"A második világháborúban elpusztított Lidice falu neve eljutott mindenhová. Azonban azokról a haláltáborokról, melyeket a magyarok elpusztítására létesítettek Romániában, nem tudnak sehol. A leghírhedtebb haláltábor az 1944 őszén létesített földvári volt. Nem tudják, hány ezren haltak meg ezekben a haláltáborokban. Földváron a tömegsírokat, a temetőt eldózerolták, az egyikre tömbházakat építettek. Az Oltba lőttektől emlékezett a néhai költő, Holló Ernő Sepsiszentgyörgyön: "az Olt lefelé vérben buzogott." 1945. febr. 22-én megrázó riport jelent meg a marosvásárhelyi Szabad Szóban Hatezer magyar internált és hadifogoly sorsa a földvári táborban címmel "Azok között háromezer beteg. Éhség, vérhas és tífusz pusztít a táborban." ? olvasható a tudósításban. A hozzátartozók élelmet vittek a foglyoknak, ennek nagyobb részét nem kapták meg az éhezők, az őrök elkobozták az ennivalót. /Daróczi Ferenc: A földvári haláltábor. = Magyar Fórum (Budapest), aug. 26./"

"Magyarságunk élő lelkiismerete, egyik legszorgalmasabb és legtermékenyebb írónk, jellemezte Beke Györgyöt Bölöni Domokos, aki Erdély magyarságának ébresztője, prédikátora, anyanyelvi kultúránk propagátora. Beke György intézmény volt, és tán ma is az. Barangolások Erdélyben címmel jelennek meg szociográfiai sorozatának darabjai, az ötödik kötetet - címe: Déva vára alatt - két másik könyvével együtt (Advent a kaszárnyában, Makacs realizmus) novemberben mutatták be Magyarországon. A Makacs realizmus. Tanulmányok, interjúk, portrék /Közdok, Budapest, 2003/ két kötetbe gyűjtött írásai között van 1946-os keltezésűt (az Új Székely Népben megjelent interjúban Szabédi Lászlóval), hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években írottak és természetesen az 1990-2002 között keletkezett termés legjava is itt sorakozik.Olyan alkotókról ír, mint Veres Péter, Móricz Zsigmond, Illyés Gyula, Bánffy Miklós, Kós Károly, Tamási Áron, Nyirő József, Molter Károly, Mikó Imre, Féja Géza, Ilia Mihály, Horváth Imre, Sütő András, Czine Mihály, Veress Dániel, Kibédi Varga Áron, Sombori Sándor, Pomogáts Béla, Páll Árpád, Holló Ernő, Viljo Tervolen finn vendégprofesszor, Tamás Menyhért, Lakatos Demeter csángó költő stb. Hiteles a beszéde, mert nyílt, egyenes, őszinte, érthető. Népét, nemzetét híven szolgálja. /Bölöni Domokos: Egy társadalmi gyalogló hajtóereje. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 13./"

Médiafogyasztásra kell tanítani a fiatalokat az általános iskolákban és gimnáziumokban, mert ők jelentik a jövő újságírógárdáját – vélte Ambrus Attila, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) elnöke a sepsiszentgyörgyi Holló Ernő Sajtóklub találkozóján. Magyari Lajos szerint jelenleg a különböző újságírói és kommunikációs felsőoktatási szakok nem képeznek igazi lapírókat. Kocsis Cecília, a kézdivásárhelyi Székely Hírmondó főszerkesztője megjegyezte, a fiatal újságírók gyakorlat hiányában nem tudnak alkalmazkodni a szerkesztőségi taposómalomhoz. /Domokos Péter: Gyakorlatlanok az újságírók? = Szabadság (Kolozsvár), febr. 10./

A Holló Ernő Sajtóklubnak fennállása óta nem volt akkora sikere, mint november 22-én este, mikor a sepsiszentgyörgyi városi művelődési ház boltíves pincehelyiségét zsúfolásig megtöltötte a Csíkszeredában megjelenő Székelyföld folyóirat munkatársaival – Ferenczes István főszerkesztő, Lövétei Lázár László szerkesztőségi titkár, György Attila és Molnár Vilmos szerkesztők – találkozni óhajtó közönség. A csupán tízéves folyóirat hatalmas népszerűségre tett szert. A folyóiratot Sylvester Lajos méltatta. /(vop): Székelyföld a pincében. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 24./

Internetorientált korunkban is ragaszkodnak a szakkutatások, dolgozatok nyomtatott formában történő kiadásához – hangzott el Sepsiszentgyörgyön, a Magyar Kisebbség című, kolozsvári nemzetpolitikai szemle szerkesztőségének olvasótalálkozóján a Holló Ernő Sajtópincében. Székely István főszerkesztő idézte Bárdi Nándor budapesti történészt, aki értelmiségi arroganciának minősítette a ragaszkodást a papíron történő kiadáshoz. A továbbiakban elmondta: a Trianon utáni új jogi viszonyok közt szükség volt a nemzetiségi, kisebbségi entitás helyzetének tudományos feldolgozására, erre vállalkozott 1922-ben dr. Jakabffy Elemér, volt magyar országgyűlési képviselő, dr. Sulyok István és dr. Willer József. Politikai, egyházi, közigazgatási személyiségek, írók, kutatók közreműködésével megjelentették (1944-ig) az erdélyi magyar kisebbség helyzetét adatszerűen tárgyaló, Erdély történetét kutató Magyar Kisebbség című folyóiratot. 1995-től 1999-ig újra kiadták a szemlét Tamás Sándor jelenlegi parlamenti képviselő főszerkesztésében. A lap a Transindex hírportállal partnerségben felépítette a jelenleg több mint egymillió oldalt kitevő digitalizált társadalmi adatbankot. Itt megtalálhatók az 1989-as rendszerváltás utáni politikai történések, valamint a XX. század első felének eseményei is. Rekonstruálás folyamatában van az 1989 utáni romániai sajtó, illetve adatbázis készül a volt román állambiztonság levéltárából származó iratokból. A Jakabffy Elemér Alapítvány kiadásában negyedévente, 400-500 példányban megjelenő Magyar Kisebbség szakfolyóiratot „politikafüggőnek” mondta a finanszírozás tekintetében Toró T. Tibor honatya, lapszerkesztő.  /Domokos Péter: Kihívó arrogancia? = Új Magyar Szó (Bukarest), febr. 23./

Domokos Géza, a bukaresti Kriterion Könyvkiadó volt igazgatója, az RMDSZ első elnöke, a sepsiszentgyörgyi Holló Ernő Sajtóklub vendégeként elmesélte, a románság „természetes szószegéssel” élte túl a mindenkori történelmi megszorításokat. Azonban ez a létkoncepció már nem lesz elegendő az Európai Unió szabályozott világában. Domokos cáfolta, hogy a Bukarestben töltött 38 év alatt „tájba simult” volna. Ellenben megismerte a román kultúrát, történelmet, és nyelvet. /Domokos Péter: A túlélési filozófia alkonya. = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 9./

Újságírás Bukarestben címmel osztotta meg 36 éves bukaresti élményeit Ágoston Hugó fizikus, az Új Magyar Szó szerkesztője Sepsiszentgyörgyön, a Holló Ernő Sajtópincében. Elmondta, hogy három fő hullámban érkeztek erdélyi magyarok a román fővárosba. Először székely mesteremberek és cselédlányok költöztek Bukarestbe a két világháború között, amikor státuszt harcoltak ki maguknak megbízhatóságukkal és szorgalmukkal. A második világháború után politikusokat, tisztviselőket és újságírókat adott Erdély a román fővárosnak. Most ismét nagyon sokan vannak magyarok, főként üzletemberek, tette hozzá. /Domokos Péter: Magyarvonzó Bukarest. = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 30./

Leltárt készített az Új Magyar Szó Színkép kulturális melléklete kapcsán Szonda Szabolcs szerkesztő a sepsiszentgyörgyi Holló Ernő Sajtópincében szervezett olvasótalálkozón. Emlékeztetett, négy évvel a romániai rendszerváltás után könyvkiadó híján az ÚMSZ elődje, a Romániai Magyar Szó karolta fel a még nem publikált fiatal költőket, írókat, valamint a Forrás-nemzedéket. A Színkép elődje, a Szabad Szombat melléklet irodalmi pályázatára 1993-ban 150 fiatal jelentkezett írásaival, köztük Bódizs Edith, a Kolozsvári Rádió szerkesztője vagy Váry O. Péter, a sepsiszentgyörgyi Háromszék napilap szerkesztője. Az 1998-ban nevet változtatott melléklet célja közvetíteni a kultúraigénylő olvasók és a később irodalmi lapok felé irányuló szerzők között. Szonda elmondta, visszaszorult a kultúra a lapokban, ideértve az ÚMSZ-mellékletet is. A gyakran változó, majd lecsökkent oldalszám miatt nem jelentkeznek új szerzők. Tapasztalata szerint a kultúra és a pénz viszonyát taglaló rovatok a legolvasottabbak a lapokban. /Domokos Péter: Színkép-szondázás. = Új Magyar Szó (Bukarest), ápr. 6./

Október 17-én Sepsiszentgyörgyön a Holló Ernő Sajtóklubban a marosvásárhelyi Látó irodalmi folyóirat szerkesztői-munkatársai tartottak valóságos irodalomtörténeti előadást, s élő bemutatót a folyóiratról. A lapelőd az Igaz Szó volt, a diktatúra idején, Hajdú Győző volt a főszerkesztője. A Látó névválasztás az alapító főszerkesztő, Markó Béla ötlete volt. A folyóirat erőssége szerkesztői szerint az irodalomkritika. Később létrehozták a Látó Irodalmi Színpadot, a Látó-díjat. Vannak túlélési gondjai a Látónak is, jó lenne megoldani terjesztését Erdélyen túl, mondta az esten Kovács András Ferenc (KAF). /Váry O. Péter: Delikatesz (A Látó a sajtóklubban). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 18./

Napjainkban a közösségi összetartozás alkalmait a különböző klubok igyekeznek megteremteni. Sepsiszentgyörgyön például a városi művelődési ház pincehelyiségében a hét különböző napjain különböző klubok tagjai találkoznak, a Huszárik filmklub, a Holló Ernő Sajtópince, a Terefereklub és a Dzsesszklub. Ambrus Attila, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének elnöke mondta, hogy az országban a Holló Ernő Sajtópince az egyetlen, folyamatosan működő magyar sajtóklub. Az évek során számos szerkesztőség munkatársai fordultak meg itt; Kolozsvárról például öt szerkesztőséget láttak vendégül (Szabadság, Krónika, Művelődés, Korunk, Magyar Kisebbség), Csíkszeredából és Székelyudvarhelyről kettőt-kettőt (Hargita Népe, Csíki Hírlap, illetve Udvarhelyi Híradó és Polgári Élet). Kézdivásárhelyről már többször a sajtóklub vendége volt a Székely Hírmondó, és az új évadot ismét egy kézdivásárhelyi szerkesztőség meghívásával kezdik: február 4-én a tavaly új sorozatával induló, 105 éves Székely Újság a vendégük. A következő héten a könyve megjelenése előtt álló színművész, László Károly, majd a három sepsiszentgyörgyi rádióból a Sepsi Rádió, végül a Brassói Lapok szerkesztősége lesz a vendégük. /Matekovics János: Újra találkozunk! (Pinceklub Sepsiszentgyörgyön). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 4./

Október 21-én a sepsiszentgyörgyi Holló Ernő Sajtóklub a csíkszeredai Székelyföld kulturális folyóirat szerkesztőit látta vendégül. Fekete Vincét, Lövétei Lázár Lászlót, Molnár Vilmost és György Attilát Bogdán László kérdezte a Székelyföld tizenhárom esztendejéről. /(f. e.): Tizenhárom év Székelyföld. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 22./

Romániai Magyar Irodalmi Lexikon
Nagy művelődési esemény, igazi kulturális cselekedet volt éppen harminc évvel ezelőtt a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon (ROMIL) első kötetének megjelenése. Az akkori, szigorúan ellenőrzött romániai magyar nyilvánosság minden területén lehetett találkozni a könyv fogadtatásával, s természetesen a szabadabb magánszférában is zajlott az eszmecsere és véleménynyilvánítás az elkészült munkáról.
Számos könyvbemutatóra került sor az országban, így Sepsiszentgyörgyön is nagyszámú helybeli és "vidékről" érkezett közönség előtt mutatták be 1982. március 23-án a kötetet a főszerkesztő, Balogh Edgár jelenlétében. A lexikon terve már az 1960-as évek végén felmerült, a szerkesztőbizottság 1968-ban alakult meg, de tizenkét évbe tellett, amíg az első kötet elhagyhatta a nyomdát negyvenezer (!) példányban. Addig az időpontig sem volt akadálytalan a lexikon útja a kiadóig és az olvasóig, hiszen a kommunista hatóságok mindent elkövettek, hogy a Romániában kisebbségben élő magyarság írásbeliségének, kultúrájának teljes körű és hiteles ismereteinek tárházát ne készíthesse el a nagyszámú lexikoni munkaközösség, de az első kötet megjelenését követően magának a munkának a folytatása is már-már lehetetlenné vált. Elkészült ugyan a második kötet 1983-ra, de megjelenése már csak a rendszerváltás után, 1991-ben vált lehetségessé, húszezer példányban szintén a Kriterion Könyvkiadó adta ki. A munka megváltozott körülmények között folytatódott, a harmadik kötet (1994) már Dávid Gyula főszerkesztősége alatt készült el, de a negyedik és ötödik — kettős — kötet megjelenésére (ezeket már az Erdélyi Múzeum-Egyesülettel közösen adta ki a Kriterion, és példányszámuk három-háromezerre zsugorodott!) kétszer nyolc évet kellett várni (2002, illetve 2010), ami oly nagy időbeli lemaradás lexikonnál, hogy feltételezi egy kiegészítő kötet gyors megjelentetését ahhoz, hogy hasznos kézikönyv lehessen. Különben maga az alapító főszerkesztő számolt ezzel a megoldással már az első kötet megjelenése idején, de az ötödik kötetet azzal a gondolattal bocsátotta útjára Dávid Gyula, hogy sokféle meggondolásból el kell tekintenie a pótkötet elkészítésétől, kijelentette, hogy "ennek én semmilyen esélyét nem látom". Azt gondolom, hogy szükség van a kiegészítő kötetre ahhoz, hogy ezt a négy évtizede elkezdett munkát befejezettnek lehessen tekinteni. Huszonkilenc év választja el a ROMIL első kötetének kiadását az utolsóétól. Ha az utolsó kötet munkálatainak lezárása négy-öt évvel ezelőtt be is fejeződött, akkor is több mint huszonöt év romániai magyar irodalmának, illetve írásbeliségének számbavétele, dokumentálása maradt ki az első kötetből. A második kötet megjelenését tizenkilenc év választja el az utolsótól, de minthogy 1983-mal zárult le ennek az anyaggyűjtése és szerkesztése, ez esetben is a második több mint húsz év lemaradást "gyűjtött össze" az utolsó kötethez képest. Tartalmi szempontból tehát az egész szellemi vállalkozás és az elkészült munka egyaránt bevégzetlen. Nyilvánvaló, hogy nem lehet úgynevezett naprakész lexikont szerkeszteni, mert már megjelenésekor az élet túlhaladja mindahányat. A ROMIL esetében viszont az egyes kötetek között — tartalmukat, lefedettségüket illetően — az elfogadhatónál is nagyobb az időbeli lemaradás. A budapesti Akadémiai Kiadó például egy hasonló esetben az időbeli lemaradás áthidalására ugyancsak kiegészítő kötet kiadását vállalta, amikor a Világirodalmi Lexikon tizennyolc kötetes sorozatát kiegészítette. Ez a kiegészítő kötet aztán "behozta" azt a huszonöt éves időbeli lemaradást, ami az első kötet 1970-ben történt megjelenésétől eltelt az utolsó kötet kiadásáig. Ezért gondolom azt, hogy a hazai magyar tudományosság három-négy nemzedékének mérvadó képviselői által vállalt és végzett munkát befejezni kötelesség, még akkor is, ha szemléletében vitatható alapokon készült, illetve ha mentséget lehet is találni az abbahagyására. Kiemelném, hogy ebben a munkában bölcsőhelyünk, Háromszék is megfelelő súllyal van jelen, nemcsak mint szellemföldrajzi hely (bemutatják Erdővidék, Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy magyar irodalmi és művelődési életét, valamint személyi szócikkekben számtalan alkotómunkásságát), hanem mint olyan, amely munkatársakat is adott a lexikonnak például Árvay József, Berde Zoltán, Borbáth Károly, Gazda József, Holló Ernő, Incze László, Kisgyörgy Zoltán, Salamon András, Veress Dániel személyében.
Egy lexikonnal, egy kézikönyvvel szemben támasztott legfőbb igény a megbízható tájékoztatás. Minden más, elméleti vagy értékrendre vonatkozó elv igen fontos lehet egy irodalomtörténeti szintézis megírásakor például, de másodlagosnak minősül egy lexikonnál. Ezért sürgetem a ROMIL esetében a pótkötet mielőbbi elkészítését és kiadását. Ezáltal lehet csak betetőzöttnek tekinteni egy tartalmában és koncepciójában vitatható, de igen nagy, korszakokon átívelő erélyi magyar szellemi vállalkozást.
Borcsa János. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elhunyt Matekovics János
A betegséggel küzdő 73 éves újságíró, műfordító, szerkesztő vasárnap este hunyt el.
Matekovics János Nagyváradon érettségizett, majd a Babeş-Bolyai Egyetemen magyar nyelv és irodalom szakos diplomát szerzett. Pályáját az Ifjúmunkás munkatársaként kezdte, riporter, szerkesztő, majd a nevelési osztály vezetője volt. 1972-től sepsiszentgyörgyi tudósítóként dolgozott, majd a Kovászna Megyei Mozivállalat szervezőjeként 30:30:30 címmel film-versenyfüzetet szerkesztett két nyelven. Rendezvényeinek betiltása miatt lemondott, és különböző gyárakban esztergályos munkát vállalt, majd munkanélküli, cikkdíjas újságíróként tevékenykedett. Az 1989-es fordulat után a Háromszék belső munkatársa. Gazdasági lapot szerkesztett, majd az STV helyi televízió munkatársa volt. Évek óta vezette a sepsiszentgyörgyi Holló Ernő Sajtópincét. Temetése kedden délután 5 órakor lesz katolikus szertartás szerint a közös temető ravatalozóházától.
Bús Ildikó
Matekovics János /Simonyifalva, 1939. szept. 3. – Sepsiszentgyörgy, 2012. augusztus 26./
Székelyhon.ro

Elhunyt Matekovics János, Simonyifalva szülötte
Későn jutott el hozzám a szomorú hír, hogy „falusfelem” (ahogyan ő mondotta), Matekovics János újságíró, író, szerkesztő, műfordító, közösségszervező 2012. augusztus 26-án Szepsiszentgyörgyön hosszas betegség után elhunyt.
Simonyifalván született 1939. szeptember 3-án. Az általános iskolát szülőfalujában végezte, majd Nagyváradon érettségizett, Kolozsváron a Babeş–Bolyain magyar nyelv és irodalom szakos diplomát szerzett 1961-ben. De sohasem tanított iskolában… mintha József Attila gondolatait tette volna magáévá: „én egész népemet fogom / nem középiskolás fokon / taní- / tani”.
Pályáját riporterként kezdte, örökmozgóként a legeldugottabb falvakat is bejárta, hogy írjon a meghurcolt, megalázott kisemberekről. Mindig megtalálta a témát, amellyel felkeltette nemcsak hatalmas olvasótábora figyelmét, de a kommunista hatalomét is. Örök lázadó volt.
Már egyetemi évei alatt közölt cikkeket a kolozsvári Igazságban és a nagyváradi Fáklyában. 1961-től az Ifjúmunkás riportere, majd osztályvezetője. Megszervezte az Ifjúmunkás Matiné első sorozatát, melynek keretében számos egyfelvonásosát mutatták be. 22 fordulós Ifjúmunkás Műveltségi Versenyt vezetett. 1969–1972 között a bukaresti Petőfi Sándor Művelődési Ház igazgatója. A fáradhatatlan szervező tevékenységét egyre éberebben figyelték, zaklatások sora következett, és ő lemondott.
Visszakerült az Ifjúmunkáshoz szerkesztőként, majd csak mint tudósító dolgozott. Aztán letelepedett Sepsiszentgyörgyön, a Kovászna Megyei Mozivállalatnál szervezői beosztásban dolgozott, 30:30:30 címmel kétnyelvű filmkultúra-műveltségi versenyfüzetet szerkesztett.
A „Hófehérke és a tizennégy törpe” című brassói riportjából a Kolozsvári Állami Magyar Színház felkérésére dokumentumdrámát írt „A lány volt a tizenötödik” címmel. A darabot betiltották még a bemutató előtt. Ugyanez lett a sorsa „Áramütés” című televíziós játékának is.
A sok zaklatás, visszaminősítés és rendezvényeinek betiltása miatt visszavonult. Esztergályosként, segédmunkásként dolgozott különböző gyárakban, majd munkanélküli lett. De nem adta fel. Szabadúszó újságíróként állt őrhelyén, éberen figyelve az élet visszásságait a szocializmus, a diktatúra legsötétebb éveinek idején. Közben román szerzők darabjait és elbeszéléseit fordította magyarra. Az uralkodó osztály tagja című regényének néhány fejezetét közölte a Megyei Tükör és annak Fórum című időszaki melléklete.
Az 1989-es fordulat után a Háromszék napilap munkatársa lett, rendszeresen közölt az Erdélyi Riportban is.
Sepsiszentgyörgyön éveken át sajtóklubot szervezett. Az irodalom, a művészetek, a politikai és a gazdasági élet jeles képviselői voltak hetente a Holló Ernő Sajtópince meghívottai.
A Sepsiszentgyörgyi Televízió belső munkatársaként vezette a „Lapozgató” című sajtókommentár műsort, „Felkiáltójel” címmel nagy népszerűségnek örvendő nyelművelő vetélkedőt szervezett/vezetett Zsigmond Győző egyetemi tanárral közösen gyermekek számára, László Károly színművésszel megalapították az ország első magyar televíziós gyermekszínházát „Puki bácsi és a Mesekaláka” címmel, melynek ő volt a produkciós vezetője.
2002-ben nyugdíjba ment. Kötetbe szerkesztette a romániai privatizáció lehetetlen hétköznapjairól és a kreatív vállalkozók sorsáról szóló 60 riportot és interjút „Eljutni a tulsó partra” címmel (Lehel kiadó, Sepsiszentgyörgy 2002). 2005-ben ugyancsak a Lehel kiadónál látott napvilágot három novelláját tartalmazó kötete: „Mentünk az utcán és vittük a gyereket”.
Közben, amikor bírt, ameddig tehette, hazalátogatott. Nagyon ragaszkodott a szülőfalujához.
Emlékezzünk rá kegyelettel.
Brittich Erzsébet
Nyugati Jelen (Arad)

A dal ünnepe Uzonban
Felemelő érzés volt részt venni szombaton az Uzonban tartott I. Református Kórustalálkozón. Jó ötletnek bizonyult itt, az Alvégen is kórustalálkozót szervezni, a rendezvényt az Uzoni Református Dalárda és a református egyházközség kezdeményezte.
A Feketeügy menti településen már 1879 óta hagyománya van a közös éneklésnek, miként kiderült a vendégfogadó uzoni lelkipásztor, Ungvári Barna András szavaiból. „Énekeljetek az Úrnak, áldjátok az ő nevét, hirdessétek napról napra az ő szabadítását” (Zsolt 96,2) – hangzott el a szószékről, majd a lelkész köszöntötte az érkező kórusokat.
A repertoár gazdag volt, kórusonként két-három vagy négy dal került bemutatásra, a vallásos szerzemények mértéktartóan keveredtek a népdalokkal, a népdalfeldolgozásokkal, sőt, a férfi dalkörök ajkán a hazafias és betyáregyveleggel is. Az uzoni református dalárda rövid történetét és a fellépő együtteseket Szabó Margit, a helybeli Tatrangi Sándor Általános Iskola igazgatója mutatta be. A vendégfogadók dalárdája Az úton című ősi ír áldással nyitott: Az Úr vezessen végig az úton, ha szerteszét sodor is a sors, mert ha Őbenne bízva bízunk, nagy örömben majd találkozunk (vezényelt Miklós Árpád). Sokak számára meglepetés volt a keresztvári ( Brassó megye) Fekete Lajos Református Férfidalárda fellépése, akik hazai szerzeménnyel lepték meg a jelenlévőket: névadójuk, a lisznyói származású Fekete Lajos egykori dalszerző kántortanító karmesterük két alkotását énekelték. A dalok szinte leckeként hangzottak, karnagyuk Gábos Ferenc volt.
Kiss Zoltán keresztvári lelkipásztor üdvözlőbeszédében hangsúlyozta az együtt éneklés közösségformáló és megtartóerejét. A szórványban élő magyar közösségeknek szükségük van ezekre a közös élményekre, hozzájárulnak zenei anyanyelvünk megéléséhez, megőrzéséhez, továbbadásához, nemzeti tudatunk erősítéséhez. Egyed Kolumbán Erzsébet kilyéni tiszteletes asszony vezényelte a 12. évébe lépő református vegyes kart. Mély átéléssel adták elő Joseph Haydn–Beharka Pál Az Úrra hagyjad utad! című dalát és a Mester, a bősz vihar dühöng! című, ismeretlen szerzőtől származó művet. Énekelve sorakozott az úrasztala köré a gidófalvi református vegyes kar fiatal karmesterükkel, a brassói zeneakadémia végzettjével, Oláh-Badi Alpárral. Az Általmennék én a Tiszán... című népdalfeldogozásuk után Claude Goudimel és Csomasz Tóth Kálmán istenes szerzeményeit adták elő. A szomszédság nevében vett részt a találkozón a Kelemen Alpár vezette, negyedszázados évfordulóját ünneplő Szentivánlaborfalvi Székely István Dalkör. Különleges volt hallani a férfiak ajkáról Jacques Berthier El Senyor című Taizé-szerzeményét. Fellépésük rendhagyó, mert a mélyen vallásos számot népdalcsokor és betyárnóták követték hegedű- és gitárkísérettel. Vendégként lépett fel a szomszéd egyházmegyéből érkező papolci vegyes kórus négy vallásos dallal (Karnagy Márton János kántor) és a találkozó zárószámaként a kibővült és megújult Sepsi Református Egyházmegye Tiszi Kara zömében magyar zeneszerzők (Kávási és Berkesi Sándor) dalaival. Karmesterük és zenei kíséret: Hajdú Loránd. Mintegy a találkozó koronájaként a jelen lévő énekesek ajkáról felhangzott Händel Győzelmi indulója, vezényelt Sipos Zoltán ismert sepsiszentgyörgyi karmester. Meghitt hangulatban, népes tömeg előtt fiatalok leplezték le a kórustalálkozó emlékkopjáját. Áldás előtt Balázs Antal faragómester, nyugalmazott tanító jellegzetes humorával részletezte az emlékkopjába faragott jelképeket, piacos felébe a találkozó vezérigéjét („Énekeljetek az Úrnak, áldjátok az ő nevét”), hátoldalába Holló Ernő versidézetét („A dal megtisztít, fölemel...”) és az uzoni kórus jelmondatát („Szívből fakadjon mindig dalunk”) véste. A koszorúzás zenei aláfestését Miklós Katalin és Jácinta hegedű- és brácsaduója szolgáltatta, majd felhangzott nemzeti imánk. Szólt a köszönet azoknak is, akik anyagiakkal támogatták a rangos rendezvényt.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)