Moldova György könyvet írt Kádár Jánosról, az igazságosról. Meg sem jelent, de már készülőben a botrány. Valamikor népszerű volt Moldova otthon és Erdélyben is. A rendszer tűrte. Azóta nyilvánvaló, hogy a megtűrtségnek ára volt. Ahhoz, hogy közkedvelt lehessen valaki, jóváhagyás kellett. Elsősorban a rendszernek teljesítettek. Berkesi András, Szilvási Lajos, Hofi Géza színpadon – és még annyian mások. Moldova György nem titkolta, fegyverrel harcolt ötvenhatban. Regényben (Akar velem beszélgetni?) emléket állított az eseményeknek. Akkor végzett volna akár Kádárral is. Most már bánja és szégyelli. Moldova könyve a forradalom ötvenedik évfordulójára jelenik meg. Ez sértő. Moldova igazolni akarja Kádárt egy hamis életrajzzal, holott Kádár hazaáruló volt. A szovjet harckocsik védelme alatt érkezett a parlamentbe, még a felesége is így fogadta: „Ezt a sz...t hagyhattad volna Rákosiékra. Nem neked kellene csinálni.” Kétszázezer magyar elmenekült, tizenhatezer-kétszázat állítottak törvény elé, 229 a vérpadra jutott. Moldova mégis tántoríthatatlan. A kilencvenes évek elején egy pesti színházban műsorra tűztek holmi sebtében összefércelt drámát Kádár feleségéről, Mariska néniről. Főszerepben a Marosvásárhelyről áttelepült színésznővel. Korai volt az igyekezet, bukott minden, és a jobb sorsra érdemes művésznőnek megbocsátás azóta sincs. /Pakot Fülöp: Előlegezett botrány. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 28./

Czika Tihamér nem számított arra, hogy ilyen indulatosan fogadják cikkét. Köszönetet mondott Nagy Lászlónak, hogy megmutatta, mi a különbség a tudomány és az áltudomány között. Hálás Kósa Ferencnek, Markó Bálintnak és Nagy Károlynak, akik mellette érveltek. Czika elutasította, hogy az egyház „bekeményített tekintélyelvű rendszerét nem érheti bírálat. ” Aki kritikus velük szemben, „azt eltiporják, kirúgják, áthelyezik, ellehetetlenítik” – ezek „több évszázados uralkodhatnékom beidegződések”. Czika megmagyarázta, hogy az „egyház is a nép adójából működik”. „Az egyházakról kritikusan írni az erdélyi konformista sajtóban tabunak számít” – szerinte. A magyarországi jobboldaltól lemásolt kommunistázást Czika nem kívánja minősíteni. A cikkíró úgy tudja, hivatalos felmérések szerint ma már ateista többségű állam például Franciaország, Svédország, Csehország, Hollandia, Észtország, Németország, továbbá a legtöbb európai ország állami oktatási rendszerében vagy teljesen tiltott a vallásoktatás a világnézeti semlegesség nevében, vagy ha van, akkor csak fakultatív. Czika szerint „az erkölcsi nevelést a szüleinktől kapjuk, nem az egyháztól”, továbbá az egyházak lassan-lassan kitúrják épületeikből éppen azokat a magyar iskolákat, amelyeket keserves harcok árán szereztek vissza a tanárok és a szülők a kilencvenes évek elején. /Czika Tihamér: Csak az órát állítsuk vissza, ne az időt! (Hofi Géza) = Szabadság (Kolozsvár), febr. 19./

Aszfalt-tangó
Sok évvel ezelőtt Hofi Géza mondotta volt, hogy „a járdát nem kiharcolni, hanem leaszfaltozni kell”. A legendás magyar humorista azonban aligha volt jártas a politikában, mert ha az lett volna, akkor legalábbis árnyalja kijelentését, valahogy így: „Miután kiharcoltuk, a járdát nem árt le is aszfaltozni.”
A politika ugyanis szavazatszerzésről szól, a szavazó szimpátiájának megszerzéséről, és – legalábbis olyan, fejletlen demokráciájú országokban, mint amilyen Románia (és Magyarországot is nyugodt lelkiismerettel ide sorolhatjuk) – a szavazói szimpátia igencsak furcsa logika alapján működik. A szavazópolgárt látszólag igen kevéssé érdekli a járda aszfaltja, sokkal fogékonyabb a járdakiharcolás mikéntjének ecsetelésére, a hangoskodásra, az állandó csatazajra.
És látszólag az sem igazán érdekli a szavazót, hogy a hangoskodók általában szájhősök, hogy ágyúval akarnak verebet fogni, illetve hogy legtöbbször éppen az elszámoltatást leghangosabban követelőknek volna elszámolni valójuk. Számtalan példát lehetne adni ilyen politikusokra a kommunizmust elítélő, a korruptakat karóba húzással fenyegető – bár kommunista múltja, ingatlan- és flottapanamái kapcsán elhíresült – román államfőtől, el egészen a demokráciát sárba tipró budapesti „fülkeforradalmárokig”.
Hasonló példát szolgáltatott tegnap Tőkés László volt püspök is, aki az igazság és a becsületesség bajnokaként elveri a port egyrészt a romániai magyar sajtón, mivel az nem teregeti ki az RMDSZ-es politikusok korrupciós ügyeit, másrészt pedig magán az RMDSZ-en, amelynek bihari szervezetét „a magyarhoni MSZP-maffia bihari leányvállalataként működő klikknek” nevezi.
A sajtóról csak annyit, hogy igaza van Tőkés Lászlónak: a románhoz képest az erdélyi magyar sajtó valóban gyámoltalan. Ennek a gyámoltalanságnak, szemérmességnek, tekintélytiszteletnek azonban éppen ő maga volt a legnagyobb haszonélvezője. Ha összehasonlítjuk, hogy a román sajtó mit és mennyit cikkezett a volt püspök viselt ügyeiről azzal, ahogyan a magyar média tálalta ugyanezeket az ügyeket – nos, azt hiszem: Tőkés László nem kívánhatja őszintén, hogy a román sajtóhoz legyünk hasonlatosak. (És bizony a román média ellen indított sajtópereit sorra elvesztette...)
Ami az RMDSZ-t vádló tételeit illeti: Tőkés szerint „az RMDSZ-párt az erdélyi magyar közösségnek kijáró összes romániai és magyarországi költségvetési forrás fölött egymaga diszponál, és a román adólejek és a magyar adóforintok százmillióinak élvezi a kizárólagos monopóliumát”. Az európai parlamenti képviselőnek különösen az adóforintok fájnak, legalábbis erre lehet következtetni abból, hogy felkéri a magyar kormányt: az elszámoltatási kormánybiztos hivatala keretében határon túli elszámoltatási kormánymegbízottat is nevezzen ki.
No, itt megáll a tudomány, véget ér a logika. Hiszen köztudomású, hogy a Fidesz-kormány már tavaly óta minden Erdélynek szánt magyar költségvetési pénzt Tőkés László és az általa vezetett EMNT felé irányít. Köztudomású, hogy a honosítással kapcsolatos tájékoztatás leple alatt pártépítéssel foglalkozó demokrácia-központok működését magyar költségvetési pénzekből finanszírozzák (hiszen amikor megkérdezte lapunk a demokrácia-központok vezetőjétől, honnan származnak ezek a pénzek, hallgatás volt a válasz).
Köztudomású, hogy a Szülőföld Alap tavalyi támogatásait a Tőkés-barát szervezetek, intézmények között osztották szét, és aligha lehet másra számítani idén a Bethlen Gábor Alap esetében sem. Köztudomású, hogy a nevelési-oktatási támogatást is Tőkésék osztják idéntől, és az erdélyi vállalkozásoknak szánt gazdaságfejlesztési programot is ők futtatják majd.
Mindez köztudomású, mégis az vádol, aki vétkes, a tolvaj kiált tolvajt. A megvádolt pedig hallgat és legyint. Mert ő el van foglalva... a járdaaszfaltozással.
Salamon Márton László. Új Magyar Szó (Bukarest)

Artisjus-díjas Papp Sándor Zsigmond
Lapunk volt munkatársa, a jelenleg Budapesten élő Papp Sándor Zsigmond is Artisjus irodalmi díjban részesült Semmi kis életek című regényéért. Az Artisjus Irodalmi Nagydíját Spiró György, Könnyűzene-szerzői Életműdíját pedig Malek Miklós kapta idén.
Papp Sándor Zsigmond Az Artisjus Magyar Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület nyolc kategóriában odaítélt zenei és irodalmi elismeréseit csütörtökön adták át Budapesten. Papp Sándor Zsigmond mellett Artisjus irodalmi díjat ítéltek Zalán Tibornak és Varga Mátyásnak.
A nagydíjast méltatva Grecsó Krisztián író többek között azt emelte ki, hogy a Fogság, A jövevény és A Jégmadár című regények szerzője, Spiró György a hozzá mindennél közelebb álló élményanyagról, a saját hagyományáról, örökségéről higgadtan, tárgyiasan, távolságtartóan és gyönyörű egyszerűséggel tud írni. „Ez százévente egyszer, ha sikerül” – jegyezte meg Grecsó.
Zalán Tibor Göncölszekér című könyve a díjazottat méltató Margócsy István szerint kitűnő kisprózai elbeszéléseket tartalmaz, amelyeknek műfaját a klasszikus értelemben vett novella és a tárca igen szerencsés keresztezéseként lehetne meghatározni.
Báthori Csaba méltatása szerint Papp Sándor Zsigmond Semmi kis életek című könyve nagy erővel, rendkívül változatos és érzékletes stílusban, aprólékos pontossággal idézi fel az 1989-es romániai rendszerváltás előtti és utáni hétköznapokat. Varga Mátyás parsifal, parsifal című verseskötetét méltatva Ferencz Győző arra mutatott rá, hogy a díjazott a világirodalom egyik nagy, többféle változatban fennmaradt, de voltaképpen töredékes legendáját töredékként emeli saját költészetébe, és szembesíti az egyszeri, megváltásra váró emberi élet kiszolgáltatottságával.
A Könnyűzeneszerzői Életműdíjjal jutalmazott Malek Miklós sokoldalú, műfajokon átívelő szaktudását Victor Máté zeneszerző, az Artisjus elnöke méltatta, kiemelve, hogy ez teszi megkerülhetetlenné a beatkorszakban született slágereket vagy együttműködését Hofi Gézával éppúgy, mint a 90-es években írt szimfonikus zeneműveket, amelyekkel pályája kiteljesedett.
A szerzői jogvédő egyesület közleménye szerint az év produkciója a Hobo Blues Band búcsúkoncertje, az év könnyűzeneszerzője Szirtes Edina „Mókus”, könnyűzenei szövegírója pedig Beck Zoltán lett. Az év komolyzenei művének járó díjat Decsényi János Samblant de joie című alkotása nyerte el. Az év magyarnóta-szerzőjének pedig Jászteleki Sánta Józsefet választotta a zsűri.
MTI
Krónika (Kolozsvár)

Besúgók voltak, listák nincsenek
A feltáratlan múlt és a kommunista állambiztonsági szervek levéltári anyagainak nyilvánosságra hozatala mindenhol kényes kérdésnek bizonyult. A rendszerváltás óta időnként igencsak heves indulatokkal kísérve fel-felbukkan a besúgó probléma a volt szocialista társadalmakban, aztán észrevétlenül elhal. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház direktora, Gáspárik Attila most újra felszínre hozta.  A színész, médiaszakértő, volt rektort arról faggattuk, kell-e, lehet-e tisztázni a közelmúltat. 
- A titkosszolgálatok levéltári anyagainak kérdése darázsfészek a kelet-közép-európai társadalmakban. A múlt héten Budapesten is bemutatott, a marosvásárhelyi színház történetével foglalkozó, A színház kiterjedése című kötetében ebbe a darázsfészekbe nyúlt bele. Most épp néma csend honol ebben a témában mind a magyar, mind a romániai társadalomban, miért érezte fontosnak, hogy ezt a vonatkozást is beemelje könyvébe?
- Elárulok egy nagy titkot. Én egyetemista vagyok, történelem szakon első éves doktori iskolába járok. (Gáspárik Attila 1965-ben született, végzettsége szerint színész, van már egy doktorátusa, tanár, oktatói szintű projektmenedzser, volt a román Országos Audiovizuális Tanácsnak alelnöke és ügyvivő elnöke, a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem rektora, jelenleg a magyar-román tagozatú színház igazgatója.) Ezt az egyetlen módját találtam annak, hogy megértsem a múltat. Elkezdtem foglalkozni a marosvásárhelyi színház történetével, de nem sztorizgatni akartam, azt már rég megtették mások. Ez az első próbálkozás volt ilyen téren, az első ilyen jellegű írásom.
- Az első olyan, ami a Securitate levéltári anyagokra is támaszkodik?
- Igen. Én a pozitivista történelemszemlélet híve vagyok, ami azt jelenti, hogy nagyon sok forrásanyagot felsorakoztatunk egymás mellé és ebből próbálunk meg levonni valamiféle következtetést, vagy hagyjuk, hogy az utánunk jövő generáció vonjon le egy olyan következtetést amilyen az ő korát érdekli. Az intézmény, amiről írni akarok az a Székely Színház. Hetven éve alakult. Lassan eljött az idő, hogy megírjuk az indulását. Ha túl közel vagy egy korszakhoz valószínűleg nem látod, hogy mi történik.
- Miért épp a marosvásárhelyi székely színház története kapcsán nyúlt a szekus levéltári anyagokhoz?
- Mindig is bosszantott, hogy van egy siker sztorija a romániai magyarságnak, amit úgy hívnak, hogy marosvásárhelyi színház, székely színház vagy marosvásárhelyi intézményes színjátszás, de alig tudunk valamit róla. Elkezdtem ezzel foglalkozni, s akkor éreztem, hogy meghaladja a felkészültségemet. Ezután felvételiztem a történelemre, a doktori iskolába. Amikor elmentem a levéltárba és kézbevettem a színház pártdokumentumait egy egészen más világ tárult elém. És nagyon jó, a működés tisztázására alkalmas anyagokat találtam a titkosszolgálattól is.
- Belenyúlt a darázsfészekbe. Mit vall e téren – kell bolygatni ezt a vonulatot, vagy már úgysem érdekel senkit, hagyni kell az egészet, nem érdekes, ki volt besúgó, ki volt a tartótiszt?
- Ez az elhallgatjuk vagy sem, nagyon bonyolult kérdés, mert igazából mai napig nem tudjuk, hogy mi van a raktárban. Mai napig nem adta le az összes utódszervezet az archívumát. Soha nem létezett romániai titkosszolgálatokon belül amolyan stasis-németes leltározás. Hamis dolog arra gondolni, hogy van egy lista, amin írja, hogy kik voltak a besúgók és kik az üldözöttek. Nincsenek ilyen listák. Illetve nagyon sok lista van. Van olyan személy, aki kollaboráns és üldözött is volt egy személyben. Be lehet azonosítani egy-egy embert 3-4 fedőnévvel, miközben az is megtörténhet, hogy valójában nem is volt beszervezve. De mivel szocialista tervgazdálkodás szerint működött a Securitate is, minden tisztnek megvolt a normája, hogy hány jelentést kell összeszednie a hónap végéig. Amikor látszott, hogy ez nem sikerül, nem jön össze az a 3-4 vagy akárhány, nos, akkor gyorsan bement abba az intézménybe, ahol különben mindenki tudta, hogy ő a szekus. Ezek bizalmi emberek voltak, ők szerezték az útleveleket is az intézmények dolgozóinak, nem lehetett csak úgy kitérni előle, ha beszélgetni akart. Bement, elbeszélgetett egy-két emberrel, hazament, leírta, adott egy fedőnevet beszélgetőtársainak és megvolt a havi terv. Most ott tartunk, hogy szőrözzük, szálazzuk, hogy a konkrét jelentések miért és hogyan születtek.
- És kiszálazható?
- Hihetetlenül nagy szakértői munka. Legalábbis számomra annak tűnik. Vegyük az én kutatási területemet. Ha beazonosítjuk végre, melyik színészről van szó, akkor vehetjük a repertoárt, a 30-40 évvel ezelőtti próbarendet, s megnézzük, hogy akkor volt-e neki próbája. Hogy egyáltalán jelenthetett akkor vagy épp más városban volt kiszálláson, és a jelentés kamu? Merthogy ilyen is van.
- Szóval eléggé csúszós ez a terep is, az állambiztonsági szervek levéltára sem oldja meg a nagy kérdést, hogy nyilvánosságra kell hozni vagy nem az egykori besúgók nevét?
- Nagyon egyszerű lenne kimenni a sajtóba és azt mondani, hogy mindenki besúgó volt, aki valamikor valamiért aláírt, valamilyen módon részese volt az egésznek. De ennek az objektív fokmérőjét, bevallom, én nem találom. Ezért próbálom a mechanizmusát megérteni. Ha nagyon röviden, és egy kicsit primitíven foglalnom össze, akkor azt mondom, hogy a Securitate a pártot védte, nagyon sokáig, míg nem önállósodott a 80-as évek vége felé. Addig a pártot és a rendszert védte azzal, hogy megpróbált minél több befolyást szerezni minden szinten – a tejvásárlástól az útlevélosztásig, a benzinvásárlásig. És ott volt mindenhol, legfőbb feladatának azt tekintette, hogy pozitívan befolyásolja a dolgokat. A szekus jelentések nagy részét megkapta a párt, vagyis a PÁRT és a színházigazgató. Ők részesei voltak a rendszenek? Az ő cinkosságukat miben mérjük? Én elég sok dossziét átolvastam és nem találtam olyan egyént, aki ellen bűnvádi eljárást indítottak volna, aki ellen fizikai atrocitást alkalmaztak volna, megvertek volna valamely feljelentés alapján. És ez több száz embert érintő dolog volt, sok esetben az sem tudta, akit befolyásoltak. Általános félelem, bizalmatlanság uralkodott, ami megmérgezett sok emberi kapcsolatot.
- Mire használták ezeket a jelentéseket?
- Ebben az időben és ezekben a körökben a szekunak mindenekelőtt azért kellettek ezek a mindenkire kiterjedő adatok, mert potenciális zsarolóeszköz volt az adott intézmény, az egész társadalom kézben tartására. Mindent ellenőrizni akartak, minden vélt, valós veszélyforrást kontroll alatt tartani. Nem akartak látványos megtorlást, mert akkor már tudták, hogy ha elcsattan egy pofon, akkor holnap már nagyobb kell és elszabadulhat a pokol. Ezek a tisztek nagyon elegánsan csinálták – műveltek voltak, pszichológiai felkészültséggel. Jártak színházba, könyvbemutatókra, kiállításokra stb. Befolyásolhattak karriereket.
- Volt ilyen?
- Azt hiszem, nagyon kevesen voltak, akit a szeku nem engedett kibontakozni, egyetlen ilyen konkrét esetet tudunk, a Visky Árpádét. Ő börtönbe került, hivatalosan öngyilkos lett. Nos, hogy valaki öngyilkos lesz vagy öngyilkosságba kergetik, nem igazán tudjuk mérni. Tény, hogy az öngyilkosság után a Securitate megíratja az özveggyel az amerikai kongresszushoz a levelet, hogy „a férjem öngyilkos lett, ne nyomozzanak utána és ne kérdezgessék, hogy mi van”. Képzeljük el, amikor egy feleséget ilyesmire rávesznek. Hogyan? Mivel? De levelet írt az amerikai kongresszusnak a színház igazgatója és az orvos is, aki kezelte.
- Meglepettnek látszik az orvos miatt.
- Tényleg. Ilyesmire én nem gondoltam. Pedig aranybánya volt a titkosszolgálat számára minden nőgyógyász, pszichiáter és sok más orvos. Mivel tilos volt az abortusz, az nagyon kiváló információ volt, hogy ki mikor terhes, ki mikor „csináltatja el a gyereket”. Akit ilyesmivel megfogtak, azokon már nem kellett bosszút állni, nem kellett fenyíteni, büntetni, ők már dolgoztak nekik életük végéig, mindenféle beszervezési papír nélkül. Ugyanígy jártak el a pszichiátriai kezeléseknél. A szocialista rendszerekre jellemző, de nemcsak, hogy amikor már nem tudtak mit kezdeni valakivel, akkor bezáratták őket. A pszichiáterek kulcsemberek voltak, bár azt hiszem, ők sem tudtak róla, hogy mennyire kulcsszerepet töltenek be a rendszer működésében.
- Említ egy-két nevet a könyvében, olyanokét, akik annak idején besúgók voltak, aztán mégis közszereplők maradhattak, az MMA tagjai is. Mi a feladata a kutatónak, leleplezni őket? A rendszerváltás után igencsak élénken élt az igény arra, hogy minden besúgót és tartótisztet le kell leplezni. Aztán nem lett belőle semmi. És az igény is mintha kihalt volna. Szükség van erre vagy nincs? Tönkre tehetünk fölöslegesen életeket?
- Igen, határozottan tönkre tehetünk életeket. A múltunkat úgysem adja vissza már senki. A vonatkozó román törvénykezés nagyon komoly, ezt a kutatónak is tiszteletben kell tartania. De én nem is hiszem, hogy a tudományos kutató feladata az, hogy erkölcsi mércéket kezdjen bevezetni a társadalomba. Tudom, hülyén hangzik, de voltak becsületes besúgók is. A jelentésekből látszik, hogy egyesek őszintén védelmeznek valamely ügyet. Őket beszervezték, a törvény alapján besúgók voltak, de soha nem okoztak rosszat senkinek, sőt elodáztak egy-két problémát néhány évig. A paragrafusok szerint viszont besúgók voltak. Egy dolgot azonban nem tudok megérteni, egyszerű emberként: több mint húsz év alatt miért nem tudtak egy módot találni arra, hogy nyilvánosan beszéljenek a „sötét múltjukról”. A tisztek hallgatnak, a volt besúgók hallgatnak. Egyesek szélsőjobbosként kompenzálnak…
- Mi alapján nyilvánítható valaki besúgónak e paragrafusok szerint?
- Három dolog kell ahhoz minimum Romániában, hogy valakit besúgónak nyilvánítsanak – a beszervezési nyilatkozat, a jelentések és annak igazolása, hogy ő ezekért pénzt kapott. Ha az egyik hiányzik, - és hangsúlyozom, a Securitate nem a Stasi volt, ki tudja még hány szekrény alján hány dokumentum rohad -, a jelenlegi tudásunk szerint nem besúgó. A két személyről, akiket megnevezek a könyvemben, nem én állapítottam meg, hanem a titkosszolgálatokat felügyelő testület adott papírt róla, hogy ők besúgók voltak. Azt hiszem, egy történésznek nem lehet az a feladata, hogy ítéletet mondjon.
- Hagyjuk a fenébe, spongyát rá?
- Nem ilyen egyszerű. Persze vannak közöttük nagyon bosszantó esetek. Olyanok is, akik meghaltak, de mindvégig zászlóként lobogtak eseményeken. Mások a rendszerváltás után vezető szerepet vívtak ki maguknak a társadalomban. Őket vajon egy-egy telefonnal nem lehetett figyelmeztetni, hogy…? Summa summarum: Nagyon nehéz mindenkire, aki valaha jelentett, azt mondani, hogy besúgó volt, vagy egyértelműen kijelenteni, hogy ártatlan volt és áldozata a rendszernek. Akad olyan, akiknek van két jelentési dossziéja és van három, amiben őt követik. Na de hát akkor ő mi volt?
- Nem lehetne árnyalni a képet?
- Nos, volt 26 év erre. Ennyi idő alatt nem tudom elképzelni, hogy valakinek ne lett volna annyi ideje, hogy vegyen egy papírt és ceruzát és leírja, pontosan mi és hogyan is történt. Miért kellett megvárnia szinte mindegyiknek, hogy az orra alá nyomják, hogy ezt te írtad alá, ezt te jelentetted, ezt a pénzt te kaptad érte? Nem, nem kell homályban hagyni a történteket, de nézzük a lényeget.
- És mi a lényeg?
- A Securitate a pártot szolgálta. Akkor kit kell büntetni inkább, azt, aki szolgált, vagy azt, akit szolgált? Az 50-es években megfogalmazták, hogy a szeku a párt acél karja. Nézzük meg kit védett, és akkor eljutunk olyan, tisztességben megőszült emberekhez, akik nem voltak besúgók, hanem vagy a központi bizottságban ültek, vagy annak póttagjai voltak és asszisztáltak mindehhez, vagy részt vettek az „ahogy lehet mozgalomban”. Ez utóbbi sajátosan romániai magyar dolog volt, a „gyerekek elégedjünk meg azzal, ami van, fogjuk be a szánkat, ne elégedetlenkedjünk, mert még ennyi sem lesz” jelenség. Ezeket védte a szeku, és akkor ki a bűnösebb, aki védte, vagy akit védett? Verjük el tényleg a besúgókon az egészet, de feledkezzünk el arról, hogy ma Magyarországon több volt szekuritatés tiszt él a magyar állam nyugdíjából? A legismertebb közülük Alexandru Draghici volt, aki belügyminiszterként abban az időben irányította az állambiztonsági szerveket, így a Securitatét is, amikor még tombolt a terror, 1952-65 között. Ő a rendszerváltás után kapott menedékjogot Magyarországtól, 1991-ben. 1992-ben pedig az Antall-kormány (Boross Péter belügyminisztersége alatt) elutasította Románia kiadatási kérelmét, azzal az indokkal, hogy a magyar jog szerint Draghici bűntettei elévültek. Akkor meg miről beszélünk?
- Addig, míg ezek a titkosszolgálati levéltári anyagok elérhetetlenek, addig a magyar hivatal honnan tudhatná, ha valaki ilyen priusszal érkezik?
- Én azt tudom, hogy minden országnak szüksége van titkosszolgálatokra. Szeretem, nem szeretem, az ország biztonságát és az én, mint állampolgár biztonságát az adja meg, ha van egy jól működő titkosszolgálata az országnak. Egy jól működő titkosszolgálat pedig csak tudja, amikor egy volt szekuritatés ezredes áttelepedését kéri. Itt is van III/III-as törvény, ha alávetik ezeket az embereket, elbuknak. De hát Magyarország Argentína volt néhány ember számára. A német fasiszták közül ugyebár sokan Argentínában találtak menedéket, mert az ottani törvények szerint sem követtek el semmit. Gondolom, de ez csak rosszindulatú feltételezés, hogy amikor valaki szekusként áttelepül egy másik országba, a bőröndjébe a szalonna mellé betesz egy-két dossziét ami érdekes lehet másoknak… Novák Csaba Zoltán pont azt kutatja, hogy a román titkosszolgálat hány titkos ügynököt dobott át Magyarországra 1989 előtt…. 
- Mivel, hogyan kellene kezdeni ezt a tisztulási-tisztázási folyamatot?
- A pártfunkcionáriusok között kell először keresgélni, ha tényleg szembe akarunk nézni a múltunkkal. Mert mi is történt valójában? Térjünk vissza a színházhoz. Készült ugyebár egy jelentés. Ez az anyag annak idején a megyei pártbizottság kulturális bizottsága tagjainak szólt. Titkos anyag, a szeku küldte számukra. A párttitkár reggel kezébe vette, megnézte ki kivel kefélt, ki nem tudja a szövegét, ki beteg, ki miért maradt le a turnéról, ki mit mondott a büfében. Ezen anyagok alapján léptetett elő valakit, süllyesztett el, nevezett ki igazgatónak a párt. Ő, aki használta és élt vele, megússza, aki pedig az anyagot készítette, az nem ússza meg?
- A román szabályozás elég ahhoz, hogy tisztázható legyen a múlt? Mennyire ismeri ilyen téren a magyar szabályozást? Elegendőnek tartja, ahogy a két ország kezeli a témát?
- Nem. Magyarországon ilyen tekintetben majdnem hírzárlatos rendszer van. Vegyünk egy egyszerű példát, a Szabó Istvánét. Addig mindenkit nagyon érdekelt a dolog, míg egy művészileg nagyon hiteles, Magyarország imidzsét, a magyar és európai filmes ipart jelentősen befolyásoló emberről ki nem derült, hogy a múltjának van egy része, amelyről ő nem beszélt nyíltan.
- Tizenéves gyerek volt.
- Jó, értem én ezt, de ez is mutatja, hogy nem lehet idejekorán elővenni ezeket a dolgokat. Emlékezzünk vissza arra, hogy Hofi Gézáról is jelentek meg annak idején, a kilencvenes évek legelején úgymond leleplezések arról, hogy a nomenklatúra tagjaival vadászott. Ez nem egy objektív kép róla, mint ahogy Szabóról sem. Ha mi mindenkit egy-egy jelentés miatt belenyomnánk a besúgói kategóriába, nem tudom hová jutnánk. Magam ismétlem: úgy érzem, hogy mindenkinek megadatott az elmúlt 26 évben, de még most sincs késő, hogy vegyen egy papírt és egy ceruzát és leírja az igazat. És újra csak felteszem a kérdést, és most Magyarországról beszélek, hogy nemzetünk nagyjai, akik a Kádár rendszer abszolút privilegizált emberei voltak, - ha bekapcsoltad a tévét, a rádiót, a hűtőszekrényt vagy a hajszárítót, ők és csak ők beszéltek benne-, hogy ők ártatlanok voltak, csak azok szolgálták a rendszert, akik írtak 3-4 jelentést? Felállíthatunk ilyen erkölcsi büntetőszázadokat, de az igazságosabb lesz? Katartikus volt Kézdi Kovács Zsolt önmagával való szembenézése. Ne felejtsük az ember, legalábbis a magunkfajta ember (európai) alapértéke a megbocsátás, legyen keresztény, vagy keresztyén, vagy zsidó esetleg ateista.
- Nem tudom, hogy igazságosabb lenne-e, de Ön tényleg úgy érzi, hogy igazságtalan lenne a leleplezés?
- Volt olyan magyar író Romániában, aki ült több mint 5 évet börtönben egy banális hülyeség miatt, 1956 kapcsán. Azért, mert szavalt a temetőben 1956 november elsején. Több évet ült, kijött, majd beszervezték. De úgy beszervezték, hogy még fel sem kelt az ágyból és már jelentett. Ha bement a kocsmába és csúnyán néztek rá, rögtön írt egy jelentést. Így leélte nagy részét az életének. Maradt utána vagy négy kötet jelentés. Utána átjött Magyarországra és jelentkezett a III/III-asnál, hogy ő szívesen jelent az Erdélyből áttelepedett magyar írókról. Tette mindezt a Szabadság téri mozgalom és a Nagy Imre újratemetés környékén, és jelentett is ezerrel a még regnáló szocialista kormány titkosszolgálatának. Vegyük ennek az embernek az életét. Melyik részét ítéljük meg, azt, hogy volt bátorsága kimenni a temetőbe verset mondani, hogy ült öt évet, hogy beszervezték, hogy néha nagyon csúnya módon besúgott? Vagy nézzük azt a részét, amikor áttelepedik Magyarországra és önként elmegy jelenteni? Vagy azt, amikor könyveket írt, hogy ő mennyire el volt nyomva magyarként Romániában? Én ma úgy látom, hogy sem Romániában, sem Magyarországon nincs valós lehetőség a közelmúlttal való szembenézésre.
- Miért?
- Mert maga a társadalom, a hatalom nem ad erre lehetőséget, elodázza. Az államnak igenis kutya kötelessége volna pénzt adni arra, hogy konferenciákon, kutatási programokon keresztül felállítsunk egy olyan mérce-féleséget, kutatási folyamatot, hogy ne az legyen, hogy egy-két gerilla beveti magát a sűrű bozótba és véletlenszerűen beletenyerel valamibe. De akkor szembe kell néznünk például 1956-al is. Kívülről én például azt látom, hogy olyan heroikus eseménysorozatot próbálunk konstruálni, amely nem valós. 1956–nak voltak árnyoldalai is. Nem mindenki volt hős, aki akkor az utcán rohangált és lövöldözött, aki Molotov koktélokat dobált. Közülük sem mindenki a magyar szabadságra gondolt eközben. De Romániának sincs kedve ilyesmihez, annak ellenére, hogy van szép vonatkozó törvénykezése.
- Romániában ahhoz, hogy valaki jelöltként indulhasson a parlamenti választáson, át kell világíttatnia magát. Ez sem elég?
- A hatóság ilyenkor a következő papírt adja: „A jelenlegi tudásunk alapján Ön nem volt a titkosszolgálatok tagja”.
- De ott van legalább erre hatóság, a CNSAS. Az általa kibocsátott bizonyítvány sem megbízható?
- Persze, ott van ilyen hatóság, Magyarországon nincs, ha jól tudom, itt nem világítják át a jelölteket sem. De ez a román szakhatóság által kibocsátott dokumentum nem jelenti azt, hogy holnap nem találnak olyant, ami az ellenkezőjét bizonyítja. Romániában nem lehet kiadni olyan papírokat, amelyek terrorizmussal kapcsolatosak, amelyek állambiztonsági szempontból mai napig veszélyt jelentenek. Nos, hogy ezt ki dönti el, és mi ennek a módszertana, nem tudjuk. Van egy mondat, amit feltétlenül meg kell jegyezni: A titkosszolgálatok elsősorban a titkosszolgálatot védik. Ha ezt nem tudja valaki, ne is kezdjen kutatni. Ez nem Romániában vagy Magyarországon van így, hanem mindenhol. Mi azon a koncon marakodunk, amit ők elénk dobnak. Az összefüggéseket kell elsősorban letisztázni.
- És azok legalább letisztázhatók? Ennek fényében már könnyebb lesz a közelmúlt megítélése is?
- Hát, azt nem állítanám, hogy könnyebb. Mondanék rá egy példát. Itt van például a marosvásárhelyi Székely Színház megalapítása 1946-ban. 1946-ban Erdély sorsa még nincs eldöntve, a párizsi béketárgyalások még hátravannak. De Románia, amely már ideiglenesen bevonult Észak-Erdélybe, a béketárgyalásokon az asztalra teszi a következőket. Soha nem volt állami, állandó színháza Marosvásárhelynek, most van állami magyar színháza. Mi megcsináltuk. Magyar művészeti képzés indult Kolozsváron – színész, képzőművész, táncos, zenész. 1946 áprilisában indul az egyetem. Nem szeptemberben, hanem áprilisban, de így mondhatják, hogy mi megcsináltuk. És még sorolhatnám az akkoriban sebtében létrehozott intézményeket. Mit kellett volna csinálniuk azoknak, akik elvállalták ezeknek az intézményeknek a vezetését? Azt mondani, hogy nem, mert mi megvárjuk a béketárgyalás végét, alamizsnát nem fogadunk el? Ez rettenetes dilemma. Ezek az intézmények állami támogatással indulnak és még papíron királyság és kapitalizmus van Romániában. Találtak volna olyan egy-két dilettánst, aki megcsinálta volna, de ezeket hiteles művészek építik fel. Mondhatták volna, hogy nem vállalják el? Talán. De elvállalták, mert tudták, hogy meg tudják csinálni és meg is csinálták nagyon jól. Csakhogy rövid időn belül ezek az intézmények a párt leghűségesebb szolgái lettek akaratlanul is. Persze akkoriban a Párt és annak megítélése teljesen más volt. Nem lehet a mai valóság alapján megítélni a múltat. Romániai magyar kisebbségi viszonylatban mindvégig ott volt a rendszerek kettőssége, ezért is nagyon nehéz objektív következtetéseket levonni e téren. Amúgy meg rendszerenként és gondolkodási áramlatonként változni fog a megítélésünk különböző történésekről.
- Nem tudunk ezekre a kérdésekre egyértelmű, általánosan elfogadható választ adni?
- Mi, ebben a régióban lakók, minden rendszerváltásnál ledöntjük például a szobrainkat. Vagy szoborparkba visszük.
- Még mindig jobb, mintha pórrá zúznák.
- Igen, de azt hiszem, lesz még néhány ilyen parkunk, ahová a ma felállított szobrokat viszik majd el egykoron. Képzeljük el, hogy az antik Görögországban minden diktátor szobrát ledöntötték és szétverték volna.
- Vagy Rómában…
- Igen, hát akkor most miért járna oda a fél világ? De mi ilyen kicsi történelmek vagyunk, és még ezzel sem tudunk mit kezdeni. Mi mindig azzal indítunk, hogy a szimbólumokat leromboljuk, a tanügyi törvényt megváltoztatjuk, hogy lássák, hogy mi uralkodunk. Aztán jön a PISA-jelentés, hogy ez egy kicsit eldőlt és elég rossz irányba dőlt. De ha végiggondolom, bizonyos hatalom fenntartásához ez a PISA-jelentés tökéletes, talán még túl jó is. Szerintem még mindig kellene kicsit levenni belőle, mert félő, hogy az emberek megértenek bizonyos összefüggéseket. És az megint nem jó valakinek. Egy vezetőnek jó-e, ha képzett, esetleg túlképzett alattvalói vannak? Erről már könyvtárnyi anyagot írtak. Nos, ugyanez a helyzet a kommunista titkosszolgálatok levéltárainak vizsgálatával. Hihetetlenül bonyolult dolog, de valahol el kell kezdeni. Mert az a sok erkölcsi romlás, amit csak rakunk bele a szekrénybe, előbb-utóbb kiesik, és teljesen ellenőrizhetetlenül zuhan majd ránk.
Gál Mária Népszava