Cinkos, aki néma
„… egy nép vallásos és szellemi miveltségének nincs jellemzőbb ismertetője, mint a templom és a temető. E két hely, melly egyedül van nyitva gazdagnak, szegénynek, mellyhez egyforma joga van az utolsónak szintúgy mint az elsőnek – közbirtok – s leghívebben tükrödzi az egésznek jellemét.”
Herepei Gergely tiszteletes úrnak 1845. november 2-án, a Kétágú templom építését megelőző 173 éves fatemplom bezáratása alkalmával, az utolsó istentiszteleten elhangzott beszédéből vettem az idézetet.
A tiszteletes úr és az adakozó hívek látomása és óhaja, hogy „mint poraiból megifjodva felelevenedett Phoenix, emelkedjék fel … egy dicsőségesebb templom.(…) És mind ez meg fog történni, csak egyesek légyünk és akarjunk, – mert egy nép akaratja erőss és csodát képes tenni. De fogtok-e akarni – fog-e mindenik közületek akarni? Jaj néked szerencsétlen nép, … mint sírjából feljáró halott fog megjelenni néked e templom álmaidban, s egykor a halálos ágynál szemre hányást tenni: – de ha kötelességedet megérted és telyesíted , édesen fogsz visszaemlékezni e templomra, s ezen órára midőn szent elhatározással a jövendőre állottál a multnak sírja felett.”
A nép akarata erős volt és csodát is tett, 1856-ra felépült a ma Kétágú templom néven ismert, Erdély egyik legszebb klasszicista stílusú temploma. Az ótemplom éppen a most megkezdett építkezés helyén állt. Búcsúztató szavai az újra, a Kétágúra is érvényesek.
Mára elfogyott volna a nép akarata és ereje? Napjainkból ennyire hiányoznak a csodák? A mai szószékről miért nem hangoznak el Herepei Gergely tiszteletes úr beszédéhez hasonló beszédek? A műemlék templom megcsúfolása miért csak az utóbbi hetekben, szinte a munkagépek megjelenésekor kapott nagyobb nyilvánosságot? A Szabadság hasábjain 2011. június 29-én, július 8-án, július 13-án és 14-én a megjelenő cikkek és riportok részletesen elénktárják mindazt, amit a templomról és a jelenlegi helyzetről tudnunk kell, tudnunk kellett volna. Miért csak most? Az ügy Strasbourgban van, mégis egyezkedünk, lemondunk, csereberélünk. Sok városát szerető embert lehetett volna egyetlen hívó szóval mozgósítani, mint ahogyan ez a Házsongárdi temető esetében megtörtént. Nagyon sokan vagyunk, akik vallásos és szellemi műveltségünk kifejezőjeként a Házsongárdi temető mellett a Kétágú templomért is helyt tudtunk volna állni. Az Agnus Dei (Isten Báránya) hogyan alakulhatott át egyszerű báránnyá, netalán juhvá? A nyomásgyakorlásnak számtalan törvényes eszköze van, amellyel a törvény, jelen esetben a műemlékvédelmi törvény betartatását ki lehetett volna (talán még ki lehet??) kényszeríteni, mint ahogyan ez Nagyváradon, a püspöki palota és a Lorántffy Gimnázium sporttelepe esetében meg is történt. A szászfenesi római katolikus műemlék templom melletti törvénytelen építkezést is meg lehetett állítani, akárcsak a bukaresti Szent József római katolikus székesegyház melletti építkezést. A templom szomszédságában élek, a gyülekezetnek tagja vagyok, miért csak a fent nevezett cikkekből és hosszas kérdezősködés után ismertem meg a fájó ügy részleteit? Imádságos álcával elkentük volna Isten Házának ügyét?
Péter Tünde főtanfelügyelő-helyettes asszony, ha a vallásos műveltségnek híjával van is, vajon a szellemiekkel miért nem rendelkezik? Ha nem fáj neki a templomnak, mint Isten házának a megcsúfolása, akkor magas beosztásához illő szellemi műveltsége miért engedi meg, hogy fölülbírálja szakemberek véleményét, hogy áthágva a műemlékvédelmi törvényt, balkáni eszközökkel, a templomhoz megengedhetetlen közelségben, magasságával vetekedő magasságban, stílusában ordítóan elütő építmény felhúzásán fáradozzék.
A Kolozs Megyei Tanfelügyelőség zöldövezetet megszüntető, tájba, városképbe hasító, a templomot örökre leárnyékoló új székhelyének építése azonban nemcsak műemlékes szempontokat vet fel. A magyar iskolák felügyeleti szervének vezetője, aki nemrég a Romániai Magyar Demokrata Szövetség érdekvédelmi tevékenységében magas tisztséget is elvállalt, milyen erkölcsi alapon szorgalmaz és kényszerít ki olyan székhelyet, amely jogilag még tisztázatlan, és évszázadokig magyar református egyházi tulajdonban levő telekre épül. Tudva tudja azt is, hogy a telek kényszerajándékozás útján került a tanügyminisztérium tulajdonába, és az épületbe majdan beköltöző intézmény nem közösségünket hivatott szolgálni. Fogyó népességünknek, zsugorodó iskolahálózatunknak a jövőre nézve semmilyen biztonságot nem ad, ráadásul az ide tervezett sportlétesítmények, a Farkas utcai templom szomszédságában működő sportpályához hasonlóan, zavarnák az alsóvárosi gyülekezet vallási életét, hitéletének csendjét.
A műemlék épületeknek és azok környezetének védelme mindenki számára kötelező, még magyar vezetőink számára is. Nem lenne szabad a Megyei Műemlékvédő Bizottság, ráadásul román szakembereinek tilalmát átlépve, Bukarestben jóváhagyatni az építési engedélyeket. Talán még nem késő összefogni a törvény betartatásáért!
Herepei tiszteletes szavaihoz visszatérve vegyük magunkra a bíztatást:
„ha kötelességedet megérted és telyesíted, édesen fogsz visszaemlékezni e templomra, s ezen órára midőn szent elhatározással a jövendőre állottál a multnak sírja felett.” Szabadság (Kolozsvár)

„A tiszta szívből jött megemlékezés a lelkek összehangolására jó szolgálatot tett”
Erdélyi római katolikusok levelei Ravasz László dunamelléki református püspöknek
Kelemen Lajos levéltáros-történész (1877–1963) levelezésének sajtó alá rendezése során igyekeztem minden közgyűjteményt felkeresni, hogy a teljességre törekedve lehetőség szerint egyetlen levél se kallódjon el. Ennek során fedeztem fel a Ráday Gyűjtemény Levéltárában azt az eddig nem publikált, hallatlanul becses művelődéstörténeti adalékanyagot, amelyet erdélyi értelmiségiek, politikusok fogalmaztak meg Herepei Gergely egykori segédlelkésznek, majd kolozsvári főjegyzőnek (püspökhelyettesnek), levelük megírásakor már a Dunamelléki Református Egyházkerület püspökének.
Nem hallgathatjuk el, hogy Ravasz László nevét nem lehet felhőtlen örömmel, kritikus hangok nélkül emlegetni. Az első és második zsidótörvény megszavazása – egy kis képzavarral – „vérvád”-ként nehezedik emlékezetére, s ülte meg utóbb saját lelkiismeretét is. Nem mai nézőpontból, nem az „Adorno-i időszámítás” szerint, hanem a korabeli belpolitikai szempontokra hivatkozva racionálisan magyarázható mindkét igenlő voksa, de morálisan nem. Erre lelkészként, hívő emberként rá is döbbenhetett, a harmadik zsidótörvény ellen már tiltakozott, majd az Auschwitzi Jegyzőkönyv megismerése után lehetőségei szerint kivette részét az embertelenségek magyarországi visszaszorítása és a törvények gyilkos fogaskerekei közé szorított áldozatok megmentése érdekében. Vezér Erzsébet irodalomtörténész 1969-ben készített interjúja során meggyőződött arról, hogy beszélgetőtársa hangjában hiteles bűnbánat tükröződött.
Az alábbiakban közölt levelekben nem az ő hangját halljuk, nem az ő gondolatait olvassuk, de egy kis beleérző képességgel odaképzelhető az az elhivatott figyelem, az a gondoskodó szeretet, mellyel a szülőföldjéről, Erdélyből címzett leveleket olvasta, és ahogyan a bennük foglaltakra válaszában reflektált.
2007. szeptember 29-én, Ravasz László születésének 125. évfordulóján rendezett emlékülésen Kozma Zsolt lelkész, teológiai professzor előadásában – lelki s szellemi örökségét illetően a magyarországiak és erdélyiek által egyaránt magáénak tekinthető – „a mi Ravasz Lászlónk”-ról beszélt. Levelezése ismeretében nem titkolható, hogy szíve nehéz sorsú Bölcsőhelye iránt erősebben dobogott.
Sas Péter. Szabadság (Kolozsvár)