Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2012. október 18.
Horthy személyiségéről 90 éve vitáznak
Nagyvárad- Szerda este az RMDSZ Bihar megyei szervezete által indított Történelem és személyiségek modul keretében Turbucz Dávid doktarandusz hallgató, kutató tartott előadást Váradon Horthy Miklósról és a Horthy-kultuszról. A megjelenteket Szabó Ödön ügyvezető elnök köszöntötte.
Bevezetőjében Turbucz Dávid doktorandusz hallgató arra emlékeztette hallgatóságát:Horthy Miklós a 20. századi magyar történelem egyik ellentmondásos alakja. Személye és tevékenysége az első világháború utolsó éve óta közéleti viták tárgyát képezi. Alapvetően, de nem kizárólagosan mindig a fennálló politikai hatalom határozta meg, ideológiai és politikai szempontokat követve, hogy mit és miért kell, vagy éppen illik gondolni róla. Ezzel magyarázható, hogy a történeti feldolgozások között egyaránt találhatók példák a volt kormányzó megbélyegzésére, leleplezésére, vagy éppen az idealizálására, felmentésére törekvő leegyszerűsítő-mitizáló megközelítésekre, így olyan egymásnak ellentmondó Horthy-képek léteznek közel 90 éve egymás mellett, mint nemzetmentő fővezér, hóhér, országépítő és országgyarapító kormányzó, felségáruló és trónfosztó, nemzetrontó és utolsó csatlós, vagy ő a mi vezérünk.
Turbucz Dávid szerint amikor 1918 őszén hazatért, Horthy jó tengerész, háborús hős, határozott és ambiciózus természetű, világlátott ember volt, de politikai tapasztalatokkal nem rendelkezett, ezért először szubjektív válaszként a radikális jobboldalt választotta, és az összeomlás hatására 1919 tavasza után a gondolkodásmódját az antiszemitizmus, az antikommunizmus, az antiliberalizmus és a nacionalizmus (irredentizmus) határozta meg, de nyitottá vált az erőszak alkalmazására is, szeptemberben pedig a nemzetközi elismerést is megszerezte magának. A történész megítélésében a fehér terrornak két oka van: reakció volt a vörös terrorra, valamint az első világháború hatására frusztrálódott a közélet. Horthy tudott ezekről, s az adott körülmények közt szükségesnek tartotta az erőszakos cselekményeket a rend védelme érdekében. „Noha konkrét írásos bizonyíték erre vonatkozólag nincs, a közvetett felelőssége vitathatatlan, hiszen nyilatkozataival legitimálta a bosszú légkörét”, vélekedett az előadó.
Országépítő kormányzó
Turbucz Dávid meglátásában a Horthy-kultusz az 1919. november 16-i budapesti bevonulás után erősödött meg, amikor a románok az Antant nyomására kivonultak a „bűnös városból”. A propaganda fő üzenete az volt, hogy csakis Horthy vezetésével képzelhető el a magyar feltámadás, a keresztény-nemzeti Magyarországnak egy szebb jövő felé való irányítása. Az ideiglenes Országgyűlés 1920. március 1-jén választotta meg őt kormányzónak. Ennek fő oka a nagyhatalmak- kiváltképpen Anglia- támogatása volt, és nem az, hogy különítményesei ott voltak a parlamentben. 1923 után Horthy közéleti szerepvállalása megváltozott, átengedte a kormányzást Bethlennek, amit a radikális jobboldal csalódásként élt meg. A propaganda úgy közvetítette, hogy a fejlődés kizárólag Horthynak, az országépítő kormányzónak köszönhető, holott a történész szerint a konszolidáció főleg Bethlennek volt betudható. Horthy érdeme viszont, hogy Bethlent jelölte ki miniszterelnöknek, mert Gömbössel másként alakult volna az ország sorsa a húszas években.
A világválság után Horthy ismét aktivizálódott és újból nyitott a radikális jobboldal felé azzal, hogy Gömböst nevezte ki kormányfőnek. A nyilasokról azonban úgy gondolkodott, hogy „felforgató, alpári társaság, akik újabb katasztrófába sodorják az országot”, ezért gyűlölte őket. A revíziós sikerekkel kapcsolatban Turbucz Dávid azon meggyőződésének adott hangot: Horthy „diplomáciai képességei nem voltak túl magasak”, nem volt képes önmérsékletre a revízió terén, és ezen sikerek áraként egyre inkább elköteleződött a Harmadik Birodalom irányába anélkül, hogy mérlegelte volna a német szövetség negatív következményeit.
Horthy antiszemitizmusa
Turbucz Dávid értekezésében Horthynak a Telekihez 1940. október 14-én írt leveléből idézett, melyben az olvasható, hogy „ami a zsidókérdést illeti, én egész életemben antiszemita voltam”. Megjegyezte: aki tehát tagadja Horthy antiszemitizmusát, az magának a kormányzónak nem hisz. Hozzátette: ez az antiszemitizmus azonban szelektív volt, Horthy jó zsidóknak tartotta az asszimilálódó, integrálódó, az ország szempontjából hasznos zsidókat és rosszaknak a baloldali, mérsékelt, szegény zsidókat, akik szerinte felelősek Trianonért, kapzsik és hataloméhesek, terjesztik a bolsevizmust. Ezért a zsidók jogkorlátozást a nemzet érdekéből fontosnak tartotta, de ugyanakkor a zsidókérdést illetően nem volt híve a fizikai megsemmisítésüknek. A történész megítélésében ugyanakkor Horthy a német megszállás előtt már tudott a holokausztról, és a megszállás után sem vonult passzivitásba és nem volt fogoly. Kizárólag a zsidóságot illetően tanúsított passzivitást, nem kívánt beavatkozni a fejleményekbe, például a 437 ezer zsidó deportálásába. A szakember kijelentette: több forrás is azt támasztja alá, hogy Horthy komolyan vette Hitlernek és von Ribbentropnak a zsidók kiirtására vonatkozó kijelentéseit, és ebben nem kívánt szerepet vállalni, de éppen azzal, hogy nem akart aktív lenni, az ez irányú közvetett felelőssége egyértelmű, és a neve összeköthető a holokauszttal.
Felelősségrevonás
Turbucz Dávid röviden a második világháború utáni történéseket is összefoglalta. Arra hívta fel a figyelmet: visszaemlékezéseiben Horthy a saját felelősségét negligálta, úgy gondolta, hogy ő mindig jót tett a hazája érdekében. A történész meglátásában ez azzal magyarázható, hogy elhitte a róla szóló dícshimnuszokat. A szakember ugyanakkor azon véleményének is hangot adott: a kormányzót Moszkva befolyására nem ítélték el Nürnbergben vagy végezték ki, ugyanis Sztálin nem akart mártírt faragni belőle.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
Nagyvárad- Szerda este az RMDSZ Bihar megyei szervezete által indított Történelem és személyiségek modul keretében Turbucz Dávid doktarandusz hallgató, kutató tartott előadást Váradon Horthy Miklósról és a Horthy-kultuszról. A megjelenteket Szabó Ödön ügyvezető elnök köszöntötte.
Bevezetőjében Turbucz Dávid doktorandusz hallgató arra emlékeztette hallgatóságát:Horthy Miklós a 20. századi magyar történelem egyik ellentmondásos alakja. Személye és tevékenysége az első világháború utolsó éve óta közéleti viták tárgyát képezi. Alapvetően, de nem kizárólagosan mindig a fennálló politikai hatalom határozta meg, ideológiai és politikai szempontokat követve, hogy mit és miért kell, vagy éppen illik gondolni róla. Ezzel magyarázható, hogy a történeti feldolgozások között egyaránt találhatók példák a volt kormányzó megbélyegzésére, leleplezésére, vagy éppen az idealizálására, felmentésére törekvő leegyszerűsítő-mitizáló megközelítésekre, így olyan egymásnak ellentmondó Horthy-képek léteznek közel 90 éve egymás mellett, mint nemzetmentő fővezér, hóhér, országépítő és országgyarapító kormányzó, felségáruló és trónfosztó, nemzetrontó és utolsó csatlós, vagy ő a mi vezérünk.
Turbucz Dávid szerint amikor 1918 őszén hazatért, Horthy jó tengerész, háborús hős, határozott és ambiciózus természetű, világlátott ember volt, de politikai tapasztalatokkal nem rendelkezett, ezért először szubjektív válaszként a radikális jobboldalt választotta, és az összeomlás hatására 1919 tavasza után a gondolkodásmódját az antiszemitizmus, az antikommunizmus, az antiliberalizmus és a nacionalizmus (irredentizmus) határozta meg, de nyitottá vált az erőszak alkalmazására is, szeptemberben pedig a nemzetközi elismerést is megszerezte magának. A történész megítélésében a fehér terrornak két oka van: reakció volt a vörös terrorra, valamint az első világháború hatására frusztrálódott a közélet. Horthy tudott ezekről, s az adott körülmények közt szükségesnek tartotta az erőszakos cselekményeket a rend védelme érdekében. „Noha konkrét írásos bizonyíték erre vonatkozólag nincs, a közvetett felelőssége vitathatatlan, hiszen nyilatkozataival legitimálta a bosszú légkörét”, vélekedett az előadó.
Országépítő kormányzó
Turbucz Dávid meglátásában a Horthy-kultusz az 1919. november 16-i budapesti bevonulás után erősödött meg, amikor a románok az Antant nyomására kivonultak a „bűnös városból”. A propaganda fő üzenete az volt, hogy csakis Horthy vezetésével képzelhető el a magyar feltámadás, a keresztény-nemzeti Magyarországnak egy szebb jövő felé való irányítása. Az ideiglenes Országgyűlés 1920. március 1-jén választotta meg őt kormányzónak. Ennek fő oka a nagyhatalmak- kiváltképpen Anglia- támogatása volt, és nem az, hogy különítményesei ott voltak a parlamentben. 1923 után Horthy közéleti szerepvállalása megváltozott, átengedte a kormányzást Bethlennek, amit a radikális jobboldal csalódásként élt meg. A propaganda úgy közvetítette, hogy a fejlődés kizárólag Horthynak, az országépítő kormányzónak köszönhető, holott a történész szerint a konszolidáció főleg Bethlennek volt betudható. Horthy érdeme viszont, hogy Bethlent jelölte ki miniszterelnöknek, mert Gömbössel másként alakult volna az ország sorsa a húszas években.
A világválság után Horthy ismét aktivizálódott és újból nyitott a radikális jobboldal felé azzal, hogy Gömböst nevezte ki kormányfőnek. A nyilasokról azonban úgy gondolkodott, hogy „felforgató, alpári társaság, akik újabb katasztrófába sodorják az országot”, ezért gyűlölte őket. A revíziós sikerekkel kapcsolatban Turbucz Dávid azon meggyőződésének adott hangot: Horthy „diplomáciai képességei nem voltak túl magasak”, nem volt képes önmérsékletre a revízió terén, és ezen sikerek áraként egyre inkább elköteleződött a Harmadik Birodalom irányába anélkül, hogy mérlegelte volna a német szövetség negatív következményeit.
Horthy antiszemitizmusa
Turbucz Dávid értekezésében Horthynak a Telekihez 1940. október 14-én írt leveléből idézett, melyben az olvasható, hogy „ami a zsidókérdést illeti, én egész életemben antiszemita voltam”. Megjegyezte: aki tehát tagadja Horthy antiszemitizmusát, az magának a kormányzónak nem hisz. Hozzátette: ez az antiszemitizmus azonban szelektív volt, Horthy jó zsidóknak tartotta az asszimilálódó, integrálódó, az ország szempontjából hasznos zsidókat és rosszaknak a baloldali, mérsékelt, szegény zsidókat, akik szerinte felelősek Trianonért, kapzsik és hataloméhesek, terjesztik a bolsevizmust. Ezért a zsidók jogkorlátozást a nemzet érdekéből fontosnak tartotta, de ugyanakkor a zsidókérdést illetően nem volt híve a fizikai megsemmisítésüknek. A történész megítélésében ugyanakkor Horthy a német megszállás előtt már tudott a holokausztról, és a megszállás után sem vonult passzivitásba és nem volt fogoly. Kizárólag a zsidóságot illetően tanúsított passzivitást, nem kívánt beavatkozni a fejleményekbe, például a 437 ezer zsidó deportálásába. A szakember kijelentette: több forrás is azt támasztja alá, hogy Horthy komolyan vette Hitlernek és von Ribbentropnak a zsidók kiirtására vonatkozó kijelentéseit, és ebben nem kívánt szerepet vállalni, de éppen azzal, hogy nem akart aktív lenni, az ez irányú közvetett felelőssége egyértelmű, és a neve összeköthető a holokauszttal.
Felelősségrevonás
Turbucz Dávid röviden a második világháború utáni történéseket is összefoglalta. Arra hívta fel a figyelmet: visszaemlékezéseiben Horthy a saját felelősségét negligálta, úgy gondolta, hogy ő mindig jót tett a hazája érdekében. A történész meglátásában ez azzal magyarázható, hogy elhitte a róla szóló dícshimnuszokat. A szakember ugyanakkor azon véleményének is hangot adott: a kormányzót Moszkva befolyására nem ítélték el Nürnbergben vagy végezték ki, ugyanis Sztálin nem akart mártírt faragni belőle.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
2012. november 17.
Babucs Zoltán
A KÁRPÁTOK ŐREI
Székely határőrök a második világháborúban
Az alakulatok keményen helytálltak, de súlyos veszteségeket szenvedtek, amikor 1944 augusztusában az Ojtozi-szorosban megjelentek a szovjet csapatok.
A második bécsi döntés eredményeként Észak-Erdély és a Székelyföld, Erdély „szebb, de szegényebb” fele tért vissza Magyarországhoz, melyet nem csak gazdasági és társadalmi területen, de a honvédelem szempontjából is be kellett illeszteni az ország vérkeringésébe.
A német külpolitika ördögi sakkjátszmájának köszönhetően versenyfutás kezdődött meg a Magyar Királyság és Románia között Erdély háború utáni hovatartozását tekintve. 1941. június 22-én Románia az elsők között csatlakozott a Harmadik Birodalom szovjetellenes háborújához, Magyarország pedig öt nappal később lépett a hadviselő felek sorába.
A Magyar Királyság keleti határainak védelmére 1942. március 1-jén megkezdték a Székely Határőrség újbóli szervezését, a Székely Határvédelmi Erők parancsnokság törzse pedig ezen esztendő november 15-én – vagyis 70 évvel ezelőtt – került felállításra.
A szervezés előzményei
Miután a német „Blitzkrieg” Moszkva alatt kifulladt, 1942 elejétől Hitler szemében felértékelődtek kisebb szövetségesei, így azok haderejének nagyobb arányban való részvételét követelte az 1942 nyarára tervezett nagy offenzívában.
A magyar hadvezetőség részben engedett a német követeléseknek, azonban nem kívánt azon hibába esni, mint 1918-ban, vagyis: az ország a háború után ne maradjon hadsereg nélkül, s meg tudja védeni határait, főleg a románokkal szemben.
Így történhetett, hogy 1944 tavaszáig az anyaországi seregtestek egyre nagyobb mértékű bevetése mellett csupán egy-két erdélyi honvéd csapattest került ki a keleti hadműveleti területre, a kolozsvári IX. hadtest, valamint a Székely Határvédelmi Erők mozgósítása csak a hadieseményekben bekövetkezett változások eredményeként történt meg 1944 tavaszán.
A Székelyföld tömbmagyarságának védelmére élesztették újra a székely határőrséget. Dr. Pál Gábor, Csík vármegye képviselője az Országgyűlés alsóházában elhangzott beszédében a következőkben domborította ki ezen intézmény szükségességét: „Erdély keleti szélén 1763-1848-ig székely katonai határőrvidék volt, osztrák közigazgatás alatt, annak minden szenvedésével együtt.
A katonai határőrvidék és szervezete tette lehetővé, hogy az 1848-49. évi szabadságharcban a székelység olyan erőkkel vehette fel a harcot azokkal szemben, kik őt ebbe a szervezetbe belekényszerítették. Az a helyzet, amelyben most vagyunk, amikor a székelység zsákszerű megszorultságban van, megköveteli, hogy a Honvédelmi Miniszter úr tegye megfontolás tárgyává a székely katonai határőrvidéknek most már magyar alapon való szervezését, mert Erdély keleti szélén nem volnának székelyek, ha mindig egységes szabályok szerint éltünk volna. Nálunk honvédelem tekintetében különleges szabályokat kell alkotni, Svájc mintájára ott kell, hogy legyen a lőszer, a puska, ruha, hogy veszedelem idején azonnal talpra ugorjon, korhatárra és szolgálati kötelezettségre való tekintet nélkül mindenki, minden épkézláb ember.”
Apák és fiaik fegyverben
A Székely Határőrség szervezése 1942. március 1-jén vette kezdetét, s a 20 székely határőr-zászlóalj állományát kezdetben 48-60 éves tartalékosok adták. Székely határőr-zászlóaljak (hadrendi számuk zárójelben) szerveződtek Gyergyószentmiklóson (1-2.), Ditrón (3.), Csíkszépvizen (4.), Csíkszentdomonkoson (5.), Csíkszeredán (6.), Kézdivásárhelyen (8.), Kovásznán (10.), Sepsiszentgyörgyön (11-12.), Baróton (13.), Székelyudvarhelyen (14.), Oklándon (15.), Székelykeresztúron (17.), Parajdon (18.), Marosvásárhelyen (19.), Erdőszentgyörgyön (20.), Ákosfalván (21.), Mezőmadarason (22.) és Nyárádszeredán (27.).
A milícia rendszerű fegyveres alakulatok ekkor még egyenruhát sem kaptak, a gyakorlatokra behívott határőrök ruhakoptatási díj ellenében saját civil ruhájukat viselték.
A határőr-zászlóaljak feladata volt egy esetleges román támadás során a segítség beérkezéséig – helyismeretük kihasználásával – a határvadász alakulatok harcának támogatása.
A Székely Határőrség vezetésére hozták létre 1942. november 15-én a Székely Határvédelmi Erők Parancsnokságát Marosvásárhelyen. Alárendeltségébe került a csíkszeredai 9. székely határvadász-dandár, amelybe a gyergyószentmiklósi 65., sepsiszentgyörgyi 67. és a csíkszeredai 70. székely határvadász-csoport tartoztak.
Ide nyert még beosztást a székelyudvarhelyi 68. és a marosvásárhelyi 69. székely határvadász-csoport. A fenti határvadász-csoportok állományában hat székely határvadász-zászlóalj volt, a gyergyótölgyesi 21., a besztercei 22., a marosvásárhelyi 23., a kézdivásárhelyi 24., a nagybereznai 25. és a székelyudvarhelyi 34.
Ide osztották be a tusnádfürdői 59. határvadász-portyázó osztály parancsnoksága alatt a székely határvadász-zászlóaljak portyázó századait – azaz 8 századot, 47 határvadász-őrsre osztva – és 12 erődszázadot. Más alakulatok is voltak a határvédelmi erők között: így két tüzérosztály, egy légvédelmi tüzérosztály, egy székely huszárszázad, utászok, híradók, továbbá vonatalakulatbeliek. 1943 őszén nyolc gyalogos és két tüzér kiképző tábort hoztak létre, ahol kb. 8000 székely határőr részesült rövid kiképzésben.
Ezen év októberében két, 18-19 éves behívottakból álló újoncévfolyamot is behívtak, vagyis az apák és fiaik – más néven: „leventekatonák” – együtt szolgáltak. Az 1925-ös születési évfolyam tagjaként vonult be határőr kiképzésre a magyarói illetőségű Ivás István a szásztekei (gyalogos) kiképző táborba.
Kiképzésük ideje alatt látogatta meg őket vitéz felsőtorjai Kozma István vezérőrnagy, a Székely Határvédelmi Erők első parancsnoka – akit 1951-ben koncepciós per eredményeként ítéltek el és végeztek ki –, hozzájuk intézett beszédében így indokolta 21 éves koruk előtti behívásuk szükségességét: „Elmondta, azért vagyunk idő előtt behívva, mert az országnak szüksége van katonákra, különösképpen a székelyföldi ifjakra, hogy az ősi hagyomány szerint apák és fiúk együtt védjék a Székelyföldet, ha szükség lesz rá. Ezért lett újra életre hívva a régi székely határőrség. (…)
Miután itt a kiképzőtáborban felkészültünk, ki leszünk helyezve a már megalakított székely határőr-zászlóaljakba, az idősebb székely bajtársakhoz, valószínű, hogy olyan is lesz köztünk, aki az apjával kerül egy zászlóaljba, úgy, ahogyan őseink, több száz évvel ezelőtt. Beszélt arról, hogy a székely nemzet évszázadokon át katonanemzet volt.
Békeidőben az ország keleti határát őrizte és védte, de ha a magyar hazát megtámadták, apa a fiával egy emberként részt vett a király oldalán az ellenség kiűzésében. A székely katona híres volt vitézségéről. Ezért büszkék lehetünk őseinkre, akik példaképeink lehetnek. Ezért nekünk követnünk kell hős székely őseinket.”
1944 nyarán a Székely Határvédelmi Erőknek keleten 200 km, délen és nyugaton ugyancsak 200 km hosszú síkságot és hegyvidéket kellett védeniük kb. 40-50 ezer fővel. Egy határvadász-zászlóaljra átlagban 70-80 km, egy ütegre 50 km, míg egy határőr-zászlóaljra 20 km védendő határszakasz jutott.
Az ország keleti határait lezáró, ún. Árpád-vonal középső és déli szakaszának kiépítésében nem csak a műszaki és munkaszolgálatos alakulatok, de a székely határőrök is részt vettek. Az Árpád-vonal székelyföldi szakaszán az egyes védőkörleteket a harc- és gépjárművekkel járható szorosok és hágók körzetében, a védők számára legelőnyösebb terepszakaszokon alakították ki, melyek több részből álló erődelemek voltak.
Számolva a déli irányból várható román támadással, 1943-tól körkörösen védhető zászlóalj-támpontokat létesítettek a Székelyföldön, így Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy, Barót, továbbá a Hargita és Parajd térségében, Homoródfürdőn pedig folytatódott a Székely Határvédelmi Erők parancsnoksága számára tervezett vezetési pont építése.
Székelyföld védelmében
1944. március 31-én ismét bevezették a katonai közigazgatást Erdélyben. Pár nappal korábban a Székely Határvédelmi Erők alakulatainál is mozgósítottak – parancsnokságuk ekkor már Csíkszeredában ténykedett –, amelyet április 1-jén 0 óráig kellett befejezniük.
Béke körülmények között a határőr-zászlóaljak csupán kilencfős parancsnoksági keretből állottak, a mozgósítás során viszont állományuk közel 1000 főre duzzadt fel zászlóaljanként. A határőr-zászlóaljak nehézfegyverzete minimális volt, lövészszázadonként 2 db golyószóró és 2 db géppuska, nehézfegyver századonként pedig 4 db nehézpuska, 4 db páncéltörő ágyú és 4 db közepes aknavető volt.
A mozgósított határőr-zászlóaljak katonái megkapták rendes egyenruházatukat és fegyverzetüket, s elhagyták békehelyőrségeiket, a tavaszi és nyári időszakot erőltetett ütemű képzéssel, valamint határvédelmi munkálatokkal töltötték.
Románia 1944. augusztus 23-án, egyik napról a másikra szövetségest váltott, Mihály király rádiószózatában utasította hadseregét Észak-Erdély visszafoglalására. A román területen kelepcébe került német 6. és 8. tábori hadseregek a székelyföldi hágók felé hátráltak és napok kérdése volt, mikor éri el a háború a Magyar Királyság keleti határait. Augusztus 26-án az Úz és a Csobányos völgyében, másnap az Ojtozi-szorosban jelentek meg a szovjet csapatok. A székely határőrök ekkor kerültek először harcérintkezésbe az ellenséggel és kemény helytállásuk ellenére súlyos veszteségeket szenvedtek. Úz-völgyi hegyomlás című riport kötetében Sylvester Lajos nekik állított emléket. A Máramarosi-havasoktól Lakócáig húzódó több száz kilométeres arcvonalat a székely határvadászok és határőrök egyedül nem tudták tartani, ezért a német hadvezetés is küldött csapatokat a védelem megszilárdítására, illetve a Romániából visszaérkezett alakulattöredékeket is bevetették. A szovjetek nyomasztó fölénye, s az a tény, hogy a román átállás miatt a Déli-Kárpátok szorosain és hágóin akadálytalanul léphetett az ellenség Erdély területére, eldöntötte a harcok további kimenetelét. Ezért 1944. szeptember 7-én a német Dél Hadseregcsoport parancsnoksága elrendelte a Székelyföld katonai kiürítését. Ekkor már nem csak az Ojtozi-szoros, hanem az Úz és a Csobányos völgye, a Gyimesi-szoros, valamint a Békás- és Tölgyesi-szoros is szovjet kézbe került.
A székelyföldi harcokat követő visszavonulás egyik sajátságos velejárója volt, hogy a székely alakulatok állományának nagyobb hányada „kivonta magát a további harcokból” és hazament.
Kezdetben maguk a német is elcsodálkoztak székelyek lemaradásán. Hans Friessner vezérezredes, a német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport parancsnoka az alábbi sorokat jegyezte fel visszaemlékezéseiben: „(…) Hitler főhadiszállásán azt hallottam, hogy a székelyek amolyan elitcsapatot képeznek, s úgy harcolnak, akár a tiroli császárvadászok vagy a német hegyivadászok, ráadásul ők közvetlenül szülőföldjüket védik. Most azonban éppen ez magyarázta dezertálásukat: nem akarták magára hagyni a portát, mikor jön az orosz!”
A székely honvédek – s köztük is főként a határőrök – a harc folytatása helyett hazatértek szülőfalujukba, melyet akár dezertálásnak is lehetett minősíteni. Védelmükre azonban kell felhoznunk, hogy a székelyeket rendkívül erős lelki kapocs és hagyományos szemléletmód fűzték szülőföldjükhöz. Azt sem szabad felednünk, hogy a szülőföldhöz való ragaszkodást tovább erősítette a két évtizedes román megszállás is. Ezen lelki motiváltság mellett tisztjeik többsége „hallgatólagosan” szemet hunyt lemaradásuk felett, hogy otthonukat és családjukat megvédhessék a megszállókkal szemben.
Váncsa Albert tartalékos zászlós, a 68. székely határvadász-csoport egyik híradó szakaszparancsnoka visszaemlékezett a kiürítési parancs mellett egy másik rendelkezésről, amely így szólt: „Szeptember 6-án kaptuk a parancsot a kolozsvári IX. hadtesttől. (…) jól emlékszem rá: Elrendelem Székelyföld kiürítését. Megtiltom minden átjárónak, hídnak, épületnek a felrobbantását. A székelyek, akik akarnak, lemaradhatnak történelmi hivatásuk végrehajtása végett, akik tovább akarnak vonulni, továbbvonulnak. Ez a hivatalos parancs fel volt olvasva minden századparancsnoknak...”A székely alakulatok teljes felmorzsolódásának lassítására döntött úgy a német hadvezetés, hogy a Székelyföld további kiürítését felfüggeszti, s a német-magyar védelmet megszilárdítja a Maros mentén létesített védelmi vonalon, amely csak ideig-óráig sikerült.
A 9. székely határvadász-dandár kötelékében lévő, erősen leapadt létszámú határőr-zászlóaljak állományát a határvadász seregtest más alakulatainak feltöltésére használták fel. Így 1944. október havában a nagy múltú Székely Határőrség megszűnt létezni.
Tranindex.ro
A KÁRPÁTOK ŐREI
Székely határőrök a második világháborúban
Az alakulatok keményen helytálltak, de súlyos veszteségeket szenvedtek, amikor 1944 augusztusában az Ojtozi-szorosban megjelentek a szovjet csapatok.
A második bécsi döntés eredményeként Észak-Erdély és a Székelyföld, Erdély „szebb, de szegényebb” fele tért vissza Magyarországhoz, melyet nem csak gazdasági és társadalmi területen, de a honvédelem szempontjából is be kellett illeszteni az ország vérkeringésébe.
A német külpolitika ördögi sakkjátszmájának köszönhetően versenyfutás kezdődött meg a Magyar Királyság és Románia között Erdély háború utáni hovatartozását tekintve. 1941. június 22-én Románia az elsők között csatlakozott a Harmadik Birodalom szovjetellenes háborújához, Magyarország pedig öt nappal később lépett a hadviselő felek sorába.
A Magyar Királyság keleti határainak védelmére 1942. március 1-jén megkezdték a Székely Határőrség újbóli szervezését, a Székely Határvédelmi Erők parancsnokság törzse pedig ezen esztendő november 15-én – vagyis 70 évvel ezelőtt – került felállításra.
A szervezés előzményei
Miután a német „Blitzkrieg” Moszkva alatt kifulladt, 1942 elejétől Hitler szemében felértékelődtek kisebb szövetségesei, így azok haderejének nagyobb arányban való részvételét követelte az 1942 nyarára tervezett nagy offenzívában.
A magyar hadvezetőség részben engedett a német követeléseknek, azonban nem kívánt azon hibába esni, mint 1918-ban, vagyis: az ország a háború után ne maradjon hadsereg nélkül, s meg tudja védeni határait, főleg a románokkal szemben.
Így történhetett, hogy 1944 tavaszáig az anyaországi seregtestek egyre nagyobb mértékű bevetése mellett csupán egy-két erdélyi honvéd csapattest került ki a keleti hadműveleti területre, a kolozsvári IX. hadtest, valamint a Székely Határvédelmi Erők mozgósítása csak a hadieseményekben bekövetkezett változások eredményeként történt meg 1944 tavaszán.
A Székelyföld tömbmagyarságának védelmére élesztették újra a székely határőrséget. Dr. Pál Gábor, Csík vármegye képviselője az Országgyűlés alsóházában elhangzott beszédében a következőkben domborította ki ezen intézmény szükségességét: „Erdély keleti szélén 1763-1848-ig székely katonai határőrvidék volt, osztrák közigazgatás alatt, annak minden szenvedésével együtt.
A katonai határőrvidék és szervezete tette lehetővé, hogy az 1848-49. évi szabadságharcban a székelység olyan erőkkel vehette fel a harcot azokkal szemben, kik őt ebbe a szervezetbe belekényszerítették. Az a helyzet, amelyben most vagyunk, amikor a székelység zsákszerű megszorultságban van, megköveteli, hogy a Honvédelmi Miniszter úr tegye megfontolás tárgyává a székely katonai határőrvidéknek most már magyar alapon való szervezését, mert Erdély keleti szélén nem volnának székelyek, ha mindig egységes szabályok szerint éltünk volna. Nálunk honvédelem tekintetében különleges szabályokat kell alkotni, Svájc mintájára ott kell, hogy legyen a lőszer, a puska, ruha, hogy veszedelem idején azonnal talpra ugorjon, korhatárra és szolgálati kötelezettségre való tekintet nélkül mindenki, minden épkézláb ember.”
Apák és fiaik fegyverben
A Székely Határőrség szervezése 1942. március 1-jén vette kezdetét, s a 20 székely határőr-zászlóalj állományát kezdetben 48-60 éves tartalékosok adták. Székely határőr-zászlóaljak (hadrendi számuk zárójelben) szerveződtek Gyergyószentmiklóson (1-2.), Ditrón (3.), Csíkszépvizen (4.), Csíkszentdomonkoson (5.), Csíkszeredán (6.), Kézdivásárhelyen (8.), Kovásznán (10.), Sepsiszentgyörgyön (11-12.), Baróton (13.), Székelyudvarhelyen (14.), Oklándon (15.), Székelykeresztúron (17.), Parajdon (18.), Marosvásárhelyen (19.), Erdőszentgyörgyön (20.), Ákosfalván (21.), Mezőmadarason (22.) és Nyárádszeredán (27.).
A milícia rendszerű fegyveres alakulatok ekkor még egyenruhát sem kaptak, a gyakorlatokra behívott határőrök ruhakoptatási díj ellenében saját civil ruhájukat viselték.
A határőr-zászlóaljak feladata volt egy esetleges román támadás során a segítség beérkezéséig – helyismeretük kihasználásával – a határvadász alakulatok harcának támogatása.
A Székely Határőrség vezetésére hozták létre 1942. november 15-én a Székely Határvédelmi Erők Parancsnokságát Marosvásárhelyen. Alárendeltségébe került a csíkszeredai 9. székely határvadász-dandár, amelybe a gyergyószentmiklósi 65., sepsiszentgyörgyi 67. és a csíkszeredai 70. székely határvadász-csoport tartoztak.
Ide nyert még beosztást a székelyudvarhelyi 68. és a marosvásárhelyi 69. székely határvadász-csoport. A fenti határvadász-csoportok állományában hat székely határvadász-zászlóalj volt, a gyergyótölgyesi 21., a besztercei 22., a marosvásárhelyi 23., a kézdivásárhelyi 24., a nagybereznai 25. és a székelyudvarhelyi 34.
Ide osztották be a tusnádfürdői 59. határvadász-portyázó osztály parancsnoksága alatt a székely határvadász-zászlóaljak portyázó századait – azaz 8 századot, 47 határvadász-őrsre osztva – és 12 erődszázadot. Más alakulatok is voltak a határvédelmi erők között: így két tüzérosztály, egy légvédelmi tüzérosztály, egy székely huszárszázad, utászok, híradók, továbbá vonatalakulatbeliek. 1943 őszén nyolc gyalogos és két tüzér kiképző tábort hoztak létre, ahol kb. 8000 székely határőr részesült rövid kiképzésben.
Ezen év októberében két, 18-19 éves behívottakból álló újoncévfolyamot is behívtak, vagyis az apák és fiaik – más néven: „leventekatonák” – együtt szolgáltak. Az 1925-ös születési évfolyam tagjaként vonult be határőr kiképzésre a magyarói illetőségű Ivás István a szásztekei (gyalogos) kiképző táborba.
Kiképzésük ideje alatt látogatta meg őket vitéz felsőtorjai Kozma István vezérőrnagy, a Székely Határvédelmi Erők első parancsnoka – akit 1951-ben koncepciós per eredményeként ítéltek el és végeztek ki –, hozzájuk intézett beszédében így indokolta 21 éves koruk előtti behívásuk szükségességét: „Elmondta, azért vagyunk idő előtt behívva, mert az országnak szüksége van katonákra, különösképpen a székelyföldi ifjakra, hogy az ősi hagyomány szerint apák és fiúk együtt védjék a Székelyföldet, ha szükség lesz rá. Ezért lett újra életre hívva a régi székely határőrség. (…)
Miután itt a kiképzőtáborban felkészültünk, ki leszünk helyezve a már megalakított székely határőr-zászlóaljakba, az idősebb székely bajtársakhoz, valószínű, hogy olyan is lesz köztünk, aki az apjával kerül egy zászlóaljba, úgy, ahogyan őseink, több száz évvel ezelőtt. Beszélt arról, hogy a székely nemzet évszázadokon át katonanemzet volt.
Békeidőben az ország keleti határát őrizte és védte, de ha a magyar hazát megtámadták, apa a fiával egy emberként részt vett a király oldalán az ellenség kiűzésében. A székely katona híres volt vitézségéről. Ezért büszkék lehetünk őseinkre, akik példaképeink lehetnek. Ezért nekünk követnünk kell hős székely őseinket.”
1944 nyarán a Székely Határvédelmi Erőknek keleten 200 km, délen és nyugaton ugyancsak 200 km hosszú síkságot és hegyvidéket kellett védeniük kb. 40-50 ezer fővel. Egy határvadász-zászlóaljra átlagban 70-80 km, egy ütegre 50 km, míg egy határőr-zászlóaljra 20 km védendő határszakasz jutott.
Az ország keleti határait lezáró, ún. Árpád-vonal középső és déli szakaszának kiépítésében nem csak a műszaki és munkaszolgálatos alakulatok, de a székely határőrök is részt vettek. Az Árpád-vonal székelyföldi szakaszán az egyes védőkörleteket a harc- és gépjárművekkel járható szorosok és hágók körzetében, a védők számára legelőnyösebb terepszakaszokon alakították ki, melyek több részből álló erődelemek voltak.
Számolva a déli irányból várható román támadással, 1943-tól körkörösen védhető zászlóalj-támpontokat létesítettek a Székelyföldön, így Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy, Barót, továbbá a Hargita és Parajd térségében, Homoródfürdőn pedig folytatódott a Székely Határvédelmi Erők parancsnoksága számára tervezett vezetési pont építése.
Székelyföld védelmében
1944. március 31-én ismét bevezették a katonai közigazgatást Erdélyben. Pár nappal korábban a Székely Határvédelmi Erők alakulatainál is mozgósítottak – parancsnokságuk ekkor már Csíkszeredában ténykedett –, amelyet április 1-jén 0 óráig kellett befejezniük.
Béke körülmények között a határőr-zászlóaljak csupán kilencfős parancsnoksági keretből állottak, a mozgósítás során viszont állományuk közel 1000 főre duzzadt fel zászlóaljanként. A határőr-zászlóaljak nehézfegyverzete minimális volt, lövészszázadonként 2 db golyószóró és 2 db géppuska, nehézfegyver századonként pedig 4 db nehézpuska, 4 db páncéltörő ágyú és 4 db közepes aknavető volt.
A mozgósított határőr-zászlóaljak katonái megkapták rendes egyenruházatukat és fegyverzetüket, s elhagyták békehelyőrségeiket, a tavaszi és nyári időszakot erőltetett ütemű képzéssel, valamint határvédelmi munkálatokkal töltötték.
Románia 1944. augusztus 23-án, egyik napról a másikra szövetségest váltott, Mihály király rádiószózatában utasította hadseregét Észak-Erdély visszafoglalására. A román területen kelepcébe került német 6. és 8. tábori hadseregek a székelyföldi hágók felé hátráltak és napok kérdése volt, mikor éri el a háború a Magyar Királyság keleti határait. Augusztus 26-án az Úz és a Csobányos völgyében, másnap az Ojtozi-szorosban jelentek meg a szovjet csapatok. A székely határőrök ekkor kerültek először harcérintkezésbe az ellenséggel és kemény helytállásuk ellenére súlyos veszteségeket szenvedtek. Úz-völgyi hegyomlás című riport kötetében Sylvester Lajos nekik állított emléket. A Máramarosi-havasoktól Lakócáig húzódó több száz kilométeres arcvonalat a székely határvadászok és határőrök egyedül nem tudták tartani, ezért a német hadvezetés is küldött csapatokat a védelem megszilárdítására, illetve a Romániából visszaérkezett alakulattöredékeket is bevetették. A szovjetek nyomasztó fölénye, s az a tény, hogy a román átállás miatt a Déli-Kárpátok szorosain és hágóin akadálytalanul léphetett az ellenség Erdély területére, eldöntötte a harcok további kimenetelét. Ezért 1944. szeptember 7-én a német Dél Hadseregcsoport parancsnoksága elrendelte a Székelyföld katonai kiürítését. Ekkor már nem csak az Ojtozi-szoros, hanem az Úz és a Csobányos völgye, a Gyimesi-szoros, valamint a Békás- és Tölgyesi-szoros is szovjet kézbe került.
A székelyföldi harcokat követő visszavonulás egyik sajátságos velejárója volt, hogy a székely alakulatok állományának nagyobb hányada „kivonta magát a további harcokból” és hazament.
Kezdetben maguk a német is elcsodálkoztak székelyek lemaradásán. Hans Friessner vezérezredes, a német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport parancsnoka az alábbi sorokat jegyezte fel visszaemlékezéseiben: „(…) Hitler főhadiszállásán azt hallottam, hogy a székelyek amolyan elitcsapatot képeznek, s úgy harcolnak, akár a tiroli császárvadászok vagy a német hegyivadászok, ráadásul ők közvetlenül szülőföldjüket védik. Most azonban éppen ez magyarázta dezertálásukat: nem akarták magára hagyni a portát, mikor jön az orosz!”
A székely honvédek – s köztük is főként a határőrök – a harc folytatása helyett hazatértek szülőfalujukba, melyet akár dezertálásnak is lehetett minősíteni. Védelmükre azonban kell felhoznunk, hogy a székelyeket rendkívül erős lelki kapocs és hagyományos szemléletmód fűzték szülőföldjükhöz. Azt sem szabad felednünk, hogy a szülőföldhöz való ragaszkodást tovább erősítette a két évtizedes román megszállás is. Ezen lelki motiváltság mellett tisztjeik többsége „hallgatólagosan” szemet hunyt lemaradásuk felett, hogy otthonukat és családjukat megvédhessék a megszállókkal szemben.
Váncsa Albert tartalékos zászlós, a 68. székely határvadász-csoport egyik híradó szakaszparancsnoka visszaemlékezett a kiürítési parancs mellett egy másik rendelkezésről, amely így szólt: „Szeptember 6-án kaptuk a parancsot a kolozsvári IX. hadtesttől. (…) jól emlékszem rá: Elrendelem Székelyföld kiürítését. Megtiltom minden átjárónak, hídnak, épületnek a felrobbantását. A székelyek, akik akarnak, lemaradhatnak történelmi hivatásuk végrehajtása végett, akik tovább akarnak vonulni, továbbvonulnak. Ez a hivatalos parancs fel volt olvasva minden századparancsnoknak...”A székely alakulatok teljes felmorzsolódásának lassítására döntött úgy a német hadvezetés, hogy a Székelyföld további kiürítését felfüggeszti, s a német-magyar védelmet megszilárdítja a Maros mentén létesített védelmi vonalon, amely csak ideig-óráig sikerült.
A 9. székely határvadász-dandár kötelékében lévő, erősen leapadt létszámú határőr-zászlóaljak állományát a határvadász seregtest más alakulatainak feltöltésére használták fel. Így 1944. október havában a nagy múltú Székely Határőrség megszűnt létezni.
Tranindex.ro
2013. január 12.
Egyenruhás államfő, stratégia nélkül
A Szacsvay Akadémia legfiatalabb előadója, Turbucz Dávid nagy érdeklődést keltett a Magyarország 1920 és 1944 közötti kormányzójáról, Horthy Miklósról megjelent könyvével. Az MTA BTK Történettudományi Intézetének tudományos segédmunkatársa alapos tájékoztatást kínált eddigi munkájáról Szilágyi Aladár interjújában.
Milyen meggondolásból választotta kutatása tárgyául Horthy Miklós alakját, illetve a Horthy-kultusz kérdéskörét?
Öt és fél éve foglalkozom a Horthy-kultusszal. Tudományos diákköri dolgozatot írtam harmadéves koromban a korszak politikai rendszerének jellegéről. Az ahhoz kapcsolódó szakirodalom feldolgozása közben találkoztam a kultusz jelenségével, miután több történész is utalt rá, de senki sem elemezte áttekintő jelleggel. Alapvetően emiatt kezdtem el ezzel foglalkozni. Egy olyan terület volt, ahol érdemben lehetett, lehet újat mondani.
Mivel magyarázható az, hogy Trianon után ez a különös, „király nélküli királyság” államforma alakult ki Magyarországon?
Azzal, hogy a Károlyi Mihályék által bevezetett köztársaság, amit Horthy budapesti bevonulását megelőzően pont egy évvel, 1918. november 16-án kiáltottak ki, teljesen leszerepelt. A szociáldemokratákat leszámítva talán alig volt olyan ember az országban, aki a köztársasági államformát támogatta. Különösen azok nem, akik a formálódó rendszer meghatározó alakjainak számítottak. Abban tehát egyetértés volt, hogy a köztársasági államforma nem maradhat, a királyságot vissza kell állítani. Királyt azért nem választottak akkor, mert a győztes nagyhatalmak – nem csak a szomszédos államok – sem támogatták a Habsburg restaurációt. Ez jelentősen megnövelte Horthy esélyeit. A Habsburg restaurációt itthon a legitimisták támogatták. Ők azzal érveltek, hogy IV. Károlynak továbbra is joga van a trónhoz, az 1918 őszi lemondása nem érvényes, mert nem volt ellenjegyezve, nem fogadta el a törvényhozás. A velük szemben álló „szabad királyválasztók” – például a kisgazdák – azt mondták, IV. Károly elvesztette erkölcsi jogát, hogy király legyen. Lehetőség van tehát nemzeti királyt választani, ha majd eljön ennek az ideje, érveltek. Horthyt ideiglenesen választották meg államfőnek, azt senki sem gondolta, hogy huszonnégy évig tart majd a király kormányzó általi helyettesítése.
Legalább két esetben – itt Telekire és Bethlenre gondolok – olyan kormányfőt nevezett ki, aki a konszolidáció előmozdítója volt. Egyfajta előrelátó döntés volt ez a részéről…
Megítélésem szerint Bethlen kinevezése volt Horthy legnagyobb érdeme, illetőleg az, hogy kinevezését követően a napi politika alakításától a kormányzó szép lassan visszavonult. Szerepfelfogása alapvetően úgy összegezhető, hogy ő az a vezér, akinek válságos időszakban kell aktív szerepet vállalnia, ugye, válság emeli az ország élére. Ez beépült az önképébe. Bethlent az ország egyik legokosabb emberének nevezte, tisztában volt azzal, hogy a konszolidációs politika végrehajtására Bethlen sokkal alkalmasabb. Horthy megbízott benne és átadta neki az ország „kormányát”. Ez tette lehetővé, hogy Bethlen és egyes miniszterei – például Klebelsberg Kunó – végrehajthattak egy olyan politikát, amely elég komoly sikereket ért el a néhány évvel korábbi összeomlás után. Én nem nevezném Horthyt államférfinak, hiszen nem volt hosszú távú stratégiája azonkívül, hogy antibolsevista volt, azonkívül, hogy a rendet fenn kívánta tartani. Ezzel kapcsolatban 1923-ban megjegyezte, hogy a „rendetlenkedőkbe” belelövet, akár bal-, akár jobboldalról érkezzenek, és hozzátette, hogy ha baloldalról jön a rendetlenkedés, akkor „passzióból” fog lövetni, ha jobboldalról, akkor „fájó szívvel”, de rendnek kell lenni, ennek a konzervatív rendszernek fenn kell maradnia. Tehát antibolsevizmus, rendpártiság és revízió, ez a három eleme volt Horthy politikai felfogásának. Ha használjuk a „horthyzmus” kifejezést, ezt nem nagyon szoktuk, mert ez nem volt egy kidolgozott ideológia, de ha használjuk, akkor szerintem ezt a három dolgot lehet ezen érteni. Ez nem egy államférfiúi koncepció, legalábbis Bethlenéhez képest. Horthy Miklós államfő volt, reprezentált egy rendszert, egy korszakot, emellett mindig is katona, tengerész maradt, elég csak az egyenruháira gondolni, ilyen fényképek, festmények is szép számmal készültek róla.
Ami Csehszlovákia megszállását, majd Lengyelország megtámadását illeti, Horthy igyekezett ezekből kimaradni, sőt, adott pillanatban nem adott engedélyt a német hadseregszállításokra. Hitler nem taksálta kedvezően ezeket a döntéseket. Miután kitört gyakorlatilag a második világháború, a fentebbieknek tudható be részint, hogy Hitler nem sürgette annyira a magyarok belépését, miközben úgy tűnt, magyar részről voltak olyanok, akik igyekeztek minél hamarabb csatlakozni?
Magyarország kényszerpályán mozgott 1920 óta, mert revízióra törekedett, s mivel önerőből ezt nem valósíthatta meg, szövetségesekre volt szüksége. Szövetségesei csak azok az államok lehettek, amelyek elégedetlenek voltak a versailles-i békerendszerrel: a Szovjetunió, Olaszország és Németország. A Szovjetunió kiesett ideológiai okokból, maradt a másik kettő. A revízió érdekében természetes volt, hogy Magyarország a tengelyhatalmak felé orientálódott, azonban arra is törekedett a magyar diplomácia, hogy lehetőleg ez nemzetközi egyetértéssel, minél szélesebb támogatással valósuljon meg. A második világháború kitörése előtt erre egyre kevesebb esély volt, amihez kellett az is, hogy Anglia és Franciaország 1938-ban engedékenységet tanúsított a Harmadik Birodalom iránt. A revíziós sikerek áraként köteleződött el a magyar állam Berlin irányába. Ezt a folyamatot tehát a nemzetközi erőviszonyok, a német hegemónia és a saját mulasztások is befolyásolták. Magyarország mozgástere így fokozatosan csökkent. 1938 augusztusában azt mondta Hitler Horthynak: ha megtámadja a magyar állam Csehszlovákiát, a Wermacht be fog avatkozni, biztos a győzelem, és Magyarország visszakapja egész Szlovákiát. Erre akkor Horthy nemet mond, a küldöttségével egyetemben. Részben azért, mert nem akartak agresszorok lenni, de azért is, mert a haderőfejlesztés terén volt még pótolnivaló. A lényeg itt az, hogy akkor még nemet lehetett mondani. 1939 szeptemberében is nemet lehetett mondani a német–lengyel konfliktus idején, igaz, a nemzetközi körülmények már megváltoztak 1938 nyarához képest. 1940 őszén, a második bécsi döntés után tovább szűkült az ország mozgástere. 1941 áprilisában viszont fel sem merült, hogy Magyarország kimarad a katonai konfliktusból, ráadásul Hitler ezt el is várta, úgy, hogy a Délvidék bizonyos részeinek visszacsatolására ígéretet tett. Horthy meg, ha ilyen ajánlatot kapott Hitlertől, nem tudott nemet mondani. Ugyanis beépült az önképébe, hogy neki köszönhetően kerülhetnek vissza az elcsatolt területek, erről szólt a kultusza, hogy ő az az ember, aki visszaszerzi az elvesztett területeket. Nem tudott nemet mondani. 1941. június 26-án, Kassa esetén más a helyzet, ugyanis akkor nem kellett német elvárásoknak megfelelni. 22-én indult meg a Barbarossa hadművelet, Németország megtámadta a Szovjetuniót, négy nappal később történt a kassai bombázás. Ötven perccel később tájékoztatták Horthyt, hogy szovjet gépek bombázták Kassát. A kormányzó talán egy percig sem gondolkozott azon, hogy a szovjeteknek milyen érdekük, céljuk fűződhetett ehhez. Háborús oknak tekintette, a kormány egy-két órán belül döntött arról, hogy a hadiállapotot ki kell hirdetni. Magyarország így lépett be a világháborúba. Itt felvetődnek kérdések. Először is az, hogy a Szovjetuniónak semmi érdeke sem volt Kassát bombázni. Valószínűleg az történt, hogy nem rajzolták át a térképeken az új határokat, Kassát csehszlovák városként mutatta a térkép, úgy vélték, hogy egy ellenséges várost bombáztak. Moszkvának nem volt érdeke Magyarországot belerángatni a konfliktusba, miközben a németek nyomultak az országuk belseje felé. Horthy ebbe nem gondolt bele, nem rendelt el vizsgálatot, megbízott a vezérkari főnökben, Werth Henrikben, aki németbarát katona volt. A németek 1941 júniusában nem kértek a magyar államtól katonai segítséget. Azt mondták, ha önkéntesen fölajánl Magyarország katonákat, azt elfogadják, mert tudták, hogyha kötelezik a magyarokat erre, akkor Magyarország újabb területi követelésekkel fog előállni. Németország azt remélte, hogy néhány hónapon belül legyőzik a Szovjetuniót, önbizalomban nem volt hiány német oldalon, emiatt sem tartottak igényt magyar segítségre. A magyar államnak nem voltak területi követelései a Szovjetunióval szemben, ez sem volt ok. A háromhatalmi egyezmény, amelyhez 1940 őszén csatlakozott Magyarország, egy defenzív szerződés volt, így nemzetközi jogi kötelezettségek miatt sem kellett a háborúba belépni. Tehát Horthyék kivárhattak volna, néhány hónap múlva, nem tudjuk, mikor, valószínűleg egy erőteljesebb német nyomás hatására kellett volna a háborúba belépnünk. Nem tudtunk volna kimaradni a háborúból, ez kétségtelen, de máskor és más körülmények között is bekövezhetett volna.
A megkésett, kudarcba fulladt kiugrási kísérlet mennyire írható Horthy számlájára?
Az egy dilettáns kivitelezésű próbálkozás volt. A hadsereg nagy többsége németbarátnak tekinthető, főleg a vezérkar. Horthy többször fogalmazott meg olyan bizalmas parancsot a korszak utolsó éveiben, sőt, erről rádióbeszédben is kifejtette álláspontját, hogy „el a kezekkel a hadseregtől”. Tisztában volt a problémával, de nem lépett föl erélyesen ellene. Nem volt közvetlen és rendszeres kapcsolatban a hadsereg felső vezetésével, csapatszemléken alig vett részt, átengedte ezt azoknak, akik egyre inkább elkötelezték magukat Németország irányába. Ez egy éveken át tartó folyamat volt, Horthy alig tett valamit, hogy a helyzetet a saját javára fordítsa. S az lett a kudarc egyik fő oka, hogy a hadsereg kihátrált mellőle. Magyarország megszállt ország volt, az államapparátus, a belügyminisztérium hivatalnokainak egy részét lecserélték, a főispánok közül is sokat, többségben németbarátok kerültek a helyükre. Ez is rontotta az átállás esélyeit. Horthy antibolsevizmusa is alapvető aspektusa ennek a problémának. Az utolsó pillanatban szánta rá magát arra, hogy Moszkvába küldjön egy fegyverszüneti küldöttséget, s az is megkérdőjelezhető, hogy mennyire volt ez a szándék őszinte a részéről. Rosszul volt megszövegezve a proklamáció, mert az a jövőre utalt, amikor fegyverszünetről volt benne szó, miközben azt már megkötötték október 11-én. Amikor 15-én beolvasták Horthy nevében a rádióban, akkor már megvolt, de ez nem volt kimondva. Horthy előbb tájékoztatta Veesenmayert, a német nagykövetet a döntéséről, mint a magyar kormányt. Úgy gondolkodott, hogy a „bajtársakat”, tehát Hitlert tájékoztatni kell… merthogy 1915-ben Olaszország úgy lépett be a háborúba, hogy elárulta a Monarchiát, a szövetségesét. Ilyen árulást ő nem fog elkövetni – gondolta. Amit a román fél elkövetett augusztus 23-án, az árulás volt az ő szemében: ilyet nem lehet csinálni, „nekünk becsületesnek kell lennünk”. Hitler és Sztálin között nem biztos, hogy a tisztességnek kellett volna dominálnia. Horthy részéről ez egy szép elv, bizonyos körülmények között rendben lenne, csakhogy 1944-ben egy ilyen szörnyű háború, tragédiasorozat, a holokauszt után, két totalitárius rendszer között őrlődő kis országnak miért kellene „becsületesnek” lennie, amikor ez a becsületesség az ország érdekeivel szemben állt. Horthy szerepét befolyásolta az is, hogy a németek elrabolták a még élő egyetlen gyermekét.
Ami a holokausztot illeti, a történettudomány nem dolgozik a „mi lett volna, ha” kategóriával. Mégis rákérdezek: ahogy a budapesti zsidóságot sikerült, nagyrészt, megmenteni, mi lett volna, ha Horthy valamilyen módon erélyesen fellép a vidéki zsidóság gettósítsa, majd elszállítása ellen? Netalán – fogalmazzak naivul – lemond, és világgá kiáltja a fenyegető szörnyűségeket?
A „mi lett volna, ha” – eléggé ingoványos talaj, bármivel kapcsolatban. Tény, hogy Horthy követelésére leálltak a deportálások július elején, ez érdeme a kormányzónak. Ebből következően azonban teljes joggal tehető fel a kérdés: miért nem tette meg korábban? A felelőssége már ebből is látszik. Horthy azért nem mondott le március 19. után, mert Hitler azt mondta neki 18-án, hogy ha Magyarország bizonyítja, hogy megbízható szövetségese a Harmadik Birodalomnak, akkor kivonulnak a megszálló csapatok. A környezete is amellett érvelt, hogy maradjon a helyén, mert ez egy újabb lehetőség lehet „megmenteni” a nemzetet. Úgy vélte, a megszállás ideiglenes lesz, ezért nem szabad lemondania. Ezzel legitimálta a megszállást, és gyakorolta az államfői jogait, nem vonult passzivitásba. Nem költözött Kenderesre, nem is volt házi őrizetben, és az sem igaz, hogy a megszállásból következő sokk hatására összeomlott, s június végéig, amikor elkezdte követelni a deportálások leállítását, nem tudott érdemi döntéseket hozni. Pilátusként mosta a kezeit, hogy ő nem tehet erről, megszállás van, a németek akarják. Passzívan végignézte 440 ezer vidéki zsidó deportálását. Az auschwitzi jegyzőkönyvek nyilvánosságra kerülésének hatására intenzív nemzetközi tiltakozás indult be Magyarországgal szemben. Emiatt szakított Horthy az addigi politikai stratégiájával, amelynek a szuverenitás visszaszerzése volt a célja. Ezt akkor feladta és leállítatta a deportálásokat. Az addig történtekért egyértelműen felelős, ugyanis felléphetett volna korábban is, legalább megpróbálhatta volna. Tény, hogy legalábbis átmenetileg, megmentett 200 ezer zsidót. Október közepe, a nyilasok hatalomra jutása után ő ebből a szempontból már nem volt tényező.
Erdélyi Riport (Nagyvárad),
A Szacsvay Akadémia legfiatalabb előadója, Turbucz Dávid nagy érdeklődést keltett a Magyarország 1920 és 1944 közötti kormányzójáról, Horthy Miklósról megjelent könyvével. Az MTA BTK Történettudományi Intézetének tudományos segédmunkatársa alapos tájékoztatást kínált eddigi munkájáról Szilágyi Aladár interjújában.
Milyen meggondolásból választotta kutatása tárgyául Horthy Miklós alakját, illetve a Horthy-kultusz kérdéskörét?
Öt és fél éve foglalkozom a Horthy-kultusszal. Tudományos diákköri dolgozatot írtam harmadéves koromban a korszak politikai rendszerének jellegéről. Az ahhoz kapcsolódó szakirodalom feldolgozása közben találkoztam a kultusz jelenségével, miután több történész is utalt rá, de senki sem elemezte áttekintő jelleggel. Alapvetően emiatt kezdtem el ezzel foglalkozni. Egy olyan terület volt, ahol érdemben lehetett, lehet újat mondani.
Mivel magyarázható az, hogy Trianon után ez a különös, „király nélküli királyság” államforma alakult ki Magyarországon?
Azzal, hogy a Károlyi Mihályék által bevezetett köztársaság, amit Horthy budapesti bevonulását megelőzően pont egy évvel, 1918. november 16-án kiáltottak ki, teljesen leszerepelt. A szociáldemokratákat leszámítva talán alig volt olyan ember az országban, aki a köztársasági államformát támogatta. Különösen azok nem, akik a formálódó rendszer meghatározó alakjainak számítottak. Abban tehát egyetértés volt, hogy a köztársasági államforma nem maradhat, a királyságot vissza kell állítani. Királyt azért nem választottak akkor, mert a győztes nagyhatalmak – nem csak a szomszédos államok – sem támogatták a Habsburg restaurációt. Ez jelentősen megnövelte Horthy esélyeit. A Habsburg restaurációt itthon a legitimisták támogatták. Ők azzal érveltek, hogy IV. Károlynak továbbra is joga van a trónhoz, az 1918 őszi lemondása nem érvényes, mert nem volt ellenjegyezve, nem fogadta el a törvényhozás. A velük szemben álló „szabad királyválasztók” – például a kisgazdák – azt mondták, IV. Károly elvesztette erkölcsi jogát, hogy király legyen. Lehetőség van tehát nemzeti királyt választani, ha majd eljön ennek az ideje, érveltek. Horthyt ideiglenesen választották meg államfőnek, azt senki sem gondolta, hogy huszonnégy évig tart majd a király kormányzó általi helyettesítése.
Legalább két esetben – itt Telekire és Bethlenre gondolok – olyan kormányfőt nevezett ki, aki a konszolidáció előmozdítója volt. Egyfajta előrelátó döntés volt ez a részéről…
Megítélésem szerint Bethlen kinevezése volt Horthy legnagyobb érdeme, illetőleg az, hogy kinevezését követően a napi politika alakításától a kormányzó szép lassan visszavonult. Szerepfelfogása alapvetően úgy összegezhető, hogy ő az a vezér, akinek válságos időszakban kell aktív szerepet vállalnia, ugye, válság emeli az ország élére. Ez beépült az önképébe. Bethlent az ország egyik legokosabb emberének nevezte, tisztában volt azzal, hogy a konszolidációs politika végrehajtására Bethlen sokkal alkalmasabb. Horthy megbízott benne és átadta neki az ország „kormányát”. Ez tette lehetővé, hogy Bethlen és egyes miniszterei – például Klebelsberg Kunó – végrehajthattak egy olyan politikát, amely elég komoly sikereket ért el a néhány évvel korábbi összeomlás után. Én nem nevezném Horthyt államférfinak, hiszen nem volt hosszú távú stratégiája azonkívül, hogy antibolsevista volt, azonkívül, hogy a rendet fenn kívánta tartani. Ezzel kapcsolatban 1923-ban megjegyezte, hogy a „rendetlenkedőkbe” belelövet, akár bal-, akár jobboldalról érkezzenek, és hozzátette, hogy ha baloldalról jön a rendetlenkedés, akkor „passzióból” fog lövetni, ha jobboldalról, akkor „fájó szívvel”, de rendnek kell lenni, ennek a konzervatív rendszernek fenn kell maradnia. Tehát antibolsevizmus, rendpártiság és revízió, ez a három eleme volt Horthy politikai felfogásának. Ha használjuk a „horthyzmus” kifejezést, ezt nem nagyon szoktuk, mert ez nem volt egy kidolgozott ideológia, de ha használjuk, akkor szerintem ezt a három dolgot lehet ezen érteni. Ez nem egy államférfiúi koncepció, legalábbis Bethlenéhez képest. Horthy Miklós államfő volt, reprezentált egy rendszert, egy korszakot, emellett mindig is katona, tengerész maradt, elég csak az egyenruháira gondolni, ilyen fényképek, festmények is szép számmal készültek róla.
Ami Csehszlovákia megszállását, majd Lengyelország megtámadását illeti, Horthy igyekezett ezekből kimaradni, sőt, adott pillanatban nem adott engedélyt a német hadseregszállításokra. Hitler nem taksálta kedvezően ezeket a döntéseket. Miután kitört gyakorlatilag a második világháború, a fentebbieknek tudható be részint, hogy Hitler nem sürgette annyira a magyarok belépését, miközben úgy tűnt, magyar részről voltak olyanok, akik igyekeztek minél hamarabb csatlakozni?
Magyarország kényszerpályán mozgott 1920 óta, mert revízióra törekedett, s mivel önerőből ezt nem valósíthatta meg, szövetségesekre volt szüksége. Szövetségesei csak azok az államok lehettek, amelyek elégedetlenek voltak a versailles-i békerendszerrel: a Szovjetunió, Olaszország és Németország. A Szovjetunió kiesett ideológiai okokból, maradt a másik kettő. A revízió érdekében természetes volt, hogy Magyarország a tengelyhatalmak felé orientálódott, azonban arra is törekedett a magyar diplomácia, hogy lehetőleg ez nemzetközi egyetértéssel, minél szélesebb támogatással valósuljon meg. A második világháború kitörése előtt erre egyre kevesebb esély volt, amihez kellett az is, hogy Anglia és Franciaország 1938-ban engedékenységet tanúsított a Harmadik Birodalom iránt. A revíziós sikerek áraként köteleződött el a magyar állam Berlin irányába. Ezt a folyamatot tehát a nemzetközi erőviszonyok, a német hegemónia és a saját mulasztások is befolyásolták. Magyarország mozgástere így fokozatosan csökkent. 1938 augusztusában azt mondta Hitler Horthynak: ha megtámadja a magyar állam Csehszlovákiát, a Wermacht be fog avatkozni, biztos a győzelem, és Magyarország visszakapja egész Szlovákiát. Erre akkor Horthy nemet mond, a küldöttségével egyetemben. Részben azért, mert nem akartak agresszorok lenni, de azért is, mert a haderőfejlesztés terén volt még pótolnivaló. A lényeg itt az, hogy akkor még nemet lehetett mondani. 1939 szeptemberében is nemet lehetett mondani a német–lengyel konfliktus idején, igaz, a nemzetközi körülmények már megváltoztak 1938 nyarához képest. 1940 őszén, a második bécsi döntés után tovább szűkült az ország mozgástere. 1941 áprilisában viszont fel sem merült, hogy Magyarország kimarad a katonai konfliktusból, ráadásul Hitler ezt el is várta, úgy, hogy a Délvidék bizonyos részeinek visszacsatolására ígéretet tett. Horthy meg, ha ilyen ajánlatot kapott Hitlertől, nem tudott nemet mondani. Ugyanis beépült az önképébe, hogy neki köszönhetően kerülhetnek vissza az elcsatolt területek, erről szólt a kultusza, hogy ő az az ember, aki visszaszerzi az elvesztett területeket. Nem tudott nemet mondani. 1941. június 26-án, Kassa esetén más a helyzet, ugyanis akkor nem kellett német elvárásoknak megfelelni. 22-én indult meg a Barbarossa hadművelet, Németország megtámadta a Szovjetuniót, négy nappal később történt a kassai bombázás. Ötven perccel később tájékoztatták Horthyt, hogy szovjet gépek bombázták Kassát. A kormányzó talán egy percig sem gondolkozott azon, hogy a szovjeteknek milyen érdekük, céljuk fűződhetett ehhez. Háborús oknak tekintette, a kormány egy-két órán belül döntött arról, hogy a hadiállapotot ki kell hirdetni. Magyarország így lépett be a világháborúba. Itt felvetődnek kérdések. Először is az, hogy a Szovjetuniónak semmi érdeke sem volt Kassát bombázni. Valószínűleg az történt, hogy nem rajzolták át a térképeken az új határokat, Kassát csehszlovák városként mutatta a térkép, úgy vélték, hogy egy ellenséges várost bombáztak. Moszkvának nem volt érdeke Magyarországot belerángatni a konfliktusba, miközben a németek nyomultak az országuk belseje felé. Horthy ebbe nem gondolt bele, nem rendelt el vizsgálatot, megbízott a vezérkari főnökben, Werth Henrikben, aki németbarát katona volt. A németek 1941 júniusában nem kértek a magyar államtól katonai segítséget. Azt mondták, ha önkéntesen fölajánl Magyarország katonákat, azt elfogadják, mert tudták, hogyha kötelezik a magyarokat erre, akkor Magyarország újabb területi követelésekkel fog előállni. Németország azt remélte, hogy néhány hónapon belül legyőzik a Szovjetuniót, önbizalomban nem volt hiány német oldalon, emiatt sem tartottak igényt magyar segítségre. A magyar államnak nem voltak területi követelései a Szovjetunióval szemben, ez sem volt ok. A háromhatalmi egyezmény, amelyhez 1940 őszén csatlakozott Magyarország, egy defenzív szerződés volt, így nemzetközi jogi kötelezettségek miatt sem kellett a háborúba belépni. Tehát Horthyék kivárhattak volna, néhány hónap múlva, nem tudjuk, mikor, valószínűleg egy erőteljesebb német nyomás hatására kellett volna a háborúba belépnünk. Nem tudtunk volna kimaradni a háborúból, ez kétségtelen, de máskor és más körülmények között is bekövezhetett volna.
A megkésett, kudarcba fulladt kiugrási kísérlet mennyire írható Horthy számlájára?
Az egy dilettáns kivitelezésű próbálkozás volt. A hadsereg nagy többsége németbarátnak tekinthető, főleg a vezérkar. Horthy többször fogalmazott meg olyan bizalmas parancsot a korszak utolsó éveiben, sőt, erről rádióbeszédben is kifejtette álláspontját, hogy „el a kezekkel a hadseregtől”. Tisztában volt a problémával, de nem lépett föl erélyesen ellene. Nem volt közvetlen és rendszeres kapcsolatban a hadsereg felső vezetésével, csapatszemléken alig vett részt, átengedte ezt azoknak, akik egyre inkább elkötelezték magukat Németország irányába. Ez egy éveken át tartó folyamat volt, Horthy alig tett valamit, hogy a helyzetet a saját javára fordítsa. S az lett a kudarc egyik fő oka, hogy a hadsereg kihátrált mellőle. Magyarország megszállt ország volt, az államapparátus, a belügyminisztérium hivatalnokainak egy részét lecserélték, a főispánok közül is sokat, többségben németbarátok kerültek a helyükre. Ez is rontotta az átállás esélyeit. Horthy antibolsevizmusa is alapvető aspektusa ennek a problémának. Az utolsó pillanatban szánta rá magát arra, hogy Moszkvába küldjön egy fegyverszüneti küldöttséget, s az is megkérdőjelezhető, hogy mennyire volt ez a szándék őszinte a részéről. Rosszul volt megszövegezve a proklamáció, mert az a jövőre utalt, amikor fegyverszünetről volt benne szó, miközben azt már megkötötték október 11-én. Amikor 15-én beolvasták Horthy nevében a rádióban, akkor már megvolt, de ez nem volt kimondva. Horthy előbb tájékoztatta Veesenmayert, a német nagykövetet a döntéséről, mint a magyar kormányt. Úgy gondolkodott, hogy a „bajtársakat”, tehát Hitlert tájékoztatni kell… merthogy 1915-ben Olaszország úgy lépett be a háborúba, hogy elárulta a Monarchiát, a szövetségesét. Ilyen árulást ő nem fog elkövetni – gondolta. Amit a román fél elkövetett augusztus 23-án, az árulás volt az ő szemében: ilyet nem lehet csinálni, „nekünk becsületesnek kell lennünk”. Hitler és Sztálin között nem biztos, hogy a tisztességnek kellett volna dominálnia. Horthy részéről ez egy szép elv, bizonyos körülmények között rendben lenne, csakhogy 1944-ben egy ilyen szörnyű háború, tragédiasorozat, a holokauszt után, két totalitárius rendszer között őrlődő kis országnak miért kellene „becsületesnek” lennie, amikor ez a becsületesség az ország érdekeivel szemben állt. Horthy szerepét befolyásolta az is, hogy a németek elrabolták a még élő egyetlen gyermekét.
Ami a holokausztot illeti, a történettudomány nem dolgozik a „mi lett volna, ha” kategóriával. Mégis rákérdezek: ahogy a budapesti zsidóságot sikerült, nagyrészt, megmenteni, mi lett volna, ha Horthy valamilyen módon erélyesen fellép a vidéki zsidóság gettósítsa, majd elszállítása ellen? Netalán – fogalmazzak naivul – lemond, és világgá kiáltja a fenyegető szörnyűségeket?
A „mi lett volna, ha” – eléggé ingoványos talaj, bármivel kapcsolatban. Tény, hogy Horthy követelésére leálltak a deportálások július elején, ez érdeme a kormányzónak. Ebből következően azonban teljes joggal tehető fel a kérdés: miért nem tette meg korábban? A felelőssége már ebből is látszik. Horthy azért nem mondott le március 19. után, mert Hitler azt mondta neki 18-án, hogy ha Magyarország bizonyítja, hogy megbízható szövetségese a Harmadik Birodalomnak, akkor kivonulnak a megszálló csapatok. A környezete is amellett érvelt, hogy maradjon a helyén, mert ez egy újabb lehetőség lehet „megmenteni” a nemzetet. Úgy vélte, a megszállás ideiglenes lesz, ezért nem szabad lemondania. Ezzel legitimálta a megszállást, és gyakorolta az államfői jogait, nem vonult passzivitásba. Nem költözött Kenderesre, nem is volt házi őrizetben, és az sem igaz, hogy a megszállásból következő sokk hatására összeomlott, s június végéig, amikor elkezdte követelni a deportálások leállítását, nem tudott érdemi döntéseket hozni. Pilátusként mosta a kezeit, hogy ő nem tehet erről, megszállás van, a németek akarják. Passzívan végignézte 440 ezer vidéki zsidó deportálását. Az auschwitzi jegyzőkönyvek nyilvánosságra kerülésének hatására intenzív nemzetközi tiltakozás indult be Magyarországgal szemben. Emiatt szakított Horthy az addigi politikai stratégiájával, amelynek a szuverenitás visszaszerzése volt a célja. Ezt akkor feladta és leállítatta a deportálásokat. Az addig történtekért egyértelműen felelős, ugyanis felléphetett volna korábban is, legalább megpróbálhatta volna. Tény, hogy legalábbis átmenetileg, megmentett 200 ezer zsidót. Október közepe, a nyilasok hatalomra jutása után ő ebből a szempontból már nem volt tényező.
Erdélyi Riport (Nagyvárad),
2013. január 31.
Kálváriás esztendők krónikája
Az ötvenes évek elején, a felsőbányai bányakitermelés mélyszintjein politikai rabok is dolgoztak, több ezren. Ám erről csak külső észleléseim voltak: a Bányahegyről, miközben a kecskéket legeltettük, beláthattunk a magas kerítéssel, szögesdróttal körülvett lágerbe. Rém titokzatos világnak tűnt. A város alig-alig tudott róluk, csupán annyit, hogy politikai elítéltek élnek ott teljes elzártságban. A velük kapcsolatban levő helybeli dolgozók maguk is katonai egyenruhában jártak dolgozni, ezzel is kifejezésre juttatva a szigort, magasra emelve a hallgatás falát. A suttogásokból a gyermekfülekbe aligha juthatott el valami is.
Ötven esztendeje annak, hogy a Nagyvilág című világirodalmi folyóiratban elolvashattam Szolzsenyicin Iván Gyenyiszovics egy napja című kisregényét, amely megvilágosította előttem, mi is folyhatott, milyen élet lehetett a tíz évvel azelőtt látott kerítések mögött: embertelenség, kegyetlenség, megaláztatás – szöges ellentéte mindannak, amit a szocialista társadalomról tanultunk. Kolozsvári diákéveim első éveiben megtapasztalhattam, hogy tanáraink, diáktársaink közül egyik napról a másikra eltűntek néhányan; az egyetemek egyesítése után öngyilkos professzorok életáldozata jelezte, valami nincs rendjén a „legigazságosabb” társadalom működésében. A csend – a félelem csendje! – elaltatta bennünk/bennem a gyanakvást, beálltunk azok sorába, akik engedelmes polgárokként rendeztük be életünket.
Azokban az években egymás után jelentek a meg a hitleri koncentrációs táborokról szóló, a borzalom világát idéző könyvek, köztük a nagyváradi Nyiszli Miklós kötete: Orvos voltam Auschwitzban, 1964-ben. A hazai lágerekről – régiekről és újakról –, a romániai megsemmisítő táborokról semmit sem tudhattunk.
A szovjet blokk „fonákja” – helyesebben szólva: igazi arca – igazi kontúrjait ismételten Szolzsenyicin tárta fel a világ előtt, 1973-ban: A Gulág–szigetcsoport két kötete.
A német/szovjet mintájára 1944 őszén létrehozott romániai lágerek a „demokrácia ellenségeit” voltak hivatottak egyéni és közösségi szinten is kiiktatni a társadalomból. Az elsők közé tartozott a földvári tábor. Az oda elhurcoltak tízezreinek állít emléket Boros Ernő könyve: „Hogy a magyar pusztuljon” (1944 vége – 1945 eleje: Szatmár megyeiek a földvári haláltáborban) (2009) Az azt követő években a szovjet csapatok árnyékában berendezkedő hatalom harcot hirdetett az előző rendszer elitjeivel szemben, beleértve a magyarság prominens képviselőit is. Közéjük tartozott a kiváló tanár, Puskás Lajos is, akit ítélet nélkül tartottak fogva az embertelen bánásmódjáról hírhedt szamosújvári börtönben. Börtönnaplóját az ugyancsak súlyos büntetést szenvedett fia, Puskás Attila tette közzé Más jövőt álmodtam (Sepsiszentgyörgy, 2008) címmel.
A „felszabadító dicsőséges szovjet hadsereg” előnyomulásával egyidejűleg jelentek meg a fasisztákat, háborús bűnösöket „felkutató” belügyi szervek, amelyek rögtönítélő katonai bíróságai válogatás nélkül, ezerszámra osztogatták a tíz-, húsz-, huszonöt évi kényszermunkára szóló ítéleteket. Közéjük került nagykárolyi középiskolás diák – Komáromi Attila – is, aki Életre ítélve című könyvében (Svájc, 1993) állít emléket az átélt borzalmaknak, a Gulágnak. Alig telt el pár hónap, Erdélyből svábok, szászok tízezreit vitték ún. „malenkij robotra”, köztük a szatmári svábokat. Az ő szenvedésük, kálváriás éveik, életáldozatuk tükreként olvasható Kálmándi Papp László Svábok a paradicsomban (Déva, 1997) és Boros Ernő A szatmári svábok deportálásának története I–II. (Nagykároly, 2011) című visszaemlékezése, illetve dokumentumkötete. Az 1948-as kommunista hatalomátvétel után kényszermunka-táborok láncolatát hozták létre. Az elítéltek tízezrei szenvedtek e lágerekben – közéjük tartoztak a felsőbányai, kapnikbányai és miszbányai színesfém kitermelő bányáknál létrehozott kényszermunka-táborok –, melyek „zászlóshajója” a Duna–Fekete-tengeri csatorna volt. Magyar nyelven ennek korántsem alakult ki olyan dokumentum-irodalmi feldolgozása, mint a későbbi, az 1956-os forradalom utáni terrorhullámnak. A nyolcvankilences fordulatot követően jött el a lehetősége az 1956-ot követő kegyetlen megtorlások koncepciós perei feldolgozásának, a lágerélet bemutatásának, az áldozatok előtti főhajtásnak. Tófalvi Zoltán munkái, a Dávid Gyula által összeállított 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára. 1956–1965 (Polis Könyvkiadó – Erdélyi Múzeum Egyesület, Kolozsvár, 2006) jelentik a törekvés fővonalát, melyekhez társíthatók az egyéni emlékiratok megjelenése. Ez utóbbiak közé sorolható Varró János Erdélyi sorsvallató (Kecskemét, 2008) című megrázó tanúságtétele az átélt borzalmakról. E kiadványok lapjain a megszenvedett esztendők személyes életsorsok tükrében tárulnak elénk. Ebben a sorban, a dantei poklot idéző emlékiratok közt említhetjük Veress Sándor könyvét: Hét esztendő kálváriája 1957–1964, amelyet a Polis Könyvkiadó adott ki, 2011-ben. Az előszót író Dávid Gyula kor- és sorstársként hangsúlyozza ki e kiadványok szükségességét: „Sok még a fehér vagy homályos folt. Sok még a mai napig is belügyi levéltárakban lapuló (természetesen koncepciósan torzított, de torzítottságában is valós tényeket rögzítő) bírósági peranyag. S akik még élünk az egykori 56-osok közül, az évek múltával egyre jobban érezzük, mennyi még az adósságunk azokkal szemben, akik – vagy akiknek családja – legfeljebb emlékük megőrzése által részesülnek valamiféle »kárpótlás«–ban.” Az 1956-os forradalom az erdélyi magyarság körében is felkeltette egy újabb politikai berendezkedés létrehozásának reményét, „érlelődni kezdetek bizonyos elgondolások egy valóban demokratikus átrendeződés esetére”. A hatalom keményen lesújtott, kihangsúlyozta e szándékok „nacionalista”, „irredenta” jellegét, monstre koncepciós perekben hirdetett halálos ítéleteket, osztott ki súlyos börtönéveket. Új, demokratikus berendezkedésű államról álmodott az erdélyi egyetemi, valamint a középiskolás diákság is. A megtorlás áldozata lett a brassói kezdeményezésű EMISZ, a sepsiszentgyörgyi SZIT, a nagyváradi SZVISZ; s a csíkszeredai, szászrégeni, gyergyói csoportok tagjainak tucatjai kerültek rács mögé. A következmény nem csupán a kegyetlen ítéletekben öltött testet, a hatalom elérkezettnek látta az időt az önálló magyar egyetemi és iskolai hálózat felszámolására. Az Áldozatok – 1956. A forradalmat követő megtorlások a Magyar Autonóm Tartományban című dokumentumkötet (Mentor Kiadó, 2006) – Pál–Antal Sándor kutatása és közlése eredményeként – felöleli azokat a dokumentumokat is, amelyek a Veress Sándor kezdeményezte akció tagjainak ügyiratát is tartalmazza. „Belőlük – írja Dávid Gyula – arról is fogalmat alkothatunk, miképp duzzasztották fel és értelmezték a maguk igényei szerint a vádelőkészítő hatóságok a valós tényeket, miképpen alakították ki azt a »koncepciót«, amelynek végkövetkeztetéseként Veress Sándorra és Németh Zoltánra az ügyész halálbüntetés kirovását kérte.”
Az előszó írója, Veress Sándor kötetéről szólva, kiemeli: „Ez a visszaemlékezés azonban nemcsak az adott helyzetről, hanem főképpen azok közepette sorsot vállaló és szenvedő emberekről szól, akik végigjárták a »hét esztendő kálváriáját«: ki-ki a maga egyéni tartása, ereje vagy emberi gyöngesége szerint”, továbbá „egymás vállalásáról, a másik sorstárs elesettségének, adott esetben elviselhetetlenségének vállalásáról” is. Sőt azon is túl: „Veress Sándor sorstörténetét végigkíséri a család története a leendő feleségével való megismerkedéstől a hét esztendőn át remélt és végre beteljesedett újratalálkozásig”. Dávid Gyula az előszó záró soraiban megindokolja a megtorlásokat megidéző dokumentumkötetek kiadásának szükségességét: „Fontosnak érzem, hogy sorsunk emberi tanulságai valamiképpen beépüljenek a következő nemzedékek: az életbe már kilépett unokáink s a most születő dédunokáink tudatába. Hogy a világban senki se legyen kiszolgáltatva semmiféle Hatalomnak, s hogy az igazságért, az emberségért való kiállást soha sehol ne lehessen erőszakkal megtorolni.” Veress Sándor könyve fél évszázad múltán idézi vissza a kálváriás esztendőket. Az időbeni távolság teszi, hogy a leírtak objektivitásába csak elvétve szüremlenek be szubjektív érzelmi elemek, szenvedélyes megnyilatkozások. Az idő csökkentette a fájdalmat, az átélt borzalmak okozta testi-lelki sérüléseket, a létbizonytalanság kétségbeesett kiáltásait? A tárgyszerű közlésből hiányzik a vérbírókkal, a rabtartói szemben érzett gyűlölet. Előszavában nem rájuk, hanem azokra a százezrekre emlékezik, akik szembe szálltak a kommunista zsarnoksággal. „Kegyelettel és fejhajtással emlékezem mártírjainkra és a börtönökben vagy szabadulásunk után elhunyt sorstársainkra. Ez a könyv az ő emléküket is őrizni kívánja.” Ajánlásában – „Drága kicsi feleségem, Lujza emlékére, aki hűséggel hazavárt hét éven át” – jelképesen megemlékezik „a sok százezernyi otthon maradt feleség, gyermek, szülő” szenvedéséről is, akik „vállalták az áldozatot, egyedül nevelték fel gyermekeiket (…) nekik bizonyos szempontból sokkal nehezebb volt”.
Veress Sándor könyvét származása, az otthon, az egymásra találás, a családi élet leírásával indítja. Ígéretes életkezdés: munkára, szorgalomra, szeretetre épült. Ebbe szól bele a történelem: 1956 éles cezúra lesz életében. Számára elfogadhatatlan az a mocsokáradat, az események meghamisítása, rágalom, amely a magyar forradalom romániai hivatalos visszhangját jellemzi. Úgy érzi cselekednie kell: leveleket, röpiratokat ír és terjeszt, amelyekben cáfolja azokat, a forradalom igaz tartalmát és célját szeretné tudatosítani, szolidaritást vállal a forradalommal, cselekvésre buzdít. „Magyarországon nem ellenforradalom, hanem forradalom, szabadságharc van. Lépjünk fel az elnyomó kommunista zsarnoksággal szemben és annak kiszolgálói ellen, mert ők a népünk legnagyobb ellenségei! Menjenek haza az orosz csapatok! Sajtó- és szólásszabadságot! Demokratikus, titkos választásokat, többpárt rendszert. Bojkottáld a közelgő választásokat! A változásokban való reménykedéssel és meggyőződéssel vállalnunk kell a magyar forradalom–szabadságharc eszméinek terjesztését.” A „Titkos Forradalmi Szervezet” akciója, besúgók közreműködésével, hamar lelepleződik. Kezdeményező tagjait – dr. Németh Zoltánt, Ravasz Győzőt, Veress Zoltánt, Elekes Balázst, Szilveszter Sándort és Veress Sándort – 1957 júniusában letartoztatták és azon év szeptemberében „a szocialista rend elleni összeesküvés” vádjával bíróság elé állították, súlyos fegyházbüntetésre ítélték. Ezzel kezdetét vette a hét éves kálvária. Stációi: a marosvásárhelyi gyűjtőfogház, Zsilava sötét földalatti kazamatái, Szamosújvár zárkái, Periprava–Grind kényszermuka táborai. Az emlékezés elénk hozza a korabeli román börtönviszonyok kegyetlenségét, az elítélteknek szánt sorsot: „Itt pusztultok, mint a patkányok – e szavakkal fogadta az újabb rabszállítmányt Goiciu, a szamosújvári börtönparancsnok. Őreik szemében „banditák” voltak, akiknek nincs kímélet, akiket nyíltan halálra szántak, akikről nem tartoztak számadással senkinek. A királyi hadsereg tisztjei, magas rangú politikusok, tisztviselők, értelmiségiek, diákok, munkások, földművesek – a társadalom minden rétege „képviselve volt” a börtöncellákban, a munkatelepeken. A börtön a jellemszilárdság próbája volt. A sorsukat méltósággal viselők és letargiába merülők, egymást segítők és besúgók széles spektruma alkotta a kényszerű közösségekbe sodródottak sokszínű palettáját. Mindig és mindenhol voltak olyanok, akik a legkíméletlenebb helyzetben is emberségesek tudtak maradni, a legreménytelenebb helyzetekben is őrizték és másokban is ébren tartották az életbe vetett hitet. Különösen érvényes volt ez a hol kisebb, hol nagyobb létszámú magyar foglyok esetében. Közös sorsukban egymás támaszai voltak a bajban, a munkában, a reménykedésben. A túlélés egyfelől az alkalmazkodás függvénye volt, másfelől annak a hite, reménye, hogy a súlyos ítéletek letöltése előtt eljön a szabadulás órája. Nem volt oly nap, amelyben gondolataik ne szálltak volna haza, a családhoz, amelyről évekig semmit nem tudhattak, amely évekig nem tudhatott róluk semmit. Veress Sándor többször is szól arról, hogy elítéltetésétől kezdve imádkozott értük „a nap minden szakában, amikor csak lehetőség volt rá, hogy mielőbb viszontlássuk egymást a mi kis otthonunkban”. A rá mért húsz esztendős ítélet árnyékában sem tört meg: „imádkoztam a jó Istenhez, hogy adjon hitet a szabadulás reményéhez és adjon erőt, egészséget kicsi feleségemnek, hogy szeretetben tudja felnevelni két kislányunkat és elviselni a rá nehezedett sorsot. A szabadulás reményéhez kapott hitet a jó Isten és sorstársaim annyira megerősítették, hogy már másokat is bátorítottam afelől, hogy minden nehézséget túlélve, a ránk mért évek lejárta előtt haza fogunk menni.” Ez adott neki erőt a kegyetlen bánásmód, a rosszindulatú rabtársak elviseléséhez. Egy pillanatra sem ingott meg. Nem bánta meg tettét, azt igaz cselekedetnek tartotta. Az események belső szálán kívül mindig ott lebegett egy másik, az elképzelt otthoni élet, szeretteik sorsa. Az évek múltán kapott első hazai hír mérhetetlen módon felértékelődött. Veress Sándor külön fejezetben idézi fel családja életét, az ő kálváriajárásukat. Hisz a hatalom őket sem kímélte. Az ő szabadságuk is viszonylagos szabadság volt – kiközösítéssel, megbélyegzéssel, üldöztetéssel teli évek –, súlyos próbatételekkel terhelt esztendők. A hűség, az emberség, az életerő próbája.
A könyv olvasása tiszteletet és elismerést ébreszt azok iránt, akik szembe mertek szállni a hatalommal. „Mindig voltak bátrak, akik mertek”, akik lelkük mélyén hittek abban, bizonyosak voltak abban, hogy az öröknek hirdetett kommunista rendszer sem sebezhetetlen, hogy támadhatnak Dávidok, akik legyőzik Góliátot. Sokan nem érték meg ezt a győzelmet. Évekig, évtizedekig hallgatniuk kellett, nem szólhattak szenvedéseikről, az áldozatokról. Veress Sándor könyve – önnön személyes történetén, sorsán túlmenően – mementó mindazokról/mindazokért, akik a román börtönökben, kényszermunka–táborokban szenvedtek. Azon túlmenően pedig egy embertelen társadalom természetrajza, amelynek sosem szabad feledésbe merülnie.
Máriás József
Az ötvenes évek elején, a felsőbányai bányakitermelés mélyszintjein politikai rabok is dolgoztak, több ezren. Ám erről csak külső észleléseim voltak: a Bányahegyről, miközben a kecskéket legeltettük, beláthattunk a magas kerítéssel, szögesdróttal körülvett lágerbe. Rém titokzatos világnak tűnt. A város alig-alig tudott róluk, csupán annyit, hogy politikai elítéltek élnek ott teljes elzártságban. A velük kapcsolatban levő helybeli dolgozók maguk is katonai egyenruhában jártak dolgozni, ezzel is kifejezésre juttatva a szigort, magasra emelve a hallgatás falát. A suttogásokból a gyermekfülekbe aligha juthatott el valami is.
Ötven esztendeje annak, hogy a Nagyvilág című világirodalmi folyóiratban elolvashattam Szolzsenyicin Iván Gyenyiszovics egy napja című kisregényét, amely megvilágosította előttem, mi is folyhatott, milyen élet lehetett a tíz évvel azelőtt látott kerítések mögött: embertelenség, kegyetlenség, megaláztatás – szöges ellentéte mindannak, amit a szocialista társadalomról tanultunk. Kolozsvári diákéveim első éveiben megtapasztalhattam, hogy tanáraink, diáktársaink közül egyik napról a másikra eltűntek néhányan; az egyetemek egyesítése után öngyilkos professzorok életáldozata jelezte, valami nincs rendjén a „legigazságosabb” társadalom működésében. A csend – a félelem csendje! – elaltatta bennünk/bennem a gyanakvást, beálltunk azok sorába, akik engedelmes polgárokként rendeztük be életünket.
Azokban az években egymás után jelentek a meg a hitleri koncentrációs táborokról szóló, a borzalom világát idéző könyvek, köztük a nagyváradi Nyiszli Miklós kötete: Orvos voltam Auschwitzban, 1964-ben. A hazai lágerekről – régiekről és újakról –, a romániai megsemmisítő táborokról semmit sem tudhattunk.
A szovjet blokk „fonákja” – helyesebben szólva: igazi arca – igazi kontúrjait ismételten Szolzsenyicin tárta fel a világ előtt, 1973-ban: A Gulág–szigetcsoport két kötete.
A német/szovjet mintájára 1944 őszén létrehozott romániai lágerek a „demokrácia ellenségeit” voltak hivatottak egyéni és közösségi szinten is kiiktatni a társadalomból. Az elsők közé tartozott a földvári tábor. Az oda elhurcoltak tízezreinek állít emléket Boros Ernő könyve: „Hogy a magyar pusztuljon” (1944 vége – 1945 eleje: Szatmár megyeiek a földvári haláltáborban) (2009) Az azt követő években a szovjet csapatok árnyékában berendezkedő hatalom harcot hirdetett az előző rendszer elitjeivel szemben, beleértve a magyarság prominens képviselőit is. Közéjük tartozott a kiváló tanár, Puskás Lajos is, akit ítélet nélkül tartottak fogva az embertelen bánásmódjáról hírhedt szamosújvári börtönben. Börtönnaplóját az ugyancsak súlyos büntetést szenvedett fia, Puskás Attila tette közzé Más jövőt álmodtam (Sepsiszentgyörgy, 2008) címmel.
A „felszabadító dicsőséges szovjet hadsereg” előnyomulásával egyidejűleg jelentek meg a fasisztákat, háborús bűnösöket „felkutató” belügyi szervek, amelyek rögtönítélő katonai bíróságai válogatás nélkül, ezerszámra osztogatták a tíz-, húsz-, huszonöt évi kényszermunkára szóló ítéleteket. Közéjük került nagykárolyi középiskolás diák – Komáromi Attila – is, aki Életre ítélve című könyvében (Svájc, 1993) állít emléket az átélt borzalmaknak, a Gulágnak. Alig telt el pár hónap, Erdélyből svábok, szászok tízezreit vitték ún. „malenkij robotra”, köztük a szatmári svábokat. Az ő szenvedésük, kálváriás éveik, életáldozatuk tükreként olvasható Kálmándi Papp László Svábok a paradicsomban (Déva, 1997) és Boros Ernő A szatmári svábok deportálásának története I–II. (Nagykároly, 2011) című visszaemlékezése, illetve dokumentumkötete. Az 1948-as kommunista hatalomátvétel után kényszermunka-táborok láncolatát hozták létre. Az elítéltek tízezrei szenvedtek e lágerekben – közéjük tartoztak a felsőbányai, kapnikbányai és miszbányai színesfém kitermelő bányáknál létrehozott kényszermunka-táborok –, melyek „zászlóshajója” a Duna–Fekete-tengeri csatorna volt. Magyar nyelven ennek korántsem alakult ki olyan dokumentum-irodalmi feldolgozása, mint a későbbi, az 1956-os forradalom utáni terrorhullámnak. A nyolcvankilences fordulatot követően jött el a lehetősége az 1956-ot követő kegyetlen megtorlások koncepciós perei feldolgozásának, a lágerélet bemutatásának, az áldozatok előtti főhajtásnak. Tófalvi Zoltán munkái, a Dávid Gyula által összeállított 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára. 1956–1965 (Polis Könyvkiadó – Erdélyi Múzeum Egyesület, Kolozsvár, 2006) jelentik a törekvés fővonalát, melyekhez társíthatók az egyéni emlékiratok megjelenése. Ez utóbbiak közé sorolható Varró János Erdélyi sorsvallató (Kecskemét, 2008) című megrázó tanúságtétele az átélt borzalmakról. E kiadványok lapjain a megszenvedett esztendők személyes életsorsok tükrében tárulnak elénk. Ebben a sorban, a dantei poklot idéző emlékiratok közt említhetjük Veress Sándor könyvét: Hét esztendő kálváriája 1957–1964, amelyet a Polis Könyvkiadó adott ki, 2011-ben. Az előszót író Dávid Gyula kor- és sorstársként hangsúlyozza ki e kiadványok szükségességét: „Sok még a fehér vagy homályos folt. Sok még a mai napig is belügyi levéltárakban lapuló (természetesen koncepciósan torzított, de torzítottságában is valós tényeket rögzítő) bírósági peranyag. S akik még élünk az egykori 56-osok közül, az évek múltával egyre jobban érezzük, mennyi még az adósságunk azokkal szemben, akik – vagy akiknek családja – legfeljebb emlékük megőrzése által részesülnek valamiféle »kárpótlás«–ban.” Az 1956-os forradalom az erdélyi magyarság körében is felkeltette egy újabb politikai berendezkedés létrehozásának reményét, „érlelődni kezdetek bizonyos elgondolások egy valóban demokratikus átrendeződés esetére”. A hatalom keményen lesújtott, kihangsúlyozta e szándékok „nacionalista”, „irredenta” jellegét, monstre koncepciós perekben hirdetett halálos ítéleteket, osztott ki súlyos börtönéveket. Új, demokratikus berendezkedésű államról álmodott az erdélyi egyetemi, valamint a középiskolás diákság is. A megtorlás áldozata lett a brassói kezdeményezésű EMISZ, a sepsiszentgyörgyi SZIT, a nagyváradi SZVISZ; s a csíkszeredai, szászrégeni, gyergyói csoportok tagjainak tucatjai kerültek rács mögé. A következmény nem csupán a kegyetlen ítéletekben öltött testet, a hatalom elérkezettnek látta az időt az önálló magyar egyetemi és iskolai hálózat felszámolására. Az Áldozatok – 1956. A forradalmat követő megtorlások a Magyar Autonóm Tartományban című dokumentumkötet (Mentor Kiadó, 2006) – Pál–Antal Sándor kutatása és közlése eredményeként – felöleli azokat a dokumentumokat is, amelyek a Veress Sándor kezdeményezte akció tagjainak ügyiratát is tartalmazza. „Belőlük – írja Dávid Gyula – arról is fogalmat alkothatunk, miképp duzzasztották fel és értelmezték a maguk igényei szerint a vádelőkészítő hatóságok a valós tényeket, miképpen alakították ki azt a »koncepciót«, amelynek végkövetkeztetéseként Veress Sándorra és Németh Zoltánra az ügyész halálbüntetés kirovását kérte.”
Az előszó írója, Veress Sándor kötetéről szólva, kiemeli: „Ez a visszaemlékezés azonban nemcsak az adott helyzetről, hanem főképpen azok közepette sorsot vállaló és szenvedő emberekről szól, akik végigjárták a »hét esztendő kálváriáját«: ki-ki a maga egyéni tartása, ereje vagy emberi gyöngesége szerint”, továbbá „egymás vállalásáról, a másik sorstárs elesettségének, adott esetben elviselhetetlenségének vállalásáról” is. Sőt azon is túl: „Veress Sándor sorstörténetét végigkíséri a család története a leendő feleségével való megismerkedéstől a hét esztendőn át remélt és végre beteljesedett újratalálkozásig”. Dávid Gyula az előszó záró soraiban megindokolja a megtorlásokat megidéző dokumentumkötetek kiadásának szükségességét: „Fontosnak érzem, hogy sorsunk emberi tanulságai valamiképpen beépüljenek a következő nemzedékek: az életbe már kilépett unokáink s a most születő dédunokáink tudatába. Hogy a világban senki se legyen kiszolgáltatva semmiféle Hatalomnak, s hogy az igazságért, az emberségért való kiállást soha sehol ne lehessen erőszakkal megtorolni.” Veress Sándor könyve fél évszázad múltán idézi vissza a kálváriás esztendőket. Az időbeni távolság teszi, hogy a leírtak objektivitásába csak elvétve szüremlenek be szubjektív érzelmi elemek, szenvedélyes megnyilatkozások. Az idő csökkentette a fájdalmat, az átélt borzalmak okozta testi-lelki sérüléseket, a létbizonytalanság kétségbeesett kiáltásait? A tárgyszerű közlésből hiányzik a vérbírókkal, a rabtartói szemben érzett gyűlölet. Előszavában nem rájuk, hanem azokra a százezrekre emlékezik, akik szembe szálltak a kommunista zsarnoksággal. „Kegyelettel és fejhajtással emlékezem mártírjainkra és a börtönökben vagy szabadulásunk után elhunyt sorstársainkra. Ez a könyv az ő emléküket is őrizni kívánja.” Ajánlásában – „Drága kicsi feleségem, Lujza emlékére, aki hűséggel hazavárt hét éven át” – jelképesen megemlékezik „a sok százezernyi otthon maradt feleség, gyermek, szülő” szenvedéséről is, akik „vállalták az áldozatot, egyedül nevelték fel gyermekeiket (…) nekik bizonyos szempontból sokkal nehezebb volt”.
Veress Sándor könyvét származása, az otthon, az egymásra találás, a családi élet leírásával indítja. Ígéretes életkezdés: munkára, szorgalomra, szeretetre épült. Ebbe szól bele a történelem: 1956 éles cezúra lesz életében. Számára elfogadhatatlan az a mocsokáradat, az események meghamisítása, rágalom, amely a magyar forradalom romániai hivatalos visszhangját jellemzi. Úgy érzi cselekednie kell: leveleket, röpiratokat ír és terjeszt, amelyekben cáfolja azokat, a forradalom igaz tartalmát és célját szeretné tudatosítani, szolidaritást vállal a forradalommal, cselekvésre buzdít. „Magyarországon nem ellenforradalom, hanem forradalom, szabadságharc van. Lépjünk fel az elnyomó kommunista zsarnoksággal szemben és annak kiszolgálói ellen, mert ők a népünk legnagyobb ellenségei! Menjenek haza az orosz csapatok! Sajtó- és szólásszabadságot! Demokratikus, titkos választásokat, többpárt rendszert. Bojkottáld a közelgő választásokat! A változásokban való reménykedéssel és meggyőződéssel vállalnunk kell a magyar forradalom–szabadságharc eszméinek terjesztését.” A „Titkos Forradalmi Szervezet” akciója, besúgók közreműködésével, hamar lelepleződik. Kezdeményező tagjait – dr. Németh Zoltánt, Ravasz Győzőt, Veress Zoltánt, Elekes Balázst, Szilveszter Sándort és Veress Sándort – 1957 júniusában letartoztatták és azon év szeptemberében „a szocialista rend elleni összeesküvés” vádjával bíróság elé állították, súlyos fegyházbüntetésre ítélték. Ezzel kezdetét vette a hét éves kálvária. Stációi: a marosvásárhelyi gyűjtőfogház, Zsilava sötét földalatti kazamatái, Szamosújvár zárkái, Periprava–Grind kényszermuka táborai. Az emlékezés elénk hozza a korabeli román börtönviszonyok kegyetlenségét, az elítélteknek szánt sorsot: „Itt pusztultok, mint a patkányok – e szavakkal fogadta az újabb rabszállítmányt Goiciu, a szamosújvári börtönparancsnok. Őreik szemében „banditák” voltak, akiknek nincs kímélet, akiket nyíltan halálra szántak, akikről nem tartoztak számadással senkinek. A királyi hadsereg tisztjei, magas rangú politikusok, tisztviselők, értelmiségiek, diákok, munkások, földművesek – a társadalom minden rétege „képviselve volt” a börtöncellákban, a munkatelepeken. A börtön a jellemszilárdság próbája volt. A sorsukat méltósággal viselők és letargiába merülők, egymást segítők és besúgók széles spektruma alkotta a kényszerű közösségekbe sodródottak sokszínű palettáját. Mindig és mindenhol voltak olyanok, akik a legkíméletlenebb helyzetben is emberségesek tudtak maradni, a legreménytelenebb helyzetekben is őrizték és másokban is ébren tartották az életbe vetett hitet. Különösen érvényes volt ez a hol kisebb, hol nagyobb létszámú magyar foglyok esetében. Közös sorsukban egymás támaszai voltak a bajban, a munkában, a reménykedésben. A túlélés egyfelől az alkalmazkodás függvénye volt, másfelől annak a hite, reménye, hogy a súlyos ítéletek letöltése előtt eljön a szabadulás órája. Nem volt oly nap, amelyben gondolataik ne szálltak volna haza, a családhoz, amelyről évekig semmit nem tudhattak, amely évekig nem tudhatott róluk semmit. Veress Sándor többször is szól arról, hogy elítéltetésétől kezdve imádkozott értük „a nap minden szakában, amikor csak lehetőség volt rá, hogy mielőbb viszontlássuk egymást a mi kis otthonunkban”. A rá mért húsz esztendős ítélet árnyékában sem tört meg: „imádkoztam a jó Istenhez, hogy adjon hitet a szabadulás reményéhez és adjon erőt, egészséget kicsi feleségemnek, hogy szeretetben tudja felnevelni két kislányunkat és elviselni a rá nehezedett sorsot. A szabadulás reményéhez kapott hitet a jó Isten és sorstársaim annyira megerősítették, hogy már másokat is bátorítottam afelől, hogy minden nehézséget túlélve, a ránk mért évek lejárta előtt haza fogunk menni.” Ez adott neki erőt a kegyetlen bánásmód, a rosszindulatú rabtársak elviseléséhez. Egy pillanatra sem ingott meg. Nem bánta meg tettét, azt igaz cselekedetnek tartotta. Az események belső szálán kívül mindig ott lebegett egy másik, az elképzelt otthoni élet, szeretteik sorsa. Az évek múltán kapott első hazai hír mérhetetlen módon felértékelődött. Veress Sándor külön fejezetben idézi fel családja életét, az ő kálváriajárásukat. Hisz a hatalom őket sem kímélte. Az ő szabadságuk is viszonylagos szabadság volt – kiközösítéssel, megbélyegzéssel, üldöztetéssel teli évek –, súlyos próbatételekkel terhelt esztendők. A hűség, az emberség, az életerő próbája.
A könyv olvasása tiszteletet és elismerést ébreszt azok iránt, akik szembe mertek szállni a hatalommal. „Mindig voltak bátrak, akik mertek”, akik lelkük mélyén hittek abban, bizonyosak voltak abban, hogy az öröknek hirdetett kommunista rendszer sem sebezhetetlen, hogy támadhatnak Dávidok, akik legyőzik Góliátot. Sokan nem érték meg ezt a győzelmet. Évekig, évtizedekig hallgatniuk kellett, nem szólhattak szenvedéseikről, az áldozatokról. Veress Sándor könyve – önnön személyes történetén, sorsán túlmenően – mementó mindazokról/mindazokért, akik a román börtönökben, kényszermunka–táborokban szenvedtek. Azon túlmenően pedig egy embertelen társadalom természetrajza, amelynek sosem szabad feledésbe merülnie.
Máriás József
2013. február 26.
Dusa: Hitler korát idézi Ráduly Róbert kijelentése
Mircea Dusa román védelmi miniszter szerint Hitler korát idézi Ráduly Róbert csíkszeredai polgármesternek a magyar nyelvhasználattal kapcsolatos hétfői kijelentése.
Ráduly Róbert Csíkszereda főterén egy nagyméretű székely zászló ünnepélyes felvonásakor kijelentette: „a magyar nyelv ismerete nem diszkriminatív, hanem kötelező Csíkszeredában. A prefektustól a román rádiók és televíziók tudósítóiig mindenkinek ismernie kell anyanyelvünket, aki a székelyek adójából él". A polgármester az Országos Diszkriminációellenes Tanács hétfőn közölt határozatára reagált ekképpen, amelyben a testület megbírságolta amiatt, hogy a magyar nyelv ismeretét is feltételül szabta a városi főépítészi állás betöltésére kiírt versenyvizsgán.
Mircea Dusa a Mediafax hírügynökségnek „példátlan pofátlanságnak" nevezte a polgármester kijelentését, és az Országos Diszkriminációellenes Tanács kemény fellépését sürgette. Emlékeztetett arra, hogy nem ez az első eset, amikor a polgármester hasonló kijelentéseket tesz. Szerinte az efféle „gyalázkodások" egymás ellen uszítják a románokat és a magyarokat a megyében.
A székelyföldi származású miniszter – aki egyben Hargita megyei parlamenti képviselő is – kijelentette: a napokban Csíkszeredába utazik, hogy ellenőrizze, megszólalhat-e még románul, és kell-e útlevelet felmutatnia.
Ráduly Róbert kijelentésére Adrian Jean Andrei, Hargita megye prefektusa is reagált. A prefektus az általa vezetett intézmény keddi ülésén magyarul is megszólalt, jelezvén, hogy mind írásban, mind szóban használja a Hargita megyei többség anyanyelvét.
Az Agerpres hírügynökség magyarázatként hozzátette, hogy a prefektus vegyes családból származik. MTI
Erdély.ma,
Mircea Dusa román védelmi miniszter szerint Hitler korát idézi Ráduly Róbert csíkszeredai polgármesternek a magyar nyelvhasználattal kapcsolatos hétfői kijelentése.
Ráduly Róbert Csíkszereda főterén egy nagyméretű székely zászló ünnepélyes felvonásakor kijelentette: „a magyar nyelv ismerete nem diszkriminatív, hanem kötelező Csíkszeredában. A prefektustól a román rádiók és televíziók tudósítóiig mindenkinek ismernie kell anyanyelvünket, aki a székelyek adójából él". A polgármester az Országos Diszkriminációellenes Tanács hétfőn közölt határozatára reagált ekképpen, amelyben a testület megbírságolta amiatt, hogy a magyar nyelv ismeretét is feltételül szabta a városi főépítészi állás betöltésére kiírt versenyvizsgán.
Mircea Dusa a Mediafax hírügynökségnek „példátlan pofátlanságnak" nevezte a polgármester kijelentését, és az Országos Diszkriminációellenes Tanács kemény fellépését sürgette. Emlékeztetett arra, hogy nem ez az első eset, amikor a polgármester hasonló kijelentéseket tesz. Szerinte az efféle „gyalázkodások" egymás ellen uszítják a románokat és a magyarokat a megyében.
A székelyföldi származású miniszter – aki egyben Hargita megyei parlamenti képviselő is – kijelentette: a napokban Csíkszeredába utazik, hogy ellenőrizze, megszólalhat-e még románul, és kell-e útlevelet felmutatnia.
Ráduly Róbert kijelentésére Adrian Jean Andrei, Hargita megye prefektusa is reagált. A prefektus az általa vezetett intézmény keddi ülésén magyarul is megszólalt, jelezvén, hogy mind írásban, mind szóban használja a Hargita megyei többség anyanyelvét.
Az Agerpres hírügynökség magyarázatként hozzátette, hogy a prefektus vegyes családból származik. MTI
Erdély.ma,
2013. február 26.
Antonescu: abszurd lenne kötelezővé tenni a magyar nyelv ismeretét
Abszurd lenne, ha köteleznék a román állampolgárokat arra, hogy megtanuljanak egy olyan nyelvet, amely nem hivatalos nyelve a román államnak – jelentette ki kedden Crin Antonescu, a román szenátus elnöke annak kapcsán, hogy Csíkszereda polgármestere szerint Székelyföldön a románoknak is ismerniük kellene kötelező módon a magyart.
A politikus egy sajtótájékoztatón újságírói kérdésre válaszolva kijelentette: Romániában az egyedüli hivatalos nyelv a román, ezért ezt a nyelvet kell kötelezően ismernie mindenkinek. Antonescu szerint sok román tud jól vagy kevésbé jól magyarul, de ez természetes folyamat, nem lehet erre kötelezni senkit.
Antonescu Katalóniát említette példaként, ahol – mint mondta – hivatalos nyelv ugyan a katalán, de azt nem kell kötelező módon ismernie minden állampolgárnak. „Nem értek egyet vele, és abszurdnak tartom, hogy valakit kényszerítsenek egy olyan nyelv elsajátítására, amely nem hivatalos nyelve a román államnak" – nyomatékosította Antonescu.
A szenátus elnöke szerint a hétköznapokban sokkal egyszerűbbek a dolgok, Romániában mindenki ismeri a román nyelvet olyan szinten legalább, hogy hivatalos helyen boldoguljon. Emellett nagyon helyes, hogy minden magyar ismeri az anyanyelvét, de a románok közül is sokan jól vagy kevésbé jól tudnak magyarul. „Szép, ha a románok ismerik a magyar nyelvet" – mondta.
Ráduly Róbert, Csíkszereda polgármestere, a város főterén egy nagyméretű székely zászló ünnepélyes felvonásakor hétfőn kijelentette: a magyar nyelv ismerete kötelező Csíkszeredában, nem diszkrimináció. Hozzátette: a prefektustól a román rádiók és televíziók tudósítóiig mindenkinek ismernie kell anyanyelvünket, mindenkinek, aki a székelyek adójából él. Mircea Dusa román védelmi miniszter szerint Hitler korát idézi a polgármester kijelentése.
MTI
Erdély.ma,
Abszurd lenne, ha köteleznék a román állampolgárokat arra, hogy megtanuljanak egy olyan nyelvet, amely nem hivatalos nyelve a román államnak – jelentette ki kedden Crin Antonescu, a román szenátus elnöke annak kapcsán, hogy Csíkszereda polgármestere szerint Székelyföldön a románoknak is ismerniük kellene kötelező módon a magyart.
A politikus egy sajtótájékoztatón újságírói kérdésre válaszolva kijelentette: Romániában az egyedüli hivatalos nyelv a román, ezért ezt a nyelvet kell kötelezően ismernie mindenkinek. Antonescu szerint sok román tud jól vagy kevésbé jól magyarul, de ez természetes folyamat, nem lehet erre kötelezni senkit.
Antonescu Katalóniát említette példaként, ahol – mint mondta – hivatalos nyelv ugyan a katalán, de azt nem kell kötelező módon ismernie minden állampolgárnak. „Nem értek egyet vele, és abszurdnak tartom, hogy valakit kényszerítsenek egy olyan nyelv elsajátítására, amely nem hivatalos nyelve a román államnak" – nyomatékosította Antonescu.
A szenátus elnöke szerint a hétköznapokban sokkal egyszerűbbek a dolgok, Romániában mindenki ismeri a román nyelvet olyan szinten legalább, hogy hivatalos helyen boldoguljon. Emellett nagyon helyes, hogy minden magyar ismeri az anyanyelvét, de a románok közül is sokan jól vagy kevésbé jól tudnak magyarul. „Szép, ha a románok ismerik a magyar nyelvet" – mondta.
Ráduly Róbert, Csíkszereda polgármestere, a város főterén egy nagyméretű székely zászló ünnepélyes felvonásakor hétfőn kijelentette: a magyar nyelv ismerete kötelező Csíkszeredában, nem diszkrimináció. Hozzátette: a prefektustól a román rádiók és televíziók tudósítóiig mindenkinek ismernie kell anyanyelvünket, mindenkinek, aki a székelyek adójából él. Mircea Dusa román védelmi miniszter szerint Hitler korát idézi a polgármester kijelentése.
MTI
Erdély.ma,
2013. február 26.
Ráduly Róbert sms-ben válaszolt Duşának
"Mircea Duşa büdös gyenge lehet történelemből, ha ilyesmiket mond" – jelentette ki kedden a maszol.ro-nak Ráduly Róbert Kálmán a szociáldemokrata védelmi miniszter kijelentéseiről. Duşa azt mondta kedden, hogy a hitleri Németország korát idézik a polgármesternek az a nyilatkozata, miszerint "a magyar nyelv ismerete nem diszkriminatív, hanem kötelező Csíkszeredában".
Mint ismert, az elöljáró ezt az álláspontját hétfőn fogalmazta meg, amikor egy hatalmas székely zászlót húztak fel Csíkszereda központjában egy EMNP-s helyi tanácsos kezdeményezésére. A polgármester kijelentését megtoldotta azzal, hogy „a prefektustól a román rádiók és televíziók tudósítóiig mindenkinek ismernie kell anyanyelvünket, aki a székelyek adójából él”.
Ráduly Róbert a maszol.ro-nak elmondta, küldött is a miniszternek egy sms-t, melyben azt írta: úgy látszik, egyesek megzavarodnak, amint miniszteri szék kerül alájuk. „Azért mondom, hogy Duşa büdös gyenge lehetett történelemből, mert ha a történelmi párhuzamot vonunk, akkor a székelyek jelenlegi helyzete sokkal inkább a hitleri Németországban élő zsidók helyzetéhez hasonlít, semmint a németekéhez" – fogalmazott az RMDSZ-es polgármester.
Az elöljáró úgy látja, hogy az ilyen miniszteri kijelentésekhez hasonló nyilatkozatok jelentik a Szociáldemokrata Párt (PSD) újabb keletű retorikáját. "Nemrég Tőkés Lászlóval kapcsolatban tettek hasonló kijelentéseket" – emlékeztetett Ráduly a miniszterelnök korábbi állásfoglalására.
Antonescu: Ráduly kérése abszurd
A csíkszeredai polgármester hétfői kijelentéseinek nagy visszhangja volt a román sajtóban. A kormánypárti politikusok közül kedden nem csak Mircea Duşa ítélte el a szavait, hanem Crin Antonescu is. A szenátus liberális elnöke azt mondta: abszurd lenne, ha köteleznék a román állampolgárokat arra, hogy megtanuljanak egy olyan nyelvet, amely nem hivatalos nyelve a román államnak.
A politikus egy sajtótájékoztatón újságírói kérdésre válaszolva kijelentette: Romániában az egyedüli hivatalos nyelv a román, ezért ezt a nyelvet kell kötelezően ismernie mindenkinek. Antonescu szerint sok román tud jól vagy kevésbé jól magyarul, de ez természetes folyamat, nem lehet erre kötelezni senkit.
Horváth-Szekeres István
Maszol.ro,
"Mircea Duşa büdös gyenge lehet történelemből, ha ilyesmiket mond" – jelentette ki kedden a maszol.ro-nak Ráduly Róbert Kálmán a szociáldemokrata védelmi miniszter kijelentéseiről. Duşa azt mondta kedden, hogy a hitleri Németország korát idézik a polgármesternek az a nyilatkozata, miszerint "a magyar nyelv ismerete nem diszkriminatív, hanem kötelező Csíkszeredában".
Mint ismert, az elöljáró ezt az álláspontját hétfőn fogalmazta meg, amikor egy hatalmas székely zászlót húztak fel Csíkszereda központjában egy EMNP-s helyi tanácsos kezdeményezésére. A polgármester kijelentését megtoldotta azzal, hogy „a prefektustól a román rádiók és televíziók tudósítóiig mindenkinek ismernie kell anyanyelvünket, aki a székelyek adójából él”.
Ráduly Róbert a maszol.ro-nak elmondta, küldött is a miniszternek egy sms-t, melyben azt írta: úgy látszik, egyesek megzavarodnak, amint miniszteri szék kerül alájuk. „Azért mondom, hogy Duşa büdös gyenge lehetett történelemből, mert ha a történelmi párhuzamot vonunk, akkor a székelyek jelenlegi helyzete sokkal inkább a hitleri Németországban élő zsidók helyzetéhez hasonlít, semmint a németekéhez" – fogalmazott az RMDSZ-es polgármester.
Az elöljáró úgy látja, hogy az ilyen miniszteri kijelentésekhez hasonló nyilatkozatok jelentik a Szociáldemokrata Párt (PSD) újabb keletű retorikáját. "Nemrég Tőkés Lászlóval kapcsolatban tettek hasonló kijelentéseket" – emlékeztetett Ráduly a miniszterelnök korábbi állásfoglalására.
Antonescu: Ráduly kérése abszurd
A csíkszeredai polgármester hétfői kijelentéseinek nagy visszhangja volt a román sajtóban. A kormánypárti politikusok közül kedden nem csak Mircea Duşa ítélte el a szavait, hanem Crin Antonescu is. A szenátus liberális elnöke azt mondta: abszurd lenne, ha köteleznék a román állampolgárokat arra, hogy megtanuljanak egy olyan nyelvet, amely nem hivatalos nyelve a román államnak.
A politikus egy sajtótájékoztatón újságírói kérdésre válaszolva kijelentette: Romániában az egyedüli hivatalos nyelv a román, ezért ezt a nyelvet kell kötelezően ismernie mindenkinek. Antonescu szerint sok román tud jól vagy kevésbé jól magyarul, de ez természetes folyamat, nem lehet erre kötelezni senkit.
Horváth-Szekeres István
Maszol.ro,
2013. február 26.
Román miniszter: Hitler korát idézi Ráduly Róbert hétfői kijelentése
Mircea Dusa román védelmi miniszter szerint Hitler korát idézi Ráduly Róbertnek, a csíkszeredai polgármesternek a magyar nyelvhasználattal kapcsolatos hétfői kijelentése.
Ráduly Róbert Csíkszereda főterén egy nagyméretű székely zászló ünnepélyes felvonásakor kijelentette: “a magyar nyelv ismerete nem diszkriminatív, hanem kötelező Csíkszeredában. A prefektustól a román rádiók és televíziók tudósítóiig mindenkinek ismernie kell anyanyelvünket, aki a székelyek adójából él”. A polgármester az Országos Diszkriminációellenes Tanács hétfőn közölt határozatára reagált ekképpen, amelyben a testület megbírságolta amiatt, hogy a magyar nyelv ismeretét is feltételül szabta a városi főépítészi állás betöltésére kiírt versenyvizsgán.
Mircea Dusa a Mediafax hírügynökségnek “példátlan pofátlanságnak” nevezte a polgármester kijelentését, és az Országos Diszkriminációellenes Tanács kemény fellépését sürgette. Emlékeztetett arra, hogy nem ez az első eset, amikor a polgármester hasonló kijelentéseket tesz. Szerinte az efféle “gyalázkodások” egymás ellen uszítják a románokat és a magyarokat a megyében.
A székelyföldi származású miniszter – aki egyben Hargita megyei parlamenti képviselő is – kijelentette: a napokban Csíkszeredába utazik, hogy ellenőrizze, megszólalhat-e még románul, és kell-e útlevelet felmutatnia.
Ráduly Róbert kijelentésére Adrian Jean Andrei, Hargita megye prefektusa is reagált. A prefektus az általa vezetett intézmény keddi ülésén magyarul is megszólalt, jelezvén, hogy mind írásban, mind szóban használja a Hargita megyei többség anyanyelvét.
Az Agerpres hírügynökség magyarázatként hozzátette, hogy a prefektus vegyes családból származik.
erdon.ro,
Mircea Dusa román védelmi miniszter szerint Hitler korát idézi Ráduly Róbertnek, a csíkszeredai polgármesternek a magyar nyelvhasználattal kapcsolatos hétfői kijelentése.
Ráduly Róbert Csíkszereda főterén egy nagyméretű székely zászló ünnepélyes felvonásakor kijelentette: “a magyar nyelv ismerete nem diszkriminatív, hanem kötelező Csíkszeredában. A prefektustól a román rádiók és televíziók tudósítóiig mindenkinek ismernie kell anyanyelvünket, aki a székelyek adójából él”. A polgármester az Országos Diszkriminációellenes Tanács hétfőn közölt határozatára reagált ekképpen, amelyben a testület megbírságolta amiatt, hogy a magyar nyelv ismeretét is feltételül szabta a városi főépítészi állás betöltésére kiírt versenyvizsgán.
Mircea Dusa a Mediafax hírügynökségnek “példátlan pofátlanságnak” nevezte a polgármester kijelentését, és az Országos Diszkriminációellenes Tanács kemény fellépését sürgette. Emlékeztetett arra, hogy nem ez az első eset, amikor a polgármester hasonló kijelentéseket tesz. Szerinte az efféle “gyalázkodások” egymás ellen uszítják a románokat és a magyarokat a megyében.
A székelyföldi származású miniszter – aki egyben Hargita megyei parlamenti képviselő is – kijelentette: a napokban Csíkszeredába utazik, hogy ellenőrizze, megszólalhat-e még románul, és kell-e útlevelet felmutatnia.
Ráduly Róbert kijelentésére Adrian Jean Andrei, Hargita megye prefektusa is reagált. A prefektus az általa vezetett intézmény keddi ülésén magyarul is megszólalt, jelezvén, hogy mind írásban, mind szóban használja a Hargita megyei többség anyanyelvét.
Az Agerpres hírügynökség magyarázatként hozzátette, hogy a prefektus vegyes családból származik.
erdon.ro,
2013. február 27.
Zászlóháborúra nyelvvita
Zászlóháború után nyelvháború robbant ki Székelyföldön a magyar önkormányzati vezetők és a román hatóságok képviselői között. Mircea Duşa védelmi miniszter tegnap „példátlan arcátlanságnak”, „Hitlert idéző gondolatnak” nevezte Ráduly Róbert csíkszeredai polgármester kijelentését, miszerint a magyar nyelv használata kötelező a hargitai megyeszékhelyen. Az RMDSZ elöljárója egy hétfő esti rendezvény keretében beszélt a magyar nyelvhasználatról, amikor a negyvenezer lakosú, 80 százalékban magyarok lakta város főterén ünnepélyesen felvonták a székely zászlót. Mondandója apropóját az adta, hogy – mint arról beszámoltunk – az Országos Diszkriminációellenes Tanács aznap bejelentette: 600 lejes pénzbírsággal sújtotta Rádulyt amiatt, hogy a magyar nyelv ismeretét is feltételül szabta a városi főépítészi állás betöltésére kiírt versenyvizsgán. Különben ugyanilyen büntetést kapott az álláshirdetést jóváhagyó közalkalmazottak országos ügynöksége is.
„Legyen világos: Csíkszeredában a magyar nyelv ismerete nem diszkriminatív, hanem kötelező. A prefektustól a román rádiók és televíziók tudósítóiig mindenkinek ismernie kell anyanyelvünket, aki a székelyek adójából él” – jelentette ki a székely zászló felvonása alkalmából rendezett csíkszeredai ünnepségen Ráduly Róbert.
A Hargita megyei románok parlamenti képviseletét is ellátó Mircea Duşa tegnap a románok és magyarok egymásra ugrasztását célzó „gyalázkodásnak” nevezte az elöljáró kijelentését, amely szerinte Hitler korát idézi. A védelmi miniszter egyúttal a diszkriminációellenes tanács (CNCD) kemény fellépését sürgette. A szociáldemokrata politikus közölte, a napokban Csíkszeredába utazik, hogy ellenőrizze, megszólalhat-e még románul, és kell-e útlevelet felmutatnia.
A csíkszeredai polgármester szavaira Adrian Jean Andrei, Hargita megye prefektusa is reagált. A kormánymegbízott az intézmény tegnapi ülésén magyarul is megszólalt, közölve: mind írásban, mind szóban használja a Hargita megyei többség anyanyelvét. Közben Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke a téma kapcsán elmondta, jó lenne, ha az alkotmányban, vagy egy sarkalatos törvényben regionális státust kapna a magyar nyelv, és az RMDSZ kidolgoz majd konkrét javaslatot ezzel kapcsolatban. Ugyanakkor Crin Antonescu, a szenátus elnöke szerint abszurd lenne, ha köteleznék a román állampolgárokat arra, hogy megtanuljanak egy olyan nyelvet, amely nem hivatalos nyelve a román államnak. A liberális politikus egy tegnapi sajtótájékoztatón újságírói kérdésre válaszolva kijelentette: Romániában az egyedüli hivatalos nyelv a román, ezért ezt a nyelvet kell kötelezően ismernie mindenkinek. Antonescu szerint sok román tud jól vagy kevésbé jól magyarul, de ez természetes folyamat, nem lehet erre kötelezni senkit. Katalóniát említette példaként, ahol – mint mondta – hivatalos nyelv ugyan a katalán, de azt nem kell kötelező módon ismernie minden állampolgárnak. A szenátus elnöke szerint a hétköznapokban sokkal egyszerűbbek a dolgok, Romániában mindenki ismeri a román nyelvet legalább olyan szinten, hogy hivatalos helyen boldoguljon. „Emellett nagyon helyes, hogy minden magyar ismeri az anyanyelvét, de a románok közül is sokan jól vagy kevésbé jól tudnak magyarul. Szép, ha a románok ismerik a magyar nyelvet” – jelentette ki Crin Antonescu.
Különben a diszkriminációellenes tanács a Hargita és Kovászna megyei Román Civil Szervezetek Fórumának feljelentése nyomán vizsgálta ki a csíkszeredai álláshirdetés ügyét. Asztalos Csaba, a CNCD elnöke emlékeztetett, a jogszabályok garantálják az anyanyelvhasználat jogát a kisebbségek számára azokon a településeken, ahol az adott kisebbség teszi ki a lakosság legalább egyötödét. Az viszont a munkaköri leírás függvénye, hogy diszkriminációnak minősül-e egy a romántól eltérő nyelv megkövetelése egy álláshirdetésben, ugyanis ez csak abban az esetben indokolt, ha az illető alkalmazottnak munkaköri feladata az adott nyelven való kommunikáció. Asztalos rámutatott: volt olyan ügyük, amelyben indokoltnak minősítettek egy magyar nyelvtudást követelő kitételt az egyik erdélyi polgármesteri hivatal álláshirdetésében, de a döntéssel elégedetlen panaszos fellebbezett a közigazgatási bíróságon, amely neki adott igazat, és mind a polgármestert, mind a diszkriminációellenes tanács vezetőjét kártérítésre kötelezte. Lapunk is beszámolt róla, hogy a kolozsvári táblabíróság a hónap közepén érvénytelenítette az 57 százalékban magyarok lakta Szilágyperecsen község jegyzői állása betöltésére szervezett versenyvizsgát, mert azon a magyar nyelvtudást is megkövetelték. Később elmarasztalta a CNCD a baróti önkormányzatot is, mert a városgondnoki tisztség betöltésére kiírt versenyvizsgáról szóló egyik határozatában követelményként szerepelt a magyar nyelv ismerete.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár),
Zászlóháború után nyelvháború robbant ki Székelyföldön a magyar önkormányzati vezetők és a román hatóságok képviselői között. Mircea Duşa védelmi miniszter tegnap „példátlan arcátlanságnak”, „Hitlert idéző gondolatnak” nevezte Ráduly Róbert csíkszeredai polgármester kijelentését, miszerint a magyar nyelv használata kötelező a hargitai megyeszékhelyen. Az RMDSZ elöljárója egy hétfő esti rendezvény keretében beszélt a magyar nyelvhasználatról, amikor a negyvenezer lakosú, 80 százalékban magyarok lakta város főterén ünnepélyesen felvonták a székely zászlót. Mondandója apropóját az adta, hogy – mint arról beszámoltunk – az Országos Diszkriminációellenes Tanács aznap bejelentette: 600 lejes pénzbírsággal sújtotta Rádulyt amiatt, hogy a magyar nyelv ismeretét is feltételül szabta a városi főépítészi állás betöltésére kiírt versenyvizsgán. Különben ugyanilyen büntetést kapott az álláshirdetést jóváhagyó közalkalmazottak országos ügynöksége is.
„Legyen világos: Csíkszeredában a magyar nyelv ismerete nem diszkriminatív, hanem kötelező. A prefektustól a román rádiók és televíziók tudósítóiig mindenkinek ismernie kell anyanyelvünket, aki a székelyek adójából él” – jelentette ki a székely zászló felvonása alkalmából rendezett csíkszeredai ünnepségen Ráduly Róbert.
A Hargita megyei románok parlamenti képviseletét is ellátó Mircea Duşa tegnap a románok és magyarok egymásra ugrasztását célzó „gyalázkodásnak” nevezte az elöljáró kijelentését, amely szerinte Hitler korát idézi. A védelmi miniszter egyúttal a diszkriminációellenes tanács (CNCD) kemény fellépését sürgette. A szociáldemokrata politikus közölte, a napokban Csíkszeredába utazik, hogy ellenőrizze, megszólalhat-e még románul, és kell-e útlevelet felmutatnia.
A csíkszeredai polgármester szavaira Adrian Jean Andrei, Hargita megye prefektusa is reagált. A kormánymegbízott az intézmény tegnapi ülésén magyarul is megszólalt, közölve: mind írásban, mind szóban használja a Hargita megyei többség anyanyelvét. Közben Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke a téma kapcsán elmondta, jó lenne, ha az alkotmányban, vagy egy sarkalatos törvényben regionális státust kapna a magyar nyelv, és az RMDSZ kidolgoz majd konkrét javaslatot ezzel kapcsolatban. Ugyanakkor Crin Antonescu, a szenátus elnöke szerint abszurd lenne, ha köteleznék a román állampolgárokat arra, hogy megtanuljanak egy olyan nyelvet, amely nem hivatalos nyelve a román államnak. A liberális politikus egy tegnapi sajtótájékoztatón újságírói kérdésre válaszolva kijelentette: Romániában az egyedüli hivatalos nyelv a román, ezért ezt a nyelvet kell kötelezően ismernie mindenkinek. Antonescu szerint sok román tud jól vagy kevésbé jól magyarul, de ez természetes folyamat, nem lehet erre kötelezni senkit. Katalóniát említette példaként, ahol – mint mondta – hivatalos nyelv ugyan a katalán, de azt nem kell kötelező módon ismernie minden állampolgárnak. A szenátus elnöke szerint a hétköznapokban sokkal egyszerűbbek a dolgok, Romániában mindenki ismeri a román nyelvet legalább olyan szinten, hogy hivatalos helyen boldoguljon. „Emellett nagyon helyes, hogy minden magyar ismeri az anyanyelvét, de a románok közül is sokan jól vagy kevésbé jól tudnak magyarul. Szép, ha a románok ismerik a magyar nyelvet” – jelentette ki Crin Antonescu.
Különben a diszkriminációellenes tanács a Hargita és Kovászna megyei Román Civil Szervezetek Fórumának feljelentése nyomán vizsgálta ki a csíkszeredai álláshirdetés ügyét. Asztalos Csaba, a CNCD elnöke emlékeztetett, a jogszabályok garantálják az anyanyelvhasználat jogát a kisebbségek számára azokon a településeken, ahol az adott kisebbség teszi ki a lakosság legalább egyötödét. Az viszont a munkaköri leírás függvénye, hogy diszkriminációnak minősül-e egy a romántól eltérő nyelv megkövetelése egy álláshirdetésben, ugyanis ez csak abban az esetben indokolt, ha az illető alkalmazottnak munkaköri feladata az adott nyelven való kommunikáció. Asztalos rámutatott: volt olyan ügyük, amelyben indokoltnak minősítettek egy magyar nyelvtudást követelő kitételt az egyik erdélyi polgármesteri hivatal álláshirdetésében, de a döntéssel elégedetlen panaszos fellebbezett a közigazgatási bíróságon, amely neki adott igazat, és mind a polgármestert, mind a diszkriminációellenes tanács vezetőjét kártérítésre kötelezte. Lapunk is beszámolt róla, hogy a kolozsvári táblabíróság a hónap közepén érvénytelenítette az 57 százalékban magyarok lakta Szilágyperecsen község jegyzői állása betöltésére szervezett versenyvizsgát, mert azon a magyar nyelvtudást is megkövetelték. Később elmarasztalta a CNCD a baróti önkormányzatot is, mert a városgondnoki tisztség betöltésére kiírt versenyvizsgáról szóló egyik határozatában követelményként szerepelt a magyar nyelv ismerete.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár),
2013. február 27.
Fülpróba
Miközben a román többség és a magyar kisebbség képviselői közötti szakadék odáig mélyült, hogy immár Hitlert, illetve Ceauşescut látják a másikban, Jean-Claude Mignon, az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének Romániában tartózkodó elnöke egy kiadós bukaresti séta után, amúgy mellékesen, dicsérően szólva kijelentette: az ország vezetői jelentős mértékben hozzájárulnak a régió stabilitásának biztosításához, a kisebbségek kérdését pedig példaértékűen megoldották, és már csak „bizonyos ügyeket” kell rendezni.
Mignon úr állásfoglalása tökéletes példa arra, mennyire veszik komolyan Európában az erdélyi magyarság jogköveteléseit. A francia diplomata ugyanis éppen azt a nemzetközi szervezetet képviseli, amely rendeltetése szerint a csatlakozott, összesen 47 európai ország állampolgárainak alapvető szabadságjogaiért száll síkra, amelynek ernyője alatt működik többek között az Emberi Jogok Európai Bírósága és a demokrácia érvényesítése céljából létrehozott, független alkotmányjogászokból álló Velencei Bizottság is.
Úgy látszik, Strasbourgban máig sem érdemelnek szót azok a „bizonyos ügyek”, amelyek napról napra tovább mérgezik a közélet iránt még érdeklődést mutató erdélyi magyarok mindennapjait. Miközben Mignon úr – aki 1990 májusában a bukaresti Egyetem téren sürgette a demokratikus változásokat – Bukarestben nosztalgiázott, a számára nagyon kedves ország belügyminisztere, Mircea Duşa Hitler korának visszatérését vizionálja Csíkszeredában, mert Ráduly Róbert polgármester nem diszkriminatívnak – ahogy azt az illetékes hatóság is véli –, hanem kötelezőnek nevezte a magyar nyelv ismeretét a közszereplők számára egy olyan régióban, ahol a lakosság túlnyomó többségének ez az anyanyelve.
Annyi ember vagy, ahány nyelvet beszélsz – tartja a modern Európában igazán megfontolandó mondás. Ehhez képest Mircea Duşa, illetve a magyar szót még a vegyesboltokból is kiűzetni akaró Valer Marian szenátor (és még sorolhatnánk) ma is csak a legsötétebb idők megfélemlítéseiből táplálkozó gyűlölet nyelvét beszéli. Ezt pedig, úgy látszik, még mindig csak mi halljuk.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár),
Miközben a román többség és a magyar kisebbség képviselői közötti szakadék odáig mélyült, hogy immár Hitlert, illetve Ceauşescut látják a másikban, Jean-Claude Mignon, az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének Romániában tartózkodó elnöke egy kiadós bukaresti séta után, amúgy mellékesen, dicsérően szólva kijelentette: az ország vezetői jelentős mértékben hozzájárulnak a régió stabilitásának biztosításához, a kisebbségek kérdését pedig példaértékűen megoldották, és már csak „bizonyos ügyeket” kell rendezni.
Mignon úr állásfoglalása tökéletes példa arra, mennyire veszik komolyan Európában az erdélyi magyarság jogköveteléseit. A francia diplomata ugyanis éppen azt a nemzetközi szervezetet képviseli, amely rendeltetése szerint a csatlakozott, összesen 47 európai ország állampolgárainak alapvető szabadságjogaiért száll síkra, amelynek ernyője alatt működik többek között az Emberi Jogok Európai Bírósága és a demokrácia érvényesítése céljából létrehozott, független alkotmányjogászokból álló Velencei Bizottság is.
Úgy látszik, Strasbourgban máig sem érdemelnek szót azok a „bizonyos ügyek”, amelyek napról napra tovább mérgezik a közélet iránt még érdeklődést mutató erdélyi magyarok mindennapjait. Miközben Mignon úr – aki 1990 májusában a bukaresti Egyetem téren sürgette a demokratikus változásokat – Bukarestben nosztalgiázott, a számára nagyon kedves ország belügyminisztere, Mircea Duşa Hitler korának visszatérését vizionálja Csíkszeredában, mert Ráduly Róbert polgármester nem diszkriminatívnak – ahogy azt az illetékes hatóság is véli –, hanem kötelezőnek nevezte a magyar nyelv ismeretét a közszereplők számára egy olyan régióban, ahol a lakosság túlnyomó többségének ez az anyanyelve.
Annyi ember vagy, ahány nyelvet beszélsz – tartja a modern Európában igazán megfontolandó mondás. Ehhez képest Mircea Duşa, illetve a magyar szót még a vegyesboltokból is kiűzetni akaró Valer Marian szenátor (és még sorolhatnánk) ma is csak a legsötétebb idők megfélemlítéseiből táplálkozó gyűlölet nyelvét beszéli. Ezt pedig, úgy látszik, még mindig csak mi halljuk.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár),
2013. február 27.
Nyelvhasználati nyilakozatháború
Vihart kavart Ráduly Róbert hétfői kijelentése a román politikában. A csíkszeredai polgármestert megbírságolták, mert magyarnyelv-ismeretet követelt meg a város főépítészi tisztségére pályázó személyektől, ő pedig egy nagyméretű székely zászló ünnepélyes felvonásán azt nyilatkozta, hogy a magyar nyelv ismerete kötelező Csíkszeredában, nem diszkrimináció. Ráduly szerint a prefektustól a román rádiók és televíziók tudósítóiig mindenkinek ismernie kell anyanyelvünket, aki a székelyek adójából él. A reakció nem késett.
Abszurd, Hitler korából
Abszurd lenne, ha köteleznék a román állampolgárokat arra, hogy megtanuljanak egy olyan nyelvet, amely nem hivatalos nyelve a román államnak – jelentette ki tegnap Crin Antonescu, az NLP és a szenátus elnöke, aki szerint Romániában az egyedüli hivatalos nyelv a román, ezért ezt a nyelvet kötelező ismernie mindenkinek. Katalóniát említette példaként, ahol – mint mondta – hivatalos nyelv ugyan a katalán, de azt nem kötelező ismernie minden állampolgárnak. A hétköznapokban sokkal egyszerűbbek a dolgok, Romániában mindenki ismeri a román nyelvet olyan szinten legalább, hogy hivatalos helyen boldoguljon. Emellett nagyon helyes, hogy minden magyar ismeri az anyanyelvét, de a románok közül is sokan jól vagy kevésbé jól tudnak magyarul, és ez „szép” – mondta. S Mircea Duşa védelmi miniszter szerint Ráduly Róbertnek a magyarnyelv-használattal kapcsolatos kijelentése „példátlan pofátlanság”, amely Hitler korát idézi. A maroshévízi körzetben megválasztott politikus az Országos Diszkriminációellenes Tanács kemény fellépését sürgette, és a napokban Csíkszeredába utazik, hogy ellenőrizze, megszólalhat-e románul, és kell-e útlevelet felmutatnia. Törvények is szentesítik
Szolidaritásáról biztosítja Kelemen Hunor RMDSZ-elnök Ráduly Róbert csíkszeredai polgármestert, a magyarnyelv-tudás feltételét pedig jogosnak és törvényszerűnek látja egy magyar többségű város főépítésze esetében. Emlékeztetett arra, hogy a helyi közigazgatásról szóló törvény szavatolja az anyanyelvhasználatot „az alkotmány, a jelen törvény és a Románia által részes félként aláírt nemzetközi szerződések előírásainak megfelelően” ott, ahol a lakosság több mint húsz százaléka kisebbségi. Kelemen Hunor jogorvoslati segítséget is kínál Rádulynak, mert „az anyanyelv védelme és szabad használata egy olyan téma, amelyben semmiféle engedményt nem vagyunk hajlandóak tenni”.
Radikalizálódási veszély
Az RMDSZ a többségi nemzettel való intézményes párbeszéd és nem a konfrontáció útját választotta, és ezt méltányolnia kell a román kormánynak – hangsúlyozta Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke tegnap a Bukarestben akkreditált külföldi tudósítóknak. Kifejtette: az RMDSZ nem egy párt, hanem a teljes romániai magyar közösség legitim képviselője, ezért elvárja, hogy a mindenkori román kormány partnerének tekintse akkor is, ha nem tagja a kormánykoalíciónak. Borbély szerint a román politikusoknak meg kell érteniük, hogy fennáll a magyar közösség radikalizálódásának veszélye, ha elvitatják jogait. „Nem jó az ilyen hangulat arra, hogy érdemben tudjunk tárgyalni az alkotmányról, a régiók kialakításáról, ezért kellene lezárni ezt a vitát” – mondotta. Az RMDSZ nem fűz nagy reményeket a nemzetállam fogalmának törléséhez, de azt javasolja, hogy a nemzeti közösségeket ismerje el államalkotó tényezőkként az új alaptörvény. Az is jó lenne, ha regionális státust kapna a magyar nyelv.
Strasbourgban is tudják
Az RMDSZ képviselőjével is tárgyalt Bukarestben Jean-Claude Mignon, az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének elnöke. Korodi Attila beszámolt a vendégnek a közösségi vagyon visszaszolgáltatásával és a magyar közösség szimbólumainak használatával kapcsolatos gondokról is. Elmondta, hogy csak a két magyar többségű megyében alakult ki konfliktus a zászlóhasználat miatt, és bár a legfontosabb romániai politikai szereplők azt állítják, hogy szeretnék megszüntetni a kisebbségeket érintő politikai feszültséget, valamiért ez mégsem történik meg. Arra is felhívta a figyelmet, hogy az Európa Tanácsnak még mindig vannak olyan, a kisebbségeket érintő ajánlásai, amelyeket Románia nem épített be saját jogrendjébe.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
Vihart kavart Ráduly Róbert hétfői kijelentése a román politikában. A csíkszeredai polgármestert megbírságolták, mert magyarnyelv-ismeretet követelt meg a város főépítészi tisztségére pályázó személyektől, ő pedig egy nagyméretű székely zászló ünnepélyes felvonásán azt nyilatkozta, hogy a magyar nyelv ismerete kötelező Csíkszeredában, nem diszkrimináció. Ráduly szerint a prefektustól a román rádiók és televíziók tudósítóiig mindenkinek ismernie kell anyanyelvünket, aki a székelyek adójából él. A reakció nem késett.
Abszurd, Hitler korából
Abszurd lenne, ha köteleznék a román állampolgárokat arra, hogy megtanuljanak egy olyan nyelvet, amely nem hivatalos nyelve a román államnak – jelentette ki tegnap Crin Antonescu, az NLP és a szenátus elnöke, aki szerint Romániában az egyedüli hivatalos nyelv a román, ezért ezt a nyelvet kötelező ismernie mindenkinek. Katalóniát említette példaként, ahol – mint mondta – hivatalos nyelv ugyan a katalán, de azt nem kötelező ismernie minden állampolgárnak. A hétköznapokban sokkal egyszerűbbek a dolgok, Romániában mindenki ismeri a román nyelvet olyan szinten legalább, hogy hivatalos helyen boldoguljon. Emellett nagyon helyes, hogy minden magyar ismeri az anyanyelvét, de a románok közül is sokan jól vagy kevésbé jól tudnak magyarul, és ez „szép” – mondta. S Mircea Duşa védelmi miniszter szerint Ráduly Róbertnek a magyarnyelv-használattal kapcsolatos kijelentése „példátlan pofátlanság”, amely Hitler korát idézi. A maroshévízi körzetben megválasztott politikus az Országos Diszkriminációellenes Tanács kemény fellépését sürgette, és a napokban Csíkszeredába utazik, hogy ellenőrizze, megszólalhat-e románul, és kell-e útlevelet felmutatnia. Törvények is szentesítik
Szolidaritásáról biztosítja Kelemen Hunor RMDSZ-elnök Ráduly Róbert csíkszeredai polgármestert, a magyarnyelv-tudás feltételét pedig jogosnak és törvényszerűnek látja egy magyar többségű város főépítésze esetében. Emlékeztetett arra, hogy a helyi közigazgatásról szóló törvény szavatolja az anyanyelvhasználatot „az alkotmány, a jelen törvény és a Románia által részes félként aláírt nemzetközi szerződések előírásainak megfelelően” ott, ahol a lakosság több mint húsz százaléka kisebbségi. Kelemen Hunor jogorvoslati segítséget is kínál Rádulynak, mert „az anyanyelv védelme és szabad használata egy olyan téma, amelyben semmiféle engedményt nem vagyunk hajlandóak tenni”.
Radikalizálódási veszély
Az RMDSZ a többségi nemzettel való intézményes párbeszéd és nem a konfrontáció útját választotta, és ezt méltányolnia kell a román kormánynak – hangsúlyozta Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke tegnap a Bukarestben akkreditált külföldi tudósítóknak. Kifejtette: az RMDSZ nem egy párt, hanem a teljes romániai magyar közösség legitim képviselője, ezért elvárja, hogy a mindenkori román kormány partnerének tekintse akkor is, ha nem tagja a kormánykoalíciónak. Borbély szerint a román politikusoknak meg kell érteniük, hogy fennáll a magyar közösség radikalizálódásának veszélye, ha elvitatják jogait. „Nem jó az ilyen hangulat arra, hogy érdemben tudjunk tárgyalni az alkotmányról, a régiók kialakításáról, ezért kellene lezárni ezt a vitát” – mondotta. Az RMDSZ nem fűz nagy reményeket a nemzetállam fogalmának törléséhez, de azt javasolja, hogy a nemzeti közösségeket ismerje el államalkotó tényezőkként az új alaptörvény. Az is jó lenne, ha regionális státust kapna a magyar nyelv.
Strasbourgban is tudják
Az RMDSZ képviselőjével is tárgyalt Bukarestben Jean-Claude Mignon, az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének elnöke. Korodi Attila beszámolt a vendégnek a közösségi vagyon visszaszolgáltatásával és a magyar közösség szimbólumainak használatával kapcsolatos gondokról is. Elmondta, hogy csak a két magyar többségű megyében alakult ki konfliktus a zászlóhasználat miatt, és bár a legfontosabb romániai politikai szereplők azt állítják, hogy szeretnék megszüntetni a kisebbségeket érintő politikai feszültséget, valamiért ez mégsem történik meg. Arra is felhívta a figyelmet, hogy az Európa Tanácsnak még mindig vannak olyan, a kisebbségeket érintő ajánlásai, amelyeket Románia nem épített be saját jogrendjébe.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),
2013. február 27.
Antonescu: abszurd lenne kötelezővé tenni a magyar nyelv ismeretét
– Abszurd lenne, ha köteleznék a román állampolgárokat arra, hogy megtanuljanak egy olyan nyelvet, amely nem hivatalos nyelve a román államnak – jelentette ki kedden Crin Antonescu, a román szenátus elnöke annak kapcsán, hogy Csíkszereda polgármestere szerint Székelyföldön a románoknak is ismerniük kellene kötelező módon a magyart.
A politikus egy sajtótájékoztatón újságírói kérdésre válaszolva kijelentette: Romániában az egyedüli hivatalos nyelv a román, ezért ezt a nyelvet kell kötelezően ismernie mindenkinek. Antonescu szerint sok román tud jól vagy kevésbé jól magyarul, de ez természetes folyamat, nem lehet erre kötelezni senkit.
Antonescu Katalóniát említette példaként, ahol – mint mondta – hivatalos nyelv ugyan a katalán, de azt nem kell kötelező módon ismernie minden állampolgárnak. “Nem értek egyet vele, és abszurdnak tartom, hogy valakit kényszerítsenek egy olyan nyelv elsajátítására, amely nem hivatalos nyelve a román államnak” – nyomatékosította Antonescu.
A szenátus elnöke szerint a hétköznapokban sokkal egyszerűbbek a dolgok, Romániában mindenki ismeri a román nyelvet olyan szinten legalább, hogy hivatalos helyen boldoguljon. Emellett nagyon helyes, hogy minden magyar ismeri az anyanyelvét, de a románok közül is sokan jól vagy kevésbé jól tudnak magyarul. “Szép, ha a románok ismerik a magyar nyelvet” – mondta.
Ráduly Róbert, Csíkszereda polgármestere, a város főterén egy nagyméretű székely zászló ünnepélyes felvonásakor hétfőn kijelentette: a magyar nyelv ismerete kötelező Csíkszeredában, nem diszkrimináció. Hozzátette: a prefektustól a román rádiók és televíziók tudósítóiig mindenkinek ismernie kell anyanyelvünket, mindenkinek, aki a székelyek adójából él. Mircea Dusa román védelmi miniszter szerint Hitler korát idézi a polgármester kijelentése.
erdon.ro,
– Abszurd lenne, ha köteleznék a román állampolgárokat arra, hogy megtanuljanak egy olyan nyelvet, amely nem hivatalos nyelve a román államnak – jelentette ki kedden Crin Antonescu, a román szenátus elnöke annak kapcsán, hogy Csíkszereda polgármestere szerint Székelyföldön a románoknak is ismerniük kellene kötelező módon a magyart.
A politikus egy sajtótájékoztatón újságírói kérdésre válaszolva kijelentette: Romániában az egyedüli hivatalos nyelv a román, ezért ezt a nyelvet kell kötelezően ismernie mindenkinek. Antonescu szerint sok román tud jól vagy kevésbé jól magyarul, de ez természetes folyamat, nem lehet erre kötelezni senkit.
Antonescu Katalóniát említette példaként, ahol – mint mondta – hivatalos nyelv ugyan a katalán, de azt nem kell kötelező módon ismernie minden állampolgárnak. “Nem értek egyet vele, és abszurdnak tartom, hogy valakit kényszerítsenek egy olyan nyelv elsajátítására, amely nem hivatalos nyelve a román államnak” – nyomatékosította Antonescu.
A szenátus elnöke szerint a hétköznapokban sokkal egyszerűbbek a dolgok, Romániában mindenki ismeri a román nyelvet olyan szinten legalább, hogy hivatalos helyen boldoguljon. Emellett nagyon helyes, hogy minden magyar ismeri az anyanyelvét, de a románok közül is sokan jól vagy kevésbé jól tudnak magyarul. “Szép, ha a románok ismerik a magyar nyelvet” – mondta.
Ráduly Róbert, Csíkszereda polgármestere, a város főterén egy nagyméretű székely zászló ünnepélyes felvonásakor hétfőn kijelentette: a magyar nyelv ismerete kötelező Csíkszeredában, nem diszkrimináció. Hozzátette: a prefektustól a román rádiók és televíziók tudósítóiig mindenkinek ismernie kell anyanyelvünket, mindenkinek, aki a székelyek adójából él. Mircea Dusa román védelmi miniszter szerint Hitler korát idézi a polgármester kijelentése.
erdon.ro,
2013. február 28.
Erdély!
A jelek szerint a kizárólagosság mentén zajlik a székelyföldi nyelvvita. Olyasmi ez, mint a felesleges örökzöld: ki volt itt hamarabb s kié Erdély? Hiszen a történelem egészét nézve mindenki láthatja, hogy az erdélyi magyarság és románság évszázados léptékkel mérhetően itt van.
Mindkettő hozzátett annyit a történelmi, kulturális, ezen belül nyelvi sokszínűséghez, amelytől Erdély olyan szép és kedves, amilyen, egyes vidékek nemzetiségi többsége adta sajátosságait és igényeit is beleértve. Tehát: mindkettő államalkotó. Innen kezdve azt harsogni, hogy Romániában, tehát Erdélyben is a román nyelv a hivatalos nyelv, és pont, nagyon nagy butaság. Miképpen az is sántít, hogy a háromnegyedében magyar Székelyföldön őshonos vagy éppenséggel pár év(tized)e telepes románnak kötelezően kell ismernie a magyar nyelvet.
A Ráduly Róbert csíkszeredai polgármester ezzel kapcsolatos, amúgy helyénvaló, de sarkos kijelentésére reagáló és hitleri módszereket emlegető Mircea Duşa védelmi miniszternek a figyelmébe ajánlom, hogy a román retorikában annyira átkozott Horthy-rendszer is ügyelt arra, hogy az észak-erdélyi román többségű vidékekre például olyan oktatókat helyezzen ki, akik mind a román, mind a magyar nyelvet bírják. Hargita megye szülötteként Duşának illene tudnia, hogy milyen előnyökkel jár mindkét nyelv ismerete, hacsak őt is nem a dominancia vagy a felsőbbrendűség elve vezérli. Különben minden olyan álláshirdetést vagy szűrőt fel kellene jelentenie, amelyek szerint az angol vagy más idegen nyelv ismeretének hiánya kizáró tényező.
Mint az egyetemi alap-, mester- vagy doktorképzőn. Borbély László bejelentésére, miszerint az RMDSZ kidolgoz majd egy javaslatot a magyar nyelv regionális státusának törvényes elfogadtatására, csak azt ajánlhatom, hogy ha az elmúlt közel negyedszázadban erre nem volt idejük, akkor lapozzák fel az MNSZ 1946-os programját. Vagy olvassák el Szabédi László 1956. szeptemberi kolozsvári felszólalását. Addig is én inkább úgy fogalmaznék: mindkét nemzethez tartozók számára mindkét nyelv ismerete és használata egyszerűen: hasznos. Hivatalosan is. Mert Erdélyben vagyunk! Lám, Hargita megye prefektusa, Adrian Jean Andrei négy nyelvet beszél. Köztük a magyart.
Benkő Levente
Krónika (Kolozsvár),
A jelek szerint a kizárólagosság mentén zajlik a székelyföldi nyelvvita. Olyasmi ez, mint a felesleges örökzöld: ki volt itt hamarabb s kié Erdély? Hiszen a történelem egészét nézve mindenki láthatja, hogy az erdélyi magyarság és románság évszázados léptékkel mérhetően itt van.
Mindkettő hozzátett annyit a történelmi, kulturális, ezen belül nyelvi sokszínűséghez, amelytől Erdély olyan szép és kedves, amilyen, egyes vidékek nemzetiségi többsége adta sajátosságait és igényeit is beleértve. Tehát: mindkettő államalkotó. Innen kezdve azt harsogni, hogy Romániában, tehát Erdélyben is a román nyelv a hivatalos nyelv, és pont, nagyon nagy butaság. Miképpen az is sántít, hogy a háromnegyedében magyar Székelyföldön őshonos vagy éppenséggel pár év(tized)e telepes románnak kötelezően kell ismernie a magyar nyelvet.
A Ráduly Róbert csíkszeredai polgármester ezzel kapcsolatos, amúgy helyénvaló, de sarkos kijelentésére reagáló és hitleri módszereket emlegető Mircea Duşa védelmi miniszternek a figyelmébe ajánlom, hogy a román retorikában annyira átkozott Horthy-rendszer is ügyelt arra, hogy az észak-erdélyi román többségű vidékekre például olyan oktatókat helyezzen ki, akik mind a román, mind a magyar nyelvet bírják. Hargita megye szülötteként Duşának illene tudnia, hogy milyen előnyökkel jár mindkét nyelv ismerete, hacsak őt is nem a dominancia vagy a felsőbbrendűség elve vezérli. Különben minden olyan álláshirdetést vagy szűrőt fel kellene jelentenie, amelyek szerint az angol vagy más idegen nyelv ismeretének hiánya kizáró tényező.
Mint az egyetemi alap-, mester- vagy doktorképzőn. Borbély László bejelentésére, miszerint az RMDSZ kidolgoz majd egy javaslatot a magyar nyelv regionális státusának törvényes elfogadtatására, csak azt ajánlhatom, hogy ha az elmúlt közel negyedszázadban erre nem volt idejük, akkor lapozzák fel az MNSZ 1946-os programját. Vagy olvassák el Szabédi László 1956. szeptemberi kolozsvári felszólalását. Addig is én inkább úgy fogalmaznék: mindkét nemzethez tartozók számára mindkét nyelv ismerete és használata egyszerűen: hasznos. Hivatalosan is. Mert Erdélyben vagyunk! Lám, Hargita megye prefektusa, Adrian Jean Andrei négy nyelvet beszél. Köztük a magyart.
Benkő Levente
Krónika (Kolozsvár),
2013. március 4.
Tőkés László bepereli Victor Ponta miniszterelnököt
Sajtónyilatkozatban közölte hétfőn Tőkés László európai parlamenti (EP) képviselő, hogy személyiségi jogai megsértése miatt bepereli Victor Pontát, Románia miniszterelnökét.
Tőkés László közölte, emberi, valamint romániai és európai állampolgári méltóságában érzi sértve magát Victor Ponta miniszterelnök nemrég tett kijelentései által, amelyek szerint a volt püspök Monica Macovei volt igazságügy-miniszterrel egyetemben „románellenes érdekek képviselője”, akit „azok pénzelnek, akik azt akarják, hogy Románia egy instabil ország legyen, és hogy minden oldalról megtámadják”. Tőkés László azt is kifogásolta, hogy a miniszterelnök „horthysta nyelvezetet” tulajdonít neki.
Tőkés László súlyosbító körülményként vette számba, hogy Victor Ponta kijelentései a „kormányzása kezdete óta elhatalmasodó általános magyarellenes politikai kurzus központi hátterét és szerves részét képezik". Az EP-képviselő úgy vélte, a „posztkommunista uszítópolitika" szemmel láthatóan a mostani román kormánytól indul, és az egész romániai magyar közösséget veszi célba.
Tőkés László újabb érveket hozott fel azon korábbi kijelentése mellé, amelyben Victor Ponta kormányzását Nicolae Ceausescu kommunista diktátor korához hasonlította. Megemlítette, személyét a Ceausescu-diktatúra idején is külföldi kémszervezetekkel próbálták összefüggésbe hozni, és a nyolcvanas években is gyakori volt a „horthysta", „hitlerista" nyelvezet emlegetése. MTI
Erdély.ma,
Sajtónyilatkozatban közölte hétfőn Tőkés László európai parlamenti (EP) képviselő, hogy személyiségi jogai megsértése miatt bepereli Victor Pontát, Románia miniszterelnökét.
Tőkés László közölte, emberi, valamint romániai és európai állampolgári méltóságában érzi sértve magát Victor Ponta miniszterelnök nemrég tett kijelentései által, amelyek szerint a volt püspök Monica Macovei volt igazságügy-miniszterrel egyetemben „románellenes érdekek képviselője”, akit „azok pénzelnek, akik azt akarják, hogy Románia egy instabil ország legyen, és hogy minden oldalról megtámadják”. Tőkés László azt is kifogásolta, hogy a miniszterelnök „horthysta nyelvezetet” tulajdonít neki.
Tőkés László súlyosbító körülményként vette számba, hogy Victor Ponta kijelentései a „kormányzása kezdete óta elhatalmasodó általános magyarellenes politikai kurzus központi hátterét és szerves részét képezik". Az EP-képviselő úgy vélte, a „posztkommunista uszítópolitika" szemmel láthatóan a mostani román kormánytól indul, és az egész romániai magyar közösséget veszi célba.
Tőkés László újabb érveket hozott fel azon korábbi kijelentése mellé, amelyben Victor Ponta kormányzását Nicolae Ceausescu kommunista diktátor korához hasonlította. Megemlítette, személyét a Ceausescu-diktatúra idején is külföldi kémszervezetekkel próbálták összefüggésbe hozni, és a nyolcvanas években is gyakori volt a „horthysta", „hitlerista" nyelvezet emlegetése. MTI
Erdély.ma,
2013. március 5.
Kinek jó a zászló- meg a nyelvháború?
A kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából tartott sajtótájékoztatóján Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke arról szólt, hogy Ceauşescu, a kommunista zsarnok is úgymond nagyvonalúbb volt a magyarokkal, mint Victor Ponta jelenlegi miniszterelnök, mert uralma idején bizonyos autonómiát tett lehetővé a magyaroknak – lásd a döntő magyar többségű Hargita és Kovászna, meg a majdnem ötven százalékban magyarlakta Maros megye kialakítása –, miközben a mostani bukaresti hatalom Székelyföld létét sem hajlandó elismerni, és mereven elzárkózik a székelyföldi tartomány létrehozásától.
Az Európa Parlamenti képviselő a kommunista rendszer bukása utáni visszarendeződés aggasztó megnyilvánulásaként értékelte az országban ismét fölerősödő magyarellenességet. Ebbe illeszkedik a nemzeti jelképek, a székely zászló kitűzésének tiltása, a kommunista idők belügyekbe való be nem avatkozási jelszavának elővétele, a marosvásárhelyi orvosin kialakított törvénytelen, magyarellenes helyzet fenntartása, Wass Albertnek és Nyírő Józsefnek a művelődési örökségünkből való kitiltása.
Victor Ponta válaszként úgy vélte, Tőkés László az elmúlt húsz évben Románia ellenségeinek érdekeit képviselte, horthysta nyelvezetet használ. Majd elővette a hatalom által hagyományosan használt kinyilatkozást: a romániai magyarság ugyanazokkal a jogokkal rendelkezik, mint a többségi lakosság.
A miniszterelnök szerint tehát, aki kiáll a nemzeti kisebbségek, így a romániai magyar kisebbség – nemzetközi fórumok által előírt – Románia által is aláírt, de be nem tartott jogainak tiszteletben tartásáért, érvényesítéséért, az az ország ellenségeinek érdekeit képviseli, az horthysta nyelvezetet használ.
A jelek szerint a miniszterelnök nem tudja, mit beszél. Kik az ország ellenségei? A magyar kisebbség? Azok, akik előírták a nemzeti kisebbségek jogainak tiszteletben tartását? Azok, akiknek e jogok be- és tiszteletben tartása az érdeke? És ha igen, akkor ez miért horthysta nyelvezet? Egyáltalán, mi a horthysta nyelvezet? A kisebbségek jogainak védelmében beszélni? És mi az a horthysta?
Amúgy mellékesen, a sokat mocskolt Horthynak nem volt pártja, kormányzása, az ún. horthyzmus idején, 1944. március 19-ig, a német megszállás kezdetéig, a magyar országgyűlésben a szociáldemokrata, a kisgazdapárt képviselői is részt vettek, miközben a szélsőséges jobboldali Imrédy pártja, nemkülönben Szálasi nyilas pártja be volt tiltva, vezetőik börtönben ültek. Továbbá a bankjegyek értékét minden nemzetiség nyelvén feltüntették – így románul is, a tízpengősön például ez állt: zece penghei –, Észak-Erdélyben minden iskolában, így Székelyföldön is, kötelező volt a román nyelv tanítása.
A magyarellenes hangulat szítása azonban ezzel nem ért véget. Ráduly Róbert csíkszeredai polgármester a magyar nyelv ismeretét is feltételként szabta meg a városi főépítészi tisztség betöltésére kiírt versenyvizsgán. Miután az Országos Diszkriminációellenes Tanács emiatt megbírságolta, a polgármester kijelentette, márpedig a magyar nyelv ismerete Csíkszeredában kötelező. Aki a város adófizetőinek pénzéből akar megélni, annak föltétlenül ismernie kell a magyar nyelvet.
A hatalom egyik képviselője, Mircea Duşa védelmi miniszter nem volt rest a polgármester szavaira utalva nyomban kijelenteni: az efféle gyalázkodások egymás ellen uszítják a románokat és a magyarokat Hargita megyében, szavai pedig Hitler korát idézi.
Úgy tűnik, Duşa miniszter sincs tisztában azzal, mi volt a jellemző arra a korra. Vagy szerinte talán a náci birodalom vezetői a kisebbségek jogainak, nyelvének tiszteletben tartásával fenyegették a birodalom kisebbségeit? Netán ezek a kisebbségek – az alsó-sziléziai és pomerániai lengyelek, a luzsicai szorbok, a schleswigi dánok, a holsteini észak-frízek – a Gestapo ügynökeinek üldözése közben nyelvük használatának elismeréséért kardoskodtak? Majd Ausztria bekebelezése után a szlovének, az őrvidéki horvátok és magyarok is? Vagy a náci gyűjtőtáborokba hurcoltak?
De Crin Antonescu, a szenátus elnöke sem maradt ki a játékból. Mint mondta, nem ért egyet azzal, és abszurdnak tartja, hogy valakit egy olyan nyelv – esetünkben a magyar – elsajátítására kényszerítsenek, amelyik nem hivatalos nyelve a román államnak. Katalóniát említette példaként, ahol hivatalos nyelv ugyan a katalán, de nem kell kötelezően ismernie minden állampolgárnak.
Tisztázzuk, mert ennek a csúsztatásnak nem sok értelme van. Katalóniában valóban hivatalos a katalán. Tegyük hozzá a Baleári-szigeteken és Valencia északi részén is, ahol ugyancsak katalánok élnek. Persze a spanyol is. Hasonló a helyzet Spanyolország többi, ún. történelmi nemzetiség által lakott tartományában is. Így Galiciában hivatalos a galego, Baszkföldön a baszk. De az asztúrok is azon vannak, hogy tartományukban, Asztúriában az ő nyelvük is hivatalos legyen. És ezért küzdenek is.
Természetesen e tartományokon kívül ezek a nyelvek nem hivatalosak. De például Katalóniában a katalán ismerete igenis kötelező. Minden köztisztviselő, a lakossággal kapcsolatban levő személy számára. A katalán nyelv ugyanis lassan morzsolódott, ezért védelmében határozott fellépésre volt szükség. A helyi parlament húsz évvel ezelőtt hozott törvénye a katalán iskolákon kívül kötelezővé tette a katalán oktatását minden egyes katalóniai iskolában. Tehát a spanyol nyelvűekben is. Ezt az egyház és a spanyol iskolák vezetői sérelmezték, el akarták hárítani, de nem sikerült. Az akkori miniszterelnök, a szocialista munkáspárti Felipe Gonzalez a lehető legtermészetesebbnek tartotta a törvény alkalmazását. Mint mondta, ugyan hol legyen kötelező mindenki számára a katalán elsajátítása, ha nem Katalóniában?
Franco idején a spanyol alkotmány előírta, Spanyolország egységes nemzetállam. Halála után, a Franco-féle fasiszta rendszer bukása után, az alkotmányozó országgyűlés, a Katalóniában, Baszkföldön, Andalúziában tartott százezres, területi önkormányzatokat követelő tüntetések hatására, az új alkotmányból kihagyta a délibábos nemzetállam fogalmát, és elismerte a történelmi tartományok önkormányzati közösséggé szerveződésének jogát, a történelmi kisebbségek által lakott tartományokban ezek nyelvének hivatalosságát. Külön fejezet tárgyalja a alkotmány a területi önkormányzatok hatáskörét, illetékességét. A tartományi parlamentek ezt további törvényekkel egészítették ki. Köztük a hivatalos tartományi nyelv használatára, kiterjesztésére vonatkozókkal.
Spanyolországban ma csupán az egykor hatalmat gyakorló, a helyi önkormányzatokból is kihullt fasiszta párt, a Falange múltba révedő hívei kergetik az egységes nemzetállam délibábját, igyekeznek felvonulásokat, gyűléseket tartani, éneklik fennhangon a fasiszta himnuszt, a fasiszta indulókat, s hellyel-közzel fütykösökkel felszerelkezve, tömegverekedés kierőszakolását is megkísérlik. Egyszóval így akarják Spanyolország egységét, mint mondják, a szeparatizmusok ellenében megvédeni.
Ezek fényében ismét és még mindig napnál világosabb, mire jó az egységes nemzetállam, a zászlók, köztük a székely, az egyetlen, „fölszentelt” hivatalos nyelv körüli balhé, ki az ország ellensége és így tovább. És hogy mindez milyen pompásan illeszkedik a kisebbségek, köztük a legnagyobb, a magyar kisebbség sunyi vagy kevésbé sunyi módon való felszámolásának keretébe. Persze mindez a XXI. században, az Európai Unióban.
ASZTALOS LAJOS
Szabadság (Kolozsvár),
A kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából tartott sajtótájékoztatóján Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke arról szólt, hogy Ceauşescu, a kommunista zsarnok is úgymond nagyvonalúbb volt a magyarokkal, mint Victor Ponta jelenlegi miniszterelnök, mert uralma idején bizonyos autonómiát tett lehetővé a magyaroknak – lásd a döntő magyar többségű Hargita és Kovászna, meg a majdnem ötven százalékban magyarlakta Maros megye kialakítása –, miközben a mostani bukaresti hatalom Székelyföld létét sem hajlandó elismerni, és mereven elzárkózik a székelyföldi tartomány létrehozásától.
Az Európa Parlamenti képviselő a kommunista rendszer bukása utáni visszarendeződés aggasztó megnyilvánulásaként értékelte az országban ismét fölerősödő magyarellenességet. Ebbe illeszkedik a nemzeti jelképek, a székely zászló kitűzésének tiltása, a kommunista idők belügyekbe való be nem avatkozási jelszavának elővétele, a marosvásárhelyi orvosin kialakított törvénytelen, magyarellenes helyzet fenntartása, Wass Albertnek és Nyírő Józsefnek a művelődési örökségünkből való kitiltása.
Victor Ponta válaszként úgy vélte, Tőkés László az elmúlt húsz évben Románia ellenségeinek érdekeit képviselte, horthysta nyelvezetet használ. Majd elővette a hatalom által hagyományosan használt kinyilatkozást: a romániai magyarság ugyanazokkal a jogokkal rendelkezik, mint a többségi lakosság.
A miniszterelnök szerint tehát, aki kiáll a nemzeti kisebbségek, így a romániai magyar kisebbség – nemzetközi fórumok által előírt – Románia által is aláírt, de be nem tartott jogainak tiszteletben tartásáért, érvényesítéséért, az az ország ellenségeinek érdekeit képviseli, az horthysta nyelvezetet használ.
A jelek szerint a miniszterelnök nem tudja, mit beszél. Kik az ország ellenségei? A magyar kisebbség? Azok, akik előírták a nemzeti kisebbségek jogainak tiszteletben tartását? Azok, akiknek e jogok be- és tiszteletben tartása az érdeke? És ha igen, akkor ez miért horthysta nyelvezet? Egyáltalán, mi a horthysta nyelvezet? A kisebbségek jogainak védelmében beszélni? És mi az a horthysta?
Amúgy mellékesen, a sokat mocskolt Horthynak nem volt pártja, kormányzása, az ún. horthyzmus idején, 1944. március 19-ig, a német megszállás kezdetéig, a magyar országgyűlésben a szociáldemokrata, a kisgazdapárt képviselői is részt vettek, miközben a szélsőséges jobboldali Imrédy pártja, nemkülönben Szálasi nyilas pártja be volt tiltva, vezetőik börtönben ültek. Továbbá a bankjegyek értékét minden nemzetiség nyelvén feltüntették – így románul is, a tízpengősön például ez állt: zece penghei –, Észak-Erdélyben minden iskolában, így Székelyföldön is, kötelező volt a román nyelv tanítása.
A magyarellenes hangulat szítása azonban ezzel nem ért véget. Ráduly Róbert csíkszeredai polgármester a magyar nyelv ismeretét is feltételként szabta meg a városi főépítészi tisztség betöltésére kiírt versenyvizsgán. Miután az Országos Diszkriminációellenes Tanács emiatt megbírságolta, a polgármester kijelentette, márpedig a magyar nyelv ismerete Csíkszeredában kötelező. Aki a város adófizetőinek pénzéből akar megélni, annak föltétlenül ismernie kell a magyar nyelvet.
A hatalom egyik képviselője, Mircea Duşa védelmi miniszter nem volt rest a polgármester szavaira utalva nyomban kijelenteni: az efféle gyalázkodások egymás ellen uszítják a románokat és a magyarokat Hargita megyében, szavai pedig Hitler korát idézi.
Úgy tűnik, Duşa miniszter sincs tisztában azzal, mi volt a jellemző arra a korra. Vagy szerinte talán a náci birodalom vezetői a kisebbségek jogainak, nyelvének tiszteletben tartásával fenyegették a birodalom kisebbségeit? Netán ezek a kisebbségek – az alsó-sziléziai és pomerániai lengyelek, a luzsicai szorbok, a schleswigi dánok, a holsteini észak-frízek – a Gestapo ügynökeinek üldözése közben nyelvük használatának elismeréséért kardoskodtak? Majd Ausztria bekebelezése után a szlovének, az őrvidéki horvátok és magyarok is? Vagy a náci gyűjtőtáborokba hurcoltak?
De Crin Antonescu, a szenátus elnöke sem maradt ki a játékból. Mint mondta, nem ért egyet azzal, és abszurdnak tartja, hogy valakit egy olyan nyelv – esetünkben a magyar – elsajátítására kényszerítsenek, amelyik nem hivatalos nyelve a román államnak. Katalóniát említette példaként, ahol hivatalos nyelv ugyan a katalán, de nem kell kötelezően ismernie minden állampolgárnak.
Tisztázzuk, mert ennek a csúsztatásnak nem sok értelme van. Katalóniában valóban hivatalos a katalán. Tegyük hozzá a Baleári-szigeteken és Valencia északi részén is, ahol ugyancsak katalánok élnek. Persze a spanyol is. Hasonló a helyzet Spanyolország többi, ún. történelmi nemzetiség által lakott tartományában is. Így Galiciában hivatalos a galego, Baszkföldön a baszk. De az asztúrok is azon vannak, hogy tartományukban, Asztúriában az ő nyelvük is hivatalos legyen. És ezért küzdenek is.
Természetesen e tartományokon kívül ezek a nyelvek nem hivatalosak. De például Katalóniában a katalán ismerete igenis kötelező. Minden köztisztviselő, a lakossággal kapcsolatban levő személy számára. A katalán nyelv ugyanis lassan morzsolódott, ezért védelmében határozott fellépésre volt szükség. A helyi parlament húsz évvel ezelőtt hozott törvénye a katalán iskolákon kívül kötelezővé tette a katalán oktatását minden egyes katalóniai iskolában. Tehát a spanyol nyelvűekben is. Ezt az egyház és a spanyol iskolák vezetői sérelmezték, el akarták hárítani, de nem sikerült. Az akkori miniszterelnök, a szocialista munkáspárti Felipe Gonzalez a lehető legtermészetesebbnek tartotta a törvény alkalmazását. Mint mondta, ugyan hol legyen kötelező mindenki számára a katalán elsajátítása, ha nem Katalóniában?
Franco idején a spanyol alkotmány előírta, Spanyolország egységes nemzetállam. Halála után, a Franco-féle fasiszta rendszer bukása után, az alkotmányozó országgyűlés, a Katalóniában, Baszkföldön, Andalúziában tartott százezres, területi önkormányzatokat követelő tüntetések hatására, az új alkotmányból kihagyta a délibábos nemzetállam fogalmát, és elismerte a történelmi tartományok önkormányzati közösséggé szerveződésének jogát, a történelmi kisebbségek által lakott tartományokban ezek nyelvének hivatalosságát. Külön fejezet tárgyalja a alkotmány a területi önkormányzatok hatáskörét, illetékességét. A tartományi parlamentek ezt további törvényekkel egészítették ki. Köztük a hivatalos tartományi nyelv használatára, kiterjesztésére vonatkozókkal.
Spanyolországban ma csupán az egykor hatalmat gyakorló, a helyi önkormányzatokból is kihullt fasiszta párt, a Falange múltba révedő hívei kergetik az egységes nemzetállam délibábját, igyekeznek felvonulásokat, gyűléseket tartani, éneklik fennhangon a fasiszta himnuszt, a fasiszta indulókat, s hellyel-közzel fütykösökkel felszerelkezve, tömegverekedés kierőszakolását is megkísérlik. Egyszóval így akarják Spanyolország egységét, mint mondják, a szeparatizmusok ellenében megvédeni.
Ezek fényében ismét és még mindig napnál világosabb, mire jó az egységes nemzetállam, a zászlók, köztük a székely, az egyetlen, „fölszentelt” hivatalos nyelv körüli balhé, ki az ország ellensége és így tovább. És hogy mindez milyen pompásan illeszkedik a kisebbségek, köztük a legnagyobb, a magyar kisebbség sunyi vagy kevésbé sunyi módon való felszámolásának keretébe. Persze mindez a XXI. században, az Európai Unióban.
ASZTALOS LAJOS
Szabadság (Kolozsvár),
2013. március 6.
Gheza vala…
Vida Géza szobrász román volt – derült ki múlt héten a születése 100. évfordulóján tartott ünnepségen. Nem is lehetett más, hisz csakis egy valódi román hazafi lehetett képes ilyen szépen „odaszoborni” Nagykároly központjába a helyiek által csak monumentként emlegetett román katona emlékművét.
Az alkotás felállítása óta zarándokhelye a népük múltbeli sanyarú sorsát krokodilkönnyekkel sirató, ugyanakkor mellüket döngető dákoromán leszármazottaknak, hisz ez jelzi a nagy nemzeti szent helyet: „az utolsó barázdáját az ősi román földnek, melyet felszabadítottak a horthysta-hitlerista megszállás alól”.
Az egészben csak az zavaró picit, hogy bár Ghezaként emlegetik, mégis túlságosan magyar hangzású a nagy művész neve.
Múlt héten azonban az egyik akadémikusnak sikerült végleg eloszlatnia a kételyt, rávilágítva a nemtelen találgatásokra okot adó magyaros név hátterére. Állítása szerint maga Vida Géza beszél egy helyen arról, hogy 7 idősebb testvérét vesztették el az ő világra jövetele előtt a szülei, ezért – élete megmentése érdekében – egy ősi varázslathoz folyamodtak. Elterelendő a családot kínzó gonosz lélek figyelmét, olyan nevet adtak neki, melyet soha senki nem viselt a családjukban. Azaz magyart. Ennyit a Ghezáról, mivel az, hogy a Vida román név, senki számára nem kétséges.
Ez a felfedezés egyébként nagyban hozzájárult az elhunyt alkotó túlvilági megnyugvásához is. Amint a Körösvidéki Múzeum igazgatója igen szemfüles módon észrevette: mialatt a hiányozhatatlan ortodox papok a monument előtt nyomták a liturgiát, egy galamb nézelődött elégedetten a szobor tetején, akiben ő Vida Géza lelkét fedezte fel minden kétséget kizáró módon.
Örülök, hogy a rejtélyt sikerült végre megoldani, és ezen felbuzdulva arra ösztönöznék minden illetékest, hogy ne hagyják homályba veszni más híres román emberek származását sem. Van, akikről ez eleve ordít. Nagy Sándor hadvezérnek például már a nézésén látszik, hogy nem egy hétköznapi nő, hanem maga az anyafarkas szoptatta. A gordiuszi csomó megoldásával pedig előzetest nyújtott abból a zsenialitásból, melyet tiszta formában azóta csak az évezredes erdélyi román kontinuitást bizonyító történészekben láthattunk viszont. Akik kizárólag a célt tartják szem előtt, az eszközök milyenségével nem bíbelődnek. Akárcsak a nagykárolyi megemlékezés szónokai.
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár),
Vida Géza szobrász román volt – derült ki múlt héten a születése 100. évfordulóján tartott ünnepségen. Nem is lehetett más, hisz csakis egy valódi román hazafi lehetett képes ilyen szépen „odaszoborni” Nagykároly központjába a helyiek által csak monumentként emlegetett román katona emlékművét.
Az alkotás felállítása óta zarándokhelye a népük múltbeli sanyarú sorsát krokodilkönnyekkel sirató, ugyanakkor mellüket döngető dákoromán leszármazottaknak, hisz ez jelzi a nagy nemzeti szent helyet: „az utolsó barázdáját az ősi román földnek, melyet felszabadítottak a horthysta-hitlerista megszállás alól”.
Az egészben csak az zavaró picit, hogy bár Ghezaként emlegetik, mégis túlságosan magyar hangzású a nagy művész neve.
Múlt héten azonban az egyik akadémikusnak sikerült végleg eloszlatnia a kételyt, rávilágítva a nemtelen találgatásokra okot adó magyaros név hátterére. Állítása szerint maga Vida Géza beszél egy helyen arról, hogy 7 idősebb testvérét vesztették el az ő világra jövetele előtt a szülei, ezért – élete megmentése érdekében – egy ősi varázslathoz folyamodtak. Elterelendő a családot kínzó gonosz lélek figyelmét, olyan nevet adtak neki, melyet soha senki nem viselt a családjukban. Azaz magyart. Ennyit a Ghezáról, mivel az, hogy a Vida román név, senki számára nem kétséges.
Ez a felfedezés egyébként nagyban hozzájárult az elhunyt alkotó túlvilági megnyugvásához is. Amint a Körösvidéki Múzeum igazgatója igen szemfüles módon észrevette: mialatt a hiányozhatatlan ortodox papok a monument előtt nyomták a liturgiát, egy galamb nézelődött elégedetten a szobor tetején, akiben ő Vida Géza lelkét fedezte fel minden kétséget kizáró módon.
Örülök, hogy a rejtélyt sikerült végre megoldani, és ezen felbuzdulva arra ösztönöznék minden illetékest, hogy ne hagyják homályba veszni más híres román emberek származását sem. Van, akikről ez eleve ordít. Nagy Sándor hadvezérnek például már a nézésén látszik, hogy nem egy hétköznapi nő, hanem maga az anyafarkas szoptatta. A gordiuszi csomó megoldásával pedig előzetest nyújtott abból a zsenialitásból, melyet tiszta formában azóta csak az évezredes erdélyi román kontinuitást bizonyító történészekben láthattunk viszont. Akik kizárólag a célt tartják szem előtt, az eszközök milyenségével nem bíbelődnek. Akárcsak a nagykárolyi megemlékezés szónokai.
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár),
2013. március 20.
Vérengzés Odesszában
Háborús múlt - Florin Iepan filmben szembesíti hazáját a románok által elkövetett népirtással
Létezett egy náci Románia, és ezzel az utókornak szembe kell néznie – véli Florin Iepan, akinek Odessza című filmjét a héten mutatták be a OneWorld elnevezésű bukaresti dokumentumfilm-fesztiválon.
A fiatal rendező műve várhatóan heves vitákat vált ki, hiszen a román társadalom – fél évszázados történelemmisztifikálás eredményeként – vagy tagadja a helyi holokausztot, vagy pedig mentséget keres a zsidók lemészárlásában részt vevő egykori román politikai és katonai vezetőknek. Többnyire azzal mentegetik az Antonescu-rezsimet, hogy ha történtek is atrocitások román területen, azok nem a románok, hanem a „megszálló” (valójában szövetséges) németek számlájára írandók.
Iepan dokumentumfilmjében mindenekelőtt ettől az illúziótól fosztja meg honfitársait: 1941-ben csaknem 23 ezer civilt, többségében zsidót mészárolt le a román hadsereg Odesszában, román fennhatóság alatt álló területen, román parancsra. Háromhavi ostrom után a román hadsereg 1941. október 16-án vonult be Odesszába. Hat nappal később levegőbe röpült a hadparancsnokság épülete, megölve vagy megsebesítve 135 román és német tisztet.
Az épület korábban a szovjet biztonsági szolgálat, az NKVD székhelye volt, vélhetőleg a menekülő szovjetek aknázták alá. Constantin Trestioreanu tábornok azonban a civil lakosságon vett elégtételt. Tucatjával akasztatta fel a „zsidókat és a kommunistákat” az utcán, még mielőtt táviratozott volna feletteseinek. A bukaresti válaszsürgöny után további retorziók következtek. Egy nap alatt mintegy ötezer „zsidót és kommunistát” akasztottak fel vagy lőttek agyon. 24-én Ion Antonescu marsall, román miniszterelnök utasította Nicolae Macici tábornokot, az új parancsnokot, hogy végeztesse ki az összes odesszai zsidót.
Még aznap mintegy 22 ezer zsidót raktárakba zárták, majd ezeket felgyújtották vagy felrobbantották. Aki menekülni próbált, lelőtték. A rendezőt személyes motiváció vezette a dokumentumfilm megalkotásakor. 2006-ban ugyanis saját bevallása szerint elkövette élete legnagyobb hibáját: részt vett a közszolgálati televízió Nagy románok című műsorában. A népszerű BBC-show, a Great Britons mintájára készült műsorban Adrian Cioronu történész, volt külügyminiszter társaságában amellett érvelt, hogy Antonescu marsall neve kerüljön a legnagyobb románok lajstromának az élére. Utólag tudta meg, hogy a 2006-ban még nagyszerű hazafinak és kommunistaellenes harcosnak tartott egykori kormányfő több mint 300 ezer civil, többségében romániai és ukrajnai zsidó és roma haláláért felelős.
– Valójában a náci Németország után a náci Románia felelős a legtöbb zsidó áldozatért – vallja ma Iepan, aki szerint ezzel a ténnyel honfitársainak is szembe kell nézniük. Ezért akarja elmesélni „minden egyes románnak” az odesszai mészárlás egyetlen túlélőjének a történetét. Két éve elvitte Bukarestbe Mihail Zaslavskit, akinek szülei és három testvére elevenen elégett az odesszai barakkokban. A mai aggastyán akkor 16 éves volt. Bukarestben a hivatalosságok és történészek egyszerűen nem vettek tudomást róla. „Majd máskor”, utasította el Emil Constantinescu exállamfő, amikor a rendező bemutatta neki a 86 éves túlélőt, és felvetette: itt volna az alkalom, hogy a román állam nevében bocsánatot kérjen.
Ez szintén szerepel a filmben. Megszólal az alkotásban az utca embere is, aki még csak nem is hallott arról, hogy Antonescu marsallnak köze lett volna Hitlerhez vagy a holokauszthoz. Iepan szerint az odesszai mészárlás nemcsak azért sötét folt Románia múltján, mert a második világháború egyik legnagyobb tömeggyilkossága volt, hanem azért is, mert azóta egyetlen román vezető sem vette magának a fáradságot, hogy az áldozatok emléke előtt tisztelegjen, vagy a múlttal való szembenézést bármilyen módon elősegítse. A rendező szerint már csak az a kérdés: készek-e a románok hetven év távlatából elgondolkodni az Odesszában történteken, miközben a jólét és a tolerancia Európájába igyekeznek?
Szőcs Levente, Bukarest
Népszabadság (Budapest)
Háborús múlt - Florin Iepan filmben szembesíti hazáját a románok által elkövetett népirtással
Létezett egy náci Románia, és ezzel az utókornak szembe kell néznie – véli Florin Iepan, akinek Odessza című filmjét a héten mutatták be a OneWorld elnevezésű bukaresti dokumentumfilm-fesztiválon.
A fiatal rendező műve várhatóan heves vitákat vált ki, hiszen a román társadalom – fél évszázados történelemmisztifikálás eredményeként – vagy tagadja a helyi holokausztot, vagy pedig mentséget keres a zsidók lemészárlásában részt vevő egykori román politikai és katonai vezetőknek. Többnyire azzal mentegetik az Antonescu-rezsimet, hogy ha történtek is atrocitások román területen, azok nem a románok, hanem a „megszálló” (valójában szövetséges) németek számlájára írandók.
Iepan dokumentumfilmjében mindenekelőtt ettől az illúziótól fosztja meg honfitársait: 1941-ben csaknem 23 ezer civilt, többségében zsidót mészárolt le a román hadsereg Odesszában, román fennhatóság alatt álló területen, román parancsra. Háromhavi ostrom után a román hadsereg 1941. október 16-án vonult be Odesszába. Hat nappal később levegőbe röpült a hadparancsnokság épülete, megölve vagy megsebesítve 135 román és német tisztet.
Az épület korábban a szovjet biztonsági szolgálat, az NKVD székhelye volt, vélhetőleg a menekülő szovjetek aknázták alá. Constantin Trestioreanu tábornok azonban a civil lakosságon vett elégtételt. Tucatjával akasztatta fel a „zsidókat és a kommunistákat” az utcán, még mielőtt táviratozott volna feletteseinek. A bukaresti válaszsürgöny után további retorziók következtek. Egy nap alatt mintegy ötezer „zsidót és kommunistát” akasztottak fel vagy lőttek agyon. 24-én Ion Antonescu marsall, román miniszterelnök utasította Nicolae Macici tábornokot, az új parancsnokot, hogy végeztesse ki az összes odesszai zsidót.
Még aznap mintegy 22 ezer zsidót raktárakba zárták, majd ezeket felgyújtották vagy felrobbantották. Aki menekülni próbált, lelőtték. A rendezőt személyes motiváció vezette a dokumentumfilm megalkotásakor. 2006-ban ugyanis saját bevallása szerint elkövette élete legnagyobb hibáját: részt vett a közszolgálati televízió Nagy románok című műsorában. A népszerű BBC-show, a Great Britons mintájára készült műsorban Adrian Cioronu történész, volt külügyminiszter társaságában amellett érvelt, hogy Antonescu marsall neve kerüljön a legnagyobb románok lajstromának az élére. Utólag tudta meg, hogy a 2006-ban még nagyszerű hazafinak és kommunistaellenes harcosnak tartott egykori kormányfő több mint 300 ezer civil, többségében romániai és ukrajnai zsidó és roma haláláért felelős.
– Valójában a náci Németország után a náci Románia felelős a legtöbb zsidó áldozatért – vallja ma Iepan, aki szerint ezzel a ténnyel honfitársainak is szembe kell nézniük. Ezért akarja elmesélni „minden egyes románnak” az odesszai mészárlás egyetlen túlélőjének a történetét. Két éve elvitte Bukarestbe Mihail Zaslavskit, akinek szülei és három testvére elevenen elégett az odesszai barakkokban. A mai aggastyán akkor 16 éves volt. Bukarestben a hivatalosságok és történészek egyszerűen nem vettek tudomást róla. „Majd máskor”, utasította el Emil Constantinescu exállamfő, amikor a rendező bemutatta neki a 86 éves túlélőt, és felvetette: itt volna az alkalom, hogy a román állam nevében bocsánatot kérjen.
Ez szintén szerepel a filmben. Megszólal az alkotásban az utca embere is, aki még csak nem is hallott arról, hogy Antonescu marsallnak köze lett volna Hitlerhez vagy a holokauszthoz. Iepan szerint az odesszai mészárlás nemcsak azért sötét folt Románia múltján, mert a második világháború egyik legnagyobb tömeggyilkossága volt, hanem azért is, mert azóta egyetlen román vezető sem vette magának a fáradságot, hogy az áldozatok emléke előtt tisztelegjen, vagy a múlttal való szembenézést bármilyen módon elősegítse. A rendező szerint már csak az a kérdés: készek-e a románok hetven év távlatából elgondolkodni az Odesszában történteken, miközben a jólét és a tolerancia Európájába igyekeznek?
Szőcs Levente, Bukarest
Népszabadság (Budapest)
2013. április 9.
Görbicz mezét gyalázták – A ProSport bocsánatot kért a magyaroktól
Elkeserítőnek és felháborítónak nevezte Borkai Zsolt, a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) elnöke a bukaresti ProSport napilap „húzását”, amely a magyar sporttársadalom tiltakozását váltotta ki a Râmnicu Vâlcea-i Oltchim és a Győri Audi ETO KC női kézilabdacsapatának Bajnokok Ligája-elődöntője után. Az első, szombati bukaresti összecsapást – amelyet 24-22-re nyert meg a magyar bajnok – többek között olyan fényképekkel harangozta be szombaton az egyik legolvasottabb bukaresti sportújság, amelyeken több román élsportoló Görbicz Anita mezét gyalázza.
A fotókon a Görbicz nevével ellátott, 13-as számú mezzel a kezében Ionela Târlea olimpiai ezüstérmes futó a hüvelykujját lefelé fordítva mutogat, Elisabeta Lipă ötszörös olimpiai bajnok evezős úgy tesz, mintha szét akarná tépni a mezt, a maratoni futás ötkarikás bajnoka, Constantina Diţă eldobja azt, a súlylökő Nicoleta Grasu pedig rálép Görbicz trikójára. A ProSport Lipát és Grasut idézve azt írta: „Győzzetek mindenáron, akár Anita mezének letépése árán is!”
Sportszerű reakciót kérnek a magyar szurkolóktól
„Sportvezetőként, egykori sportolóként és szurkolóként egyaránt végtelenül elkeserítőnek tartom azt, ami a mérkőzéshez kapcsoltan egy romániai médiumban megjelent – reagált a MOB honlapján Borkai Zsolt elnök. – A sporttól, a fair play szellemiségétől teljesen idegen és felháborító, hogy ilyen előfordulhat. Meggyőződésem, hogy ezt a szomorú esetet hasonlóan ítélik meg a romániai kollégák is, és ennek megfelelően járnak el.” A MOB elsőszámú vezetője a szervezet nevében egyúttal minden sportot szerető szurkolót arra buzdított, hogy a csütörtöki veszprémi visszavágón a szokásosnál is sportszerűbben biztassa a győri kézilabdás lányokat. Erre kérte tegnapi közleményében a Magyar Kézilabda-szövetség is a győriek drukkereit. „Az MKSZ az elszigetelt, ám több helyen nyilvánosságot kapó esetet elítéli, ugyanakkor hangsúlyozza: a két csapat párharcának a sportról kell szólnia, éppen ezért nem szabad, hogy ne a magyar klub kiváló teljesítménye kerüljön a tudósítások középpontjába” – áll a szervezet állásfoglalásában.
Tiltakozik a Nemzeti Sport
A magyarországi Nemzeti Sport napilap tegnapi számában „Tiltakozunk!” szalagcímmel reagált a történtekre. A lap megkereste Lucian Lipovant, a ProSport főszerkesztőjét is: „Csupán viccnek szántuk, szerettük volna feltüzelni a Vâlcea játékosait a nagyon fontos meccs előtt. Egészében kell nézni a címlapot, ugyanis nemcsak képek szerepeltek rajta, hanem üzenetek is, amelyeket a román szurkolók küldtek kedvenceiknek. Volt közöttük olyan is, amelyben az állt: »Szeretem a magyarokat, de a mi játékosainkat még jobban« – írja a román újságíró válaszlevelében. – Semmiféle támadó szándékunk nem volt, sem Görbicz Anita, sem a Győr, sem a magyarok ellen. Nagyon sajnáljuk, hogy rossz érzést keltettünk az emberekben, és elnézést kérünk mindenkitől, akit megbántottunk.”
A Nemzeti Sport főszerkesztője …proprimitív című jegyzetében mélyen elítélte román „kollégái” tettét. „Egy újságnak minden szavára, gesztusára ügyelnie kell(ene), a prosport azonban ezzel nincs tisztában; nem ügyel semmire, cujkagőzös nacionalizmussal éli mindennapjait, belerondít a világba, s miközben piszkálja az orrát, elmebeteg módon vigyorog, vicsorog az európai normákra. A román prosport senkiházijait nem véletlenül tiltották ki például Hollandiából...” – írja Buzgó József, arra utalva, hogy a holland szövetség nem adott akkreditációt a ProSport munkatársainak a március 26-i amszterdami világbajnoki selejtezőre, ugyanis a tavaly októberi, bukaresti román–holland meccs előtt az újság Van Hitler főcímmel, Louis van Gaal szövetségi kapitány fotójával harangozta be szintén „sajátos” módon az összecsapást.
Lucian Lipovan egyébként vasárnap éjjel szintén közölt egy jegyzetet a ProSport honlapján. „Gyorbicz” című írásában a főszerkesztő agyondicséri a magyar válogatott játékost, „akihez fogható kézilabdázót még nem látott”, utóiratban pedig ismét elnézést kér azoktól a magyaroktól, akik sértve érezték magukat a mezes fotók miatt, garantálva, hogy semmilyen támadó szándék nem volt bennük.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár).
Elkeserítőnek és felháborítónak nevezte Borkai Zsolt, a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) elnöke a bukaresti ProSport napilap „húzását”, amely a magyar sporttársadalom tiltakozását váltotta ki a Râmnicu Vâlcea-i Oltchim és a Győri Audi ETO KC női kézilabdacsapatának Bajnokok Ligája-elődöntője után. Az első, szombati bukaresti összecsapást – amelyet 24-22-re nyert meg a magyar bajnok – többek között olyan fényképekkel harangozta be szombaton az egyik legolvasottabb bukaresti sportújság, amelyeken több román élsportoló Görbicz Anita mezét gyalázza.
A fotókon a Görbicz nevével ellátott, 13-as számú mezzel a kezében Ionela Târlea olimpiai ezüstérmes futó a hüvelykujját lefelé fordítva mutogat, Elisabeta Lipă ötszörös olimpiai bajnok evezős úgy tesz, mintha szét akarná tépni a mezt, a maratoni futás ötkarikás bajnoka, Constantina Diţă eldobja azt, a súlylökő Nicoleta Grasu pedig rálép Görbicz trikójára. A ProSport Lipát és Grasut idézve azt írta: „Győzzetek mindenáron, akár Anita mezének letépése árán is!”
Sportszerű reakciót kérnek a magyar szurkolóktól
„Sportvezetőként, egykori sportolóként és szurkolóként egyaránt végtelenül elkeserítőnek tartom azt, ami a mérkőzéshez kapcsoltan egy romániai médiumban megjelent – reagált a MOB honlapján Borkai Zsolt elnök. – A sporttól, a fair play szellemiségétől teljesen idegen és felháborító, hogy ilyen előfordulhat. Meggyőződésem, hogy ezt a szomorú esetet hasonlóan ítélik meg a romániai kollégák is, és ennek megfelelően járnak el.” A MOB elsőszámú vezetője a szervezet nevében egyúttal minden sportot szerető szurkolót arra buzdított, hogy a csütörtöki veszprémi visszavágón a szokásosnál is sportszerűbben biztassa a győri kézilabdás lányokat. Erre kérte tegnapi közleményében a Magyar Kézilabda-szövetség is a győriek drukkereit. „Az MKSZ az elszigetelt, ám több helyen nyilvánosságot kapó esetet elítéli, ugyanakkor hangsúlyozza: a két csapat párharcának a sportról kell szólnia, éppen ezért nem szabad, hogy ne a magyar klub kiváló teljesítménye kerüljön a tudósítások középpontjába” – áll a szervezet állásfoglalásában.
Tiltakozik a Nemzeti Sport
A magyarországi Nemzeti Sport napilap tegnapi számában „Tiltakozunk!” szalagcímmel reagált a történtekre. A lap megkereste Lucian Lipovant, a ProSport főszerkesztőjét is: „Csupán viccnek szántuk, szerettük volna feltüzelni a Vâlcea játékosait a nagyon fontos meccs előtt. Egészében kell nézni a címlapot, ugyanis nemcsak képek szerepeltek rajta, hanem üzenetek is, amelyeket a román szurkolók küldtek kedvenceiknek. Volt közöttük olyan is, amelyben az állt: »Szeretem a magyarokat, de a mi játékosainkat még jobban« – írja a román újságíró válaszlevelében. – Semmiféle támadó szándékunk nem volt, sem Görbicz Anita, sem a Győr, sem a magyarok ellen. Nagyon sajnáljuk, hogy rossz érzést keltettünk az emberekben, és elnézést kérünk mindenkitől, akit megbántottunk.”
A Nemzeti Sport főszerkesztője …proprimitív című jegyzetében mélyen elítélte román „kollégái” tettét. „Egy újságnak minden szavára, gesztusára ügyelnie kell(ene), a prosport azonban ezzel nincs tisztában; nem ügyel semmire, cujkagőzös nacionalizmussal éli mindennapjait, belerondít a világba, s miközben piszkálja az orrát, elmebeteg módon vigyorog, vicsorog az európai normákra. A román prosport senkiházijait nem véletlenül tiltották ki például Hollandiából...” – írja Buzgó József, arra utalva, hogy a holland szövetség nem adott akkreditációt a ProSport munkatársainak a március 26-i amszterdami világbajnoki selejtezőre, ugyanis a tavaly októberi, bukaresti román–holland meccs előtt az újság Van Hitler főcímmel, Louis van Gaal szövetségi kapitány fotójával harangozta be szintén „sajátos” módon az összecsapást.
Lucian Lipovan egyébként vasárnap éjjel szintén közölt egy jegyzetet a ProSport honlapján. „Gyorbicz” című írásában a főszerkesztő agyondicséri a magyar válogatott játékost, „akihez fogható kézilabdázót még nem látott”, utóiratban pedig ismét elnézést kér azoktól a magyaroktól, akik sértve érezték magukat a mezes fotók miatt, garantálva, hogy semmilyen támadó szándék nem volt bennük.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár).
2013. április 17.
Hasznos idióták…
Töprengés az autonómia kapcsán
A dolog ismert: a Szovjetunió megteremtője, Lenin, majd a nyomába jövő hóhér utódok nem kis iróniával „hasznos idiótáknak” nevezték nyugati „szalonkommunista” híveiket.
Hadd töprengjünk el arról: mit is jelenthetett számukra ez a megnevezés. Jelenthette azt is, szemükben bohócfigurák azok az „illetékesek”, mert fogalmuk sincs arról, hogy mi a szovjet rendszer, tehát e tekintetben idióták, de valójában hasznosak, mert hozzájárulnak a rendszer létrejöttéhez, megerősödéséhez majd fenntartásához. S annak külön is örülhettek, hogy azok a „hasznos” lények nem tartoztak épp a nyugati világ ismeretlen alakjai közé. Sőt: „idióta” minőségben ugyancsak okosak voltak, mert hát ki vonná kétségbe, hogy a Jean Paul Sartre és Simone de Beauvoire, az egzisztencializmus talán legnagyobb író-egyéniségei, Aragon, a XX. századi realizmus egyik óriása vagy a sanzonénekesként, majd filmszínészként is világhírnévre szert tett Yves Montand nem kis kaliberű emberek voltak. A hasznos jelzőt is ezért kaphatták annak megalkotójától, megalkotóitól, mert tekintélyükkel segítették, hogy a világ is elfogadja a kor embertelenségét megtestesítő, de szerintük „minden idők legigazságosabb” rendszerét, az ő rendszerüket. Ez jutott eszembe, amikor hírül vettem, hogy nem kisebb tekintélyünk, mint Salat Levente tett egy bölcs nyilatkozatot, miszerint tizenkét éven belül nem lesz autonómiánk. Ejnye, ejnye, a tizenkét év… Megnyugtató lehet a Ponta-kormánynak is, leveszi a „terhet” a válláról… Majd tizenkét év múlva gondolkodhatnak, akik akkor lesznek, hogy miként nyerjenek újabb tizenkét évet, esetleg ötvenet, s akkor már szükség sem lesz arra a fránya autonómiára. Salat és hasonlóan gondolkodó barátai, politikai érdekképviseletünk vezérkara, akik SZKT-n határozták el, hogy semmiféle autonómiatüntetésen nem vesznek részt, ugyanarra a malomra hajtják a vizet. A marosvásárhelyi rádióban felhívás is hangzott el a médiatanács magyar vezérkorifeusától, hogy a „csőcselék közé” ne keveredjenek, s ama március 10-i tüntetésen ne vegyenek részt. Mert ugye ráér majd – salati gondolattal – tizenkét év múlva töprengeni, hogy mi is legyen. Annak idején Sartre-ék is tisztán láttak, amikor erősödött s újabb és újabb tért hódított a kommunizmus, hogy nem az ellenoldalra, a majdan vesztesként kijövő Hitler, hanem tejtestvére, Sztálin mellé álltak. Nem a „rossz” oldalra, melyen háborús bűnösnek lehetett lenni. Hanem a „jóra”. Tehát „idiótaságuk” okossággal (is) párosult, mert előre láttak, és jól ítélték meg a helyzetet. Salat úr is, Markó úr is, Frunda úr is okos. Olyasmiért nem harcolnak, ami tizenkét éven belül – vagy ha az eltelt huszonhárom évet is „mellé rakjuk” – még kétszer tizenkét éven belül úgysem valósul(t) vagy valósul meg. Mert: „a románok nem akarják”, mondotta jó tizenöt évvel ezelőtt épp Kovásznán az egyik bölcs honatya… Miközben román honatya társaik a mi autonómiánkkal – mint itt bujkáló ördöggel – riadóztak és riadóznak ma is. Mi szinte egyetlen feladatunkat abban látjuk, hogy nyugtatgatjuk őket: nyugi, nyugi, szó sincs itt autonómiáról. Ne féljetek, testvéreink… Mert mi tisztán látunk! Tudjuk, hogy az most úgysem megy! Majd ha fagy, tizenkét év múltán… És a testvérek nem félnek. Nem buták, látják, hogy mi vagy politikailag számba jöhető vezetésünk „tisztán látó”. S olyanért nem küzd, amit „úgysem lehet”. Azt is látják, mert azért ők sem ostobák éppen, hogy az Európai Unió korifeusainak sem fontos… Így lesz hát „hasznossá”, de csak „másik irányban” hasznossá ama „hasznosság”. S mi így leszünk idiótákká, akik képtelenek vagyunk arra, hogy annak a közösségnek az érdekében legyünk okosak, melyből vétettünk. Meg aztán: vegyük azt is észre, már van „másik vonal” is. És vannak „jobboldali” erők is az uralkodó, hatalmi gőgjében dőzsölő kül- és belföldi „baloldal” ellenében, és a Jó vágya, reménye is ott van a világban, s akik ma még kórusban üvöltik a kor Pilátusai felé, hogy Barabbásnak kegyelmezzél, és a Názáretit feszítsd meg, azok hangereje csak el fog halkulni, mert: Krisztus feltámadott. És így: nem halt meg teljesen a Jó! És virradhat, akár holnap is!
Gazda József.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).
Töprengés az autonómia kapcsán
A dolog ismert: a Szovjetunió megteremtője, Lenin, majd a nyomába jövő hóhér utódok nem kis iróniával „hasznos idiótáknak” nevezték nyugati „szalonkommunista” híveiket.
Hadd töprengjünk el arról: mit is jelenthetett számukra ez a megnevezés. Jelenthette azt is, szemükben bohócfigurák azok az „illetékesek”, mert fogalmuk sincs arról, hogy mi a szovjet rendszer, tehát e tekintetben idióták, de valójában hasznosak, mert hozzájárulnak a rendszer létrejöttéhez, megerősödéséhez majd fenntartásához. S annak külön is örülhettek, hogy azok a „hasznos” lények nem tartoztak épp a nyugati világ ismeretlen alakjai közé. Sőt: „idióta” minőségben ugyancsak okosak voltak, mert hát ki vonná kétségbe, hogy a Jean Paul Sartre és Simone de Beauvoire, az egzisztencializmus talán legnagyobb író-egyéniségei, Aragon, a XX. századi realizmus egyik óriása vagy a sanzonénekesként, majd filmszínészként is világhírnévre szert tett Yves Montand nem kis kaliberű emberek voltak. A hasznos jelzőt is ezért kaphatták annak megalkotójától, megalkotóitól, mert tekintélyükkel segítették, hogy a világ is elfogadja a kor embertelenségét megtestesítő, de szerintük „minden idők legigazságosabb” rendszerét, az ő rendszerüket. Ez jutott eszembe, amikor hírül vettem, hogy nem kisebb tekintélyünk, mint Salat Levente tett egy bölcs nyilatkozatot, miszerint tizenkét éven belül nem lesz autonómiánk. Ejnye, ejnye, a tizenkét év… Megnyugtató lehet a Ponta-kormánynak is, leveszi a „terhet” a válláról… Majd tizenkét év múlva gondolkodhatnak, akik akkor lesznek, hogy miként nyerjenek újabb tizenkét évet, esetleg ötvenet, s akkor már szükség sem lesz arra a fránya autonómiára. Salat és hasonlóan gondolkodó barátai, politikai érdekképviseletünk vezérkara, akik SZKT-n határozták el, hogy semmiféle autonómiatüntetésen nem vesznek részt, ugyanarra a malomra hajtják a vizet. A marosvásárhelyi rádióban felhívás is hangzott el a médiatanács magyar vezérkorifeusától, hogy a „csőcselék közé” ne keveredjenek, s ama március 10-i tüntetésen ne vegyenek részt. Mert ugye ráér majd – salati gondolattal – tizenkét év múlva töprengeni, hogy mi is legyen. Annak idején Sartre-ék is tisztán láttak, amikor erősödött s újabb és újabb tért hódított a kommunizmus, hogy nem az ellenoldalra, a majdan vesztesként kijövő Hitler, hanem tejtestvére, Sztálin mellé álltak. Nem a „rossz” oldalra, melyen háborús bűnösnek lehetett lenni. Hanem a „jóra”. Tehát „idiótaságuk” okossággal (is) párosult, mert előre láttak, és jól ítélték meg a helyzetet. Salat úr is, Markó úr is, Frunda úr is okos. Olyasmiért nem harcolnak, ami tizenkét éven belül – vagy ha az eltelt huszonhárom évet is „mellé rakjuk” – még kétszer tizenkét éven belül úgysem valósul(t) vagy valósul meg. Mert: „a románok nem akarják”, mondotta jó tizenöt évvel ezelőtt épp Kovásznán az egyik bölcs honatya… Miközben román honatya társaik a mi autonómiánkkal – mint itt bujkáló ördöggel – riadóztak és riadóznak ma is. Mi szinte egyetlen feladatunkat abban látjuk, hogy nyugtatgatjuk őket: nyugi, nyugi, szó sincs itt autonómiáról. Ne féljetek, testvéreink… Mert mi tisztán látunk! Tudjuk, hogy az most úgysem megy! Majd ha fagy, tizenkét év múltán… És a testvérek nem félnek. Nem buták, látják, hogy mi vagy politikailag számba jöhető vezetésünk „tisztán látó”. S olyanért nem küzd, amit „úgysem lehet”. Azt is látják, mert azért ők sem ostobák éppen, hogy az Európai Unió korifeusainak sem fontos… Így lesz hát „hasznossá”, de csak „másik irányban” hasznossá ama „hasznosság”. S mi így leszünk idiótákká, akik képtelenek vagyunk arra, hogy annak a közösségnek az érdekében legyünk okosak, melyből vétettünk. Meg aztán: vegyük azt is észre, már van „másik vonal” is. És vannak „jobboldali” erők is az uralkodó, hatalmi gőgjében dőzsölő kül- és belföldi „baloldal” ellenében, és a Jó vágya, reménye is ott van a világban, s akik ma még kórusban üvöltik a kor Pilátusai felé, hogy Barabbásnak kegyelmezzél, és a Názáretit feszítsd meg, azok hangereje csak el fog halkulni, mert: Krisztus feltámadott. És így: nem halt meg teljesen a Jó! És virradhat, akár holnap is!
Gazda József.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).
2013. április 19.
Krebsz János: Szellemi honvédelem
Erősödik a nemzeti összefogás, ugyanis fokozódik a külföld irányából érkező ellenséges nyomás, és ezért, aki felelősen gondolkodik civilként, az meg akarja védeni kies hazánkat a nemtelen támadásoktól. Különös és kiemelt feladata van ebben a gondolkodó embernek, az értelmiségnek.
A Civil Összefogás Fórum tett közzé egy felhívást Szellemi Honvédelem címmel, s már több mint kétezer értelmiségi jelentkezett, hogy szeretne részt venni a szervezet munkájában. Ez a szervezet nem azonos a Békemenet néven elhíresült kormánypárti demonstrációs mozgalommal, bár szellemileg mindenképpen belőle nőtt ki.
A magyar értelmiség színe-java követi a világban Magyarországról megjelenő véleményeket, támadásokat, ellenséges megnyilvánulásokat, s méltó módon meg fognak válaszolni mindenre.
Vegyük komolyan őket. Mindannyian fontosnak gondoljuk, hogy milyen kép él a külföldben kis hazánkról és dolgos népéről, a legendás hazaszeretetünkről és a génjeinkbe kódolt demokrata alapállásról. Büszke történelmünk a garancia minderre, amely a kereszténység védőbástyája volt évszázadokon át, és 1956-ban is megmutatta a világnak, hogy nem a számosság a vitézség. És vannak olyan elemek a múltunkban és jelenünkben, amelyekről nem beszélünk.
Nem véletlen a névválasztás. Szabó Zoltán használta nem éppen abban a jobbos értelemben, ahogy a civilek szóhasználatában válik békemenetes kormánytámogató mozgalommá. A fiatal író 1938 tavaszáig (amikor Hitler bevonult Ausztriába) szociográfiai munkákban számolt be a magyarság állapotáról (Tardi helyzet, Cifra nyomorúság), ettől a pillanattól kezdve a szellemi honvédelem a születő cikkeinek a témája. Ne feledjük: 1938-39-40-ben a magyar értelmiség nagyobb része németbarát, Trianon revízióját Hitlertől várják és kapják, hazánk Németország szövetségese a világháborúban … S ezekkel a többségi folyamatokkal száll szembe az ifjú író a Magyar Nemzet hasábjain.
Nem sokáig kell keresgélni a párhuzamokat. Egy zsidózó, fasizálódó országban a megrészegültek közt kell a józan hang, nehogy azt higgyék külföldön, hogy mind primitívek és rasszisták vagyunk. Most éppen a német közvélemény rója fel leginkább a demokrácia-deficitet az Orbán-kormánynak, de jönnek ilyenféle „észrevételek” a hazai állapotokat illetően angol és francia nyelvterületről is.
Hasonló szellemi invázió és belső elbutulás fenyegeti-e népünket, mint a második világháború előtt és folyamán, amikor önnön vágyaitól úgy elaljasult, „hogy önként, nem csak parancsra”?
Mit tehet a hazafias magyar értelmiség a jelen európai helyzetben? Tájékozódik (nem csak magyar ferdítésben olvassa a külföld véleményét), információi vannak arról, másutt hogyan működik a demokrácia (sajtó, kormány, alkotmánybíróság), össze tudja hasonlítani a sikeres és sikertelen országokat, hogy mégis miben fogható meg a különbség. S ennek alapján megtervezi a szellemi honvédelem aktuális tennivalóit.
És, ha mindezt nem haszonlesésből, a hatalom kritika nélküli kiszolgálásából teszi, akkor rátalál az egyetlen helyes honvédelmi magatartásra, és rászorítja a magyar politikai elitet az európai normákra és magatartásra, hogy megszűnjenek a külföldi negatív vélemények, elítélő, szégyenpadra ültető folyamatok.
Ezt jelentené a szellemi honvédelem ma. De elég lenne csupán tisztességnek nevezni.
maszol.ro.
Erősödik a nemzeti összefogás, ugyanis fokozódik a külföld irányából érkező ellenséges nyomás, és ezért, aki felelősen gondolkodik civilként, az meg akarja védeni kies hazánkat a nemtelen támadásoktól. Különös és kiemelt feladata van ebben a gondolkodó embernek, az értelmiségnek.
A Civil Összefogás Fórum tett közzé egy felhívást Szellemi Honvédelem címmel, s már több mint kétezer értelmiségi jelentkezett, hogy szeretne részt venni a szervezet munkájában. Ez a szervezet nem azonos a Békemenet néven elhíresült kormánypárti demonstrációs mozgalommal, bár szellemileg mindenképpen belőle nőtt ki.
A magyar értelmiség színe-java követi a világban Magyarországról megjelenő véleményeket, támadásokat, ellenséges megnyilvánulásokat, s méltó módon meg fognak válaszolni mindenre.
Vegyük komolyan őket. Mindannyian fontosnak gondoljuk, hogy milyen kép él a külföldben kis hazánkról és dolgos népéről, a legendás hazaszeretetünkről és a génjeinkbe kódolt demokrata alapállásról. Büszke történelmünk a garancia minderre, amely a kereszténység védőbástyája volt évszázadokon át, és 1956-ban is megmutatta a világnak, hogy nem a számosság a vitézség. És vannak olyan elemek a múltunkban és jelenünkben, amelyekről nem beszélünk.
Nem véletlen a névválasztás. Szabó Zoltán használta nem éppen abban a jobbos értelemben, ahogy a civilek szóhasználatában válik békemenetes kormánytámogató mozgalommá. A fiatal író 1938 tavaszáig (amikor Hitler bevonult Ausztriába) szociográfiai munkákban számolt be a magyarság állapotáról (Tardi helyzet, Cifra nyomorúság), ettől a pillanattól kezdve a szellemi honvédelem a születő cikkeinek a témája. Ne feledjük: 1938-39-40-ben a magyar értelmiség nagyobb része németbarát, Trianon revízióját Hitlertől várják és kapják, hazánk Németország szövetségese a világháborúban … S ezekkel a többségi folyamatokkal száll szembe az ifjú író a Magyar Nemzet hasábjain.
Nem sokáig kell keresgélni a párhuzamokat. Egy zsidózó, fasizálódó országban a megrészegültek közt kell a józan hang, nehogy azt higgyék külföldön, hogy mind primitívek és rasszisták vagyunk. Most éppen a német közvélemény rója fel leginkább a demokrácia-deficitet az Orbán-kormánynak, de jönnek ilyenféle „észrevételek” a hazai állapotokat illetően angol és francia nyelvterületről is.
Hasonló szellemi invázió és belső elbutulás fenyegeti-e népünket, mint a második világháború előtt és folyamán, amikor önnön vágyaitól úgy elaljasult, „hogy önként, nem csak parancsra”?
Mit tehet a hazafias magyar értelmiség a jelen európai helyzetben? Tájékozódik (nem csak magyar ferdítésben olvassa a külföld véleményét), információi vannak arról, másutt hogyan működik a demokrácia (sajtó, kormány, alkotmánybíróság), össze tudja hasonlítani a sikeres és sikertelen országokat, hogy mégis miben fogható meg a különbség. S ennek alapján megtervezi a szellemi honvédelem aktuális tennivalóit.
És, ha mindezt nem haszonlesésből, a hatalom kritika nélküli kiszolgálásából teszi, akkor rátalál az egyetlen helyes honvédelmi magatartásra, és rászorítja a magyar politikai elitet az európai normákra és magatartásra, hogy megszűnjenek a külföldi negatív vélemények, elítélő, szégyenpadra ültető folyamatok.
Ezt jelentené a szellemi honvédelem ma. De elég lenne csupán tisztességnek nevezni.
maszol.ro.
2013. április 29.
Az NSZK egymilliárd márkát fizetett Ceauşescunak a németekért
A Német Szövetségi Köztársaság (NSZK) több mint egymilliárd márkát fizetett 1968 és 1989 között a Ceauşescu vezette kommunista Romániának azért, hogy jóváhagyja az erdélyi szászok és a bánsági svábok kitelepedését - írta hétvégi számában a Jurnalul Naţional című román lap a német közszolgálati rádió riportját ismertetve.
A második világháború után még 400 ezer német élt Romániában, akiket a kommunista rendszer Hitler szövetségeseinek tekintett, kifosztott, és elnyomott. Ceausescu idején 225 ezer romániai német vándorolt ki az NSZK-ba, akiknek a szabadságáért a német állam fejpénzt fizetett - emlékeztettek a német rádióállomás összeállításában. Csaknem 210 ezer romániai német kitelepedési engedélyének megszerzése Günther Hüsch ügyvéd érdeme, aki személyesen alkudozott értük a román titkosszolgálattal, a Securitatéval - derült ki a riportból.
Az ügyvéd részleteket is közölt a titkos művelet tarifáiról. Az NSZK eleinte 1800 márkát fizetett minden háziasszonyért, kiskorúért, képesítés nélküli személyért, 5500-at minden egyetemistáért és csaknem 11 ezer márkát minden felsőfokú végzettségű kivándorlóért. 1970 után képesítéstől függetlenül mindenkiért 8000 márkát fizetettek. Ehhez még hozzáadódtak a Ceauşescunak küldött ajándékok.
"Vadászfegyvereket, töltényeket és messzelátókat küldtünk neki, de információt nem adtunk el a románoknak. A Securitatéval való együttműködés erre nem terjedt ki" - mondta Hüsch, aki bevallotta, hogy a hivatalos összegek mellett sokszor csúszópénzt is fizettek a Securitate embereinek és más közvetítőknek.
"A 80-as években mindenki menni akart. A németországi pénz jól jött a Ceauşescu-rezsimnek. Ceausescunak mi csak egy valutatartalékot jelentettünk. Amikor kellett a pénz, útnak engedett egy népesebb német kontingenst és behajtotta a pénzt Németországon" - idézte a cikk Eginald Schlattner írót, a Szeben megyei Veresmart (Rosia, Rothmart) evangélikus lelkészét.
A két világháború között körülbelül 800 ezer német élt Romániában. A többnyire evangélikus szászok ősei a mai Luxemburg és Belgium területéről több mint 800 éve jöttek Erdélybe, a katolikus svábokat a 18. században Mária Terézia telepítette a Bánságba. A második világháború idején Antonescu megállapodott Hitlerrel abban, hogy a romániai németeket a Wehrmacht sorozza be: a túlélők közül sokan nem tértek haza. A Romániában maradottakat a kollektív bűnösség elve alapján a kommunisták Szibériába deportálták, vagy kényszerlakhelyre űzték. Így már az 1950-es évekre megfeleződött a romániai németek száma. Ezt követte a Ceausescu-féle emberkereskedelem.
Ceausescu bukásakor még negyedmillió német élt Romániában, azt követően azonban másfél év alatt több mint 120 ezren telepedtek ki. A 2001-es népszámláláskor 60 ezren vallották magukat németnek Romániában.
A 2011-es népszámláláson - az előzetes eredmények szerint - 27 ezer német anyanyelvű lakost írtak össze az országban.
MTI
Nyugati Jelen (Arad)
A Német Szövetségi Köztársaság (NSZK) több mint egymilliárd márkát fizetett 1968 és 1989 között a Ceauşescu vezette kommunista Romániának azért, hogy jóváhagyja az erdélyi szászok és a bánsági svábok kitelepedését - írta hétvégi számában a Jurnalul Naţional című román lap a német közszolgálati rádió riportját ismertetve.
A második világháború után még 400 ezer német élt Romániában, akiket a kommunista rendszer Hitler szövetségeseinek tekintett, kifosztott, és elnyomott. Ceausescu idején 225 ezer romániai német vándorolt ki az NSZK-ba, akiknek a szabadságáért a német állam fejpénzt fizetett - emlékeztettek a német rádióállomás összeállításában. Csaknem 210 ezer romániai német kitelepedési engedélyének megszerzése Günther Hüsch ügyvéd érdeme, aki személyesen alkudozott értük a román titkosszolgálattal, a Securitatéval - derült ki a riportból.
Az ügyvéd részleteket is közölt a titkos művelet tarifáiról. Az NSZK eleinte 1800 márkát fizetett minden háziasszonyért, kiskorúért, képesítés nélküli személyért, 5500-at minden egyetemistáért és csaknem 11 ezer márkát minden felsőfokú végzettségű kivándorlóért. 1970 után képesítéstől függetlenül mindenkiért 8000 márkát fizetettek. Ehhez még hozzáadódtak a Ceauşescunak küldött ajándékok.
"Vadászfegyvereket, töltényeket és messzelátókat küldtünk neki, de információt nem adtunk el a románoknak. A Securitatéval való együttműködés erre nem terjedt ki" - mondta Hüsch, aki bevallotta, hogy a hivatalos összegek mellett sokszor csúszópénzt is fizettek a Securitate embereinek és más közvetítőknek.
"A 80-as években mindenki menni akart. A németországi pénz jól jött a Ceauşescu-rezsimnek. Ceausescunak mi csak egy valutatartalékot jelentettünk. Amikor kellett a pénz, útnak engedett egy népesebb német kontingenst és behajtotta a pénzt Németországon" - idézte a cikk Eginald Schlattner írót, a Szeben megyei Veresmart (Rosia, Rothmart) evangélikus lelkészét.
A két világháború között körülbelül 800 ezer német élt Romániában. A többnyire evangélikus szászok ősei a mai Luxemburg és Belgium területéről több mint 800 éve jöttek Erdélybe, a katolikus svábokat a 18. században Mária Terézia telepítette a Bánságba. A második világháború idején Antonescu megállapodott Hitlerrel abban, hogy a romániai németeket a Wehrmacht sorozza be: a túlélők közül sokan nem tértek haza. A Romániában maradottakat a kollektív bűnösség elve alapján a kommunisták Szibériába deportálták, vagy kényszerlakhelyre űzték. Így már az 1950-es évekre megfeleződött a romániai németek száma. Ezt követte a Ceausescu-féle emberkereskedelem.
Ceausescu bukásakor még negyedmillió német élt Romániában, azt követően azonban másfél év alatt több mint 120 ezren telepedtek ki. A 2001-es népszámláláskor 60 ezren vallották magukat németnek Romániában.
A 2011-es népszámláláson - az előzetes eredmények szerint - 27 ezer német anyanyelvű lakost írtak össze az országban.
MTI
Nyugati Jelen (Arad)
2013. május 6.
Egy kilogramm Gündisch
Romániában és Németországban is csak civil kezdeményezésre folyik tényfeltárás arról, miként árusította ki a bukaresti kommunista rezsim az erdélyi szászokat és svábokat az NSZK-nak. A Ceauşescu által fejpénzért eladott romániai németek közül elenyésző számban tértek vissza szülőföldjükre.
Olaj, zsidók és németek a mi legfontosabb export árucikkeink – foglalta össze állítólag Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár bizalmas elvtársainak szűk körében hazája külkereskedelmi irányvonalát. A bukaresti diktátornak busás hasznot hozó iparággá sikerült fejlesztenie a „kisebbségexportot": az elmúlt években napvilágot látott adatok szerint a kommunista rezsim több mint egymilliárd német márkát hajtott be a Német Szövetségi Köztársaságtól (NSZK) az erdélyi szász és bánsági sváb kisebbség kiárusításáért. A hivatalosan „családegyesítésnek" nevezett akcióról nemrég konferenciát rendeztek Nagyszebenben, a német közszolgálati rádió pedig riportot szentelt a témának.
Fejpénz bőröndben
A kommunista rezsim az ötvenes években, Gheorghe Gheorghiu-Dej idején vágott neki az emberkereskedelemnek a zsidók kiárusításával; Izrael 2000 és 50 ezer dollár közötti összeget fizetett egy-egy romániai zsidó személyért. A második világháború után még 400 ezer főre rúgó német közösség tagjaira – akiket a kommunista rendszer Hitler szövetségeseinek tekintett, kifosztott és elnyomott – azután került sor, hogy Karl Carstens nyugatnémet külügyi államtitkár – későbbi államfő – a hatvanas évek elején azt javasolta a bonni pénzügyi tárcának, különítsen el százmillió márkát százezer romániai német „kiváltására".
Országépítéstől a vészes fogyásig
A többnyire evangélikus szászok ősei a Német-római Birodalom nyugati feléből, a mai Luxemburg és Belgium területéről jöttek Erdélybe több mint 800 évvel ezelőtt, míg a katolikus svábokat a 18. században Mária Terézia telepítette a Bánságba. A telepesek első hulláma 1150 körül érkezett, amikor II. Géza király a 12. század közepén a keleti országrész nagyobb arányú betelepítésébe kezdett; 1186-ban a magyar királynak már szép jövedelme volt a telepesek adójából. A közrendűek fejlettebb földművelő technikát, a lovagok (gerébek) ütőképes haderőt biztosítottak a magyar királyság számára, amely cserébe a betelepülőknek rendkívüli kiváltságokat biztosított: a vizek és erdők szabad használata mellett vámmentességet élveztek, egy összegben adóztak, maguk választották plébánosukat, és az élükre kirendelt szebeni prépostság közvetlenül az esztergomi érseknek volt alárendelve, nem pedig a gyulafehérvári püspöknek. A 14. században megkezdődött a Szászföld rohamos városiasodása, a távolsági kereskedő- és kézművespolgárság megjelenése, a szászok kiépítettek egy Európában egyedülálló templomerődláncot. Erdély német nevét (Siebenbürgen) a hét legnagyobb erődített szász városról – Beszterce, Nagyszeben, Kolozsvár, Brassó, Medgyes, Szászsebes, Segesvár – kapta. A két világháború között körülbelül 800 ezer német élt Romániában, de a második világégés idején Antonescu marsall megállapodott Hitlerrel abban, hogy a szászokat a Wehrmacht sorozza be: a túlélők közül sokan nem tértek haza. Az itthon maradottakat a kollektív bűnösség elve alapján a kommunisták Szibériába deportálták, vagy kényszerlakhelyre űzték, így már az 50-es évekre megfeleződött a közösség száma; ezt követte a Ceauşescu-féle emberkereskedelem.
Ceauşescu uralma idején 225 ezer szász és sváb vándorolt ki az NSZK-ba, akiknek szabadságáért a német állam fejpénzt fizetett. Csaknem 210 ezer személy kitelepedési engedélyének megszerzése Heinz Günther Hüsch ügyvéd érdeme, aki személyesen alkudozott értük a román titkosszolgálattal, a Szekuritátéval. A Német Kereszténydemokrata Unió (CDU) volt parlamenti képviselője a szebeni fórumon, majd a német közrádiónak adott interjúban feltárta, a titkos művelet során az NSZK eleinte 1800 márkát fizetett minden háziasszonyért, kiskorúért, képesítés nélküli személyért, 5500-at minden egyetemistáért és csaknem 11 ezer márkát minden felsőfokú végzettségű kivándorlóért. 1970 után képesítéstől függetlenül mindenkiért 8000 márkát kapott a Ceauşescu-rezsim. „Ennyibe került a szász Konrad Gündisch 1984-ben. Hetvenöt kiló voltam, kiszámíthatja, mennyibe került egy kiló Gündisch abban az évben. Alig valamivel több, mint a disznóhús" – illusztrálta saját kiárusításának történetét a Provincia című lapban 2002-ben megjelent interjúban a kolozsvári származású történész, az Oldenburgi Egyetem professzora.
A bonni kormány többnyire bőröndbe rejtve, készpénzben juttatta el a vételárat a személyesen Ceauşescu, valamint elnyomó gépezete, a Szekuritáte csúcsvezetői által koordinált román emberkereskedőknek. Ehhez még hozzáadódtak a Ceauşescunak küldött ajándékok. „Vadászfegyvereket, töltényeket és messzelátókat küldtünk neki, de információt nem adtunk el a románoknak. A Szekuritátéval való együttműködés erre nem terjedt ki" – mondta Hüsch. A hivatalos tranzakcióval párhuzamosan az anyaországukba emigráló németek csúszópénzt is fizettek kérvényük mihamarabbi elbírálásáért – mindezt közvetítőknek nevezett szekus ügynököknek –, a román állampolgárságról való lemondásuk jóváhagyásáért.
„A 80-as években mindenki menni akart. A németországi pénz jól jött a Ceauşescu-rezsimnek. A diktátornak mi csak egy valutatartalékot jelentettünk. Amikor kellett a pénz, útnak engedett egy népesebb német kontingenst, és behajtotta a pénzt Németországon" – nyilatkozta Eginald Schlattner író, a Szeben megyei Veresmart evangélikus lelkésze. A Szekuritáte Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) archívumában több mint 50 kötetre rúg a szászok exportját, az 1968 és 1989 között lebonyolított (fél)hivatalos tárgyalásokról, adásvételi alkudozásokról feljegyzett vallomásokat feldolgozó dokumentumanyag. A hírszerzéstől származó iratok titkosítását azonban a mai napig nem oldották fel, amit Traian Băsescu államfő még első mandátuma idején azzal indokolt, hogy a zsidók és németek eladásában érintett számos román politikus ma is él, sőt aktív szerepet tölt be a közéletben.
Kényszerű, majd önkéntes exodus
A Ceauşescu-féle emberkereskedelem megtette hatását: az 1989-es rendszerváltás után nem sokkal már csak 111 ezer német nemzetiségű személyt tartottak nyilván Romániában. Aztán a „békeidőkben" bekövetkezett újabb, ugyancsak tömeges, de immár önként vállalt exodus folytán – az 1992-es és a 2002-es népszámlálás között a közösség lélekszáma megfeleződött – számuk alig 36 ezerre apadt. Nem véletlen, hogy a több mint nyolcszáz éves erdélyi múltra visszatekintő, Brassó, Beszterce, Szeben, Medgyes, Segesvár, Szászsebes épített örökségén kitörölhetetlen nyomot hagyó elűzött szász közül csak néhányan tértek haza. Ehhez hozzátartozik az is, hogy többségükben mély sebet hagyott a kisemmizettség, és a mai napig bizalmatlanok a román jogállamiság, a törvények tiszteletben tartása iránt. Emellett elterjedt az a vélemény is, miszerint csak az a szász telepszik vissza Németországból, aki ott kudarcot vallott, aki nem tudott érvényesülni.
A kivándoroltak jelentős része ún. szülőföldi szervezetekbe tömörülve éli újra erdélyi szász identitását, évente egyszer hazalátogatva szülőföldjére, pontosabban a szinte teljesen elnéptelenedett, vagy románok és cigányok által belakott szász településekre. Néhányan Románia 2007-es EU-csatlakozása, a határok légiesülése nyomán sikeres vállalkozásba kezdtek. A ritka kivételek egyike a családjával 1988-ban, 13 évesen Szebenből Stuttgartba kivándorolt Frank Thomas Ziegler, aki 34 évesen visszatelepedett szülővárosába, ahol az evangélikus egyház kulturális menedzsereként és a Brukenthal Múzeum művészettörténészeként tevékenykedik. „A hazatelepülők számunkra hatalmas jelképes értéket képviselnek, számuk azonban elenyésző" – állapította meg korábban Klaus Johannis szebeni polgármester. A nemrég a kormányzó liberális pártba (PNL) is beiratkozott politikus annak ellenére irányítja 2000 óta a közösség egykori politikai fővárosát, hogy a 137 ezer lelkes megyeszékhelyen ma már csak 1400 szász él, a Német Demokrata Fórum mégis kétharmados többséggel rendelkezik a helyi képviselő-testületben. Jelenlegi helyzetüket, az általuk itt-ott képviselt politikai erőt korábban valaki a következő anekdotával igyekezett illusztrálni: Erdélyi szászok leszármazottai kirándultak el Nagyszebenbe. Kérdezgették a helyi lakosokat, hogy hol, melyik városrészben találhatóak még szászok. Válaszként a következőt kapták: „Most van a városi tanács ülése. Ott vannak mind."
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)
Romániában és Németországban is csak civil kezdeményezésre folyik tényfeltárás arról, miként árusította ki a bukaresti kommunista rezsim az erdélyi szászokat és svábokat az NSZK-nak. A Ceauşescu által fejpénzért eladott romániai németek közül elenyésző számban tértek vissza szülőföldjükre.
Olaj, zsidók és németek a mi legfontosabb export árucikkeink – foglalta össze állítólag Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár bizalmas elvtársainak szűk körében hazája külkereskedelmi irányvonalát. A bukaresti diktátornak busás hasznot hozó iparággá sikerült fejlesztenie a „kisebbségexportot": az elmúlt években napvilágot látott adatok szerint a kommunista rezsim több mint egymilliárd német márkát hajtott be a Német Szövetségi Köztársaságtól (NSZK) az erdélyi szász és bánsági sváb kisebbség kiárusításáért. A hivatalosan „családegyesítésnek" nevezett akcióról nemrég konferenciát rendeztek Nagyszebenben, a német közszolgálati rádió pedig riportot szentelt a témának.
Fejpénz bőröndben
A kommunista rezsim az ötvenes években, Gheorghe Gheorghiu-Dej idején vágott neki az emberkereskedelemnek a zsidók kiárusításával; Izrael 2000 és 50 ezer dollár közötti összeget fizetett egy-egy romániai zsidó személyért. A második világháború után még 400 ezer főre rúgó német közösség tagjaira – akiket a kommunista rendszer Hitler szövetségeseinek tekintett, kifosztott és elnyomott – azután került sor, hogy Karl Carstens nyugatnémet külügyi államtitkár – későbbi államfő – a hatvanas évek elején azt javasolta a bonni pénzügyi tárcának, különítsen el százmillió márkát százezer romániai német „kiváltására".
Országépítéstől a vészes fogyásig
A többnyire evangélikus szászok ősei a Német-római Birodalom nyugati feléből, a mai Luxemburg és Belgium területéről jöttek Erdélybe több mint 800 évvel ezelőtt, míg a katolikus svábokat a 18. században Mária Terézia telepítette a Bánságba. A telepesek első hulláma 1150 körül érkezett, amikor II. Géza király a 12. század közepén a keleti országrész nagyobb arányú betelepítésébe kezdett; 1186-ban a magyar királynak már szép jövedelme volt a telepesek adójából. A közrendűek fejlettebb földművelő technikát, a lovagok (gerébek) ütőképes haderőt biztosítottak a magyar királyság számára, amely cserébe a betelepülőknek rendkívüli kiváltságokat biztosított: a vizek és erdők szabad használata mellett vámmentességet élveztek, egy összegben adóztak, maguk választották plébánosukat, és az élükre kirendelt szebeni prépostság közvetlenül az esztergomi érseknek volt alárendelve, nem pedig a gyulafehérvári püspöknek. A 14. században megkezdődött a Szászföld rohamos városiasodása, a távolsági kereskedő- és kézművespolgárság megjelenése, a szászok kiépítettek egy Európában egyedülálló templomerődláncot. Erdély német nevét (Siebenbürgen) a hét legnagyobb erődített szász városról – Beszterce, Nagyszeben, Kolozsvár, Brassó, Medgyes, Szászsebes, Segesvár – kapta. A két világháború között körülbelül 800 ezer német élt Romániában, de a második világégés idején Antonescu marsall megállapodott Hitlerrel abban, hogy a szászokat a Wehrmacht sorozza be: a túlélők közül sokan nem tértek haza. Az itthon maradottakat a kollektív bűnösség elve alapján a kommunisták Szibériába deportálták, vagy kényszerlakhelyre űzték, így már az 50-es évekre megfeleződött a közösség száma; ezt követte a Ceauşescu-féle emberkereskedelem.
Ceauşescu uralma idején 225 ezer szász és sváb vándorolt ki az NSZK-ba, akiknek szabadságáért a német állam fejpénzt fizetett. Csaknem 210 ezer személy kitelepedési engedélyének megszerzése Heinz Günther Hüsch ügyvéd érdeme, aki személyesen alkudozott értük a román titkosszolgálattal, a Szekuritátéval. A Német Kereszténydemokrata Unió (CDU) volt parlamenti képviselője a szebeni fórumon, majd a német közrádiónak adott interjúban feltárta, a titkos művelet során az NSZK eleinte 1800 márkát fizetett minden háziasszonyért, kiskorúért, képesítés nélküli személyért, 5500-at minden egyetemistáért és csaknem 11 ezer márkát minden felsőfokú végzettségű kivándorlóért. 1970 után képesítéstől függetlenül mindenkiért 8000 márkát kapott a Ceauşescu-rezsim. „Ennyibe került a szász Konrad Gündisch 1984-ben. Hetvenöt kiló voltam, kiszámíthatja, mennyibe került egy kiló Gündisch abban az évben. Alig valamivel több, mint a disznóhús" – illusztrálta saját kiárusításának történetét a Provincia című lapban 2002-ben megjelent interjúban a kolozsvári származású történész, az Oldenburgi Egyetem professzora.
A bonni kormány többnyire bőröndbe rejtve, készpénzben juttatta el a vételárat a személyesen Ceauşescu, valamint elnyomó gépezete, a Szekuritáte csúcsvezetői által koordinált román emberkereskedőknek. Ehhez még hozzáadódtak a Ceauşescunak küldött ajándékok. „Vadászfegyvereket, töltényeket és messzelátókat küldtünk neki, de információt nem adtunk el a románoknak. A Szekuritátéval való együttműködés erre nem terjedt ki" – mondta Hüsch. A hivatalos tranzakcióval párhuzamosan az anyaországukba emigráló németek csúszópénzt is fizettek kérvényük mihamarabbi elbírálásáért – mindezt közvetítőknek nevezett szekus ügynököknek –, a román állampolgárságról való lemondásuk jóváhagyásáért.
„A 80-as években mindenki menni akart. A németországi pénz jól jött a Ceauşescu-rezsimnek. A diktátornak mi csak egy valutatartalékot jelentettünk. Amikor kellett a pénz, útnak engedett egy népesebb német kontingenst, és behajtotta a pénzt Németországon" – nyilatkozta Eginald Schlattner író, a Szeben megyei Veresmart evangélikus lelkésze. A Szekuritáte Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) archívumában több mint 50 kötetre rúg a szászok exportját, az 1968 és 1989 között lebonyolított (fél)hivatalos tárgyalásokról, adásvételi alkudozásokról feljegyzett vallomásokat feldolgozó dokumentumanyag. A hírszerzéstől származó iratok titkosítását azonban a mai napig nem oldották fel, amit Traian Băsescu államfő még első mandátuma idején azzal indokolt, hogy a zsidók és németek eladásában érintett számos román politikus ma is él, sőt aktív szerepet tölt be a közéletben.
Kényszerű, majd önkéntes exodus
A Ceauşescu-féle emberkereskedelem megtette hatását: az 1989-es rendszerváltás után nem sokkal már csak 111 ezer német nemzetiségű személyt tartottak nyilván Romániában. Aztán a „békeidőkben" bekövetkezett újabb, ugyancsak tömeges, de immár önként vállalt exodus folytán – az 1992-es és a 2002-es népszámlálás között a közösség lélekszáma megfeleződött – számuk alig 36 ezerre apadt. Nem véletlen, hogy a több mint nyolcszáz éves erdélyi múltra visszatekintő, Brassó, Beszterce, Szeben, Medgyes, Segesvár, Szászsebes épített örökségén kitörölhetetlen nyomot hagyó elűzött szász közül csak néhányan tértek haza. Ehhez hozzátartozik az is, hogy többségükben mély sebet hagyott a kisemmizettség, és a mai napig bizalmatlanok a román jogállamiság, a törvények tiszteletben tartása iránt. Emellett elterjedt az a vélemény is, miszerint csak az a szász telepszik vissza Németországból, aki ott kudarcot vallott, aki nem tudott érvényesülni.
A kivándoroltak jelentős része ún. szülőföldi szervezetekbe tömörülve éli újra erdélyi szász identitását, évente egyszer hazalátogatva szülőföldjére, pontosabban a szinte teljesen elnéptelenedett, vagy románok és cigányok által belakott szász településekre. Néhányan Románia 2007-es EU-csatlakozása, a határok légiesülése nyomán sikeres vállalkozásba kezdtek. A ritka kivételek egyike a családjával 1988-ban, 13 évesen Szebenből Stuttgartba kivándorolt Frank Thomas Ziegler, aki 34 évesen visszatelepedett szülővárosába, ahol az evangélikus egyház kulturális menedzsereként és a Brukenthal Múzeum művészettörténészeként tevékenykedik. „A hazatelepülők számunkra hatalmas jelképes értéket képviselnek, számuk azonban elenyésző" – állapította meg korábban Klaus Johannis szebeni polgármester. A nemrég a kormányzó liberális pártba (PNL) is beiratkozott politikus annak ellenére irányítja 2000 óta a közösség egykori politikai fővárosát, hogy a 137 ezer lelkes megyeszékhelyen ma már csak 1400 szász él, a Német Demokrata Fórum mégis kétharmados többséggel rendelkezik a helyi képviselő-testületben. Jelenlegi helyzetüket, az általuk itt-ott képviselt politikai erőt korábban valaki a következő anekdotával igyekezett illusztrálni: Erdélyi szászok leszármazottai kirándultak el Nagyszebenbe. Kérdezgették a helyi lakosokat, hogy hol, melyik városrészben találhatóak még szászok. Válaszként a következőt kapták: „Most van a városi tanács ülése. Ott vannak mind."
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)
2013. május 25.
Dél-tiroli autonómia: követendő példa Erdély számára
Bemutatták Martha Stocker A Mi történelmünk. Dél-Tirol 1914 és 1992 között című könyvét péntek délután Kolozsváron, a Reményik Sándor Galériában. A könyv szerzőjét az esemény házigazdája Kelemen Hunor mutatta be, kiemelve, hogy az író történészként objektíven szemléli és ismerteti a tartomány történelmét, míg aktív politikusként egyszerűségre, közérthetőségre törekszik. Az RMDSZ elnöke megköszönte a szerzőnek, hogy lehetővé tette a könyv magyar nyelvre való fordítását, hasonlóképpen a fordítókat – Balogh F. Andrást és Daróczi Boglárkát – dicsérő szavakkal illette.
Hasonlóságok, közös vonások
A szövetségi elnök a könyv fontosságát abban látja, hogy az 1990-es évek elejétől az erdélyi magyarok példaértékűnek tartották a dél-tiroli autonómiát, ami 1992 óta még inkább fokozódott. „Nagyon sokat hallottunk róla, sokszor és sokat hivatkoztunk a dél-tiroli autonómiára, nemcsak magára az intézményes s politikai megoldásra, hanem arra az útra is, amely az autonómiáig vezetett. De nem vagyok meggyőződve arról, hogy ismertük pontosan a dél-tiroli autonómiát, illetve az odáig vezető utat. Ez nagyon sokszor bebizonyosodott az elmúlt esztendőben. Ezért úgy gondolom, hogy egyfajta hiánypótlás az erdélyi magyarok és a politikusok számára ez a könyv” – részletezte az elnök, aki fontos lépésnek nevezte ennek magyar nyelvre való fordítását. „Le kellene fordíttatnunk román nyelvre is. Biztos vagyok abban, hogy meg fogjuk találni azokat a forrásokat és lehetőségeket, amelyek majd lehetővé teszik ezt. Fontosnak tartanám, hogy a román közvélemény is megismerje a dél-tiroli autonómiát, amely modellértékűnek tekinthető” – fejtette ki Kelemen Hunor.
Az RMDSZ elnöke azért tartja modellértékűnek ezt az autonómiát, mert „ebben a néhány évtizedes dél-tiroli történetben sok-sok olyan momentum van, amelyek megfelelőjét valamilyen formában, Erdélyben is megtaláljuk”. Kelemen felhívta a figyelmet arra, hogy az első világháború és az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása számunkra sem ismeretlen, illetve következmény nélküli történelmi esemény. „A békeszerződést követően hasonló dolgok történtek velünk is, mint a dél-tiroli osztrákokkal, német ajkú lakosokkal. A két világháború között ott is elkezdődött az olaszosítás, a homogenizálási törekvések. Az erdélyi magyarságnak is hasonló tapasztalatokban volt része” – mondta Kelemen Hunor. Tanulságosnak nevezte az autonómiáig vezető utat, ugyanis szerinte ebből olyan következtetéseket vonhatunk le, amelyeket az erdélyi autonómia-törekvés során is felhasználhatunk. A szövetségi elnök szerint érveket, módszert és technikát tanulhatunk, amelyet a dél-tiroli németajkú közösség hosszú évtizedeken keresztül, de sikeresen tudott alkalmazni az olasz hatalommal, amikor pedig nem sikerült eredményre jutni, akkor az osztrák kormánnyal, a kétoldalú tárgyalásoknak az elkezdésével, valamint olyan nemzetközi intézmények bevonásával, mint az ENSZ.
Az autonómiához vezető út
Martha Stocker, az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának alelnöke, a dél-tiroli néppárt alelnöke bemutatva a könyvet felelevenítette a múlt történéseit, ugyanakkor az előttük álló feladatokat is ismertette. Üdvözölte a szövetségi elnök azon ötletét, hogy román nyelvre is lefordítsák a könyvet, hiszen miután megírta, neki is az volt az első gondolata, le kell fordítani olaszra. Hangsúlyozta: könyvét azért indítja az első világháború pillanatától, az osztrák-magyar monarchia szétesésétől, amely sok európai kisebbség számára közös tapasztalat, mert fontos, hogy a fiatalok megismerjék a gyökereiket. Sok iskolába hívják történelemórára, amit nemcsak azzal indokol, hogy történész és gyakorló politikus egyben, hanem azzal is, hogy sikerült átfogóan, logikus és letisztult formában, tömören megírni a könyvet.
Rávilágított arra, hogy a két világháború közti időszak volt a népe számára a legrosszabb korszak, akkor tapasztalták meg azt az asszimilációs folyamatot, amely magába foglalta a helységnevek olaszra való változtatását, az olasz nyelv hivatalos nyelvként való bevezetését, illetve ekkor sok műemléküket elszállították, és azok helyére olaszokat helyeztek. Egy másik jelenség, hogy a német többségű dél-tiroli területeken az olasz fasiszta hatalom szerette volna, ha a németajkú csoport kisebbségbe kerül, és ennek érdekében olasz ajkú lakosokat telepítettek oda – magyarázta Martha Stocker. A következő nehéz pillanatot Hitlernek és Mussolininek köszönhették, amikor a dél-tiroli németeknek választaniuk kellett, hogy otthon maradnak és asszimilálódnak, vagy áttelepülnek valamely német ajkú országba. Annak ellenére, hogy a dél-tiroliak 86 százalékának szándékában állt áttelepedni, végül 75 ezren hagyták el a tartományt, amelyből 25 ezren a második világháború után visszaköltöztek.
A második világháború után önrendelkezésre törekedtek, és kérték, hogy Dél-Tirolt csatolják vissza Ausztriához, ami nyilván lehetetlen volt. Született azonban egy párizsi egyezmény Ausztria és Olaszország között, amely az alapja lett a mai dél-tiroli autonómia intézményének – részletezte. Az első autonómiaforma nemcsak Dél-Tirolra vonatkozott, hanem Trentino tartományra is, ilyenformán az olaszok voltak többségben, így a tartomány ugyan autonómiát élvezett, de a többségben lévő olaszok döntöttek mindenben, hiszen az első regionális parlamentben a német ajkú képviselők száma csupán 28,3 százalék volt. Ekkor az iparban a közigazgatásban csak olaszok találtak munkahelyet, és a lakásvásárlás is csak számukra volt megvalósítható, így a német fiatalok közül sokan mentek el Németországba, Ausztriába vagy Svájcba munkát keresni, és olaszok özönlöttek a tartományba.
Felkelteni a világ figyelmét
Az olasz kormány politikájának köszönhetően 1957-ben a Sigsmundskron kastélyában 35 ezer ember tüntetett azért, hogy a Dél-Tirol Tartományt leválasszák Trentinóról. „Nyilván az olasz kormány mindaddig nem hajlott arra, hogy megadja ezt a fajta autonómiát, amíg Ausztria fel nem vetette Dél-Tirol problémáját az ENSZ előtt – és tulajdonképpen ez volt a legfontosabb lépés ebben a történetben” – tette hozzá. A helyzetünket a világ előtt is láthatóvá kellett tenni, ezért a fiatalok szervezkedésbe kezdtek, és bombamerényleteket hajtottak végre. Azt viszont kiemelte, hogy ezek minden alkalommal oszlopok ellen elkövetett merényletek voltak, és nagyon fontos volt az emberélet tisztelete.
Olaszországban alakult egy vegyes olasz és dél-tiroli bizottság, amely kidolgozta a majdani autonómiát bevezető intézkedéseket, de ezeket minden alkalommal Ausztriának is jóvá kellett hagynia. Stocker abban látja a dél-tiroli autonómia erősségét, hogy a folyamatokat végig figyelemmel követte Ausztria, és kedvezőtlen intézkedések esetén a nemzetközi közvélemény elé léphetett volna. 1972-ben megszületett egy 137 intézkedést tartalmazó autonómiacsomag, amelyet a következő húsz évben gyakorlatba is ültettek. Ez alapján az olaszok módosították saját törvényeiket, illetve saját alkotmányukat is úgy, hogy 1992-re a dél-tiroliak elmondhatták: kulturális, illetve területi autonómiájuk lett.
„A történések természetszerűleg 1992 után is folytatódtak, ellenben én ezen a ponton befejeztem munkámat. Először is az autonómia-vita lezárása mérföldkőnek tűnt számomra, még ha az önrendelkezés kiteljesedése csak ezután következett’ – írja Martha Stocker könyvének utószavában. „Másodsorban nem könnyű a közelmúlt történéseit a ma és a jövő szempontjából megítélni, bizonyos történelmi távlatra van szükség. A harmadik érvem pedig arról szól, hogy politikusként része vagyok egy rendszernek, nagyon szorosan kapcsolódom a napi történésekhez, ezért esetemben hiányzik a megfelelő rálátás” – vallja be szerényen a szerző.
HÁROMSZÉKI ESZTER
Nyugati Jelen (Arad)
Bemutatták Martha Stocker A Mi történelmünk. Dél-Tirol 1914 és 1992 között című könyvét péntek délután Kolozsváron, a Reményik Sándor Galériában. A könyv szerzőjét az esemény házigazdája Kelemen Hunor mutatta be, kiemelve, hogy az író történészként objektíven szemléli és ismerteti a tartomány történelmét, míg aktív politikusként egyszerűségre, közérthetőségre törekszik. Az RMDSZ elnöke megköszönte a szerzőnek, hogy lehetővé tette a könyv magyar nyelvre való fordítását, hasonlóképpen a fordítókat – Balogh F. Andrást és Daróczi Boglárkát – dicsérő szavakkal illette.
Hasonlóságok, közös vonások
A szövetségi elnök a könyv fontosságát abban látja, hogy az 1990-es évek elejétől az erdélyi magyarok példaértékűnek tartották a dél-tiroli autonómiát, ami 1992 óta még inkább fokozódott. „Nagyon sokat hallottunk róla, sokszor és sokat hivatkoztunk a dél-tiroli autonómiára, nemcsak magára az intézményes s politikai megoldásra, hanem arra az útra is, amely az autonómiáig vezetett. De nem vagyok meggyőződve arról, hogy ismertük pontosan a dél-tiroli autonómiát, illetve az odáig vezető utat. Ez nagyon sokszor bebizonyosodott az elmúlt esztendőben. Ezért úgy gondolom, hogy egyfajta hiánypótlás az erdélyi magyarok és a politikusok számára ez a könyv” – részletezte az elnök, aki fontos lépésnek nevezte ennek magyar nyelvre való fordítását. „Le kellene fordíttatnunk román nyelvre is. Biztos vagyok abban, hogy meg fogjuk találni azokat a forrásokat és lehetőségeket, amelyek majd lehetővé teszik ezt. Fontosnak tartanám, hogy a román közvélemény is megismerje a dél-tiroli autonómiát, amely modellértékűnek tekinthető” – fejtette ki Kelemen Hunor.
Az RMDSZ elnöke azért tartja modellértékűnek ezt az autonómiát, mert „ebben a néhány évtizedes dél-tiroli történetben sok-sok olyan momentum van, amelyek megfelelőjét valamilyen formában, Erdélyben is megtaláljuk”. Kelemen felhívta a figyelmet arra, hogy az első világháború és az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása számunkra sem ismeretlen, illetve következmény nélküli történelmi esemény. „A békeszerződést követően hasonló dolgok történtek velünk is, mint a dél-tiroli osztrákokkal, német ajkú lakosokkal. A két világháború között ott is elkezdődött az olaszosítás, a homogenizálási törekvések. Az erdélyi magyarságnak is hasonló tapasztalatokban volt része” – mondta Kelemen Hunor. Tanulságosnak nevezte az autonómiáig vezető utat, ugyanis szerinte ebből olyan következtetéseket vonhatunk le, amelyeket az erdélyi autonómia-törekvés során is felhasználhatunk. A szövetségi elnök szerint érveket, módszert és technikát tanulhatunk, amelyet a dél-tiroli németajkú közösség hosszú évtizedeken keresztül, de sikeresen tudott alkalmazni az olasz hatalommal, amikor pedig nem sikerült eredményre jutni, akkor az osztrák kormánnyal, a kétoldalú tárgyalásoknak az elkezdésével, valamint olyan nemzetközi intézmények bevonásával, mint az ENSZ.
Az autonómiához vezető út
Martha Stocker, az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának alelnöke, a dél-tiroli néppárt alelnöke bemutatva a könyvet felelevenítette a múlt történéseit, ugyanakkor az előttük álló feladatokat is ismertette. Üdvözölte a szövetségi elnök azon ötletét, hogy román nyelvre is lefordítsák a könyvet, hiszen miután megírta, neki is az volt az első gondolata, le kell fordítani olaszra. Hangsúlyozta: könyvét azért indítja az első világháború pillanatától, az osztrák-magyar monarchia szétesésétől, amely sok európai kisebbség számára közös tapasztalat, mert fontos, hogy a fiatalok megismerjék a gyökereiket. Sok iskolába hívják történelemórára, amit nemcsak azzal indokol, hogy történész és gyakorló politikus egyben, hanem azzal is, hogy sikerült átfogóan, logikus és letisztult formában, tömören megírni a könyvet.
Rávilágított arra, hogy a két világháború közti időszak volt a népe számára a legrosszabb korszak, akkor tapasztalták meg azt az asszimilációs folyamatot, amely magába foglalta a helységnevek olaszra való változtatását, az olasz nyelv hivatalos nyelvként való bevezetését, illetve ekkor sok műemléküket elszállították, és azok helyére olaszokat helyeztek. Egy másik jelenség, hogy a német többségű dél-tiroli területeken az olasz fasiszta hatalom szerette volna, ha a németajkú csoport kisebbségbe kerül, és ennek érdekében olasz ajkú lakosokat telepítettek oda – magyarázta Martha Stocker. A következő nehéz pillanatot Hitlernek és Mussolininek köszönhették, amikor a dél-tiroli németeknek választaniuk kellett, hogy otthon maradnak és asszimilálódnak, vagy áttelepülnek valamely német ajkú országba. Annak ellenére, hogy a dél-tiroliak 86 százalékának szándékában állt áttelepedni, végül 75 ezren hagyták el a tartományt, amelyből 25 ezren a második világháború után visszaköltöztek.
A második világháború után önrendelkezésre törekedtek, és kérték, hogy Dél-Tirolt csatolják vissza Ausztriához, ami nyilván lehetetlen volt. Született azonban egy párizsi egyezmény Ausztria és Olaszország között, amely az alapja lett a mai dél-tiroli autonómia intézményének – részletezte. Az első autonómiaforma nemcsak Dél-Tirolra vonatkozott, hanem Trentino tartományra is, ilyenformán az olaszok voltak többségben, így a tartomány ugyan autonómiát élvezett, de a többségben lévő olaszok döntöttek mindenben, hiszen az első regionális parlamentben a német ajkú képviselők száma csupán 28,3 százalék volt. Ekkor az iparban a közigazgatásban csak olaszok találtak munkahelyet, és a lakásvásárlás is csak számukra volt megvalósítható, így a német fiatalok közül sokan mentek el Németországba, Ausztriába vagy Svájcba munkát keresni, és olaszok özönlöttek a tartományba.
Felkelteni a világ figyelmét
Az olasz kormány politikájának köszönhetően 1957-ben a Sigsmundskron kastélyában 35 ezer ember tüntetett azért, hogy a Dél-Tirol Tartományt leválasszák Trentinóról. „Nyilván az olasz kormány mindaddig nem hajlott arra, hogy megadja ezt a fajta autonómiát, amíg Ausztria fel nem vetette Dél-Tirol problémáját az ENSZ előtt – és tulajdonképpen ez volt a legfontosabb lépés ebben a történetben” – tette hozzá. A helyzetünket a világ előtt is láthatóvá kellett tenni, ezért a fiatalok szervezkedésbe kezdtek, és bombamerényleteket hajtottak végre. Azt viszont kiemelte, hogy ezek minden alkalommal oszlopok ellen elkövetett merényletek voltak, és nagyon fontos volt az emberélet tisztelete.
Olaszországban alakult egy vegyes olasz és dél-tiroli bizottság, amely kidolgozta a majdani autonómiát bevezető intézkedéseket, de ezeket minden alkalommal Ausztriának is jóvá kellett hagynia. Stocker abban látja a dél-tiroli autonómia erősségét, hogy a folyamatokat végig figyelemmel követte Ausztria, és kedvezőtlen intézkedések esetén a nemzetközi közvélemény elé léphetett volna. 1972-ben megszületett egy 137 intézkedést tartalmazó autonómiacsomag, amelyet a következő húsz évben gyakorlatba is ültettek. Ez alapján az olaszok módosították saját törvényeiket, illetve saját alkotmányukat is úgy, hogy 1992-re a dél-tiroliak elmondhatták: kulturális, illetve területi autonómiájuk lett.
„A történések természetszerűleg 1992 után is folytatódtak, ellenben én ezen a ponton befejeztem munkámat. Először is az autonómia-vita lezárása mérföldkőnek tűnt számomra, még ha az önrendelkezés kiteljesedése csak ezután következett’ – írja Martha Stocker könyvének utószavában. „Másodsorban nem könnyű a közelmúlt történéseit a ma és a jövő szempontjából megítélni, bizonyos történelmi távlatra van szükség. A harmadik érvem pedig arról szól, hogy politikusként része vagyok egy rendszernek, nagyon szorosan kapcsolódom a napi történésekhez, ezért esetemben hiányzik a megfelelő rálátás” – vallja be szerényen a szerző.
HÁROMSZÉKI ESZTER
Nyugati Jelen (Arad)
2013. június 4.
Trianon 93
Modern történelmünk legfájóbb sebe újra felszakad a Trianoni Békediktátum reánk erőltetésének emléknapján, 1920. június 4-én, amikor a Párizs melletti Trianon palotában a győztes Antant hatalmak négyfelé szakították ezeréves országunkat és magyarságunkat.
A seb minden évfordulón újra szakad, mert az újkori történelem legalantasabb, legalább valóbb és legaljasabb békediktátumát erőltették az ezeréves történelmi Magyarországra. „Trianonban útonállók, gyilkosok diktálták a békét” – mondta még az a Szovjet Uniót véres diktatúrával megteremtő Lenin is, aki magát magas erkölcsi piedesztálon állónak vélte a trianoni országgyilkosokhoz képest. Ha másban nem is – de ebben igaza volt.
A Központi Hatalmak nagy átverése Wilson amerikai elnök, mint „békeangyal” 14 pontos béketerve közreadásával kezdődött, amiben igazságos, elfogadható és teljesíthető békefeltételeket ígért ellenfeleinek, amit azok „szentírásnak” vettek, hiszen azt a világháborút a katonai beavatkozásával eldöntő amerikai elnök tette. Csakhogy legalább két politikus volt, akinek gyökeresen más elképezése volt a békéről. Az egyik Eduard Benes, cseh politikus, aki a pánszláv eszme megszállottja volt, s népét ki akarta venni az osztrák tartományi státuszból, s naggyá tenni. A másik George Clemenceau francia miniszterelnök volt, aki a rég elveszett francia „gloire” visszaszerzéséről álmodott, s Franciaország európai hegemóniáját akarta megteremteni. E két politikus terve szépen kapcsolódott össze. Az Osztrák-Magyar Monrachia feldarabolásával felszabadítják a felvidéki szlovákokat, s a kárpátaljai ruténséget, akik a csehekkel együtt Csehszlovákiát alkották meg; Szerbia megkapta Horvátországot, Bácskát s a fele Bánságot; Erdélyt, Partiumot és fél Bánságot Romániához csatolva létrehozzák Nagyromániát; sőt még Ausztriának is juttatnak egy kis részt, a nyugati Magyar Határőrvidéket! Ezen felül az elszakított részekhez csatoltak színtiszta magyar területeket, pld. Csallóközt, Szlovákia déli határsávját Csehszlovákiához; Partiumot, Észak-Bácskát, Erdély északi felét, s a magyarok-németek által lakott Bánságot Romániához és Szerbiához – „ha már lúd, legyen kövér” alapon.
Így szakították el a történelmi Magyarország területének 2/3-át és magyar anyanyelvű lakosságának 1/3-át dobták idegen kultúrájú, nyelvű, ellenséges érzületű népek uralma alá minden jog nélkül, kiszolgáltatva őket üldöztetésnek, beolvasztásnak, kizsákmányolásnak és megaláztatásnak. Hogy még nagyobb legyen a magyarság szétszakítottsága, a 90-es évek nagy átalakulásai eredményeképpen Magyarországot már hétfelé szaggatták Szlovákia, Ukrajna, Románia, Szerbia, Horvátország, Szlovénia és Ausztria között!
A történelem fintora az, hogy az Antant teremtette utódállamok legtöbbje 1939-re nemcsak elfeledte jótevőit hanem a győztesnek hitt Hitler oldalán vett részt a II. Világháborúban!
A két világháború közötti magyar kormányok mindent megtettek, hogy bizonyos enyhítést érjenek el Trianon ügyében a nagy nyugati demokráciáknál – aminek semmi eredménye nem lett. Így kénytelen voltak előbb Olaszországhoz, majd az ismét megerősödő Németországhoz fordulni s nem is eredménytelenül. Ezek a diktatúrák fogékonyabbak voltak a trianoni igazságtalanságokkal szemben, s a két Bécsi Döntésben (1938, 1940) nemzetközi szerződéssel igazságos módon jelentős magyarlakta területeket juttattak vissza Magyarországnak. Jellemző, hogy a háború után a nemzetközi szerződésekkel történt határkiigazításokat az ismét uralmuk alá került magyar lakosság etnikai alapon történő irtásával (genocídiummal), elüldözéssel és deportálással bosszulták meg! Egyetlen bűnük volt: az anyaországhoz való visszatérés öröme!
A volt Antant és a Kisantant országok viszonyulása Trianonhoz (1920) és annak megismétléséhez Párizsban (1947) semmit sem enyhült, sőt annak súlyosbodása figyelhető meg az elmúlt 93 esztendőben. Kezdődött ez 1956-ban a magyar Forradalom és Szabadságharc kirobbanásával, magára hagyásával és brutális leverésével, megtorlásával. Hosszú ideig a nagyvilág figyelmének központjába és szimpátiájába került a magyar tragédia. Félő volt, hogy ezzel együtt a világ figyelme a mélyen igazságtalan, bűnös és tarthatatlan trianoni–párizsi békediktátumok felé fordul s azok revízióját fogja szorgalmazni. Ezt elkerülendő a világ hatalmasai „a magyar ügy” mielőbbi lezárásán dolgoztak – nem kevés sikerrel!
A másik Trianonnal-Párizzsal kapcsolatos izgalmas momentum 1989-ben volt, amikor a magyaroknak volt bátorsága nyugat felé kiengedni a budapesti nyugatnémet követségen összezsúfolódott keletnémet tömeget, mellyel megkezdődött a félelmetes és tabunak tekintett. Vasfüggöny felszámolása, és – láss csodát – októberre megtörtént a berlini fal ledöntése és a kettészakított Németország egyesülése. Amint Kohl kancellár mondotta: „A berlini fal első tégláját a magyarok verték ki!” Ezzel a magyarság hírneve, tekintélye újra hatalmasan megnőtt!
Ebben a helyzetben a nyugatnak nem volt közömbös, hogy küszöbön álló magyar rendszerváltást ki vezényli le és hogyan. Amerikában az idősebb Bush elnök három vezető magyar embert hívott meg „beszélgetésre” – azaz puhatolódzásra, hogy melyik lenne a nekik megfelelő vezető politikus. Ezek voltak: Rácz Sándor, Pozsgay Imre és Antall József. Rácz Sándor elbeszéléséből tudjuk, hogy két kérdésre kértek választ: Trianonra és az államadósságra. Érdekes, hogy az akkor még ismeretlen Antall Józsefre esett a választás, s belőle lett a rendszerváltás utáni első miniszterelnök. Hogy miért? Valószínű azért, mert mint tudott vállalta a teljes adósság visszafizetését, és már az első minisztertanács ülésén megtiltotta Trianonnak még csak az említését is! Miért Trianon és miért az adósság volt a fontos? Mert várható volt, hogy Magyarország megnövekedett nemzetközi tekintélye miatt, egy gyökeresen megváltozott nemzetközi helyzetben Magyarország Trianon revízióját és államadósság teljes vagy részbeni elengedését, netán újraütemezését fogja követelni. Bush elnök és kohorszai ettől féltek úgy, mint „ördög a tömjénfüsttől”.
A nyugati politika irányítói, s benne az EU vezető politikusai 1956-ból és 1989-ből arra a következtetésre jutottak, hogy, mivel Magyarország még trianoni állapotában is veszélyes lehet, ezért kizsákmányoltnak, koldusnak és a nyugattól függőnek kell maradnia.
Magyarország kizsákmányolása, kifosztása és eladósodása 1990 és 1998, valamint 2002 és 2010 között sikeresen megtörtént a magyar komprádor burzsoázia segítségével. Szerencsére a magyarok tömegei még időben felismerték a végveszélyt s 2010-ben 2/3-os többséggel juttatta a parlamentbe a FIDESZ-KDNP koalíciót, amely nemzetmentő munkája nélkül ma Magyarország nyomorultabb és kiszolgáltatottabb állapotban lenne, mint Görögország.
A jelek szerint egy erős, független és egységes Magyarország igazában véve nem kívánatos Európában, mivel volt ellenségeinkben ott szunnyad a félelem, hogy ebben az esetben előbb-utóbb terítékre kerül az idegen uralmak alá hajtott több milliónyi magyar autonómia ügye, esetleg Trianon felülvizsgálata, és egy új, igazságosabb határrendezés.
Az is egyre nyilvánvalóbbá lesz, hogy a magyarellenes hatalmak az Európai Uniót igyekeznek felhasználni a magára találó, fejlődő és önbizalmát visszanyerő Magyarország ellen. Az utóbbi években megfigyelhető az EU intézményeinek barátságtalan, sőt magyarellenes praktikáinak sokasodása. Ezek között ott van a kettős mérce alkalmazása, a kákán is csomót keresés; különféle levegőből kapott vádak emelése; teljesíthetetlen ajánlatok sokasodása; a lakosság jövedelmének visszaszorítása újabb adók bevezetésével; komoly szankciókkal való fenyegetés és az európai szavazati jog felfüggesztése. Mindezeken túl nyíltan pénzelik a hazai ellenzéki pártokat, így segítve azok hatalomra jutását a jövő évi parlamenti választásokon – s ezzel az általuk már jól bevált országvesztő politika újra alkalmazását.
Az Európai Unió Magyarország felé gyakorolt politikájában változás nem várható, amíg annak parlamentjében többségen vannak a volt maoista, kommunista, liberális, szociáldemokrata és zöld párti képviselők. Változás csak a néppárti többségű EU-ban képzelhető el.
Az idei gyászos évfordulónkon döbbenjünk rá, hogy mint régen nagyapáink és apáink, úgy mi is még ma is Trianonban élünk és miatta gyaláztatunk, veretettünk és szenvedünk! 2013. június 4.
Dr. Pungur József
Erdély.ma
Modern történelmünk legfájóbb sebe újra felszakad a Trianoni Békediktátum reánk erőltetésének emléknapján, 1920. június 4-én, amikor a Párizs melletti Trianon palotában a győztes Antant hatalmak négyfelé szakították ezeréves országunkat és magyarságunkat.
A seb minden évfordulón újra szakad, mert az újkori történelem legalantasabb, legalább valóbb és legaljasabb békediktátumát erőltették az ezeréves történelmi Magyarországra. „Trianonban útonállók, gyilkosok diktálták a békét” – mondta még az a Szovjet Uniót véres diktatúrával megteremtő Lenin is, aki magát magas erkölcsi piedesztálon állónak vélte a trianoni országgyilkosokhoz képest. Ha másban nem is – de ebben igaza volt.
A Központi Hatalmak nagy átverése Wilson amerikai elnök, mint „békeangyal” 14 pontos béketerve közreadásával kezdődött, amiben igazságos, elfogadható és teljesíthető békefeltételeket ígért ellenfeleinek, amit azok „szentírásnak” vettek, hiszen azt a világháborút a katonai beavatkozásával eldöntő amerikai elnök tette. Csakhogy legalább két politikus volt, akinek gyökeresen más elképezése volt a békéről. Az egyik Eduard Benes, cseh politikus, aki a pánszláv eszme megszállottja volt, s népét ki akarta venni az osztrák tartományi státuszból, s naggyá tenni. A másik George Clemenceau francia miniszterelnök volt, aki a rég elveszett francia „gloire” visszaszerzéséről álmodott, s Franciaország európai hegemóniáját akarta megteremteni. E két politikus terve szépen kapcsolódott össze. Az Osztrák-Magyar Monrachia feldarabolásával felszabadítják a felvidéki szlovákokat, s a kárpátaljai ruténséget, akik a csehekkel együtt Csehszlovákiát alkották meg; Szerbia megkapta Horvátországot, Bácskát s a fele Bánságot; Erdélyt, Partiumot és fél Bánságot Romániához csatolva létrehozzák Nagyromániát; sőt még Ausztriának is juttatnak egy kis részt, a nyugati Magyar Határőrvidéket! Ezen felül az elszakított részekhez csatoltak színtiszta magyar területeket, pld. Csallóközt, Szlovákia déli határsávját Csehszlovákiához; Partiumot, Észak-Bácskát, Erdély északi felét, s a magyarok-németek által lakott Bánságot Romániához és Szerbiához – „ha már lúd, legyen kövér” alapon.
Így szakították el a történelmi Magyarország területének 2/3-át és magyar anyanyelvű lakosságának 1/3-át dobták idegen kultúrájú, nyelvű, ellenséges érzületű népek uralma alá minden jog nélkül, kiszolgáltatva őket üldöztetésnek, beolvasztásnak, kizsákmányolásnak és megaláztatásnak. Hogy még nagyobb legyen a magyarság szétszakítottsága, a 90-es évek nagy átalakulásai eredményeképpen Magyarországot már hétfelé szaggatták Szlovákia, Ukrajna, Románia, Szerbia, Horvátország, Szlovénia és Ausztria között!
A történelem fintora az, hogy az Antant teremtette utódállamok legtöbbje 1939-re nemcsak elfeledte jótevőit hanem a győztesnek hitt Hitler oldalán vett részt a II. Világháborúban!
A két világháború közötti magyar kormányok mindent megtettek, hogy bizonyos enyhítést érjenek el Trianon ügyében a nagy nyugati demokráciáknál – aminek semmi eredménye nem lett. Így kénytelen voltak előbb Olaszországhoz, majd az ismét megerősödő Németországhoz fordulni s nem is eredménytelenül. Ezek a diktatúrák fogékonyabbak voltak a trianoni igazságtalanságokkal szemben, s a két Bécsi Döntésben (1938, 1940) nemzetközi szerződéssel igazságos módon jelentős magyarlakta területeket juttattak vissza Magyarországnak. Jellemző, hogy a háború után a nemzetközi szerződésekkel történt határkiigazításokat az ismét uralmuk alá került magyar lakosság etnikai alapon történő irtásával (genocídiummal), elüldözéssel és deportálással bosszulták meg! Egyetlen bűnük volt: az anyaországhoz való visszatérés öröme!
A volt Antant és a Kisantant országok viszonyulása Trianonhoz (1920) és annak megismétléséhez Párizsban (1947) semmit sem enyhült, sőt annak súlyosbodása figyelhető meg az elmúlt 93 esztendőben. Kezdődött ez 1956-ban a magyar Forradalom és Szabadságharc kirobbanásával, magára hagyásával és brutális leverésével, megtorlásával. Hosszú ideig a nagyvilág figyelmének központjába és szimpátiájába került a magyar tragédia. Félő volt, hogy ezzel együtt a világ figyelme a mélyen igazságtalan, bűnös és tarthatatlan trianoni–párizsi békediktátumok felé fordul s azok revízióját fogja szorgalmazni. Ezt elkerülendő a világ hatalmasai „a magyar ügy” mielőbbi lezárásán dolgoztak – nem kevés sikerrel!
A másik Trianonnal-Párizzsal kapcsolatos izgalmas momentum 1989-ben volt, amikor a magyaroknak volt bátorsága nyugat felé kiengedni a budapesti nyugatnémet követségen összezsúfolódott keletnémet tömeget, mellyel megkezdődött a félelmetes és tabunak tekintett. Vasfüggöny felszámolása, és – láss csodát – októberre megtörtént a berlini fal ledöntése és a kettészakított Németország egyesülése. Amint Kohl kancellár mondotta: „A berlini fal első tégláját a magyarok verték ki!” Ezzel a magyarság hírneve, tekintélye újra hatalmasan megnőtt!
Ebben a helyzetben a nyugatnak nem volt közömbös, hogy küszöbön álló magyar rendszerváltást ki vezényli le és hogyan. Amerikában az idősebb Bush elnök három vezető magyar embert hívott meg „beszélgetésre” – azaz puhatolódzásra, hogy melyik lenne a nekik megfelelő vezető politikus. Ezek voltak: Rácz Sándor, Pozsgay Imre és Antall József. Rácz Sándor elbeszéléséből tudjuk, hogy két kérdésre kértek választ: Trianonra és az államadósságra. Érdekes, hogy az akkor még ismeretlen Antall Józsefre esett a választás, s belőle lett a rendszerváltás utáni első miniszterelnök. Hogy miért? Valószínű azért, mert mint tudott vállalta a teljes adósság visszafizetését, és már az első minisztertanács ülésén megtiltotta Trianonnak még csak az említését is! Miért Trianon és miért az adósság volt a fontos? Mert várható volt, hogy Magyarország megnövekedett nemzetközi tekintélye miatt, egy gyökeresen megváltozott nemzetközi helyzetben Magyarország Trianon revízióját és államadósság teljes vagy részbeni elengedését, netán újraütemezését fogja követelni. Bush elnök és kohorszai ettől féltek úgy, mint „ördög a tömjénfüsttől”.
A nyugati politika irányítói, s benne az EU vezető politikusai 1956-ból és 1989-ből arra a következtetésre jutottak, hogy, mivel Magyarország még trianoni állapotában is veszélyes lehet, ezért kizsákmányoltnak, koldusnak és a nyugattól függőnek kell maradnia.
Magyarország kizsákmányolása, kifosztása és eladósodása 1990 és 1998, valamint 2002 és 2010 között sikeresen megtörtént a magyar komprádor burzsoázia segítségével. Szerencsére a magyarok tömegei még időben felismerték a végveszélyt s 2010-ben 2/3-os többséggel juttatta a parlamentbe a FIDESZ-KDNP koalíciót, amely nemzetmentő munkája nélkül ma Magyarország nyomorultabb és kiszolgáltatottabb állapotban lenne, mint Görögország.
A jelek szerint egy erős, független és egységes Magyarország igazában véve nem kívánatos Európában, mivel volt ellenségeinkben ott szunnyad a félelem, hogy ebben az esetben előbb-utóbb terítékre kerül az idegen uralmak alá hajtott több milliónyi magyar autonómia ügye, esetleg Trianon felülvizsgálata, és egy új, igazságosabb határrendezés.
Az is egyre nyilvánvalóbbá lesz, hogy a magyarellenes hatalmak az Európai Uniót igyekeznek felhasználni a magára találó, fejlődő és önbizalmát visszanyerő Magyarország ellen. Az utóbbi években megfigyelhető az EU intézményeinek barátságtalan, sőt magyarellenes praktikáinak sokasodása. Ezek között ott van a kettős mérce alkalmazása, a kákán is csomót keresés; különféle levegőből kapott vádak emelése; teljesíthetetlen ajánlatok sokasodása; a lakosság jövedelmének visszaszorítása újabb adók bevezetésével; komoly szankciókkal való fenyegetés és az európai szavazati jog felfüggesztése. Mindezeken túl nyíltan pénzelik a hazai ellenzéki pártokat, így segítve azok hatalomra jutását a jövő évi parlamenti választásokon – s ezzel az általuk már jól bevált országvesztő politika újra alkalmazását.
Az Európai Unió Magyarország felé gyakorolt politikájában változás nem várható, amíg annak parlamentjében többségen vannak a volt maoista, kommunista, liberális, szociáldemokrata és zöld párti képviselők. Változás csak a néppárti többségű EU-ban képzelhető el.
Az idei gyászos évfordulónkon döbbenjünk rá, hogy mint régen nagyapáink és apáink, úgy mi is még ma is Trianonban élünk és miatta gyaláztatunk, veretettünk és szenvedünk! 2013. június 4.
Dr. Pungur József
Erdély.ma
2013. június 30.
Kónya-Hamar Sándor: Adalékok és feljegyzések a Nyírő-ügyhöz
Még a Nyírő József temetés-botránya előtt került a birtokomba Szerb Antal, az Erdélyi Helikon pályázatát megnyerő – és 1934-ben kötetben kiadott – Magyar irodalomtörténetének hasonmása. Birtokomban volt ugyan egy 1945 után kiadott változat, csakhogy abból eleve hiányzott A mai irodalom c. fejezet 3. alfejezete, Az utódállamok magyar irodalma című és abban Tamási Áron és Nyírő József méltatása is. Volt alkalmam tehát összehasonlítani az eredeti és megcenzúrázott változatot. És végképp elvetni a Hegedűs Géza- és Ungvári Tamás-féle „Nyírő-minősítéseket”, melyek lényegében még az 1945-ben Brassóban megjelenő Népi Egység (a Magyar Népi Szövetség lapja) június 15-i számában és Szász István (későbbi Utunk-szerkesztő) tollából, Isten igájától Hitler igájáig (Nyírő József népáruló író politikai pályájáról) címen megjelent tendenciózus írásra alapoztak. A korabeli elismerés és méltatás tehát nagyon jókor jött!
Mert a Bárdi Nándor Az Erdélyi Párt és a regionális politika, Egry Gábor Az „erdélyiség” színeváltozása és Horváth Szabolcs Ferenc Népcsoportpolitika, szociális kompenzáció és gazdasági jóvátétel – A holokauszt Észak-Erdélyben, valamint Elutasítás és alkalmazkodás között című könyvekben leírt vagy manipulált igazságok ugyancsak felkeltették érdeklődésemet, mivel éppen akkor Albrecht Dezső és Vita Sándor, a második, a „nagy” Hitel szerkesztőinek, később országgyűlési képviselőknek és az Erdélyi Párt prominenseinek életét és életművét kutattam. Látókörömbe így került bele időnként Nyírő József is. Az erdélyi, kolozsvári holokauszt-ügyet viszont nem lehetett nem figyelemmel tanulmányozni, hiszen említetteket amiatt sikerült a legjobban besározni.
Kezdjük Albrecht Dezsővel. Az említett szerző-hármas nem kisebb dolgot állít, mint azt, hogy Albrecht Dezső (1907–1976) radikális antiszemita volt, és a harmadik magyar zsidótörvényt (1941. évi XV. tc. „a házassági jogról szóló 1894. évi XXXI. tc. kiegészítéséről, valamint az ezzel kapcsolatban szükséges fajvédelmi intézkedésekről”) erőteljesen támogatta, a törvényvitában szerepet vállalt, érvelésében pedig kimutathatóak antiszemitizmusának gazdasági, politikai, demográfiai és ideológiai összetevői. És zsidógyűlöletét az is világosan kifejezi, ahogyan a sárga csillag viselése ellen tiltakozott.
Albrecht Dezső nem vett részt a törvény vitájában. Az 1941 tavaszán-nyarán folyó parlamenti szópárbajban az országgyűlési jegyzőkönyvek szerint a vezérszónok Paál Árpád volt. Érvelésével még jelen volt László Dezső, Bánffy Dániel és Braunecher Antal. Vita Sándor emlékirata szerint pedig, azokban a napokban Albrecht Dezső Kövér Gusztáv képviselőtársával próbálta megértetni, hogy amennyiben nem változtat éles véleményén (ellenezte a zsidótörvény erdélyiek szerinti, külön kiegészítését), úgy Teleki Pál miniszterelnök kérésére ki kell zárni az Erdélyi Pártból (ami később meg is történt).
Nyírő József nem vehetett részt a vitában, hiszen őt (miután 1941-ben Kolozsvárott megszervezte az EP tagozatát és annak elnöke lett) csak 1942. február 14-én hívja be öt társával együtt Bárdossy László miniszterelnök, a behívott román képviselők üresen maradt helyére. Az 1942-ben megvitatott és elfogadott negyedik zsidótörvény (1942. évi XV. tc) vitájában viszont már szót kért. A vezérszónok Bánffy Dániel, a törvény pedig a zsidóság mezőgazdasági ingatlanjairól és földterületeiről szólt. Nyírő József az országgyűlés 1942. november 20-i ülésén nemzetnevelésről szónokolt, s a „levitézlett liberális zsidó felfogást” bírálta, aminek nyilván semmi köze nem volt a törvényvita tárgyához.
Szónoki fogás és szereplés? Feleletként idézhetjük az Országgyűlés jegyzőkönyvéből az inkriminált részletet: „Félre az útból a magyar lelkiségtől idegenkedőkkel. Azokkal, akik az úgynevezett humánum álorcájában a sajtó, az irodalom, a művészet, a lélek és a szellem területén olyan hosszú ideig büntetlenül pusztítottak bennünket a saját hazánkban. Ennek a felfogásnak, ennek a levitézlett liberális zsidó hagyatéknak, ami sok jóhiszemű magyart is megfertőzött köztünk, ennek a burkolt propagandának a magyar életből el kell tűnnie.”
Nyírő József 1943. november 24-én felszólalt a honvédelmi költségvetés plenáris vitáján is, és a leventemozgalom hasznosságáról és fontosságáról szónokolt, minden antiszemita utalás vagy felhang nélkül. Ilyesmit azelőtti és azutáni 3-4 felszólalásában sem találni.
De térjünk vissza Albrecht Dezső kimagyarázott tiltakozásához. Jóval a törvény zárószavazása után, egy „türelmetlen sárgacsillagos” napirendi pont kapcsán kért szót és mondta el a következőket 1941. december 2-án: „Nem akarom és nem kívánom a sárga folt (Dávid-csillag) kötelező viselésének bevezetését, egyfelől azért, mert ezt túlságosan látszat megoldásnak tartom, de másfelől azért sem, mert e nélkül még elhihetem például, hogy Budapesten itthon vagyok. Goethének egy mondása jut eszembe: »Lasst mich scheinen, bist ich verde.« Legalább látszódj kereszténynek és magyarnak, Budapest, míg tényleg azzá válhatsz. Aki pedig keresztény, az soha nem lehet antiszemita! Tehát nincs keresztény antiszemitizmus. Ne tagadjuk így a kereszténység zsidó eredetét!”
Nem ezt idézte később Esterházy János a pozsonyi zsidótörvény vitájában?
Albrecht Dezső ezt petíció formájában is benyújtotta, több EP-képviselő támogató aláírásával, így legelsőnek a Kövér Gusztávéval stb. De Nyírő József ezt még nem írhatta alá. Amit ő aláírt¸ az az 1944. április 5-e (a sárga csillag kötelező viselésének premiernapja) után Albrecht Dezső és Mikó Imre által fogalmazott memorandum, melyet a pártelnök gr. Teleki Béla adott át Sztójay Döme miniszterelnöknek. Vita Sándor emlékiratában erre így emlékezik: 1944. március 19-e után az országgyűlésnek már semmi jelentősége nem volt, a jobboldali pártok demagógiája uralkodott itt is és a sajtóban is. Láttuk, hogy ez a helyzet (s a terjedő gettósítás-hír) Erdélyre nézve mennyi veszedelmet rejt magában, ezért Albrecht Dezső, a párt ügyvezető alelnöke és Mikó Imre, a párt parlamenti csoportjának főtitkára, április 5-ke után egy nagy emlékiratot szerkesztettek a miniszterelnökhöz, s ebben szóvá tették, hogy az új kormány teljesen tehetetlen a féktelen demagógiával szemben, az erdélyi problémákkal egyáltalán nem foglalkozik, érveléseinket senki meg nem hallgatja, a zsidókérdést brutálisan kezelik, közéleti férfiakat (zsidók és nem zsidók), köztük képviselőket is, letartóztattak, elhurcoltak, a belpolitikában áldatlan kötélhúzás folyik a pártok között, és uralkodóvá igyekeznek tenni a nemzetiszocialista gondolatot. Ezt az emlékiratot (melyet az EP minden képviselője aláírt) május első napjaiban Teleki Béla adta át Sztójay miniszterelnöknek.” (Vita Sándor önéletírása, kiadatlan kézirat, 118. l.) Az emlékiratot az EP minden képviselője aláírta tehát, így gondolom, Nyírő József is.
Nyírő József életének 1942 előtti mozzanataira is szeretném felhívni a figyelmet. Az első az Uz Bence c. regényében a zsidó Róth Sámi alakjának igencsak rokonszenves megrajzolása. A könyv megjelenése után, még 1940 előtt, a nagyváradi Új Kelet című cionista lapban Benamy Sándor szólaltatja meg egy interjú keretében őt és feleségét is, melyben világosan kiáll a zsidóság mellett. Ezt a szöveget meg kellene találni (az Országgyűlés legteljesebb sajtógyűjteményében például) és újra közzétenni. Úgyszintén a Kádár Imre emlékiratát, melyben, akárcsak korábban Ligeti Ernő, mint az egykori Erdélyi Szépműves Céh alapító tagtársára emlékezik, és nem is akárhogyan. Nem hallgathatom el, hogy Kádár Imre rendkívül gyalázatos módon viselkedett például Vita Sándorral 1945 után (aki pedig kiállította számára az életmentő mentesítő levelet Kolozsváron).
Nyírő József életében bizonyára nagy élmény volt az 1941-42-es weimari író- és költőtalálkozó, melynek házigazdája maga Goebbels propagandaminiszter, s melynek Szabó Lőrinccel együtt volt meghívottja.
Radnóti Miklós naplóbejegyzését szokás rosszindulatúan idézgetni, ám Nyírő József Keleti Újságban közölt háromkolumnás beszámolóját már nem. Pedig érdemes volna. Még akkor is, ha Medvigy Endre irodalomkutató és az újabb Nyírő-összkiadás szerkesztője szerint, ami abban található, az „a házigazda iránti udvariasság szerencsétlen lenyomata”.
És most elérkeztünk Ligeti Ernő ügyéhez, melyben Mester Miklóssal és Albrecht Dezsővel együtt, Nyírő Józsefnek is szerepe volt.
Rugonfalvi Mester Miklósnak a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárában lévő hagyatékában (MX5462. jelzettel őrzött), a Bokor Péternek adott interjújából (Végjáték a Duna-mentén) idézve, a következőket tudjuk meg: 1944. április 30-án nevezik ki államtitkárnak a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumba. Elmondása szerint erre Albrecht Dezső, az Erdélyi Párt ügyvezető elnöke, a Hitel c. folyóirat szerkesztője kérte fel képviselőtársát, Mester Miklóst, mondván, hogy „üresen áll a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban a politikai államtitkári állás és az Erdélyi Pártnak van felajánlva. Mi nem fogjuk betölteni, benned megbízunk, vállald el!” (Megjegyzem: az 1989-ben elhunyt Mester Miklós 1945 előtt az imrédysta párt képviselője volt. És csak 2012-ben jelenhetett meg az 1971-ben befejezett emlékirata a Tarsoly kiadónál 816 oldalon Arcképek – két tragikus kor árnyékában címen.)
A müncheni Új Látóhatár 1985. októberi számában megjelent Zsidókérdés Magyarországon 1944 c. tanulmány igazolja e felkérés előrelátó voltát. „Mester Miklós teljes erővel védelmébe vette a zsidó származású művészeket és írókat. Mindenki, aki beadta kérését a kultuszminisztérium útján megkapta a kormányzói mentesítést.”
A Bokor Péternek adott interjújában mondja el Mester Miklós: „Április 2-án hozzám jött Ligeti Ernő erdélyi írónak a felesége. Letartóztatták a férjét és segítséget kért tőlem. Ligeti Ernőt jól ismertem mint kiváló erdélyi írót, publicistát. Megígértem a feleségének, hogy segíteni fogok. Ugyanakkor érkezett hozzám dr. Gyöngyössy István, aki akkor az Egyesült Izzó jogtanácsosa volt, és kérte, hogy újságíró barátját, Arató András publicistát vegyem pártfogásba. A kettőt együtt vettem védelembe. Azonnal táviratszöveget diktáltam Baky Lászlóhoz, hogy engedje ki a letartóztatásból Ligeti Ernőt és Arató Andrást. Megkértem Ligetinét, hogy a távirat szövegét vigye le az Erdélyi Pártba. Őt ismerték ott, és tudták, hogy a férje milyen nagy szolgálatot tett az erdélyi magyar kultúrának, és kértem, szerezzen az enyém mellé még egynéhány aláírást. Visszajött délután két aláírással, Albrecht Dezső és Gaál Alajos írták alá, (…) közben Nyírő is utána küldte aláírását, tehát hárman. Ligetiné megmondta őszintén, voltak még az irodában, akik féltek és nem merték aláírni.(…) Óvatosságból Ligetiné távirat helyett levelet adott fel Baky László címére. Előzőleg lefényképezték a szöveget s az aláírásokat. Talán két nap múlva felhív Baky s megfenyegetett, hogyan merek ilyen levelet feladni a címére. Ekkor megmondtam, hogy az Erdélyi Párt támogatja ezt az ügyet. Két erdélyi íróról, újságíróról van szó. Én is erdélyi vagyok és szolidaritást vállaltam velük. Dühösen lecsapta a telefonkagylót. De az akció tovább folytatódott, mert közben államtitkár lettem és Ambrózynál is közbeléptem. Mind a kettő kikerült az internálásból, és meg is menekültek egészen 1944. október 15-ig.”
Időközben Vita Sándort május közepén Jaross Andor belügyminiszter kinevezte kormánybiztosnak, aki Kolozsváron június végéig állíthatta ki a mentesítő leveleket (igazolványokat). Emlékirata szerint, mert Ligeti Ernő nem kérte, Nyírő József levélben kérte Vita Sándortól a Ligeti Ernő, felesége és 13 éves fia, Bíró József művészettörténész és Tamási Áron (második felesége szüleinek) apósáék számára a mentesítő levelet. Vita Sándor Ligeti Ernőéknek és Bíró Józsefnek ki is állíttatta azt – Ligeti Ernő mentesítő igazolványát, 1945 januárjában még a nyilas kormány is tiszteletben tartotta, csak a suhancokból álló nyilas csőcselék nem, ahogyan a Bíró Józsefét sem –, Tamási apósáékat pedig (Endre László tanácsára) beutaltatta Haynal Imre klinikájára, és így menekülnek meg.
Amit még a Mester Miklós esetében meg kell említeni, 1982. június 19-i keltezéssel feljegyzést fogalmazott Nyírő József emberi és írói érdemeiről, valamint arról, hogy mi is volt a Magyar Erő című kiadvány. Az MTA kézirattára az MX5462/54 jelzettel őrzi ezt Feljegyzés címmel. Ezt közli teljes egészében Marosi Ildikó az Uz Bence esetei című könyvének előszavában a 8. oldalon: „Ma Nyírő József írói érdemeit elhallgatják, sőt mi több, fasiszta írónak minősítik teljesen igazságtalanul. Nyírő József az első és második világháború közt az Erdélyi Helikon munkaközösségéhez tartozott. Könyveit az Erdélyi Szépmíves Céh Kolozsváron és a Révai Cég Budapesten adta ki. Műveiben egyetlen antiszemita vagy politikai diktatúrát dicsőítő mondatot le nem írt. 1940-ben Észak-Erdély visszatérésekor országgyűlési képviselő lett [csak 1942-ben! – K-H. S.], de soha a parlamentben és sehol másutt politikai beszédet nem tartott. Mint az Erdélyi Párt alelnöke mérsékelt politikai irányzatot képviselt.
A második világháború alatt a Magyar Erő című folyóiratot szerkesztette. Ezt a folyóiratot a hivatalos körök a nagyon szélsőséges antiszemita és náci németbarát Rajniss-féle lappal, a Magyar Futárral szemben hozták létre. Igaz, 1944 végén Nyírő József Nyugatra menekült és többé nem tért vissza. De az is igaz – minden ellenkező híreszteléssel szemben –, hogy Nyírő Józsefet 1945-ben Magyarországon nem nyilvánították háborús és népellenes bűnösnek.
Ma is mint a legsikeresebb filmet tartják nyilván Nyírő Józsefnek Emberek a havason című filmjét (Szőts István rendezésében, s a Velencei Biennálé kitüntetésével), amely a második világháború alatt készült és többször szerepel jelenleg is a Film Múzeum műsorán Budapesten.
Dr. Mester Miklós
Budapest, 1982. VI. 19.”
Amit pedig a Nyírő József 1944. október 15-e utáni életéről és tevékenységéről tudni lehet: a nyilas puccs után, azok az erdélyi EP-képviselők, akik nem követték Nyugat-Magyarországra az Országgyűlést, Albrecht Dezsőtől, Pál Gáborig mind katonai behívót kaptak. Akik bevonultak, mint például Pál Gábor, elestek, vagy fogságba kerültek, más pedig fütyölt a behívóra, mint Albrecht Dezső, aki felvonult a Mátrába fát kitermelni. De az Erdélyi Párt képviselői közül többen nem mertek lemondani, féltek a katonai behívótól és Sopronig meg sem álltak, mint Nyírő József is, ám nem léptek be a nyilas pártba, hanem a nemzeti frakciók töredékéből létrehozták a Nemzeti Szövetség nevű ellenzéki parlamenti csoportjukat. Ennek a csoportnak lett sajtófelelőse Nyírő József. Az Eleven Újság című propagandaműsor, amely elsősorban az erdélyi és felvidéki menekülteknek szólt, hetente háromszor, hangos bemondóval közölte hír- és tájékoztató anyagát. Az országgyűlési dokumentumok között, és az Országos Levéltárban nem egy eredeti dokumentum található, melyben Nyírő József arról tesz panaszt, hogy a tájékoztató akcióban a nyilasok nemegyszer megelőzték őket korszerűbb rádiótechnikájukkal. Ezért technikai segítséget kér, és hiába.
A többi már az emigrációs lét és sors tartozéka.
Utóirat: az egyeseknek botrányt jelentő Nyírő-temetésen jelen volt és emlékbeszédet mondott Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke. Emiatt tiltakozásul Elie Wiesel holokauszt-túlélő visszaadta a Magyar Állam kitüntetését, amire Kövér László azonnal nyílt levélben reagált, és kijelentette, hogy sajnálja, de Nyírő József sem fasiszta, sem antiszemita nem volt, legfeljebb politikába tévedt írója-krónikása az erdélyi székely népnek. S ezt Elie Wieselnek is tudnia kellene, hogy mit jelent, hiszen maga is erdélyi volna.
Az erdélyi és „igazi” Elie (Elizier vagy Lázár) Wiesel pedig, ha élne, idén, 2013-ban töltené a 100. életévét. Hiszen nemcsak Grüner Miklós, az auschwitzi és buchenwaldi fogoly- és túlélőtárs – aki több mint 20 éve próbálja bizonyítani, hogy a Máramarosszigeten született zsidó rabtársa 1944-ben 31 éves volt –, hanem Carlo Mattogno olasz újságíró szerint is, a hiteles auschwitzi dokumentumokban, Lázár Wiesel születési adata 1913. 09. 04. Tetoválási száma A-7713. S azt is megállapítja, hogy Elie Wiesel nevű fogoly nem volt Auschwitzban, Elizier Wiesel viszont igen. Ki lehet a „világhírű” Elie Wiesel (sz. 1928. 10., vagy 09. hó 4-én vagy 30-án?), aki a tetovált sorszámot sohasem tudta bal alkar
Még a Nyírő József temetés-botránya előtt került a birtokomba Szerb Antal, az Erdélyi Helikon pályázatát megnyerő – és 1934-ben kötetben kiadott – Magyar irodalomtörténetének hasonmása. Birtokomban volt ugyan egy 1945 után kiadott változat, csakhogy abból eleve hiányzott A mai irodalom c. fejezet 3. alfejezete, Az utódállamok magyar irodalma című és abban Tamási Áron és Nyírő József méltatása is. Volt alkalmam tehát összehasonlítani az eredeti és megcenzúrázott változatot. És végképp elvetni a Hegedűs Géza- és Ungvári Tamás-féle „Nyírő-minősítéseket”, melyek lényegében még az 1945-ben Brassóban megjelenő Népi Egység (a Magyar Népi Szövetség lapja) június 15-i számában és Szász István (későbbi Utunk-szerkesztő) tollából, Isten igájától Hitler igájáig (Nyírő József népáruló író politikai pályájáról) címen megjelent tendenciózus írásra alapoztak. A korabeli elismerés és méltatás tehát nagyon jókor jött!
Mert a Bárdi Nándor Az Erdélyi Párt és a regionális politika, Egry Gábor Az „erdélyiség” színeváltozása és Horváth Szabolcs Ferenc Népcsoportpolitika, szociális kompenzáció és gazdasági jóvátétel – A holokauszt Észak-Erdélyben, valamint Elutasítás és alkalmazkodás között című könyvekben leírt vagy manipulált igazságok ugyancsak felkeltették érdeklődésemet, mivel éppen akkor Albrecht Dezső és Vita Sándor, a második, a „nagy” Hitel szerkesztőinek, később országgyűlési képviselőknek és az Erdélyi Párt prominenseinek életét és életművét kutattam. Látókörömbe így került bele időnként Nyírő József is. Az erdélyi, kolozsvári holokauszt-ügyet viszont nem lehetett nem figyelemmel tanulmányozni, hiszen említetteket amiatt sikerült a legjobban besározni.
Kezdjük Albrecht Dezsővel. Az említett szerző-hármas nem kisebb dolgot állít, mint azt, hogy Albrecht Dezső (1907–1976) radikális antiszemita volt, és a harmadik magyar zsidótörvényt (1941. évi XV. tc. „a házassági jogról szóló 1894. évi XXXI. tc. kiegészítéséről, valamint az ezzel kapcsolatban szükséges fajvédelmi intézkedésekről”) erőteljesen támogatta, a törvényvitában szerepet vállalt, érvelésében pedig kimutathatóak antiszemitizmusának gazdasági, politikai, demográfiai és ideológiai összetevői. És zsidógyűlöletét az is világosan kifejezi, ahogyan a sárga csillag viselése ellen tiltakozott.
Albrecht Dezső nem vett részt a törvény vitájában. Az 1941 tavaszán-nyarán folyó parlamenti szópárbajban az országgyűlési jegyzőkönyvek szerint a vezérszónok Paál Árpád volt. Érvelésével még jelen volt László Dezső, Bánffy Dániel és Braunecher Antal. Vita Sándor emlékirata szerint pedig, azokban a napokban Albrecht Dezső Kövér Gusztáv képviselőtársával próbálta megértetni, hogy amennyiben nem változtat éles véleményén (ellenezte a zsidótörvény erdélyiek szerinti, külön kiegészítését), úgy Teleki Pál miniszterelnök kérésére ki kell zárni az Erdélyi Pártból (ami később meg is történt).
Nyírő József nem vehetett részt a vitában, hiszen őt (miután 1941-ben Kolozsvárott megszervezte az EP tagozatát és annak elnöke lett) csak 1942. február 14-én hívja be öt társával együtt Bárdossy László miniszterelnök, a behívott román képviselők üresen maradt helyére. Az 1942-ben megvitatott és elfogadott negyedik zsidótörvény (1942. évi XV. tc) vitájában viszont már szót kért. A vezérszónok Bánffy Dániel, a törvény pedig a zsidóság mezőgazdasági ingatlanjairól és földterületeiről szólt. Nyírő József az országgyűlés 1942. november 20-i ülésén nemzetnevelésről szónokolt, s a „levitézlett liberális zsidó felfogást” bírálta, aminek nyilván semmi köze nem volt a törvényvita tárgyához.
Szónoki fogás és szereplés? Feleletként idézhetjük az Országgyűlés jegyzőkönyvéből az inkriminált részletet: „Félre az útból a magyar lelkiségtől idegenkedőkkel. Azokkal, akik az úgynevezett humánum álorcájában a sajtó, az irodalom, a művészet, a lélek és a szellem területén olyan hosszú ideig büntetlenül pusztítottak bennünket a saját hazánkban. Ennek a felfogásnak, ennek a levitézlett liberális zsidó hagyatéknak, ami sok jóhiszemű magyart is megfertőzött köztünk, ennek a burkolt propagandának a magyar életből el kell tűnnie.”
Nyírő József 1943. november 24-én felszólalt a honvédelmi költségvetés plenáris vitáján is, és a leventemozgalom hasznosságáról és fontosságáról szónokolt, minden antiszemita utalás vagy felhang nélkül. Ilyesmit azelőtti és azutáni 3-4 felszólalásában sem találni.
De térjünk vissza Albrecht Dezső kimagyarázott tiltakozásához. Jóval a törvény zárószavazása után, egy „türelmetlen sárgacsillagos” napirendi pont kapcsán kért szót és mondta el a következőket 1941. december 2-án: „Nem akarom és nem kívánom a sárga folt (Dávid-csillag) kötelező viselésének bevezetését, egyfelől azért, mert ezt túlságosan látszat megoldásnak tartom, de másfelől azért sem, mert e nélkül még elhihetem például, hogy Budapesten itthon vagyok. Goethének egy mondása jut eszembe: »Lasst mich scheinen, bist ich verde.« Legalább látszódj kereszténynek és magyarnak, Budapest, míg tényleg azzá válhatsz. Aki pedig keresztény, az soha nem lehet antiszemita! Tehát nincs keresztény antiszemitizmus. Ne tagadjuk így a kereszténység zsidó eredetét!”
Nem ezt idézte később Esterházy János a pozsonyi zsidótörvény vitájában?
Albrecht Dezső ezt petíció formájában is benyújtotta, több EP-képviselő támogató aláírásával, így legelsőnek a Kövér Gusztávéval stb. De Nyírő József ezt még nem írhatta alá. Amit ő aláírt¸ az az 1944. április 5-e (a sárga csillag kötelező viselésének premiernapja) után Albrecht Dezső és Mikó Imre által fogalmazott memorandum, melyet a pártelnök gr. Teleki Béla adott át Sztójay Döme miniszterelnöknek. Vita Sándor emlékiratában erre így emlékezik: 1944. március 19-e után az országgyűlésnek már semmi jelentősége nem volt, a jobboldali pártok demagógiája uralkodott itt is és a sajtóban is. Láttuk, hogy ez a helyzet (s a terjedő gettósítás-hír) Erdélyre nézve mennyi veszedelmet rejt magában, ezért Albrecht Dezső, a párt ügyvezető alelnöke és Mikó Imre, a párt parlamenti csoportjának főtitkára, április 5-ke után egy nagy emlékiratot szerkesztettek a miniszterelnökhöz, s ebben szóvá tették, hogy az új kormány teljesen tehetetlen a féktelen demagógiával szemben, az erdélyi problémákkal egyáltalán nem foglalkozik, érveléseinket senki meg nem hallgatja, a zsidókérdést brutálisan kezelik, közéleti férfiakat (zsidók és nem zsidók), köztük képviselőket is, letartóztattak, elhurcoltak, a belpolitikában áldatlan kötélhúzás folyik a pártok között, és uralkodóvá igyekeznek tenni a nemzetiszocialista gondolatot. Ezt az emlékiratot (melyet az EP minden képviselője aláírt) május első napjaiban Teleki Béla adta át Sztójay miniszterelnöknek.” (Vita Sándor önéletírása, kiadatlan kézirat, 118. l.) Az emlékiratot az EP minden képviselője aláírta tehát, így gondolom, Nyírő József is.
Nyírő József életének 1942 előtti mozzanataira is szeretném felhívni a figyelmet. Az első az Uz Bence c. regényében a zsidó Róth Sámi alakjának igencsak rokonszenves megrajzolása. A könyv megjelenése után, még 1940 előtt, a nagyváradi Új Kelet című cionista lapban Benamy Sándor szólaltatja meg egy interjú keretében őt és feleségét is, melyben világosan kiáll a zsidóság mellett. Ezt a szöveget meg kellene találni (az Országgyűlés legteljesebb sajtógyűjteményében például) és újra közzétenni. Úgyszintén a Kádár Imre emlékiratát, melyben, akárcsak korábban Ligeti Ernő, mint az egykori Erdélyi Szépműves Céh alapító tagtársára emlékezik, és nem is akárhogyan. Nem hallgathatom el, hogy Kádár Imre rendkívül gyalázatos módon viselkedett például Vita Sándorral 1945 után (aki pedig kiállította számára az életmentő mentesítő levelet Kolozsváron).
Nyírő József életében bizonyára nagy élmény volt az 1941-42-es weimari író- és költőtalálkozó, melynek házigazdája maga Goebbels propagandaminiszter, s melynek Szabó Lőrinccel együtt volt meghívottja.
Radnóti Miklós naplóbejegyzését szokás rosszindulatúan idézgetni, ám Nyírő József Keleti Újságban közölt háromkolumnás beszámolóját már nem. Pedig érdemes volna. Még akkor is, ha Medvigy Endre irodalomkutató és az újabb Nyírő-összkiadás szerkesztője szerint, ami abban található, az „a házigazda iránti udvariasság szerencsétlen lenyomata”.
És most elérkeztünk Ligeti Ernő ügyéhez, melyben Mester Miklóssal és Albrecht Dezsővel együtt, Nyírő Józsefnek is szerepe volt.
Rugonfalvi Mester Miklósnak a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárában lévő hagyatékában (MX5462. jelzettel őrzött), a Bokor Péternek adott interjújából (Végjáték a Duna-mentén) idézve, a következőket tudjuk meg: 1944. április 30-án nevezik ki államtitkárnak a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumba. Elmondása szerint erre Albrecht Dezső, az Erdélyi Párt ügyvezető elnöke, a Hitel c. folyóirat szerkesztője kérte fel képviselőtársát, Mester Miklóst, mondván, hogy „üresen áll a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban a politikai államtitkári állás és az Erdélyi Pártnak van felajánlva. Mi nem fogjuk betölteni, benned megbízunk, vállald el!” (Megjegyzem: az 1989-ben elhunyt Mester Miklós 1945 előtt az imrédysta párt képviselője volt. És csak 2012-ben jelenhetett meg az 1971-ben befejezett emlékirata a Tarsoly kiadónál 816 oldalon Arcképek – két tragikus kor árnyékában címen.)
A müncheni Új Látóhatár 1985. októberi számában megjelent Zsidókérdés Magyarországon 1944 c. tanulmány igazolja e felkérés előrelátó voltát. „Mester Miklós teljes erővel védelmébe vette a zsidó származású művészeket és írókat. Mindenki, aki beadta kérését a kultuszminisztérium útján megkapta a kormányzói mentesítést.”
A Bokor Péternek adott interjújában mondja el Mester Miklós: „Április 2-án hozzám jött Ligeti Ernő erdélyi írónak a felesége. Letartóztatták a férjét és segítséget kért tőlem. Ligeti Ernőt jól ismertem mint kiváló erdélyi írót, publicistát. Megígértem a feleségének, hogy segíteni fogok. Ugyanakkor érkezett hozzám dr. Gyöngyössy István, aki akkor az Egyesült Izzó jogtanácsosa volt, és kérte, hogy újságíró barátját, Arató András publicistát vegyem pártfogásba. A kettőt együtt vettem védelembe. Azonnal táviratszöveget diktáltam Baky Lászlóhoz, hogy engedje ki a letartóztatásból Ligeti Ernőt és Arató Andrást. Megkértem Ligetinét, hogy a távirat szövegét vigye le az Erdélyi Pártba. Őt ismerték ott, és tudták, hogy a férje milyen nagy szolgálatot tett az erdélyi magyar kultúrának, és kértem, szerezzen az enyém mellé még egynéhány aláírást. Visszajött délután két aláírással, Albrecht Dezső és Gaál Alajos írták alá, (…) közben Nyírő is utána küldte aláírását, tehát hárman. Ligetiné megmondta őszintén, voltak még az irodában, akik féltek és nem merték aláírni.(…) Óvatosságból Ligetiné távirat helyett levelet adott fel Baky László címére. Előzőleg lefényképezték a szöveget s az aláírásokat. Talán két nap múlva felhív Baky s megfenyegetett, hogyan merek ilyen levelet feladni a címére. Ekkor megmondtam, hogy az Erdélyi Párt támogatja ezt az ügyet. Két erdélyi íróról, újságíróról van szó. Én is erdélyi vagyok és szolidaritást vállaltam velük. Dühösen lecsapta a telefonkagylót. De az akció tovább folytatódott, mert közben államtitkár lettem és Ambrózynál is közbeléptem. Mind a kettő kikerült az internálásból, és meg is menekültek egészen 1944. október 15-ig.”
Időközben Vita Sándort május közepén Jaross Andor belügyminiszter kinevezte kormánybiztosnak, aki Kolozsváron június végéig állíthatta ki a mentesítő leveleket (igazolványokat). Emlékirata szerint, mert Ligeti Ernő nem kérte, Nyírő József levélben kérte Vita Sándortól a Ligeti Ernő, felesége és 13 éves fia, Bíró József művészettörténész és Tamási Áron (második felesége szüleinek) apósáék számára a mentesítő levelet. Vita Sándor Ligeti Ernőéknek és Bíró Józsefnek ki is állíttatta azt – Ligeti Ernő mentesítő igazolványát, 1945 januárjában még a nyilas kormány is tiszteletben tartotta, csak a suhancokból álló nyilas csőcselék nem, ahogyan a Bíró Józsefét sem –, Tamási apósáékat pedig (Endre László tanácsára) beutaltatta Haynal Imre klinikájára, és így menekülnek meg.
Amit még a Mester Miklós esetében meg kell említeni, 1982. június 19-i keltezéssel feljegyzést fogalmazott Nyírő József emberi és írói érdemeiről, valamint arról, hogy mi is volt a Magyar Erő című kiadvány. Az MTA kézirattára az MX5462/54 jelzettel őrzi ezt Feljegyzés címmel. Ezt közli teljes egészében Marosi Ildikó az Uz Bence esetei című könyvének előszavában a 8. oldalon: „Ma Nyírő József írói érdemeit elhallgatják, sőt mi több, fasiszta írónak minősítik teljesen igazságtalanul. Nyírő József az első és második világháború közt az Erdélyi Helikon munkaközösségéhez tartozott. Könyveit az Erdélyi Szépmíves Céh Kolozsváron és a Révai Cég Budapesten adta ki. Műveiben egyetlen antiszemita vagy politikai diktatúrát dicsőítő mondatot le nem írt. 1940-ben Észak-Erdély visszatérésekor országgyűlési képviselő lett [csak 1942-ben! – K-H. S.], de soha a parlamentben és sehol másutt politikai beszédet nem tartott. Mint az Erdélyi Párt alelnöke mérsékelt politikai irányzatot képviselt.
A második világháború alatt a Magyar Erő című folyóiratot szerkesztette. Ezt a folyóiratot a hivatalos körök a nagyon szélsőséges antiszemita és náci németbarát Rajniss-féle lappal, a Magyar Futárral szemben hozták létre. Igaz, 1944 végén Nyírő József Nyugatra menekült és többé nem tért vissza. De az is igaz – minden ellenkező híreszteléssel szemben –, hogy Nyírő Józsefet 1945-ben Magyarországon nem nyilvánították háborús és népellenes bűnösnek.
Ma is mint a legsikeresebb filmet tartják nyilván Nyírő Józsefnek Emberek a havason című filmjét (Szőts István rendezésében, s a Velencei Biennálé kitüntetésével), amely a második világháború alatt készült és többször szerepel jelenleg is a Film Múzeum műsorán Budapesten.
Dr. Mester Miklós
Budapest, 1982. VI. 19.”
Amit pedig a Nyírő József 1944. október 15-e utáni életéről és tevékenységéről tudni lehet: a nyilas puccs után, azok az erdélyi EP-képviselők, akik nem követték Nyugat-Magyarországra az Országgyűlést, Albrecht Dezsőtől, Pál Gáborig mind katonai behívót kaptak. Akik bevonultak, mint például Pál Gábor, elestek, vagy fogságba kerültek, más pedig fütyölt a behívóra, mint Albrecht Dezső, aki felvonult a Mátrába fát kitermelni. De az Erdélyi Párt képviselői közül többen nem mertek lemondani, féltek a katonai behívótól és Sopronig meg sem álltak, mint Nyírő József is, ám nem léptek be a nyilas pártba, hanem a nemzeti frakciók töredékéből létrehozták a Nemzeti Szövetség nevű ellenzéki parlamenti csoportjukat. Ennek a csoportnak lett sajtófelelőse Nyírő József. Az Eleven Újság című propagandaműsor, amely elsősorban az erdélyi és felvidéki menekülteknek szólt, hetente háromszor, hangos bemondóval közölte hír- és tájékoztató anyagát. Az országgyűlési dokumentumok között, és az Országos Levéltárban nem egy eredeti dokumentum található, melyben Nyírő József arról tesz panaszt, hogy a tájékoztató akcióban a nyilasok nemegyszer megelőzték őket korszerűbb rádiótechnikájukkal. Ezért technikai segítséget kér, és hiába.
A többi már az emigrációs lét és sors tartozéka.
Utóirat: az egyeseknek botrányt jelentő Nyírő-temetésen jelen volt és emlékbeszédet mondott Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke. Emiatt tiltakozásul Elie Wiesel holokauszt-túlélő visszaadta a Magyar Állam kitüntetését, amire Kövér László azonnal nyílt levélben reagált, és kijelentette, hogy sajnálja, de Nyírő József sem fasiszta, sem antiszemita nem volt, legfeljebb politikába tévedt írója-krónikása az erdélyi székely népnek. S ezt Elie Wieselnek is tudnia kellene, hogy mit jelent, hiszen maga is erdélyi volna.
Az erdélyi és „igazi” Elie (Elizier vagy Lázár) Wiesel pedig, ha élne, idén, 2013-ban töltené a 100. életévét. Hiszen nemcsak Grüner Miklós, az auschwitzi és buchenwaldi fogoly- és túlélőtárs – aki több mint 20 éve próbálja bizonyítani, hogy a Máramarosszigeten született zsidó rabtársa 1944-ben 31 éves volt –, hanem Carlo Mattogno olasz újságíró szerint is, a hiteles auschwitzi dokumentumokban, Lázár Wiesel születési adata 1913. 09. 04. Tetoválási száma A-7713. S azt is megállapítja, hogy Elie Wiesel nevű fogoly nem volt Auschwitzban, Elizier Wiesel viszont igen. Ki lehet a „világhírű” Elie Wiesel (sz. 1928. 10., vagy 09. hó 4-én vagy 30-án?), aki a tetovált sorszámot sohasem tudta bal alkar
2013. augusztus 2.
Védhatalom: Dél-Tiroltól Erdélyig
Bár a Tusványos néven ismertté vált Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor idei előadásain számos fontos kijelentés elhangzott az ott felszólalók részéről, a román média elsősorban Tőkés László Európai Parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke Orbán Viktor miniszterelnökhöz címzett felkérését kapta fel, amelyben azt szorgalmazta, hogy Magyarország vállaljon védhatalmi szerepet az erdélyi magyar közösség fölött.
Dél-Tirol nem Olaszország, hirdeti egy felirat a Brenner-hágó osztrák kilépő oldalánál
A felvetés nem számít újdonságnak, az elmúlt évek során több ízben is felmerült, hogy Budapest osztrák mintára védhatalmi státust vállalhatna az elszakított területeken élő nemzetrészek fölött. Ez mindenképpen hasznos és a határokon kívül élő magyar közösségek számára jótékony hatású lenne, azonban nem csupán Magyarországon múlik.
Ausztria a jelenleg Olaszországhoz tartozó Dél-Tirolban élő német közösség felett vállalt védhatalmi státust, ehhez azonban az olasz fél fogadókészsége is szükséges volt. A második világháború után Olaszország vesztes államként bizonyítani akarta, hogy szakított a fasizmussal, és méltányosan bánik a területén élő kisebbségekkel. Ennek nyomán kezdődtek tárgyalások Ausztriával (amely ugyan a hitleri Németország részeként szintén a vesztes oldalon zárt, de a győztes hatalmak Hitler áldozatának tekintették) a dél-tiroli német közösség helyzetének rendezéséről.
A tárgyalások nyomán megszületett a Gruber–De Gasperi-egyezmény, amelyben rögzítették a német közösség jogait, és lefektették az autonómia alapjait. Az egyezményt a párizsi békeszerződéshez mellékletként is hozzácsatolták. Ez biztosította Ausztria számára a védhatalmi státust is, amellyel több ízben is élt, a dél-tiroli németek jogainak sorozatos megsértése után sikeresen az ENSZ körgyűlésének napirendjére tűzette az ügyet. Tehát ahhoz, hogy Ausztria védhatalommá váljon, az olasz félnek és a nemzetközi közösségnek is tudomásul kellett vennie, és el kellett fogadnia azt a tényt.
Magyarország számára ez ma jóval nehezebb lenne. Románia jelenleg hallani sem akar ilyesmiről, főleg úgy, hogy a Victor Ponta vezette kormány már több ízben is tanúbizonyságot tett arról: magyar ügyekben semmilyen engedményre nem hajlandó, sőt folyamatosan vegzálja például a székely és a magyar zászlót kitűző önkormányzatokat. A zászlók miatt kirobbant magyar–román vita során a román külügy barátságtalan, otromba hangnemű közleményben nyilvánította ki álláspontját, és hogy azóta sem sokat változott a hozzáállása, azt a Tusványos kapcsán múlt héten kiadott, hasonlóan „kulturált" hangvételű kommüniké is jelzi.
Mindemellett Budapest megkísérelhetné a nemzetközi közösség támogatását megszerezni. Ehhez azonban most nem feltétlenül kedvező a légkör. Magyarországot a kormány számos intézkedése miatt – mint az új, bevallottan nem liberális alaptörvény elfogadása, valamint a gazdasági válság sajátos eszközökkel történő kezelése – amolyan „rosszfiúként" tartják nyilván. Ez jórészt a balliberális politikusok és média, illetve az érdeksérelmet szenvedett multicégek „érdeme", és meglehetősen nehéz helyzetbe hozta a magyar diplomáciát. Kérdéses, hogyan értékelnék a nemzetközi véleményvezérek, ha a már most is „nacionalistának" titulált Budapest a határon túli magyarok ügyében próbálna újabb frontot nyitni.
Persze megéri megpróbálni, hiszen azzal lehet érvelni, hogy a magyar fél ezúttal nem valami ellen, hanem nyelvi, kulturális önrendelkezési jogok kiterjesztése, illetve biztosítása mellett száll síkra. Ha már megvan az osztrák precedens – mind a védhatalmi státus, mind az annak révén biztosított széles körű autonómia szempontjából –, akkor a magyar állam és a környező országokban élő magyar közösségek vonatkozásában sem lehet ördögtől valónak tekinteni. Már ha egységes mércét alkalmazunk.
Mensura Transylvanica Politikaelemző Csoport
Krónika (Kolozsvár)
Bár a Tusványos néven ismertté vált Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor idei előadásain számos fontos kijelentés elhangzott az ott felszólalók részéről, a román média elsősorban Tőkés László Európai Parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke Orbán Viktor miniszterelnökhöz címzett felkérését kapta fel, amelyben azt szorgalmazta, hogy Magyarország vállaljon védhatalmi szerepet az erdélyi magyar közösség fölött.
Dél-Tirol nem Olaszország, hirdeti egy felirat a Brenner-hágó osztrák kilépő oldalánál
A felvetés nem számít újdonságnak, az elmúlt évek során több ízben is felmerült, hogy Budapest osztrák mintára védhatalmi státust vállalhatna az elszakított területeken élő nemzetrészek fölött. Ez mindenképpen hasznos és a határokon kívül élő magyar közösségek számára jótékony hatású lenne, azonban nem csupán Magyarországon múlik.
Ausztria a jelenleg Olaszországhoz tartozó Dél-Tirolban élő német közösség felett vállalt védhatalmi státust, ehhez azonban az olasz fél fogadókészsége is szükséges volt. A második világháború után Olaszország vesztes államként bizonyítani akarta, hogy szakított a fasizmussal, és méltányosan bánik a területén élő kisebbségekkel. Ennek nyomán kezdődtek tárgyalások Ausztriával (amely ugyan a hitleri Németország részeként szintén a vesztes oldalon zárt, de a győztes hatalmak Hitler áldozatának tekintették) a dél-tiroli német közösség helyzetének rendezéséről.
A tárgyalások nyomán megszületett a Gruber–De Gasperi-egyezmény, amelyben rögzítették a német közösség jogait, és lefektették az autonómia alapjait. Az egyezményt a párizsi békeszerződéshez mellékletként is hozzácsatolták. Ez biztosította Ausztria számára a védhatalmi státust is, amellyel több ízben is élt, a dél-tiroli németek jogainak sorozatos megsértése után sikeresen az ENSZ körgyűlésének napirendjére tűzette az ügyet. Tehát ahhoz, hogy Ausztria védhatalommá váljon, az olasz félnek és a nemzetközi közösségnek is tudomásul kellett vennie, és el kellett fogadnia azt a tényt.
Magyarország számára ez ma jóval nehezebb lenne. Románia jelenleg hallani sem akar ilyesmiről, főleg úgy, hogy a Victor Ponta vezette kormány már több ízben is tanúbizonyságot tett arról: magyar ügyekben semmilyen engedményre nem hajlandó, sőt folyamatosan vegzálja például a székely és a magyar zászlót kitűző önkormányzatokat. A zászlók miatt kirobbant magyar–román vita során a román külügy barátságtalan, otromba hangnemű közleményben nyilvánította ki álláspontját, és hogy azóta sem sokat változott a hozzáállása, azt a Tusványos kapcsán múlt héten kiadott, hasonlóan „kulturált" hangvételű kommüniké is jelzi.
Mindemellett Budapest megkísérelhetné a nemzetközi közösség támogatását megszerezni. Ehhez azonban most nem feltétlenül kedvező a légkör. Magyarországot a kormány számos intézkedése miatt – mint az új, bevallottan nem liberális alaptörvény elfogadása, valamint a gazdasági válság sajátos eszközökkel történő kezelése – amolyan „rosszfiúként" tartják nyilván. Ez jórészt a balliberális politikusok és média, illetve az érdeksérelmet szenvedett multicégek „érdeme", és meglehetősen nehéz helyzetbe hozta a magyar diplomáciát. Kérdéses, hogyan értékelnék a nemzetközi véleményvezérek, ha a már most is „nacionalistának" titulált Budapest a határon túli magyarok ügyében próbálna újabb frontot nyitni.
Persze megéri megpróbálni, hiszen azzal lehet érvelni, hogy a magyar fél ezúttal nem valami ellen, hanem nyelvi, kulturális önrendelkezési jogok kiterjesztése, illetve biztosítása mellett száll síkra. Ha már megvan az osztrák precedens – mind a védhatalmi státus, mind az annak révén biztosított széles körű autonómia szempontjából –, akkor a magyar állam és a környező országokban élő magyar közösségek vonatkozásában sem lehet ördögtől valónak tekinteni. Már ha egységes mércét alkalmazunk.
Mensura Transylvanica Politikaelemző Csoport
Krónika (Kolozsvár)
2013. augusztus 17.
„Tiszta” Romániát! (5.)
A második bécsi döntés jellege
Miután a román–magyar tárgyalások 1940. augusztus 16–24. között Szörénytornyán (Turnu Severin) eredménytelenül végződtek, a németek felajánlották a döntőbíráskodást, melybe bevonták Olaszországot is. Miután a román fél az ajánlatot elfogadta, némi vonakodás után a magyar kormány is beleegyezését adta. Magyarországot Teleki Pál miniszterelnök és Csáky István külügyminiszter, Romániát Mihail Manoilescu külügyminiszter képviselte. Ribbentrop német és Ciano olasz külügyminiszter 1940. augusztus 30-án a bécsi Belvedere Palotában hirdette ki a döntést.
A kettéosztott Erdélynek nem volt történelmi előzménye. A magyar többségű, kisebbik, gazdaságilag szegényebb rész, Észak-Erdély (43 100 km2) Magyarországgal egyesült, míg az ásványkincsekben gazdagabb és román többségű Dél-Erdély (60 000 km2) Romániának maradt. A déli rész románsága ortodox többségű volt, míg az északi részé görög katolikus. A második bécsi döntés jellegéről mérvadónak tekinthető Teleki Pál munkatársa, Rónai András véleménye: „Kedvezőbb döntést az adott viszonyok között nem lehetett elképzelni. A kettéosztás a magyarok és románok egymás közti arányának felelt meg, tehát nemzetiségi alapú volt, de csak globálisan, mert a települési-elhelyezkedési viszonyok miatt az elvet részleteiben nem lehetett érvényesíteni. Nagyjából azonban igen, mert a legtisztább magyar területek visszakerültek Magyarországhoz, a legtisztább román területek Romániánál maradtak.” A bécsi döntés „Erdély nemzetiségi, népsűrűségi, néprajzi, gazdasági és történelmi viszonyainak pontos ismeretében a »felező igazság« elvére épült”. Természetesen senki nem állítja, hogy e határvonal tökéletes volt. Kalotaszeg etnikai egységét kettévágták, Nagyvárad, Kolozsvár és Marosvásárhely határszélre szorult, megszakadt a vasút-összeköttetés Kolozsvár és Székelyföld között.
Azok érvei közt, akik Észak-Erdély visszaadását igazságtalannak tartják, szerepel a légből kapott állítás, miszerint Észak-Erdély román többségű volt. Némelyek az adott történelmi helyzet ismerete nélkül mondanak ítéletet. Érvük, hogy Erdély kettéosztásával Hitler mind Magyarországot, mind Romániát kihasználta. Ebben igazuk van, de 1940 nyarán „elképzelhetetlen lett volna egy olyan magyar kormány és politika, amely a jogtalanul elvett területek és népsokaság visszaszerzése elől kitérhetett volna, amikor annak lehetősége megnyílt, és érdekét végül erőszak és háború nélkül érvényesítette”. A magyarság a bécsi döntést az igazságtalan trianoni diktátum (1920. június 4.) részbeni orvoslásának tekintette, mert a történelmi és az etnikai jog figyelembevételével visszaadott Magyarországnak egy magyar többségű területet, benne egy olyan régiót is, amely összességében tekintve – nyolcvan-kilencven százalékban – székely lakosságú. Az 1930-as román népszámlálás szerint itt a székely többség vitathatatlan: az anyanyelv szerint Csík megyében 124 971 (82,8%), Háromszéken 117 868 (80,6%), Udvarhely megyében 123 885 (91,8%). A népesség aránya Maros megye történeti Székelyföldhöz tartozó részén is 80 százalék fölötti.
Igazságos volt a második bécsi döntés?
Igen, mert az agresszív román nacionalizmus 1920 után nem változott, folytatódott az 1860-as években elkezdett erőszakos nemzetállam-építés. Rónai András szavaival: a román nacionalizmus politikája „folytán Közép-Európában sehol sem volt olyan nagy a nemzetiségi elnyomás és jogfosztottság, mint Erdélyben. Érthető, hogy az erdélyi magyarság a második bécsi döntést örömmámorban fogadta, és megpróbáltatásainak végét látta benne”. Ez érthető, mert már Erdély megszállása idején (1918–1919) a román hadsereg rabol, gyilkol, erőszakoskodik. Óriási állami vagyont, nagy mennyiségű terményt harácsol, miközben nagyszámú erdélyi magyart deportál kényszermunkára Ó-Romániába. Egy-egy magyar település megszállása azzal kezdődött, hogy összeterelték a lakosságot, majd nyilvánosan megbotozták az elöljárókat, amibe sokan belehaltak vagy nyomorékká váltak. A legsúlyosabb terrort Székelyföldön vezették be. Az atrocitások oly mértékűek, hogy még a pacifista beállítottságú Károlyi-kormány is azt tervezte, azokat könyv formában az európai közvélemény elé tárja. 1930-ban az erdélyi magyarság helyzetét Mikes Imre így látja: „jogbizonytalanság, kulturális elnyomás, tudatos gazdasági tönkretétel, egyenlőtlen közteher, nacionalista törvényalkotás és -végrehajtás, reakciós választási törvény, csendőri és közigazgatási terror, a magyar nyelv száműzése, egyházi és iskolai intézmények üldözése, a gyulafehérvári pontok semmibevétele.”
E megállapítás jellemző az 1940-ig tartó időszakra is. Románia kisebbségi jogszabályai diszkriminatív és asszimilatív jellegűek, a nemzetiségpolitikát a „bukaresti liberális párti álláspont” határozza meg. Ennek lényege: megtörni a kisebbségek gazdasági és társadalmi pozícióit. E célt szolgálja például az 1921-es erdélyi földreform is. Diszkriminációval törekednek Erdély magyar és német városainak elrománosítására. A magyarságnak adott legkisebb engedmény is a „nemzetietlenség vádját vonta maga után” – állítja dr. Bárdi Nándor, az MTA Kisebbségkutató Intézetének történésze. A magyarság érdekvédelmi szervezetei: a Kisebbségi Államtitkárság (1931), a Kisebbségi Főkormánybiztosság és a Kisebbségi Statútum (1938) külföld félrevezetésére szolgáltak, csak jelentéktelen kérdésekben dönthettek.
A román államnacionalizmus a román nyelv és kultúra terjesztésével a kisebbségi közösségek asszimilálására, integrálására törekszik. Az erőszakos beolvasztó politika miatt érthető, hogy az erdélyi magyarság döntő többsége jogosnak érezte Erdély visszacsatolását. Igazságtalannak érzik a trianoni diktátumot azért is, mert a sokkal kisebb százalékarányú erdélyi románok (43%) az önrendelkezés jogára hivatkozva 1918. december elsején rendelkezhettek Kelet-Magyarország területe fölött, míg Erdély magyarsága nem dönthetett sorsáról. Székelyföld népe (85–90 százalékos aránya ellenére) sem határozhatott arról, hogy melyik országban szeretne élni, de arról sem, hogy saját államot hozhasson létre. Ha ismerjük az erdélyi magyarság 1940 előtti megalázó, másodrangú állampolgári sorsát, akkor megérthetjük a kitörő örömöt, amellyel a második bécsi döntést várta és fogadta. A második bécsi döntés etnikai szempontú határokat húzott, melyek kisebb hibái ellenére az adott helyzetben igazságosnak tekinthetők. Sajnos, az erdélyi magyarság sorsa, az igazságos megoldás nem érdekelte sem Sztálint, sem a Párizsi békeszerződés (1947. február 10.) aláíróit.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A második bécsi döntés jellege
Miután a román–magyar tárgyalások 1940. augusztus 16–24. között Szörénytornyán (Turnu Severin) eredménytelenül végződtek, a németek felajánlották a döntőbíráskodást, melybe bevonták Olaszországot is. Miután a román fél az ajánlatot elfogadta, némi vonakodás után a magyar kormány is beleegyezését adta. Magyarországot Teleki Pál miniszterelnök és Csáky István külügyminiszter, Romániát Mihail Manoilescu külügyminiszter képviselte. Ribbentrop német és Ciano olasz külügyminiszter 1940. augusztus 30-án a bécsi Belvedere Palotában hirdette ki a döntést.
A kettéosztott Erdélynek nem volt történelmi előzménye. A magyar többségű, kisebbik, gazdaságilag szegényebb rész, Észak-Erdély (43 100 km2) Magyarországgal egyesült, míg az ásványkincsekben gazdagabb és román többségű Dél-Erdély (60 000 km2) Romániának maradt. A déli rész románsága ortodox többségű volt, míg az északi részé görög katolikus. A második bécsi döntés jellegéről mérvadónak tekinthető Teleki Pál munkatársa, Rónai András véleménye: „Kedvezőbb döntést az adott viszonyok között nem lehetett elképzelni. A kettéosztás a magyarok és románok egymás közti arányának felelt meg, tehát nemzetiségi alapú volt, de csak globálisan, mert a települési-elhelyezkedési viszonyok miatt az elvet részleteiben nem lehetett érvényesíteni. Nagyjából azonban igen, mert a legtisztább magyar területek visszakerültek Magyarországhoz, a legtisztább román területek Romániánál maradtak.” A bécsi döntés „Erdély nemzetiségi, népsűrűségi, néprajzi, gazdasági és történelmi viszonyainak pontos ismeretében a »felező igazság« elvére épült”. Természetesen senki nem állítja, hogy e határvonal tökéletes volt. Kalotaszeg etnikai egységét kettévágták, Nagyvárad, Kolozsvár és Marosvásárhely határszélre szorult, megszakadt a vasút-összeköttetés Kolozsvár és Székelyföld között.
Azok érvei közt, akik Észak-Erdély visszaadását igazságtalannak tartják, szerepel a légből kapott állítás, miszerint Észak-Erdély román többségű volt. Némelyek az adott történelmi helyzet ismerete nélkül mondanak ítéletet. Érvük, hogy Erdély kettéosztásával Hitler mind Magyarországot, mind Romániát kihasználta. Ebben igazuk van, de 1940 nyarán „elképzelhetetlen lett volna egy olyan magyar kormány és politika, amely a jogtalanul elvett területek és népsokaság visszaszerzése elől kitérhetett volna, amikor annak lehetősége megnyílt, és érdekét végül erőszak és háború nélkül érvényesítette”. A magyarság a bécsi döntést az igazságtalan trianoni diktátum (1920. június 4.) részbeni orvoslásának tekintette, mert a történelmi és az etnikai jog figyelembevételével visszaadott Magyarországnak egy magyar többségű területet, benne egy olyan régiót is, amely összességében tekintve – nyolcvan-kilencven százalékban – székely lakosságú. Az 1930-as román népszámlálás szerint itt a székely többség vitathatatlan: az anyanyelv szerint Csík megyében 124 971 (82,8%), Háromszéken 117 868 (80,6%), Udvarhely megyében 123 885 (91,8%). A népesség aránya Maros megye történeti Székelyföldhöz tartozó részén is 80 százalék fölötti.
Igazságos volt a második bécsi döntés?
Igen, mert az agresszív román nacionalizmus 1920 után nem változott, folytatódott az 1860-as években elkezdett erőszakos nemzetállam-építés. Rónai András szavaival: a román nacionalizmus politikája „folytán Közép-Európában sehol sem volt olyan nagy a nemzetiségi elnyomás és jogfosztottság, mint Erdélyben. Érthető, hogy az erdélyi magyarság a második bécsi döntést örömmámorban fogadta, és megpróbáltatásainak végét látta benne”. Ez érthető, mert már Erdély megszállása idején (1918–1919) a román hadsereg rabol, gyilkol, erőszakoskodik. Óriási állami vagyont, nagy mennyiségű terményt harácsol, miközben nagyszámú erdélyi magyart deportál kényszermunkára Ó-Romániába. Egy-egy magyar település megszállása azzal kezdődött, hogy összeterelték a lakosságot, majd nyilvánosan megbotozták az elöljárókat, amibe sokan belehaltak vagy nyomorékká váltak. A legsúlyosabb terrort Székelyföldön vezették be. Az atrocitások oly mértékűek, hogy még a pacifista beállítottságú Károlyi-kormány is azt tervezte, azokat könyv formában az európai közvélemény elé tárja. 1930-ban az erdélyi magyarság helyzetét Mikes Imre így látja: „jogbizonytalanság, kulturális elnyomás, tudatos gazdasági tönkretétel, egyenlőtlen közteher, nacionalista törvényalkotás és -végrehajtás, reakciós választási törvény, csendőri és közigazgatási terror, a magyar nyelv száműzése, egyházi és iskolai intézmények üldözése, a gyulafehérvári pontok semmibevétele.”
E megállapítás jellemző az 1940-ig tartó időszakra is. Románia kisebbségi jogszabályai diszkriminatív és asszimilatív jellegűek, a nemzetiségpolitikát a „bukaresti liberális párti álláspont” határozza meg. Ennek lényege: megtörni a kisebbségek gazdasági és társadalmi pozícióit. E célt szolgálja például az 1921-es erdélyi földreform is. Diszkriminációval törekednek Erdély magyar és német városainak elrománosítására. A magyarságnak adott legkisebb engedmény is a „nemzetietlenség vádját vonta maga után” – állítja dr. Bárdi Nándor, az MTA Kisebbségkutató Intézetének történésze. A magyarság érdekvédelmi szervezetei: a Kisebbségi Államtitkárság (1931), a Kisebbségi Főkormánybiztosság és a Kisebbségi Statútum (1938) külföld félrevezetésére szolgáltak, csak jelentéktelen kérdésekben dönthettek.
A román államnacionalizmus a román nyelv és kultúra terjesztésével a kisebbségi közösségek asszimilálására, integrálására törekszik. Az erőszakos beolvasztó politika miatt érthető, hogy az erdélyi magyarság döntő többsége jogosnak érezte Erdély visszacsatolását. Igazságtalannak érzik a trianoni diktátumot azért is, mert a sokkal kisebb százalékarányú erdélyi románok (43%) az önrendelkezés jogára hivatkozva 1918. december elsején rendelkezhettek Kelet-Magyarország területe fölött, míg Erdély magyarsága nem dönthetett sorsáról. Székelyföld népe (85–90 százalékos aránya ellenére) sem határozhatott arról, hogy melyik országban szeretne élni, de arról sem, hogy saját államot hozhasson létre. Ha ismerjük az erdélyi magyarság 1940 előtti megalázó, másodrangú állampolgári sorsát, akkor megérthetjük a kitörő örömöt, amellyel a második bécsi döntést várta és fogadta. A második bécsi döntés etnikai szempontú határokat húzott, melyek kisebb hibái ellenére az adott helyzetben igazságosnak tekinthetők. Sajnos, az erdélyi magyarság sorsa, az igazságos megoldás nem érdekelte sem Sztálint, sem a Párizsi békeszerződés (1947. február 10.) aláíróit.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. augusztus 24.
„Tiszta” Romániát! (6.) – Kis magyar idő: 1940. augusztus 30. és 1944. augusztus 26. között
Észak-Erdély helyzete nem közvetlenül kapcsolódik a fő témához, de helytelen lenne, ha röviden nem mutatnánk be, mert az események szorosan összefüggnek. Így például: nagyon sok dél-erdélyi magyar telepedett át Észak-Erdélybe, és onnan nagyszámú román Dél-Erdélybe. Az 1944. őszi magyarellenes pogromok, valamint az 1945 utáni évek társadalom- és politikatörténete is kapcsolódik az 1940 után beállt politikai változásokhoz.
Magyarok Mivel a magyar nemzetállam megteremtését a történelmi folytonosságra alapozták, az ország vezetése központosított jellegű maradt. Jó lett volna, ha a visszatért részeken élők számára biztosítják a területi autonómiát, mert nagyobb beleszólásuk lehetett volna a helyi ügyek intézésébe.
Teleki Pál miniszterelnök az erdélyi érdekvédelem megteremtésére 1940 őszén szorgalmazta egy erdélyi párt alapítását. A politikai képviseletet a magyar parlament mindkét házában az úgynevezett „behívott” képviselők látták el. Ezek a korábban működő kisebbségi pártok és szervezetek képviselői közül kerültek ki. Az Erdélyi Pártot az erdélyi képviselők szervezték meg a hajdani Magyar Párt bázisán. Bár a kormánypárt támogatói voltak, de képviselték a sajátos erdélyi érdekeket is.
Így például látva, hogy Erdély kettéosztását Hitler a német birodalmi érdekeknek rendelte alá, a háborúból való kiugrást támogatták. A visszatért területeken élő nemzeti kisebbségek is rendelkeztek képviselettel mind az alsó-, mind a felsőházban.
Észak-Erdély visszatérése magyar szempontból egyértelműen pozitívnak tekinthető. Az 1918 után elmenekült észak-erdélyi magyarok egy része hazatérhetett szülőföldjére.
Nagyszámú magyar fiatal, aki korábban tanulmányait magyarul nem folytathatta, most élhetett e lehetőséggel. Teljes körű elemi és középiskolai rendszer állt rendelkezésükre mind egyházi, mind állami szinten. Az első világháború után megszüntetett kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem ismét megnyitotta kapuit.
Tanítóképzőket és ipari-kereskedelmi iskolákat hoztak létre, mezőgazdasági főiskolát alapítottak. Megszervezték az Erdélyi Tudományos Intézetet. A román uralom idején elvett magyar színházak, múzeumok, az egyetem és a klinikák visszakapták épületeiket. A magyar állam óriási erőfeszítéssel támogatta az erdélyi intézményrendszert, bővült a könyvkiadás, a sajtó.
A kultúra támogatása mellett a magyar államvezetés hihetetlen mértékű anyagi ráfordítással Észak-Erdély gazdasági felemelésére, az infrastruktúra kiépítésére, a mezőgazdaság fejlesztésére és a gazdatársadalom talpra állítására törekedett. Az ipari beruházókat, a kiskereskedőket és a kisiparosokat hitellel támogatták. Mivel a román uralom felszámolta a magyar tisztviselői kart, adminisztrációt, ennek működtetésére a helyi viszonyokat nem ismerő anyaországiakat hoztak, ami gyakran vezetett feszültséghez.
1941. június végén – akárcsak Közép-Európa többi állama – Magyarország is kénytelen belépni a Szovjetunió elleni háborúba. A magyar katonai részvétel arányaiban sokkal kisebb, mint Romániáé, de gazdasági függősége nem elhanyagolható mértékű. Magyarország hamar rákényszerült a hadigazdálkodásra, így Észak-Erdély területén is megszabták a termelést és a fogyasztást, és bevezették a fejadagrendszert.
Románok Egyértelmű, hogy a románok, elsősorban azok, akik az uralkodó nemzet tagjaiként haszonélvezői voltak Észak-Erdély románosításának – kultúrzóna, az elbocsátott magyar tisztviselők állásai, csendőrség és más munkakörök elnyerése –, nehezen törődtek bele az új helyzetbe. Természetes az is, hogy imaginárius dákoromán történelmi tudatuk miatt Észak-Erdély visszaadását Magyarországnak másképp élték meg, mint a magyarság.
A magyar állampolitika törekedett a románokkal való együttműködésre. Büntetést is lehetett kiszabni azokra, akik a kisebbségekre lealacsonyító szavakat használtak, ösztönözték a helyi lakosság nyelvét ismerő tisztviselők, rendőrök kinevezését. Több helyen igénybe vették a „megbízható” kisebbségi tisztviselők munkáját.
Gesztusértékű az is, hogy a magyar pénz hatnyelvű. A román nyelvet oktatták a magyar iskolákban, amely érettségi tantárgy is. Sajnos, mindezt gyakran elhomályosította a némely, többnyire anyaországi magyar tisztviselő részéről megnyilvánuló sérelmi-reváns viselkedés. Erre nagyobb mértékben az Észak-Erdély visszavétele utáni első két hónapban került sor, amikor e régió katonai igazgatás alá került. A nemzetiségi sérelmek felsorolásánál azonban nem szabad elfelejteni, hogy háború volt, a nemzetiségi kérdés szakszerű megoldására pedig négy év nem elég.
Jellemző az e korszakot bemutató történetírásra, hogy – a korábbi évtizedekben publikált magyar szakmunkák hatására – csak a magyar elnyomást hangsúlyozzák, akárcsak a román kiadványok. E „forrásokra” támaszkodva tovább gyűrűzik a kialakított egyoldalú kép. Így például a háromkötetes Erdély története is így fogalmaz: bár az ortodox és a görög katolikus egyháznak „meghagyták ugyan”, hogy anyanyelven továbbra is működtethesse az elemi iskoláit és 14 önálló középiskolát, „de kötelezővé tették a magyar nyelv tanulását”.
Kulturális téren elmondható, hogy négy éven át megszakítás nélkül, állandó jelleggel megjelenhetett a Tribuna Ardealului napilap és három időszakos kiadvány. A teljes igazsághoz tartozik az is, hogy korlátozták más lapok kiadását. Bár a hatóságok zaklattak néhány román papot magyarellenes tevékenység gyanúja miatt, ennek ellenére a román egyházak szerepe a kulturális élet irányításában megnőtt. A románok a megyék vezetésében alul képviseltek, de részvételük a községi szinteken kiegyensúlyozottabb. Mivel az 1921-es román földreform igazságtalan jellegű volt, lehetővé tette az egykori tulajdonosoknak, hogy perekkel – mintegy 17–20 ezer – visszaszerezhessék földjeik egy részét. A földműves lakosságnak a Plugarul érdekvédelmi szövetkezeti hálózat nyújtott némi védelmet. A román falusi gazdaságokban, akárcsak a magyaroknál, hiányzott a kellő munkaerő, mert a felnőtt férfiak katonai szolgálatot teljesítettek. Mivel a románok nagyobb többsége még elemi szinten sem ismerte a magyar nyelvet, kiképzésük nehézségekbe ütközött, ezért nagyobb részüket segédfeladatokra (pl. istállószolgálat) osztották be. Természetesen itt megaláztatásuk is nagyobb volt, érthető, hogy közülük sokan megszöktek. Csak az említett okok ismeretében érthető meg, hogy a románok az 1942/43-as évtől miért kerültek munkásszázadokba. Azonban az is igaz, hogy közülük sokan megállták helyüket a harctereken. Bizonyítható – írja e kérdés szakavatott kutatója, Illésfalvi Péter –, hogy a Honvéd Vezérkar megkövetelte „a románokkal való emberséges bánásmódot, s megtiltotta az »oláhozást«”.
(folytatjuk) Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Észak-Erdély helyzete nem közvetlenül kapcsolódik a fő témához, de helytelen lenne, ha röviden nem mutatnánk be, mert az események szorosan összefüggnek. Így például: nagyon sok dél-erdélyi magyar telepedett át Észak-Erdélybe, és onnan nagyszámú román Dél-Erdélybe. Az 1944. őszi magyarellenes pogromok, valamint az 1945 utáni évek társadalom- és politikatörténete is kapcsolódik az 1940 után beállt politikai változásokhoz.
Magyarok Mivel a magyar nemzetállam megteremtését a történelmi folytonosságra alapozták, az ország vezetése központosított jellegű maradt. Jó lett volna, ha a visszatért részeken élők számára biztosítják a területi autonómiát, mert nagyobb beleszólásuk lehetett volna a helyi ügyek intézésébe.
Teleki Pál miniszterelnök az erdélyi érdekvédelem megteremtésére 1940 őszén szorgalmazta egy erdélyi párt alapítását. A politikai képviseletet a magyar parlament mindkét házában az úgynevezett „behívott” képviselők látták el. Ezek a korábban működő kisebbségi pártok és szervezetek képviselői közül kerültek ki. Az Erdélyi Pártot az erdélyi képviselők szervezték meg a hajdani Magyar Párt bázisán. Bár a kormánypárt támogatói voltak, de képviselték a sajátos erdélyi érdekeket is.
Így például látva, hogy Erdély kettéosztását Hitler a német birodalmi érdekeknek rendelte alá, a háborúból való kiugrást támogatták. A visszatért területeken élő nemzeti kisebbségek is rendelkeztek képviselettel mind az alsó-, mind a felsőházban.
Észak-Erdély visszatérése magyar szempontból egyértelműen pozitívnak tekinthető. Az 1918 után elmenekült észak-erdélyi magyarok egy része hazatérhetett szülőföldjére.
Nagyszámú magyar fiatal, aki korábban tanulmányait magyarul nem folytathatta, most élhetett e lehetőséggel. Teljes körű elemi és középiskolai rendszer állt rendelkezésükre mind egyházi, mind állami szinten. Az első világháború után megszüntetett kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem ismét megnyitotta kapuit.
Tanítóképzőket és ipari-kereskedelmi iskolákat hoztak létre, mezőgazdasági főiskolát alapítottak. Megszervezték az Erdélyi Tudományos Intézetet. A román uralom idején elvett magyar színházak, múzeumok, az egyetem és a klinikák visszakapták épületeiket. A magyar állam óriási erőfeszítéssel támogatta az erdélyi intézményrendszert, bővült a könyvkiadás, a sajtó.
A kultúra támogatása mellett a magyar államvezetés hihetetlen mértékű anyagi ráfordítással Észak-Erdély gazdasági felemelésére, az infrastruktúra kiépítésére, a mezőgazdaság fejlesztésére és a gazdatársadalom talpra állítására törekedett. Az ipari beruházókat, a kiskereskedőket és a kisiparosokat hitellel támogatták. Mivel a román uralom felszámolta a magyar tisztviselői kart, adminisztrációt, ennek működtetésére a helyi viszonyokat nem ismerő anyaországiakat hoztak, ami gyakran vezetett feszültséghez.
1941. június végén – akárcsak Közép-Európa többi állama – Magyarország is kénytelen belépni a Szovjetunió elleni háborúba. A magyar katonai részvétel arányaiban sokkal kisebb, mint Romániáé, de gazdasági függősége nem elhanyagolható mértékű. Magyarország hamar rákényszerült a hadigazdálkodásra, így Észak-Erdély területén is megszabták a termelést és a fogyasztást, és bevezették a fejadagrendszert.
Románok Egyértelmű, hogy a románok, elsősorban azok, akik az uralkodó nemzet tagjaiként haszonélvezői voltak Észak-Erdély románosításának – kultúrzóna, az elbocsátott magyar tisztviselők állásai, csendőrség és más munkakörök elnyerése –, nehezen törődtek bele az új helyzetbe. Természetes az is, hogy imaginárius dákoromán történelmi tudatuk miatt Észak-Erdély visszaadását Magyarországnak másképp élték meg, mint a magyarság.
A magyar állampolitika törekedett a románokkal való együttműködésre. Büntetést is lehetett kiszabni azokra, akik a kisebbségekre lealacsonyító szavakat használtak, ösztönözték a helyi lakosság nyelvét ismerő tisztviselők, rendőrök kinevezését. Több helyen igénybe vették a „megbízható” kisebbségi tisztviselők munkáját.
Gesztusértékű az is, hogy a magyar pénz hatnyelvű. A román nyelvet oktatták a magyar iskolákban, amely érettségi tantárgy is. Sajnos, mindezt gyakran elhomályosította a némely, többnyire anyaországi magyar tisztviselő részéről megnyilvánuló sérelmi-reváns viselkedés. Erre nagyobb mértékben az Észak-Erdély visszavétele utáni első két hónapban került sor, amikor e régió katonai igazgatás alá került. A nemzetiségi sérelmek felsorolásánál azonban nem szabad elfelejteni, hogy háború volt, a nemzetiségi kérdés szakszerű megoldására pedig négy év nem elég.
Jellemző az e korszakot bemutató történetírásra, hogy – a korábbi évtizedekben publikált magyar szakmunkák hatására – csak a magyar elnyomást hangsúlyozzák, akárcsak a román kiadványok. E „forrásokra” támaszkodva tovább gyűrűzik a kialakított egyoldalú kép. Így például a háromkötetes Erdély története is így fogalmaz: bár az ortodox és a görög katolikus egyháznak „meghagyták ugyan”, hogy anyanyelven továbbra is működtethesse az elemi iskoláit és 14 önálló középiskolát, „de kötelezővé tették a magyar nyelv tanulását”.
Kulturális téren elmondható, hogy négy éven át megszakítás nélkül, állandó jelleggel megjelenhetett a Tribuna Ardealului napilap és három időszakos kiadvány. A teljes igazsághoz tartozik az is, hogy korlátozták más lapok kiadását. Bár a hatóságok zaklattak néhány román papot magyarellenes tevékenység gyanúja miatt, ennek ellenére a román egyházak szerepe a kulturális élet irányításában megnőtt. A románok a megyék vezetésében alul képviseltek, de részvételük a községi szinteken kiegyensúlyozottabb. Mivel az 1921-es román földreform igazságtalan jellegű volt, lehetővé tette az egykori tulajdonosoknak, hogy perekkel – mintegy 17–20 ezer – visszaszerezhessék földjeik egy részét. A földműves lakosságnak a Plugarul érdekvédelmi szövetkezeti hálózat nyújtott némi védelmet. A román falusi gazdaságokban, akárcsak a magyaroknál, hiányzott a kellő munkaerő, mert a felnőtt férfiak katonai szolgálatot teljesítettek. Mivel a románok nagyobb többsége még elemi szinten sem ismerte a magyar nyelvet, kiképzésük nehézségekbe ütközött, ezért nagyobb részüket segédfeladatokra (pl. istállószolgálat) osztották be. Természetesen itt megaláztatásuk is nagyobb volt, érthető, hogy közülük sokan megszöktek. Csak az említett okok ismeretében érthető meg, hogy a románok az 1942/43-as évtől miért kerültek munkásszázadokba. Azonban az is igaz, hogy közülük sokan megállták helyüket a harctereken. Bizonyítható – írja e kérdés szakavatott kutatója, Illésfalvi Péter –, hogy a Honvéd Vezérkar megkövetelte „a románokkal való emberséges bánásmódot, s megtiltotta az »oláhozást«”.
(folytatjuk) Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. szeptember 23.
Kettős játék
Az RMDSZ aggódik, hogy az Európai Unióban egyre inkább felüti a fejét a nemzetállamok megerősítésének igénye. Erről Borbély László politikai alelnök beszélt Marosvásárhelyen, a Bernády György Közművelődési Alapítvány kisebbségi szemináriumán.
A rendezvényt követő sajtótájékoztatón a politikus utalt rá, hogy bizonyos szélsőséges pártok, illetve a gazdasági válság miatt megerősödött az elmúlt időszakban az a nézet, miszerint meg kell erősíteni a nemzetállamokat a nagy európai föderatív régiók kárára. Borbély kijelentette: “Ezt mi nem tudjuk elfogadni. A nemzeti identitás nagyon fontos, de a nemzetállamok ideje lejárt.” Ha ezt egy balliberális szemléletű politikus mondaná, nem volna benne semmi meglepő. De egy keresztény etnikumot képviselő politikus részéről ez a szemlélet szokatlan. Mi a valóság, és mennyiben érint ez minket, Kárpát-medencei magyarokat?
Divatos mese
A nemzetállamtól való elhatárolódás az Uniót domináló szekuláris szemléletet tükrözi. Ez ma a nyugati eszmedivat. A kordivatok sokszor jelentettek zsákutcát a történelemben (legújabban 1989, 2008). A nemzetállam megkérdőjelezése ugyanakkor stratégiai jellege miatt érinti a román és a magyar politikát is. A stratégiai elképzeléseknél pedig igen hasznos az időbeni tisztázás. Az RMDSZ esetében különösen, hiszen a szövetség sokéves tevékenységének eredő vektora az erdélyi magyar politikában való széles körű csalódáshoz vezetett. Roger Scruton brit filozófus a Magyar Tudományos Akadémián tartott előadásában Borbély Lászlóval ellentétes véleményt fogalmazott meg a nemzetállamok kapcsán. Gondolatvezetésében Scruton szembeállította az állam alulról jövő legitimációját az államokra felülről rátelepített szabályozással, mely az egyirányú fogalmak mentén működő EU-t jellemzi. Az Uniót a nemzet ellentéteként megjelenő birodalomként definiálja, különösen problematikusnak tartva, ahogyan az új politikai elit kriminalizálja a nemzetet, félrevezetve ezzel a polgárokat. A “birodalom” felülről erőltetett intézményei – az elvi szubszidiaritás jótékony homályába burkolva – a nemzetállamhoz képest valójában átláthatatlanok és ellenőrizhetetlenek. A filozófus szerint az alulról legitimált nemzetállam nem problémát, hanem éppenhogy megoldást jelenthetne az eszmehiánnyal is küszködő Unió válságában. Abban a válságban, amely – tegyük hozzá – nyilvánvalóvá tette a transzatlanti porondon zajlott politikai kísérletezgetések kudarcát, véget vetve a fogyasztói társadalom álmának.
A szélsőséges pártok az ebből fakadó csalódást és elkeseredést felkarolva erősödhettek meg. Így tértek vissza természetszerűen a nemzeti öntudatok is, mely folyamat leállítására az európai teret domináló szekuláris véleményformálók erőfeszítései kevésnek bizonyultak. Ezért kell nekik új mese, új ideál. És amíg a posztmodern Benedek Elekek az új birodalmi mesét irodáikban megfogalmazzák (jelenleg ezen dolgoznak), addig a “politikailag korrekt” trendőrök és a befolyásos érdekközpontok aggódnak, nehogy visszavegye a terepet a nemzet az Európai Bizottságtól, a remény az álmoktól és a természetesség a mesterkéltségtől.
Isten, nép és család nélkül
A nyugati főáram nem akar nemzetállamot látni. Istent végképp nem, de a férfi-nő egységében meghatározott családot sem tűri. Csak az individum jöhet szóba. A magányos áldozat, a vonzó hölgy és az egyedülálló farkas, akik a titkos mesék hatására meg fogják majd menteni a világot. Ez a szemlélet az internacionalizmusban véli megtalálni a megoldást, miközben tömegekre meg elitekre (amelyek persze ők...) osztja a világot. Ebben a konteksztusban olvasandó Borbély László “aggódása” és a nemzetállamok idejének lejárását hirdető RMDSZ-es állásfoglalás.
Mit ér a nemzet? A szekulárisok számára nem sokat. Körülbelül annyit, mint egy statisztikai elem. Persze ezt így nem jelenthetik ki egyenesen, mert akkor elveszítenék a pozícióikat. Az emberek kiábrándulnának szofisztikus megnyilvánulásaikból, és nem választanák őket újra. Ezért inkább kettős játékot űznek. A nemzetállamok szövetsége helyett egy globális méretű individualista társadalmat akarnak építeni. Egy Münchhausen bárói képességekkel rendelkező meseimádó piramist, mely a spanyolviasz mielőbbi feltalálásában és a saját hatalmában bízva félresepri a keresztény hitet és mindenféle objektív hazugságokkal igazolja meritokratikus önmagát. Aki pedig a föderatívszerű piramisépítést nem pártolja, az maradi, elavult, csökönyös és náci! Ezért sztálinozták és hitlerezték Orbán Viktort, minden eszközzel le akarván járatni, amiért becsüli a magyar nemzetet és promoválja a keresztény értékeket. Góliát csicskásai ezt nem tűrik. Ők azután is náciznak és rezsimeznek, hogy
– amerikai képviselők megdicsérték a magyar kormányfőt az antiszemitizmus ellen folytatott ádáz küzdelméért,
– Köves Slomó vezető rabbi nagyra értékeli a zsidó közösséget pártoló erőfeszítéseit,
– Ilan Mor izraeli nagykövet a magyar zsidó kultúra reneszánszáról beszél,
– a magyar kormány jövőre Holokauszt-évet hirdetett, és a holokauszt gyerekáldozatairól emlékező múzeum felállítását tervezi.
De hát kit érdekel az igazság, mikor a tömeget bármivel lehet etetni! – mondják magukban ezek az önigazolt bölcsek, a “független” és “objektív” illúziókergetők. “A Magyarországon történteket a saját nézőpontjukból értelmezőkre nem érdemes haragudni. Hazudnak, persze, ez kétségkívül igaz (...), de meglepődni ezen talán nem érdemes.” (Orbán Viktor)
Ez a nemzetpolitikát elavultnak tekintő szemlélet alkotta a Tavares-jelentést is, látszatokat szolgáltatva az EU-nak arra, hogy a “szövetséges alapszerződések” világából önkényesen átlépjen a “politikai hatalomgyakorlás” világába. És ezt Markó Béla szerint a magyar kormánynak vakon el kellett volna fogadnia, alávetvén Magyarországot a trendnek. Miért? Mert a trendőröknél a hatalom, és ugye a hatalom... óh! (akit bővebben érdekel, olvassa el a Markó Béla, az EU és az igazság című írást, Szempont, szeptember 6.). Nos itt állunk. A nézetnél, amely jellemzi az RMDSZ politikaformálóit és a Gyurcsány–Mesterházy–Bajnai-vonalat egyaránt. És aminek ellentmond, hogy a nemzetben gondolkodás természetes, a tudományos ismeretek és a keresztény tanítás pedig ugyanazt üzeni, amit Roger Scruton az MTA-nak: szó sincs semmiféle nemzetállami elavultságról!
Néhány tudnivaló a nemzetállamról
Az önszerveződő nép egy természetes entitás. A gond nem a léte, hanem az istenítése. Ez utóbbi olyan erőszakspirált indíthat be, amely nem tűri a másságot. Az erdélyi magyarság ezt 1918 óta a saját bőrén tapasztalja, ezért pontosan tudja, miről van szó. Az önistenítésből fakadó intolerancia jellemző a szekulárisokra is. Erről szólnak az új magyar alkotmány elleni támadások, az Orbán Viktor lejáratására tett sorozatos kísérletek, valamint azok a háttérdöntések és események, melyeket az uniós intézményekben az elmúlt években megfigyelhettünk. A nemzeti és szekuláris szélsőségesség közt nincs alapvető különbség; mindkettő hiábavaló.
A magyar alkotmánynak szerencsére nincs nemzetistenítő jellege. Értelmes emberek alkották, akik az ember helyett a Teremtőt helyezték a trónra. A kormány pedig eredményes gazdaként dolgozik és bátorít, mesék helyett értékeket promovál, antiszemitizmus helyett megbecsüli a zsidókat, és valóságosan törődik a kisebbségekkel. Keresztény szemmel mérve ez egy nemzetállami keretekben működő egészséges út, ellentétben az EU-t jelenleg domináló értéktelenséggel és az önistenítő bukaresti szemlélettel (lásd A Titanic kapitánya vagy a Román világháború című, ezeken a hasábokon megjelent írást). Ezen a téren az EU tanulhatna Magyarországtól. De nem akar, mert kizárólag az embert akarja isteníteni. Ezért maradt ki az alkotmányszerződésből a keresztény múltra való hivatkozás. A büszke Góliát ezt nem tűri. Pedig okos lenne, ha a történelem tanítását meghallgatva átváltozna Dáviddá. A történelem mérlegén ő ugyanis minden látszaterőssége dacára vesztes. Akinek van füle a hallásra, hallja.
A felelősség felvállalása
Az erdélyi magyarok helyzetén senki nem fog javítani, ha az érdekeinkért nem állunk ki bölcsen és határozottan. Az idő hathatósan bebizonyította a kishitűség hiábavalóságát. Ezért – politikai vezetés szintjén legalábbis – az RMDSZ-nek égető szüksége van a megújulásra. Ez elől nem tud többé elrejtőzni. A következményeket fel kell vállalni, ami a muszájdefenzív szemléletű vezetők visszalép(tet)ését, a feltétlen hatalomszolgálat nászágyának feladását jelenti. Ebben pedig benne van a racionális meséktől a magyar néphez és a keresztény értékekhez való visszatérés is. Ha ez nincs, minden hiába. Az autonómia is. A meséket az illúzióvesztett magyarok már megunták. Akárcsak az RMDSZ alternatívájaként mutatkozó amatőrizmust. Pillangókra nincs szükség, bárhonnan is vitézkedjenek. Alapvető változtatás kell, minden oldalon.
Nyílt a pálya, komoly a teszt. Hajrá, magyarok!
Lőrinczi Loránd
Krónika (Kolozsvár)
Az RMDSZ aggódik, hogy az Európai Unióban egyre inkább felüti a fejét a nemzetállamok megerősítésének igénye. Erről Borbély László politikai alelnök beszélt Marosvásárhelyen, a Bernády György Közművelődési Alapítvány kisebbségi szemináriumán.
A rendezvényt követő sajtótájékoztatón a politikus utalt rá, hogy bizonyos szélsőséges pártok, illetve a gazdasági válság miatt megerősödött az elmúlt időszakban az a nézet, miszerint meg kell erősíteni a nemzetállamokat a nagy európai föderatív régiók kárára. Borbély kijelentette: “Ezt mi nem tudjuk elfogadni. A nemzeti identitás nagyon fontos, de a nemzetállamok ideje lejárt.” Ha ezt egy balliberális szemléletű politikus mondaná, nem volna benne semmi meglepő. De egy keresztény etnikumot képviselő politikus részéről ez a szemlélet szokatlan. Mi a valóság, és mennyiben érint ez minket, Kárpát-medencei magyarokat?
Divatos mese
A nemzetállamtól való elhatárolódás az Uniót domináló szekuláris szemléletet tükrözi. Ez ma a nyugati eszmedivat. A kordivatok sokszor jelentettek zsákutcát a történelemben (legújabban 1989, 2008). A nemzetállam megkérdőjelezése ugyanakkor stratégiai jellege miatt érinti a román és a magyar politikát is. A stratégiai elképzeléseknél pedig igen hasznos az időbeni tisztázás. Az RMDSZ esetében különösen, hiszen a szövetség sokéves tevékenységének eredő vektora az erdélyi magyar politikában való széles körű csalódáshoz vezetett. Roger Scruton brit filozófus a Magyar Tudományos Akadémián tartott előadásában Borbély Lászlóval ellentétes véleményt fogalmazott meg a nemzetállamok kapcsán. Gondolatvezetésében Scruton szembeállította az állam alulról jövő legitimációját az államokra felülről rátelepített szabályozással, mely az egyirányú fogalmak mentén működő EU-t jellemzi. Az Uniót a nemzet ellentéteként megjelenő birodalomként definiálja, különösen problematikusnak tartva, ahogyan az új politikai elit kriminalizálja a nemzetet, félrevezetve ezzel a polgárokat. A “birodalom” felülről erőltetett intézményei – az elvi szubszidiaritás jótékony homályába burkolva – a nemzetállamhoz képest valójában átláthatatlanok és ellenőrizhetetlenek. A filozófus szerint az alulról legitimált nemzetállam nem problémát, hanem éppenhogy megoldást jelenthetne az eszmehiánnyal is küszködő Unió válságában. Abban a válságban, amely – tegyük hozzá – nyilvánvalóvá tette a transzatlanti porondon zajlott politikai kísérletezgetések kudarcát, véget vetve a fogyasztói társadalom álmának.
A szélsőséges pártok az ebből fakadó csalódást és elkeseredést felkarolva erősödhettek meg. Így tértek vissza természetszerűen a nemzeti öntudatok is, mely folyamat leállítására az európai teret domináló szekuláris véleményformálók erőfeszítései kevésnek bizonyultak. Ezért kell nekik új mese, új ideál. És amíg a posztmodern Benedek Elekek az új birodalmi mesét irodáikban megfogalmazzák (jelenleg ezen dolgoznak), addig a “politikailag korrekt” trendőrök és a befolyásos érdekközpontok aggódnak, nehogy visszavegye a terepet a nemzet az Európai Bizottságtól, a remény az álmoktól és a természetesség a mesterkéltségtől.
Isten, nép és család nélkül
A nyugati főáram nem akar nemzetállamot látni. Istent végképp nem, de a férfi-nő egységében meghatározott családot sem tűri. Csak az individum jöhet szóba. A magányos áldozat, a vonzó hölgy és az egyedülálló farkas, akik a titkos mesék hatására meg fogják majd menteni a világot. Ez a szemlélet az internacionalizmusban véli megtalálni a megoldást, miközben tömegekre meg elitekre (amelyek persze ők...) osztja a világot. Ebben a konteksztusban olvasandó Borbély László “aggódása” és a nemzetállamok idejének lejárását hirdető RMDSZ-es állásfoglalás.
Mit ér a nemzet? A szekulárisok számára nem sokat. Körülbelül annyit, mint egy statisztikai elem. Persze ezt így nem jelenthetik ki egyenesen, mert akkor elveszítenék a pozícióikat. Az emberek kiábrándulnának szofisztikus megnyilvánulásaikból, és nem választanák őket újra. Ezért inkább kettős játékot űznek. A nemzetállamok szövetsége helyett egy globális méretű individualista társadalmat akarnak építeni. Egy Münchhausen bárói képességekkel rendelkező meseimádó piramist, mely a spanyolviasz mielőbbi feltalálásában és a saját hatalmában bízva félresepri a keresztény hitet és mindenféle objektív hazugságokkal igazolja meritokratikus önmagát. Aki pedig a föderatívszerű piramisépítést nem pártolja, az maradi, elavult, csökönyös és náci! Ezért sztálinozták és hitlerezték Orbán Viktort, minden eszközzel le akarván járatni, amiért becsüli a magyar nemzetet és promoválja a keresztény értékeket. Góliát csicskásai ezt nem tűrik. Ők azután is náciznak és rezsimeznek, hogy
– amerikai képviselők megdicsérték a magyar kormányfőt az antiszemitizmus ellen folytatott ádáz küzdelméért,
– Köves Slomó vezető rabbi nagyra értékeli a zsidó közösséget pártoló erőfeszítéseit,
– Ilan Mor izraeli nagykövet a magyar zsidó kultúra reneszánszáról beszél,
– a magyar kormány jövőre Holokauszt-évet hirdetett, és a holokauszt gyerekáldozatairól emlékező múzeum felállítását tervezi.
De hát kit érdekel az igazság, mikor a tömeget bármivel lehet etetni! – mondják magukban ezek az önigazolt bölcsek, a “független” és “objektív” illúziókergetők. “A Magyarországon történteket a saját nézőpontjukból értelmezőkre nem érdemes haragudni. Hazudnak, persze, ez kétségkívül igaz (...), de meglepődni ezen talán nem érdemes.” (Orbán Viktor)
Ez a nemzetpolitikát elavultnak tekintő szemlélet alkotta a Tavares-jelentést is, látszatokat szolgáltatva az EU-nak arra, hogy a “szövetséges alapszerződések” világából önkényesen átlépjen a “politikai hatalomgyakorlás” világába. És ezt Markó Béla szerint a magyar kormánynak vakon el kellett volna fogadnia, alávetvén Magyarországot a trendnek. Miért? Mert a trendőröknél a hatalom, és ugye a hatalom... óh! (akit bővebben érdekel, olvassa el a Markó Béla, az EU és az igazság című írást, Szempont, szeptember 6.). Nos itt állunk. A nézetnél, amely jellemzi az RMDSZ politikaformálóit és a Gyurcsány–Mesterházy–Bajnai-vonalat egyaránt. És aminek ellentmond, hogy a nemzetben gondolkodás természetes, a tudományos ismeretek és a keresztény tanítás pedig ugyanazt üzeni, amit Roger Scruton az MTA-nak: szó sincs semmiféle nemzetállami elavultságról!
Néhány tudnivaló a nemzetállamról
Az önszerveződő nép egy természetes entitás. A gond nem a léte, hanem az istenítése. Ez utóbbi olyan erőszakspirált indíthat be, amely nem tűri a másságot. Az erdélyi magyarság ezt 1918 óta a saját bőrén tapasztalja, ezért pontosan tudja, miről van szó. Az önistenítésből fakadó intolerancia jellemző a szekulárisokra is. Erről szólnak az új magyar alkotmány elleni támadások, az Orbán Viktor lejáratására tett sorozatos kísérletek, valamint azok a háttérdöntések és események, melyeket az uniós intézményekben az elmúlt években megfigyelhettünk. A nemzeti és szekuláris szélsőségesség közt nincs alapvető különbség; mindkettő hiábavaló.
A magyar alkotmánynak szerencsére nincs nemzetistenítő jellege. Értelmes emberek alkották, akik az ember helyett a Teremtőt helyezték a trónra. A kormány pedig eredményes gazdaként dolgozik és bátorít, mesék helyett értékeket promovál, antiszemitizmus helyett megbecsüli a zsidókat, és valóságosan törődik a kisebbségekkel. Keresztény szemmel mérve ez egy nemzetállami keretekben működő egészséges út, ellentétben az EU-t jelenleg domináló értéktelenséggel és az önistenítő bukaresti szemlélettel (lásd A Titanic kapitánya vagy a Román világháború című, ezeken a hasábokon megjelent írást). Ezen a téren az EU tanulhatna Magyarországtól. De nem akar, mert kizárólag az embert akarja isteníteni. Ezért maradt ki az alkotmányszerződésből a keresztény múltra való hivatkozás. A büszke Góliát ezt nem tűri. Pedig okos lenne, ha a történelem tanítását meghallgatva átváltozna Dáviddá. A történelem mérlegén ő ugyanis minden látszaterőssége dacára vesztes. Akinek van füle a hallásra, hallja.
A felelősség felvállalása
Az erdélyi magyarok helyzetén senki nem fog javítani, ha az érdekeinkért nem állunk ki bölcsen és határozottan. Az idő hathatósan bebizonyította a kishitűség hiábavalóságát. Ezért – politikai vezetés szintjén legalábbis – az RMDSZ-nek égető szüksége van a megújulásra. Ez elől nem tud többé elrejtőzni. A következményeket fel kell vállalni, ami a muszájdefenzív szemléletű vezetők visszalép(tet)ését, a feltétlen hatalomszolgálat nászágyának feladását jelenti. Ebben pedig benne van a racionális meséktől a magyar néphez és a keresztény értékekhez való visszatérés is. Ha ez nincs, minden hiába. Az autonómia is. A meséket az illúzióvesztett magyarok már megunták. Akárcsak az RMDSZ alternatívájaként mutatkozó amatőrizmust. Pillangókra nincs szükség, bárhonnan is vitézkedjenek. Alapvető változtatás kell, minden oldalon.
Nyílt a pálya, komoly a teszt. Hajrá, magyarok!
Lőrinczi Loránd
Krónika (Kolozsvár)
2013. szeptember 26.
Kötelékek – kézfogások
Színek, helyszínek
Az augusztus végi zöld még a nyár tartós ígéretét jelentette, ám az erdők nem egyértelműen mondtak igazat. Vonaton, autóval át a Székelyföldön – különben mindenütt a világban, legalábbis a mi tájainkon ezekben a napokban – hideget-meleget megtapasztal az ember; mint ahogy a „melegünk lett” nem feltétlenül jóra mutat, a sepsiszentgyörgyi vagy csíkszeredai hűvös reggelt vagy a kolozsvári, a budapesti esős napot kísérhetik kellemes élmények, pozitívan-emlékezetes történések. Így voltam én is az elmúlt, jellegzetes átmeneti hetekben.
Hideg-meleg. Próbáljon eligazodni az ember.
Képektől a tárgyakig – emberekig
Cseh Gusztáv gyűjteményes grafikai tárlata most már jó néhány hete elkísér különböző helyszínekre. (Vagy én kísérem őt városról városra?) Ha igaz, a kolozsvári helyszínek és a sepsiszentgyörgyi Lábas Ház galériája után következhet Székelyudvarhely és Bukarest. Szentgyörgyi jelenésünknek pedig volt egy rendkívül kellemes, újra élményt adó hozadéka: kilátogatás Alsócsernátonba, a Cseh-rokonsághoz, a Haszmann Pál nevét viselő helytörténeti múzeumba.
Helytörténeti múzeum? Ezt a minősítést rég kinőtte a Haszmann család bámulatos összefogásában, sokfelé figyelő, körültekintő irányításával működő gyűjtőhely, amely miközben a székelység múltját tárja elsősorban a látogatók elé, jóval tágabb kört mutat be, a legkülönbözőbb ágazatokban. Skanzen, népművészet, ipartörténet (és a Cseh Gusztáv rézkarcai révén: képzőművészet). És aki rokonság vagy régi barátság folytán bebocsáttatást nyer, ismételten, a változatlanul lakásként működő hátsó kúriába és a nagy múzeumi telekkel szemközti új házba, a családtörténet örvendetes alakulásáról is tudomást szerezhet, egyúttal pedig a magyar história emlékei közt szemlélődhet. (Közvetlen nyomait találva a kolozsvári egyetem néprajzos végzettje, a ház ifjú asszonya új tudásának, hagyományőrzéssel összeegyeztetett, táguló érdeklődésének.) Ami ritka öröm: a gyermekek, illetve unokák – a múzeumalapító Haszmann Pál felől nézve dédunokák – nyüzsgése ezeken a portákon. Az egyik öreg traktor (működő múzeumi tárgy) beindításában, a műszaki tájékoztatásban nagy szakértelemmel vett részt az idén első osztályba indult önkéntes tárlatvezetőnk, Bagoly Zalán. Jegyeznem kellett volna mondatait, elektronikusan rögzítenem ábeles beszédét, amely egyenesen az erdélyi irodalomtörténetet idézte, láthatóan-hallhatóan minden betanultság nélkül.
Régi és új galériák
Augusztustól, a Kolozsvári Magyar Napoktól (de persze sokkal régebbtől) folyamatosan kísérnek, elkísérnek a képek, a falakra aggatottak vagy csak az üres, omladozó szobákban kialakított látványok, ahogy ezt a lerobbant kolozsvári szállodaépület, a New York (Continental) emeleti traktusában néhány napig regisztrálhattuk. Szabó András másfajta szobabelsőt is megörökít, már-már megszállottan, művészi hitellel; az ő különös, míves-munkás grafikái a Korunk Stúdiógalériájában újra és újra felfigyeltetnek a szakmaiság és a vele egyeztetett hangulatteremtés változatlanul-változóan érvényes voltára.
Az egyre inkább művelődéstörténeti-művészettörténeti tényként számon tartott előd, az 1973-ban elindított Korunk Galéria kezdeteire adódott alkalmam rátekinteni szeptember közepén, Székelyudvarhelyen. (Ha már Sepsiszentgyörgyre most nem jutottam el, a „Szocrelatív” kiállításra, ahol az Állandó Korunk Galéria Fülöp Antal Andor-festménye is megtekinthető, kölcsönben, most épp Udvarhelyről.) De hogy az átmenetek – normális körülmények közt – lehetségesek, azt éppen a szűkös körülmények közt működő udvarhelyi képtárban, a hetvenes évek végén letétbe helyezett, Korunk tulajdonú munkák közt állapítottam meg, magamban; egy nagy méretű, meglepően színes Jakobovits-kép és egy méretre kicsi Jovián György-festmény emlékeztetett rá, hogy bizony a képzőművészeti értékek nem a születési évszám függvényében „elavultak” vagy „modernek” – hozzánk szólók.
Jó volt találkozni a „Nyitott kapuk a kolozsvári unitáriusoknál” elnevezésű rendezvénysorozat keretében a fiatal Felházi Ágnes új festményeivel, abban a kiállítóhelyiségben, amely a közelmúltban a Korunk Galériának többször is teret biztosított. Ráadásul Felházi Ágnes gazdag színvilágú műveire a Korunk ugyancsak felfigyelt már. Külön megjegyzendő, hogy ezúttal az unitáriusok belvárosi tanácsterme egy képzőművészeti tárlat alkalmából zsúfolásig megtelt.
Csíkszeredában pedig, mondhatnám, menetközben, bepillanthattam a Petőfi Sándor utcában székelő Új Kriterion Galéria legújabb kiállítási anyagába, a Budapestről érkezett Nádler István és Szikszai Károly remek tárlatába. Egy nagyon igényes sorozat mai állomásáról van szó, a kurátor Részegh Botond és a Bookart Kiadótól támogatott vállalkozás, a legalábbis kettős igazgatónak nevezhető Hajdú Áron szervezésében. Aligha véletlen, hogy erre az Új Kriterion Galériára, amely – valljuk be – az eléggé kicsi Csíkszeredában nem is olyan rég működik, a nagyhírű Bécs figyelt fel; kitűnő minőségű katalógusaikat igénylik, ezekben pedig helyi magyar fiatalok, bukaresti nagymenők (a grafika professzora, Mircia Dumitrescu, a szobrász Aurel Vlad) s a magyar nyelvterülettől nyugatra élő művészek jelennek meg.
Meccsek, színek, helyszínek
A naiv néző – ha még van ilyen – azt gondolhatná, hogy a futballpályán a meghatározó szín a zöld, mármint a pályát borító gyepszőnyeg színe. Ez nyilván már nagyon régóta nem így van, hiszen a zöld (fehérrel kombinálva) a Fradit jelenti, a lila-fehér az Újpestet, de a lilákon a kolozsvári CFR-t is lehet érteni, mint ahogy az „U”, az úgymond egyetemi csapat fekete-fehér. (Kinek fekete, kinek fehér – vagy inkább piros-sárga-kék, esetleg fordítva sorolva, szív szerint, a román nemzeti színeket.) De hagyjuk az egyesületi csapatokat, kolozsvári nézetben sem az „U”, sem a CFR nem érdemli mostanában az érdeklődést (tapasztalatom szerint a „névrokon” román vasúti társaság sem – Székelyudvarhelytől Kolozsvárig vonaton 9 órát tartott legutóbb az út!!).
Természetesen a két országot lázba, illetve az egyik egészét, a másiknak erdélyi kisebb részét letargiába hozó-taszító eseményt, a magyar–román, román–magyar válogatott mérkőzést akarom föleleveníteni. No nem azt a Bölöni László szerint is mindkét oldalról gyenge játékot, amelynek a bukaresti lelátókon és a tévé előtt ülők tanúi lehettek (és amelyben a román csapat volt az egyértelműen jobb, azaz kevésbe gyenge); a „körítés” az, ami feledhetetlen. A nagyobb szégyen ugyanis a randalírozó szurkolóké – a mindenáron verekedni akarók valójában nem érdemlik ezt a nevet – meg a médiáé (és a politikumé), amely az indulatokat messze az átlagos fölé szította. Biztosan azoknak volt-van igaza, akik szerint ez már nem futball, nem sport, hanem nemzetek egymásnak feszülése, kielégülési vágy, végül is szánalmas kompenzáció. Akkor is igaz ez, ha az úgymond művelt Nyugat-Európa pályáin és a körülöttük lévő kocsmákban hasonlók megtörténnek. (Gondoljunk csak a mérkőzésekről kitiltott angol bőrfejűekre.)
Nem vagyok nézője az amerikai futballnak, egyelőre nem értem a játékszabályait, jóllehet Bálint unokám, maga is eredményes művelője az óceánon túl köztudottan legsikeresebb sportágnak (országos ifjúsági és felnőtt bajnok ő a pesti Duna-parton), kitartóan magyarázza nekem, hogy igazából mit kellene nézni, látni. Szóval nem tudom még értelmezni, hogy a legutóbbi döntőjüket beharangozó reklámlapon mit jelent a neve mellett a WR – de abban a hitben élek, hogy ők, a játékosok legfeljebb egymást rugdalják, ütik, és a nézők nem szállnak be a pálya melletti „férfias” csihi-puhiba. Ha pedig nem tévedek nagyot, akár azt is kívánhatom, hogy az évtizedek óta reménytelenül küzdő (sokszor még csak nem is küzdő – lásd Bukarest, 2013. szeptember 6.!) magyar labdarúgók adják át a helyüket az amerikai futball helyi művelőinek. Hátha ők több örömet szereznek majd nekünk. Legalább egy-két évtized múlva, amikor Amerika nem csupán a filmművészetből-filmiparból szorítja ki Európát, a saját korábbi sikeres pályáról.
Élet vagy halál?
A kérdést nem a futballpályáról hozom át, hanem a színházból. A kolozsvári magyar színház stúdiójából, a vendég Mihai Măniuţiu rendezte előadásból. Valószínűleg kevés olyan néző várta az előbemutatót, aki már hallott Johannes von Teplről, az 1351 és 1415 közt Schüttwában, Saazban, majd Prágában élt német reneszánsz költőről. A Világirodalomi Lexikon (1977) elég részletesen ír róla, illetve Der Ackermann aus Böhmen (A csehországi szántóvető) című művéről, a megözvegyült ember kétségbeesett panaszairól, átkairól, vitájáról a megszemélyesített Halállal. „A mű formája új; az olasz humanistáktól eltanult, gazdagon díszített, széles sodrású dikció, amely A csehországi szántóvetőt a német középkor legszebb prózai művévé teszi” – írja a lexikon. Annak a formája pedig, amit a kolozsvári színpadon Măniuţiu adaptációjában láthattunk A földműves és a halál cím alatt, a legteljesebben új és mai, hiszen TV-musical lett belőle. Ez az átváltozás gyanakvóvá teheti az embert, ám csalódásunk a lehető legpozitívabb. Ki gondolta volna, hogy tűz és víz összebékíthető? A rendezőnek és a színészeknek, a tévéshowt eljátszóknak-eltáncolóknak-eléneklőknek ez sikerült. Nem blaszfémia (az eredeti mű és az örök érzelmek meggyalázása) következett be. Megrendítő előadásban volt részünk. Lehet, túlzónak tűnik a kiemelés, számomra mindenesetre olyan színházi élményt jelentett, amilyet az utóbbi években alig egy-két itteni előadás tudott kiváltani. Nagyszínpadon a csúcsnak tudott Ványa bácsi, Andrei Şerban rendezésében, kiváló színészi alakításokkal. Most a stúdióteremben egy fiatal társulat vizsgázott jelesre.
Úti könyvek
Megőrizve a különírást. Ugyanis nem útikönyvekről akarok beszámolni, hanem önértékű művekről, amelyek utazásokon vagy nyaralónapokon újabban kísértek el. Valójában egyetlen könyvről, a hosszú vonatozást és a csíksomlyói Várdomb panzióbeli néhány szabad órát értelmessé tette, egészen kivételesen. Némi túlzással mégis itt említhetem a két-három balatoni estémet érdekesen kitöltő másik kötetet is, hiszen tulajdonképpen a Putyin börtönében ülő egykori milliomos, várományos ellenzéki politikus, Hodorkovszkij a vele készült interjúkban, Ljudmila Ulickaja itt található leveleiben szintén életről és halálról szól – egy volt birodaloméról, megújítási (gazdasági) kísérletekről, bírósági ítéletekről, arról, amiről hírek, újságcikkek szóltak, és ami ebben a könyvben közvetlenül tárul fel. Nem irodalom, persze, még Ulickaja, a páratlan kortárs orosz regényíró itteni szövegei sem irodalmiak, de a hallgatás-elhallgatás problematikában izgalmas dokumentumhoz jutottam. (Mihail Hodorkovszkij: Harcolok a szabadságért. Írások – Dialógusok – Interjúk. Bp., 2011.)
Merem állítani viszont, hogy az utóbbi idők könyv-szenzációja, magyar olvasó számára bizonyosan, Márai Sándor posztumusz könyve, a Hallgatni akartam. Már az felkeltheti az érdeklődést, hogy az Egy polgár vallomásai tervezett harmadik kötetének elkészült fejezetei (1949–1950-ből, Márai nyugati emigrációjából) kerültek kinyomtatásra – de ha szabad ilyet mondani, ennél jóval többről van szó. Márai Sándor arra vállalkozott, hogy a maga írói-politikai (polgári!) hitelével őszintén megvallja, megtörve a hallgatást – erre utal a Hallgatni akartam cím –, hogy valóságosan milyen volt a magyar (és kelet-közép-európai) történelem 1938, Hitler ausztriai bevonulása és a két bécsi döntés, illetve 1944 között, miképpen alakult a demokrácia a Horthy-korszakban – Budapestről, Kassáról és Kolozsvárról nézve. Magyarország két volt miniszterelnökéről, Bethlen Istvánról és Bárdossy Lászlóról rajzol közelképet, személyes emlékek megidézésével – gondolom, mai józan történészek által igazolható pontossággal, elfogulatlansággal; ugyanígy néz szembe a felvidéki városba érkezett „anyások” (ejtőernyős közhivatalnokok) és öntelt, rosszul nevelt katonatisztek magatartásával. Erdélyi olvasóknak ugyancsak nagyon-nagyon tanulságos szemináriumi alkalom ez a Márai-könyv, javíthatja a demokrácia történelmi és jelenkori állásáról kialakított képünket.
Szeptember az iskolakezdés hónapja. Tanulni pedig sosem késő, akkor sem, ha jóval túlléptük az iskolás kort, és inkább a felejtés ellen kellene küzdenünk.
KÁNTOR LAJOS
Szabadság (Kolozsvár)
Színek, helyszínek
Az augusztus végi zöld még a nyár tartós ígéretét jelentette, ám az erdők nem egyértelműen mondtak igazat. Vonaton, autóval át a Székelyföldön – különben mindenütt a világban, legalábbis a mi tájainkon ezekben a napokban – hideget-meleget megtapasztal az ember; mint ahogy a „melegünk lett” nem feltétlenül jóra mutat, a sepsiszentgyörgyi vagy csíkszeredai hűvös reggelt vagy a kolozsvári, a budapesti esős napot kísérhetik kellemes élmények, pozitívan-emlékezetes történések. Így voltam én is az elmúlt, jellegzetes átmeneti hetekben.
Hideg-meleg. Próbáljon eligazodni az ember.
Képektől a tárgyakig – emberekig
Cseh Gusztáv gyűjteményes grafikai tárlata most már jó néhány hete elkísér különböző helyszínekre. (Vagy én kísérem őt városról városra?) Ha igaz, a kolozsvári helyszínek és a sepsiszentgyörgyi Lábas Ház galériája után következhet Székelyudvarhely és Bukarest. Szentgyörgyi jelenésünknek pedig volt egy rendkívül kellemes, újra élményt adó hozadéka: kilátogatás Alsócsernátonba, a Cseh-rokonsághoz, a Haszmann Pál nevét viselő helytörténeti múzeumba.
Helytörténeti múzeum? Ezt a minősítést rég kinőtte a Haszmann család bámulatos összefogásában, sokfelé figyelő, körültekintő irányításával működő gyűjtőhely, amely miközben a székelység múltját tárja elsősorban a látogatók elé, jóval tágabb kört mutat be, a legkülönbözőbb ágazatokban. Skanzen, népművészet, ipartörténet (és a Cseh Gusztáv rézkarcai révén: képzőművészet). És aki rokonság vagy régi barátság folytán bebocsáttatást nyer, ismételten, a változatlanul lakásként működő hátsó kúriába és a nagy múzeumi telekkel szemközti új házba, a családtörténet örvendetes alakulásáról is tudomást szerezhet, egyúttal pedig a magyar história emlékei közt szemlélődhet. (Közvetlen nyomait találva a kolozsvári egyetem néprajzos végzettje, a ház ifjú asszonya új tudásának, hagyományőrzéssel összeegyeztetett, táguló érdeklődésének.) Ami ritka öröm: a gyermekek, illetve unokák – a múzeumalapító Haszmann Pál felől nézve dédunokák – nyüzsgése ezeken a portákon. Az egyik öreg traktor (működő múzeumi tárgy) beindításában, a műszaki tájékoztatásban nagy szakértelemmel vett részt az idén első osztályba indult önkéntes tárlatvezetőnk, Bagoly Zalán. Jegyeznem kellett volna mondatait, elektronikusan rögzítenem ábeles beszédét, amely egyenesen az erdélyi irodalomtörténetet idézte, láthatóan-hallhatóan minden betanultság nélkül.
Régi és új galériák
Augusztustól, a Kolozsvári Magyar Napoktól (de persze sokkal régebbtől) folyamatosan kísérnek, elkísérnek a képek, a falakra aggatottak vagy csak az üres, omladozó szobákban kialakított látványok, ahogy ezt a lerobbant kolozsvári szállodaépület, a New York (Continental) emeleti traktusában néhány napig regisztrálhattuk. Szabó András másfajta szobabelsőt is megörökít, már-már megszállottan, művészi hitellel; az ő különös, míves-munkás grafikái a Korunk Stúdiógalériájában újra és újra felfigyeltetnek a szakmaiság és a vele egyeztetett hangulatteremtés változatlanul-változóan érvényes voltára.
Az egyre inkább művelődéstörténeti-művészettörténeti tényként számon tartott előd, az 1973-ban elindított Korunk Galéria kezdeteire adódott alkalmam rátekinteni szeptember közepén, Székelyudvarhelyen. (Ha már Sepsiszentgyörgyre most nem jutottam el, a „Szocrelatív” kiállításra, ahol az Állandó Korunk Galéria Fülöp Antal Andor-festménye is megtekinthető, kölcsönben, most épp Udvarhelyről.) De hogy az átmenetek – normális körülmények közt – lehetségesek, azt éppen a szűkös körülmények közt működő udvarhelyi képtárban, a hetvenes évek végén letétbe helyezett, Korunk tulajdonú munkák közt állapítottam meg, magamban; egy nagy méretű, meglepően színes Jakobovits-kép és egy méretre kicsi Jovián György-festmény emlékeztetett rá, hogy bizony a képzőművészeti értékek nem a születési évszám függvényében „elavultak” vagy „modernek” – hozzánk szólók.
Jó volt találkozni a „Nyitott kapuk a kolozsvári unitáriusoknál” elnevezésű rendezvénysorozat keretében a fiatal Felházi Ágnes új festményeivel, abban a kiállítóhelyiségben, amely a közelmúltban a Korunk Galériának többször is teret biztosított. Ráadásul Felházi Ágnes gazdag színvilágú műveire a Korunk ugyancsak felfigyelt már. Külön megjegyzendő, hogy ezúttal az unitáriusok belvárosi tanácsterme egy képzőművészeti tárlat alkalmából zsúfolásig megtelt.
Csíkszeredában pedig, mondhatnám, menetközben, bepillanthattam a Petőfi Sándor utcában székelő Új Kriterion Galéria legújabb kiállítási anyagába, a Budapestről érkezett Nádler István és Szikszai Károly remek tárlatába. Egy nagyon igényes sorozat mai állomásáról van szó, a kurátor Részegh Botond és a Bookart Kiadótól támogatott vállalkozás, a legalábbis kettős igazgatónak nevezhető Hajdú Áron szervezésében. Aligha véletlen, hogy erre az Új Kriterion Galériára, amely – valljuk be – az eléggé kicsi Csíkszeredában nem is olyan rég működik, a nagyhírű Bécs figyelt fel; kitűnő minőségű katalógusaikat igénylik, ezekben pedig helyi magyar fiatalok, bukaresti nagymenők (a grafika professzora, Mircia Dumitrescu, a szobrász Aurel Vlad) s a magyar nyelvterülettől nyugatra élő művészek jelennek meg.
Meccsek, színek, helyszínek
A naiv néző – ha még van ilyen – azt gondolhatná, hogy a futballpályán a meghatározó szín a zöld, mármint a pályát borító gyepszőnyeg színe. Ez nyilván már nagyon régóta nem így van, hiszen a zöld (fehérrel kombinálva) a Fradit jelenti, a lila-fehér az Újpestet, de a lilákon a kolozsvári CFR-t is lehet érteni, mint ahogy az „U”, az úgymond egyetemi csapat fekete-fehér. (Kinek fekete, kinek fehér – vagy inkább piros-sárga-kék, esetleg fordítva sorolva, szív szerint, a román nemzeti színeket.) De hagyjuk az egyesületi csapatokat, kolozsvári nézetben sem az „U”, sem a CFR nem érdemli mostanában az érdeklődést (tapasztalatom szerint a „névrokon” román vasúti társaság sem – Székelyudvarhelytől Kolozsvárig vonaton 9 órát tartott legutóbb az út!!).
Természetesen a két országot lázba, illetve az egyik egészét, a másiknak erdélyi kisebb részét letargiába hozó-taszító eseményt, a magyar–román, román–magyar válogatott mérkőzést akarom föleleveníteni. No nem azt a Bölöni László szerint is mindkét oldalról gyenge játékot, amelynek a bukaresti lelátókon és a tévé előtt ülők tanúi lehettek (és amelyben a román csapat volt az egyértelműen jobb, azaz kevésbe gyenge); a „körítés” az, ami feledhetetlen. A nagyobb szégyen ugyanis a randalírozó szurkolóké – a mindenáron verekedni akarók valójában nem érdemlik ezt a nevet – meg a médiáé (és a politikumé), amely az indulatokat messze az átlagos fölé szította. Biztosan azoknak volt-van igaza, akik szerint ez már nem futball, nem sport, hanem nemzetek egymásnak feszülése, kielégülési vágy, végül is szánalmas kompenzáció. Akkor is igaz ez, ha az úgymond művelt Nyugat-Európa pályáin és a körülöttük lévő kocsmákban hasonlók megtörténnek. (Gondoljunk csak a mérkőzésekről kitiltott angol bőrfejűekre.)
Nem vagyok nézője az amerikai futballnak, egyelőre nem értem a játékszabályait, jóllehet Bálint unokám, maga is eredményes művelője az óceánon túl köztudottan legsikeresebb sportágnak (országos ifjúsági és felnőtt bajnok ő a pesti Duna-parton), kitartóan magyarázza nekem, hogy igazából mit kellene nézni, látni. Szóval nem tudom még értelmezni, hogy a legutóbbi döntőjüket beharangozó reklámlapon mit jelent a neve mellett a WR – de abban a hitben élek, hogy ők, a játékosok legfeljebb egymást rugdalják, ütik, és a nézők nem szállnak be a pálya melletti „férfias” csihi-puhiba. Ha pedig nem tévedek nagyot, akár azt is kívánhatom, hogy az évtizedek óta reménytelenül küzdő (sokszor még csak nem is küzdő – lásd Bukarest, 2013. szeptember 6.!) magyar labdarúgók adják át a helyüket az amerikai futball helyi művelőinek. Hátha ők több örömet szereznek majd nekünk. Legalább egy-két évtized múlva, amikor Amerika nem csupán a filmművészetből-filmiparból szorítja ki Európát, a saját korábbi sikeres pályáról.
Élet vagy halál?
A kérdést nem a futballpályáról hozom át, hanem a színházból. A kolozsvári magyar színház stúdiójából, a vendég Mihai Măniuţiu rendezte előadásból. Valószínűleg kevés olyan néző várta az előbemutatót, aki már hallott Johannes von Teplről, az 1351 és 1415 közt Schüttwában, Saazban, majd Prágában élt német reneszánsz költőről. A Világirodalomi Lexikon (1977) elég részletesen ír róla, illetve Der Ackermann aus Böhmen (A csehországi szántóvető) című művéről, a megözvegyült ember kétségbeesett panaszairól, átkairól, vitájáról a megszemélyesített Halállal. „A mű formája új; az olasz humanistáktól eltanult, gazdagon díszített, széles sodrású dikció, amely A csehországi szántóvetőt a német középkor legszebb prózai művévé teszi” – írja a lexikon. Annak a formája pedig, amit a kolozsvári színpadon Măniuţiu adaptációjában láthattunk A földműves és a halál cím alatt, a legteljesebben új és mai, hiszen TV-musical lett belőle. Ez az átváltozás gyanakvóvá teheti az embert, ám csalódásunk a lehető legpozitívabb. Ki gondolta volna, hogy tűz és víz összebékíthető? A rendezőnek és a színészeknek, a tévéshowt eljátszóknak-eltáncolóknak-eléneklőknek ez sikerült. Nem blaszfémia (az eredeti mű és az örök érzelmek meggyalázása) következett be. Megrendítő előadásban volt részünk. Lehet, túlzónak tűnik a kiemelés, számomra mindenesetre olyan színházi élményt jelentett, amilyet az utóbbi években alig egy-két itteni előadás tudott kiváltani. Nagyszínpadon a csúcsnak tudott Ványa bácsi, Andrei Şerban rendezésében, kiváló színészi alakításokkal. Most a stúdióteremben egy fiatal társulat vizsgázott jelesre.
Úti könyvek
Megőrizve a különírást. Ugyanis nem útikönyvekről akarok beszámolni, hanem önértékű művekről, amelyek utazásokon vagy nyaralónapokon újabban kísértek el. Valójában egyetlen könyvről, a hosszú vonatozást és a csíksomlyói Várdomb panzióbeli néhány szabad órát értelmessé tette, egészen kivételesen. Némi túlzással mégis itt említhetem a két-három balatoni estémet érdekesen kitöltő másik kötetet is, hiszen tulajdonképpen a Putyin börtönében ülő egykori milliomos, várományos ellenzéki politikus, Hodorkovszkij a vele készült interjúkban, Ljudmila Ulickaja itt található leveleiben szintén életről és halálról szól – egy volt birodaloméról, megújítási (gazdasági) kísérletekről, bírósági ítéletekről, arról, amiről hírek, újságcikkek szóltak, és ami ebben a könyvben közvetlenül tárul fel. Nem irodalom, persze, még Ulickaja, a páratlan kortárs orosz regényíró itteni szövegei sem irodalmiak, de a hallgatás-elhallgatás problematikában izgalmas dokumentumhoz jutottam. (Mihail Hodorkovszkij: Harcolok a szabadságért. Írások – Dialógusok – Interjúk. Bp., 2011.)
Merem állítani viszont, hogy az utóbbi idők könyv-szenzációja, magyar olvasó számára bizonyosan, Márai Sándor posztumusz könyve, a Hallgatni akartam. Már az felkeltheti az érdeklődést, hogy az Egy polgár vallomásai tervezett harmadik kötetének elkészült fejezetei (1949–1950-ből, Márai nyugati emigrációjából) kerültek kinyomtatásra – de ha szabad ilyet mondani, ennél jóval többről van szó. Márai Sándor arra vállalkozott, hogy a maga írói-politikai (polgári!) hitelével őszintén megvallja, megtörve a hallgatást – erre utal a Hallgatni akartam cím –, hogy valóságosan milyen volt a magyar (és kelet-közép-európai) történelem 1938, Hitler ausztriai bevonulása és a két bécsi döntés, illetve 1944 között, miképpen alakult a demokrácia a Horthy-korszakban – Budapestről, Kassáról és Kolozsvárról nézve. Magyarország két volt miniszterelnökéről, Bethlen Istvánról és Bárdossy Lászlóról rajzol közelképet, személyes emlékek megidézésével – gondolom, mai józan történészek által igazolható pontossággal, elfogulatlansággal; ugyanígy néz szembe a felvidéki városba érkezett „anyások” (ejtőernyős közhivatalnokok) és öntelt, rosszul nevelt katonatisztek magatartásával. Erdélyi olvasóknak ugyancsak nagyon-nagyon tanulságos szemináriumi alkalom ez a Márai-könyv, javíthatja a demokrácia történelmi és jelenkori állásáról kialakított képünket.
Szeptember az iskolakezdés hónapja. Tanulni pedig sosem késő, akkor sem, ha jóval túlléptük az iskolás kort, és inkább a felejtés ellen kellene küzdenünk.
KÁNTOR LAJOS
Szabadság (Kolozsvár)