"Ferenczi Géza a Moldvában ma már két nagyobb tömböt alkotó, kétségbevonhatatlanul a magyarság egyik, a történelem viszontagságai következtében immár elszakadt, de az ómagyar nyelvet máig megőrzött csángók ősibb rétegének az eredetével és nevének az értelmezésével foglalkozott jelen tanulmányában. Az elmúlt évtizedek folyamán a ma is vitatott felfogásoktól eltérő elképzeléshez jutott. Régészeti, történelmi, levéltári, művészettörténeti kutatásaira támaszkodva vázolta föl a csángók Moldvába telepítésének a folyamatát. Ferenczi nem fogadta el Horger Antal és utána, tőle átvéve, mások ismételte alábbi vélekedését: "a székelyek eleinte talán csak tréfás gyúnyolódásból először a moldvai magyaroknak számos nyelvjárási eltérése miatt bizonyos mértékben furcsán hangzó beszédmódját jelölték vele." Szerinte - helytelen a tárgyalt szó kései időhöz kötött magyarázata. Ezért is kísérelt meg új úton indulni. /Kedei Zoltán. A moldvai ősibb csángók. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 11., Múzsa mell./"

"A Brassó megyei Szecselevárosban bemutatták Horger Antal mesegyűjteményt, Hochbauer Gyula tanár gondozásában, jelen volt Dávid István nyomdatulajdonos. Ezelőtt 100 esztendővel gyűjtötte össze e meséket Horger Antal. Horger Antal ugyanis 1896-tól kezdve majdnem kerek egy évtizeden át tanárkodott Brassóban, ekkor gyűjtötte a népmeséket. Horger Antal meséiből 53-at könyv formában kinyomtatott a Kisfaludy Társaság támogatásával, mely 1908-ban jelent meg. Ebből választottak most ki 29 mesét. Horger Antal volt az első, aki komolyan tanulmányozta a hétfalusi csángó nyelvjárást. E tanulmánya is helyet kap egy készülő könyvben, valamint azt a helytörténeti munkája is. Dávid István nyomdájában (Disz Tipo) adták ki a könyvet. /(Tóásó Áron Zoltán): Horger Antal mesegyűjteménye. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 2./"

Nagyenyeden, Bethlen Gábor Kollégiumban tartották a Szórványtengelyek 3. közösségi, önismeret-fejlesztő rendezvényét, melynek lényege az ismerkedés, kapcsolatteremtés volt. Megjelent Szabó Csaba, a Világhírnév alapítója, a kolozsvári Tv szerkesztője és Szombatfalvi Török Ferenc nagyszebeni RMDSZ-elnök, a Szórványtengely életre keltője. A rendezvényen Brassó, Kovászna, Szeben, Fehér, Beszterce-Naszód, Kolozs és Szilágy megyei szórvány települések küldöttei vettek részt. Az estet a Kónya Tibor iskolalelkész által felkészített népi tánccsoport magyarlapádi, kalotaszegi és széki táncokkal nyitotta meg, majd Szőcs Ildikó igazgató köszöntőjében érintette Trianon kérdését. Dvorácsek Ágoston tartott előadást az elfelejtett kutatóról, Fenichel Sámuelről, Murádin László kolozsvári nyelvész és Hochbauer Gyula hétfalusi nyelvtörténész a József Attilát “eltanácsoló” professzorról, Horger Antalról beszélt, aki elsőként írta le a magyar nyelvjárásokat és területeket, a magyar igeragozás történetét, etimológiai, fonetikai könyveket jelentetett meg. Magdó János orvos, hétfalusi csángó helytörténész a méltatlanul elfelejtett Zajzoni Rab István költőről, kutatóról beszélt. Fehér megyét Lőrincz Konrád református lelkipásztor, Nagyszebent Szombatfalvi Török Réka mutatta be. A rendezvény Keresztes Enikő “Úgy szeress, mintha jó volna” című József Attila-estjével záródott (rendező: Márkos Ervin, Fogaras). A rendezvény keretében megnyílt Borsos Sz. Éva “Zsejki hangulatok” című tárlata. /T. A.: A szórvány azé, aki nem mond le róla. = Nyugati Jelen (Arad), jún. 6./ A résztvevők száma találkozóról találkozóra gyarapodik. 2004 májusában az első szórványtalálkozóra három megyéből, 2005 januárjában már öt, a hétvégén Nagyenyedre hét megyéből jöttek el érdekeltek és érdeklődők. A magyar identitás szórványban is lehetséges megőrzését példázta a Bethlen Gábor Kollégium néhány hónapja megalakult tánccsoportja. Szőcs Ildikó igazgatónő jelezte, 700 diák és 60 oktató dolgozik az iskolában. Szabó Csaba, a Világhírnév alapítója leszögezte, hogy „felmentő seregek márpedig nincsenek, nekünk kell összefognunk, magunknak kell cselekednünk”. „Ma már nemcsak lelkész vagyok, hanem mezőgazdász, óvó bácsi, sőt asztalos is” – mutatkozott be a szórványban dolgozók feladatkörének sokoldalúságára utalva Szabó Csongor kérői református lelkész a szórványtalálkozón. Elmondta, hogy a szórványélet a lelki gondozás mellett hatványozottan megkövetel másfajta cselekvést is. 1996–97-ben barátaik segítségével gyülekezeti otthont építettek. Öt éve a dési egyházmegyéből 40–50 fiatalt sikerült toborozni a nyári ifjúsági találkozóra, mostanra már 400–500 ifjú sereglik össze. Négy éve kis asztalosműhelyt létesítettek, amelyben ma már 14 alkalmazott dolgozik, és amelynek a termékeit immáron határon túli kiállításokon is díjazzák. Óradnán örömmel nyugtázták, hogy Gyergyóditróban 5 óradnai lány ballag, akik anyanyelvű iskola hiányában néhány éve még alig beszéltek magyarul, most meg magyarul érettségiznek. Lőrincz Konrád Artúr felenyedi református lelkész szerint a megmaradás alapja a szociális, a kulturális, a gazdasági tevékenység, ezeket segíthetik mind a bel-, mind a külföldi testvérkapcsolatok. Kerekes Edit zilahi RMDSZ-elnök és Rozs Rita Éva tanár elmondták, dacára annak, hogy Szilágyságban jelentős a magyarság száma, a megyei tanfelügyelőségen egyetlenegy, félnormás magyar állás van. /Benkő Levente: Nem várják a nem létező felmentő sereget. = Krónika (Kolozsvár), jún. 6./

A népmesegyűjtő Horger Antalról szóló előadással vesz részt a brassói Megyei Könyvtár Magyar Kulturális Központja a most kezdődött Brassói Napokon. Hat brassói óvónő és tanítónő népmesetanítással kapcsolatos tapasztalatairól, módszertani eszközeiről is beszámol majd, jelezte Máthé Szende Enikő, a társszervező Magyar Kulturális Központ vezetője. /Bartha Réka: Brassói Borsétány, Lópiac és Virágsor. = Új Magyar Szó (Bukarest), ápr. 28./

Tatrang a Muszka-asztal lábánál
Ritkán teremtett a Mindenható olyan szép tájat, mint Hétfalu vidéke és benne Tatrang. Körülöleli a Kárpát-kanyar festői hegyvidéke. Gerincéből kimagaslik a büszke Csukás 1954 méter magas masszívuma, lába előtt a Barca rónájának síkján terül el Háromfalu s községközpontja, Tatrang. Megüli a Tatrang vize két partját, amely ha felbőszül, útjából mindent elsodor.
Tatrang majdnem összeépült Zajzonnal és Pürkereccel. Igazi csángóvilág ez. A három falu múltja, csakúgy, mint Háromszéké, visszanyúlik a legrégebbi századokig. A Magyarós (Cărpiniș) felől érkező előtt feltűnik a Muszka-asztal emlékfenyvessel borított magas tanúhegye. Nemcsak arról tanúskodik, hogy az mélybe süllyedt hegynek egy orma, egyfajta tektonikai tanúhegy, hanem arról is, hogy a negyvennyolcas szabadságharc idején ide telepedett meg az ellenség, amely azt parancsolta, hogy élelmet, lisztet és vágómarhát oda vigyen fel a környék népe. Csoda, hogy a történelem viharait kibírták-túlélték csángó magyar testvéreink, megőrizték nyelvüket, jellegzetes dialektusukat, ősi táncukat, tündérszép népviseletüket, magyar evangélikus vallásukat! Annak ellenére, hogy a három faluban ma már kisebbségben él a magyarság, polgármesterük, a római katolikus vallású székelyvéckei Kiss József tizenhat éven át kormányozta a nagyközséget, keze nyomát mindenütt látni. Bár hosszú ciklusának végére ért, őt kerestük meg, ő még tudja, hogy milyen a település érverése. A tulajdonában levő Csukás Szálló és vendéglő magas teraszáról bámultuk a meseszép vidéket, az elvégzett munkáról beszélt, útitársunk és idegenvezetőnk, Barta János mérnök pedig – Tatrang szülötteként – gyermek- és ifjúkori emlékeit idézte, akinek ezúttal vagyunk hálásak a szülőföldjén való kalauzolásért.
Ki korán kel, sikeresen léphet
Ezt lehetne elmondani a négy település – Tatrang, Zajzon, Pürkerec és Mogyorós – a régi Háromfalu közművesítéséről, mert nem igaz, hogy Brassó megyében nem mentek és még most sem mennek jobban a dolgok, mint mifelénk. Kiss József a 16 esztendőre rúgó községi adminisztrációból egy ciklus alatt alpolgármester volt, három mandátum idején pedig polgármestere Tatrang községnek. Nemcsak a Brassóval ápolt viszonyát, hanem a település előnyös földrajzi fekvését is kihasználta, sikerült rácsatlakoztatni a községet arra az ivóvíz-magisztrálisra, mondhatni történelmi vezetékre, amely hajdan a derestyei sörgyárat, később a Cenk alatti város egy tetemes részét látta el kiváló minőségű ivóvízzel. Jó minőségűnek azért mondjuk, mert a Csukás-hegytömb lábánál feltörő karsztforrások vize, amelyek a masszívumot felépítő kőzetféleségek miatt föld alatti természetes üregekkel-tárolókkal rendelkeznek, s mint ilyenek, vízbővek s kiapadhatatlanok. Nemcsak láttuk, de meg is kóstoltuk széles e vidék legjobb ivóvizét. Ebből részesül most mindhárom település. Ha van ivóvízhálózat, kanalizálás is szükségeltetik – tartja a szabály. Tatrangban ennek fővezetékei már a földben, s mert a Barcaság felszíne Farkasvágó irányába lejt, ott épült meg egy nagy befogadóképességű korszerű szennyvízderítő, amelynek üzembe helyezése folyamatban. De az infrastruktúrának az utak-utcák is részei, azzal azért állnak rosszabbul, mert aszfaltozásról itt is csak a szennyvízcsatorna lefektetése után lehet beszélni. Mindhárom településen biztosított a földgázellátás. Falunézőben Tatrangnak 2011-ben 8300 lakosa volt. A népszámláláskor a többségben levő románság után (38,5%) a magyar anyanyelvű cigányság következett (28,8). A csángó magyarság akkori részaránya 27,4% volt. Aki Hétfalu magyarságával akar megismerkedni, könnyűszerrel megteheti: kiadványok-könyvek beszélnek múltjáról, templomaikban, közösségi házaikban acélosodik identitásuk, Háromfalu mindenikében járják jellegzetes táncukat, a boricát, évente találkozókon mutatkoznak be a nagyvilág előtt. Túl azon, hogy Négyfalu (Szecseleváros) néprajzi múzeumában megismerkedhetünk a csángóság és a magukat mokánoknak nevezett románság néprajzával, Tatrangban külön tárlaton láthatjuk a helyi néprajzi jellegzetességeket, ugyanis az általunk is jól ismert néhai özv. Bajka Zoltánné Fejér Katalin Sepsiszentgyörgyi evangélikus lelkész egykori tatrangi szülőházát, amely az evangélikus templom tőszomszédságában található, a helybeli egyháznak hagyományozta. Ebben látható az említett mini csángó néprajzi kiállítás. A teljesen felújított épületen emléktábla adja tudtunkra, hogy Ebben a házban született 1926. augusztus 13-án Fejér Katalin tanító, evangélikus lelkész. A telken levő másik épület – a Fejér-Ház – jelenleg gyülekezeti terem, szomszédságában alakították ki a ravatalozót. Fejér Katalin Nyirő József szülőfalujában kezdte lelkészi szolgálatát, és 40 évig volt városunk, Sepsiszentgyörgy evangélikus lelkipásztora, annak a Kovács Lászlónak az örökében, aki a háború utolsó éveiben magyar nyelvet tanított nekünk a Mikó Kollégiumban, s mint Hosszúfalu-Fűrésztelepi lelkész hunyt el néhány éve.
Vasárnap ismerkedtünk Tatranggal. Istentisztelet előtt megtekintettük a Szent Veronika emlékére épített és felszentelt római katolikus kápolnát, amely néhai kézdiszászfalusi Gajdó Zoltán plébános, pápai káplán idején épült 1996–98 között. Elmentünk a tatrangi sós-szénsavas borvizekhez. Gondozatlan, rettenetes állapotban találtuk. Kár, hogy a nép, az önkormányzat nem ismeri fel ezek gyógyászati jelentőségét s nem igényli, nem aknázza ki ezeket a ritka gyógyhatású lúgos-sós vizeket. Gödri Alpár, az egyházközség evangélikus lelkésze elmondta, hogy a mindenkori gyülekezetnek háromszor kellett templomot építenie magának. Az elsőt 1513-ban, amelyet tűzvész pusztított el, a másodikat 1759–61 között, amely a nagy 1802-es földingás áldozata lett. A jelenlegi templomot 1821-ben fejezték be. Gödri Árpád Tatrang két jeles lelkészére is emlékeztetett: Szórádi Lajosra, aki az első világháborút követő nehéz években állt a gyülekezet élén, és az egyházközség történetét megíró Mezei Istvánra, aki negyvenéves szolgálati idején esperese is volt a barcasági evangélikus csángó magyaroknak. A felújított régi lelkészi lakban dolgozik, hívei ismerik, hogy mit jelent a kaláka, ragaszkodnak ősi vallásukhoz, így szerteágazó a hitközösség megtartó tevékenysége. Időközben zsúfolásig megtelt a falu temploma. Istentisztelet után ismertük meg Kajcsa Zoltánt, aki a falu legifjabb boricás csoportjának betanítója. A szakirodalom gazdag ismeretanyagot szolgáltat a csángók ősrégi táncára vonatkozóan, mi mégis a legújabb hírekre voltunk kíváncsiak. – A boricát a legfiatalabb fiúk, legények járták-járják egészen a 30. éves életkorig – részletezte Kajcsa. Egy csoport most öregedett ki, én vállaltam, hogy betanítom a következő csoportot az igazi tatrangi boricára. A tánc eredetére vonatkozóan kedves barátunkat, az egykori kommandói magyartanárt, Hochbauer Gyula helytörténészt idézzük: „a hétfalusi boricában termékenységvarázslás aktusa mutatható ki. A kukák (állatorcákba öltöztetett figurák) közötti vetélkedés, kivégzés funkció szempontjából tulajdonképpen a tél-tavasz küzdelmeként is értelmezhető. A kuka földhöz vágásában az fejeződik ki, hogy a telet, mint a gonosz jelképes megtestesülését leigázzák, az újjászülető, feltámadó tavasz, mint a jó szimbóluma jelképesen győzelmet arat a rossz fölött (…). A kutatást Horger Antal tereli az összehasonlítások irányába, aki a kukák szerepében sámánisztikus értékek nyomait vélte felfedezni. Domokos Pál Péter történeti kutatásai és Könczei Csilla etnoszemiotikai vizsgálódása után bizonyára hosszú ideig újat nem lehet majd mondani erről a csodával határosan hamvaiból egyre újratámadó szokásról.” Különlegességek és régebbi szokások után érdeklődve jutottunk el Gödri Iluskához, akiről mint „különleges személyről” szóltak a templomból hazafelé induló asszonyok. Virágokkal tele szép udvarán iskolafüzetnyi irkát vett elő, amelybe a régi világ ismeretes imádságos töltetű verses mondókái sorakoztak, olyanok, amelyeket édesanyjától tanult meg és jegyzett le. Zömét a temetések utáni halotti torok alkalmával szokta elmondani. Iluska kívülről mondta mindeniket, olvasnia sem kellett, de úgy éreztük, számára mégis biztonságosabb, ha előtte a füzet. – Kis imádságos versikét mondok például a torokban megterített asztaloknál evés előtt, s majd az étek elfogyasztása után is. Ki tudná már azt megmondani, hogy ki szedte rímbe valamikor ezeket a sorokat, mikor és hány éve van szokásban ez a hagyomány a hétfalusi csángók hazájában?! Előtte: „Ki asztalt terítesz égi madaraknak, / Teríts asztalt özvegynek s árváknak. / Nyújtsd ki, Atyánk, nyújtsd ki, jóságos kezedet, / Adj a koldusnak is megtartó eledelt. / Ételben-italban legyen bőven részünk, / Gondviselő atyánk könyörögve kérünk...”. Utána: „Gondviselő Atyánk, asztalodtól kelve, / Szívből hálát adunk, kezünk összetéve. / Áldd meg ezt a házat és ennek a gazdáját, / Szánd meg a szenvedőt, az özvegyet s az árvát, / S a benned bízóknak viseld mindig gondját. / Áldott légy, Úr Jézus, hogy itt jól tartottál, / Eledelt és italt bőven szolgáltattál. / Aki ételt s italt adott, annak neve legyen áldott. / A Jó Isten nyugtassa kiért fáradoztak, / Isten vigasztalja, akik megfáradtak! Ámen!” Mi ugyan éreztük, hogy a „verses imádság” archaikus jegyei kissé megkoptak, ám a helyi emlékezet igazolja, hogy ezek a rítusok nagyon régiek. A témakörrel a hétfalusi csángókhoz több szállal kötődő Veress Emese Gyöngyvér is foglalkozott Divatos-e a koporsó? A barcasági csángók sorsfordító rítusának változása az elmúlt 250 évben címmel a Művelődés 2010. szeptemberi számában.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Születésnapi beszélgetés Albert Ernő néprajzkutatóval
Csak a fiatalok látnak öregnek
Néhány nappal ezelőtt, január 14-én ünnepelte 85. születésnapját Albert Ernő tanár, néprajzkutató, nyugalmazott iskolaigazgató. Csíkdánfalván született, az egyetem elvégzése óta Sepiszentgyörgyön él. Munkássága Csíkhoz és Háromszékhez egyaránt kötődik. Albert Ernő e-mailen válaszolt kérdéseimre.
– 85 év – sok vagy kevés? Elégedett, ha visszatekint?
– Ha a számot nézem, azt mondom, sok. Ha visszatekintek eddigi életemre, terveimre, megvalósításaimra, akkor kevésnek tartom. Azért tartom kevésnek, mert végzős diákként, kezdő tanárként bőven jelöltem meg magamnak feladatokat, de abból keveset tudtam megvalósítani. Pedig igyekeztem. Amikor Konsza Samu, az iskola volt tanára és igazgatója, egyben néprajzkutató 80. születésnapját ünnepeltük tanárokkal és diákokkal együtt, akkor 35 éves voltam, és azt gondoltam: tanárként, kutatóként mily eredményesen dolgozott, dicsőséget szerzett az iskolának, a megyének, illő méltó módon köszönteni – bár sem tanítványa, sem tanártársa nem voltam. Azt is megállapítottuk: milyen szép kort élt meg, megérdemli a pihenést, hisz öregember. Aztán karjába vett az idő, gyors léptekkel száguldott velünk is, s amikor bekopogtunk a 80 évesek ajtaján, azt mondtuk, mi nem is vagyunk olyan öregek, mint akit akkor ünnepeltünk. S még ráadatott most újabb öt év, s most is azt mondom – bizonyára a fiatalok látnak öregnek, magunkat nem érezzük annak.
– Minden interjúalanyomtól megkérdezem: honnan az indíttatás? Milyen családban született? Mi határozta meg csíkdánfalvi gyermekéveit?
– Édesapám nagycsaládban született, tizenketten voltak testvérek, kilencen hetven éven felüli életkort éltek meg. Nagyanyám gyakran siratta a három korán elhalt gyermekét. Amikor 74 éves korában, 1947-ben nagyapámat temettük, a rokonok, a barátok, az ismerősök mellett ötvenkét unokája és dédunokája kísérte az utolsó útra. Az elemi iskolában, a mi osztályunkban hárman tanultunk unokatestvérekként. Amikor csépléskor a rokonság összegyűlt nagyapóék udvarán, nagy ricsajt csaptunk, szaladgáltunk, kicsi volt számunkra a nagy udvar. Nagyobb unokatestvéreim sok mindenre megtanítottak. Szüleim iparosok voltak, közvetlenül nem éltem a földműves emberek életét, annál inkább tetszett, amikor megismertem a kialakított szokások törvényeit. Mert Dánfalván, és a többi felcsíki községben is, kialakított életforma szerint éltek az emberek, s annak betartását egymástól is megkövetelték. Dánfalvától soha nem szakadtam el teljesen, a mindennapjait mindig is követtem. Most elszomorít a népesség csökkenése: 1977 és 1992 között a község lakossága 212 fővel lett kevesebb.
– Ön többször, több helyen is vallott életéről, ezért minden életszakaszáról nem kérdezek most részleteket, de a gimnáziumi éveiből – ha tegyük fel, öt mondatban kellene megfogalmaznia, mit emelne ki?
– Csíkszereda s a gimnázium számomra a város megismerését jelentette. Dánfalván petróleumlámpa fényénél tanultunk, a bentlakásban eleinte rácsodálkoztunk a villany fényére. Aztán a nagy épület titkaiba is bepillanthattunk. Később a nagyobb diákoktól hallottunk a népi írókról, magunk is egymásnak adtuk azokat a könyveket, amelyeket városi osztálytársainktól kaphattunk. E könyvek hatására egyszerre másként kezdtünk látni a világba. Utolsó éveinkben szerveztük az iskola kultúréletét: soktagú tánccsoportunkat Kovács Dénes tanár úr tanította. Színdarabokat tanultunk be, külön magyar és külön világirodalmi kört alakítottunk. Irodalmi törvényszéken ismertettünk ifjúsági regényt. Magunkkal viaskodtunk a hirtelen jött átalakulási folyamatokban. De mindenképpen alkotni, tenni akartunk. 1950-ben úgy búcsúztunk az iskolától, hogy senki azt sem mondta: fél kalap! Régi, úri, elavult szokásnak tekintették a kicsengetési ünnepséget, pedig előző évben még szépen búcsúztak a diákok, mi is nagyon készültünk rá. Nem számoltam meg az öt mondatot. De legalább még néhány ezer hátravan, ha mindent el kellene mondani arról, mit jelentett számomra Csíkszereda s a gimnázium.
– Kacérkodott az újságírással is, végül magyartanár lett, testvére, Albert Antal viszont újságíró volt. Az Önök ifjúkorában, az 1950-es években nem az volt az újságírás, mint korábban, vagy mint mondjuk 1968 vagy 1990 után. Mi az, ami vonzhatta vagy eltántoríthatta a fiatalt?
– Érettségi után újságírónak készültem. Felvételi jellegű cikk után értesítettek, hogy induljak Bukarestbe, a Magyar Szó szerkesztőségébe. A reggeli vonattal Szeredáig utaztam, onnan a késői gyorssal számítottam Bukarestbe jutni. Alig szálltam fel a vontara Dánfalván, levél érkezett a bátyámtól, amiben azt írta, hogy jobbnak látná, ha egyetemen tanulnék, állásban van, ő is tud segíteni. Édesanyám, hogy megakadályozza továbbutazásomat, gyalog indult utánam a 20 kilométeres távolságból, s amikor Szeredában megtalált, mutatta bátyám levelét. Nem akartam szószegő lenni, de édesanyám annyira sírt, hogy nem engedhettem egymagára haza, így a Dánfalva felé induló vonaton melléje ültem. A további körülményekre most nem térek ki. Egy hét múlva indultam Kolozsvárra felvételizni a magyar szakra. Az egyetemen új világ tárult elénk. Az előző év hallgatói határozott új ifjúságnak mutatkoztak be, mindent tudtak az új világról, mi pedig nem találtuk helyünket. Közben céduláztam a nyelvészeti katedrán a moldvai nyelvjárást Domokos Pál Péter A moldvai magyarság 1941-ben kiadott könyve felhasználásával. Négy éven át pénzt is kaptam érte. Néptáncok, népköltészet gyűjtésébe is bekapcsolódtunk, az egyetem tánccsoportját szerveztem. Közben éjjelenként vagonokból áruk kirakására vállalkoztunk. A bentlakási szobánk kis szemináriumi estéket jelentett. Egy szobában laktunk Szabó Gyulával, Kányádi Sándorral. Viták vitákat értek: bíráltunk, elégedetlenkedtünk, lázadoztunk. Az egyetem elvégzésekor Faragó József ajánlására felvettek volna a Folklór Intézetbe, de én tanítani akartam. Szívem szerint a moldvai csángómagyarokhoz mentem volna, de ott éppen akkor, 1954-ben szüntették meg a magyar iskolákat, így végül Sepsiszentgyörgy mellett döntöttem.
– Mit jelentett az Ön számára a tanítás?
– Az első pillanattól kezdve örömet találtam az irodalmi, nyelvtani órákban. Tanárságom során végig arra törekedtem, hogy térjek el a kialakított sablonoktól, a kérdező, a felelő, a jegyadó, az összefoglaló mozzanatoktól. Arra törekedtem, hogy tanulóim önálló feladatok elvégzésére vállalkozzanak. Lehetett látni, hogy nekik is örömet jelent az ilyen kihívás. Bevezettük, hogy mindegyik tanuló készítsen nagyobb lélegzetű dolgozatot kedvelt írójáról, vagy írja meg a szülőfalujában látottakat, szokásokat. A feladatot év elején beszéltük meg, a dolgozatnak év végére kellett elkészülnie. Dolgozat született ily módon például Háromszék várairól és vártemplomairól. Két tanulóm végigkerékpározta a megyét, fényképeket, rajzokat készítettek, a várak történetéhez adatokat gyűjtöttek, két év alatt négy kötetben mutatták be alkotásukat. Egy másik tanuló Bethlen Gáborgyergyószárhegyi gyermekkoráról készített dolgozatot. Jó alkalomnak kínálkozott a város utcáinak névadói című dolgozat készítése arra, hogy egyrészt a tanulók megismerjék jelentős személyiségek életét, róluk fényképeket keressenek, és a város térképét is elkészítsék. Bár hosszú időn át egy vagy két osztályban tanítottam, az évek során közel ezer dolgozat készült el. A jelenkori írókról szóló dolgozatok készítői íróktól kértek segítséget írásaik elkészítéséhez. Az írók pedig szívesen írták életrajzukat, tanácsaikat. Fokozatosan mintegy száz ilyen levél gyűlt össze, amely jelentős dokumentuma a XX. századi irodalomnak. Közöttük található Illyés Gyula, Passuth László, a L’Umanité egyik szerkesztője, Kós Károly, Horváth István, Sütő András, Kányádi Sándor és még sok író és művész levele. Gyakran emlegettük az iskola diákfolyóiratát, a Gyökereket. Ez a folyóirat 1966-ban jelent meg, és 1980-ban a 47. szám után betiltották. Jó lehetőséget kínált a tanulók önálló megnyilatkozásaira, mindennapi életük bemutatására.
– Hosszú ideig volt – kisebb megszakítással – az 1-es számú Líceum (Székely Mikó Kollégium) igazgatója. Hogyan jutott ideje a kutatásra, a gyűjtésre?
– Elsősorban tanárnak, majd igazgatónak kellett lennem. De már egyetemi hallgató koromban hozzákezdtem szülőfalum népköltészetének összegyűjtéséhez. A gyűjtőmunkát Sepsiszentgyörgyre érkezésemtől kezdve folytattam, és ebben segítettek tanulóim is. Amikor az iskolának az ötvenes évek végén sikerült magnetofont szereznünk, azzal végeztük a gyűjtést. Hatalmas népköltészeti anyag gyűlt össze. Mintegy háromezer felvételünk található hangszalagon. Ezt Budapesten 150 CD-re másolták át. Sikernek tekinthetjük a Háromszéki népballadák és A halálra táncoltatott leány című köteteket, az Édesanyám sok szép szava címűt, Albert Mátyás és Tamás Katalin gyimesi csángók életrajzát, meséit, hiedelemmondáit, a Dánfalváról és Felcsíkról szóló három kötetet, az 1848-as forradalomról és a madéfalvi veszedelemről szólót. Készítettem két szöveggyűjteményt is a középiskolák magyar irodalmának tanításához. Összesen huszonöt kötetem, mintegy százötven tanulmányom és számos kisebb írásom jelent meg.
– Van kedvenc balladája?
– A Kőmíves Kelemen balladát kedvelem a leginkább, még ha nehéz is választani. Talán azért emelném ki, mert gyűjtéseink során azt tudtuk gazdagítani a leginkább, és új elemek létezését is be tudtuk mutatni. 1902-ben Horger Antal azt írta, hogy Csíkban senki nem ismeri. Öt év múlva Bartók Béla több új változatát vette fonográfra, lejegyezte Kodály Zoltán is. Magam egészen 1971-ig folyamatosan kutattam hollétét, ekkor Ditróban csodálatos szépségű változatára bukkantam. Később Háromszéken a cigányok őrizte változatokkal lehetett bővíteni ismereteinket. A részletek kerülésével azt írom le csupán, hogy míg 1973-ig a népköltészeti kutatás az egész magyar nyelvterületen 46 változatát ismerte, amelyek között Csíkból 13, Háromszékről két szöveget és dallamot jegyeztek le, addig napjainkban Csíkból 22-t, Háromszékről 30-at ismerünk. Így tehát 2016-ra a változatok ismeretének száma 99-re emelkedett, nagyrészt a csíki és háromszéki gyűjtések eredményeként. Két eddig ismeretlen motívumra is sikerült rátalálnunk: az egyik háromszéki szöveg szerint a kőművesek bécsi tornyot építenek, néhány változatban pedig az építők kardot húznak, és úgy esküsznek, hogy kinek felesége hamarabb érkezik, feláldozzák.
– Hogyan telnek nyugdíjaséként a napjai?
– Folytatom a kutatásokat. Ehhez ma már a számítógép kezelése nélkülözhetetlen. Amíg korábban napok elteltek, amíg például Daczó Katalinnal közös dolgainkról beszélgethettünk, addig az üzenet két perc alatt megérkezik, s a következő két percben már a válasz is szállhat Csíkszereda felé. De ugyanez mondható mondjuk Kanadáról. Ott folyóiratot szerkesztő volt tanítványom, ha cikket kér, még aznap lebonyolítható, ő pedig amikor megjelenik az írás, azonnal postázza a világhálón. Vagy: a nyolcvanas években, ha szükségem volt valamely itt nem található könyvre, Kolozsvárra kellett utaznom, hogy jegyzeteljek. De az 1940-es években megjelent nyelvészeti folyóiratot még az egyetemi könyvtárban sem adták a kezünkbe – az évszám nem tetszett. Mostanság, ha valamit el kell olvasnom, a világhálón megkereshetem. Hajnalonként a számítógép segítségével elolvasom a háromszéki, csíki, kolozsvári, magyarországi újságokat. Gyakran dühöngök, amikor pert indítanak például a székely zászlóért, a kétnyelvű hivatalos iratok kibocsátásáért is vagy a községházáért. Talán azért is, hogy tudjanak rólunk, mostanság gyakran leírom: Székelyország. Ha megrettennek az autonómia hangoztatásától, akkor idézhetjük az 1506-os évet, amikor Székelyországnak nevezték területünket. Vagy arról nem hallottak, hogy 27 000 lakosú terület külön országként szerepel? De más teendőm is van. Feleségem három éve eltörte a lábát, azóta a bevásárlás rám vár. Addig azt sem tudtam, merre van az üzlet, most már az elárusítók mind ismernek…
– Min dolgozik most?
– Szeretném megjelentetni a Gyergyóditróban gyűjtött népköltészetet – külön kötetben, valamint a madéfalvi veszedelemhez kapcsolódó, eddig ismeretlen, közel száz levéltári iratot. Naponta dolgozom egyik kedves emléket idéző könyvön, amelyben az 1694-es tatárbetörést szeretném megörökíteni. Amikor a tatárok megtámadták Csíkot, és fel akarták gyújtani a csíksomlyói templomot és scholát is, mintegy 200 csíki diák élet-halál harcra vállalkozott. Ők a lakossággal közösen sikerrel akadályozták meg ezt. Ezt szeretném megírni.
Daczó Katalin
Hargita Népe (Csíkszereda)