Egerről minden magyar embernek Gárdonyi Géza híres regénye, az Egri csillagok jut eszébe legelébb. Magyari Lajos  élete jó szerencséjének tartja, hogy vannak egri barátai, kik szíves invitálással s ezen is túlmenően jófajta szállásmesteri gondoskodással tisztelik meg a székely embereket.  Az első közülük dr. Lisztóczky László tanár, aki a Honfoglalás utcai ,,rezidenciájában” szokta vendégül látni sepsiszentgyörgyi, udvarhelyi, marosvásárhelyi barátait. Hatalmas könyvtárszobája valóságos Kárpát-medencei unikum.   Legemlékezetesebb vizitációja akkor volt, amikor a jó emlékezetű Hervay Zoltán festőművész és kiváló grafikusművész lánya, Hervay Katalin társaságában voltak ott, dr. Lisztóczky László tanár és a SMIKK (Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör) meghívására. Akkor, erdélyi, anyaországi, felvidéki, kárpátaljai, délvidéki és nyugati szór­ványmagyarok találkoztak. /Magyari Lajos: Egri vitézek. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 6./ Emlékeztető: Lisztóczky László több erdélyi antológiát állított össze: Isten kezében. Romániai magyar költők istenes versei /Castrum, Sepsiszentgyörgy, 1993/ Hazahív a hűség. Romániai magyar költők vallomásai a szülőföldről /Castrum, Sepsiszentgyörgy, 1993/ Versekben tündöklő Erdély. Magyar költők erdélyi verseinek gyűjteménye a Gyulafehérvári Soroktól mind a mái napig. Egybeszedte Szentimrei Jenő /Kolozsvár, 1941/ Az új, bővített kiadást gondozta Lisztóczky László /Castrum, Sepsiszentgyörgy, 1996/ Lisztóczky László az antológiát kibővítette az 1945 utáni költőkkel Illyés Gyulától, Csoóri Sándortól Tollas Tiborig, Vári Fábián Lászlóig, Kovács András Ferencig. A megmérő idő: az emberélet fordulói romániai magyar költők verseiben /Castrum, Sepsiszentgyörgy, 1996/ Hegyek, fák, füvek: romániai magyar költők versei a természetről /Castrum, Sepsiszentgyörgy, 1998/

A gyulafehérvári Szent Mihály-székesegyházban szeptember 29-én hálaadó szentmisével fejeződik be a Szent István alapította Gyulafehérvári Főegyházmegye jubileumi éve, melyet egy évvel ezelőtt, szeptember 13-án Csíksomlyón hirdetett meg dr. Jakubinyi György érsek „Krisztussal ezer esztendeig” jelszóval. Ez idő alatt az erdélyi püspökség területén sok rendezvénnyel, szentmisével emlékeztek az elmúlt ezer év nehézségeire és örömeire. November végéig látogatható a gyulafehérvári érseki palotában az egyháztörténeti és művészeti értékeket felmutató kiállítás. A román televízió magyar adásában több héten keresztül mutatják be a Balázs János által készített dokumentumfilm-sorozatot a gyulafehérvári érsekség történetéről. Sepsiszentgyörgyön tíznapos ünnepségsorozat keretében emlékeztek az egyházalapításra az öt katolikus plébánia és a kerület papjai, hívei, valamint más felekezetűek. A Szent József-, Szent Gellért-, Szent Benedek-, Mária-, Világ királynője- és a Krisztus király-templomban naponta tartottak szentmisét, imatalálkozókat, más rendezvényeket. Az erdélyi egyházmegyében nagy jelentőségű az őrkői plébánia és templom, ahol sok türelemmel, szeretettel gondozzák a roma híveket. A Szent József Egyházközség több mint tíz éve havonta ezer példányban adja ki a Szabó Lajos címzetes kanonok által szerkesztett Egyházi Tudósítót. Hajdu János főesperes az egyház keretében kifejtett tevékenységükért elismerő oklevélben részesítette Hervay Katalin képzőművészt, László Károly színművészt és Szilágyi Zsolt énekest. Ugyanilyen elismerő oklevelet kapott a megyeháza és a városháza is, melyet Antal Árpád polgármester vett át. /Józsa Zsuzsanna: Ezer éve Krisztus fényében. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 17./

Úgy érzik, hazataláltak
Egy művészházaspár munkáiból nyílik kiállítás Csíkdelnén szombaton 18 órától, a felújított kultúrotthon avatóünnepségén. Szekeres Bernadette és Dobolyi Tamás két kisgyerekükkel Temesvárról költöztek Delnére, az eddigi munkáikból mutatnak be válogatást.
„Nyitva van a kapu, gyertek be bátran” – mondta a telefonba Bernadette, amikor arról érdeklődtünk, hogy pontosan hova is kell mennünk. Tágas udvarra hajtunk be, rajta ház, gazdasági épület. A házigazdák nagy szeretettel fogadnak, kiscsoportos és előkészítő osztályos fiacskáik kíváncsian kukucskálnak ki az egyik szobából. Mindketten a faluban levő oktatási intézményekbe járnak.
Szekeres Bernadette Gyergyószentmiklóson született, Dobolyi Tamás pedig Sepsiszentgyörgyön. Bernadette divattervezést tanult, Tamás grafika szakon végzett – mindketten Temesváron. Ott ismerkedtek össze az egyetemen, és kötötték össze az életüket, és ebben a városban éltek tizennégy évet.
„Amikor megismerkedtünk, mindenki mondta, jaj, két dudás egy csárdában, nem lesz így jó. Aztán számos kiállításon vettünk részt közösen. Én a színházhoz szerződtem, eleinte jelmeztervező voltam, majd díszlettervezéssel is kezdtem foglalkozni, egyre nagyobb fába vertem a fejszémet. De nem csak a temesvári színházzal, hanem még sok műhellyel dolgoztam együtt, például Székelyudvarhelyen és Gyergyószentmiklóson is. Nagyon élveztem a ruhatervezősdit, mai napig készítek magunknak ruhákat” – magyarázta Bernadette.
Tamás a sepsiszentgyörgyi művészeti iskolában járt, mestere, Hervay Katalin készítette fel az egyetemi felvételire. „Akkor szerettem meg igazán a képgrafikát. Ez rézkarcokat, linometszeteket és egyéb csodás technikával készült grafikákat jelent, ilyeneket ma már kevesen készítenek, mert időigényes. Amikor bejutottam az egyetemre, ezt a vonalat próbáltam követni. Az egyetem elvégzése után, amikor munkába álltam, a képgrafikából reklámgrafika lett. Nagyon sok anyag, nagyon sok termék, sok céggel való közös együttműködés jellemezte ezt a korszakot. És akkor tizennégy év után úgy döntöttünk, hogy hazaköltözünk Székelyföldre. Minden nap azzal keltem fel, hogy mikor, hogy tudnék hazajönni. Aztán sikerült Csíkdelnére irányuljon a figyelmünk, hogy hogy – azt csak a Jóisten tudja.”
A család úgy költözött Delnére, hogy – mint mondták – se rokona, se ismerősei nem voltak senkinek. Ezt megelőzően nem is tudták, hogy hol található. Bernadette legkisebbik fiúkkal volt akkor várandós, olyan házat kerestek, ahová rögtön be tudnak költözni. Itt találták meg. De nem csak házat találtak, közösséget is.
„Megtaláltuk, amit kerestünk. Az itteni emberek segítőkészek, megvan, amire nekünk, művészeknek mindannyiunknak szükségünk van: hogy támogatásunk legyen. Arra volt nekünk szükségünk, hogy hazajöjjünk. Ezzel a most nyíló kiállítással a közösséget próbáljuk megszólítani” – a mutatott rá Tamás. Bernadette hozzátette, fontos, hogy közeledjenek ők is közösséghez. „Én is kíváncsi vagyok, hogy ki a szomszéd, mivel foglalkozik, és hátha őket is fogja érdekelni, hogy mi mivel foglalkozunk. Azért vagyunk kortársak, hogy egymást megismerjük és értékeljük.”
Tamás egy bizonyos alkotói korszakát mutatja be a kiállításon, a képgrafikáiból látható majd válogatás, amelynek fő gerincét a Dante Isteni színjátéka nyomán készült grafikák alkotják, de friss munkákat is beválogatott a tárlat anyagába. Mint monda, a figuratív kompozíciókat szereti, azt, hogy az ember legyen a központban. Az ember és természet, Isten és ember kapcsolata foglalkoztatja.  Bernadette egy-két rajzot és a nemezmunkáiból állít ki.
„Az intuíciómra hagyatkozom. Amióta itt vagyunk – stabilan tavaly májustól – érzem, hogy ki tudok bontakozni. Olyan jó ez az otthonra találás, ez a hazatalálás, úgy érzem, hogy beindult bennem egy olyan tudás, amit eddig még nem tudtam kibontani. Az érzéseimre tudok hagyatkozni, és látom, hogy jó. Úgy érzem, hogy amíg városban éltem, nagyon befolyásolt az a környezet, mindig amikor valamit alkottam, sokat agyaltam rajta. Most nem, ez most megbillent. Nyilván a ráció és a logika ott kell legyen, de az intuíció, ezek a megérzések valahogy vezetnek. Kellett egy ilyen környezet, hogy átrikkant a szomszéd, hogy mennek fel az erdőre és menjünk velük. Ahogy beleszippantunk ebbe a légkörbe, a levegőbe, ez a zsongás, a madarak, a természetnek az íze, hangja, formái bennünk egy utórezgést hagynak. Temesváron, amikor egyszobás albérletben laktunk, ösvényszerű járások voltak a házban, ha valamelyikünk dolgozott. Az olajjal való festést is megkíséreltem, de rövid időn belül abbahagytam, mert nem tudtam abban a szagban aludni. Volt, hogy Tamás benzinnel mosta le a linóleumot, szóltak a szomszédok, nem tudják, mi van, de valahol egy benzintartály elszakadt. Akkoriban a barátok megkértek, hogy a gyerekeiknek farsangra készítsek jelmezt, de minden csupa anyag, cérna volt a kicsi lakásban. Itt most vannak tereink alkotni, nyáron például a csűr ilyen szempontból egy nagyszerű hely.”  
Kérdésünkre, hogy hogyan tekintenek rájuk a faluban, elmondták, néha vannak érdekes helyzetek. „Ha valaki alkotó ember, és nem állattartással és mezőgazdasággal foglalkozik, akkor egy picit jobban megrezzen a levegő, hogy akkor vajon mit is csinál. Nyáron mindenki kint van és dolgozik, mi vagyunk azok, akik bent ülünk a házban. Volt, hogy meg is kérdezték délben: ti még nem vagytok felkelve? Mert azt jelentette számukra, ha nem jártunk ki. De szoktak szólni, ha nem úgy hasítom a fát, ahogy »kell«, vagy a kaszát nem úgy fogom. Ellátnak jó tanácsokkal, figyelemmel kísérnek. Ezt a figyelmességet nagyon szeretem, mert nem rosszindulatból teszik, ez a falu védelme” – véli Tamás.
Mivel az autójuk rendszámtáblája még temesvári, úgy vannak számon tartva, hogy az „idegenek.” Pedig Tamás szegről-végről csíki is, egyik nagymamája csíkmadarasi, nagytatája csíkszentmártoni. „De itt temesvári vagyok. Sokan úgy gondolják, hogy amit mi csinálunk, egy hóbort. Mégis elfogadják, és mi is próbáljuk elfogadtatni.” Felesége hozzátette, megtisztelő számukra, hogy őket kérték fel egy kiállítás bemutatására a felújított kultúrotthonba. 
Tamás még elmondta: fontosnak tartják, hogy közös hangot üssenek meg a környezetükkel. „Nem akarok egy különc lenni, aki idejött, egy nyaksálas művész. Sok lemaradásom van, mert tömbházban nőttem fel, de próbálok közmunkákon, kalákákban részt venni, hogy érezzem, ide tartozó ember vagyok. Elmentem pityókát szedni, cserepet cserélni, tehát mi is részt szeretnénk venni a falu életében. Számomra ez egy öröm, mert ez éltet engem, és abból jönnek az ihletek, az alkotások. Abból ahogy az itt élő emberek élnek. Mindenkinek megvan a maga érdekessége, ez engem életre hív alkotóként. Temesváron is lehet élni, és nem vetem meg azt, aki a nagyvárost szereti, de a mi döntésünk az volt, hogy hazajöjjünk. Most ez az álom valóra vált, kiderül a hogyantovább. Élni kell benne, a mindennapi küzdelmeket meg kell vívni.  Én is szeretném, hogy legyen ebből a csűrből egy gyönyörű műterem, ahol kiállításokat, koncerteket lehet szervezni, táborokat, mert rengeteg művészbarátunk van. De ha ennek csak a töredéke valósul is meg, az már nagyon jó” – összegzett.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Szolgálatban egy életen át
A nemzet napszámosainak újabb csapata vonult nyugdíjba. Máskor nagyon könnyen elmentünk az ilyen események mellett, hisz mellettünk naponta fordulnak meg olyanok, akik végigdolgozott évtizedek után szegre akasztják az addig használt szerszámot, s elindulnak a nyugodtság, a hátralévő nyugalmas életszakasz útján. Hogy ez az út mennyire járható, mit tartogat még az azon bandukolók számára, az a jövő titka, ahogyan ezt mondani szokás. Ebben sok minden segíthet, a család, a környezet, a múltba való visszarévedés, a közös emlékek, az átélt élmények felemlegetése, s a bizonyosság, az elkövetkező napok, hónapok, évek gazdagsága.
Ezért is örültünk, hogy a magyarországi pedagógustársakhoz hasonlóan tavalytól immár a nyugdíjba vonuló erdélyi magyar pedagógusok is kézbe vehetik a magyar kormány, a Humán Erőforrások Minisztériuma emlékérmét és díszoklevelét. Megérdemelt köszönőlevél ez mindazoknak, akik annyi időn át hordozói és továbbadói voltak a szépnek, az emberinek, a jóságnak, akiknek keze alól kerültek ki a jövőt álmodó és jövőt teremtő ifjú építők, s akiktől függ, hogy ezen a földön, ahol születtek, mindörökre megmaradjon a becsület, a tisztesség, a munka iránti nemes érzelem.
A megható ünnepség után az a harmincöt friss nyugdíjas, akik átvették a jelképes kitüntetést, bizonyára díszhelyre helyezik majd a megejtően szép keretbe foglalt érmet és a hosszas munkásságukért köszönetet tolmácsoló sorokat, hiszen végeredményben egy végigdolgozott élet sokszor nehezen bejárható útja végén nyernek ilyen magas rangú elismerést. Harmincöt név, harmincöt életpálya. Részünkről is az elismerését jelzi, ha helyet szorítunk a harmincöt névnek: Dimény Olga, Gyulai-György Éva, Ördög Mária, Szabó Csilla, Szőcs Katalin Ildikó (Erdővidék), Ádám Rozália, Korodi László, Péter Vilma, Turóczy Erzsébet (Orbaiszék), Égető Albert, Bokor Olga, Szigyártó Zsombor-István, Molnár Mária, Opra Vilmos (Kézdiszék), Balog Ferenc, Bán Zsuzsanna, Demeter Erzsébet, Fail Pál, Fazakas Ágnes, Fekécs Mária, Henning Edit, Hervay Katalin, Horváth Zita Magdolna, Incze Anikó, Kiss István, Koszta Zoltán, Nagy Katalin, Pénzes Klára, Pethő Herta, Sala Emilia, Sebestyén Lajos, Szabó Éva Mária, Szőcs Edit, Tódor Gyöngyvér, Varga-Orbán Csaba. Péter Sándor / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)