kibillentett egyensúlyomból, így a reflexszerű randomválaszt céltalannak éreztem. (A gondolkodásra alig késztető anyagokat szerencsére abban a Bukarestben szerkesztett, és talán nyomtatott formában még megjelenő napilapban közlik vetésforgószerűen, amelynek internetes látogatottsága a traffic.ro kimutatása szerint – kérem, a szerkesztők ne vegyék ezt nyalásnak – minimum tízszer kisebb a Transindexszénél, tehát nem érdemes sok energiát feccölni beléjük.)
Kelemen szövege annál is inkább elgondolkodtatott, mert bár szerintem sem a médiatörvényről, sem pedig Tőkés Lászlóról nem szól érdemben, de rajtuk keresztül rátapint arra, ami a leginkább zavaró a magyarországi médiatörvény körüli hisztériában.
Az alapvető kérdés, hogy kicsoda és pontosan mit is véd?
Még mielőtt óva intenénk Angliát, gyorsan vessünk egy pillantást az alapképletre: Magyarországon demokratikus választások eredményeképpen a két cikluson át regnáló hatalmi elitet partvonalra küldték a tisztelt szavazópolgárok, egyben kétharmados felhatalmazást adtak a Fidesz-KDNP szövetségnek (volt más lehetőség is: az, hogy az LMP és a Jobbik képtelenek voltak nagyobb számban meggyőzni az anyamagyarokat, talán nem a Fidesz hibája). És az Orbán Viktor demokratikusan választott miniszterelnök által vezetett kormány, illetve az őket támogató parlamenti frakció tagjai élnek is ezzel a felhatalmazással, saját elképzeléseik mentén formálják Magyarországot – az lenne a fura, ha nem ezt csinálnák.
Ez politikai tény, és a lehetősége bele van kódolva a képviseleti demokráciába, legalábbis én sehol nem olvastam olyasfajta korlátozást, ami a kétharmados többséget tiltaná. Azt viszont, hogy hogyan él ezzel a felhatalmazással a kormánypárt, leginkább a választók jogosultak megítélni, akik pedig nem hömpölyögnek az utcákon, hogy hupsz, tévedtünk, Orbán Viktor monnyon le. Sőt.
Továbbá: ha az ellenzék képtelen arra, hogy hiteles alternatívát mutasson fel, márpedig a magyarországi ellenzék nagyon halvány teljesítményt nyújt, vagyis legyünk őszinték: értékelhetetlent, akkor bocs, de nem látom a bármilyen fogantatású és irányú demokratikus változtatás lehetőségét. Igaz, van még az Európai Unió, mint feltételezett/vállalt érték- és érdekközösség, amely viszont a közelmúltban számtalanszor példáját adta annak, hogy jogértelmezése kissé konfúz, tolómércével dolgozik, és hogy fogalmunk sincs, melyek azok az alapvető európai értékek, vagy hogy mit is értünk a kínkeservesen nevesített közös értékeken. Hogy nem pont ugyanazt, az eléggé valószínűnek tűnik, éppen ezért kételkedve fogadok minden européer iránymutatást. Ebbe a mátrixba illeszkedne a független sajtó,
mint a hatalom negyedik ága, vagy hogyan is szól ez az urban legend. (Zárójel: különösen vicces a sajtószabadság féltése az erdélyi tollnokok esetében, hiszen nálunk lassan húsz éve a túlélés záloga az öncenzúra, ha nem igyenöst a közpénzek fölött egyeduralkodó érdekvédelmi szervezet szervilis kiszolgálása.) A média termék és eszköz, beazonosítható érdekcsoportok, jobb esetben értékközösségek eszköze, és ezt jó észben tartani akkor, amikor az alapvető emberi jogok utolsó védváraként próbálják eladni nekünk.
A magyarországi törvényalkotók ebbe a mítoszba tenyereltek bele. Az eddig formálisan és tessék-lássék szabályozott médiavilág (bizony-bizony: gumiszabályok!) azzal szembesült, hogy a hatalma nem korlátlan. Meglehetősen sokkoló lehet ez az érzés, ám innen egy lépésből az öncenzúráig eljutni eléggé egydimenziós világképet feltételez. Minden apró részletet most nem zongoráznék végig (ráment két éjszakám, amíg elolvastam a törvényt, az értelmezéseket, a kifogásokat és ellenvéleményeket), a tartalmi kifogásokat (már akinek egyáltalán voltak) rendre cáfolja a médiahatóság, amelynek a működéséről még semmi gyakorlati tapasztalatunk sincs, de zsigerből megelőlegezzük, hogy Orbán Viktor vasökleként fog lesújtani mindazokra, akik hümmögni merészelnek a kormányzati politikák kapcsán. Pfuj.
És általában azok a „véleményformálók” inszinuálják ezt a helyzetet, akik saját hitelességük lenullázásáért rengeteget dolgoztak a ballib kormányzatok idején, megírták az őszödi apologetikát, és akik megkérdőjelezték a demokratikus jogállam eszméjét akkor, amikor hallgattak/védelmére keltek a volt hatalomnak, amikor az éppen az alapvető emberi jogokat vette semmibe karhatalmi erők segítségével.
Kelemen Attila Ármin azt állítja, hogy: „a szólásszabadság, ha tetszik, morális, a médiatörvény pedig szakmai kérdés, egyik sem elsősorban politikai.” Amennyiben elfogadjuk ezt az álláspontot, akkor a szólásszabadság militáns védelmezőinek morális álláspontját is vizsgálnunk kell,
és itt futunk bele abba a kérdésbe, ami engem a leginkább zavar.
Konrád György a Népszabadságban közölt hétfői írásában „az egykori földalatti sajtó hőseit” is nevesíti (a névsor: Haraszti Miklós, Rajk László, Demszky Gábor, Magyar Bálint és Hodosán Róza), mint akik az európai intézményekhez intéztek tiltakozó felhívást. „Az 1989 előtti közép-európai demokratikus ellenzék” fentebb felsorolt tagjainak gyakorló politikusai egyvalamit végzetesen elrontottak: 1989 után kiegyeztek a kommunista nómenklatúra újratöltött tagjaival, illetve azok szellemi örököseivel. Akkor, amikor erre a paktumra a hatalom akarásán és az önérdeken kívül semmilyen más erő, megfontolás nem kényszerítette őket. Az ún. szabad és demokratikus jogállamban. Volt más választási lehetőségük, de ők inkább együtt kormányoztak Horn Gyulával, Medgyessy Péterrel, Gyurcsány Ferenccel, és kormányzásuk nem volt sikertörténet – tehát még az eredményeik sem igazolják vissza a korábbi elveikkel ellentétes lépéseiket.
Itt már régen nem a szólásszabadságról van szó. A szólásszabadságot Konrád György és társai nap mind nap megélik, amikor véleményeiket szabadon közlik.
Itt arról van szó, hogy az 1989-előtti rezsim örökösei és a velük kiegyező, legyen, liberálisok elkúrták, az istenadta nép pedig hazaküldte őket. Ezt nem akarják megérteni.
2010 áprilisától nem az ő narratívájuk érvényesül. Az ő történetük dicstelenül ért véget, és gondolom, cseppet sem vigasztalja őket az, hogy ezért a legtöbbet ők maguk tették.
Szabadságukban áll szólni, kérdés, hogy ki hisz még nekik.
Orbán Viktor pedig rendszert változtat, ebben saját döntése alapján partnere Tőkés László. Hogy a rendszerváltoztatás iránya és mértéke helyes-e, azt néhány év múlva fogjuk megtudni – de hogy a miniszterelnöknek demokratikus felhatalmazása van rá, az aligha kétséges.
Demeter Szilárd Tőkés László sajtófőnöke. Transindex

Egy eltékozolt arcú ország
Ez a könyv az európaiak kötelező olvasmánya kellene hogy legyen” – olvasható az egyik nyugati recenzens felkiáltása Paul Lendvai Az eltékozolt ország című könyvének hátsó borítóján.
Nem is gondoltam volna, hogy ilyen jelentős művet tartok a kezemben, sőt még kezdtem is hitelt adni ennek a harsogó szlogennek, amikor a bevezetőben a szerző eme nemes gondolataira bukkantam: „…a »kudarcok győztesei« számára továbbra is az lesz a tulajdonképpeni sorskérdés, hogy sikerül-e összebékíteni a patriotizmust és a liberalizmust, a nemzeti eszmét és a társadalmi haladás gondolatát.” Ez valóban szép, nemes, ráadásul politikailag távolságtartó perspektíva, amihez illeszkedik az előszó utolsó bekezdése is: „Ebben a könyvemben kísérletet teszek rá, hogy – mint olyan ember, aki fél évszázados bécsi tartózkodása során osztrákká lett, de magyarnak született, ugyanakkor minden érdekcsoport befolyásától tökéletesen függetlenül szemléli az eseményeket – tabuk és előítéletek nélkül világítsam meg szülőhazám két évtizedének, a rendszerváltás óta eltelt időszaknak a változatos, olykor megdöbbenésre is okot adó történetét.”
Meglehetősen hamar kiderült azonban, hogy az egyenlő távolságtartás tekintetében a kísérlet megrekedt a próbálkozás szintjén, mert ha érdekcsoportoktól mentes is a szerző, ideológiai elfogultságtól, mondhatni eltökéltségtől távolról sem az. Sőt a könyv annyira jól leképezi a magyarországi politikai-ideológiai barikád egyik oldalán hangoskodók világképét, hogy szinte nehéz is elhinni azt, hogy Az eltékozolt országot nem egy anyahoni publicista írta. Ebből kifolyólag nem ér váratlanul a felismerés, hogy a patriotizmus és a liberalizmus összepattintásának szólama, ami a rendszerváltás utáni Magyarország politikatörténetét ismerve amúgy is merő utópia, az Lendvai művében sem egyéb, mint egy szellemi ködkép, esetleg vágyálom kétes őszinteségű elvi megfogalmazása.
Hány millió?
De haladjunk sorjában, ahogy teszi azt Lendvai is, aki legújabb kötetében a rendszerváltás utáni Magyarország miniszterelnökeinek emberi és politikai portréját mutatja be közérthető, publicisztikus, tehát meglehetősen felületes módon. A szerző tulajdonképpen Kádár alakjának felvázolásával indít, és részletesebben kitér Grósz Károly, valamint Pozsgay Imre jellemzésére is. Mindeddig nincs különösebb baj az objektív perspektívával, de Antall József politikájának jellemzésekor már egyértelműen megmutatkozik a szerző baloldali elkötelezettsége. Például azáltal, hogy súlyos politikai hibának minősíti azt az 1990. június 3-án elhangzott antalli kijelentést, mely így szól: „mint ennek a 10 milliós országnak a miniszterelnöke, lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke szeretnék lenni.” Lendvai szerint Antall József ezzel a mondatával felhergelte a szomszédos országok nacionalista erőit, ráadásul a kisebbségek képviselőiből is felemás érzéseket váltott ki.
A publicista több alkalommal is előhozakodik azzal az érvvel, hogy egy-egy nemzeti érzelmeket kifejező magyar politikai megnyilvánulás hiba, mert megharagszanak a szomszédok. Megjegyzem, semmiféle antalli megjegyzésre nem volt szükség ahhoz, hogy Marosvásárhelyen 1990 márciusában államilag szervezett magyarellenes pogrom történjen, és Jugoszláviában sem a magyar politikusok robbantották ki a háborút, mely életveszélybe sodorta az ott élő magyarokat is. A további példák sorolása helyett állapítsuk meg azt, hogy az utódállamok politikai világa gyakran a magyarok és Magyarország puszta lététől is fel tud hergelődni, ebben a megvilágításban pedig Lendvai logikáját követve csak az nem lenne politikai baklövés, ha Magyarország felbomlana és elosztódna az utódállamok között.
Gyurcsány és az őszinteség
Noha, mint ahogy a könyv címe is mutatja, itt egy eltékozolt ország történetéről van szó, a tékozlók egy része, egészen pontosan a szocialisták mégis bírják Paul Lendvai szimpátiáját. Bajnai Gordonról például valóságos dicshimnuszt zeng, de Horn Gyula körül is lefutja az obligát hódolatköröket, míg az ellenkező póluson Orbán Viktor helyezkedik el, akit Lendvai jóformán csak a mohácsi csata elvesztése miatt nem kárhoztat. A baloldali miniszterelnökök közül Medgyessyről van a legtöbb rossz szava, bár a híres Kempinski-koccintást még így is sikerült bátor cselekedetként értékelnie. A Gyurcsány-korszak elemzése pedig már tárgyi igazolása annak a pszichológiai tételnek, miszerint ahogy közeledünk a jelen felé, úgy tudunk egyre kevésbé elvonatkoztatni politikai előítéleteinktől, elvárásainktól.
Lendvai ugyanis szinte mindent képes Gyurcsány Ferenc javára írni. Hittel állítja, hogy az az ember, aki a magyar nyelv alapszókincsének részévé tette a böszmeség szót, modern európai szociáldemokrata pártot akart faragni az MSZP-ből, de elbukott a kriptokommunisták ellenállása és persze Orbán machinációi miatt. A levitézlett kormányfő mentegetésében Lendvai odáig megy, hogy a balatonőszödi beszédet úgy aposztrofálja, mint szenvedélyes kiállást az őszinte politizálás mellett (146. o.). Még köti is az ebet a karóhoz, mikor leírja, hogy csak azok értelmezhetik ezt másképp, akik kiragadják kontextusából az őszödi mondatokat. Csakhogy van egy szövegen kívüli, magát a szöveget a valóságba beágyazó kontextus is, amelyről nem szól a könyv, ezért kell nekem írnom róla: egy nappal a botrány kirobbanása után, amikor a miniszterelnöknek a közvélemény előtt kellett volna számot adnia arról, mire is gondolt például a „végighazudtuk az elmúlt másfél évet” kiszólással, akkor Gyurcsány azt találta mondani, hogy ő ezzel tulajdonképpen az elmúlt húsz évre és az egész politikai elitre utalt.
Vagyis Gyurcsánynak esze ágában sem volt leszámolni a hazugság politikájával, egyszerűen csak be akart olvasni párttársainak. Hát kétségtelenül őszinte volt a beolvasás, csakhogy ez a bűnös őszintesége, aki cinkosai előtt nyíltan beszél, de aki a bíróság (értsd: nyilvánosság) előtt következetesen tagad. És ebben a valóban kiragadásoktól mentes kontextusban Balatonőszöd már nem az őszinteség és a hazugsággal való szakítás nyitánya, hanem egyszerű és nyilvánvaló lelepleződés.
Orbán és a szellemek
Amilyen mértékben igyekszik a szerző Gyurcsány Ferenc politikai felelősségét csökkenteni, legalább olyan mértékben hárítja Magyarország összes társadalmi bűnét Orbán Viktorra. A szinte a könyv egészén végigvonuló gondolat – mindenért Orbánt hibáztatni – Gyurcsány bukásának elemzésekor kap főszerepet. Orbán ti. valóságos médiabirodalmat épített ki, és ezt felhasználva uszított az éppen regnáló hatalom ellen és engedte ki a palackból az antiszemitizmus, a romaellenesség és a nacionalizmus szellemét. Itt kell megemlíteni, hogy Lendvai a miniszterelnök-életutak közé ékelve különálló fejezetekben foglalja össze az imént felsorolt, Magyarországon tapasztalható negatív jelenségeket.
A baloldal bűnei nincsenek ilyen módszeresen felgöngyölítve, igaz, a korrupció, a hazudozás és az ideológiai vakság nem feltétlenül baloldali specifikum, ami nem jelenti azt, hogy azok a bűnök nem léteznek, vagy nem lehet azokat észrevenni. Lendvai meglátta, és jelezte is a balos elhajlásokat, de jobbára csak azért, hogy magára ölthesse az objektivitás álcáját, mert különben Az eltékozolt ország mesteri megvalósítása annak, hogyan lehet elmaszatolni azt az egyszerű, de lényegtelennek semmiképpen sem tekinthető tényt, hogy bármiféle médiamachináció és szellempalackból kiengedés mellett meg ellenére 2002 és 2010 között az országot a szociálliberális koalíció vezette. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert normális esetben a kormányzásért a kormányt illik felelőssé tenni, viszont a pártos gondolkodásnak az árok egyik oldalán sem kritériuma a normalitás.
A fentieknek némileg ellentmond a 200. oldalon olvasható megállapítás, miszerint a Fidesz-média által folytatott „megsemmisítési hadművelet, mely a szociálliberális kormány ellen általában, különösképp pedig Gyurcsány mint első számú közellenség ellen folyt, a következménye, nem pedig oka volt a Medgyessy- és Gyurcsány-kormány kudarcának”. De Lendvai szocialistákat érintő kritikája a magyar népmese hagyományait követi, azaz kritika is, meg nem is. Hiszen a fentebb idézett gondolat után nem sokkal ez a megfogalmazás üti meg a szemet: „Tagadhatatlan, hogy a szociális-liberális tábor a 2002–2010 közötti években a nepotizmus, az összefonódás és a politikai züllöttség nyomorúságos és visszataszító képét mutatta” (213. o., kiemelés tőlem.). Vagyis: nem ilyen volt, csak így nézett ki. Ezt az olvasatot erősítik az idézetet követő Gyurcsány-dicséretek, amelyek kicsúcsosodnak abban a bonmot-ban, amelynek jegyében érzésem szerint az egész könyv íródott: „Gyurcsány jót akar, de rosszul csinálja, Orbán viszont rosszat akar, de jól csinálja...”
Hogy a magyar közelmúltnak ez a kis történelemkönyve szerecsenmosdatás is egyben, talán igazolja az, hogy az eredetileg német nyelven kiadott könyvhöz Lendvai kifejezetten az anyaországi publikum számára írt egy utolsó, magyar nyelvű fejezetet is Orbán győzelme – az ország zsákutcában címmel. A fejezet tartalma annak címéből leszűrhető. Ehhez sok hozzáfűznivaló nincs, hacsak az nem, hogy az antiszemitizmus, a romaellenesség, a melldöngető nacionalizmus valóban veszélyes (bár korántsem Orbán számlájára írható) rákfenék, az viszont már rosszhiszeműségre valló beállítás, hogy a 2010-es választások után azért fogadtatta el olyan gyorsan a kormány a szomszédos országokban élő magyaroknak magyar állampolgárságot nyújtó törvényt, hogy kifogja a szelet a Jobbik vitorlájából. Lehet ezt így is interpretálni, de úgy is, mint választási ígéretek teljesítését, mely a határon túli magyarok számára felbecsülhetetlen értékű gesztus és hatalmas elégtétel. Persze csak azok számára, akik ötvenévi ott-tartózkodás után nem váltak románná, szlovákká. Osztrákká.
A torzképek valódisága
Az eltékozolt országot olvasva nekem is eszembe jutott egy bonmot; ha jól tudom, Pessoa sziporkázott azzal, hogy az újságíró akkor sem az igazat írja, ha nem az újságba ír. Ami nem azt jelenti, hogy a zsurnaliszta feltétlenül megátalkodott hazudozó, hanem azt, hogy egy sajátos prizmán keresztül szemléli a világot, és a maga vélt jólértesültségéből fakadó magabiztosságára alapozva szereti a saját meglátásait tényekként tálalni. Ez történik Paul Lendvainál is: az elmúlt húsz év történelmi tényeiből, magas tisztséget betöltött politikusokkal folytatott beszélgetésekből, viccekből, közvélemény-kutatásokból és Debreczeni József könyveiből kiindulva (ezek a Lendvai kötetének legfontosabb forrásai) tár elénk egy felismerhető, de mégis meglehetősen eltorzított Magyarország-képet. Hogy a kép valósághűbb legyen, ahhoz a barikád másik oldalán ágáló elemző könyvét is el kellene olvasni, mert akkor kirajzolódna a legpontosabb Magyarország: egy olyan, objektíven nem, csak két torzkép túlzásainak egymásra vetítéséből szemlélhető képződmény, melynek értékeit még nem teljes mértékben, de arcát tökéletesen eltékozolták.
Pap István
Paul Lendvai: Az eltékozolt ország. Fordította: Liebentritt Katalin. Noran Libro, Budapest, 2011
Krónika (Kolozsvár)

Értekezés a Határon Túli Magyarok Hivataláról
Bálint-Pataki József
Bálint-Pataki József az alapításától munkatársa és néhány éven keresztül elnöke is volt a Határon Túli Magyarok Hivatalának. A Szatmárnémetiben megtartott X. Jakabffy Napok keretében május 20-án „Neve több volt, mint áruvédjegy”– a Határon Túli Magyarok Hivataláról, mint kormányzati intézményről címmel tartott értekezést. Előadásának szövegét teljes terjedelemben közöljük.
Neve több volt, mint áruvédjegy
(szubjektív vázlat a Határon Túli Magyarok Hivataláról, mint kormányzati intézményről)
A X. Jakabffy konferencia* szervezőjének tett vállalás szerint az előadás tárgya egyfajta értékelés lenne egy intézményről, melynek neve – remélem hinni, hogy nemcsak szerintem – több volt, mint áruvédjegy. Arról a hivatalról, a Határon Túli Magyarok Hivataláról van szó, mely egyedülálló módon, másfél évtizeden keresztül a magyar közigazgatás sajátos intézményeként szolgálta a magyar nemzetpolitikát. Olyan önálló központi költségvetési intézmény volt, melynek létrejöttét a rendszerváltás előkészítésében tenniakarók nemzeti elkötelezettsége és felelős magyarságtudata tette lehetővé. Olyan kormányhivatalként működött, mely öt egymást követő kormányzat alatt, a természetesnek tekinthető hangsúlyeltolódások ellenére, a határon túli magyar nemzetrészek érdekeinek képviseletét, ügyeinek vitelét a magyar közigazgatásban és nemzetközi téren is folyamatosan ellátta, míg aztán a hatodik kormányzat, miután döntő mértékben, éppen neki köszönhetően, a magyar nemzetpolitika gyakorlatilag teljesen megfeneklett, nem a jogos elvárásoknak és megváltozott, uniós körülményeknek megfelelő intézménnyé alakította át, hanem a könnyebb megoldást választva, gondos lejáratás kíséretében, sértetten felszámolta.
Hogy ezt megtette, abban a felelősség nyílván az övé. Hogy ezt megtehette, akárcsak abban, hogy a magyar nemzetpolitika mélypontra jutott, abban a felelősök sokkal szélesebb körben keresendők. E döntés előkészítésében, konok és kitartó következetességgel közreműködtek sokan Magyarországon – egyes kormányzati szervek, ellendrukker bürokraták, a politika, a közélet nem kevés szereplője, szereptévesztő szolgálatok és szolgálatkész publicisták egyaránt– a nemzeti ügyekben a konszenzus szükségességét hirdetve és mindent megtéve annak érdekében, hogy ez nehogy létrejöhessen. De legalább annyian voltak határon túl is, akik ebben elévülhetetlen érdemeket szereztek és most nem a szomszéd országok ellenérdekelt erőire gondolok, hisz ez értelemszerűen, ebben a térségben, sajnos akár természetesnek is tekinthető. Igen, azoknak a szomszédos államokban élő egyes magyar közszereplőknek a felelőssége jut eszembe, akik, – ahogyan a határon túli magyarságra szánt költségvetési összegek nőttek a '90-es néhány tízmillióról a hivatal felszámolása idején elért 13, 7 milliárd forintra – a HTMH-ban (akárcsak az általa felügyelt közalapítványokban) nem annyira egy, a Kárpát-medencei magyar kisebb vagy nagyobb közösségeinek megmaradása és megtartatása érdekében munkálkodó és a magyar nemzetpolitika érdekében, koordinációs feladatokkal felruházott budapesti kormányzati intézményt, illetve intézményeket akartak látni, hanem inkább a személyes politikai ambícióikhoz asszisztáló szolgáltatási irodát.
Több mint jelzésértékűnek tartom, hogy a hivatal megszüntetését valósággal üdvözölte az egyik legjelentősebb, határon túli magyar érdekképviseleti vezető: „Itt az ideje neki, (mármint a HTMH felszámolásának –n. n.) ugyanis ez az intézmény nagyobb pápa lett a pápánál. Az intézmény vezetője pedig kliens rendszeren, szimpátia alapján több mindent másképp csinált, mint ahogy az elvárható lett volna”. (Info Rádió 2006. június 13.) Érdemes, bár kissé keserű visszaidézni azt, hogy jobbára ugyanazok a Kárpát-medencei vezéregyéniségek, akik egy hasonló '94-es HTMH-t megszüntető, horngyulai ötletet, spontán összefogással, sikerrel megtorpedóztak, 2006-ban, ha nem is üdvözölték a szándékot, mint az említett indulatos pártelnök úr, akit amúgy azóta a saját szervezetéből, a VMSZ-ből kizártak, gyakorlatilag szó nélkül hagyták nemcsak a HTMH felszámolását, hanem azt is, hogy karaktergyilkosságtól sem visszarettenve, a felszámolóbiztosok a hivatalt és mindazt mi hozzá kapcsolódott (az Illyés és Új Kézfogás Közalapítványok, az Apáczai és a Teleki László Közalapítvány, a MÁÉRT stb.) valósággal kriminalizálják. Az elkövetkezendőkben szabályos intézménytörténetre aligha vállalkozhatnék, még vázlatos formában sem, az messze meghaladná egy előadás kereteit. Helyette inkább következzen egy szubjektív HTMH história néhány olyan lapja, mely reményeim szerint választ tud adni a választott címre, bizonyítva, hogy nemcsak a személyes elfogultság mondatja velem – bár kétségtelenül ma én is, mint egykor, '32 januárjában a csalódott József Attila „másolás után rohanok” –, hogy a HTMH-nak volt neve és az nemcsak áruvédjegy volt, mint akármely mosóporé. * Elhangzott a „Kisebbségvédelem a XX. és XXI. században” címmel, Szatmárnémetiben 2011 május 20-án megrendezett X. Jakabffy napokon.
I. Az előzményekről:
Csak látszólag kezdem messziről, de fontosak az előzmények, hisz nélkülük nincs Határon Túli Magyarok Hivatala-történet. 23 évvel ezelőtt, '88 február 13-án megjelent a Magyar Nemzetben egy tanulmány, amelyet joggal lehet tekinteni a magyarországi rendszerváltás egyik elméleti alapvetésének, a magyar kül- és kisebbségpolitikai rendszerváltás programnyilatkozatának, a közömbös kisebbségpolitika halotti bizonyítványának és egyben a cselekvő nemzetpolitika keresztlevelének. E nélkül:
– nem fogalmazódott volna meg a hivatalos politikában Magyarország felelőssége az egyetemes magyar nemzet iránt; – nem fogalmazódott volna meg a hivatalos politikában az eltökéltség, hogy Magyarország érvényesítse: a kisebbségi kérdés nem belügy; – nem alakult volna ki a határon túli magyarsággal és a hazai kisebbségekkel foglalkozó intézményrendszer; – Magyarországnak ma nincs kisebbségi törvénye.
Miért gondolom így?
A Mai politikánk és a nemzetiségi kérdés című tanulmányra épülhetett a rendszerváltás kisebbségpolitikája, ebből származtatható annak társadalmi-politikai támogatottsága (lásd a Kollégium tagjainak imponáló névsorát így az. egyéni tagokét: Ablonczy László, Andrásfalvy Bertalan, Antall József, Benda Kálmán, Benkő Lóránd, Bíró Zoltán, Bodor Pál, Chikán Attila, Chrudinák Alajos, Czine Mihály, Csepeli György, Csoóri Sándor, Entz Géza, Für Lajos, Görömbei András, Herczegh Géza, Hankiss Elemér, Ilia Mihály, Jeszenszky Géza, Kiss Gy. Csaba, Konrád György, Kósa Ferenc, Köteles Pál, Mészöly Miklós, Pomogáts Béla, Pungor Ernő, Raffay Ernő, Samu Mihály, Vásárhelyi Miklós, Vekerdy József és sokan mások) Az 1988-as Kiáltó Szó nemcsak értékelt és újraértelmezett egy alapkérdést, hanem programot adott és feladatokat fogalmazott meg a politika számára, melynek nyomán – viszonylag hamar – bekövetkezett azok gyakorlatba ültetése és nagyon is kézzelfogható eredmények születtek. Erre épülhetett a rendszerváltás Magyarországának, az elmúlt két évtizednek a kisebbség- politikai jogalkotása (az alkotmányos felelősségvállalás és a kisebbségi törvény) majd utóbbi nyomán a kisebbségi önkormányzati rendszer – melyet bírálni szoktak, hisz lehet is, de jobbat azóta se találtak ki, nemcsak idehaza, hanem a térségben sem igazán.
A Szokai-Tabajdi cikk adott lökést a kisebbségi kérdés erőteljes megjeleníthetőségére a kétoldalú, államközi kapcsolatokban és a nemzetközi fórumokon – talán elég erre vonatkozóan idézni Szűrös Mátyás tevékenységét, de nemkülönben a Horn Gyuláét is (vö. a genfi, ENSZ Emberi Jogi Tanácskozás ülésszaka –'89 febr. 27-én, az ENSZ közgyűlés ülésszaka '89 okt. 28-án stb.) Végül és ez a legfontosabb: az említett tanulmányra kimondta: nemzeti konszenzus nélkül nincs eredményes nemzetpolitika. Erre és vele együtt, a lakitelki és a monori tanácskozás határozataira épülhetett a rendszerváltás kormányzati intézményrendszere és a magyar-magyar kapcsolatok intézményesítése. (Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Kollégium és Titkárság, majd MEH Határontúli Magyarok Titkársága, 1992-től HTMH, „A határon túli magyarságért” Alapítvány, melyről még Németh Miklós kormánya döntött 1990. március 29-én, akárcsak ugyanakkor a Duna-táj Intézet felállításáról. Előbbi később közalapítványként Illyés Gyula nevét vette fel, s bár öt éve annak, hogy kivégezték, neve ma is vélhetően sokak számára ismerősen cseng. Belőle nőtt ki az Új Kézfogás Közalapítvány, melyet szintén öt éve ítéltek halálra. Öt éve, amikor sértettek és becsvágyó rögtönzők nemzetpolitikai cunamija bekövetkezett, ítélték kimúlásra az egykori Duna-táj Intézetet is, melyet '90-től amúgy Teleki László Intézetként tartott számon a közvélemény, mint az ország egyetlen külpolitikai, szomszédságpolitikai elemző, tudományos intézetét. Ugyanekkor mondták ki a halálos ítéletet az Apáczai Közalapítványra is, mely a határon túli magyar oktatás érdekében cselekvőket, iskolaalapító pedagógusokat és lelkészeket, szórványkollégiumok megálmodóit és működtetőit segítette.
De akkor nemcsak kimondatott, hanem a stratégiaalkotók kezdeményezni is tudtak. Csak, hogy ne felejtsük: '88 február derekán megjelent egy cikk a mi a teendőről és bő másfél év alatt, korántsem ideálisnak mondható feltételek közepette, – nem felejtendő, hogy az első többpárti választásokra készülő, egyébként is forrongó Magyarországról van szó – egy előzménytelen kormányzati intézmény megszületett és működni kezdett. Ismétlem: amit már nem kellett kitalálni, a rendszerváltó kormánynak csak igazítani kellett egy már létező struktúrán. A Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Kollégium és a Titkárság közel egyéves tevékenysége során óriási munkát végzett; egyfelől azzal, hogy felhívta a figyelmet a meglévő problémákra, másfelől pedig rámutatott a továbblépés lehetséges irányaira.
A viszonylag hamar létrejövő és folyamatosan, másfél évtizeden keresztül bővülő intézményrendszernek köszönhetően azokon a területeken is kialakulhatott az együttműködés, ahol '88-ban ilyenre gondolni nem is lehetett. (egyházak, civil szervezetek, média, oktatási intézmények, kisebbségi diplomácia stb.) Ennek fontosabb állomásai ismertek: alkotmányos előírás megjelenítése a határon túli magyarok iránt érzett felelősségvállalásról, a magyar-magyar párbeszéd intézményesítése, OGy határozat – ellenszavazat és tartózkodás nélkül – a MÁÉRT-ról, határon túli magyarokkal foglalkozó minisztériumi szervezeti egységek létrejötte, tudományos háttérintézmények, közalapítványok, műholdas tévé, egyetemalapítás és -építés, a szomszéd országok kormányaival, valamint a civil társadalmi szerveződéseivel való koordinált kapcsolattartás, a Kárpát-medence magyar közösségeivel élő, napi kapcsolat, nemzeti ünnepeken együttlét és közös ünneplés, a „Magyarország 2000” négy találkozója a világ magyarjainak legjelesebbjeivel (ma már ilyen kivitelezhetetlen, sőt elképzelhetetlen lenne), tudományos konferenciák autonómiákról, a mi gondjainknak a Nyugat részéről történő megérthetőségéről, az önkormányzatok lehetőségeiről, az egyházak szerepvállalásáról a magyarság megtartása érdekében, műhelyviták, kiadványok, szakmai munkacsoportok, háttértanulmányok majd a 92%-al megszavazott Kedvezménytörvény és annak végrehajtása stb.
Az kulcsszavak tehát a szolidaritás, kapcsolattartás, támogatáspolitika, kétoldalú és sokoldalú kisebbségi diplomácia voltak – ezt szolgálta két évig az Antall kormány Határontúli Magyarok Titkársága majd 13 éven keresztül a magyar közigazgatás egyedülálló intézménye, a határon túl élő magyarok önálló jogi személyiséggel rendelkező központi költségvetési szerve, a Határon Túli Magyarok Hivatala.
Ez lenne az egyik olvasat.
Volt aztán egy másik olvasat is a HTMH-t megszüntető, 2006-os fel és leszámolóbiztosok olvasata. Eszerint – mint megfogalmazták saját kutatóintézetük szaknyelvén: a Határon Túli Magyarok Hivatala, a közalapítványok, a MÁÉRT a paternalista gondolkodásnak a szimbólumai, a felelős szakmai egyeztetés helyett a nemzetpolitikai túllicitálás terepei voltak. A múltba forduló, konfliktusorientált szellemiség letéteményesének bizonyult intézményekkel szemben a jövő a megújított struktúrájú, fejlesztésorientált megközelítésű új magyar nemzetpolitikáé. Erről az új, Gyurcsány Ferenc és köre által messzemenően támogatott nemzetpolitikai koncepcióról csak két korabeli értékelést idéznék, és szándékosan nem az akkori kormányt hivatalból bíráló ellenzéki oldalról. Így a szókimondó Tamás Gáspár Miklós: „ Az írásművet – amely a magyarra föltűnően emlékeztető nyelven készült – magam is megtekintettem, nincs semmi értelme” ezzel pedig – mint írja, szintén TGM, és Babitsot hívva segítségül:” a kormány olyan, mint ...„az őrült kertész”, aki csak vág, nyes, metsz, nyír, de nem ültet.” Bodor Pál pedig ekképp elmélkedett: „most vén fejjel azon bambulhatok, hogy politikailag az enyéim, épp az enyéim mintha csak zárt kelyhekben főznék ki elképzeléseiket azokról a kérdésekről, amelyek betöltötték életemet. És amelyek szűk körű, belterjes (szektás?) eldöntése életveszélyes lehet a baloldal számára.”
Vérszemet kapva a dózerolás lehetőségétől és manipulálva, és ezzel hozzá méltatlan igazságtalanságba hajszolva a politikailag elfogult ikont, az agg Fejtő Ferencet, a felszámolóbiztosok tovább mentek. Kimondták: a Határon Túli Magyarok Hivatala tevékenysége kártékonynak bizonyult, '90 óta pedig a kormányzati kapcsolattartás és támogatáspolitika inkább fiaskónak tekinthető, áporodott volt és elvetendő. Ők rádöbbentek, mint hirdették, „hogy az az intézményrendszer, amely a kilencvenes évek elején alakult, a két világháború közötti revíziós politika intézményrendszerének az újraélesztését jelentette... a trianoni határokon kívülre szorult magyar kisebbség támogatására a kilencvenes években létrehozott intézményi struktúra a két világháború közötti magyar revánspolitika revitalizálását jelentette”....Tíz év alatt százmilliárd forintot költöttünk el a határon túli magyarság támogatására... a támogatások elosztása követhetetlen, bürokratikus, sokszor a korrupciótól sem mentes volt... főleg az identitás erősítését célzó programok eredménytelenek voltak.”
A magyar kisebbségpolitika egyik szégyene, hogy ennek a lesajnálásnak és sárdobálásnak a hangoztatója egyébként – minő véletlen – az a kormányzati főfunkcionárius volt, aki egyébként egyedüli túlélője volt az általa bírált intézményrendszernek és aki – hisz kormány-háttérintézményként egy közalapítványt is kisajátíthatott magának – korábbi bőkezű fenntartóiról vélekedett ekképp. De az talán nagyobb szégyen, hogy leszámítva egyetlen politikust, a Horn-kormány egykori politikai államtitkárát, nem akadt Magyarországon senki, aki nyilvánosan fellépett volna e minősítés ellen, sőt a főfunkcionárius tovább végezhette nemzetpolitikai ámokfutását. De nem volt határon túl sem egyetlen tiltakozó hang, egyetlen véleményformáló közéleti szereplő sem, aki annak ellenére, hogy az említettek határainkon túl, 2007. április 26-án, Kolozsváron, egy sokszereplős nyilvános tanácskozáson hangzottak el és kerültek a sajtóba, ezt az útszéli gyalázatos megközelítést, amellyel eddig csak a környező országok nacionalista, szélsőséges politikusainak nyilatkozataiban lehetett találkozni, megcáfolta vagy visszautasította volna. Persze ne feledjem: az is igaz, hogy a HTMH mellett más intézményeket is megszüntetett az akkori kormány azzal az indokkal, hogy kisebb költséggel és racionálisabban működjenek az állami szervek – így számolta fel a hazai kisebbségi hivatalt is. Ahol ezt úgymond indokoltnak találták, ott ez a lépés nem történt meg. Egyebek között, e két bezárt intézmény költségvetésével nagyjából azonos költségigényű Magyar Űrkutatási Iroda önállóként megmaradhatott. Bizonyára valakik számára a csillagok közelebb voltak, mint a határon túli magyarok... Most joggal következhetne a harmadik olvasat is, az újragondolt és újjászervezett Határon Túli Magyarok Hivataláról, melynek visszaállítását követő közel egy esztendős tevékenységéről illene most említést tenni. Minden adott volna ehhez, hiszen a kormányzásra készülő Fidesz 2006-tól három nemzetpolitikai célt nevesítve is megjelölt, mint megvalósítandót: a Magyar Állandó Értekezlet összehívását, a kettős állampolgárság kérdésének újbóli felvetését és a Határon Túli Magyarok Hivatalának visszaállítását. Jól emlékszem megannyi, 2006 óta gyakran hangoztatott, erre vonatkozó kijelentésre, köztük az alábbi nekrológra különösen: „Nyugodjon hát békében a HTMH? Igen, de csak addig, amíg a nemzet ismét magához nem tér, mert akkor újra neki kell látni, és egy gyökeresen új szemléletű magyarországi közigazgatást kell felépíteni, melynek alapküldetése, hogy a határokkal szétszabdalt, mégis azonos értékeket valló közösséget szolgálja. (Szabó Tibor: Berekesztett nemzetpolitika, Magyar Nemzet, 2006. november 28.) Ma is előttem van az a sokkamerás, 2006 június 20-i sajtótájékoztató, ahol a HTMH Bérc utcai épülete előtt Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke szenvedélyes hangon – és egyébként teljes joggal – tiltakozott eme „tékozlás”, a felszámolás ellen kijelentve: a HTMH, „egy rendszerváltó vívmány, melynek létrehozásában kiemelkedő szerepet játszott 1990-ben mind a baloldali, mind az első rendszerváltás utáni jobboldali kormányzat, egy országos hatáskörű szerv megszüntetése – közigazgatási értelemben – a határon túli magyarok ügyének a leértékelését jelenti” – és ez megengedhetetlen és korrigálásra szorul. Minap újraolvastam, hisz ma is fellelhető a www. miniszterelnok. hu honlapon a kormányzásra készülő Orbán Viktor korábbi tusnádfürdői beszéde: „Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Mi következik mindebből a konkrét programok szintjén? Ebből, kedves barátaim, az következik, hogy az új jobboldalnak az új politika programját kell meghirdetnie, ami azt jelenti, hogy határozottan harcolni kell a nemzeti érdekvédelem jegyében. Ami most itt, ezen a helyen azt jelenti, hogy harcolnunk kell azért, hogy a kárpát-medencei magyarok érdekegyeztető és közakarat kialakítására alkalmas fórumai ismét létrejöjjenek: Magyar Állandó Értekezlet, Határontúli Magyarok Hivatala, határok feletti nemzeti újraegyesítés, állampolgárság kérdése.”(http://orban. hu/beszed/orban_viktor_tusnadfurd_337_i_beszede/) Magam, messzemenően egyetértve a tegnapi Németh Zsolttal „ Aki ismeri a közigazgatást, az tudja: függetlenül a felügyelettől, ha a kormány megszünteti a területnek a megjelenítését önálló, országos hatáskörű közigazgatási egységként, akkor leértékeli” (Magyar Hírlap 2006 június 22) s nemkülönben egyetértve a szintén tegnapi Orbán Viktorral, bevallom: számítottam a bejelentett „felértékelésre”, ennek az, „érdekegyeztető és közakarat kialakítására alkalmas fórumnak” a Tusnádfürdőn oly lelkesen megtapsolt újraindítására.
A harmadik olvasatomra e tárgyban viszont már nem kerülhet sor.
Kéretik ezért nem engem számon kérni!
II. A Határontúli Magyarok Titkársága és a Határon Túli Magyarok Hivatala:
Az Antall kormánynak, mint láttuk volt mire építenie, amikor 1990 májusában, a kormány hivatalba lépésének napján, a Miniszterelnöki Hivatal keretében megalakult a Határon Túli Magyarok Titkársága. A folyamatosságot jól mutatja, hogy az új HTM Titkárság indulásakor a munkatársakból több az egykori „régi” Tabajdi-féle Titkárságon dolgozók közül kerültek ki, mások pedig az augusztusban, külön országos hatáskörű szervként megalakult Nemzeti és Etnikai Kisebbségek Hivatalában folytatták munkájukat. Ugyanakkor, hogy a magyarországi nemzeti kisebbségeket és a határon túli magyar kisebbségeket érintő kérdések súlyuknak és jelentőségüknek megfelelően kormányszintre emelkedjenek, egy tárca nélküli miniszter felügyelte a két intézményt. A kisebbségi ügyek miniszteriális szintre történő emelésének szándéka, mely végigkísérte a HTMH egész történetét, ekkor tűnt leginkább megvalósíthatónak. Az erre irányuló kezdeményezéseket a bürokrataszemlélet visszaverte, akárcsak az 1998-as Orbán kormány alakítása idején felmerült hasonló javaslatot, melynek kezdeményezéséhez a közigazgatás eleve fenntartásokkal viszonyult, már csak azért is, mert az a határon túliak részéről történt. (Az ilyen típusú fenntartásokról még szólok, hisz a HTMH 15 éves működését végigkísérte a jelenség.)
A felügyelet kérdése kulcskérdés volt, hiszen a HTMH helye és súlya a magyar közigazgatásban alapvetően a mindenkori felügyelő államtitkár kormányzaton belüli helyzetének volt függvénye. Miközben a létét meghatározó kormányhatározat alapvetően központi koordináló szerepkört szánt neki, több mint másfél évtizedes fennállása alatt többször hol a Miniszterelnöki Hivatal, hol pedig a Külügyminisztérium felügyelete alatt működött. Ez az ide-oda helyezés, a gyakori változás eredményezte, hogy – természetes módon – nemcsak az eltérő felfogású kormány-programokhoz kellett igazodnia, hanem – természetellenes módon – az amúgy is sok energiát felemésztő közigazgatási együttműködést olykor az alapoktól kezdve újraépíteni. Csak egyetérteni tudok egyik, '98- és 2002 közötti HTMH elnök véleményével: „a HTMH közigazgatáson belüli helye és szerepe az ellátandó feladathoz képest az elmúlt 15 évben soha nem volt kielégítő. Érdekérvényesítő képessége mindig attól függött, hogy a felügyeletét ellátó kormánytag mekkora politikai súllyal bírt. A HTMH ezt annyiban tudta befolyásolni, amennyiben szakmai tekintélye és „közigazgatási harcossága” lehetővé tette. Ebben a tekintetben a MÁÉRT és a Státustörvény valamint a kisebbségi vegyes bizottságok adtak komoly hátteret. A magyar közigazgatás és különösen a Külügyminisztérium apparátusa valójában folyamatosan akadályozta a határon túli magyar ügyek érdemi megoldását.” (Szabó Tibor nyilatkozata, Magyar Nemzet 2007. január 4.)
A másik kulcskérdés az volt, hogy hogyan és kikkel működjön a HTMH?
Az indulásnál kialakított szerkezeti felépítést, amely területi és funkcionális egységeket foglalt magába – bár az egymást követő különböző kormányok alatt bekövetkezett hangsúlyeltolódások és feladatnövekedések természetesen módosításokat hoztak – gyakorlatilag a hivatal mindvégig megőrizte. Már a kialakulásnál érvényesült az a szemlélet – és ehhez, amikor csak lehetett a hivatalvezetés ragaszkodott, – hogy a munkatársak kiválasztásánál ne csak a szakmai felkészültség és elkötelezettség, meg természetesen a határon túli magyar közösségek helyzetének naprakész ismerete legyen feltétel, hanem az adott kisebbség-többség viszonyának is a minél teljesebbkörű ismerete, beleértve a többség nyelvét, kultúráját, mentalitását is. E követelményeknek – hely- és nyelvismeretük révén – értelemszerűen leginkább azok feleltek meg, akiknek anyakönyvi kivonatában születési helyként nem magyarországi település szerepelt, illetve a szomszéd országokban élőkhöz családi vagy baráti kapcsolatok fűztek és akiket – éppen származásuknak, kapcsolataiknak köszönhetően – minek is tagadni: a közigazgatás számos szereplője mindig is fenntartásokkal kezelt. Önmagában az a tény, hogy a magyar közigazgatásban létrejött és működik egy olyan kormányzati intézmény, amelynek ügyfelei nem magyar állampolgárok, eleve kiváltotta a bürokrácia fenntartásait – negyven év nevelése „sikeres” volt. Valójában ez nem is volt meglepő, hisz ha nem sikerült társadalmi szinten elfogadottá tenni a nemzeti szolidaritás eszméjét, a közigazgatás miért lenne képes csodákra? Hiába volt meg a mindenkori, hol erőteljesebb vagy sápadtabb politikai támogatás – ez, mint láttuk, a mindenkori felügyelő államtitkár kormányzaton belüli pozíciójától függött – a hivatal kezdeményezéseinek, de gyakran a munkatársainak is, a klasszikusnak számító tárcasovinizmuson túlmenően is, olyan típusú ellenállásokkal is szembesülnie kellett, mely más közigazgatási együttmunkálkodásban, más köztisztviselői érintkezésben ismeretlen volt. Ráadásul a számukra kötelezően előírt, legmagasabb fokú, nemzetbiztonsági ellenőrzés /átvilágítás megléte sem volt akadály arra, hogy a velük és rajtuk keresztül a kormányzat egy hivatalával szembeni bizalmatlanság és távolságtartás teljesen megszűnjön. (S ha az aktuálpolitikai érdek úgy kívánta, a szolgálatkész és helyezkedő kiszolgálók nem riadtak vissza a zsigeri fenntartások meglovagolásától, de a méltatlan lejárató manőverektől sem, kitalálva és hivatalos fórumokon is megfogalmazva, hogy azok az emberek, akik megannyi éven keresztül elkötelezettséggel és különleges szakmai hozzáértéssel végezték a dolgukat – tulajdonképpen megbízhatatlanok. “Mintha csak megrendelésre született volna a Mucuska-gate-ként elhíresült kém-tragikomédia” – pörölt a világgal Szabó Tibor, egykori hivatali elnök, midőn sajtóban olyan sugallt írások jelentek meg, amelyek kifogásolták, hogy túl sok határon túli magyar dolgozott a hivatalban. (Magyar Nemzet, 2006. november 28.)
És mindezek ellenére, vagy talán éppen azért, mert a nehézségek, a gáncsoskodások olykor többleterőt adtak az egykori hivatali munkatársaknak. Érdemesnek tartom, hogy e szubjektív krónikában róluk is szóljak, akiknek köszönhető, hogy a HTMH név, több lett, mint áruvédjegy. Azért is megérdemlik az elismerést legalább itt, hisz a HTMH nemcsak létében volt egyedülálló a hazai adminisztrációban. Utánanéztem: a Határon Túli Magyarok Hivatala volt az az egyedüli olyan kormányzati intézmény a magyar közigazgatásban, amelynek soha, egyetlen alkalmazottja munkáját se gondolta elismerni, akár egy icike-picike oklevelecskével, egyetlen kormányzat sem. És nem azért, mert ne lett volna itt is, mint bárhol máshol, egy valaki, egy nyugdíjba vonuló köztisztviselő, kinek ez ki szokott járni! Egyszerűen arról van itt szó: a HTMH-t a közigazgatás ugyan elviselte, tudomásul vette, de részének, nem akarta elfogadni! E téren üdítő kivétel csak kettő volt és azok is a határon túlról jöttek: 2006 júliusában, az RMDSZ belső parlamentjének, az SZKT-nak ülésén Takács Csaba nyilvánosság előtt köszönte meg a HTMH valamennyi vezetőjének és minden munkatársának 15 esztendő kitűnő munkáját és ugyanezt tette meg, 2006 augusztus 24-én a vajdasági „Magyar Szó” vezércikke is
Nevekkel nyílván nem terhelem önöket, de megítélésüket, és főleg annak az intézménynek „az jó híréért, az szép tisztességéért” remélem sokatmondó lesz, ha elmondom, a teljesség igénye nélkül, hogy a HTMH-n kívül hogyan álltak meg ők a helyükön. Egy valamikori HTMH-ban pályáját kezdő, majd vezetőként is dolgozó munkatárs, ma az egyik legismertebb magyar EP-képviselőnő és szintén a hivatalban kezdte pályáját a brüsszeli bizottsági apparátus két főállású alkalmazottja. Hosszú ideig erősítette a HTMH csapatát Magyarország jelenlegi belgrádi, kisinyovi, moszkvai és helsinki nagykövete meg a brüsszeli EU-s képviseletünk egyik nagyköveti rangú vezetője. A Határon Túli Magyarok Hivatalában dolgozott éveken át a volt azerbajdzsáni, bosznia-hercegovinai, romániai, szerbiai, de még az egykori tanzániai külképviselet-vezető is. Napjaink beregszászi és csíkszeredai főkonzulja is egykori HTMH munkatárs, miközben az is tény, hogy a korábbi csíkszeredai és ungvári főkonzul is valamikori HTMH munkatárs volt. Adott a HTMH eddig a honvédelmi tárcáknak két, a külügyi és kulturális tárcáknak pedig egy-egy helyettes államtitkárt – ezek közül kettő jelenleg van funkcióban. Adott továbbá három ízben is egy-egy igazgatót a pozsonyi magyar kulturális intézet számára, egyet pedig a sepsiszentgyörgyi kulturális intézetnek. Adott egy kitűnő nemzetközi jogász és ma egyetemi oktató személyében az ENSZ-nek egy országrapportört, kit épp minap neveztek ki a Tom Lantos Intézet kutatási igazgatójának, továbbá két ízben is a kormányfők számára egy-egy politikai főtanácsadót, akik közül az egyik ma a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő egyik vezető munkatársa, a Magyar Tudományos Akadémiának pedig egy a nemzetközi kapcsolatokért felelős vezető tisztségviselőt. Húszat is meghaladja a külügyminisztériumban pályájukat folytató egykori hivatali dolgozó száma, többen közülük ma vagy korábban, vezető beosztásban is szolgáltak/ szolgálnak idehaza vagy külföldön. Tíz évig a HTMH-t erősítette Martonvásár mai polgármestere, a pályakezdésétől hét éven keresztül a jelenlegi óbudai alpolgármester is a hivatal munkatársa volt, de még Zala megyében, Nemessándorházán is szolgál polgármesterként egy valamikori kolléga. Többen egyetemi katedrákon, tudományos intézetekben, az Országgyűlés Hivatalában vagy a Köztársasági Elnöki Hivatalban kamatoztatják/ kamatoztatták a HTMH-ban szerzett tudást és tapasztalatot. Mások napi és hetilapok, folyóiratok megbecsült szerkesztői vagy külső munkatársai szerzői lettek, esetleg az üzleti életben értek el komoly sikereket – ékesen bizonyítva, hogy a Határon Túli Magyarok Hivatala olyan szellemi potenciállal is rendelkezett, mely nevét többre jogosította fel, minthogy azt egyszerű áruvédjegyként jegyezzék.
Végül is mit tettek ők és őáltaluk a hivatal?
Szolgálták mindenekelőtt az érdekvédelmet, hiszen a hivatal kiemelt feladata volt, hogy a kárpát-medencei magyarok legitim szervezeteivel együttműködve és őket mindig önálló politikai entitással rendelkező partnernek tekintve a szomszédos országok magyar közösségeinek gondjaival, kezdeményezéseik és törekvéseik támogatásával foglalkozzon. Szolgálták mindezt úgy, hogy érvényesüljön az a rendszerváltozás óta folytatott, és 1992. augusztus 18-án a magyar kormány által meghirdetett elv, miszerint csak a határon túli magyarok legitim szervezetei véleményével egyetértésben lehet döntést hozni az őket érintő kérdésekben. Tartották a kapcsolatot és segítettek idehaza és mindenütt, ahol magyarok éltek és nemcsak a Kárpát-medencében, főleg azt követően máshol is, hogy egy jobb sorsra érdemesült, a világ magyarságát összefogni hivatott világszövetség önmaga karikatúrájává silányult. Még a néha magukat mostohábban kezeltnek tekintett, nyugati magyarok is úgy látták – és hadd hívjam most segítségül a nagyrabecsült bécsi Deák Ernőt: – „legtöbben úgy érezték, hogy a szó szoros értelmében hazajárhattak, amikor betértek a Határon Túli Magyarok Hivatalába, ahonnan a barátságos fogadtatáson és biztató szón túl sohasem jöttek el üres kézzel. Bármennyire jótékonysági intézmény benyomását keltette is az a fajta felkarolás, jobbára senkiben sem tudatosodott ez, mivel a családiasság légkörét érezhette maga körül bárki.” Tették ezt, korántsem csak munkaköri kötelességként és nem 8 órás munkaidőben, szervezéssel, közvetítéssel, értetlenkedők meggyőzésével és érdeklődők tájékoztatásával, elemző munkával és nemzetközi fórumokon való aktív részvétellel, jogsegélyszolgálattal és sajtómunkával, szociológiai és demográfiai elemzésekkel, a magyarság sorsát előtérbe helyező politikai és gazdasági stratégiák kimunkálásával – egyszóval a nemzeti összetartozásba vetett meggyőződéstől vezérelve, mindennel, amivel elősegíthető az élhető szülőföldön való boldogulás.
Részt vállaltak a szomszédos országokban élő magyarokkal kapcsolatos kormányzati döntések előkészítésében, a kisebbségpolitikai koncepciók kialakításában és érvényesítésében. és közreműködtek a minisztériumok és más állami szervek határon túli magyarsággal kapcsolatos tevékenységében. Nemcsak figyelték a törvény-előkészítést, hanem javaslatokat is tettek a jogalkotási programokhoz, aktívan közreműködve a kisebbségben élő magyarokat érintő jogszabálytervezetek véleményezésében, nemzetközi egyezmények előkészítésében és javaslatot tettek a költségvetési támogatás súlypontjaira – egyszóval a nemzetpolitika alakításának kezdeményezői és cselekvő elősegítői voltak.
Szolgálták a támogatáspolitikát, hiszen a mindenkori magyar kormányok támogatás-politikai gyakorlatában a HTMH-ra egyrészt konkrét végrehajtó szerep, másrészt a többszereplős támogatási rendszer koordinációjának feladata hárult. A hivatal kezelte a rendkívüli, előre nem látható helyzetek megoldására szolgáló különböző célzott rendeltetésű pénzügyi alapokat (Sapentia-, Horvátországi Újjáépítési-, Délvidéki-, Kárpátaljai-, Lendvai Magyar Ház-, Szabadkai Magyar Ház-, Református Világtalálkozó- és Csángó Alap stb.), a Kedvezménytörvény által biztosított oktatási-nevelési támogatások lebonyolítását és a rendkívüli, előre nem látható helyzetek megoldására szolgáló ún. Koordinációs Keretet.
Különböző időszakokban váltakozó sikerrel, a különböző szervezetek döntéshozó testületeinek munkájában való részvétellel a jogszabályokban előírt, de a mindennapokban kiküzdeni kényszerülve, ellátták a koordinációs feladatokat. Ennek eredményessége függött egyrészt attól, hogy az adott időszakban volt-e meghatározott stratégiai cél, aminek érvényt kívánt a kormányzat szerezni, illetve attól, hogy mennyire voltak ehhez partnerei a magyar közigazgatásban, majd egyre markánsabban jelentkezett az, hogy mennyire voltak ehhez partnerek a Magyarországról „becserkészett” határon túli vezéregyéniségek.
Szolgálták a kisebbségi diplomáciát, hiszen a HTMH hatá

/vezércikk/
A fal és a bandák
Ágoston Hugó
Ötven évvel ezelőtt húzták fel a falat a „két Berlin” határán az NDK-s biztonsági erők. A kommunista elnyomás legkézzelfoghatóbb jelképe volt Európában, nem csak két város- és országrészt választott el százhatvan kilométerével, de két világot.
Mintegy tárgyiasította Európa hidegháborús kettéosztottságának Winston Churchilltől származó politikai metaforáját, a Vasfüggönyt.
1989 novemberében – miután Magyarország (Horn Gyula emlékezetes mozdulatával) megszüntette az osztrák határon a szögesdrót vasfüggönyt – egy, az utazási szabályok liberalizálásáról szóló rendelet hatálybalépésének ígéretére NDK-sok százai vonultak a határátkelőhelyek felé, kinyitották a határsorompókat, és nekiestek a falnak. A jelképet jelképesen lebontották, szerepe megszűnt. Berlini fal, élt huszonnyolc évet: 1961. augusztus 13. – 1989. november 9.
Noha a „nyugatnémetek” közül, különböző okokból, ma már sokan bánják a két országrész egyesülését, az senkiben sem merül fel, hogy azok, többnyire fiatalok, akik akkor nekiálltak a fal lebontásának, vandálok lettek volna. A zsarnokság és az igazságtalanság, a megosztás és az embertelenség falainak lebontása nem vandalizmus.
Vandalizmus viszont, a hordaszellem alantas ösztönének kiélése az összeverődött bandák garázdálkodása, amivel a múlt héten London és néhány más angliai nagyváros képesztette el a világot. Emlékezetes, hogy hat évvel ezelőtt hasonló rendbontások forgatták fel Franciaországot, ahol az erőszakhullám a fővárosról úgyszintén átterjedt több más nagyvárosra is. Ezekben az esetekben a rendbontás, a rombolás, a fosztogatás, a rendvédelmi erők bántalmazása feladatuk ellátása közben: közönséges bűnözés, és akként kezelendő, még ha tömeges volta miatt ez nem is egyszerű.
A múlt hét angliai erőszakhulláma, de már korábban a szélsőjobboldali szervezkedések egyre durvább fasiszta megnyilvánulásai és különösen az oslói váratlan vérengzés nyomán felmerült a kérdés, hogy vajon mi a tudati, „ideológiai” háttere a gyűlölet, a türelmetlenség eme újabb és fokozódó világföllángolásának.
Lehet ezen töprengeni, lehet róla tudós konferenciákat szervezni, tanulmányokat írni. De lehet egyszerű, józan ésszel, a legkézzelfoghatóbban megállapítani; például úgy, ahogyan egy magyarországi publicista teszi: „A brit plebsz azért randalírozik, mert randalírozni akar. Éppúgy, mint előtte a francia csürhe és a 2006. őszi budapesti csürhe, amely Gyurcsány ürügyén csinált hetekre Bejrútot a fővárosból. És amely seggfejeknél éppúgy totál mindegy, milyen volt a gyerekkoruk, milyen a családjuk, az »osztályhelyzetük«, milyen politikusokon és honlapokon szocializálódtak. Mindenki önmagáért felel. A tettei minősítik az egyént, nem az, amit a társadalom állítólag elmulasztott megtenni vele kapcsolatban.”
Valóban, van, létezik, vagy legalábbis léteznie kell egyéni felelősségnek is. És sok filozófia helyett főleg a törvény érvényesítésének! Ebben kellene hogy megmutatkozzék az állam ereje. A többi, meglehet, csupán a dolgok elkenése... Új Magyar Szó (Bukarest)

Ö S S Z E F O G L A L Ó
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Bihar megyei Elnöksége szerint az RMDSZ által folytatott megalkuvó és népnyomorító politika az erdélyi magyarság hitelét rontja.
Nagy József Barna partiumi régióelnök és Török Sándor Bihar megyei elnök péntek délelőtt tartott sajtótájékoztatójukon fogalmazták meg az RMDSZ országos, illetve helyi politikájával szembeni ellenvetéseiket. Török aggasztónak nevezte az országos méreteket öltött kormányellenes demonstrációk miatt kialakult bizonytalan helyzetet, ugyanakkor felhívta a figyelmet arra, hogy a tüntetéssorozatot kiváltó megszorításokban – az állami alkalmazottakat érintő, 25 százalékos bércsökkentésben, a nyugdíjak és közalkalmazotti bérek befagyasztásában, vagy az adóemelésben – az RMDSZ-nek is jelentős szerepe volt. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) a fizetések és a nyugdíjak emelését javasolta a román kormánynak, amire Török szerint nagy szükség lenne. Érhetetlen, hogy miért nem emeli fel a szavát az RMDSZ a megszorítások enyhítése, és a fizetések és nyugdíjak emelése érdekében, miközben az egész ország nyomorban van, hangzott el a sajtótájékoztatón. A szövetség politikai tehetetlensége a környezetvédelem és az egészségügy terén is hangsúlyosan kiütközik. Ezt igazolandó Török az Erdély kirablásával felérő verespataki bányatervet említette meg, amely annak ellenére valósulhat meg, hogy a környezetvédelmi tárca tulipános kézben van. Ez nemcsak az RMDSZ, hanem az egész erdélyi magyarság hitelét és becsületét rontja, hangsúlyozta Török Sándor.
Nagy József Barna a Bihar megyei és nagyváradi RMDSZ tevékenységéről szólva lajstromba vette, kiket látott vendégül az elmúlt években a szervezet. Megállapította, hogy a legtöbb meghívott a balliberális szférából került ki. Felhívta a figyelmet arra is, hogy az elszakított területeken, egyedül Nagyváradon látták vendégül Gyurcsány Ferencet…
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Bihar megyei Elnöksége egy közleményben figyelmezteti a magyar nemzet ügyét és sorsát szívén viselő művészeket, tudósokat, politikusokat és a közélet minden szereplőjét a Bihar megyei RMDSZ viselt dolgaira.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Bihar megyei Elnöksége által kiadott közlemény alább olvasható.
K Ö Z L E M É N Y
„Aki korpa közé keveredik...!”
Mély tanulságokat rejtő közmondásunk juthat eszébe mindazoknak, akik nyomon követik a Bihar megyei és nagyváradi RMDSZ tevékenységét. Számos közbotrányt és derültséget okozó megnyilvánulásukkal (lásd pl. az utcanév-fordítási, ferdítési tevékenységüket) most nem foglalkozunk, csupán – mint rossz szellemeket – megidézzük azokat a személyiségeket, akiket a Bihar megyei és nagyváradi RMDSZ látott vendégül az elmúlt években.
A rosszemlékű, nyolcéves MSZP-s, SZDSZ-es kormányzás alatt a Bihar megyei és nagyváradi RMDSZ képviselői szinte kivétel nélkül csak MSZP-s és SZDSZ-es politikusokat és hozzájuk kötődő történészeket, írókat hívtak Nagyváradra. Vendégük volt többek között: Horn Gyula, Kuncze Gábor, Demszky Gábor, Mesterházy Attila (vele és az MSZP más politikusaival együtt mulat az RMDSZ az évente megrendezésre kerülő Partiumi bálnak nevezett rendezvényen).
Vendégük volt Gyurcsány Ferenc, akit egyedül a nagyváradi RMDSZ látott vendégül a határon túli szervezetek közül. Nem csoda, hiszen egyik Bihar megyei parlamenti képviselőjük a sajtóban nyilatkozva kijelentette: „Nem találok semmi kivetnivalót Gyurcsány őszödi beszédében”. De előadást tartott Nagyváradon Aczél György, Nyakó István és Újhelyi István is. A két utóbbi politikus Nagyváradon, az RMDSZ rendezvényén, vendéglátójuk nagy megelégedésére a FIDESZ és Orbán Viktor ellen uszított. A FIDESZ a két politikust nagyváradi kijelentéseik miatt a közéletből való távozásra szólította fel.
Újhelyi kijelentette: „Tény, hogy az MSZP sokat segített az RMDSZ-nek, mindig mindenben támogattuk őket, ha igényelték. Ehhez képest ők azt kérték, ezt ne mondjuk el sehol, nehogy Erdélyben kiderüljön a dolog”. Hogy az RMDSZ (különösen a nagyváradi és Bihari szervezet) és az MSZP ezer szállal kötődik egymáshoz, ez mindenki számára egyértelművé vált. A Bihar megyei és nagyváradi RMDSZ vezetői – jó tanítványokként – minden megnyilvánulásukban, beszédükben a FIDESZ, annak vezetői és nemzetpolitikai elképzelései ellen szólaltak és szólalnak meg.
Az elmúlt évben Szacsvay Akadémia néven előadássorozatot szerveztek, ahová nagyrészt az MSZP-s, balliberális eszmerendszert képviselő előadókat hívtak meg, de több gyanútlan, jóhiszemű, a nagyváradi RMDSZ kétes ügyeiről, nemzetrontó vendégeiről mit sem tudó előadót is vendégül láttak.
Nem tudjuk, milyen dicsőség a nagyváradi RMDSZ vendégének lenni, a Szacsvay Akadémián előadást tartani Gyurcsány, Demszky és a többiek után.
Felkérjük a magyar nemzet ügyét és sorsát szívén viselő művészeket, tudósokat, politikusokat és a közélet minden szereplőjét, jól gondolják meg, be szeretnének-e állni ebbe a sorba, szeretnének ezek után is a nagyváradi RMDSZ vendége lenni?
Mi figyelmükbe ajánljuk ősi népi bölcsességünket: „Aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók!”
Nagyvárad, 2012. január 27.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács
Bihar megyei Elnöksége

A megbocsátásra még várni kell
Mikor már azt gondoltuk, az RMDSZ azonkívül, hogy lesi a győztes román pártok kegyeit, remélve, valamilyen úton-módon visszakerüljön a kormányba, de amúgy más, igazi meglepetést nem tud szerezni sem választóinak, sem azoknak, akik nagy fenntartásokkal figyelik tevékenységét – múlt héten, amikor Kolozsvárott lepaktált az MSZP-vel, enyhén szólva leesett az állunk.
És lőn nemzetpolitikájuk
Az MSZP megfiatalodva is Horn Gyula pártjának örököse, az meg Kádáré, az internacionalizmus magyar megtestesítőié. Kitetszik ez abból is, hogy hosszú és zivataros történetük során eddig soha nemzetpolitikával nem foglalkoztak. Most – hála a Markó Béla vezette, Kós Károly nevét viselő alapítványának – mindezt Kolozsvárott megtehették, kis felháborodás, meglehetősen nagy sajtóközöny közepette. A hírtől kissé megdermedt a levegő az amúgy is kemény telet élő Erdélyben és a Székelyföldön. Még szerencse, hogy egyben meg is világosodhattunk. Végre kiderült: Markó és köre szívből vagy színből, de szocialista. Érthető tehát, hogy miközben itthon azzal a szocialista Victor Pontával kokettálnak, a magyarországi politikai palettáról is épp azt a pártot választották ki, mely a lehető legtávolabb áll az itt élő magyarság zömétől. Nemcsak azért a fránya 2004. december 5-ért, amikor szabályos testvérgyilkosságot követtek el Kovács László és Gyurcsány Ferenc vezetésével, hanem mert akkor az egységes magyar nemzet alapját, lényegét tagadták meg, máig meg nem magyarázható okok miatt.
Ha ketten hajba kapnak, a harmadik utat tör
Hogy Mesterházy valójában mit akart, amikor eldöntötte, hogy a Kincses Városban fejti ki újnak titulált, de valóban kevés új elemet tartalmazó nemzetstratégiai céljait, csak akkor tudjuk értelmezni, ha a közelgő magyarországi választásokkal hozzuk összefüggésbe, s ha figyelembe vesszük, hogy a magyar pártvezér valójában csak meglovagolta a Fidesz és az RMDSZ viszonyát uraló feszültséget. Jöttek, láttak – hogy győztek-e, később válik el. Markóéknak – ezt a vak is láthatja – pénz kell, és még ennél is jobban áhítják a hatalomba való visszaszivárgást. Még csak nem is titkolták: abban reménykednek, hogy az a „jó, baráti viszony”, melyet Mesterházy Attila Victor Pontával ápol, hasznos lesz számukra, és ismét ott fontoskodhatnak Bukarestben. Bizonyára az is ösztökélte, hogy lelkük mélyén reménykednek a baloldal 2014-es győzelmében, s besegítenének azzal a pár százezer szavazattal, mellyel az állampolgárságot kért és kapott hazánkfiai rendelkeznek.
Melyik kilencven százalék?
Nem véletlenül vetette oda Markó Béla a tárgyalás színhelye előtt tüntető fiataloknak, hiába tiltakoznak-hangoskodnak, rájuk szavazott a hazai magyarság több mint kilencven százaléka... Választási statisztikaként igaz ugyan a volt elnök légbe röptetett adata, de valójában csak a szavazati joggal rendelkező magyarok kevéssel több mint egyharmadát jelenti, pontosan 370 000 voksot. De e füllentésnél szomorúbb és árulkodóbb, hogy az RMDSZ volt elnöke úgy tekint szavazóira, mintha azok nem térhetnének ki parancsa alól. Az ugyanis, hogy ha nincs jobb, ez is megteszi meggondolásból december 9-én a tulipánra nyomták pecsétjeiket, közel sem jelenti, hogy egy esetleges magyarországi választás során ugyanilyen szorgalommal a szocialisták szegfűjére voksolnának. Sőt, majdnem biztos, hogy csak kevesen teszik ezt. Mert Mesterházy Attila bocsánatkérése vagy nagy garral ismertetett nemzetstratégiájuk nem feledteti az emberekkel sem a december 5-i szégyenteljes népszavazást, sem azt, hogy még jelen pillanatban sem szabadultak meg régi ösztöneiktől, a Kovács László által anno meghirdetett „merjünk kicsik lenni” politikától, a nemzeti érzéseket eltiporni kész, neoliberális kegyeket kereső megalkuvásaiktól.
Él-e az egyenlő közelségtartás?
Az itthoniak azt is megkésettnek tartják, hogy huszonhárom évnek kellett eltelnie, míg a magyar szocialisták nemzetstratégiát dolgoztak ki. Ráadásul szemmel láthatóan amolyan óvatos duhaj módra: szót sem ejtenek az autonómiáról, holott azt még az RMDSZ is, ímmel-ámmal ugyan, konjunktúrától függően, főként választási kampány idején, de fölvállalja. S nemcsak ebben kaphatók megbocsáthatatlan mulasztáson a magyar szocialisták, de ama kijelentésükben is, miszerint az egyenlő „közelségtartás” szellemében viszonyulnak majd a kisebb erdélyi magyar pártokhoz is. Érdekes módon erről sem az MPP, sem az EMNP még csak nem is hallott.
Az MSZP az RMDSZ-re mint legnagyobb romániai magyar pártra összpontosít, s annak legitimitásán lovagol. Emiatt is kétséges a szocialisták ama állítása, miszerint az árkok betömését tartják legfontosabb feladatuknak. Nos, ha ennek a partnerségi kapcsolatnak a megerősítésével az RMDSZ-t mint szerény győztest besegítik vágyai netovábbjába, a román szociál-liberális kormánykoalícióba, az a bizonyos árokbetemetés jó időre újra elmarad. Az egymásra acsargó táborok még kis időre saját sáncaik mögé húzódnak, majd újra egymásnak esnének. Csak pénz, paripa és fegyver kellene, de ezekből egyelőre kevés van, s ha a szocialistáknak még így ellenzékből is sikerül anyagiakkal megtámogatniuk az RMDSZ-t, lehet ugyan, hogy tiszavirágzásszerű erőre kapnak, de az a belső megtisztulási folyamat, melyre oly sokan várnak még belső RMDSZ-es körökben is, ismét elodázódik.
Pénz? A szocik – ígérik –, ha majd hatalomra jutnak, a határon túliaknak szánt pénzek mintegy kilencven százalékát ismét az RMDSZ oszthatja el. Csakhogy az anyaországi támogatások legnagyobb hányadát – bárki is rendelkezik fölötte – ma is, tegnap is a tartós, nagy programokra, a magyarul tanuló gyermekek támogatására, az egyetemek költségvetésének biztosítására kell fordítaniuk. A közbenjáró esélyei
Az RMDSZ-ből szemlélve az eseményeket a kolozsvári találkozó úgy is értelmezhető, mint kísérlet a saját mozgásterük növelésére. Nem véletlenül ígérte Mesterházy, hogy a területi-közigazgatási átszervezés számunkra oly sok veszélyt és fenyegetést jelentő ügyében tárgyalni fog barátjával, Pontával. Nos, egy próbát megér, de Bukarest olyannyira semmibe veszi Budapestet, s annyira nincs fogadókészség bennük e témában, hogy kár abban a hitben ringatnia magát az MSZP-nek, hogy amit kormányközi kapcsolatokkal, belső ellenállással nem lehet elérni, azt pártszimpátia alapján esetleg orvosolni lehetne. Ahhoz legalább Hollande-nak vagy Obamának kellene lennie. A mi miniszterelnök-Guevaránkat és pártját esetleg világpolitikusok téríthetnék jobb belátásra, ha szóba állnának vele, nem a szomszédos és nem is oly baráti ország kis ellenzékének kis vezére, aki Kolozsvárról Markó Bélával együtt inti a magyar kormányt: ha nem becsülik meg jobban őket, néhány emberük 2014-ben másra szavaz.
Volt tehát bocsánatkérés és ígérgetés. Sokat egyik sem ér, ígérgetésekkel tele a padlás, a megbocsátás meg nehéz annak, akit hitében, lelkében, nemzeti önérzetében sértettek meg.
Simó Erzsébet
Háromszék
Erdély.ma,

Válasz Bayer Zsoltnak
Az indulat indulatot szül, a rágalom ingerültséget, az igazságtalanság jogos felháborodást. Ennek dacára igyekszem mindezeket félretenni, és a tények hideg fényében hozzászólni Bayer Zsolt Erő a motorban című írásához. Egyrészt azért, mert Bayer Zsoltot – ellentétben jobbikos barátaimmal – alapvetően lényeglátó és szókimondó közírónak tartom, akkor is, ha a Jobbik irányában súlyosan elfogult, s ha a Fidesz vonatkozásában viszont kevéssé jellemzi a kritikai attitűd.
Jómagam az anyaországi politikai térben a politikai senki földjén érzem magam, s kifejezetten lehangol a két nemzeti párt közötti totális háború. Erdélyben más a helyzet, itt úgy vélem, hogy Tőkés László személyisége és évtizedes egyenes vonalú politikai pályája garancia arra, hogy azok a szervezetek, amelyeket ő hitelesít – tételesen az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt – minden támogatást megérdemelnek szavazatban és munkában egyaránt.
Bayer Zsolt említett írásának lényegével – amely a román politika, és azon belül a román elnök cinizmusával foglalkozik – aligha vitatkozhat magyar érzésű ember. Kár, hogy nem hagyott ki belőle néhány felesleges, bántó kitételt.
Szerinte Vona „hülyeségeket” beszélt Borzonton, de amit idéz tőle, minden, csak nem hülyeség. Az a gondolat, miszerint nem mondunk le arról, hogy egyszer minden magyar egy hazában éljen, olyan kitétel, amely elválasztja a magyar érzésű embereket az idegenszívűektől. Azoktól, akikkel épp Bayer Zsolt foglalkozik igen gyakran a legkeresetlenebb, ezért a legmegérdemeltebb, legmegfelelőbb stílusban. Az sem kifogásolható, hogy értékelveink vállalását akkor sem mellőzhetjük, ha ez konfliktusokkal jár akár belpolitikai, akár külpolitikai síkon. A „konfliktus” háborús konfliktusként való értelmezése a román sajtó műve volt, ez sem róható fel Vonának, aki egyébként a konfliktusfelvállalást Tőkés Lászlónak a védőhatalmi státusra vonatkozó, a román sajtó által ismét csak szándékosan félreértett kijelentése kapcsán emlegette.
S elérkeztünk a második problematikus mondathoz. Bayer Zsolt „szerencsétlennek” nevezi Tőkés Lászlónak a magyar védőhatalmi státussal kapcsolatos kijelentését. Hogy miért, nem tudni. Annyi biztos, hogy nem az utólagos román reakció fényében kell egy magyar politikus kijelentéseit megítélni, azok ugyanis merőben taktikai jellegűek. Ha kell, szemrebbenés nélkül képes az egész román sajtó hallgatni olyankor, amikor bőven lenne ürügye szólni (politikai feljelentéssel érne fel, ha leírnám, hogy ki és mikor kérte Erdélyben magyarként az „elszakadást Romániától” egy olyan rendezvényen, amelyről a román sajtó is bőven tudósított – de tény, hogy ilyen is történt), és képes a semmiből ügyet kreálni. Tőkés Lászlóról mondták egy alkalommal, hogy ő az az ember, akinek soha nincs jelen időben igaza, hanem mindig csak „igaza volt”. Ami persze azt jelenti, hogy jelen idejű kijelentései kiállták eddig az idő próbáját, legyen szó a hallgatás falának ledöntéséről, a finom eszközökkel folytatott magyarellenes etnikai tisztogatásról, az autonómia nemzetpolitikai imperatívuszáról, az RMDSZ komprádor-politikájáról, és a sor még hosszan folytatható. Így állunk a védőhatalmi státussal is, amelyet egyébként csakis kétoldalú szerződésben lehetne szabályozni, erre kínált jó alkalmat a magyar–román alapszerződés, amit viszont Horn Gyula és Ion Iliescu elvtársi szellemben, a magyar érdekeket figyelmen kívül hagyva kötött meg 1996 szeptemberében. (Az RMDSZ radikálisnak mondott nemzeti-konzervatív, autonómista szárnya már ekkor követelte egyébként a magyar védőhatalmi státust. Mindhiába.)
A végére hagytam a legigazságtalanabb és legbántóbb kitételt. Bayer Zsolt szerint Tusványos és az EMI tábor között a „kontinuitást legfeljebb a már minden segget megjárt Toró T. Tibor személye jelentheti”. A Fennvaló nem mindenkinek adja meg, hogy családi szocializációból és az életút szerencsés alakulásából kifolyólag felnőttkori önmagára eszmélésétől akár életének végéig ugyanazon eszmék mozgassák, ugyanazon értékelvek vezéreljék. Toró T. Tibor e szerencsések egyike – hadd ne mondjam, kivel ellentétben. Neki nincsenek anyagi botrányai, ma is ugyanabban a tömbházlakásban él, mint a rendszerváltás idején, politikai pályáján pedig nincs semmiféle törés. Addig maradt az RMDSZ-ben, amíg a leghalványabb remény látszott arra, hogy a szervezet jó irányba terelhető belülről. Amikor ez lehetetlenné vált, az RMDSZ-en kívülről képviselte ugyanazokat az eszméket és célokat. Politikai szövetségesei mindig ugyanazok voltak, kezdve Szilágyi Zsolttal és befejezve Tőkés Lászlóval, leszámítva néhány, az RMDSZ-ben maradt hűtlen barátot, akikben a legutóbbi választáson erősebb volt az RMDSZ iránti párthűség, mint a közös értékek és a célokhoz való kötődés. Nem egyszerűen hamis tehát Bayer félmondata Toróról, hanem a valóság éppenséggel az állítás fordítottja. Toró ráadásul soha senkinek nem volt a Sancho Panzája (hogy így mérsékeljem Bayer közönséges kiszólását), hanem előbb a MISZSZ, majd az ebből létrejött Reform Tömörülés „szuverén” politikáját a magyar érdekekhez, és nem másokhoz igazító elnöke volt, annak feloszlását követően az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot vezette hasonló szellemben ügyvezető elnökként, amíg meg nem választották az Erdélyi Magyar Néppárt elnökévé. Toró T. Tibor az önzetlen, ügyszolgáló, belülről mozgatott, programorientált politikus mintapéldája.
Végül hadd zárjam soraimat azon reményem kifejezésével, hogy nincs messze az az idő, amikor nem kell energiát fordítani az ehhez hasonló felesleges, sőt kifejezetten káros, táboron belüli támadások kivédésére, hanem a közös ellenfelek ellenében, és a közös célok megvalósításának szolgálatában használhatjuk fel időnket és alkotóerőnket. Akkor biztos több erő lesz a motorban is…
Borbély Zsolt Attila közíró
Magyar Hírlap

Sike Lajos: Mátyáshoz mérhető?!
Hát kaptam a pofámra az elmúlt napokban, mert nem tudtam hallgatni! Jóllehet személyes és családi érdekem azt kívánta volna, hogy fogjam be a bagólesőmet – ahogy mifelénk mondják –, vagy ha szólok, akkor dicsérjem a partnereimet, hogy milyen okosak és milyen zseniális meglátásaik vannak... Ám, én lüke, inkább ellentmondtam nekik és tűrtem, hogy lekomcsizzanak, -horngyulázzanak, -gyurcsányozzanak, -bajnaizzanak, pedig ezeket a neveket ki sem ejtettem.
Már elnézést, de mégsem állhattam meg őszinte szó nélkül, hogy az anyaország mai miniszterelnökét, a Fidesz napokban újraválasztott elnökét egyesek nem csak Szatmárban, de Háromszéken is a Mátyás királyunk utáni századok legnagyobb nemzetvezetőjének tartják! Már csak azért sem, mert mérete is kisebb, mint például Bethlen Gáboré, Bocskai Istváné, Kossuth Lajosé, Tisza Istváné, Horthy Miklósé, Nagy Imréé, Antall Józsefé. De akár Kádár Jánost is említhetném, aki ugyan nem szabad választással került hatalomra, hanem a szovjet fegyverek segítségével, de végül olyan gulyáskommunizmust teremtett, hogy a közvélemény-kutatások szerint ma is ő a huszadik század Magyarországának legnépszerűbb politikusa.
A mostani Győző méretben inkább Horn Gyulára hasonlít, de kezet rá, hogy róla nem fognak utcát elnevezni a nyugati országokban, mint az utóbbiról. Gyula pufajkás volt ugyan fiatalabb éveiben, de reformkommunista vezetőként, amikor eljött a pillanat, nem habozott azt cselekedni, ami a magyar nemzetnek és vele a szabadságnak és a demokráciának legjobb volt: megnyitni a nyugati határokat, elvágni a két világot egymástól elzáró szögesdrótot. Volt erre bátorsága még akkor is, ha a megszálló szovjet csapatok bent voltak az országban. Mert nagy tetteket nem azért hajt végre az ember, mert ilyen vagy olyan ideológiát, eszmerendszert képvisel, hanem azért, mert felismeri, hogy alkalmas pillanatban mit kell cselekednie országáért, nemzetéért.
Egyébként vitapartnereimnek abban igazat adtam, hogy Viktor csakugyan egyféle nemzetvezető, méghozzá teljes mellel, de azt, hogy mennyire nagy, a jövő évek döntik el. Alkalmasint az ellenzékéhez tartozó magyar komcsik győzték meg azokat a nyugati lapokat, amelyek azt írták róla, hogy egyelőre méreténél is kisebb vezető. Mikor ezt kimondtam egyik vitapartnerem kis híján leköpött. Szerencsére még a hetedik X-nél is jól tudok ugrani.
Szóval, a bajokat elfedni próbáló nemzetieskedés és az olcsó populizmus sok erdélyi magyart is elaltat. Olyannyira, hogy szerintük csak az számit igaz magyarnak, aki immár kettős állampolgár és természetesen a Fideszre fog szavazni. Ezer bocsánat a legnagyobb magyaroktól (no nem a Széchenyihez hasonlóktól, azoktól nincs miért), de több százezer erdélyi magyarhoz hasonlóan nem kértem és kérek kettős állampolgárságot, s szavazni sem fogok ottani pártokra. Mert sok-sok erdélyi magyarral vallom: nekünk itt van dolgunk és nem a kettős állampolgárság a magyarság ismérve – már csak azért sem, mert több ezer szlováknak, románnak, szerbnek, ukránnak, sőt már kinainak is van magyar állampolgársága, sokkal inkább, hogy ki minek vallja és érzi magát, s főleg mit tesz a nemzetéért. Egyébként nagy írónk, Illyés Gyula szerint ennél is egyszerűbb a meghatározás: magyar az, aki annak vallja magát! Amikor megtudtam, hogy a regnáló pesti kormány újabban, elég furcsa módon, pénzért is árulja a magyar állampolgárságot (például az a kínai személy, aki legalább 250 ezer eurót fektet be az anyaországban egyből megkapja a magyar állampolgárságot!), még jobban megerősödött bennem az erdélyi-magyar tudat.
Erről vitázó partnereimet azzal szoktam leszerelni, hogy normális ésszel ítélve, mi nem magyarországi pártokhoz, hanem a magyar nemzethez tartozunk, már azért is, mert a pártok gyakran buknak! Mint ahogy a mostani kormánypárt is előbb-utóbb bukni fog. Hacsak vezetője, a miniszterelnök már a jövő tavaszi választásokig nem bizonyítja be (például komoly gazdasági fejlődéssel, s széles összmagyarsági és nemzetközi elismertséggel), hogy Mátyás óta ő a legsikeresebb magyar vezető!
Ám sokakkal együtt attól tartok, hogy ő nemhogy Bécset, de még Avasfelsőfalut sem tudná meghódítani.
Megjegyzés: Az Új Magyar Szó és utóda, az interneten megjelenő maszol.ro hasonlít a balliberrális Népszavához. Dühödten támadja a magyar kormányt, különösen Orbán Viktort.
Maszol.ro

Tőkés csillaga
Eléggé tudathasadásos állapotok uralkodhatnak a szociáldemokraták soraiban, avagy a párt jelenlegi, ifjabb nemzedékének vajmi kevés tudomása van arról, hogy nagy elődeik annak idején milyen egyezségeket, megállapodásokat kötöttek, és ezek mit is tartalmaznak. Persze, az is előfordulhat, hogy a politikai alakulat képviselői és legfőbb vezetői szándékosan nem akarnak emlékezni az egykoron történtekre, s cselekedeteiket kizárólag a napi pártpolitikai és a személyes érdekek határozzák meg. Merthogy a szociáldemokratákat állítólag Tőkés Lászlónak idén júliusban, a Bálványosi Nyári Szabadegyetemen tett felvetése – miszerint Magyarország vállaljon védhatalmi státust Erdély felett, ahogyan azt Ausztria tette Dél-Tirol felett – bőszítette annyira fel, hogy Victor Ponta párt- és miniszterelnökkel az élen kezdeményezték a volt temesvári lelkésznek, az 1989-es forradalom huszadik évfordulója alkalmával az államelnök által adományozott állami kitüntetés visszavonását.
Kissé érthetetlen, hogy miért szakadt el éppen most náluk a cérna, hiszen Tőkés László valójában semmi különöset, rendkívülit és szokatlant nem mondott a szóban forgó kijelentésével. Mindezt Tabajdi Csaba – aki paradox módon éppen ahhoz a határokon átívelő ideológiai csoportosuláshoz tartozik, amelynek romániai hívei a kitüntetés visszavonását kezdeményezték – nos, ő sem győzte több alkalommal is hangsúlyozni. Az EP-képviselő már októberben kiállt Tőkés László mellett, a román kormányt pedig önmérsékletre, illetve az eljárás lezárására szólította fel. A magyarországi szocialista politikus az ügy kapcsán kiadott nyilatkozataiban, a Magyarország és Románia között az 1990-es években létrejött alapszerződés egyik szerzőjeként nyomatékosan hangoztatta, hogy szerinte a dokumentum lényegében tartalmazza azt, amiről Tőkés László a nyáron Tusnádfürdőn beszélt, azaz biztosítja Magyarország anyaországi jogosítványait, mintegy védhatalmi státusát a romániai magyarság érdekében. Ugyanakkor Tabajdi azt is hangsúlyozta, hogy az alapszerződés nem zárja ki a kisebbségek kollektív jogait, valamint a különböző autonómiaformákat. Mindehhez csupán annyit tennék hozzá, hogy az 1996. szeptember 16-án, Temesváron keltezett alapszerződést Horn Gyula magyar és Nicolae Văcăroiu román miniszterelnökök írták alá. Az a Nicolae Văcăroiu, aki az országot 1992 és 1996 között irányító szocialista kormány első embere volt!
Nos, hát ennyit egy kétharmados többséget élvező kormánypárt politikai következetességéről, ígéreteiről és komolyságáról. Mindennek fényében meglehetősen furcsa tehát, hogy miért éppen Tőkésnek ez a kijelentése verte ki a biztosítékot a szocialisták háza táján, és tulajdonítottak ennek éppen most ekkora jelentőséget? Másrészt pedig érdekes módon az senkit sem zavar, hogy a szocialista csillagtulajdonosok között jogerősen elítélt személyek is vannak, akiktől hivatalból el kellett volna venni a kitüntetést, lásd például a börtönt is megjáró Adrian Năstase volt szociáldemokrata párti kormányfőt.
A végső döntés meghozatala Traian Băsescu kezében van, aki annak idején méltónak találta Tőkés Lászlót a kitüntetésre, és a Románia Csillagrend érdemrend lovagi fokozatát adományozta a volt temesvári lelkésznek az 1989-es forradalomban játszott történelmi szerepéért. Emlékeztetésképpen jegyezném meg, hogy ugyancsak az ő nevéhez kötődik a kommunizmus elítéléséről szóló jelentés elfogadása, amelyet egyik nyilatkozatában 2004 óta tartó államelnöki mandátumának egyik legfontosabb állomásának tekint. A kérdés ezek után csupán az, hogy Băsescu vajon képes lesz következetes maradni önmagához?
PAPP ANNAMÁRIA
Szabadság (Kolozsvár)

Az erkölcsi győztes
Aligha okozott bárkinek is meglepetést, amikor a Románia Csillaga Érdemrend „becsületbírósága” az alkotmányos jogelveket lábbal tipró, a védelem jogára fittyet hányó jogi kutyakomédia keretében úgy döntött, megfosztja Tőkés Lászlót a 2009-ben odaítélt kitüntetéstől. Joggal nyilatkozta az érintett, számára kitüntetés, hogy a kommunista utódpárt embereiből álló bizottság így döntött, hiszen aligha akar ezekkel az emberekkel bárki, demokratikus meggyőződésű polgár egy gyékényen árulni. Arról nem is beszélve, hogy Constantin Degeratu tábornok, volt vezérkari főnök személyében olyan ikonikus figura is akadt a társaságban, aki nem csak kiszolgálója volt a Ceaușescu-korszaknak, majd tevékeny részvevője a volt kommunisták hatalom-visszafoglalásának, hanem akinek vér tapad a kezéhez, lévén a kolozsvári sortüzek egyik felelőse.
A lenyelhetetlen gombóc
A román politikum igazából soha nem tudott mit kezdeni a „Tőkés-jelenséggel”. Az ő világukban merőben szokatlan, hogy valakit sem megfélemlíteni, sem megvesztegetni nem lehet, hogy egy tőlük független, nagy nemzetközi presztízzsel rendelkező személyiség nem csatlakozik az apologétáik közé, hanem következetesen kiáll az általa képviselt nemzetrész érdekei és jogos követelései mellett. Sokféleképpen próbálkoztak, még a szekusügynökség abszurd rágalmát is képesek voltak bevetni a Szekuritate áldozatával szemben. Találtak hozzá magyar szövetségeseket is: 1994-ben Nagy Benedek vette át a vádló szerepét korábban a Tinerama hasábjain. Minden jel arra mutatott, hogy az akcióban benne van az RMDSZ csúcsvezetése is, ám Nagy Benedek egyedül vitte el a balhét. Háttérbeli szövetségesei persze nem feledkeztek meg róla, az ügyet tárgyaló SZKT döntését nem tudták befolyásolni, nem volt elég erejük ahhoz, hogy az elemi jóérzés által irányított mérsékelt közép teljes egészét a maguk oldalára állítsák. A brassói program elszabotálásának dacára Markó Bélát elsöprő többséggel újraválasztó 1995-ös kolozsvári kongresszuson már visszavették az RMDSZ-be az SZKT által a szervezetből kizárt képviselőt, bő egy évvel később, a kormányzati szerepvállalás idején pedig Nagy Benedekkel már a vallásügyi államtitkárságon találkozhattunk. Valaha ezüstpénzzel fizettek ilyen gesztusokért, manapság egyszerűbb, kényelmesebb, költségkímélőbb a pozícióba helyezés. Nagy Benedek új állomáshelyén sem tagadta meg önmagát, mint Krizbai Imrétől tudhatjuk, egyértelműen eszmei-ideológiai okokból, a gyülekezet és lelkésze következetes autonómiapártisága miatt szabotálta a baróti református gyülekezet támogatásának ügyét.
Kollaboráns konvergencia
Nehéz lenne elhinni, hogy nincs összefüggés a Tőkés László elleni, hosszú idő zajló, egyházon belüli áskálódás és az érintettnek a román hatalom számára való kényelmetlensége között. A minap a Királyhágómelléki Református Egyházkerület esperesi kollégiuma által elfogadott nyilatkozat egyenesen arra szólítja fel az egyházkerület volt püspökét, hogy „hagyjon fel az egyházhoz méltatlan magatartásával”. A nyilatkozat megszavazóinak többsége vélhetően fel sem fogja, hogy mihez adta a nevét, ezzel együtt a legkevesebb, amiben a nyilatkozat megfogalmazói, elfogadtatói és megszavazói elmarasztalhatók, az a Borbély Imre által a kilencvenes évek közepén körülírt és definiált tényállás, a kollaboráns konvergencia, amely „a kollaboráció azon esete, amikor a magyar közérdekkel ellentétes, egyéni vagy csoportérdek ölt testet politikai cselekedet formájában, úgy, hogy az a román etnokrata igyekezetet szolgálja.”
E vérforraló rágalom terjesztéséhez megnyerték a demokratikusnak mondott román erők egy részét is, például Dan Stancát, aki a România Liberã című napilap 1998. június 28-i számában a lebesúgózás mellett élesebben támadta Tőkés Lászlót, mint a posztkommunista hivatásos fröcsögők „Nincs semmiféle különbség azon magyarok között, akik Erdély feldarabolása érdekében a náci Németországhoz dörgölőztek, és azok között, akik a szovjet csizma mellé húzódtak, hogy ebben a román tartományban megteremtsék a maguk autonóm övezetét. A két ellenséges ideológia képviselői elkötelezett kiszolgálókra leltek e magyarokban, mivel ezek fő ellensége a román állam volt. Tőkés László a Hitlernek és Sztálinnak hízelgők ezen fajtájából került ki” – állt többek között az írásban.
Több, mint húsz esztendeje visszatérően kerülnek bevetésre a román politikai elit szokásos, imamalomszerűrágalmai, amelyeket minden következetes magyar politikai erő vagy politikus „kivív” magának: szélsőséges, nacionalista, soviniszta, irredenta. Jellemző eszköz a nyílt félretájékoztatás is. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megalakulásának tizedik évfordulójához közeledve érdemes felidézni, miként torzította el a román sajtó Tőkés László találó, a problémát fejéről a talpára állító megfogalmazását, miszerint „a határmódosítás egyetlen alternatívája az autonómia”. A román sajtó átfogalmazásának köszönhetően ez úgy jelent meg, hogy az erdélyi magyarság egyetlen alternatívája a határmódosítás.
Kimaradt ziccer
Ha a PSD-s ideológiai kommandó vár még egy kicsit a döntéssel, időzíthették volna a kitüntetés visszavonását stílszerűen december 15-ére, a temesvári ellenállási mozgalom kezdetének időpontjára is, hogy még erősebb legyen a szimbólumerő. A román politikának ugyanis mindig is erős oldala volt a szimbolikus hadviselés. Aligha tekinthető véletlennek, hogy az 1996-os romániai választásokon a Tőkés László kitüntetését visszavonó posztkommunista erőknek testvéri segítséget nyújtó román–magyar alapszerződést épp Temesváron írta alá Ion Iliescu és Horn Gyula. Az sem véletlen, hogy 2002. december elsején Budapesten került sor az emlékezetes koccintásra a magyar és román vezetők között, mint ahogy az is aligha véletlen, hogy 2010-ben a budapesti Nemzeti Színház épületét nézték ki a román nemzeti ünnep helyszínének. A megszálló hatalom folyamatosan teszteli az elnyomottak, s az elnyomottakkal értelemszerűen szolidáris anyaországi nemzeti kormány tűrőképességét. Most bizonyára úgy ítélték meg, hogy a kitüntetés visszavonása egybeesik politikai érdekeikkel, de azt vagy nem merték december közepére időzíteni, vagy egyszerűen kihagyták a „ziccert”.
A magyar külügy ezúttal a kellő eréllyel reagált, amikor nyilatkozatban szögezte le: Tőkés László kitüntetésének visszavonásával az egész erdélyi magyarság áll a román hatalom célkeresztjében, s a tulajdonképpeni cél azok megfélemlítése, akik az erdélyi magyar közösség jogos igényéről, az autonómiáról beszélnek. Nyilván, Tőkés Lászlóval az a román elit gondja, hogy nem elégedett meg a forradalom hősének státuszával, nem váltotta ki forradalmár igazolványát, nem integrálódott a román hatalmi rendbe. Megtehette volna, mint ahogy az erdélyi magyar politikai elit számos tagja is megtette. ő a nehezebb utat választotta.
Egy dolog biztos: bármiképp is határoz az ügyben Traian Bãsescu államelnök, ebből a játékból mindenképpen erkölcsi győztesként kerül ki Tőkés László.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Magamért dohogok, nem ellened
„Lássuk be, sokkal könnyebb lenne valahogy kommunikálni az EMNT-elnök indulását a Fidesz-KDNP listáján, mint kínkeservesen összeszedni itthon azt a száz- vagy kétszázezer támogató aláírást.” Szűcs László vezércikke.
Sokkal jobban működött a nemzetpolitika Horn Gyula miniszterelnöksége idején, mint a második Orbán-kormány négy éve alatt. Az intézmények működése – Magyar Állandó Értekezlet, Kárpát-medencei Képviselők Fóruma – kiüresedett. Ezzel a kijelentéssel ugyan nincs okunk vitatkozni, e kritikus megfogalmazást az teszi hírértékűvé, hogy állítólag Tőkés László fogalmazta meg a napokban egy nem sajtónyilvános budapesti tanácskozáson. Feltehetően a résztvevők nem kis meglepetésére. Hogy miért éppen most tartotta időszerűnek az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, hogy elvbarátai nemzetpolitikáján köszörülje a nyelvét, annak több oka lehet. A legkézenfekvőbb magyarázat, hogy igaza van, pontosan érzékeli a helyzetet a volt püspök. Különösen látványos (pontosabban látványosság-mentes) a KMKF kiüresedése, súlytalanná válása. Azon sem lepődnénk meg igazán, ha az új ciklusban el is tűnne Szili Katalin korábban életképesnek tetsző kezdeményezése. Mint ahogy az Országgyűlés egykori elnök asszonya sem gondolta volna pár esztendeje saját politikai pályájáról, hogy e ciklus végére egy alig néhány tizedszázalékos támogatottságú, megjegyezhetetlen nevű politikai formáció élén zúg ki a politika színpadáról a tavaszi választás után.
Tőkés László aligha ejtene krokodil-könnyeket holmi intézményesült értekezletekért, ha nyugodtan tekinthetne saját politikai jövőjére.
Márpedig, ha biztos helye lenne a májusi Európai Parlamenti választásra, akkor aligha azok bírálatában lelné örömét, akiktől újabb brüsszeli mandátumot remél. S lássuk be, sokkal könnyebb lenne valahogy kommunikálni az indulását a Fidesz-KDNP listáján, mint kínkeservesen összeszedni itthon azt a száz- vagy kétszázezer támogató aláírást. S ha mégis, az még csak egy lehetőség, nem mandátum. A fentieken túl az EMNT elnökének lehet még egy oka az orbáni nemzetpolitikát a Hornéké mögé helyezni. Hírlik, hogy a demokrácia központok finanszírozása már nem a régi, ami azzal a következménnyel járhat, hogy éppen a Néppárt számára nehezíti meg olyan akciók eredményes levezénylését, mint az EP-választási támogatások összegyűjtése. Mert ugye a református egyházra most aligha számíthatnak. Márpedig e nélkül a párt védnöke nem lesz képes májusban indulni. Ilyen körülmények között minden oka megvan arra, hogy – bár a Valentin-napon ifjú apává lett újra – itt-ott dohogjon egy kicsit Orbánékra. Bár utóbbi sem arról nevezetes, hogy az ilyen kritikák nyomán jobb belátásra tér, s a kényelmetlen partnert mégiscsak felülteti a brüsszeli járatra.
Erdélyi Riport (Nagyvárad),

Nemzetpolitikai alapismeretek
Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának rendezvény termében mutatták be, Magyarországon kívül, először azt az igen értékes tartalmat magába foglaló tankönyvet, amelynek címe: Nemzetpolitikai alapismeretek a közszolgálati tisztviselők, valamint egyetemisták számára készült.
2013-ban, dr. Kántor Zoltán szerkesztésében megjelent 220 oldalas kiadvány a magyar társadalom nemzetpolitikájáról, a külhoni magyarság önszerveződéséről, demográfiai és oktatási helyzetéről, a magyar állampolgárság kérdéséről, a nemzetpolitika és kormányzat viszonyáról nyújt ismereteket.
A könyvet a Nemzeti Közszolgálati Egyetem adta ki. „A könyv a nemzetpolitika tartalmának kifejtését több tudomány-terület metszetében vizsgálja, így valamennyi érdeklődő állampolgár számára is rendszerezett, mélyen elemző tudásanyagot kínál.”
Könyvbemutató
A rendezvényen jelen voltak Kántor Zoltán, a magyar Nemzetpolitikai Intézet igazgatója, a kiadvány szerkesztője, szerzője és Illyés Gergely szerző.
Magdó János főkonzul felvezető beszédében elmondta, hogy a könyv időszerű és aktuális. Három fejezetben tárgyalja a külhoni magyarok kérdését. Olvasva a könyvet, érdekesnek találta, miként változott az idők folyamán a jobb és baloldali pártoknak a külhoni magyarság kérdéséhez való viszonyuk, melyet Kántor Zoltán a „Nemzet, állam, kisebbség” című fejezetben tárgyal.
Antall József miniszterelnök tízmilliós országnak a kormányfőjeként- „lélekben, érzésben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kívánok lenni.”
„Horn Gyula közjogilag tízmillió magyar miniszterelnökének tekintette magát, Orbán viszont Antall gondolatát tette magáévá… Aztán jött Medgyessy Péter, aki áthidaló megoldásként közjogilag ismét tízmillió magyar miniszter elnöke lett, de tizenötmillió magyarért vállalt felelősséget, majd Gyurcsány Ferenc, aki úgy gondolta, hogy „tizenötmillió magyar nevében, tizenötmillió érdekében” fog cselekedni.” Hangsúly eltolódások figyelhetők meg.
A könyv olvasmányos, nem komplikálják fölösleges szakismeretek – mondta Magdó János.
Dr. Bodó Barna, a Sapientia, EMTE oktatója tankönyvként, kézikönyvként határozza meg a kiadványt. Ilyen jellegű könyv nem jelent meg a Kárpát-medence kisebbségi kérdés által zaklatott területén. Minden nemzetnek meg van a határon túli kisebbsége.
Magyarország, a többi kelet-közép európai szocialista országhoz hasonlóan, a kommunizmus idején a kisebbségi kérdést az ország belügyének tekintette. Nem gondolkodtak nemzetpolitikai szempontból.
A könyv 3 fejezetében tárgyalják a külhoni magyarság problémáját. Illyés Gergely „ A szomszédos országok politikai rendszere. Külhoni magyar pártok” című írásában 6 ország, köztük Románia, közjogi berendezkedését, etnikai viszonyait, kisebbségi jogokat elemez. Hogyan kell sajtóhíreket értékelni? Szerinte fontos a közigazgatásban dolgozók számára, hogy megismerjék a szomszédos országok politikai rendszerét.
Kapitány Balázs a külhoni magyarok demográfiai kérdését taglalja. Ilyen könyv még nem jelent meg- vélekedett. Azért készült, hogy a köztisztviselők számára bizonyos ismereteket nyújtson e téren.
Papp Z. Attila a külhoni magyar oktatásról nyújt átfogó képet. „Külön alfejezetben foglalkozunk a határon túli magyar oktatás belső világára utaló, a nemzetközi felmérésekből leszűrhető folyamatokkal, valamint azzal is, hogy ebben a komplex világban milyen lehetőségei vannak az anyaországi támogatások sikerességének.”
Kántor Zoltán „Nemzetpolitika és kormányzat” című írásában az európai trendekről, a magyar-magyar párbeszéd formáiról, a támogatás politikáról, a nemzetpolitikai programokról értekezik. A cél, hogy a magyar közigazgatást érzékennyé tegyék a kisebbségi kérdés iránt. A köztisztviselők ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban bizonyos ismeretekkel kell, rendelkezzenek. Vizsgáznak. A külhoni magyarokra vonatkozólag megfelelő információkkal kell, rendelkezzenek.
Bodó Barna szerint a könyvet gazdagítani lehetne az illusztrációs anyag felhasználásával, mert e nélkül nem biztos, hogy látjuk a folyamatot. A képi átadás információ- növelő.
Táblázatok és ábrák pontosítják az információkat. A könyv gazdag könyvészeti anyaggal rendelkezik.
A 2010-es kormányváltást követően a nemzetpolitika gyökeresen átalakult. A 2011-ben kihirdetett Alaptörvény Alapvetés fejezetének D) cikke kimondja: „Magyarország az egységes magyar nemzet összetartozását szem előtt tartva, felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért, elősegíti közösségeik fennmaradását és fejlődését, támogatja magyarságuk megőrzésére irányuló törekvéseiket egyéni és közösségi jogaik érvényesítését, közösségi önkormányzataik létrehozását, a szülőföldön való boldogulásukat, valamint előmozdítja együttműködésüket egymással és Magyarországgal”
A szerkesztőnek feltett kérdésemre: Ezt a valóban fontos tankönyvet, a Kárpát-medencében még hol szeretné bemutatni, ilyen nagy számú közönségnek? „Ahova hívnak, megyek”- válaszolta.
Pro Minoritate díj Kántor Zoltánnak
Az est második felében, Kántor Zoltánnak átadták a Temesvári Szórvány Alapítvány Pro Minoritate díját.
Laudációt mondott dr. Bodó Barna, az alapítvány elnöke.
„Kántor Zoltán, a Szórvány Alapítvány által alapított Pro Minoritate Díj egyik 2013-as kitüntetettje temesvári.
Mivel díjunk által a szórvány ügyével való törődést kívánjuk visszaigazolni – fontos. Kétszeresen is az.
A szórványkérdés elsősorban nem a szórvány ügye. Mi, akik lassan két évtizede foglalkozunk a szórványkérdéssel, ezt mindig elmondjuk, ha a kontextus úgy hozza. El kell mondanunk, mert a szórványt olyan helyi közösségként értelmezzük, amely identitását külső segítség, eszmei-intézményi- anyagi támogatás nélkül képtelen hosszabb távon megőrizni. A szórvány esetében kimutathatóan jelen van a strukturális asszimiláció, amikor külön politikai szándék és nyomás nélkül a helyi közösség számbelileg és identitásában is mindegyre gyengül. A szórványt kívülről kell, nemzetpolitikai szempontok és elvek jegyében támogatni, lévén a szórvány a nemzet határa. És ki nem védi a saját határait? – tehető fel a költőinek minősülő kérdés.
Tehát a szórványt szolgáljuk a Pro Minoritate Díj adományozásával.
Ha pedig a díjazott kutató éppenséggel a budapesti Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója – akkor talán itt pontot is tehetnék laudációm végére. Pontot, hiszen a nemzetpolitika kutatójának éppen az a feladata, hogy megtalálja azokat az elméleti érveket és kijelölje azokat a közpolitikai kereteket, amelyek révén a szórvány esélyt kaphat. És Kántor Zoltán ezt teszi nemcsak akkor, amikor politikai elemzéseket készít, pl. az óvodások vagy a kisiskolások évének programjaihoz, hanem akkor is, amikor – más regiszterben, természetesen – nemzetstratégiát készít elő.
De Kántor Zoltán az egyetemi oktató és kutató is idézhető, hiszen az egykori temesvári szociológusból, aki a Közép-Európai Egyetem mesteri programjára érkezett Budapestre lassan két évtizede, akkor fedezte fel maga számára a nemzet fogalmát, amelynek kutatásával azóta is foglalkozik. Ha ma valaki a magyar politológiában nacionalizmus-elmélettel foglalkozik, akkor Kántor Zoltán munkáit nem kerülheti meg. És a nacionalizmus-elméletektől egyenes az út a kisebbségtudományig, díjazottunk másik előszeretettel művelt tudományos szakterületéig. Kántor Zoltán a kisebbségpolitika és a nacionalizmus-elmélet nemcsak magyar kontextusban ismert és elismert képviselője.
Hadd térjek vissza az indító gondolathoz, Kántor temesvári mivoltához.
A tudományos témaválasztás és a közéleti szerepvállalás Kántor Zoltán esetében egyértelműen igazolják: nem felejti el, honnan indult szakmai pályája. Köszönjük neki a téma iránti hűséget, és ugyanakkor el is várjuk ezt tőle. Elvárjuk, mert bár temesvári hallgatóként (még) nem ez a kérdéskör volt szakmai prioritásainak előterében, de itt élte meg azokat a helyzeteket, itt tapasztalta meg azokat a folyamatokat, amelyeket ma, értelmező szándékkal visszatekintve helyesen tud kezelni, beilleszteni a most kialakuló elméleti keretekbe. A szűkebb pátria, a gyermekkor és a fiatalság hangját és képét magával viszi az, akinek fontosak a gyökerek.
Kántor Zoltán számára fontosak.
Azt állítottam, hogy Kántor Zoltán temesvárisága kétszeresen fontos. Ez, a második, szociológiai méretekben megmutatkozó jelenségre utal.
A szórvány, éppen a fent jelzett jellegzetessége okán, nem rendelkezik megtartó képességgel. A szórvány képtelen otthon tartani értékeit. Példák, sikeres emberek sorát idézhetném, és nem csupán a legnagyobbakét, klasszikusokét. A magyar irodalom és művészet nagyjainak során adta Temesvár és a temesi táj, ha csak az utóbbi évszázadra gondolunk, innen indult Kós Károly és Méliusz József, Bartók Béla és Hauser Arnold, Kurtág György és Kerényi Károly, Herczeg Ferenc és Brocky Károly. És csak a legnagyobbak neveit soroltam fel.
Megkísért a kérdés: ha itt maradnak, vajon ugyanazt az irodalmi-művészeti pályát futják-e be? Hajlok a nemleges válaszra. Csak az utóbbi két évtizedben jeles temesvári írók, újságírók, művészek, kutatók sora költözött el innen – a szakmai boldogulás útjait keresve.
Minden szórvány a magyar irodalom és tudomány számára vidék. Temesvár is az. Nincsenek olyan intézményeink, nincsenek egyetemi katedráink, nincsenek szerkesztőségeink, nincsenek olyan szellemi műhelyeink, amelyek az itt kibomló tehetségek számára megfelelő vonzerőt gyakorolnának. Ezzel magyarázható az ismert jelenség: szórványban szellemi mindenesekkel szoktunk találkozni, akik magad uram alapon végzik dolgukat.
Ha Temesvárott marad, Kántor Zoltán nem futja be azt a szakmai pályát, amelyért most mi, temesváriak, díjat adományozunk neki.
Temesvár a magyar politikatudományban (is) vidék.
Díjunk tehát egyfajta elkötelező gesztus is: Kántor Zoltán, Te számunkra mindig elsősorban temesvári leszel. Ezt a szempontot kell beépítened a nemzetről szóló mondandódba.
Tudjuk, sikerülni fog.
Ehhez kívánunk Neked és családodnak megértést, kitartást, türelmet.
Köszönjük, amit tettél értünk és azt is, amit ezután fogsz.”
Csomafáy Ferenc
Erdon.ro,